VIII. Katolicizmus és társadalom

Mikor azt mondom, hogy a keresztény társadalmi és nemzeti reform eredményes munkábavételének első feltétele a hitéleti kereszténység, hitélet alatt elsősorban ismét katolikus hitéletet értek. Nem a protestantizmus ellen élezem ki ezt a tételemet, hanem mindennemű vallási liberalizmus ellen, akár névleges katolikus, akár protestáns képviseli azt; mert a vallási liberalizmus, az engedmények tétele s a kereszténység ősi hamisítatlan erejének bármely formájú elalkuvása és elsekélyesítése már a kereszténység igazi mivoltának megtámadása s minden komoly hitéleti és társadalmi kereszténységnek gyengítője.

Nem akarom a protestánsoknak akár őszinte jószándékait, akár hazafias érdemeit kétségbevonni. Csak a saját katolikus öntudatunk felébresztésére s megerősödésére kívánom kifejteni azt, hogy miért éppen a katolicizmus s a katolikus hitélet az, amitől mindenekelőtt mélyreható és következetes nemzeti megújhodást várok?

Mindenekelőtt azért, mert egyedül a katolicizmus a kereszténységnek az a megjelenése, amely a destrukcióval soha meg nem alkudott és meg nem alkuszik. A katolicizmusnak sokszor a szemére vetették, hogy maradi és konzervatív, hogy nem úszik az árral, s nem alkuszik meg a modern divatokkal. Amit rövidlátók vádként emlegetnek, az a katolicizmus büszkesége és legszebb védelme. A katolicizmus éppen azért, mert konzervatív és intranzigens, nem indul napi bálványok és napi szellemeskedések után. Neki a fehér fehér és a fekete fekete, ma és tegnap és száz évvel és ezer évvel ezelőtt. A katolicizmus nem tűrte meg magában soha az egyén túlburjánzását a nagy összesség és közösség felett és annak kárára; a katolicizmus, mint Bismarck is hangoztatta, sohasem hajolt meg herezisek előtt. A katolicizmusnak sohasem imponált a felvilágosodás és szabadgondolat jelszavával handabandázó szellemi és hitbeli anarchia; a katolicizmusnak tételei és dogmái voltak, amelyekhez ragaszkodva azonnal felismerte minden újabb és újabb divatos jelszó megett rejtőző krisztustagadást és hitárulást. Még néhány évvel és évtizeddel ezelőtt mennyire magára maradt ezekkel az elvekkel a katolicizmus! Mennyire magára maradt pl., amikor az egyház politikai törvények, főleg a polgári házasság, a könnyelmű elválások és újraházasodások ellen felemelte szavát; mennyire magára maradt, amikor évtizedeken át egészen egyedül sürgette a keresztény politikai szervezkedés szükségességét s a szembeszállást a liberalizmussal, a szabadkőmívességgel, a szociáldemokráciával! S azóta mennyire beigazolódtak aggodalmai! Azóta hányan adtak igazat neki azok közül is, akik ezeket a tiltakozásokat és küzdelmeket annak idején lemosolyogták, akik őt érte maradinak és középkorinak nevezték! A katolicizmus kiközösítéssel sújtotta és üldözte a párbajokat; soká egyedül; és sok gúnyt és csipkedést kellett emiatt hithű katolikusoknak elszenvedniök — s ki az ma, aki a párbajt józan ésszel el nem ítélné? A katolicizmus egyedül küzdött ingadozás és engedmények tétele nélkül a nemzetpusztító egykerendszer ellen, amelynek protestáns és racionalista társadalomtudósok bevallása szerint is egyetlen hatásos ellensúlyozója és megakadályozója a katolikus gyóntatószék. A katolicizmus semmiféle formában nem tett hódoló nyilatkozatokat a forradalomnak és a proletárdiktatúra országvesztőinek; nem nevezte a kommunizmust a Názáreti igazi tanítása megvalósításának; a mi papjaink és püspökeink nem írtak szabadgondolkodó cikkeket a Világba és nem voltak szabadkőmíves páholyok tagjai, s ha akadt is katolikus pap, aki megtévedett, annak legelső helyen az egyházi hatósággal gyűlt meg a baja (Hock). Ezért is üldözte a destrukciónak minden neme első helyen a katolicizmust. A szabadkőmíves páholyok külön szót találtak ki a katolikus hitélet megbélyegzésére: a „klerikálizmus” szavát s legélesebb harci riadói a klerikálizmus ellen irányultak. Pornografikus színdarabok és élclapok a katolikus hitélet intézményeit tették előszeretettel gúny tárgyává és az anarchia, szociáldemokrácia és bolsevizmus orgánumai, amelynek a kapitalizmus ellen csak elvont elméletiességgel és szelíd piánóban gügyögtek, tajtékzó gyűlöletük egész leleményességét és fanatizmusát akkor vitték csatasorba, amikor egy katolikus papról, püspökről, egyházi intézményről, hitéleti mozgalomról volt szó. Baltazárékat a Népszava és az Egyenlőség védelmükbe vették, a mi papjainkról per „csalóképű plébános”, „legborjúbbfejű pápa”, „Prohászka püspök bagóleves köpködései” s ebben a hangnemben beszéltek. A bolsevikiek még a katonatiszteknél is jobban gyűlölték a katolikus papságot s tizenhét katolikus papot végeztek ki — nem tudunk másvallású lelkészek ilyféle haláláról. A Krisztus-gyűlölők minket gyűlölnek legjobban: ez a mi büszkeségünk és ez a legvilágosabb jele annak, hogy kétségtelenül a katolicizmus képviseli a világ mindennemű destrukciójának legélesebb ellenpólusát.

