TÖRTÉNELMI REGÉNY

A hasonló című Terra-filmből vett 16 képpel.

E könyvet a Jud Süss című, Ferdinand Marian, Kristina Söderbaum, Heinrich George és Werner Kraus főszereplésével, Veit Herlan rendezésében készült film nyomán J. R. George írta, Veit Herlan, Eberhardt Wolfgang Möller és Ludwig Metzger forgatókönyvének felhasználásával.

1.

SÜSS ELINDUL

Oppenheimer császári bankár bécsi palotájában passah-ünnepet ült a „mispoche”, a család.

— „Lesono haboh birusilajim” — gajdolta a népes gyülekezet és elnyújtott hangjuk fülbántó volt, mint a sivatagi sakálok vinnyogása. Amikor az utolsó strófa is elhangzott, a vén bankár végigsimította maceszmorzsás szakállát és felkiáltott:

— Tárjátok szélesre az ajtót, hogy beléphessen Éliás próféta, a megváltás előhírnöke! Vár rá a bor!

Lewy, a ház mindenese az ajtóhoz surrant és kinyitotta. A mispoche csodátváróan bámult az ajtónyíláson beásító fekete éjszakába, de Éliás, a próféta, nem jött, mint ahogy hiába váratott magára minden passah-ünnepen, immár ezerhétszáz esztendő óta.

Az ünnepi óra elmúltával, mintegy másfél órával később, a bankár nagy lakószobájában ült össze a család. Lewy körülkínálta a passah-kenyeret, majd rövid torokköszörülgetés után a fiához fordulva, megszólalt az öreg Oppenheimer:

— Fiam, József, megismertettelek a pénz hatalmával, tőlem mást már nem tanulhatsz. A mai naptól kezdve te is a süttefek közé tartozol, indulj el tehát szüleid, elődeid nyomdokán! Sichraun nom livrocho!* Eredj a frankfurti gettóba. Egy szép napon föltárulnak majd a gettó kapui és ti beléphettek a gójok városaiba; akkor azután mutasd meg, mit tanultál! Ne legyen szelídség, gyöngédség a szívedben: tekints minden gójt ellenségednek!

Egy pillanatra elhallgatott, felállt, megfogta fia karját, bevezette az irodájába és eléberakott egy halom ékszert, drágaságot. A fiú mohó, kerekrenyílt szemekkel bámulta a kincseket.

— Vagyon nélkül nem sokra vinnéd, — vihogott az öreg. — Vedd ezeket a drágaságokat és légy rajta, hogy a gettófalak eltűnjenek. Tudom, hogy célhoz fogsz érni Süss…

Negyvennyolc óra múlva súlyos csomaggal megrakott kocsi gördült el az Oppenheimer ház elől. Jud Süss elindult. Gyors iramban vágtattak a lovak északnyugat, Frankfurt felé.

2.

AZ ÖRÖMÜNNEP

Sturm tanácsos betette maga mögött az Öreg Postához címzett vendéglő ajtaját és kilépett Stuttgart piacterére. A tűző nap csillogó aranypalástba öltöztette a girbe-görbe, keskeny utcákat s a barátságos kis házakat.

Sturm tanácsost derék embernek ismerte az egész város. Egyenes, szilárd jelleme, nyíltszívűsége, megvesztegethetetlen becsületessége megnyitotta előtte minden igaz württembergi szívét. Egész élete csendes volt, szerény és egyszerű. Gyermekkorát családja ősi birtokán élte le, tanulmányai elvégzésére Stuttgartba költözött. Vizsgái után csakhamar megnősült, majd következetes, ernyedetlen munkával a tanácsosi címig küzdötte fel magát Mint ilyen, nemcsak a stuttgarti karok és rendek feje lett, hanem egyszersmind a württembergi herceg első tanácsadója is. Immár ötvenhatodik évét taposta.

A vendéglővel szomszédos házból vidám férfihang köszöntött rá:

— Adjonisten Eberhard!

Sturm odafordult. A ház földszinti ablakából öreg orvosbarátja, Zimmerle nyújtotta felé kezét és így szólt:

— Ugyancsak irigyellek, mondhatom. Mert hisz természetesen te is jelen leszel új uralkodóhercegünk, Károly Sándor ma délutáni eskütételénél, ugy-e?

