ZARÁNDOKUTAM PALESZTINÁBA 1898-BAN

Paur Géza harmincznyolcz rajzával

ELŐSZÓ.

Már a kisiskolák termeiben oly bűverővel ragadta meg lelkemet a bibliai történetek előadása, hogy — mint az kétségkívül sok mással is megtörténhetett — már gyermekkoromban ébredt föl bennem a szent vágy: látni színhelyét a hallott csodás eseményeknek. Később a közép- és felsőbb iskolák padjain Palesztinán kívül főként Egiptom volt az a föld, mely bámulatos ókori kultúrájával nagy vonzóerőt gyakorolt reám. Nem egyszer ellenállhatatlanul tölté el könnyen hevülő lelkemet a vágy: vajha közvetlen szemléletből ismerhetném meg a távol Keletnek, az európai kultúra bölcsőjének e két nevezetes országát.

Majd kedvelt tanulmányaim közben, mint a bibliai tudományok művelője és előadója, arról kellett meggyőződnöm, hogy a Biblia teljes átértéséhez a legalaposabb könyvek holt betűi mind nem elégségesek, hacsak a bibliai események helyszínének közvetlen tapasztalásból szerzett ismerete nem járul hozzájuk.

Férfikoromban tehát módosult ifjúkori vágyam. Nemcsak egyszerű zarándoklat lebegett szemeim előtt, hanem már komolyabb keleti tanulmányút, mely nemcsak az áhítatot elégíti ki, hanem a biblikum, a szentírástan szempontjából tudományos igényeimet is; a mely tehát nemcsak néhány szenthelynek kegyeletes meglátogatására szorítkozik, hanem a tudományos érdekességű helyeket is felöleli.

Az 1897-iki év őszén kezembe került az a fölhívás, melyet két bécsi kanonok, dr. Zschokke Hermann, volt egyetemi tanárom és Lippe Arnold gróf kezdeményezésére a bécsi St-Michael-Erzbruderschaft bocsájtott ki s mellyel 1898. ápril és május havában (tehát a Kelet időjárását tekintve éppen a legkedvezőbb és legszebb évszakban) öt hétre terjedő nagyobb szentföldi társas-zarándoklatra szólította föl monarchiánk katholikusait. Minthogy útitervébe fölvette a Szentföldön kívül Korfu szigetét, Egiptomot, Szíriát és Cziprus-szigetét is s másrészt az időtartam is kielégített, én e zarándoklatot tanulmányútra is alkalmasnak véltem.

Főpásztorom, a szent tudományokért lelkesedő Császka György kalocsai érsek kegyessége módot nyújtott arra, hogy e rendkívüli anyagi áldozatokkal járó tanulmányutamat Isten nevében megkezdhessem.

Megfelelő előtanulmányok után 1898. április 7-én (zöldcsütörtökön) indultam el Kalocsáról Bécsbe, a honnan — ott töltvén a húsvéti ünnepeket — április 12-én Triesztbe mentem. Itt 13-án hajóra szállván, Isten segítségével szerencsésen megjártam a Keletet s szent emlékekkel gazdagodva május 18-án érkeztem vissza Kalocsára.

Szeretem szülőföldemet, rajongok hazámért, melynek minden göröngye drága nekem. De szeretem Palesztinát is, mert üdvösségünk megalapításának volt színhelye; rajongok érte is, mert bár nem az én szülőföldem, de szülőföldje megváltó édes Jézusomnak; drága nekem ott is minden göröngy, mert a Szentföld a krisztusi szeretet kapcsán testvérekké fűzött keresztények millióinak közös hazája. Azért maradandóvá óhajtván tenni szentföldi zarándoklatom emlékeit, lelkemre tett üdvös benyomásait, tanulmányaimmal kiegészítve, le is írtam azokat. S ezzel talán kedves olvasmányt nyújtok azoknak, a kik megváltásunk öröknevezetességű színhelye s annak isteni Üdvözítőnk lábai által taposott, könnyeivel s szentséges vérével áztatott kegyhelyei iránt érdeklődnek ugyan s forrón óhajtanák is azokat saját szemeikkel látni, ámde ezt vagy mostohább anyagi körülményeik, vagy más okok miatt nem tehetik, vagy ha tehetnék is, a hosszú és fáradságos út, főként a még mindig félelmetes tengeri út miatt attól visszariadnak.