S a katolicizmusnál ez a meg nem alkuvó következetesség – a halálosan komoly ragaszkodás az evangéliumhoz — nem divat, nem múló áramlat, hanem rendszer lényeg, intézményesen biztosított és örökre változhatatlan velejáró. Miért? Azért, mert a katolicizmus dogmákon épül fel s ezeket a dogmákat krisztusi rendelésen alapuló, eleven és halhatatlan egyházkormányzat védi, őrzi s a századok folyamán felmerülő vitás kérdésekben egységesen alkalmazza. A katolicizmusban nem egyéni vélekedések s egyéni ötletek a döntők; itt nem az az elv, hogy „higgyen mindenki, amit akar, és éljen úgy, ahogy jónak látja”; nem is az, hogy mindenki azt tartsa Krisztus tanításának és arra hagyatkozzék, mit a Szentlélek egyénileg különböző sugalmazására ő maga olvas ki az evangéliumból. A katolicizmusban nem is az egyes hívők egyedeinek összessége dönt, esetleg többségi határozatok alapján, amelyek ma így, holnap úgy fordulhatnak, hanem a Krisztus helytartójának tekintélye, akinek homlokán a Krisztustól biztosított hitbeli csalatkozhatatlanság, a minden emberi kötelező tévedésmentes tanítóhatalom fényköre ragyog. „A pokol kapui — tévedés és hazugság — nem vesznek erőt rajta.” A katolikus Egyházban az élő tanítói tekintély őrzi féltékenyen, mint legszentebb hagyatékot a krisztusi és apostoli tanletétet (a depositum fidei-t) és épp azért, mert a hívő katolikust lelkiismeretben köti az apostoli cathedra minden döntése, a katolicizmus keretén belül lehetetlen minden széthúzás és elalkuvás. Ez az eleven tanítói tekintély fölséges a maga kérlelhetetlenségében, s az ízetlen gúnyolódás a római Index- és Inkvizíció-bizottság működésén, az egyházi imprimáturon és hasonlókon, csak azt jelenti, mennyire elvesztették számosak még az érzéküket is a rend, az egység, a tekintély és a szilárdság elvével szemben, amit pedig az államéletben szintén nélkülözhetetlennek ismerünk. Hogy ez a központi tanító- és ellenőrzőhatalom még az Egyház legkiválóbb embereit sem kíméli s szükség esetén akár egy Prohászkára is lesújt, amint lesújtott annak idején Bellarminra is, akit most boldoggá avatnak: csak élő jele annak a belső erőnek és határozottságnak, amely előtt az egyes ember, még a lángész is, semmi, s a hitélet sértetlen megőrzése, a katolicitás minden.

A katolicizmus a maga dogmatiszteletében csodálatos jeleit adta a hűségnek és ingathatatlanságnak, amikor lemondott az egész Keletről, mert a „filioque” szót az ősi hitletétből kivetni nem engedte; vagy amikor lemondott egész Angliáról, mert egy királyi kényenc kedvéért a törvényes házasság felbonthatatlanságát feláldozni nem volt hajlandó. A katolicizmus lemond az olcsó népszerűségről, az üresfejűek tapsairól és a liberalizmus vállveregetéseiről akkor, amikor reverzálist sürget s a vegyes házasságra lépő katolikus hívőtől követeli, hogy valamennyi gyermekének abban a hitben való neveltetését biztosítsa, amelyet egyedül igaznak ismer; vagy amikor inkább elviseli a vallási türelmetlenség vádját, mintsem hogy az egyházi egységnek, bárha jóhiszemű megbontóit is egy sorba helyezze a legitim egyház gyermekeivel.

