XXI.

A „VALLE DELL INFERNO.”

A Gran Sassóra vezető” funiculare tíz, vagy tizenkét percig halad fölfelé, drótkötélen magasan lebegve a sziklás talaj fölött, míg megérkezik egy háztömb nagyságú, ormótlan magasba tornyosodó sziklára. A kiinduló állomáséhoz hasonló házikó áll ezen a sziklatömbön, ez a közbeeső „pihenő állomás”. Innen még vagy háromszáz métert kell menni felfelé a Gran Sasso fennsíkjáig. A gondola, amely a Ducet és kísérőit szállította, megállás nélkül haladt tovább, most már valóban fenyegetően kietlen tájék fölött. Éles, hegyes, egymásra tornyosuló sziklacsúcsok fölött lebeg a gondola, egy-egy kiemelkedő, tűszerű alakulat mintha felnyúlna a magasba, a fölötte elsikló gondola és utasai után. A sziklák kopárak, kietlenek, sehol egy fűszál, sehol egy kis moha, nagy kősivatag az egész.

Az őszeleji nap forrón tűzött, a hegyormokat mégis magas hóréteg borította, a fehér keretbe foglalt szürkésbarna kősivatag melankolikussá teszi az embert, aki végigtekint a zordon képen, olyan a Gran Sasso, mint egy rossz álom, mint elátkozott mesebeli hősök gigászi börtöné. A környék lakossága nem hiába nevezi a hegy vidéknek ezt a részét „Valle dell Inferno”-nak.

Anrico tábornok helyes érzékkel választotta ki a Duce utolsó börtönét. Télidején többméteres hó borítja a sziklacsúcsokat, ha egyszer lehull a friss hó, itt nem köthet ki többé emberfia, még madárszárnyakon sem, még giroszkópos repülőgépeken sem. A tél pedig nagyon hamar beköszönt ezen a magas hegyvidéken. Anrico tábornok számíthatott arra, hogy egészen rövid időn belül hó borítja el a Gran Sassót és akkor többé nem jut el oda senki másképpen, csak úgy, ha birtokában van a funiculare.

Elhelyezkedés a szállóban.

Végre elérték a háromezer méter magasban levő végállomást és a fekete sziklák közé beépített újabb kis házikót. Innen semerre sem lehet tovább menni: a házikó mögött alagút nyílik, csak ezen át lehet megközelíteni a híres hegyiszállót. Az alagút száját kőajtó zárja el, nehéz kőtömb, amely vasoszlopon fordul. Amikor elfordítják, akkora nyílás keletkezik, hogy egy ember, fejét kissé meghajtva, beléphet. A Gran Sassora érkező vendégek csak libasorban haladhatnak át az alagúton a szálloda felé. Amikor mindenki belépett az alagútba, a nehéz kőtömb csikorogva visszafordul a helyére és alaposan elzárja a bejáratot.

A hadnagy lépett be elsőnek az alagútba, a Duce balkezét fogva, harmadikként az ezredes következett. Elég jó állapotban volt az alagút, csak kissé alacsony, az áthaladók kénytelenek voltak lehajtott fejjel járni benne. A szálloda előcsarnokába vezet az alagút. Amikor a Duce megérkezett két kísérőjével, az előcsarnok teljesen elhagyatott volt. Valamikor vidám turisták és üdülők otthona volt a Gran Sasso, az utóbbi időben, körülbelül Olaszország háborújának második esztendeje óta már sebesült és lábadozó katonákat helyeztek el benne. Anrico tábornok szemleútja után az üdülő katonákat eltávolították, a szállót teljesen kiürítették. Csak a régi portás maradt az épületben, aki a háborús időkben, mint őr szerepelt, öreg ember volt az őr, a feleségével együtt lakott az alagsor egyik kis szobájában. Anrico tábornok nem tartotta szükségesnek, hogy őket is eltávolítsák.

Az őr és felesége az előcsarnokban várták az érkezőket.

— Nyiss ki egy szobát — rendelkezett Ansaldo ezredes. — Engem vezess körül az épületben, mindent meg akarok nézni.