Leírásom fonalán legalább lelkiképen végigzarándokolhatnak a kereszténység bölcsőjének szent helyein, lélekben szemlélhetik annak emlékeit s megismerhetik azok mai állapotát. A bátrabbak számára pedig, a kik talán eltökélnék magukat e hosszú útra, a szemtanú följegyzései tájékoztatóul s biztos kalauzul szolgálhatnak arra nézve, hol mit láthatnak s abból mit méltassanak kiválóbb, behatóbb figyelemre.

Útleírásom tehát első sorban ismertető s azután a tárgy természetéből folyó reflexióival inkább épületes óhajt lenni, mint könnyed, szórakoztató olvasmány. Szívemből írtam s a szíveknek szántam.

Ha sikerül könyvemmel fölébresztenem az olvasóban azon magasztos szent érzelmeket, melyek a Szentföldön jártamban az én szívemet eltölték s ennek kapcsán olyan üdvös elhatározásokra bírnom őt, milyenek ott az én lelkemben megfogamzottak; ha sikerül a vallásos, jobb lelkeknek a könyvemben fölidézett legszentebb emlékek hatása által némi épülésükre lennem s őket esetleg arra is indítanom, hogy erejükhöz mérten a Szentföld nagyon is rászorult keresztény emlékeinek föntartásához, díszítéséhez, katholikus intézményeinek fölvirágoztatásához anyagilag hozzájáruljanak; sőt ha könyvem elolvasása után méltónak tart jámbor olvasóm arra, hogy érettem egy Miatyánkot imádkozzék: ez lesz az én könyvírói fáradságom legfőbb jutalma.

Kalocsán, 1898. Advent első vasárnapján.

A szerző.

I.

TRIESZTTŐL ALEKSZANDRIÁIG.

Elindulás Triesztből. Az Adrián. A tenger varázsa. Az élet hajónkon. Lissza szigete. Montenegró. Albánia. Az otrantói szoroson át az ióni tengerre. Korfu szigetén. Itaka, Kefalónia, Zante szigete és Görögország partjai között. Az arkádiai öbölben. Aggodalmak Matapán-foknál. A Földközi-tengeren. Kréta szigete mellett. A háborgó tengeren az utasok fele megbetegszik. Ötödik nap a tengeren. Partraszállás Alekszandriában.

Április 13-án (szerdán) délelőtt háromnegyed tízkor zarándoktársaságunk a trieszti San Antonio Vecchio-templomban gyűlt össze, hol Sterk András, trieszt-kapodisztriai püspök csöndes-misében kérte le számunkra a Mindenható oltalmát és áldását. — Szentmise után zárt sorokban kivonultunk a Molo Giuseppino nevű kikötőparthoz s itt szokatlan érzelmek között beszálltunk Uráno nevű hajónkra. A hajóra érvén, még egyszer Istennek, szűz Máriának s Őrzőangyalomnak ajánlottam magamat s egész társaságunkat. Bizalmamat nagyban fokozta azon édes tudat, hogy otthon maradt szeretteim s jó barátaim buzgó imája kísér utamon. S nem tagadom, bátorított az is, hogy gyönyörű verőfényes napunk volt s a tenger egészen csöndes.

