1940 júniusában érkeztem Amerikába azzal a hajóval, amely utolsónak indult olasz kikötőből az Új-világ felé és az év karácsonyára tértem haza Magyarországra. Hat hónap nem nagy idő és nem elégséges idő egy kisebb ország megismeréséhez sem, viszont van egy felfogás, amely szerint egy város, egy emberi közösség, egy ország, egy kultúra, egy civilizáció életét sohasem lehet megismerni s emberek, akik hosszú évtizedeket töltenek ugyanazon a helyen, sokszor nem vesznek észre olyan dolgokat, amelyeket a frissen érkezett meglát. Mikor kimentem Amerikába, szilárdan elhatároztam, hogy nem fogok Amerikáról könyvet írni. Magamnak tett ígéretemet be is tartottam: ez a könyv nem Amerikáról szól, ez a könyv csupán rövid politikai és újságírói tanulmány.

Az említett időszak igen érdekes volt az Amerikai Egyesült Államok életében. A nagy európai háborútól visszhangzott az ország. Ebben az időben zajlott le az elnökválasztás. A amerikai közvélemény érdekes fejlődését és fordulatait, a nép gondolkozásának új és új változásait lehetett megfigyelni s én cikkeimben mindig ezekről igyekeztem hű és tárgyilagos beszámolót adni. Amikor most ezek a cikkek összgyűjtve, könyvalakban is megjelennek, azt hiszem, hasznos szolgálatot tehetnek az amerikai közéleti viszonyok itthoni megítélése tekintetében.

Hogyan látjuk ideát Amerikát?

I.

A boldogtalan európai, aki partraszáll Newyork kikötőjében, voltaképpen csak megérkezése pillanatában eszmél rá arra, hogy milyen idegen és kiismerhetetlen országba érkezett. Köteteket olvasott Amerikáról, az amerikai életről, tanult valamit Amerika történelméről, tudja, hogy az Egyesült Államoknak százharmincmillió lakosa van, akik negyvennyolc államban élnek, a hatalmas ország két óceán között fekszik, s a világ földterületének hat százalékát és emberanyagának ugyancsak öt-hat százalékát reprezentálja. Agyában a tudás és a hallomás bírkóznak a túlsó parton keletkezett előítéletekkel s azt hiszi: na most végre mindent látni fogok, végére járok az egész amerikai csodának, én is megtudom, mit jelent amerikainak lenni. Amikor azután az európai utas a hajóhídon a kikötőbe tántorog, akkor észleli, hogy a feladat, amire vállalkozott: szinte megoldhatatlan, a kísérlet valósággal reménytelen. Míg a hajón az utasok listáján nyomtatásban olvasta nevét s mindenki ismerte őt a fedélzeten, most a megérkezés pillanatában reményt vesztetten érzi, hogy senki se szól hozzá többé s egész amerikai tartózkodása alatt olyan egyedül fog állani, hogy, ha az Isten nem segít rajta, nyomban elvész a semmiségben.

Ez az érzés hetekig, hónapokig tart. Ha megkérdezi az ajánló leveleiben célbavett amerikai ismerősöket, hogy hova menjen, hova forduljon és mihez kezdjen, ha világot akar látni, alig-alig kap életrevaló tanácsot, mert a legritkább olyan amerikaival találkozni, aki ismeri Amerikát. Ha utazási irodák, vagy hasonló ügynökségek kezébe kerül, végigutaztatják a kontinensen s ennélfogva meglátja Newyorkot, Philadelphiát, Chicagót, a Niagara-vízesést, s megszemlél egy-két kiállítást, aminek következtében azt hiszi, hogy Amerika felhőkarcolókból és unalmas prairikből áll, ahol rendkívül kellemetlen az időjárás.

Az európaiak túlnyomó része ezért azt hiszi, hogy Amerika egyetlen nagyvárosi dzsungel. Igen sok európai utas a legfelületesebb véleménnyel érkezik haza s kijelenti, hogy az amerikai életet sohasem tudná megszokni és megszeretni. Amerika olyan vadidegen ország, amelybe nehezebb behatolni, mint az indiai kasztok mélységeibe. Ha az egyszerű utast ilyen veszedelmek fenyegetik, természetszerű, hogy azok a szellemi munkások is hasonló nehézségekkel küzdenek, akik azért mennek Amerikába, hogy felfedezéseikről könyvet írjanak s Európa ámuló közönsége elé tárják az amerikai nép titkait. Pedig a világháború óta az amerikai élet szinte lázasan érdekli és izgatja az európai fantáziát. Nagy baj tehát, hogy ennek az életnek a lényegéről igen gyakran, sőt a legtöbbször torzított és hazug képeket kapunk.