Sturm mosolyogva szorította meg a feléje nyújtott jobbot.

— Igen — felelte — ott leszek.

És amikor, rövid beszélgetés után, továbbsietett, látszott az arcán, szapora léptein, hogy egész lényét betölti a türelmetlen boldog várakozás, hogy minden gondolata a küszöbönálló nagyjelentőségű ünnepi esemény körül forog.

Fiatal menyasszonylánya, Dóra, már várta az ünnepi ebéddel, melyet Faber, a tanácsos titkára, az ifjú vőlegény társaságában fogyasztottak el.

— Károly Sándorra, új urunkra emelem poharam! — kiáltott fel Sturm vidáman, miután gondos körülményességgel törölte le ajkáról a sült liba zsíros nyomait.

— Adjon neki szerencsés kezet az úr! — szólt Faber.

Koccintottak és felhajtották boraikat. Azután Dóra szólalt meg:

— Apám, nem mesélnél egyet-mást a hercegről? Milyen ember?

A tanácsos hátradőlt és kényelmesen elhelyezkedett.

— Károly Sándorról valóban el lehet mondani, hogy fegyverek között nőtt fel. Már tizenhárom évest korában tevékenyen résztvett a pfalzi Ebernburg bevételében. Legalább egy tucatszor megsebesült, így többek között a törökök elleni harcokban, Magyarországon. Tizennyolcadik születésnapján, Landauban, a mellébe hatolt egy golyó. Később, Olaszországban, súlyos lábsebet kapott, melytől még ma is biceg egy kicsit.

Legnagyobb diadalát a péterváradi csatában aratta, 1716-ban. Akkor kapta meg a legmagasabb osztrák katonai kitüntetést is. Egyszóval: talpig férfi és katona a javából. Württemberg büszke lehet rá! — No de most már mennem kell gyermekeim. A karok és rendek azóta már egybegyűltek.

Felugrott. Lányát homlokon csókolta, kezet szorított Faberrel és elsietett.

A polgármester és a rendek már valóban mind együtt voltak a gyűlésteremben, amikor Sturm megérkezett. Kevéssel utána, három óra körül, megjött a herceg is.

Károly Sándor herceg erős, jól megtermett, ötven év körüli férfi volt. Nem olyan, amilyennek a fiatal lányok általában elképzelik a dicső csaták nagy hőseit. Nem, Achilles külsejével valóban nem versenyezhetett, de nyílt tekintete, egyenes, katonás természete mindenkit megnyert, mindenkinek tetszett. Az üdvözlés szokásos formalitásai után ő vette át a szót.

— Büszke vagyok és boldog, hogy a nagybátyám, Eberhard Lajos herceg szomorú halála folytán megüresedett württembergi trónt elfoglalhatom és ennek az áldott országnak a kormányzását kezembe vehetem. Készenállok, hogy letegyem az esküt népem kezébe.

Sturm tanácsos lépett most elő és egy württembergi címerrel díszített bőrmappát nyújtott át a hercegnek. Károly Sándor pedig, kezét az eskütételnél szokásos módon e mappára szorítva, figyelmesen és kissé megilletődve hallgatta végig a tanácsos által felolvasott esküszöveget:

„Mi, Károly Sándor, Isten kegyelméből Württemberg hercege, a Mindenható Istenre esküszünk, hogy alattvalóink jólétét minden erőnkkel növelni fogjuk. Esküszünk, hogy minden cselekedetünkben az ősi württembergi becsület és hűség fog vezérelni, ígérjük, hogy az alkotmányhoz hűek maradunk és minden kormányzati kérdésben ezen alkotmánynak megfelelően, a karokkal és rendekkel egyetértésben intézkedünk.”

Sturm elhallgatott, a herceg esküre emelte jobbját:

— Így lesz! Esküszöm. — mondotta szilárdan, ünnepélyes komolysággal.

Lewy nyitott ajtót…

3.

A FRANKFURTI GETTÓBAN

A magas, keskeny és sötét házak szürke falairól hullott a vakolat. Az ablakszárnyak ferdén fityegtek sarkaikban. Virágok helyett piszkos rongydarabok „díszítették” az ablakpárkányokat.