Kabinomban meggyőződvén, hogy podgyászom rendben van, fölsiettem a födélzetre, hol az ismerősök között pár perecz alatt élénk társalgás fejlődött ki. Csak most vettem észre, hogy az előttem ismeretlenek mily nagy száma kísérte ki társaságunkat s tolong a tengerparton. Ezek tömegéből hol itt, hol ott vált ki valaki kezével, kalapjával vagy kendőjével búcsút integetvén a hajó oldalán vagy födélzetén megpillantott rokonának vagy ismerősének.

Már negyed egy felé járt az idő, mikor hirtelen nagy zaj, dübörgés támadt mögöttem, mely megrengette egész hajónkat: a horgonyokat húzták föl a matrózok. Kis vártatva a kapitány harsány vezényszava után a gépnek tompa, hosszú füttye hasította át a levegőt… néma csönd lett az utasok között s hajónk lassan megindult ki a nyílt tengerre.

Jóidéig néztük s viszonoztuk a parton állók kendőlobogtatását. Midőn pedig a sok alak már egy gomollyá olvadt össze s Trieszt képe is halványodni kezdett; lementünk az első osztály szalonjába, a hol egyházi vezetőnk, gróf Lippe Arnold kanonok bemutatta egymásnak a társaság kiválóbb tagjait.

Rövid ismerkedés után alaposan megnéztük berendezését annak a járműnek, melyen oly hosszú ideig lebegünk majd az ég és a tenger roppant mélysége között.[1]

Villásreggeli után ismét a hajó födélzetén foglaltunk helyet s gyönyörködve néztük a csaknem teljesen nyugodt Adriát, Isztria partvidékét s a messze távolból csillámló havasokat. Hajónk körül ide s tova sirályok röpködtek a tenger szép kék vize fölött, a ludakéhoz hasonló, de vontatott hangon rikoltozva.

Nemsokára ezután eltűnt látókörünkből a szárazföld s egyedüli kilátásunk az ég és a vizek végtelensége volt, a mi rendkívüli hatással van arra, a ki először utazik a tengeren. S valóban fönséges egy látvány is e mérhetetlen víztömeg, e végtelennek látszó víztükör, mely a messze távolban a kéklő éggel ölelkezik. Sokáig néztem s merengtem el rajta s ha le is mentem egy-két perczre a szalonba, lelkem megint csak a tenger után áhítozott, melynek varázsa alól nem egyhamar tudtam szabadulni. Oh, hányszor bámultam a tengeren az Isten végtelen nagyságának, hatalmának csodáit a természet e nagyszerűségében! Hányszor gerjedt föl bennem csekély voltom, semmiségem tudatában a legmélyebb alázat érzelme s a nagy Isten, a mindenség alkotójának imádására ragadtatván, hányszor sóhajtott föl lelkem a zsoltáros e szavaival: «Nagy az Úr és igen nagy dicséretre méltó és az ő nagyvoltának nincs határa!»

Alkonyat felé igen érdekes látványt nyújtott a lenyugvó nap, midőn bíborpirosra festve a tenger nyugati részét, alámerült a látóhatáron.

Estebédünk után fél nyolcz körül a zarándokok összegyűltek az első osztály szalonjában, hol egy rögtönzött oltár előtt elvégezték az esti ájtatosságot, megfelelő imákat imádkozva és harmónium kísérete mellett néhány szent éneket énekelve. A második osztálybeliek ezután visszavonultak helyeikre, mi pedig teánk elköltése után részint a szalonban beszélgettünk, részint a födélzetén a szép csillagos ég szemléletében, részint a tenger foszforálásában gyönyörködtünk. Már fél tizenegy lehetett, mikor nyugalomra tértünk.

* * *

Másnap, április 14-én korán keltem föl, gyönyörködni akartam a napkeltében, mely elragadó látvány a tengeren: csaknem hirtelen bukkan föl a víz színén. Hajónk ekkor már Lissza szigete mellett szelte a tengert, hol Tegetthof osztrák admirális 1866. július 20-án fényes győzelmet aratott az olasz hajóhad fölött. A szigeten a zord és kopár sziklahegységen kívül semmit sem láttunk. A szalonban és a födélzeten öt órától tízig miséztek a papok. Így volt a következő napokon is.