Az egyik torzító típus a világot utazó filozófus és társadalombúvár, aki egy kialakult világnézet terhével érkezik meg Amerikába és hazai nevelésének, megszokott európaiságának lencséjén keresztül szemléli az eseményeket. Ezek a szellemi nagyságok, akik egy európai karrier csúcspontján s az Európában érvényesülő gondolkozásmód súlyaitól terhelten kezdik kutatni egy másik életrendszer rejtélyeit, többnyire saját előre megformált véleményüket igyekeznek megtámogatni amerikai élményeikkel s könnyelmű módon ítélkeznek, hogy szellemesek maradhassanak. Keyserling Hermann gróf 1912-ben két napig tartózkodott Chicagóban s 1930-ban három oldalt írt Chicagoról könyvében, amikorra Chicagóból — teljesen új város keletkezett. Emellett egész Európát megtöltötte a „sofőrtípus” meséjével, amely izgalmas volt akkor, amikor az automobilizmus első szenzációja Európában is jelentkezni kezdett, minek azonban ma már nyomát se lehet látni. Ama egyszerű oknál fogva, hogy nem a technika változtatta meg az embert, hanem a technika alakult hozzá az emberi természethez. Amint a borotvapenge feltalálása nem hagyott semmi nyomot az emberi társadalom őstermészetén, úgy az autó is csak gazdasági és szociális átalakulást hozott, de nem tette sofőrtípussá az amerikai emberiséget. S a felhőkarcolók tövében éppen olyan szempontok vezetik az emberi életet, mint a vadnyugat pusztaságain — vagy Európában.

A másik torzító típus az a szellemi munkás, aki azért megy Amerikába, hogy pénzt keressen. Európai sikereit Amerikában dollárokra akarja váltani s amikor Európában sikert aratott remekműveit Hollywoodban eladja filmszcenáriumnak, megsértődik azon, hogy műveinek szellemi színvonalát leszállították s az amerikaiak voltaképpen csak a nevét vették meg, de magasztos gondolatait nem. Az írónak ez a típusa egyszerre szeretne próféta is lenni és meg is gazdagodni, de nem tudja azt, hogy a szellemi színvonal Amerikában is szegénységet jelent. Ezért becsapva érzi magát, s ha hazajön, Amerikát a sárga földig leszidja. Természetes, hogy az európai világnézeti küzdelmek számára szintén nehéz csatarendbe állítani az amerikai adottságokat, mert Amerikában sose volt marxizmus, sose volt európai méretű gazdasági és szociális válság, nem volt európai formájú forradalmiság, s így nincsenek európai mintájú szellemi irányzatok sem. Ezért hiszi a legtöbb világnézeti gondolkozó azt, hogy az amerikai fejlődés az ő eszméinek kedvez, mert ez a fejlődés semmivel se párhuzamos Európában s így mindenki számára egyformán használható. Amerika aztán, persze, nem tehet arról, hogy újabb és újabb felfedezői mi mindent tulajdonítanak neki.

De Amerika saját produkciói is igen erősen torzítják az amerikai életet. A legnagyobb torzító erő kétségkívül a film. A film Amerika nemzeti iparának fontos tényezője és exportcikke, s mint ilyen, természeténél fogva a rendkívüliségek kutatására és a romantika kiárusítására összpontosítja erejét. A filmet Amerikában is többnyire idegenek csinálják, akik sokkal hamarabb veszik észre az amerikai élet szenzációit, mint a benszülöttek s hamarabb váltják készpénzre azokat. – A filmipar azonkívül egyetlen országban sem az illető társadalom életének állandó és megszokott jellegzetességeit dolgozza fel és exportálja, hanem annak bizarrságait. Az amerikai film, amelyben ingujjra vetkőzött férfiak coctailba csöpögtetik izzadtságukat s kínos precizitással kimaszkírozott estélyiruhás hölgyekért állkapcson ütik egymást — éppúgy hazug az amerikai életre vonatkozóan, mint az egykori magyar filmgyártásnak azok a produktumai, amelyekben az iszákos huszárfőhadnagy házasságra és munkára fanyalodott. Amerikában nemcsak ilyen filmek készülnek, de Európába főleg ezek a filmek kerülnek el s ezért az európai közönség azt hiszi, hogy Amerika társadalmi életében többé-kevésbé még ma is az ököljog és az országutak törvényei uralkodnak.

Az amerikai társadalom életéből olyan óriási kategóriák maradnak ismeretlenül, mindörökre elrejtve az európai szemek elől, hogy nyugodtan azt mondhatjuk: az élet háromnegyed részét sohasem érzékeljük. Ki ismeri például ideát az amerikai farmerosztályt? Ki ismeri harminc-negyvenmillió embernek az életét, azokét, akik a földdel foglalkoznak, akik Észak prairi-ein és Dél gyapotültetvényein dolgoznak, akik éppúgy a konzervatív erőt jelentik a szervezett munkássággal és a nagyvárosi vegetációval szemben, mint a parasztság Európában? Ki ismeri Dél-Virginia évszázados kastélyait, az óriási latifundiumok rendszerét, ahol az egykori rabszolgavilág nyomai még ma is élnek? Avagy ki ismeri a Nagynyugat apró kisvárosait, amelyek éppúgy külön elzárt világot alkotnak, mint az európai hasonló kisvárosok? Ki járta végig New-England kertvárosait, a Középnyugat nagy pusztaságait, a Nagy-Sóstó és Nevada fantasztikus világát, a titokzatos Dél izgatott városait, a Csendes-óeeán kikötőit, a Mississipi völgyét, a külön spanyol világot, Új-Mexikó komor hegységeit, Texas olajkút-rengetegét, a néger államok furcsa farmrendszerét? Európai utas alig-alig jut el ezekre a területekre, holott az amerikai élet legfőbb titka a végtelen természeti adottságokban rejlik.