Az őr szó nélkül engedelmeskedett és kinyitott egy földszinti szobát.

— A kulcs a hadnagy úrnál lesz — mondta az ezredes és visszasietett a hadnagyhoz. Ketten együtt bekísérték a Ducet a szobába, azután az ezredes tovább indult az őrrel szemleútjára.

— Lepihenhet, — mondta a hadnagy a Dúcénak, az ágyra mutatva, melyen csak a puszta matracok voltak, párnák és takarók nélkül. A Duce leült az ágy szélére, a hadnagy levette szeméről a sötét szemüveget, nyakáról lecsavarta a plédet. A Duce a végsőkig kimerültnek látszott.

— Hagyjon magamra, — mondta a Duce nagyon halkan. — Amit most három nap alatt csinálnak velem, az túlmegy minden határon. A legdurvább lovagiatlanság, katonaemberhez nem illő dolog. Kiteszik magukat az utókor megvetésének. Senki sem fogja elhinni önöknek, hogy egy emberélet küzdelmei és erőfeszítései után szabad így bánni valakivel, aki egy nagy nép érzéseinek és törekvéseinek megszemélyesítője.

— Ne zúgolódjék, — felelte a hadnagy kelletlenül.

— Nem tehetünk arról, hogy ez az út ilyen kellemetlenül alakult. Nem bántja senki.

Megérkeznek a karabinierik.

Leült egy székre az ágy mellé, ott várta az ezredes visszaérkezését. Ansaldo ezredes az őr kíséretében bejárta az egész épületet, a pincétől a második emeletig mindent alaposan átvizsgált. Az első emeleten kiválasztott egy meglehetősen tágas szobát, amelynek berendezése egy fehérre festett faágyból, kis asztalból, szekrényből, két székből, éjjeliszekrényből és mosdókészletből állott. Az ágyon tiszta ágynemű volt, pehelypaplannal, lepedővel. Két oldalt ajtó nyílott a szobából, átjáró a két szomszédos szobába. A Duce fogva tartására kiválasztott szoba a 12-es volt. Ide vitték fel a Ducet, a két szomszédos szobát az őrség részére tartották fenn.

Az ezredes újból magához intette az őrt és közölte vele:

— Amíg másként nem intézkedem, tartoztok naponta három ember számára főzni. Van egy kis élelmiszerkészlet a szállóban?

— Sok nincs — felelte az őr, — egyidőre azonban elég lesz.

— Nincs itt senki más, csak te meg a feleséged, tehát nektek kell elvégezni azt a munkát, amit előírok.

— Parancsára, ezredes úr.

— A 12-es szobába senki nem léphet be rajtam és a hadnagy úron kívül. A „vendég” számára felszolgálod az ételt és rendben tartod a szobát

— A feleségem jobban ért ehhez.

— Azt akarom, hogy más ne lépjen be a szobába, csak te. És bármit észlelsz, senkinek egy szót ne szólj, mert árulásért vonunk felelősségre. A vendéggel senki egyetlen szót sem válthat, semmiféle körülmények között. Megértettél?

— Igenis, ezredes úr, megértettem.

— Most készítsetek valami levesfélét.

Az öregember sietett a konyhába és a feleségével hozzáfogtak a főzéshez.

Rómából már az első napon útnak indult teherautókon kétszáz karabinieri a Gran Sasso felé, abból az ezredből, amelyet ideiglenesen a tengerészlaktanyában helyeztek el. Csupa válogatott embert küldtek a Duce őrzésére, egy őrnagy parancsnoksága alatt, öt tehergépkocsin indult a csapat, a késő délutáni órákban érkezett meg Aquila városába és megállás nélkül tovább haladt a városon át, majd a szerpentinúton felfelé az Abruzzok között, a funiculare végállomása felé. A funiculare lebegő gondolája tízszer fordult, míg mind a kétszáz fegyveres embert felvitte a magasba.