S a katolicizmus harmadszor azért középpontja és következetes ellenlábasa minden liberalizmusnak és destrukciónak, mert az egység és vallási legitimitás hitvallása. A forradalom lehet jó vagy rossz az államéletben, Krisztus művével szemben nincs helye. Semmiben sem tévedett a XVI. század reformációja annyira, mint mikor a keresztények vallási egységét megbontotta. A XVI. század reformátorai valószínűleg maguk sem sejtették, hogy mennyi katasztrófába s milyen szomorú, maradandó ziláltságba taszítják ezzel a jövendő századok egész kereszténységét. Mennyivel erősebben állna szemben a kereszténység a mai destruktív áramlatokkal, a zsidóság túlkapásaival, a szabadkőmívességgel és szociáldemokráciával, ha egységes volna s védekezésében és offenzívájában is nem gátolná örökké a keresztények vallási széthúzása; ha a destrukció nem találna szinte minden sakkhúzásában szenvedélyesen buzgólkodó szövetségesekre éppen a „keresztények” között. A felekezeti viszály csakugyan legmélyebb sebe a mai kereszténységnek; ezen akad el minden eleven és egységes keresztény síkraszállás. De a felekezeti viszályt s magát a felekezetiességet csakugyan nem a katolicizmus teremtette meg. Ha követtük volna Krisztus imáját az utolsó vacsorán, hogy az ő hívei „mindnyájan egyek legyenek”, ha követtük volna Szent Pál intelmét, hogy a hívek „ugyanazt higgyék és ugyanazt mondják mindnyájan” s „ne legyenek köztük szakadások”, felekezetek, ma nem volna felekezeti kérdés, ma csak két egységes tábor volna, a kereszténység mint kompakt egység és a destrukció. Nem azért hatalmasodott-e el köztünk a liberalizmus és a destrukció minden fajtája, mert a tagadás és zendülés megszervezésére a keresztények szétfelekezésében kész kereteket talált, amelyeket csak tovább kellett fejleszteni és aztán robbantani? Nem azért izmosodott-e meg, mert a felekezeti ziláltság és szenvedélyek folytán bőven talált keresztényeket, még névleges katolikusokat is, akiknek százszor kedvesebb elv volt minden modern pogányság, mint a katolicizmus és százszor kedvesebb fegyvertárs a legdestruktívebb zsidó és szabadkőmíves, mint a „klerikálisok”? A tagadás, az egyházi tekintély megvetése, a zendülés szelleme, a korlátlan individualizmus s a szabadgondolkodás, ezek a par excellence katolikusellenes jelszavak lettek vezetőeszméi a modern szabadkőmívességnek és liberalizmusnak is, a plutokráciának és szociáldemokráciának.

Eljön-e egyszer a kor, amelyben odatúl is, mesterségesen elszakított, tőlünk akaratuk ellenére elidegenített s ellenünk ezer fogással idegessé hangolt testvéreinknél is módosul a helyzet s a mérges, nézetünk szerint teljesen alaptalan és gyermekes ellentétjátszás helyett a higgadt megfontolás és belátás tör utat? Ki tudja? Ha Bod egyszer ráeszmél arra, hogy hisz eredetében ő sem török, hanem magyar s voltaképp csak akarata ellenére nevelték janicsárnak, és neki Marót bán a testvére s Magyarország a hazája, amely ellen eddig janicsári hévvel agyarkodott, talán akkor Bod is a fejéhez kap, belátja tévedését, Marót bánnak keblére borul s büszkén vallja magát annak, ami voltaképp a szíve fenekén mindig volt: magyarnak. A mi esetünkben: katolikusnak. Mert keresztény eredetileg s evangéliumilag annyi, mint katolikus. „Christianus mihi nomen, Catholicus cognomen” (Keresztény a nevem, katolikus a másik nevem), ahogy az ősegyház egyik írója, Pacianus mondta.

Talán nálunk is megpirkad még. Angliában ezrek és tízezrek ébrednek rá évente a meggyőződésre, hogy amit VIII. Henrik és Erzsébet csináltak, rosszul volt csinálva s hogy Krisztus ma is ott várja őket, ahol eleiket várta: Péter sziklaszirtjén. És térnek haza évente tízezrével az ősi Egyházhoz s belátják, hogy a köd, amelyet irányzatos történetírók s izgató vallásdemagógok terjesztettek az elmék körül, saját lelki megnyugvásuk elől zárta el az utat, s miután megtették a döntő lépést, jól érzik magukat az ősi hit, a katolicizmus keblén.

Sajnos, nálunk csak gyéren érik a vetés, talán az általános hitközöny s a vallási kérdések közönyös lekicsinylése miatt, amelyet a liberalizmus tett divattá, s nálunk még mindig hitelre találnak a történelmi valótlanságok vagy túlzások, a Kollonics-mesék, a máglya- és gályarabregények, inkvizíció és egyéb tartalmatlanságok, amelyeket életben tart s a katolicizmus ellen igazságtalanul kihegyez a gyűlölet és elfogultság. És a krisztusi szó: az egység és egy akol elve százezreknél megint csak siket fülre talál.