Egész a déli órákig a leggyönyörűbb verőfényben és csöndes tengeren tettük meg utunkat. Délután azonban a tenger egyre jobban kezdett nyugtalankodni s hajónk erősebben himbálódzni. Már 4 órakor néhány gyöngébb idegzetű utas sápadtan vonult vissza s rövid idő múlva kitört rajtuk a tengeri betegség. Nekem, hála Istennek, ekkor még nem történt semmi bajom.

Esti 8—9 óra között Montenegró fölött nehéz, sötét felhők takarták el a csillagokat s borzasztóan szép villámok czikkáztak végig rajtuk. Csakhamar rendkívül lehűlt a levegő, úgy, hogy a födélzeten támlásszékemben ülve egészen be kellett burkolóznom vastag plédembe. Aggódva szemléltem, mint emelkednek a villámterhes felhők a déli ég fölé. Valamennyien félelem közt feküdtünk le. Én sokáig nem tudtam elaludni, mert a ringó hajó hol jobbra, hol balra vetett ágyamban. Midőn úgy éjféltájban áthaladtunk a csak 63 km. széles otrantói szoroson, mely az Adriát az Ióni-, illetve a Földközi-tengerrel köti össze, már mély álomba merülve, mitsem éreztem a tenger nyugtalanságából.

* * *

Április 15-én (pénteken) reggel a tenger valamivel nyugodtabb volt. Hajónkról ekkor még Albániát láttuk helyenkint a felhőkbe nyúló magas ormaival, majd az ióni szigetek legnagyobbika, a hegyes Korfu szigetének (a régieknél Korkira) szép panorámájában gyönyörködtünk. Korfu előtt figyelmünket egy a tengerből kimagasló szikladarabon épült világítótorony vonta magára. Kilencz órakor végre megállt hajónk Korfu városa előtt. A bárkások sietve eveztek hajónk felé, hogy partra szállítsanak bennünket. Nagy tolongás támadt hajónkon, mert mindenki első szeretett volna lenni; de a partraszállítás félóránál is tovább tartott, mert egy-egy bárkába csak tíz-tizenketten fértek.

A partraszállítottak megvárták a többieket s aztán csoportokra oszolva, vezetőikkel megtekintették a sziget fővárosát, mely mintegy 25.000 lakossal bír, a kik görögül s olaszul beszélnek; vallásra nézve pedig túlnyomóan nemegyesült görögök. Egyesült görög csak mintegy 5000 van itt s ezek ugyanazt a naptárt követik, mit a nemegyesültek s így ugyané napon ülték a nagypénteket, a mit különben a templomok, az utczák és a piaczok képe is elárult. Templomai közül megtekintettük az elég csinos katholikus templomot, melyben egy ferenczrendű épen szentbeszédet tartott. Ezután megnéztük a szent Spiridion-templomot és bejártuk a város utczáit, melyek nem egy helyen az olasz városok piszokjára emlékeztetnek. A sok görög fölírás, czímtábla stb. egészen a klasszikus görög korszakot idézte föl lelkönkben.

Hajónk orvosával csoportunk egy oszteriába, illetőleg borkóstolóba is betért, a hol a mi aszuborainknál még édesebb, de gyönge korfui fehér bort és ürömmel erjesztett vörös bort (korfui speczialitás) ittunk. Innen elmentünk a (görög) királyi palota elé, de ez egyszerű egyemeletes és elhanyagolt épületért ép oly kevéssé volt érdemes idefáradni, mint a kaszárnyába, melynek apró, vézna katonáit nálunk aligha venné be katonáknak a sorozóbizottság.

