2009. jún. 01.

Könyvajánló 2009.06. Marschalkó Lajos: A kopó

Beküldte: 0906 Kategória: Könyvajánló

I. FEJEZET.

Az író hirtelen megállt egy gázlámpa alatt.
— Tulajdonképpen mi van veled, Pista? — kérdezte nyugtalanul. — Ma este még nem szóltál két szót.
Balogh István, a Pesti Újság fiatal riportere, felelet helyett a tavaszi holdra nézett, amely előtt vörös fellegek úsztak messzi dél felé.
— Valami bajod van? — sürgette Sárkány Sándor a választ.
— Azt hiszem, semmi, — felelte a riporter tompán. — Talán csak annyi az egész, hogy néha mindenkinek vannak rossz érzései. Nekem rendesen ilyenkor, ha piros ködök úsznak a tavaszi hold előtt.
Sárkány Sándor álmélkodva nézte a barátját.
— Ember, mióta lettél te lírai költő?
— Ez nem líra. — mondta szárazon Balogh.
— Ez a valóság, barátom. Ilyenkor a Véres Föld üzen értem.
— Micsoda?
— A Véres Föld… — mondta Balogh a messzibe nézve és hangja kísértetiesen kongott.
Sárkány Sándor, az író, valami hidegséget érzett a szíve körül. Tudta, hogy most felesleges volna minden kérdezősködés. Balogh István ilyenkor olyan hideg, olyan megközelíthetetlen volt, mint valami furcsa jégszobor. Őneki pedig rendesen az jutott az eszébe, hogy talán sohasem fogja kiismerni ezt a fiút. Hiszen hiába tartott köztük már két éve ez a meleg barátság, alapjában véve nagyon keveset tudtak egymásról. Ismerték egymás véleményét irodalomról, politikáról, Lucyról, a legszőkébb pesti szubrettről, vagy Kupeczkyről, a cvikkeres szerkesztőről, aki mindkettőjüket egyformán nyúzta regényért, riportért, de Sárkány Sándor nem tudta volna megmondani, hogy például honnan jött, hol született ez a fiatalember, aki két év óta elválhatatlan barátja. Sárkány Sándort soha nem érdekelték azok a részletek, amelyeket lényegesnek tartanak egyesek, akik külsőségek és előítéletek alapján akarnak valakiről véleményt alkotni.
Balogh István éppen az ellentéte volt Sárkány Sándornak. A riporter szeretett jókedvűen élni, de tudott hallgatni is konokul, mint általában azok, akik a mások titkait szeretik ismerni Sárkány Sándor viszont inkább befelé élt. Önmagának, az írásainak, amelyek 28 éves korára elismert nevet szereztek neki.
Így aztán mindketten beérkeztek a sikerbe, anélkül, hogy többet tudtak volna egymás körülményeiről, mint akármelyik színházi riport-lap tudósítója.
Sárkány Sándor most gyors elhatározással mégis megpróbálta szétűzni ezt a nyomasztó homályt.
— Ha nem líra, akkor hát detektívregény, — mondta élesen. — Wallace-romantika.
— Ismét csak azt mondom: ez a valóság, — felelte Balogh István. — Nem vagyok romantikus. Ellenkezőleg, olyan reális vagyok, mint egy modern regényíró. És mégis állítom: amikor a Véres Föld üzenetét megkapom, én nem fogok tovább élni, mint huszonnégy órát.
A regényíró riadtan nézte a riporter vonagló arcát.
— Őrültségeket beszélsz, — suttogta tompán.
— Nem őrültség, hanem a kérlelhetetlen végzet — mondta a riporter szilárdan. — A Véres Föld, barátom, nem ismer tréfát, megbocsátást.
Aki ellene vétett, az bűnhődik. Kinyújtja érte a karját és eléri a világ másik sarkában is. Ez elől nincs menekvés. Érted? Nincs!
Egy pillanatig csend volt, aztán újra Balogh hangja hallatszott. Kísértetiesen, tompán.
— Nos, én ma este megkaptam az üzenetet’
— Miféle üzenetet?
—- A behívót, pajtás, — mosolyodott el Balogh. — Oda fel! A mennyországba!
Sárkány Sándor most már csakugyan kezdte hinni, hogy a riporter megőrült. Még egy utolsó kísérletet tett.
— Az Istenért, ember! Nem értek az egészből egy szót sem. Mi az a Véres Föld? Miféle üzenetről beszélsz?
Balogh István most már újra mosolygott.
— Nézzed, Sándor, — kezdte csendesen — ez a história nem neked való történet. Egészen felesleges volna, hogy megmagyarázzam. Rejtelmes és valószínűtlen. Azt hiszem, időm sem lenne hozzá. Valamit inkább kérni szeretnék…
Sárkány Sándor kedvetlenül intett a fejével:
— Csak parancsolj velem!
— Odahaza a lakásomon van két megcímzett levél. Ha valami bajom esik az éjjel, ezt a két levelet juttasd el azokhoz, akiknek címezve vannak. Nálam pedig itt a zsebemben, van egy fekete kereszt…
— Micsoda?
— Egy közönséges fekete kereszt. Ha ma este valami történik, emiatt történik.