De éppúgy ismeretlen Európa előtt az amerikai középosztály élete is. Évente mintegy száz egyetem önti az újabb és újabb légiókat az új középosztály számára. Az egyetemi városok éppúgy külön színképeket alkotnak, mint Heidelberg, Grenoble, vagy Pádua, Halle, vagy Oxford az európai földön. Új osztály-öntudat fejlődik ezekben az egyetemi városokban s az amerikai típus ősbölénye, a self made man, morogva húzódik vissza és adja át lépésenként a csatateret a Yale, a Princeton, vagy a Harvard egyetemein végzett újabb generációknak. De ki ismeri az annyiszor megénekelt és regényben, filmben annyiszor leleplezett felső tízezer életét, amelynek fiai huszonnégyéves korukban nősülnek, naponta tíz órát dolgoznak, évente két hétre mennek szabadságra s a világ legszerényebb emberei kerülnek ki soraikból?

Amerika sok tekintetben teljesen félreismert világ az európai szemében. Az amerikai jellegzetességek kísérteties következetességgel halnak ki és pusztulnak el, hogy az amerikai kontinensen is egy európai jellegű polgári ország fejlődjék ki, az Európában ismert bajokkal és válságokkal s az Európában bevált életkeretek között. Amerika és az Egyesült Államok persze nem azt jelentik az emberi fejlődés szempontjából, mint amit Európában az ország fogalma.

Amerika külön emberi vegetáció, amelynek titkait se egy, se harminc esztendő alatt nem lehet megismerni, — egy-két futó benyomás alapján azonban halálosan félre lehet ismerni…

Negyven államot végigjárva negyvennyolc közül, bennem csak egyetlen szilárd benyomás keletkezett: Amerikába vagy csak nagyon fiatalon, vagy már egy összetörött élettel a hátunk mögött szabad megérkezni, amikor még minden mindegy, vagy amikor már minden mindegy; de olyan európai, aki még ismeri az életcélt, hogy valaha hazajöjjön onnan, — az Amerikát sose tudja megszokni, megismerni és megérteni. A szemlélő csak félreismerheti az amerikai életet, aki pedig ottmarad, azt Amerika éppúgy elnyeli, mint ahogy Kína elnyeli azt, aki keresztül tud jutni a kínaiság kapuján. Ezek az utóbbiak amerikaiak lesznek; de Európa számára semmit se fognak mondani Amerikáról.

Az egykori gyarmatállam átalakulása

II.

Harminc-negyven évvel ezelőtt Amerika egész életét a korlátlan bevándorlás lehetősége determinálta. Ebben az időben az újvilág a „korlátlan lehetőségek hazája” volt, ami azt jelentette, hogy mindenki fennakadás nélkül letelepedhetett az Egyesült Államok területén és ott nyomban, vagy igen könnyen munkához, keresethez és új életlehetőségekhez jutott. Az 1900-as években a kivándorlót ügynökök vezették el az európai kikötőig, ott hajóra ültették s Newyork-ban munkásvonat várta, amely végigszáguldott Sanfranciscoig s az útvonalon minden munkagócponton megállva, valósággal kiöntötte magából őket. Az öreg amerikások érdekesen beszélik el, hogy letelepedésük az Egyesült Államok egy-egy területén miképpen történt. Newyorkban vagononkint helyezték el őket nemzetiségük szerint. Külön a középeurópai szlávokat és a délieket, az olaszokat és spanyolokat, ismét másutt a németeket és így tovább. Aztán a vonat megindult velük és minden állomáson munkásügynökök várták őket. Ahol olasz ügynök volt, ott leszállították az olaszokat, ahol németül, vagy magyarul beszélő ügynök dolgozott, ott a németek vagy a magyarok özönlöttek ki a vonatból s az ügynök rögtön a munkahelyre vitte őket, vagy néha egyenesen a szavazó urnákhoz, hogy menjenek — elnököt választani. A vonat rendszerint a Sanfranciscoig vezető út felét se tette meg, máris kiürült. A munkástól se szaktudást, se nyelvismeretet nem követeltek, a munkavezetők szintén európai nemzetiségűek voltak s a kapitalista örült is annak, hogy munkásai nem értik az angol nyelvet, nem tudnak sztrájkot szervezni és teljesen ki vannak szolgáltatva neki.