Odalent az utcán fülbántó lármával játszott néhány kopaszranyírt, pajeszos, citromsárgaképű kölyök. Közel hozzájuk, egy négyszögletes téren, díszes állami fogat állott meg éppen. Ajtaján ott díszlett Württemberg címere.

Cifra egyenruhás, elegáns úr szállott ki a kocsiból. Kényes orrát elcsavarta a gettóbűz. Undorodva nézett végig az utcán, majd elindult egy magas, koszos épület felé.

„Oppenheimer Süss József” — ez állott a bejárat névtábláján. A jólöltözött úr becsöngetett.

Lewy, az Oppenheimer család öreg bútordarabja nyitott ajtót. Vizsgálódó szemmel nézett a szokatlan vendégre, majd mindkét kezével széles, invitáló mozdulatot tett. Remchingen báró, Károly Sándor herceg titkára, belépett a házba.

A vendég és Oppenheimer kölcsönös üdvözlése nem volt túlontúl meleg. Remchingen semmi kedvet sem érzett hozzá, hogy szívélyes eszmecserét kezdjen ezzel a zsidóval, aki — bár kaftánja szemmelláthatóan tisztább, szakálla gondozottabb volt, mint a gettó többi lakójának — undort ébresztett benne. Ezért minden huzavona nélkül sietett rátérni a tárgyra:

— Württemberg hercegének a megbízásából jöttem — mondotta — aki trónralépése alkalmából méltó ékszerrel óhajt kedveskedni hercegi hitvesének. Úgy hallottuk, Oppenheimer szolgálhat ilyennel. De jeleznem kell előre is, csak szerény árat fizethetek.

— Szerény árat, uram? Úgy tudom, Württemberg gazdag!

— Württemberg igen. De nem az uralkodója.

Süss nevetett. Vizsgálódón nézett a báróra, közben tűnődve dörzsölgette kezét.

— Nos, majd meglátjuk — szólt azután.

Erősen vasalt, lakatok tömegével lezárt pénzszekrényéhez lépett és hatástvadászó, lassú mozdulatokkal, elégedetten mosolyogva nyitotta ki ajtaját.

Remchingen nem leplezhette meglepetését. Ebben a szennyes gettóházban valóban mesebeli kincsek rejtőztek. A szekrény feltárt ajtajából elővillogó drágakövek és egyéb ékszerek csillogása valósággal elkápráztatta az ámuldozó bárót.

Süss láthatóan élvezte a vendég meglepetését. Vigyorogva nyitotta fel az egyik tok tetejét és csodás, történelmi értékű, koronát emelt ki belőle.

— Kétszázötvenezer tallér — mondotta.

A báró keserűen felnevetett.

— El kell ismernem, gyönyörű ez a korona.

De… kissé sok nekünk.

— Sok egy hercegnőnek?

— Hagyjuk a tiszteletlen kérdéseket. Nagyon jól tudod zsidó, hogy mire célzok.

Süss vállvonogatva tette helyére a koronát és egy nyakéket vett elő.

— Ötvenezer tallér.

Remchingen homlokán összefutottak a türelmetlenség és bosszúság ráncai.

— Már említettem — szólt — hogy a hercegnek nincs ennyi pénze.

Oppenheimer tűnődve méregette tenyerén a nyakéket. Lehunyta szemét, mint aki erősen gondolkodik. Azután éles pillantást vetett a báróra és csattanó hangon kiáltotta:

— Jó. Legyen tízezer tallér!

— Igen méltányos ár — bólintott Remchingen.

— De…

— Micsoda „de?”

— Egy kikötésem van.

— Éspedig!

— Nohát… majd megegyezünk…

— Nem értem! Beszélj érthetően!

— Kérem. Az a kérésem uram, hogy magam nyújthassam át a herceg úrnak ezt az ékszert. Mégpedig Stuttgartban.

— Megőrültél!? Stuttgartba zsidó nem teheti be a lábát! Soha!

Gonosz vigyor ült Süss szája köré.

— Úgy? Nos, akkor nem kap ékszert a hercegnő.

És megfordult, hogy helyére rakja a nyakéket. Remchingen lenyelt egy durva szitkot. Csendesebben folytatta.