A nap már erősen tűzött, midőn fölmentünk az angolok által épített fellegvárba, a honnan gyönyörű kilátás nyílik a tengerre, a sziget hegycsoportjaira és falvaira. Visszajövet betértünk néhány boltba képes levelezők, fotográfiák és egyéb apróságok vásárlása végett s ekkor ugyancsak tapasztaltuk a görög kereskedők élelmességét. Délben fáradtan tértünk vissza hajónkra villásreggelizni.

Délután fél kettőkor bárkáinkkal ismét partra szálltunk s hintókon mentünk ki a várostól jó órányira fekvő Achilleionnak, Erzsébet királynénk híres kastélyának (villájának) megtekintésére. Kiérve a városból, valóságos tropikus vidék tárult szemeink elé: óriási kaktuszok (valóságos fák) vadon nőve, vagy kertek, szőlők sövényeként ültetve, olajfák narancs-, czitrom-, fügefák telve éretlen gyümölcscsel, sudár, haragoszöld cziprusok, babérfák, aloé, rozmarin s a legváltozatosabb déli virágoknak egész erdeje. Az úton falvaikba hazatérő tipikus görög férfiakkal, asszonyokkal, gyermekekkel, piszkos, rongyos pópákkal találkoztunk; a legtöbben kegyetlenül megrakott szamárral, gebével vesződtek, vagy húsvéti bárányukat vezették pórázon. Úgy látszik, koldusokban bővelkedik a sziget; kocsijaink után 50—60 gyermek is szaladt koldulva, akár a mi czigányaink. A meleg olyan nagy volt már e szigeten, mint nálunk május végén. A szőlőnek levele már meglehetősen ki volt fejlődve s a kerti vetemények már olyanok, mint nálunk júniusban.

Az Achilleion görög-pompeji stílusban épült valóságos tündérpalota, mely a tengerpart egyik legszebb hegyi részén s képzeletet meghaladó gyönyörű kilátást nyújtó ponton fekszik. Állítólag öt millió forintnál többe került. Van villamos világítása s külön kikötője. Nagy területű, terraszos hegyi park veszi körül, melynek változatos tropikus fái és virágai paradicsommá teszik a sziget e részét. Az épület oszlopos csarnokai előtt, remek falfestményes termeiben és a parkban finom kivitelű görög szobrok vannak. A parkban kiváló figyelemre méltó a megsebzett Achilles szobra. Heine szobrát, habár remeknek mondják, biz’ én nem néztem meg, mert e frivol német költőt nem tartom a világirodalom, de még a gazdag német irodalom csillagának sem. A termek rendkívül fényűző berendezése ládákba volt csomagolva, hogy Bécsbe szállítsák. Hallomás szerint e kastélyt (melyben királynénk csak öt-hatszor lakott) amerikaiak akarják megvenni.

Fél hatkor visszahajtattunk bárkáinhoz. Az Eszplanádon, mely Korfu korzója, az intelligenczia épen sétáját végzé.

Esti 8 órakor már hajónkon voltunk, mely csakhamar elindult. Étkezés után a födélzeten sokáig gyönyörködtünk az elhagyott Korfu kigyúlt mécseiben.

* * *

Április 16-án (szombaton) az előző napi gyaloglás, kocsikázás s hegymászás fáradalmai miatt csak 7 órakor keltem föl. Hajónk ekkor már a patraszi öbölben volt. Elhaladtunk Itaka, Kefalónia és Zante szigete és a görög partok között. A szigetek hegyeit a Görögország fölött fölkelő nap gyönyörűen világította meg. A görög partvidéken csak hegyeket láttunk. Az idő még mindig igen kedvezett s a tenger csöndes volt, melyen csak ritkán bukkant föl a távolban egy-egy vitorlás. Valahányszor szárazföld közelébe értünk, mindig sirályok röpködtek fölöttünk, le-lecsapva a tenger egyes pontjaira, hol éles szemükkel kilesték zsákmányukat. Morea partjai közelében 11 óra körül Pirgosz városa vonta magára figyelmünket, mely fölött havasok bérczei csillámlottak.