Ez a helyzet politikai és gazdasági tekintetben a gyarmatosítás állapotának felel meg egy ország életében. Így ezekben az évtizedekben voltaképpen két Amerika él egymás mellett. Az egyik az eredeti, honfoglaló és a már asszimilált elemek konszolidáltabb Amerikája, a másik pedig a beözönlők társadalma, amely a szabadság hazájában voltaképpen az egykori néger rabszolgákat helyettesítette, csak más színvonalon és más fejlődési lehetőségekkel. A gazdasági és szociális struktúrát véve alapul, Amerika a világháborúig voltaképpen gyarmatállam, amely állandó mozgásban van. Egységes társadalom nehezen fejlődik benne, divergáló erők hullámzanak a népben s a lakosság különböző rétegeit főként egyetlen alaphit tartja össze: a hit az egyéni boldogságban és boldogulásban s az egyéni boldogságért való azonos feltételű küzdelemben. Így az amerikai demokrácia teljesen különböző minden európai demokráciától, mert Európában a demokráciát évszázadok alatt küzdöttek ki maguknak az alsóbb néposztályok, Amerikában pedig egyszerre cseppentek bele minden előzetes fejlődés nélkül.

A gyarmatállam jelenléte és a korlátlan, bevándorlás lehetősége az Egyesült Államokat ezekben az évtizedekben már azzal fenyegette, hogy Amerika angolszász jellege megszűnik. Ha a helyzet nem változik meg, Amerikát az európai nemzetiségek oly mértékben elözönlőitek volna, hogy az újvilág lassanként az európai népek közös lerakodóhelye és sok tekintetben közös tulajdona lett volna, ami a régebbi angolszász elem szupremáciáját megdöntötte volna. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az asszimiláció nem tudott volna lépést tartani az idegen elemek beözönlésével. Ez a felismerés hozta létre az óriási fordulatot, amely közvetlenül a világháború előtt realizálódott, amikor Amerika rátért a faji politika útjára. A világháború után az irányzat még tovább fejlődött s ennek következménye, hogy a bevándorlást az európai, az ázsiai és az afrikai népekkel szemben vagy teljesen megszüntették, vagy olyan jelentéktelen mennyiségre redukálták (ugyanakkor szinte korlátlan bevándorlást csak az angol elemeknek engedélyeztek), hogy ezzel voltaképpen a második angolszász honfoglalás öltött testet egy évtized alatt. Ezzel Amerika gyarmatállam jellege megszűnt s az Egyesült Államok társadalmi struktúrájában is az önálló lét útjára lépett. Valószínű, hogy a későbbi történetírás a világválságok egyik jelentős okának és a legújabb kor egyik nagy történetformáló eseményének fogja tekinteni ezt az átalakulást. Az amerikai faji politika kiteljesedése ugyanis nagyjában a következő változásokat hozta az egész fehér emberiségre:

1. Az angolszász nép a világ földfelületének egyik leggazdagabb részét végleg elragadta az európai népektől s egy önálló és új politikai erő számára rezerválta.

2. Ezzel Amerika fokozta az európai válságot és öntudatlanul is egy új angolszász világpolitika alapjait vetette meg. Az angolszász népnek ez a változás olyan életbázist teremtett a nyugati földgömb közepén, amely emberanyagban és természeti kincsekben ma már értékesebb, mint az angol birodalom minden ereje és gazdagsága. Az angolszász világ új jegecesedési központja alakult ki az amerikai kontinensen, amely törvényszerűen magához fogja vonzani a jövőben a veszedelmeknek erősebben kitett Angliát, az összes angol dominiumokat és az angol gyarmati birodalmat is.

3. Az új angolszász Amerika ezzel törvényszerűen szembekerült a sárga fajjal a Távol Keleten, egyben pedig az Atlanti- és Csendes-óceánon olyan kötelezettségekbe bonyolódott, amelyek elkerülhetetlenné teszik számára az imperialista politika gyakorlását és saját országának világhatalmi tényezővé való kiépítését.

4. Igazuk van ezek szerint azoknak a történetbölcselőknek, akik szerint Amerika modern történelme voltaképpen 1917-ben kezdődik, amikor ez az újonnan keletkezett világhatalmi erő beavatkozott az európai népek háborújába. 1917 előtt Amerikában az európai népek gyarmatosításának története játszódik le (körülbelül a napóleoni háborúk óta), azóta pedig Amerika, mint önálló politikaformáló erő jelentkezik.

A világháború nagy válságai azután az amerikai belső életet is olyan új irányokba terelték, amelyek hasonlatosak az európai országok életirányzatához s így törvényszerűen ugyanolyanforma gazdasági és politikai fejleményeket fognak létrehozni, mint amelyek annyi európai nagyhatalom, nagy nemzet, nagy nép életében jelentkeztek már.