— Ezzel a külsővel! Hogyan akarod ezzel a külsővel útlevél nélkül átlépni a városhatárt?! Hiszen az első őr az árok sarába gurítana, pajeszostól, szakállastól.

— Töröld el a zsidózárt uram!

— Az ördögbe is, nem áll módomban! Még a herceg sem teheti. Legfeljebb a karok és rendek.

Azok pedig hallani sem akarnak erről.

— És, hogyha, nebbich, mégis bejutok a városba?

— Hát akkor… akkor rajtam nem fog múlni.

Akkor bejuttatlak a herceg elé.

— Helyes. Oppenheimer Süss be fog jutni Stuttgart falai közé, ezt elhiheti uram. És elviszi ezt az ékszert a hercegnek.

Remchingen elgondolkozva pillantott a magabiztos, zsidóra, azután elindult az ajtó felé. Süss mély meghajlással nézett vendége után.

Néhány perc múlva Lewy zavarta meg elégedett kézdörzsölgetésében.

— Mondd Süss, mesüge vagy? Csak nem akarsz a herceg mesoresze lenni?

— A kapukat akarom kitárni, Lewy, — mindannyiatok számára! Hogy bársonyban és selyemben járhassatok. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy holnapután, de meglesz! És akkor kivezetlek benneteket a gettóból, be a városba. Hogy unokáitok uralkodhassanak majd a gójok felett!

4.

ÚTBAN STUTTGART FELÉ

A magas nyárfákkal szegélyezett úton magányos kocsi gördült Stuttgart felé, helyesebben nem is gördült, eszeveszetten rohant. Nagyokat döccent az egyenetlen úton és nagyokat rázott utasán, Oppenheimer zsidón.

De ez az Oppenheimer alig hasonlított a frankfurti gettó zsidaihoz. Pajesza, szakálla, kaftánja eltűnt, simára borotvált arcú, ápolt külsejű, legújabb divat szerint öltözött gavallérrá vedlett.

Fékezhetetlenül égett benne a kaland előtti türelmetlenség, kocsisát minduntalan gyorsabb iramra ösztökélte. Pedig gyorsabban mar aligha száguldhattak volna.

A stuttgarti rendek házában ugyanebben az órában gyűlt egybe a tizenegyes bizottság. Kellemetlen és kényes kérdés megvitatására készültek, az új uralkodóherceg szokatlan igényeinek és kívánságainak teljesítéséről, vagy elutasításáról kellett dönteniök.

Károly Sándor ugyanis uralkodásának első napjaiban, mint minden új seprő, igen jól sepert. Szeszélyes, féktelen és élnivágyó természete azonban csakhamar felülkerekedett és igen kellemetlen helyzet elé állította a karokat és rendeket. Sturm tanácsos mindég talált mentséget a herceg oktalan tetteire, de legújabb követeléseit ő sem tartotta teljesíthetőknek.

— Balett kell őfenségének! — szólalt meg a bizottság elnöke. — Meg udvari opera! Na és természetesen gárda!

— Ez már kissé sok — kiáltott fel Lamberger báró. — A herceg úgy látszik összetéveszti Stuttgartot Párissal!

Sturm tanácsos vette most át a szót.

— Osztom nézetüket, uraim. Mi, württembergiek, egyszerű élethez szoktunk. A nép, mely választott bennünket, nem helyeselné, ha a herceg minden oktalan kívánságát teljesítenénk. Ezért, ami a balettet és az udvari operát illeti, a feltétlen elutasítás híve vagyok. De a gárda uraim… adjuk meg a hercegnek a gárdát! Hiszen katonaember, ki szívesen látja maga körül az egyenruhát és a csillogó fegyvereket, melyek dicsőséges múltjára emlékeztetik.

— Aggályaim vannak, urak — emelkedett szólásra Fiebelkorn törvényszéki tanácsos. — Uralkodónk tervei ugyanis kezdenek a württembergi nép érdekeibe ütközni. Eddig minden követelését ellenvetés nélkül teljesítettük, de ha ez tovább is így megy, igényei lavinaszerűen fognák nőni, vétójogunk pedig elvész. A koronajószág, a herceg elődeinek jóvoltából, teljesén el van adósodva. Honnan vegyük a pénzt? Új adókat vessünk ki? A nép nyögjön, csak azért, hogy uralkodójának határt nem ismerő igényei kielégülhessenek? Nem, urak! Legyünk kemények! A magam részéről a követelések százszázalékos elutasítását indítványozom!