Délutáni 3 óra felé járt már az idő, midőn az Árkádiái öböl déli végéhez értünk s mintegy negyedóra múlva elhaladtunk Modóni mélyen fekvő várromjai előtt. A gyöngébb idegzetűeket lassankint bizonyos szorongás fogta el, mert útleírásaikból megtudták, hogy Európa legdélibb pontjához, a Matapán-fokhoz közeledünk, a hol rendesen erősebb szelek fújnak. Estebédünk után fölmentünk a födélzetre, de hála Istennek, még mindig nem tapasztaltunk semmi föltünőbb nyugtalanságot a tengeren. Végre fél kilencz körül föltűnt a matapáni világító-torony, melynek váltakozó vörös és fehér fényét még fél tízkor is kivehettük. A rettegett szelek nem jöttek; hajónk csöndes imbolygással haladt tovább a halkan csobogó hullámok fölött s mi az Ave Maris Stella és az O Sanctissima édes dallamaival dicsőítvén égi Anyánkat, Máriát s hálálkodván az otthon érettünk imádkozó jó lelkek hathatós imájáért, 10 órakor nyugodtan lefeküdtünk.

* * *

Április 17-én (vasárnap), midőn Uránónk már a szoros értelemben vett Földközi-tenger hullámait szelte, már reggeli 4 órakor föltűnt Kréta (Kandia) szigetének nyugati oldala, azé a szigeté, melyért 1897-ben annyi török és görög vér folyt. Hajónk e sziget közvetlen közelében haladt el: nyugati s aztán déli oldalán. Még a késő délutáni órákban is láttuk e hosszúra nyúlt, nagy sziget hegyeit, melyek különben egy megszakítás nélküli hegylánczolat benyomását tették reánk, melynek 2000-—3000 m. magas ormait csupa hó borította. Gyönyörű látvány a nap sugaraiban csillámló e sok havas bércz, melyeken a hó csak augusztusban olvad el rövid időre. Ezen a szigeten járt tudvalevőleg szent Pál apostol is 64-ben s püspökül Tituszt hagyta itt.

Hajónk e napon ünnepi zászlódíszt öltött, mert 8 órakor nagymise volt a födélzeten, melyen a hajó 60 tagból álló személyzete is megjelent egyenruhában. A papokból álló énekkar gregoriánus éneket énekelt; úrfölmutatáskor mozsarat sütöttek el a matrózok. A délelőtt folyamán gyönyörködhettünk először delfinek játékában, melyek időnkint hosszú sorokban bukdácsoltak föl hajónk közvetlen közelében.

Délutáni 2 óra körül találkoztunk az Alekszandriából jövő Szemirámisz nevű nagy postahajóval; a hajók zászlóikkal üdvözölték egymást. Kréta szigete alatt a tenger már föltűnően nyugtalankodott. A szél hosszú, mély, tarajos tetejű hullámokat barázdált haragoszöld vizében. Már a 3 órakor tartott litánia és szentbeszéd alatt többen rosszul lettek. A hullámzás rohamosan fokozódott; a hajó mint egy dióhéj tánczolt a tengeren, recsegett, ropogott; a sápadt arczok egyre szaporodtak, tántorogva siettek kabinukba, vagy ha azt idején el nem érhették, a hajó valamely zugába… Rövid idő múlva az utasok fele már beteg volt. Az orvos sietve nyújtott segélyt, vigaszt — mely nem használt. A nagy ringás, mely a Földközi tengeren kikerülhetetlen, másnap reggelig tartott s az éjjelt a legtöbben keservesen élték át. Én is már 5 óra körül kénytelen voltam lefeküdni s gyötrődtem…

