Amikor a Magyar Családvédelmi Szövetség vezetősége előadásra kért fel, bizonytalanság fogott el, mert hiszen ha érdeklődéssel kísértem is a Szövetség működését, a propaganda terén nem érzem magam otthon. Könnyített a töprengésemen a Junges Europa — Ifjú Európa szerkesztősége, mert ugyanakkor felkért, hogy a „Die Überwindung der biologischen Lebensgeführdung Europas” címen Európa biológiai veszélyeztetettségének leküzdéséről cikket írjak. A témának ilyen formában való feladása azután megindította azt a gondolatsort, melyet most leszek bátor Önök elölt kifejteni. Nem újak e gondolatok és következtetések, nem szükséges éleslátás e problémák felismeréséhez. Egyedül az kell, hogy végig merjünk haladni a gondolatok azon láncolatán, melyet a jelenlegi világküzdelem ébreszt bennünk. Mielőtt azonban a tulajdonképpeni tárgyra térnék, engedjék meg, hogy néhány szóval kitérjek a „faj” fogalmára. Már annakidején felsőházi beszédemben utaltam reá, hogy a biológiában laikusok propaganda céljából többször félremagyarázzák és kihasználják a természetbúvároknak a fajokra vonatkozó vitáját, és azt merik állítani, — ha ez álokoskodásuk alátámasztására alkalmas — hogy maguk a természettudósok megdöntötték a faj fogalmát.

A XVIII. század végén és a XIX. század elején működött nagy természettudósok, akik a szisztematika alapjait fektették le (Linné és Cuvier), a fajok állandóságát tételezték fel. Már Quinet ismert francia író, történész és természetbúvár hirdette, hogy a fajok kicserélődését mindig nagy természeti katasztrófák idézték elő, de addig, amíg az egyes földtani korszaknak jellegét megadó, a felszínen, a napfényen élő növények és állatok mindig új formában jelentkeztek, addig a primitív növények és állatok, a sötétség lényei, melyek élősdi, vagy saprophyta életet folytattak és csak hulladékokból éltek, mini pl. a penészbogarak, csótányok a rovarvilág első megjelenésétől fogva úgyszólván minden változás nélkül, eredeti formájukban élték át a sok százmillió éves fejlődést és a sok geológiai katasztrófát. Quinet e megállapításának szó szerint és képletesen is nagy biológiai jelentőséget kell tulajdonítanunk.

Azután következett Darwin korszakalkotó fellépése, ki a fajok folytonos változását, fejlődését hirdette, mégpedig a természetes kiválasztódás, a létért folytatott harc következményeképpen.

Tudjuk, hogy Darwin elméletének általános elterjedése után nemsokára jelentkeztek, kik részint tárgyilagos, részint légből kapott ellenvetésekkel igyekeztek azt megingatni.

A következő hatalmas lépés Mendel Gregor apátnak korszakalkotó felfedezése volt, melyet most, mint Mendelismust ismerünk. A Mendelismus úgyszólván matematikai alapjait tárta fel az öröklődésnek. E megismerés kétségkívül az emberi elme legfontosabb vívmányaihoz számítandó. A Mendel által felfedezett törvényszerűsége az átöröklődésnek mutatott a legmeggyőzőbben reá, hogy a teremtés milyen példátlan szívóssággal ragaszkodik a valamilyen fajban kialakított eredményekhez. Voltaképpen csak a Mendel által megmutatott úton tudtuk a faj fogalmát teljes jelentőségében felismerni. Eugen Fischer a dél-afrikai kaffer — búr ivadékok 4 éven át folytatott kutatásával azután bebizonyította, hogy a Mendelismus az ember átöröklődésében is tökéletesen megnyilvánul. Ez azt jelenti, hogy egymástól eltérő fajok ivadékainak meghatározott hányada az ősük tiszta típusaira üt vissza. Fischer azt is tapasztalta, hogy sokszor sokkal csúnyább, sikertelenebb formában jelentkeznek az ivadékokban az őstípusok, vagyis a keveredés után az ivadékokban visszatérő elsődleges típusokban a kedvezőtlen sajátságok léphetnek előtérbe. A dél-afrikai kevert házasságokból ugyanis — bizonyos százalékban — az eredeti kaffer és búr nagyszülőknél csúnyább, sokszor szinte torz phenotípusú kafferek és búrok születtek.