A világháború óta nemcsak a korlátlan beözönlés, hanem a korlátlan vagyonképződés is megszűnt Amerikában. Az új technikai találmányok és új iparágak még szültek néhány új dollárfejedelmet, de 1930 óta már új milliomosok alig-alig jelentkeznek. Jellemző viszont, hogy újság-, film- és könyvkiadó-nagykapitalisták születnek, ami azt mutatja, hogy a szellemi élet most kezd kiteljesedni, miután a gazdasági kiteljesedés már sok tekintetben véget ért. Ugyancsak a háborús válság okozta azt is, hogy a termelésben és a munkaelosztásban óriási zavarok keletkeztek, amit ma is tízmillió munkanélküli jelez. A munkanélküliség ugyancsak európai képződmény, s azt mutatja, hogy az illető emberi közösség életében válságok lappanganak. Ezt a válságot a modern nacionalista államok Európában a tervgazdálkodás, a kötelező munkaszolgálat és a nemzeti célok művelése együttes eszközével igyekeztek megoldani, azaz Németország és Olaszország heroikus társadalmat nevel, a liberális és demokratikus rendszer egyéni boldogságkeresésén túlmenő és a kollektív boldogságban hívő államot. A New Deal rendszere — látszólag teljesen függetlenül az európai lelki fejleményektől, — ma már ugyancsak a kollektivizmus útjára kezdi vezetni Amerikát. A mezőgazdaságban, az iparban az állami irányítást teszi úrrá s a tömegek szociális életrendszerét megalapozza a munkaidő korlátozásával és a többi ismert szociális vívmánnyal. A New Deal gazdasági és szociális téren ugyanazt a forradalmat jelenti amerikai viszonylatban, mint az új, európai rendszerek ideát az óvilágban, de politikai tekintetben a New Deal megmarad a régi állapotok mellett, mert hiszen Amerikának — nincs és nem is volt közeli ellenfele. Amerikának nincsenek európai méretű, világnézeti és forradalmi problémái, Amerikában tehát céltalan volna párthadseregeket alkotni s olyan kollektív szervezeteket létrehozni, amelyek az érdekszövetségen túl világnézetben és hitbeli azonosságot ápolnak. Az egyéni boldogságba vetett hit azonban mégis kezd átalakulni az együttes boldogságba vetett tömeghitté s ezzel Amerika az európai fejlődésnek körülbelül arra a lépcsőjére érkezett, amely Hitler és Mussolini fellépése idején a nacionalista körökben általános volt az óvilágban.

Amerikában európai mintájú életformák kezdenek kialakulni, ezek szerint a hasonló emberi válságok, gazdasági, termelési és szociális azonosságok alapján. Az állami beavatkozás létrehozta az új bürokráciát, amely eddig ismeretlen fogalom volt, megszülte az új fegyverkezési lázt, magában hordozza egy új nacionalizmus csíráit s félreismerhetetlen módon, sőt fenyegetően rajzolja fel a jövendő számára a kérlelhetetlen amerikai imperializmus kontúrjait. Hogy a belső rendszer fenntartható legyen, hogy a belső válság szét ne marja az amerikai életstruktúra izomzatát, Amerikának feltétlenül a hódítás, az imperializmus útjára kell lépnie, aminek komoly jelei máris mutatkoznak. Az új hit abban a formában alakul, hogy az Egyesült Államok népének jövőjét és biztonságát Amerika világpolitikai súlya adja meg, Amerika tehát minden olyan erőnek természetszerű ellensége lesz, amely a világ bármely pontján hasonló célokra tör.

Olyan országban, ahol nincsenek válságok, — nincs politikai gondolkozás. Olyan országban, ahol az egyén számára korlátlan, vagy könnyű életlehetőségek mutatkoznak — nem fejlődhetik ki erős belső nacionalizmus. Olyan országban, ahol a népet nem szorongatja a holnaptól való félelem — nem lehet aktív államhatalmat alkotni. Amerika ezért a világháború előtt a világpolitika passzív tényezője volt, most pedig, — hogy az élet alapjai megváltoztak, — aktív világhatalommá lép elő, amelynek jövőjével mindenkinek számolnia kell. Amerika állásfoglalását ezek szerint nemcsak politikai klikkek és irányzatok, hanem nagy belső átalakulások és Európához hasonló válságok termelik ki magukból. Ezek a válságok még nem érték el az európai méreteket, de formájuk már európai. Ezért egy-két évtized múlva európai és amerikai élet között aligha lesz már mélyreható, lényegbevágó különbség.

A demokrácia sorsa

III.

Azok az angol gyarmatosítók, akik a spanyol invázió után első telepeiket megépítették Amerika földjén s később az angol anyaországgal szemben kivívták az Egyesült Államok függetlenségét, bizonyára nem álmodták, hogy országukban az az életforma fog kialakulni egykor, amely ma az amerikanizmus lényegét jelenti. Amikor a francia forradalmat megelőzve, proklamálták az emberi jogok uralmát, elsősorban az európai életformától akartak elszakadni s Amerika beláthatatlan s akkor még a maga teljes egészében nem ismert hatalmas területét akarták meghódítani. Szabadságot és egyenlőséget hirdettek s testvériségről beszéltek, de a különbség ember és ember között mégis élt bennük, mert ugyanazokat az emberi jogokat, amelyeket maguk és gyermekeik számára biztosítottak, egyáltalában nem tartották kötelezőnek az indián őslakosságra s miközben azt szónokolták, hogy „adjatok nekem szabadságot vagy halált!” ezerszámra hurcolták Amerikába a néger rabszolgákat. Az emberi jogokat tehát csak a maguk színvonalán álló társadalomnak ajándékozták, ami természetes, emberi tulajdonság.