A legénység Ansaldo ezredes és az őrnagy parancsainak megfelelően elhelyezkedett. A szállodaépület valamennyi frontja előtt őröket állítottak föl, lezárták az alagút bejáratát és a leggondosabban elsötétítették az épületet. A karabinieriknek még azt is megtiltották, hogy kint, a szabadban gyufát gyújtsanak. A három tiszt, az ezredes, az őrnagy és a hadnagy bevonultak egy szobába, kiterítették maguk elé a Gran Sasso környékének katonai térképét és sokáig, nagyon alaposan tanulmányozták a terepet: honnan várható veszély, hova állítsanak figyelő őröket és hol helyezzenek el nagyobb őrséget.

Ansaldo ezredes természetesen tisztában volt azzal, hogy a németek mindent el fognak követni a Duce kiszabadítására, igyekezetüket még csak fokozzák a Ponza szigetén lejátszódott események. Az ezredes mégis nyugodt volt; azt hitte, hogy a Gran Sasso teljes biztonságot jelent.

— Egy búvárhajóval a tenger fenekén heverve, nem volnának olyan biztonságban, mint itt — magyarázta tiszttársainak. — Aki ide fel akar jönni, az vagy őrült, vagy életunt. Senki sem közelíthet meg bennünket, legyen akármilyen vakmerő, vagy akármilyen találékony. Ide csak egy út vezet, a funiculare, afelett pedig mi rendelkezünk.

Hajnaltájban küldték az első rádiójelentést Rómába, a hadügyminisztériumba. A jelentés úgy szólt, hogy minden a legnagyobb rendben van, várakozáson felül, simán érték el céljukat. Veszedelem nincs, a fogoly a legteljesebb biztonságban van. A jelentést Anrico és Castellano tábornokok kitörő örömmel fogadták. Ők is úgy érezték, hogy végre sikerült megoldani a Duce őrzésének súlyos problémáját

Tavello pilótakapitány, aki Aquilába vitte gépén a Ducet, a következő napokban rendkívüli missziót teljesített. Már a következő napon négyszer fordult meg egy hatalmas bombavetővel a Gran Sásso fölött és ejtőernyővel ellátott zsákokban élelmiszereket dobott le a szálloda elé. Így látták el a legénységet élelemmel, amíg a gran sassói idill tartott és mint felhőtlen égből a villámcsapás, be nem következett az új fordulat.

XXII.

„EVVIVA DUCE!”

Másnap reggel Ansaldo ezredes felsorakoztatta, a karabinieriket a szálloda előtt. Vigyázzt vezényelt, azután parancsot hirdetett a következőkben:

— Elrendelem, hogy ha bárhol a láthatáron, akár itt a szálloda körül, akár a sziklák között élő ember jelenne meg, legyen az polgári vagy katonai személy, egyszerű panaszt ember, vagy akármilyen magasrangú tiszt, figyelmeztetés, vagy felszólítás nélkül, agyon kell lőni. Ez a parancsom kérlelhetetlen és aki nem teljesíti, azonnal, mindenféle tárgyalás nélkül halállal bűnhődik. Amennyiben repülőgép jelenne meg a láthatáron, arra nem szabad tüzelni, csak az én kifejezett külön parancsomra. Közeledő repülőgép motorzúgására minden őrség és őrszem, vagy pihenőben levő legénység parancs bevárása nélkül a leggyorsabban rejtett helyre vonul, sziklák mögé húzódik, vagy ha erre nem lenne idő, lefekszik a földre és ott mozdulatlanul marad a repülőgép eltávozásáig. Ilyen gép közeledése esetén minden mozgás, minden élet megszűnik, ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne fedezzenek fel bennünket. Figyelmeztetem továbbá a legénységet, hogy azzal a polgári személlyel, aki itt őrizetükre van bízva, senki szót nem válthat, üzenetet nem közvetíthet, jelzéseket fel nem foghat és nem adhat. Ezt a polgári személyt látni fogjátok, hogy ismerjétek, erre szükség van; amennyiben szökést kísérelne meg, vagy szökési szándékot közölne valakivel, jutalom, fényes ígéret kíséretében, nyomban és minden figyelmeztetés nélkül agyon kell lőni. Ezt a parancsot is minden habozás nélkül szószerinti értelmében teljesíteni kell. Jegyeznétek meg magatoknak: itt most nem a magunk kedvéért vagyunk, az olasz haza érdekeit védelmezzük.