E fölszólalások után megejtették a szavazást. Fielbelkorn érvei hatottak: a bizottság hét-négy arányban elutasította Károly Sándor követeléseit.

*

Oppenheimer kocsija közben már csaknem elérte Stuttgart határát. Szélsebesen rohant el éppen egy kétkerekű gig mellett, melyben Dóna, Sturm tanácsos fiatal lánya, haladt hazafelé. A lány aggódón nézett a száguldó kocsi után.

— Ennek se lesz jó vége, — gondolta. Abban a pillanatban — mintegy gondolatának igazolásául, hatalmas porfelhő támadt előtte. Süss rohanó kocsija az éles kanyarban befordult az árokba, az elegáns világfi széles ívben repült ki belőle.

Dóra pillanatok alatt mellette termett s megállította lovát. De nem történt semmi baj. Süss zavartan, kényszeredetten mosolyogva tápászkodott fel, ruháját porolva, tisztogatva.

— Megsérült? — kiáltott fel Dóra.

Süss meghajolt. Még ebben a kényelmetlen helyzetben sem kerülte el figyelmét a lány szépsége, résztvevőén néző kék szemének vonzó mélysége, mozdulatainak és egész lényének megkapó bája.

— Egy kis horzsolás csupán. Nagyon köszönöm figyelmét. Ha nem venné zokon, demoiselle… volna egy tiszteletteljes kérésem.

— Éspedig? — kérdezte kedvesen Dóra.

— Még ma Stuttgartban kell lennem. Remchingen báró megbeszélésre vár és… ebben az állapotban igen kellemetlen volna gyalog elindulni. Ha nem kényelmetlen önnek, demoiselle, kérem vigyen magával.

Dóra nem térhetett ki a könyörgő kérés elől.

— Tessék, foglaljon helyet — mondotta.

És Süss, a frankfurti gettózsidó, odatelepedett Württemberg tartományi tanácsosának a lánya mellé.

*

Károly Sándor kedvenc borából kortyolgatott éppen, amikor Remchingen bárót jelentették.

— Ahá, hozza a rendek aláírását, — gondolta a herceg. — Kéretem — szólt azután fennhangon.

Remchingen leverten, hosszú orral lépett a herceg elé.

— Mi az?! Miért vág ilyen savanyú arcot? — rivallt rá az uralkodó rosszat sejtve.

— A karok és rendek elutasították a követeléseket fenség — szólalt meg Remchingen, — minden követelést.

A herceg dühös bikaként bámult hűséges bárójára. Ordítva kérdezte:

— Nem járulnak hozzá az udvari operához?

— Nem fenség, — fészkelődött a derék Remchingen.

— A baletthez sem?!

— Ahhoz! sem, fenség.

— És a gárdához sem?!

Remchingen sajnálkozóan rázta a fejét.

A herceg borospohara egetverő káromkodás kíséretében repült a falnak. Károly Sándor felugrott.

— Mondja meg, báró, a rendeknek… mondja meg nekik… eh… közölje velük, hogy örökre eljátszották bizalmamat.

— Ha megengedi fenséged, mégegyszer megpróbálnám, beszélni fogok a rendekkel, megmagyarázom nekik, hogy mennyire jogosak fenséged igényei és hogy…

Károly Sándor idegesen leintette.

— Nem! Könyörgéssel még egy uralkodó semfegyverezte le ellenzékét. Nem kérünk tőlük semmit.

— Volna még egy lehetőség…

— Ki vele!

— Hírt kaptam Frankfurtból. Oppenheimer Süss József, hiszen tudja fenséged: az ékszerész, útban van Stuttgart felé. És… tudom, hogy ez az ember nemcsak az ékszerekhez ért. Azt hiszem, ő talál majd utat és módot…

— Nem zsidó ez az Oppenheimer? — vágott szavába a herceg.