* * *

Április 18-án (hétfőn) későn keltem s fél nyolczkor félve ittam meg kávémat, utána pedig az orvos által nyújtott orvosságot. Ámde alig mentem föl a födélzetre, le kellett sietnem kabinomba s hosszú küzdelem után leróni adómat a tengernek… De már 10 órakor talpon voltam s végighallgattam Schindler bécsi egyetemi tanár előadását Egiptomról. Látnivaló még semmi sem volt; mindenfelé csak víz, víz, mérhetetlen víz s ezen a hajónk által vágott útnak habzó hosszú vonala s a kissé felhős, de verőfényes ég. Sirályoknak semmi nyoma, mert a Földközi-tenger azon pontján voltunk, mely legtávolabb esik Európától és Afrikától. Erős vágy lepett már meg mindenkit, látni minél előbb szárazföldet, kiszállhatni végre-valahára Egiptom partjain.

Délután 6 óra felé járt az idő, mikor leírhatatlan örömöt okozott marsallunk figyelmeztetése, hogy láthatók már Libia partjai. A födélzetre tódult mindenki s távcsővel fölfegyverezvén szemét, nézte a lenyugvó nap sugarai által vörösre festett afrikai partokat. Az eddigi hűvös levegőt csakhamar igen meleg szellő váltotta föl, mely Afrika partjai felől szállt felénk. Előízelítője volt ez ama rendkívüli forróságnak (néha 45° C. = 36° R.), melyet később Egiptomban kiálltunk. Napnyugta után föltűnően hamar sötét lett[2] s nemsokára föltűntek az alekszandriai világító-tornyok. A kikötőhöz közeledve, gyönyörű mécstengerként tűnt föl Alekszandria. Hajónk fél nyolczkor vetett itt horgonyt, de az éjjelt a hajón töltöttük.

Április 19-én (kedden) már reggeli 5 órakor csaknem mindenki talpon volt s lázas sietséggel iparkodott föl a födélzetre gyönyörködni az első keleti város szokatlan és szép panorámájában, a sok hajóban, mely az éj folyamán a kikötőbe érkezett s az ide s tova futkosó bárkák czifra, színes ruházatú arabjaiban. Pompás regg volt s mi duzzadó kebellel élveztük a langyos, de üde levegőt.

Hálaadó-misénk alatt megindult hajónk a part felé, mert az este félórányira álltunk meg attól a rendkívül nagy kikötőben. Nyolcz órakor Afrika szárazföldjére léptem.

[1] Az Uráno középnagyságú tengeri gőzhajó, melynek hossza 80 m., szélessége 15 m., magassága (az árboczczal) 26 m. Hordképessége 1851 tonna (1 tonna = 1000 kg., azaz 10 métermázsa); lóereje 1500. Egy nap alatt átlag 240 tengeri mértföldnyi utat tesz. Az Adria átlag körülbelül 300—400 m. mély, az Ióni tenger már 500—600 m., míg a Földközi-tenger 3000—4000 m.

[2] Egiptomi tartózkodásom alatt ismételten tapasztaltam a déli tájak azon előttünk szokatlan tüneményét, hogy alig van alkonyuk. Ez ugyanis például Kairóban oly rövid volt, hogy napnyugta után alig félórával föltűntek az égen a nagyobb csillagok, mire csakhamar beállt a sötétség. E sajátságos tüneménynek természetes oka a nap lenyugvásának irányában keresendő. Az alkony vagy szürkület ugyanis mindaddig tart, míg a nap nem kerül 18 foknyira a látóhatár alá. Ezen pontig a mi éjszaki vidékünkön — a hol rézsút ereszkedik alá — hosszabb utat, hosszabb vonalat kell megtennie a napnak, a mihez természetesen hosszabb idő is kell, tehát tovább is tart az alkony. Míg a déli vidékeken, kivált a föld egyenlítője táján — a hol csaknem függélyesen merül a nap a látóhatár alá — rövidebb út után, tehát kevesebb idő alatt éri el a szürkület határának végpontját s így (15—20—25 perczczel) rövidebb ideig is tart az alkony s előbb áll be a sötétség.

Nyomtatható változat