— De hát mondd meg végre, hogy mi bajod?
Mi fog történni?
Balogh István felelet helyett összeszorította keskeny ajkát
— Mondd meg nekik, hogy vigyázzanak, mert nincsen irgalom. A Véres Föld nem ismer kegyelmet
— És te? Te mit csinálsz ma éjjel? — kérdezte az író nyugtalanul.
Balogh István újra a holdat nézte, aztán hirtelen megállt.
— Én? Én… most… azt hiszem, elmegyek, — felelte különös nyugtalansággal. — Azt hiszem, értem jöttek…
Egy park kerítésénél álltak és Sárkány Sándor úgy érezte, hogy a bokrok mögül fényes szempár néz rájuk. Árnyék oson az öreg fák alatt s hirtelen megreccsen az ág. Ugyanabban a percben Balogh egy lépést tett előre.
— Jó éjszakát, Sándor! Jó éjszakát! — kongott fel utoljára a hangja.
A következő pillanatban izmos alakját elnyelte a homály. Sárkány Sándor pedig ott maradt magánosán a rémült csendben.
— Utána megyek! Igen. Utána… — gondolta először, aztán mégis az jutott eszébe, hogy vár egy darabig. Hátha nem is lenne kellemes neki, ha követni akarná.
Sétálni kezdett két gázlámpa között és számolta a perceket. Egy, kettő, három, négy…
A park felől most hirtelen suhanó lépések kopogtak. Két tüzes lányszem ragyogott reá egy piros kis kalap alól s valaki fojtott izgalommal kérdezte tőle:
— Megengedi, hogy magához csatlakozzam?
Sárkány Sándor még szívén érezte az aggodalom fojtó szorítását, de a tiszta csengésű hangra, a meglepő kérdésre mégis csak elmosolyodott.
— Bravó, kislány! Ez legalább nem sablon.
Ezt szeretem!
— Az Istenért, — suttogta a lány izgatottan — menjünk el innen!
Az író ránézett a holdvilágra, aztán csak azt kérdezte:
— Tulajdonképpen mi történt?
A lány nyugtalanul tekintett hátra.
— Azt hiszem, semmi! — felelte bizonytalanul. — De mikor keresztüljöttem a parkon, különös árnyakat láttam. Valaki kiáltott, aztán egy magas férfi jött velem szembe.
— Világosszürke ruha? Világos kalap? — érdeklődött Sárkány türelmetlenül.
— Igen, — felelte a lány. — Ott találkoztunk a park kijáratánál.
Sárkány megnyugodott egy kicsit
— Egész biztosan Balogh volt, — gondolta megkönnyebbülten.
A lány hirtelen megfogta a karjai.
— Most már nem kell sietni, — mondta.
Sárkány kutató pillantást vetett a lányra.
— Nem árulná el végre, hogy mi történt? — kérdezte halkan.
Az ismeretlen lány arcára odasütött az utcai lámpa fénye s amint ott állott pihegő mellel, kipirult arccal, olyan volt, mint valami riadt őzike. Szemében azonban csodálatos lángok lobogtak. Karcsú alakján fiúsan feszült a könnyű tavaszi ruha és Sárkánynak csak most tűnt fel, hogy idegenszerűen ejti a magyar szavakat
— Mi történt? — kérdezte a lány. — Azt hiszem, semmi. Talán egy kicsit nyúlszívű vagyok.
Legjobban teszi, ha elfelejti az egészet, nekem pedig megbocsát, amiért megzavartam a sétáját.
— Egyáltalán nincs miért bocsánatot kérni, — mosolygott az író.
— Akkor hát szabad mást kérnem? — kérdezte a lány.
— Egész nyugodtan.
— Hagyjon most magamra, —- szólalt meg a lány. — Egyedül akarok hazamenni innen.
Sárkány egy kis csalódást érzett
— Legalább engedje meg, hogy bemutatkozzam. Sárkány Sándor vagyok.
— Az író? — kérdezte a lány mosolyogva.
Sárkánynak jól esett, hogy felismerték, mert fel sem tűnt neki, hogy a lány elhallgatta a saját nevét. Belenézett a fénylő szemekbe s úgy érezte, hogy kiperzseltek belőle minden kíváncsiságot. Csak azt érezte, hogy egy forró kezecske reszket a kezében, aztán már el is tűnt a kedves látomás.
— Kár érte — mondta csendesen.
Az utcasarkon siető lányléptek kopogtak tovább, de ugyanabban a percben az éjszakai csendben áthasított valami sikoltó, vészes sziréna-hang.
— Autó! A rendőrség autója!
A következő percben már újra ott lángolt a lelkében a ma esti borzalom. Eszébe jutottak szavak, hangok. A Véres Föld, az üzenet, a kereszt, a parkból elő villogó szempár.
— A Véres Föld?
Mint az eszeveszett rohant végig a keskeny budai utcákon. Vissza! Vissza! Oda, ahol utoljára látta Balogh Istvánt.
A park bejáratánál rendőr állott. Körülötte izgatott emberraj tolongott s egy hang mondta:
— Gyilkosság!
Sárkány Sándor úgy toppant a rendőrtanácsos elé, mint a félőrült.
— A neve? Tanácsos úr? A halott neve?…
— A rendőrtiszt komoran felelte:
— Balogh István.