— Zsidónak zsidó…

— Nahát. Hogy juthatna akkor be a városba?!

— Ez az ő dolga fenség. Nem lesz könnyű. De ha át tudja lépni a zsidózárat, akkor…

— Akkor?

— Akkor ő majd megbirkózik a rendek ellenállásával. Azt mondják, valóságos pénzügyi zseni, — szólt Remchingen és fürkészőn, kissé bizonytalanul nézett a hercegre. Nem tudhatta, milyen fogadtatásra talál az ősi törvényeket felrúgó terv. De Károly Sándornak tetszett az ötlet, arca széles mosolyra rándult. Gáncsot vetni a rendeknek? Igen, ez a szájaíze szerint való dolog volt.

— Jöjjön hát az a zsidó — kiáltotta és falat rengető hahotába kezdve hű tanácsadója vállára csapott.

*

Oppenheimer Süss a „Griffmadárhoz” címzett vendéglőben bérelt szoba nyitott ablaka előtt állott. Már erősen sötétedett. A vonuló felhők mögött mi jócskát játszott a hold, sápadt képe gyenge fényt vetett a hercegi kastélyra. A közeli toronyóra tízet ütött.

A zsidó kihajolt az ablakon, tele tüdővel szívta magába Stuttgart levegőjét. Karját kinyújtotta a gazdag város és az éj sötétjébe merülő dús württembergi földek felé.

Mint egy lecsapni készülő héjja…

Az ékszerek csillogása valósággal elkápráztatta a bárót.

5.

A PÉNZ BŰVÉSZE

Remchingen alázatosan mosolyogva, elégedetten lépett a herceg dolgozószobájába.

— Fenség, Oppenheimer Süss József odakünt vár. Sikerült bejutnia Stuttgartba. Sem őt, sem a csomagját nem ellenőrizte az őrség. Rendelkezésére áll fenségednek.

Károly Sándor most bebizonyította, hogy szereti a tréfát Remchingen jelentését háttal állva hallgatta végig, majd hirtelen sarkonfordult. Harag torzította el arcát, szeme villámokat szórt. Gyors léptekkel sietett titkárja felé, megragadta a nyakát és rázni kezdte, mint egy üres zsákot. Közben vadul ordítozott.

— Hát ilyen rend van az én országomban?! Micsoda állapotok ezek?! Tűröd, hogy a várőrség aludjék és ráadásul vigyorogva teszel jelentést erről? No, ezért számolunk! — mennydörögte, de mindjárt el is fordult, hogy kitörni készülő nevetését elrejtse.

Remchingen remegett, mint a nyárfalevél.

— Kegyelem, uram, kegyelem… Úgy gondoltam…

— Ne gondolj semmit sem Remchingen, ez megerőltető.

A titkár meglepetten pillantott fel. Hiszen ez a mondat már egészen másként hangzott, vidáman, gyöngéden, barátságosan. Károly Sándor már nyíltan nevetett. Kedélyesen Remchingen vállára csapott és nyájasan szólt:

— Jól van, jól van, hiszen tudom, hogy mindez az uralkodó kedvéért történt. Szemet fogunk hunyni a dolog felett, nem büntetjük meg az őrséget. A zsidót pedig meghallgatjuk. Bejöhet.

A megtréfált titkár megkönnyebbülten sietett az ajtóhoz és jelt adott.

Süss értett a hatásos megjelenéshez, Remchingennek nem kellett aggódnia, hogy a zsidó nevetségessé teszi az uralkodó előtt. Ha Károly Sándor kaftános, piszkos, félénk és alázatosságtól görnyedező handléra volt elkészülve, kellemesen csalódott: elegáns, biztos fellépésű, jókinézésű úr lépett be a feltáruló ajtón. Ujjain gyémántgyűrűk csillogtak, ízléses ruháját is számos ékszer díszítette. Léptei ruganyosak voltak. Ha az a különös, bizalmatlanságról tanúskodó, olykor idegesen megremegő ránc nem ült volna a szája körül, ha szeme nem tekintett volna minduntalan oly nyugtalanul, leselkedőn, vizsgálódón szét, bárki délországi diplomatának nézhette volna.

A meghajlás, mellyel a herceget üdvözölte, egy gondolattal mélyebb volt a szokottnál.

