A KORRIDOR.

Ha az olvasó összeveti a keletporosz rész, a Visztula-határ és Danzig ismertetésének adatait, úgy vélem, nagyjából tisztában lehet a korridor mibenlétével. Adatszerűen mindehhez még tudni kell, hogy a korridor az egykori nyugatporosz provinciából keletkezett, amelyet annakidején négy részre osztottak fel. A négyrészből két rész maradt Németországnak, egy rész jutott Danzignak, míg a negyedik, a legnagyobb rész alkotja a korridort. Az egykori nyugatporosz provincia 25.560 négyzetkilométer összterületéből 15.885 négyzetkilométer jutott a korridorra, 1.748 ezer lakosából pedig 950 ezer. Déli határa az egykor szintén német, pozeni provincia, amely ezidőszerint szintén lengyel.

További adatok, szinte, feleslegesek. Hiszen kétségtelen, hogy a korridor jóllehet nyílt seb a német birodalom testén, égető szükség Lengyelországnak is, tehát bárhol nyúlnak hozzá: ott fáj. Fájdalom, igen gyakran nyúlnak hozzá éspedig, ritkán tapintatos kézzel. Persze, ahol a seb nyílt, a fontosság letagadhatatlan, nagyon nehéz a tapintat mértékét eltalálni. Ilyenkor dorongnak tűnik a legkisebb eszköz is és ökölnek a leglágyabb kéz. Hátha még figyelembe vesszük, hogy a harag ritkán ad gyöngéd eszközt a kézbe, hanem inkább dorongot, aminthogy az ingerült kéz is, rendszerint, hajlamosabb az ökölcsapásra, mint a simogatásra.

Ezt mutatják ama célzatos beállítású röpiratok, nyilatkozatok, gyűlések, amelyek a Korridorban folynak és a Korridor kérdését összevetik Danzig kérdésével. Persze, ma már a hang enyhébb, mint volt akkor, amikor Danzig szabadállam lett. Mert ekkor a danzigi „Gazetta Gdanska” még így írt: „A lengyel erdőkben bizonnyal elég fa lesz ahhoz, hogy a danzigi németeknek koporsót ácsoljunk”.

Ma már, mint egyebütt említettem, inkább történelmi hadakozás folyik, amelybe beleszólni, talán még kellő előtanulmány után sem lehet.

Ha két kormány meg is tud egyezni, ha két állam keresi is egymást, a fiatalság szájára nehéz lakatot tenni. Ez tűnik ki a Korridor kérdésében is. 1937. júniusában ült össze a nagy diákkongresszus Thornban, ahol a különböző szónokok erélyesen követelték Danzig lengyellé tételét és a Korridor minél erősebb lengyel megszervezését. Különös, hogy a diákság felszólalásai és beszédei, bár minden vonatkozásban Németország ellen irányultak, tulajdonképpen a megtámadott Németország új szellemében, a nemzeti szocialista szellemben történtek. Így, sorra került a zsidókérdés alapos megoldása, mint amely „élősdieknek” az országot el kell hagyniok. Az alkotmány — hangzott a határozat — a családra, a tulajdonra és a munkára legyen felépítve és a hadsereg az egész nép felfegyverzett karja kell, hogy legyen. Ilyen és hasonló eszmék után, követelte a diákság Danzig lengyellé tételét, idézve (ismét furcsa véletlen) Nagy Frigyes ismert kijelentését: „Akinek Danzig és a Visztula-torkolat kezében van, jobban király Lengyelországban, mint az, aki Varsóban trónol”.

Az efféle kijelentések és efféle gyűlések persze, nem alkalmasak sebek gyógyítására.

Egy júliusi vasárnapon utaztam át Danzig felől a Korridoron. Von H. úr, a hallei egyetem zoológiái magántanára tizenegy óra után néhány perccel, Zoppotban, szállt be a vonatba. A felszállás körülményes volt, mert H. úr nyaralásból tért meg, sok bőrönddel utazott és azonfelül erősen sántított. Végre elhelyezkedett, majd látva, hogy a fülkében hölgy nem ül, kényelembe helyezte magát. Hibás lábára papucsot húzott, kopasz fejére kerek útisipkát tett. Aztán rágyújtott és éppen az időjárásról kezdett beszélni (szokatlanul esős volt az a július), midőn a vonat Gdyniába érkezett. Ahogy megállt, marcona, állig felfegyverkezett lengyel közeg toppant be, hogy az útleveleket megvizsgálja. A közeg nem találta rendben a tanár úr útlevelét, sőt a segítségül hívott másik közeg is úgy vélte, hogy H. úr vízuma csak az odautazásra jogosított, a visszatérésre már nem. H. úr ezzel szemben a lipcsei főkonzulra hivatkozott, mint aki a nyaralóvízumot kiállította. Sajnos, a közegek H. úr tiltakozását nem értették meg, mert a hallei tanár nem tudott lengyelül, viszont a közegek nem tudtak másként, csak lengyelül. Parázs vita kerekedett, mire harmadik közeg elegyedett a vitába. A harmadik közeg, vállas, megtermett fickó, már tudott németül és ehhez képest cselekedett is.

— Fogd a pakkodat — mondta röviden — és mars le a vonatról!

H. úr megkövült az elképedéstől és vele kövültünk meg mindannyian, még a danzigi kalauz is, aki eddig kísérte a vonatot Még tartott az elképedés, midőn a harmadik közeg nekiesett H. úr málhájának és kiszórta a peronra. Aztán ment H. úr is, hóna alatt a szürke kalappal, kezében sárga félcipőjével, papucsban. Így érve a peronra, még próbált magyarázni az erélyes közegnek, hogy így, úgy, amúgy, mármint az szokás. Hiába. A vonat indult és H. úr ott ma­radt egy órányira a német határtól.

Ezután kit lep meg, ha hallja, hogy egy óra múlva Strzebielinonál, a Korridor másik lengyel határán az egyik öreg nénitől elkoboztak öt márkát, mert Gdyniában nem jelentette be?

Ámde ki merné állítani, hogy a lengyelek gorombák, vagy általában műveletlenek? Ugyan ki? De a Korridor ké­nyes terület; a Danzig—Gdynia—Grosboschpoli átkelő vo­nat által két óra alatt megjárt sáv meg éppen kényes rész. Kényes rész, nehéz rész, amelyen csak látszólag futnak át üresen a vonatok. Visznek azok itt, azon a néhány elszánt utason kívül, annyi nehéz kérdést, annyi súlyos gondot, hogy ha annak mindnek fizikai súlya is lenne, nem egy, de tíz mozdony is kevés lenne ahhoz, hogy ezt a keserves vo­nalat megjárhassa.

És ha azóta a Korridorról hallok, mindig H. úr van előttem. A sánta állattudós, kezében sárga félcipőjével, hó­na alatt szürke kalapjával, fején kerek sipkában, papucsban néz a tovairamló vonat után, a Gdyniai állomás peronján. Körülötte állig fegyverzett fináncok magyaráznak, háta mögött a falon, szép, színes, idegenforgalmi plakát: „Menjünk Krakkóba, a lengyel kultúra ősi fészkébe”.

Nem tehetek róla: ez a Korridor!

*

A megoldás? Nem tudom. Ámbár… igen… talán akö­rül a folyó körül keresendő, melyet németül Memelnek, len­gyelül Njemennek neveznek. Lehetséges. Igen…

Nyomtatható változat