II. FEJEZET.

A rendőrorvos megvakarta a fejét, aztán olyasmit mormogott:
— Különös. Átkozottul különös dolog.
Gerhardt tanácsos türelmetlenül csapott közbe.
— Az Isten szerelmére, doktor. Mondja meg végre, hogy mit talált?
Az orvos úgy látszik félt, hogy valami bolondot mond, mert újra csak a fejét vakarta.
— Az a különös, — nyögte ki végre — hogy semmit se találtam.
— Valamitől mégis csak meghalt Balogh István — vélte a rendőr tanácsos.
A halott ott feküdt a Hárs-téri park porondján. Előrebukott arccal, némán, hidegen. Száját görcsösen szorította össze a halál, mintha valami rettentő titkot merevített volna oda ezekre a csukott ajkakra.
Hirtelen a doktor hangja riasztotta fel:
— Ide nézzen, tanácsos úr. Pontosan a szívén…
A megvillanó zseblámpák fényében, a kinyitott ing alatt felsötétlett valami.
— Egyetlen csepp vér! — suttogta az orvos halkan.
Gerhardt tanácsos bizonytalanul mondta:
— Valami tőr lehetett. Valami egészen különleges szerszám.
A doktor most már felélénkülve magyarázta.
— A bemeneti nyílás legfeljebb három milliméter. Egészen bizonyosnak látszik, hogy éles tárgy volt. Azonnal megállította a szívét.
A rendőrtanácsos Sárkány Sándorra nézett
— Úgy látszik, önnek volt igaza. Balogh urat minden bizonnyal megölték. Most már csak az a kérdés, hogy miért.
Sárkány érezte, hogy beszélnie kellene, megmondani mindent a lányról, a keresztről, a két levélről. Viszont a híre után már ismerte Gerhardt tanácsost. Ez a józan, szigorú rendőr egész bizonyosan bolondnak nézi, ha beszél.
— Azt hiszem, — mondta végül is — hogy valami szörnyű dolog történt.
Gerhardt tanácsos legyintett.
— Sárkány úr azelőtt mondott valamit, amit Balogh beszélt. A Véres Föld, meg valami bolond üzenet. Ezek legfeljebb a kaland-regényekben érdekelhetik az embert. Sokkal hasznosabb volna azt tudni, hogy ki várta itt ma este Balogh Istvánt.
Az író úgy érezte, hogy ismét görcsbe szorul a szíve.
— Ki tudja? Talán az a lány, akit én kísértem el innen? — gondolta magában.
A rendőrtanácsos azonban meg sem várta, hogy kimondja ezt a választ. Újabb kérdéssel rohanta meg az írót:
— Ön, kérem, senkit sem látott, mikor ott hagyta Baloghot?
— Csupán egy fényes szempárt, — suttogta az író maga elé.
— Hány óra lehetett ekkor?
— Azt hiszem, tizenegy — felelte Sárkány.
— Háromnegyed tizenegy volt, mikor elhagytuk az utcai órát.
— No kérem! — kezdte Gerhardt tanácsos. — Egyszóval tizenegy órakor Sárkány Sándor író úr, mintha a moziban lett volna, egy tüzes szempárt látott a bokorban, majd elindult, hogy folytassa a sétát. Tizenöt perccel későbben pedig dr. Rilski Richárd, az egyik közelben lakó orvos, aki betegétől sietett haza, keresztül menve a parkon, belebotlott valamibe. Ugyanabban a pillanatban ért ide Gesztesy őméltósága, aki határozottan vallja, hogy dr. Rilskivel egyidőben fedezték fel a halottat. Valami képzelődő nőszemély állítólag látott erre járni egy feketeszakállas ember-alakot is.
Gerhardt tanácsos egy pillanatig hallgatott, aztán újra kedvenc szava járásával kezdte:
— No kérem! Ebben a pillanatban tehát pontosan tizenegy óra tizenöt perc volt, mert Gesztesy őméltósága megnézte az órát, Rilski doktor pedig elrohant, hogy telefonáljon értünk. A tettesnek tehát tíz perc ideje volt, hogy végezzen és eltűnjön innen.
— Bizonyos benne, hogy eltűnt? — kérdezte Sárkány.
— Mindent átkutattunk! — vetette közbe az egyik detektív.
— Hozzáteheti, hogy nem találtak semmit! — szólalt meg egy hang a félhomályban.
Sárkány Sándor hátrapilianlott s nem kis meglepetéssel nézte az árnyékból elővillanó nagy kerek arcot.
— Mi ez? Mi van itt? — kérdezte önmagától.
— Hogy kerül ide ez az ember?
A sötétben ugyanis Takács Tamás vigyorgott. A kis kövér Takács üres óráiban magánnyomozó volt és féltékeny férjek megbízásából lesett hűtlen asszonyok után, vagy pedig tippekkel, ötletekkel lábatlankodott a szerkesztőségekben. Kedves, ostoba fiú volt, de rendelkezett egy megbecsülhetetlen tulajdonsággal. Mindig tudott nevetni. Most egy kicsit megilletődve lépett ki a világosabbra.
