UTÓSZÓ.

A vélemények, a történtek megítélése szempontjából különbözők. Egyik ember így látja az eseményeket, a másik úgy, vérmérséklete szerint. Ha szociális intézkedésekről van szó: egyik fanyaron hümmög, másik lelkesen deklamál, a harmadik tárgyilagosan magyaráz, negyedik aggódik, nem lesz-e túl sok és így tovább. Már amint az általában szokás.

De bármiről legyen is szó, hümmögő, deklamáló, tárgyilagos és aggódó: ilyen, vagy olyan szempontból meg van elégedve, azzal, ami történt.

A vállalkozó, aki hümmög, mert a szociális terhek őt nyomják legelsősorban, lelkes deklamálóvá válik, ha az autóutakról van szó, melyeken vígan száguldhat és nem győzi elég lelkesen magyarázni valamely új anyag jó tulajdonságait, amelyből ő ezidőszerint pénzt facsar; az öreg főmérnök, akit idegesít az új tempó és emiatt aggódik, csillogó szemmel magyarázza a rendszer előnyét, amely neki, mint öreg frontkatonának, megengedte, hogy ismét német hadsereget láthasson; a paraszt, aki keservesen nyögdécsel, mert szabott áron kell eladnia a termelvényét, gőgjében majd szét pukkad, mikor kijelenti, hogy ő Erbhof tulajdonos és a fia is az lesz, mert ostobaság, valóban ostobaság a termőföldet prédára osztani; a háziasszony, bár kesereg, hogy kevés a vaj, legott büszkén kijelenti, hogy az ő fia nem amolyan semmi ember, mert az állam, illetve a párt költségén tanul, mivel igen tehetséges és — hiába — az új rendszer tudja értékelni a tehetséget; a bányász pedig a bérfeletti számos mennydörgős mennykő kijelentése után, megjuhászodva vallja be, hogy igen, van egy kis háza, amelyet berendezéssel, sőt disznóval együtt, most kapott lefizetésre és hát: der Führer ist ein Mordskerl! Donnerwetter! És így tovább.

Olyan országban, ahol a népek szeretnek beszélni; egymás asztalához kérés és kérdezés nélkül ülnek le és ahol az alkoholt, legyen az sör, bor, avagy pálinka, semmiképpen meg nem vetik; nem nehéz a népekkel sokat és sokszor beszélgetni, különösen, ha hozzátesszük, hogy évek óta el nem lankadó gyakorlati propaganda magyarázza a népeknek, hogy testvérek. Így hát, sokat, sokszor és sok emberrel volt alkalmam beszélgetni nekem is. Ilyet is találtam, olyat is. Ám olyat, aki a nemzeti szocializmussal, nagy általánosságban, kifejezetten ne lenne megelégedve, ha szigorúan vesszük, csak kettőt. Az országon és népén a nyugalom, a munka, a kereset, a kiegyensúlyozottság és a rend olyan biztonságot lehelő levegője lebeg, hogy valósággal gyanús, nem írható-e valóban holmi elnyomatás, vagy erős terror számlájára?

Be kell vallanom, valósággal üdítő lett volna, ha csak valakit is találok, aki értelmesen és szavahihetőén jól leszidja a rendszert, mert így legalább bemutathatnám a kivételt, amint éppen erősíti a szabályt. Ám egy kótyagos hittérítőn és egy paralitikus öreg mágnáson kívül, akiknek egyike (lásd: vallás) az Úr Jézus köpenyegét cincálta, míg a másika, minden harmadik szavában az egykori császárt csemcsegte, nem találtam ilyen kivételt.

Holott van, kétségtelenül van. Íme, a rendőrség időnként leleplez egy-egy titkos rádióállomást és lefülel egy-két izgága egyént. De ha ilyen, nekem, mint külföldinek, tehát rémhírek terjesztésére feltehetően alkalmas személynek sem északon, sem délen, sem nyugaton, sem keleten nem került a szemem elé, nem sok lehet.

Tulajdonképpen ezzel felmerül a kérdés, hogy vajon miért is lenne? Hiszen, ha olyan ember foglalkozik a népek kívánságával, akit nem szédítettek meg szószátyár tudákosok spekulációi, sem pedig önmagától nem szédült meg, (értve alatta csupán elképzelt elhivatottságát), annak némi vizsgálódás után rá kell jönnie, hogy bizony a népeknek — értve alatta a szegényebb és egyszerűbb embert, lévén ez a többség és a gondoskodásra szoruló, — nem okvetlen lelki és testi szükséglete az urak kifolyt vére, a papok kitiprott béle, a felprédált lakóházak és a kifosztott templomok látványa, vagy az ezek körüli ténykedés. A népeknek béke és nyugalom kell. Nappalra munka, délre ebéd, estére vacsora, korsó ser és karosszék a meleg kályha mellett, ahol szivarozva lehet kikérdezni a gyereket, tanult-e mára? Aztán időnként, forint a mozira, korcsmára, cipőtalpra, miegyébre és végül és főként: jó szó, amely segíti, ha bajban van, dicséri, ha törekszik, elismeri, ha előre ment. Szem, amely figyeli, kéz, amely támogatja, feléje hajlik minden pillanatban ennek a keserves életnek, mondván:

Te az enyém vagy, tagja egy nagy családnak, melyet úgy hívnak, hogy Német nép. Vannak ebben a családban — mint minden családban — Gazdag Pálok és Szegény Péterek. A Gazdag Pál nagyobb tekintélynek örvend a családban, jobban is él; gyorsvonaton utazik, sör helyett, esetleg, pezsgőt iszik, rövid szivar, pipa helyett, bőrszivart szí, de így van rendjén. Mert gazdag rokon nélkül mi a fenét csinálna a szegény rokon? Tehát csak hagyd. Hadd utazzon, igyon, szívjon bárhogyan, bármit, bármikor. Mert nem tud annak akkora tekintélye lenni, sem annyit utazni, inni, szívni, hogy belőled Szegény Péter egyszersmind Koszos Péter, Éhes Péter, Rongyos Péter legyen, mert, mint rokonról, kötelessége rólad is gondoskodni Ne félj semmit. És miért is ne gondoskodna, ha van neki miből? Utóvégre a rokona vagy. Egész más lenne, ha idegen lennél De így? Nincs elég cipőd? Küld neked egyik tehetős bátyád. Nincs ebéded? Majd szorít neked helyet az asztalánál. A család számol veled és számít rád. Mikor megszeli a kenyeret éppúgy, mint amikor kasszát csinál. Akkor jelentkezik nálad is: No öcsénk, Szegény Péter, ez itt neked jár. Ekkora a kenyérből, ennyi a pénzből. No nem sok, az igaz. Lehetne több is, az is igaz. De hát nem lehet. Te is tudod nagyon jól, milyen rosszul megy most a családnak. Igaz-e? De azért csak igyekezz, tovább. Mert a családnak jobban is fog menni. És bátyáid, öcséid is mind igyekeznek. Mert naplopó a családban nem lehet.

Így beszél a nemzeti szocializmus családtagjaihoz, a német néphez. Így beszél, mi több: így is cselekszik. Miért tenne hát ellenzéke, a néhány zavaros, félkegyelműn kívül?

PROGNÓZIS.

Nem tudom, bizonyosságot szerezni nem is lehet afelől, vajon a nemzetiszocialista birodalom, valóban folytat-e propagandát idegen országokban, a szokásos hangulatkeltésen felül, kifejezetten a nemzetiszocialista államberendezkedés és eszme érdekében, mint azt sokan állítják. Ám akár folytat akár nem (és a számos hivatalos kijelentés ez utóbbi eshetőséget támasztja alá), nem hiszem, hogy bárki, aki a jelen helyzettel komolyan ismerős, eféle propagandának az eredményében, a szokásos hangulatkeltésen felül, hisz.

Mert kevés, hej, de nagyon kevés olyan nép van a földön, aki hősi életnek tekintve, magára vegyen egy igát és egyéni életét alá tudja rendelni egy belső erőnek, csak azért, hogy külső szabadságát megszerezze és becsületét helyreállítsa. És de kevés, hej, de nagyon kevés olyan hivatalnok van, aki ezt az alárendelt állapotot helyesen: áldozatnak és nem meghunyászkodásnak tekintve, nem él azzal vissza.

És mert ilyen is kevés van és olyan is kevés van, a nemzetiszocializmus eszméje, amely Németországban büszke szabadságot jelent, másutt megalázó rabság lenne, szervezete, szolgálata pedig tolvaj önkény, amely — feltéve, hogy már kezdetben el nem szószátyárkodnák — még arra is alkalmas lenne, hogy rossz példájával a világ közvéleménye előtt az egész eszmét kompromittálja.

Mert nem elég az eszme, sőt nem elég a szervezet sem, mint ahogy nem elég a fegyver és nem elég a tábornok sem. Az eszméhez hívő kell, a szervezethez áldozat, mint ahogy a fegyverhez katona, a tábornokhoz hadsereg. És ha elmondhatjuk, mert elmondhatjuk, hogy Hitler Adolf puritán személye és acélos akarata nélkül nincs nemzetiszocializmus, akkor ne feledkezzünk meg arról sem, amely még Hitler Adolfnál is nagyobb, mert megértette és megfogadta a szót, az okos ember szavát: magáról a német népről.

Isten segítse a népet, Isten óvja Vezérét!

Nyomtatható változat