Amerika azóta a világ egyik legnagyobb és legnépesebb államává lett. Szászharmincmillió főnyi lakosságát különböző emberfajok keveréke alkotja s ez a társadalom több, mint másfél évszázad óta a demokráciának olyan formavilágában él, amelyhez hasonló demokrácia Európában seholsem fejlődhetett ki. Ez a demokrácia az alkotmányosság és az írott törvények szempontjából az Egyesült Államok minden lakójára kiterjed s sok téren valóban érezteti is hatását. De gazdasági és társadalmi téren csak a fehér faj demokráciája áll fenn s ezen a kategórián belül is igen nagy különbségek vannak a valóságos életben.

Ha most egyelőre csak a fehér fajról beszélünk — s a faji kérdést jelenleg kikapcsoljuk — akkor meg kell állapítanunk, hogy ez a demokrácia az amerikai szabadságharc óta alapjaiban sohasem változott s így a világtörténelem egyik leghosszabb demokratikus periódusának tekinthető. Ezért az amerikai demokráciának egészen külön problémavilága van. Az alkotmány minden állampolgárnak azonos jogokat biztosít, de a társadalom a maga erejével ezt a demokráciát úgy kontrollálja, hogy az azonos érvényesülés lehetősége az összes népfajok számára még sincs adva, a gyakorlatban nincs megvalósítva. Az élet és a természet hatalmas erővel segíti elő Amerika földjén az emberi egyenlőséget, miután a lehetőségek egészen a legutóbbi időkig az európai átlagos viszonyoknál sokkal könnyebbek voltak. Az élet legalapvetőbb szükségleteihez az amerikai ember sokkal könnyebben jutott hozzá, mint az európai s a gazdasági lehetőségek mindenki számára aránylag könnyűvé tették az azonos életfeltételek megteremtését.

Míg Európában a táplálkozásban nagy különbségek vannak népek, fajok és osztályok között, Amerikában ez a különbség alig áll fenn. Az élelmiszeripar óriási versenye lehetővé teszi, hogy a munkás vagy farmer tíz centért ugyanakkora darab ananászt, vagy osztrigát kapjon, mint a gazdag ember egy dollárért az előkelő vendéglőben. Ruházkodás tekintetében ugyancsak hiányoznak az európai ismert osztálykülönbségek. A legegyszerűbb farmer vagy szakmunkás aránylag könnyen vehet magának házat részletfizetésre s Amerika harminc-negyvenmilliónyi autója is mindenkinek rendelkezésére áll. A különbég annyi, hogy míg a gazdagok évente cserélik luxuskocsijukat, addig a szegény ember ötven-százdolláros használt autón pöfög az országúton. Ember és ember között a természet sem tesz akkora különbséget itt, mint a világ más tájain s ezért a demokrácia Amerikában a legmegalapozottabb. A gazdag embereket kevesebben irigylik s a szegényeket kevesebben sajnálják, mint másutt, mert az élet ilyen, vagy amolyan sikerét vagy szerencsétlenségét az egyéni képességekre vezetik vissza.

Az ember és a társadalom azonban előbb-utóbb kitölt minden olyan életkeretet, amit a természet ad, túlmegy azokon s ezzel magával hozza a válságot. John Dewey, a legpregnánsabb amerikai lélek, — szinte egyetlen a filozófusok között, aki hisz a demokráciában — frappánsan mutat rá arra, hogy az egyenlőség, amely az élet egy-egy szektorában jelentkezik, törvényszerűen egyenlőtlenséget szül a másik és harmadik szektorban. Egy országban lehet politikai egyenlőség és ugyanakkor — nincs gazdasági egyenlőség. Élhetünk azonos választójog mellett, a legdemokratikusabb berendezésű államban s közben — a gazdaságilag erősek, a maguk trösztjeivel és kartelljeivel kizsákmányolnak bennünket és gazdasági érvényesülésünket megakadályozzák. A gazdasági egyenlőség egymagában szintén nem boldogít. Lehet megint egy országban gazdasági és politikai egyenlőség is, de ugyanakkor — nincs társadalmi egyenlőség. Az amerikai milliomosok sárga irigységgel nézik Angliát, amelynek lordjai nem állnak szóba velük s az amerikai polgárok kétségbeesett igyekezettel próbálnak bejutni a „társaságba”, amelynek fogalma az élet tetejét jelenti.

—- Egyenlőség voltaképpen csak egy van, — mondja Dewey, — az életlehetőségek azonossága és egyenlősége, amelyet csak a nevelés, tanítás, az iskoláztatás azonos feltételei adhatnak meg az ember számára. Amerika gigantikus méretű iskolarendszere ezt az azonos életlehetőséget igyekszik megadni mindenkinek s az amerikai-barát Bertrand Russel ebben a tömegnevelési nagyüzemben látja az emberiség jobb jövendőjét. Az egész világon mindössze még három-négy generáció tanult kötelező módon s azonos típusú iskolákban, nem szabad tehát elcsüggednünk az emberiség jövőjét illetően, mert nyolc-tíz generáció alatt valóban kultúrlényekké válhatunk, — mondja ő.