— Tommy? Mit keresel te itt? — szaladt ki a kérdés Sárkány száján.
— Az ember mindig keres valamit — mondotta Takács. — Vagy egy jó tippet, vagy
valami mást… Van, aki talál, van aki nem…
— Te például?
— Én ezt a zsebkendőt találtam — mondotta Takács nyugodtan. — Pici, illatos kendő. Az a baja, hogy véres egy kicsit…
Gerhardt tanácsos ijedten kapta fel a fejét.
— Tessék?
Takács zavartalanul folytatta:
— Úgy van, tanácsos úr. Véres. Egészen olyan, mintha beletöröltek volna valamit. Talán azt a tőrt, amellyel Baloghot megölték.
Egy percig dermedt csend volt Gerhardt tanácsos idegesen forgatta az apró női zsebkendőt.
— Monogramm hiányzik. A parfőm viszont…
— Rosa centifolia! — egészítette ki Sárkány.
— Annyit tehát körülbelül tudunk, — vélte a rendőrtiszt — hogy a tettes nő volt. Rosa
centifolia parfőmöt használt, amiből talán az is következik, hogy a jobb körökhöz tartozott…
— És két lábon járt… — vihogott a kövér Takács.
Gerhardt tanácsos nem sokat törődött most ezzel a megjegyzéssel.
— A jegyzőkönyv kész van, —- mondotta. — Gesztesi őméltósága és Rilski doktor úr elmehetnek. Mi pedig szintén megyünk. Azt hiszem, szét kell nézni Balogh nőismerősei közt.
Sárkány Sándor egy lépést tett előre.
— Én még… — kezdte bizonytalanul.
Ugyanekkor azonban egy kemény szorítást érzett a karján.
— Hallgass! — súgta a kövér Takács.
Gerhardt végignézett az irón.
— Sárkány úr? — kérdezte szárazon.
— Sárkány úr velem jön! — jelentette ki a magándetektív.
Csendesem indultak el a Hárs-téri park utjain. Takács Tamás csak akkor szólalt meg, amikor már kívül ért a hallótávolságon.
— No most aztán, barátom, elő a fantáziával!
Sárkány nagy szemeket meresztett.
— Minek ide fantázia?
— Mert nem közönséges esetről van szó! — lobogott fel Takács Tamás hangja. — Ellenkezőleg. Gerhardt tanácsos olyan csomóba botlott, amit aligha oldoz ki a maga fejével. Ezek a derék pléhgallérosok azt hiszik, hogy mindent meg lehet csinálni, úgy, ahogy a nyomozati utasítás előírja. Holott ide ész kell, barátom. Képzelőtehetség. Például…
— Például mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy én találkoztam azzal a nővel, aki utoljára látta Balogh Istvánt?
Takács olyan mozdulatot tett, mint aki váratlanul bombára lépett.
— Azzal a nővel? — lihegte.
— Igen. Épp ezt akartam mondani a tanácsosnak, amikor oldalba löktél. Innen jött ki a parkból, hozzám csatlakozott, aztán együtt szaladtunk innen. Egészen a Mák-utca sarkáig.
Takács megfogta az író karját
— Nem gondolod, hogy az egészből nem értek egy szót sem? — kérdezte némi gúnnyal. — Lennél szíves talán elkezdeni az elején, Ott, ahol Balogh Istvánnal találkoztál az éjjel.
Sárkány Sándorban egyszerre felszabadult minden, amit eddig belefojtott az izgalom és a rendőrtanácsos rideg, vallató hangja. Most már úgy érezte, hogy Takácsnak el kell mondani mindent Baloghról, a Véres Földről, a rejtélyes üzenetről, a lányról, aki vele jött el a gyilkosság színhelyéről és aki otthagyott egy zsebkendőt tele vérrel.
Takács minden idegét teleszívta a szavakkal, aztán mikor Sárkány végére ért a történnének, türelmetlenül mondta:
— Tudod mi most a teendő?
— Tudom! — hangzott a válasz. — Azt hiszem, el kell menni Balogh lakására. A levelek, amikről beszélt…
Takács meggyorsította a lépteit.
— Úgy van! — mondotta. — Nem is menni, hanem rohanni kell.
Sárkány elfúló lélegzettel kérdezte:
— Azt hiszed?…
Takács szokása ellenére komolyan felelt.
— Azt! Vagy még annál is rosszabbat.
Most már valósággal szaladtak a néptelen utcán. Sárkány előtt egész örökkévalóságnak tetszett, amíg a süket házmester beengedte őket a kapun, amíg kinyitották a lakást, keresztülmentek a sötét előszobán.
Abban a percben, amint felgyújtották a villanyt, Sárkány rémülten meredt az íróasztalra.
— A levél! — suttogta halkan.
Takács Tamás az íróasztal feltört fiókját nézte.
— A leveleket elvitték ugyan, de azért maradt itt valami.
Az író csodálkozva nézett a magánnyomozóra.
— Micsoda?
Takács Tamás magasba emelte az orrát.
— Mindössze egy leheletnyi parfőm. Nem érzed?