Nem időzhetek tovább a faj problémájánál, csak abban óhajtom összefoglalni a lényeget, hogy a földi élet úgy a növények, mint az állatok világában csakis fajok keretein belül folyhatik és a változások, mutációk is a fajok alapköveinek matematikai variációja, kombinálódása formájában mennek végbe.

Vannak fajok, amelyek százmillió éveden keresztül úgyszólván semmit sem változtak, mert igénytelen életük feltételeit a sötétség zugaiban mindig megtalálták. Viszont a nagy és specializált igényű fajok nagymértékben alá vannak vetve a természeti kataklizmáknak és katasztrófáknak és emiatt sokszor nagyon rövid életűek. Az emberi fajok kultúrtörténetének legfőbb tapasztalata, hogy az egyén és egy-egy nép is csak fajilag differenciált fokon képes helytállani és maradandót, tökéletesítőt létrehozni. Az is kiderült újabban, hogy a természetnek élő fossiliái is vannak, melyek mint a legősibb kor reziduumai maradtak fenn a jelen időkig. Így pl. alig néhány éve fedezte fel egy belgrádi professzor, hogy a balkáni Ohrida-tó növény és állalvilága élő reziduum, mely sok százmillió év előtti állapotban maradi reánk és így e tóban élő növények és állatok egyebütt a világon csak ősi, kövült lenyomatok alakjában találhatók a márványban és mészkőben. De a geológia azt is kimutatta, hogy az Ohrida-tó környéke érthetetlen véletlen folytán nem vett részt azokban az óriási geológiai alakulásokban, melyek a százmilliók folyamán Európa, Ázsia és Afrika földrajzi képét teljesen átalakították. Az Ohrida-tói tapasztalat eddig a legsúlyosabb seb Darwin elméletén.

E bevezető megjegyzések után lássuk Európa felvetett aktuális problémáját.

Európa népei már annyira keveredettek, hogy köztük tiszta fajok csak többnyire földrajzilag is elkülönült maradványokban találhatók. De az egyes nagyobb földrajzi, egységek lakóin mégis meglepően hasonló egyéni sajátságokat látunk. Pedig tudjuk, hogy a most egységesnek tetsző népek is valamikor fajok, faj töredékek egybeolvadásából képződtek. A keveredés folyamán bizonyos kiegyenlítődés jött létre az öröklődés törvényei szerint, részint az asszimiláció, részint a kevésbé ellenálló ivadékok kihalása folytán. Európa összes népeinek egyformasága mégis elképzelhetetlen. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire eltér Róma lakossága Berlinétől, pedig Itáliában nagyon sok germán vér szívódott fel.

A népvándorlás következményeit csak most kezdjük megismerni. A megváltozott geographiai adottságok olyan másodlagos sajátságok kialakulásai segítik elő, melyek a korábbi faji ismertetőjelek egy részéi elfedik, akár ki is olthatják. E történelmi tapasztalat természetesen érvényes a jövőre nézve is.

Akárhogy keverednének is Európa eddig többé–kevésbé izolált népei, a geographiai adottságok Európa különböző részeiben mindig új népegységeket fognak termelni. Belátható időn belül Európa népeinek anthropológiai kiegyenlítődésére gondolni sem lehet és ez nemcsak a testi, de a lelki, szellemi sajátságokra is vonatkozik. A sajátos környezet elkülönítő hatása megvédi Európa lakosságát az egyhangúságtól, bizonyos formagazdagságot eredményez, mely örvendetes megújulást jelent úgy a köznapi életben, mint kivált a művészeiben és a kultúrában. De kedvezőtlenné, sőt végzetessé tehetnék ezt a kombinációt és szelekciót biológiai katasztrófák, amik pl. úgy állhatnak be, hogy az öröklődéstanban halálos géneknek nevezett faktorok nagy számban érvényesülnek a keveredés cserejátékában, ha t.i. az európai fajok a reájuk nézve káros, őket elsődleges biológiai sajátságaikban bénító fajokkal keverednének.