— Mi a neved! — kérdezte szigorú hangon a herceg.

— Oppenheimer Süss József, szolgálatára, fenség.

— Nem túlontúl jóhangzású név…

— Igyekezni fogok jóhangzásúvá tenni, ha fenséged kegyelme segítségemre lesz, amit…

Károly Sándor leintette.

— A tárgyra, Oppenheimer. Tudod, miért bocsájtottalak magam elé?

— Azt hiszem, sejtem, fenség! — felelte Süss, majd megfordult, kétszer tapsolt és félrelépett, hogy kiélvezhesse a herceg meglepetését. Jelére ismét kitárult a szárnyas ajtó és két mór gyerek lépett be rajta. Skarlátvörös ruhát viseltek és sárga turbánt, sötétkék vállszalag feszült rajtuk. Két ezüst kazettát hoztak. A két, halálos komolysággal lépkedő, csokoládészínű kölyök, leírhatatlanul komikus látványt nyújtott.

A herceg elé érve térdrehullottak, úgy nyújtották felé a kazettákat.

— Elsősorban is, — szólalt meg Oppenheimer — kérem fenségedet, fogadja el tőlem ajándékul ezt a két fiút. Egy vándorcirkusztól vettem őket ma reggel. Szófogadók, ügyesek és…

— …és igen mutatósak — vágott szavába a herceg nevetve. — Hahaha, valóban, igen mutatósak. Tetszenek nekünk az ötleteid, Oppenheimer Süss. Köszönöm zsidó!

Süss arca megrándult e megszólításra, de azután újra mosolyt erőltetett magára. Az első kazettát az asztalra tette, a másikat a karkötőjére erősített kulccsal felnyitotta. Nemes ékkövek halma ragyogott a herceg felé.

Károly Sándor közelebb lépett. Hozzáértők biztonságával vizsgálgatta az ékszereket. Elismerő bólintással jutalmazta az értékesebbeket, fintorgatva bírálgatta a silányát.

— Most pedig az az ékszer következik, melyet Remchingen báró úr választott ki fenségednek, — e szavakkal nyitotta fel Oppenheimer a második dobozt.

Nehéz lett volna eldönteni, hogy az ékszer, vagy a herceg elégedett arca ragyogott-e jobban. A legszívesebben máris átszaladt volna a drágasággal hitveséhez, Mária Augusztához, hogy végre átnyújthassa neki a trónralépés alkalmával ígért ajándékot. De uralkodott magán.

— Remchingen — szólt — hogy állunk a dolog financiális oldalával!

Oppenheimer sietett közbeszólni.

— Ha szabad megjegyeznem, fenség, szóra sem érdemes az egész. Boldog vagyok, hogy szolgálhatok fenségednek. Ami az üzletet illeti, hát majd meglátjuk…

— Majd meglátjuk, majd meglátjuk! — kiáltott fel Károly Sándor — ezek üres szavak. Mi megfizetünk mindent. Remchingen majd megmondja, hogyan.

Urának e naiv felszólítására a titkár megvakarta a fületövét, majd vállatvont és tanácstalanul nézett a zsidóra.

— Fenség, — szólt emez legolajosabb mosolyával, — ha lenne olyan kegyes tervemet meghallgatni…

— No, csak rajta, hadd halljam, — szólt nyájasan és kíváncsian a herceg. Leült és intett a zsidónak, hogy kezdheti a mondókáját.

— Elmélyülten tanulmányoztam, fenség, Württemberg pénzforgalmát. Gondolkoztam rajta, hogy a pénzverés haszonbérbeadása nem jövedelmezne-e többet az uralkodónak és megállapítottam, hogy saját kezelésben az üzlet legfeljebb 10.000 forintot jövedelmezhet, ha viszont fenséged haszonbérbe adja a pénzverést és ami vele jár, hajlandó vagyok ennek legalább a négyszeresét szállítani.

— Nem értem. Hogyan találod itt meg a számításaidat!

Süss mindinkább belemélyedt előadásába, izzó szemmel, széles mozdulatokkal fejtegette terveit. A herceg és Remchingen csodálkozva figyelték.