Értékelve: 3.00 pont az 5-ből.

Nincs hozzászólás ehhez: "Könyvajánló 2009.06. Marschalkó Lajos: A kopó"

Hozzászólás űrlap

Facebook


  • PÁLOS TREND: Véreim! Magyarok! "Amennyiben Magyarországon éltek, akkor tudjátok. Kimondottan vagy kimondatlanul tisztában vagytok vele, hogy Magyarorszá
  • Kapás Zsolt: mester.akos Szálasi aszemita volt, és nem antiszemita, ami zsidó nélküliséget jelent! A nácizmus (nemzeti szocializmus) a hungarizmus egyik
  • Ofner Tama's: Dra'ga Aniko. Ha a fiad kolocson ke'rt 5 millio forintot, e's buta'n adtak neki, akkor hogyan lehet eze'rt e'pp zsido'kat okolni? Ne hhogy azt hidd, h
  • Szűcs Sándor: Kedves érdeklődők! A fent említett könyv - Hazai rejtelmek - 1906-os első kötete nálam megvásárolható. Èrdeklődni a szucsrs@gmail.com ema
  • Mészáros Csaba: Aktuálisabb mint valaha!A vér nem válik vízzé!


Tisztelt Olvasóink!

Az alábbiakban olvasható kiadványokat keressük újraközlés céljából:

  • Csemez József: Nyilaskereszt
  • Röck Gyula: Telepítés
  • Röck Gyula: Magánjog és magántulajdon
  • Amennyiben Ön rendelkezik az itt felsorolt munkák valamelyikével, kérjük vegye fel velünk a kapcsolatot a betiltva[kukac]gmail.com e-mail címen.

    Köszönjük!


    Kiemelt ajánlat

    Kötelező!

    Ezen a napon publikáltuk

    • 2013. 05. 25. Ezen a napon nem történt publikáció.

    Ajánló

    Idézet

    A zsidó nem más mint egy barbarisztikus és kegyetlen élősdi más népek nyakán. A legnagyobb ellensége minden fejlődésnek, visszakövetelöje minden rothadásnak. Egyetlen egy erő tartja össze őket: a mások iránti olthatatlan gyűlölete, a befogadó nemzetek nagylelkűsége ellenére! — François-Marie Arouet de Voltaire

    Get Adobe Flash player