E veszély ellen az irányított fajvédelemnek kell a tapasztalaton alapuló hatásos védőrendszert megvalósítania. Most még csak a tapogatózás stádiumában van ez a törekvés. A tisztító és elhárító küzdelmet természetesen az államoknak kell vezetniök, nem bízható az egyedül egyének vagy a társadalom elhatározására és próbálkozására. Európai eugeniás szervezetnek kell kialakulnia, mely megadja az egyes népcsoportok vezetőinek a követendő és bizonyos viszonyok közt kötelező irányelveket. Az utóbbiak fel kell, hogy öleljék az egyes csoportokhoz szabott különleges kulturális feladatokat, melyekhez tartoznak a somatikus és az intellektuális fejlődés kérdései. A somatikus téren először felmerülő problémák lesznek a) a lokális kihalás, vagy túlszaporodás, b) a táplálkozás, lakás, ruházkodás, c) a nyersanyag-termelés és munkamegosztás kérdései. Az intellektuális téren meg kell óvni a közös akaratba kapcsolódott minden népet a kulturális süllyedéstől. Illúzióval, bizalommal, életörömmel teli élet és ebből fakadó optimista világnézet a megértés, a haladás, a béke feltétele. Ezeket azonban hatalmi szóval előparancsolni nem lehet. Részben meg kell, hogy legyenek e feltételek a priori Európa népeiben, részben pedig ki fognak alakulni a felsorolt alaptényezők fokozatos érvényesítése folyamán.

Minden népnek lehetnek kóros osztályai is. Egyiknél a parasztság, a másiknál az intelligencia vagy a legmagasabb körök, vagy pedig a stabil osztályok határain kívül álló, egyensúlyukat vesztet, gyakran élősködő, félművelt rétegek a veszedelmesek, főként azért, mert elvesztvén érzéküket a közmunka iránt, tisztán önző célok után törtetnek, vagy ellenszolgáltatás nélkül igyekeznek a többiek kitermelt értekeit megszerezni. Amíg nagyobb ilyen népcsoportok vagy rétegek vannak, Európa biológiai egyensúlya, jövője nagymértékben veszélyeztetve van és bármikor prédájává válhatik a geographiailag és ethnographiailag szerencsésebb földrészeknek.

Európa biológiai jövője természetesen összefügg határaiinak, halalmi, és gazdasági életterének kérdésével. Egy ideig még igénybeveheti Európa a szomszédos földrészek fel nem használt erőit. Erre az időre természetesen kedvezők lehetnek a kilátások. De elérkezhetik, talán már jelentkezik is az idő, amikor minden kontinens izolálódni akar és nem lesz hajlandó másoknak szolgálni. Erre az esetre sokkal súlyosabb az európai probléma, Európa jövője. Ebben a perspektívában azonban számolnunk kell váratlan feltárt erőforrásokkal, de váratlan felbukkanó katasztrófákkal is, melyek minden emberi számítást megcáfolnak. Elöregedni nem fog Európa, mindig új problémákat, új reményeket fog találni., mert mindig új veszélyek és új feladatok elé fogja állítani a többi kontinens is. Csak az emberi számításon kívül eső kontinentális geographiai kataklizmák változtathatják meg gyökeresen Európa életét. Az áttekinthető jövőben nekünk, európaiaknak most már az egységes Európa koncepciójával kell foglalkoznunk. Mint kontinentális, és mint világpolitikai egységet is kell szereznünk és mint ilyennek kell, hogy előkészítsük versenyképes jövőjét. Ebben a munkában természetesen főszerepet a biológiai faktorok, Európa népeinek szaporodása, életképessége és főképp qualitativ értékének fejlődése fogják játszani.

E törekvés perspektíváját az szabja meg, hogy Európához tartozónak tekintjük-e az egész Oroszországot, ha igen, akkor földrészünk már nem földrajzi egység, mert Ázsia egész északi fele hozzá van kapcsolva. Itt van a jövő problémájának súlypontja.