Az ezredes segédtisztje bement a szállodába, egy perc múlva kinyílt a 12-es szoba ablaka és az őrnagy mellett megjelent a Duce az ablakban. Elöl állott a Duce, karjait a mellén összefonva, valamivel hátrább az őrnagy.

Ansaldo ezredes felmutatott az ablakra és emelt hangon mondta:

— Ez az a polgári személy, akit említettem. Nézze meg mindenki!

A katonák feltekintettek az ablakra és akkor váratlan incidens történt: három katona hirtelen előrelendítette karját és egyszerre kiáltotta: Evviva Duce! Az őrnagy visszarántotta a Ducet az ablakból és gyorsan becsukta az ablakot.

— Lépjetek elő! — intett alezredes a három katonának. Amikor a katonák kiléptek a sorból, az ezredes parancsára egy altiszt elszedte fegyvereiket. Az ezredes komoran közölte:

— Ezért a fegyelemsértésért mind a hárman halállal bűnhődtök.

A három katonát elvezették. A halálos ítéletet azonban, amelyet az ezredes oly kurtán kimondott rájuk, a rövid idő múltával közbejött események miatt nem hajtották végre rajtuk. Amikor a Ducet a németek kiszabadították a gran-sassói börtönből, az izgalmas kavarodásban mindenki megfeledkezett a három katonáról, ottmaradtak a pincében, további sorsukról nem tudunk semmit Azt sem tudjuk, mi volt a belső motívuma a Duce mellett való tüntetésüknek. A valószínűség természetesen amellett szól, hogy meggyőződéses, fanatikus fasiszták voltak, akik semmiféle kockázattal nem törődve, kifejezést adtak érzéseiknek. Az is lehet természetesen, hogy a régi megszokás és beidegzés folytán inkább csak ösztönösen köszöntötték a Ducet, amikor az ablakban meglátták, szinte gépiesen tört ki belőlük az; üdvözlő kiáltás. Lélektanilag érdekes volna közelebbit tudni erről a kérdésről, jellenleg azonban erre természetesen nincsen mód.

Az ezredes a Ducenál.

Ansaldo ezredes ezután felment a Ducéhoz. Az őröket kiküldte a szobából azzal, hogy négyszemközt akar beszélni a Duceval. Amikor magukra maradtak, az ezredes megkérdezte:

— Tudja ön, mi történik jelenleg Olaszországban?

— A kérdés meglehetősen felesleges, — felelte a Duce, aki még mindig érezte a közelmúlt napok szörnyű megerőltetését, ezért ideges és kedvetlen volt. — Sok mindent sejtek, de természetesen semmit sem tudok biztosat. Legyen kedves, fogja lehetőleg rövidre ezt a beszélgetést.

— Ahogy kívánja, — felelte az ezredes bosszúsan. — Egészen röviden: ígéretet kérek öntől, hogy nem tesz szökési kísérletet. Ha az ablakán kitekint, úgyis látja, hogy minden kísérlet reménytelen, erről a fennsíkról élve nem lehet lejutni, kérésem tehát inkább formális jellegű, de szeretném ebben a vonatkozásban is megnyugtatni önmagamat.

— Ilyen ígéret ellenében mit tud nekem felajánlani?

— Az életét. Szökési kísérlet esetén azonnal életét veszti.

— Rendben van, — bólintott a Duce közönyösen. — A börtön valóban ideális, önök gondoskodtak arról, hogy fizikai erőimnek végére érjek, a kísérlet valóban kevéssé biztató, a kockázat pedig természetesen fennáll. Ezek után bízza rám, hogy belátásom és meggyőződésem szerint megítéljem a helyzetet és vállaljam, vagy ne vállaljam a kockázatot.