Igen ám, de az iskoláztatás ugyanakkor társadalmi osztályokat hoz létre. S ahogy születnek az osztályok és öntudatosodnak, úgy a demokrácia alapjait tartó oszlopok recsegni-ropogni kezdenek. Ennek az iskoláztatásnak a következménye az amerikai középosztály megjelenése, amely már nem száz százalékig áll a demokrácia álláspontján… A szakképzés külön farmeröntudatot hoz létre s mindez bontogatni kezdi az eredeti ősdemokráciát, ugyanakkor pedig vezéreket nevel a négerek számára s ideológiai prófétákat a fehér társadalom részére. Amerikában mindamellett aránylag a legerősebb a társadalmi demokrácia. Nincs különbség tábornok és közlegény között a külsőségekben s az anyagi érvényesülés egy bizonyos fokig minden korlátot áttör. De, miután a bevándorlás megszűnt s a gyermekszaporulat is alábbhagyott, viszont a közegészségügy színvonala rendkívül felemelkedett — az amerikai társadalom is kezd elöregedni. Aránylag egyre több lesz az idősebb ember és egyre kevesebb a fiatal és a jövevény. Az amerikai nemzeti vagyon kétharmad része ezzel párhuzamosan máris a nők kezébe került, akik a pénzzel azután nem vállalkoznak, hanem azt részvényekbe és kötvényekbe fektetik s lassankint építik a konzervatív és statikus társadalmat a férfiak és bevándorlók eddigi dinamikus, állandóan gründoló és fantáziákban élő társadalmával szemben.

Az amerikai demokrácia is európai formájú demokráciává kezd így átalakulni s benne a társadalmi kasztrendszer, a sznobizmus, a középosztály sajátos és sokszor önző szemlélete, a farmerek külön világa éppúgy kialakul, mint az angol, vagy a francia demokráciában, magával hozva mind ennek a fejleménynek szociológiai és politikai következményeit. Az egykor leghaladóbb amerikai nép ezért hovatovább a világ legkonzervatívabb népe lesz. Ellene van minden európai kollektív rendszernek, fasizmusnak éppúgy, mint kommunizmusnak és mérhetetlen messzire haladt az eredeti amerikaiságtól is. A vállalkozási kedv már nem ugyanaz, mint ötven évvel ezelőtt. A meghódítatlan területekre senki se akar elmenni a kényelmes nagyvárosból, senki se akar pioneer lenni, senki se vágyik őserdőt irtani. Amerika népe befejezte a honfoglalást s most már eddigi életszínvonalát akarja megvédeni, mégpedig gazdasági és hatalmi eszközökkel egyaránt.

Az utat a demokráciában legnépszerűbbé vált ember — jelenleg Roosevelt elnök — mutatja, aki eme adottságok mellett törvényszerűen lesz Amerika diktátora, hogy hasonló diktatórikus hatalmat adjon át utódainak is. Az amerikai nép számára megmarad a demokrácia — kicsiben. De nem marad meg számára a nagy és életbevágóan fontos kérdésekben, mert a vezető osztályok érdekeit és hatalmát a nép nem tudja többé ellensúlyozni. A parlamenti rendszer virágzik, de a parlament szerepe az elnökkel szemben máris rengeteget vesztett súlyából és jelentőségéből. Az amerikai nép szabadon választ bírót magának, de alig tudja megváltoztatni országának világpolitikáját. A szellemi elit vezetése kezd nyilvánvalóvá lenni s a középosztály uralma kezd kifejlődni, miként az európai országokban. Amint a válságok elsokasodnak, úgy a politikai élet itt is fölébe kerekedik a gazdaságinak s a nemzeti célok elnyomják az apró egyéni érdekeket.

Az amerikai demokrácia csupán azért nincs ma már európai formájú veszélyben, mert az amerikai állam nincs olyan közvetlen veszedelmeknek kitéve, mint ideát óvilági társai s mert az amerikai nép erkölcsei — szilárdak. Amerika nagyvárosaiban se a háború utáni Paris, se a weimari Berlin erkölcsi ziláltsága nem található meg. Az élet fejlődése azonban itt is az autoritás felé vezet s ennek az irányzatnak első kompromisszuma Roosevelt jelenlegi rendszere. Valószínű, hogy az egyik legállandóbb kompromisszumot az egyéni szabadság és kollektivizmus között — Amerika fogja megvalósítani a földön.

A faji harc lényege

IV.