Az Ural nem tekinthető határnak addig, amíg Szibéria Oroszországon át Európát szolgálja akár gazdasági, akár népességi szempontból.

Ha nem jön létre az európai egység, úgy részei természetesen előbb–utóbb más kontinensek befolyása, hatalma alá jutnak és ezzel elvesztené Európa azt a hatalmi és kulturális vezető szerepét, melyet két és félezer éven át gyakorolt.

Hogy a földrajzi adottságok mennyire fontosak a fajok kialakulásában, nem kell bizonyítanom, hiszen az anthropológia, az ethnographia és az ökológia ezzel sok évtized óta foglalkozik és még sok generáción át fog foglalkozni. Elég, ha utalok arra, hogy az anthropológia Európában északi, balti, mediterrán, dinári, kaukázusi stb. fajokkal, típusokat ismer és ezek végeredményben a geographiai viszonyok egyesítő, az ősi fajokat romboló és új fajokat alkotó hatásának termékei. Az európai fajok általános érvényű osztályozása tehát egyelőre földrajzi alapon volt lehetséges.

Európa népeinek biológiai jövője anyagi, testi, erkölcsi és szellemi erőforrásaiktól is függ, úgy quantitatív, mint qualitatív tekintetben. Döntő jelentőségű Európa jövőjére, hogy az életéhez és fejlődéséhez szükséges erőforrások egy részét a többi kontinensből is merítheti-e, vagy ezeket önmaga termeli ki a kultúra, a gazdasági élet, a technika és az önvédelem terén. Ha Európa társadalmi felbomlások, a közéletet veszélyeztető osztályok és idegen fajok beözönlése, kialakulása ellen nem tud eléggé védekezni, úgy tartós, versenyképes európai egység és európai hegemónia nem képzelhető el.

Hogy mi veszélyeztette eddig is Európa népeinek biológiai faji boldogulását, fejlődését, ezt évek óta vitatta úgy szellem–, mint természettudományi szempontból Európa minden nemzete. Ennek ismertetése alól tehát felmentve érzem magam. Csupán a jövő Európa elképzelhető biológiai veszélyeztetettségét szerelném még néhány szempontból megvilágítani. A kicsi európai nemzetek faji integritását eddig is veszélyeztették a hatalmasabb népek beolvasztó imperialisztikus törekvései. A jövőben, feltéve és bizton remélve, hogy Európa nem kerül idegen kontinensek befolyása alá, ki kell, hogy alakuljon valamilyen határozott formában Európa külpolitikai egysége. De ha ez az egységes irányítás nem lesz eléggé tekintettel a faji és földrajzi adottságokra, például geographiailag állandósult népcsoportok szélsőséges környezetbe való átköltöztetésére kerülne sor, úgy menthetetlenül be fog következni a már fent említett okokból azok faji karakterének elmosódása, ami az illető népre, de esetleg az egész európai közösségre nézve káros következményekkel járhat.

Ha nem tétetnek megfelelő óvintézkedések már kezdetben, úgy a helyhez nem kötött, vándorló, beszivárgó labilis erkölcsű és jellemű népcsoportok előbb–utóbb újra felburjánozhatnak és elölről kezdődnék az egységes Európa biológiai veszélyeztetése, ami már korábban is a nagy háborúk kitöréséhez vezetett.

De mi lesz akkor, ha megfelelő praeventív szabályokkal adminisztrált központi európai vezetés valósul meg? Ezer év óta úgyszólván mindig meg volt, vagy időnként felbukkant Európáiban, sőt Ázsiában is a központosító törekvés. Az erős hatalmak izolálódtak, törekvésük mindig a hatalmuk alá került népek felszívása volt. De ezt a törekvést nem faji, hanem hatalmi vagy vallási okok mozgatták. Hogy milyen határelmosódások mentek végbe és milyen új fajok, illetve alfajok állottak elő, még nincs gondosan átkutatva. Csak annyit látunk, hogy a századokon át folyt népvándorlás és imperialisztikus beolvasztó törekvés dacára a mai napig fennmaradtak jól elkülöníthető, többé–kevésbé újjáalakult fajok, de még ősi, az Ohrida-tó faunájára emlékeztető residuumok is.