— Tisztességes manőver útján találnám meg a számításaimat, fenség. A pénzverésnél nem tiszta arannyal dolgoznék. Egyéb fémeket kevernék hozzá. Meglátszik az aranypénzen kívülről, hogy milyen belül? Nem. Ilymódon maradna aranyunk bőven. Egy év múlva átnyújtanék fenségednek legalább 150.000 forintot, nem is beszélve a saját rebbachomról.

— A micsodádról?

— A hasznomról, fenség.

A herceg Remchingenhez fordult.

— Mit szól ehhez, Remchingen? Én nem értek a pénzügyekhez. A maga tanácsára bízom magam. De, őszintén szólva, úgy látom, ez az ügy nem egészen tiszta.

Remchingen a zsidóra hunyorított, majd így szólt:

— Törvényeink nem tartalmaznak előírásokat a pénzverésre vonatkozólag, fenség. Azt hiszem, Oppenheimer tanácsa jó.

Az öröm mosolya suhant át az uralkodó arcán.

Barátságosan bólintott a zsidó felé.

— Hát akkor ez a pénzverés-ügy rendben van, elfogadom a tervedet. Úgy látom, hasznodat vehetem. Ha megbecsülöd magad, lehet valami belőled, Oppenheimer. Köszönöm, Remchingen, hogy egy okos fejet hozott az udvaromba. — Mára el vagy bocsátva zsidó. Remchingen, maga is.

*

Néhány hónap telt el azóta.

Oppenheimer Süss jól kihasználta az időt. A Griffmadárhoz címzett vendéglő egész első emeletét kibérelte. Ismert személyiség lett Stuttgartban, de még csak nem is sejtette senki, hogy a herceg „tanácsadója” a gettó piszkából jött Württemberg fővárosába.

Süss az ablak előtti asztalnál ült és üzleti könyvében jegyezgetett. Az egyik, „Remehingen” föliratú, oldalra számoszlopokat írt.

Kopogtak.

— Entrez! — kiáltott Süss, anélkül, hogy megfordult volna. Lassan becsapta könyvét, azután felállt és látogatója elé lépett.

Remchingen volt. Arcán irigységgel vegyes, leplezetlen elismerés tükröződött.

— Örömteljes meglepetést hozok, Oppenheimer! — szólt.

A zsidó nyugodt és hideg maradt. Szinte fitymálva kérdezte:

— Pénzügyi tanácsosi kinevezésemet?

— Hát ezt meg honnan tudja? — hökkent meg Remchingen.

— Hivatásomhoz tartozik, hogy mindent tudjak.

Egy ládához lépett, fölemelte fedelét és kivett egy kis dobozt, melyből lassú mozdulatokkal selyem pénzeszacskót húzott elő.

— Íme, ötezer forint. Az öné kedves barátom. Az első jutalék pénzverési bevételeink után.

Remchingen boldogan bólintott. Zsebredugta a pénzt és aláírta a zsidó által már előkészített nyugtát.

— Egyébként… volna egy kérésem — szólt ezután Süss.

— Mi volna az?

— Most, hogy megkaptam kinevezésemet, tarthatatlan állapot lenne, ha továbbra is az eddigi, vállveregető modorban beszélne velem, báró. Most már egyenrangúak vagyunk. Remélem, a jövőben hangot változtat.

Remchingen idegesen rágta ajkát. Élesen akart válaszolni, de azután mégis elfogadta a zsidó feléje nyújtott jobbját.

— Rendben van — szólt tompán.

Süss egy faliszekrényhez lépett, borosüveget és két poharat vett elő.

— Igyunk hát erre a kinevezésre és urunk egészségére.

Koccintottak.

— Mi újság különben, — kérdezte Süss, miközben letette poharát.

— Tud róla, hogy a rendek megtagadták a hercegtől az udvari balettet? A balettet, szíve leghőbb vágyát?

— Na és?

— A herceg nem tud belenyugodni ebbe. Önben reménykedik.

— Szerezzek neki egy balettet?

— Igen. Lehetetlennek tartja?

Oppenheimer csak nevetett.

— Lehetetlennek? Nem, nem. Ellenkezőleg. A herceg meg fogja kapni a balettjét.

* Tisztelet emléküknek.

Nyomtatható változat