— Egyszóval nem tesz ígéretet?

— Nem, — felelte a Duce határozottan.

— Azt is megígérhetném, — folytatta az ezredes pillanatnyi habozás után, — hogy igyekszem tűrhetővé tenni a helyzetét. Gondoskodom arról, hogy semmiben se szenvedjen hiányt, őrei udvariasak és tapintatosak legyenek.

Ez megváltoztatja álláspontját?

-— A legkevésbé sem, — felelte a Duce. — Azok után, amiket a legutóbbi néhány napban az önök részéről tapasztaltam, semmiféle megállapodásra, vagy ígéretre nem vagyok hajlandó és fenntartom magamnak a jogot ahhoz, hogy adott esetben felelősségre vonjam önöket.

— Kérem, — bólintott az ezredes. — Ebben az esetben figyelmeztetem, hogy az őrszolgálatot teljesítő legénységgel nem szabad szót váltania, erre kísérletet sem szabad tennie. Amennyiben írószert óhajt, kaphat, ha van könyvtár a szállóban, egy pár könyvet is küldök majd.

— Felesleges, — felelte a Duce. — Nem kérek öntől semmiféle jóindulatot, vagy kedvezést.

— Ahogy tetszik, — felelte az ezredes, elvörösödve bosszúságában és kiment a szobából.

Angol felderítőgép a Gran Sasso fölött.

Már a koradélutáni órákban váratlan meglepetés érte a Gran Sasso lakóit. Három óra tájban repülőgép közeledett, kis magasságban szállva a sziklacsúcsok fölött. Eleinte azt hitték, hogy Tevallo pilótakapitány tér vissza bombavetőgépével és újabb élelmiszereket hoz nekik, az őrt álló karabinierik ennek ellenére pontosan végrehajtották Ansaldo ezredes parancsát: mindenütt behúzódtak a szálloda bejárói alá, a távolabb felállított őrök pedig sziklák közé rejtőztek és lefeküdtek a földre. Ansaldo ezredes a szálló kapujában állva figyelte a repülőgép közeledését és amikor egészen föléjük érkezett a gép, felszisszent meglepetésében. Nem olasz bombavetőgép volt, hanem idegen típusú, kisebb katonai repülőgép, az ezredes gyakorlott pillantása nyomban felismerte, hogy felderítőgép.

A gép törzsén és szárnyain semmiféle jelzés nem volt, ma már azonban kétségtelen, hogy angol gép volt. A németek, amikor megállapították a Duce tartózkodási helyét, óvatosan tartózkodtak minden felderítési kísérlettől, elgondolásuk az volt, hogy váratlanul, a meglepetés egész lélektani előnyét kihasználva, támadnak és teszik meg kísérletüket a Duce kiszabadítására. Ebből következik, hogy a jelzésnélküli gép csak angol gép lehetett. Ennek alapján kézenfekvőnek látszik, hogy az angolok már előbb megtudták a Duce tartózkodási helyét, mint a németek, ámbár az is lehetséges, hogy biztosat nem tudtak, csak feltevéseik, vagy bizonyos gyanúokaik voltak és a felderítőgép kiküldésével meg akarták állapítani a tényállást. A felderítőgép egyébként jó negyedóra hosszat körözött a Gran Sasso fennsíkja fölött. A szállodában és annak környékén semmi és senki sem mozdult, a pilóta egyetlen élő embert sem láthatott, ámbár mindössze százötven-kétszáz méter magasságban járt a szállodaépület tetőzete fölött. Nem tudjuk, visszatérve támaszpontjára, milyen jelentést tett annak a parancsnokságnak, amely kiküldte, általában folytatás következett volna-e a felderítőgép megjelenése után. A tény csak annyi, hogy a jelzésnélküli felderítőgép negyedórás szemlélődés után eltávozott, a motorzúgás elnémult, a Gran Sasso zordon hegyvidéke újból visszasüllyedt elhagyatottságába és némaságába.

Nyomtatható változat