Úgy látszik, az idegen uralom által kihívott reakció, szóval a negatív fajvédelem olykor pozitív irányban hat, véd és megőriz faji sajátságokat, melyeket rossz irányban vezetett, fonák fajvédelem talán gyökeresen eltüntetett volna. Mintha erre is érvényes volna a régi granicsár – szólam: „Weit vom Stabe, weit vom Grabe!”

Magyarországon például a székely, bolgár, jász, besenyő, kun stb. telepek a tatárjárás, a török uralom, az osztrák beolvasztó törekvések dacára nemcsak megmaradtak, de népi sajátságaikban is megőrizték határozott faji jellegüket, annak ellenére, hogy nyelvük csaknem nyomtalanul elveszett. A kunok saját nyelvét is két generáció óta már senki sem beszéli, de azért a kun, vagy a székely öntudat és jelleg most is csorbítatlanul él és fel lesznek találhatók megfelelő tudományos munkával ezek anthropologiai faji sajátságai is.

A tudatos emberi intézkedésektől független, kétségkívül nagyon hatékony természetes fajtisztító- és védőhatások még alig ismertek. Hogy is volnának ismertek, amikor nálunk, bár a kommün elég okot adott rá, hogy komolyan foglalkozzunk fajunk megmentésével, még évekkel ezelőtt a műveletlenség és a gonoszság jelének tekintették a kultúra álképviselői és az ezektől elrontott közvélemény, ha valaki a faj fogalmáról beszélni merészelt, bár a gazdasági életben folyton tárgyaltunk állati és növényi fajokról, vagyis a fajfenntartást és nemesítést gyakorlatilag széltében alkalmaztuk. Még ma is sok helyen kihívást jelent az, ha valaki fajra hivatkozik.

A fajvédelem még mindig csak tapogatódzik, módszerei sem tudományosan, sem gyakorlatilag kielégítően megalapozva még sehol nincsenek. Tudomány alatt természetesen nem azt ériem, ami összeollózva és nyomtatva van. Az ilyen áltudomány, minthogy tendenciózus hátgondolatokkal készül, nemcsak, hogy nem használ, hanem sokat árt. Ha pl. azok képviselhetnék a magyarság biológiai kutatását, akik a zsidóság szekerét tolják akkor ez lehetne a leghatásosabb eszköz a magyarság degenerálására. Ennél nagyobb veszedelem nem érhetné a magyar fajt. A MONE utolsó választmányi ülésén több javaslat hangzott el a már jelentkező veszély idejében való elhárítása végett. A conjunkturális kísérletek ellenben azzal a — az illetők részéről nem várt — jó eredménnyel járhatnak, hogy leleplezik talmi fajvédelmet idénytudományával és közvetve egyszersmind végre, kierőszakolnák a magyarság komoly defensiv harcát.

Annyi bizonyos, hogy a dolgok mai állása mellett, nem zsidók fognak nyíltan kiállani a magyar fajvédelem ellen, hanem nemzsidó érdekképviseletük. A zsidóság maga a körein belül fogja az általa feltalált és sok ezer éven át jól bevált fajvédelmet tovább is buzgón gyakorolni.

Az erősebb fajok beolvasztó erejét, a felszívott fajok secunder sajátságainak elsorvasztását mutatja a zsidóság példája. Saját állítása szerint is nem tiszta faj. Anthropologiailag is ez az általános nézet és mégis, bár az elsődleges típusok most is sokszor világosan kiütköznek egyes egyedekben, a lelki szellemi megnyilatkozás szembeszökően egységes. A vándorló, kihasználó, szétbontó, forradalmasító alaptermészet az általuk beolvasztott fajok ivadékain is egyenlő mértékben tapasztalható. A biológiailag, vagy kultúrában erősebb fajok átalakító befolyását természetesen más népek életében is megfigyelhetjük. Éppen ez lesz az új Európa legnagyobb rejtvénye és kockázata is egyszersmind. Csak sejthetjük, hogy milyen gyümölcsök teremnek majd az új Európa tudásfáján. Az bizonyos, hogy az eredmény nagymértékben attól függ, hogy egy–egy nép mit tesz idejében a saját fajiságának védelmére és fejlesztésére. Ez lesz a leghatalmasabb erőkészlet a küszöbön álló nagy versenyben. De szerepelni fog a gyümölcsök minőségének kialakulásában az alany, az oltvány, a talaj, az időjárás és a kertész munkája is. Az alany az egyes népek biológiai adottsága, de a kertész választja meg a szemet, vagy az oltványt és ő fogja előkészíteni a talajt és ő védi ki az időjárás csapásait. A kertész szerepét a fajvédő akarattal telített államnak kell vállalnia, a nép lelkiismeretükkel kimagasló képviselőinek együttműködésével.

Bizonyos az is, hogy az ellenfél az idealizmus álarca alatt lappangó frázisok kitalálásában mindig ügyesebb lesz, mint a fajuk megmentéséért önzetlenül dolgozók, mint a fajhordozók, fenntartók és nemesítők.

Biológiailag veszélyeztetni fogják a jövő Európát az álpróféták. Hogy ki az álpróféta, arra a társadalom, a nép csak utólag, nagyon későn jön rá. Ha pl. az alföldi magyarság jelenlegi szomorú helyzetének okát keressük, könnyű a múltban megtalálni az álprófétákat. Könnyű volt azt is kideríteni, hogy nemzetünk régi védőinek, a nemességnek pusztulását kik készítették elő.

Ez az az út, ahol a jövő kötelező fajvédelemnek bele kell kapcsolódnia a történelembe, de nem a célzatosan megirt nemzetsorvasztó történelemcsinálásba. A tudományi sokszor kíséri küzdelmes útjában árnyéka, az áltudomány. Nem követelhetjük az igazi tudománytól, hogy érdektelen legyen, hiszen az igazság keresése már önmagában, is érdek. Az irányított tudomány sem szükségképpen áltudomány, mert hiszen az irányítás éppen, az igazságot célozhatja. Az irányítás hiánya sokszor céltalan és haszontalan szobatudáshoz vezet. Az irányítás értékét annak etikai alapja szabja meg. De elképzelhető, hogy az indíték rossz, az irányítás mégis jó lehel és fordítva. Hiba volna az etikai felelősséggel irányított kutatási, tudományt eleve megbélyegezni, mert vannak idők, amikor a kultúra, vagyis a tudomány határozott irányítása mentheti meg egyedül a tévúton botorkáló nemzetet. Erre már több alkalommal felhívtam a figyelmet.

Súlyos biológiai veszélyeztetettsége volna az új Európának és így hazánknak is a fajvédelem hiánya vagy téves irányítása. De talán néha szerencse, hogy az irányítás egyedül még nem döntő faktor, s közbejátszik az alany és az említett többi melléktényező is. A közvetlen jövőre azonban az irányítás önmagában is nagyon fontos, mert egy generációra legalább is biztosíthatja, vagy süllyedésbe ránthatja egy-egy nép sorsát és ezáltal esetleg egész jövőjét is.

Elérkeztem előadásom végére. Semmi esetre sem tekintem ezt szakelőadásnak, mert e téren szakembernek csak az tekinthető, aki a megfelelő kiviteli hatalommal rendelkezik. De ez a hatalom is kettős, mint a pénznek, két oldala van. Hatalom az egyes népek, fajok örökölt egészsége és erkölcse és hatalom az állam, mely helyesen vezetheti a tudomány és az empíria által felismert utakon a jobb jövő felé a nemzetet. Az emberi hatalom csak ott veszélyeztetheti az előbbit, ahol fajilag nem egységes népről van szó és ebbe a kategóriába tartozván egész Európa, éppen ezért idejében kell gondoskodnunk az elhárításról.

Nyomtatható változat