Amióta az európai népek Amerikát, a nagy óceánokat s a kontinensek közelében levő szigetvilágokat fölfedezték s elindultak gyarmatosító, imperialista útjukra, mindig az a cél vezette őket, hogy az otthoni, szűk életkeretekből kitörjenek s lehetőleg hasonló körülmények mellett, de jobb és bőségesebb életmódhoz jussanak. Az elmúlt két-három évszázad alatt ennélfogva a fehér emberiség elfoglalta a földterület összes mérsékelt égövi vidékeit s onnan az őslakosságot majdnem teljesen kiirtotta. Amikor mindez történt, még nem volt faji öntudat és faji gondolat, de a valóságban mégis az következett be, hogy az őslakó népek csak a forró égöv alatt maradtak meg eredeti állapotukban, ahol a fehér embernek nem volt kedve kitúrni őket s ahol a fehérek nagyobb számban nem is akartak letelepedni. A mérsékelt égövben fejlődtek ki a fehér dominiumok s a tropikus vidékeken a gyarmatok. Hogy egy-egy meghódított területen fehér társadalom tudott-e kialakulni, vagy sem, annak kritériuma az európai munkásosztály megjelenése. Afrikában, ahol az olcsó néger munkaerő kéznél van, a fehér munkásosztályra nem volt szükség s ezért fehér társadalom, kompakt egységű fehér ország csak a mérsékelt égöv alá tartozó Délafrikában fejlődött ki. Az őslakosságot az új gyarmatosító urak rabszolgasorsba vethették és sanyargathatták, de kiirtani mindenütt a fehér munkásosztály irtotta ki őket a demokrácia nevében. Így irtották ki az amerikai indiánokat, így alapítottak fehér társadalmat Ausztráliában a sivatag belsejébe szorítva az őslakosságot, míg a tropikus területeken, ahol a fehér munkás nem tudott boldogulni és nem is volt rá szükség, az őslakók kultúrája (mint Indiában), vagy legalább is eredeti népi vegetációja megmaradt a gyarmati uralom alatt is.

A fehér ember a neki megfelelő mérsékelt égöv alatt a kétkezi munka lehetőségét is elvette a színesektől, míg a forró égövben csak uralja azokat. Ezen az alapon fejlődtek ki az angolszász és a spanyol faj demokratikus országai… A mérsékelt égövben az őslakosságot halálra ítélték, s maguk számára testvériséget, egyenlőséget és szabadságot alapítottak, a forró égövben pedig az őslakossággal nem tudván, vagy nem akarván megbirkózni, így megelégedtek annak kihasználásával. Ez az igazság még délamerikai vonatkozásban is helytálló, mert Közép-Amerikában és Brazíliában az őslakosság sokkal inkább megmaradt, mint a mérsékelt klímájú Argentínában. Se élettérelmélet, se faji gondolat nem volt még azokban az időkben, amikor ezek az emberiség történelmében legjellemzőbb és legfontosabb események lejátszódtak. Ennek a faji küzdelemnek a legfőbb világcsatatere százötven, sőt ennél is több esztendő óta: Amerika, ahol két emberöltővel ezelőtt még véres polgárháború folyt a rabszolgaság eltörlése körül, vagyis: a faji kérdés miatt.

Amerika északi része az európai munkásosztály megjelenése miatt demokratikus és kapitalista országgá lett, a déli rész pedig a néger rabszolgák behurcolása következtében latifundiumos, ültetvényes, arisztokratikus társadalmi szerkezet. A nagy polgárháborút sok érdekellentét s nemcsak a rabszolgaság kérdése robbantotta ki, de a valóságban a déli gyarmatosítási rendszer ütközött össze az északi európaiszerű életformával. Az északiak emberi ideálokat ismertek, a déliek viszont — a négereket ismerték; az északiak ezért küzdöttek emberi igazságért, a déliek meg a rabszolgaság fenntartásáért. Amerika déli államai ma is sínylik a négyéves polgárháborút, viszont a négereket ma sem engedik be a fehérek közé ugyanabba a vasúti kocsiba, míg Maine államban, fent északon a négereknek gyöngy élete van, miután egy-egy városban csak egy-kettő kóborol. Míg Európa népei a fajtájukhoz tartozó jobbágyokat a legtöbb helyen önként felszabadították, az amerikai nép fele fegyvert fogott a rabszolgaság védelmében s a rabszolgaságért küzdőket „demokratáknak” s a rabszolgaellenes északiakat „republikánusoknak” nevezték. A testvériség, egyenlőség, szabadság, a demokrácia gondolata soha sehol sem volt relatívabb, mint Amerika földjén a nagy természeti parancs: a faji adottságok miatt. A mai amerikai alkotmány első pontjában kimondja, hogy minden ember fajra, nemzetiségre és vallási különbségre való tekintet nélkül egyenlő tagja az Uniónak, azonban az alkotmány mellett jelen van az ember öt érzéke is s az öt érzék a más fajhoz tartozót a maga funkcióján belül utálja, megveti és saját közelébe lehetőleg nem engedi.

A faji kérdés először a néger problémával jelentkezett. A szabadságharc után az első népszámlálás tíz százaléknyi négert mutatott ki Amerika hárommillió lakosából s ma százharmincmillió lakosból ugyancsak — körülbelül tíz százalék a néger. Az idegen faj mindmáig megtartotta eredeti pozícióját, sőt azt a valóságban majdnem eredeti állagának kétszeresére emelte. Amerikában ugyanis ez alatt az idő alatt körülbelül harminchárommillió fehér ember telepedett le s az elmúlt százhatvan év alatt igen sok új állam csatlakozott az Unióhoz, amelyek nem néger, hanem fehér államok voltak. Míg a fehérek szaporodását az állam terjeszkedése és az európai bevándorlás is szinte mértani arányokban növelte, a néger — noha Afrikából nincs néger bevándorlás — mégis mindmáig bírja az iramot és természetes úton úgy szaporodik, mint a fehér, természetes és mesterséges úton együttvéve. Ha most az amerikai civilizáció kiteljesedik s a szaporodásban lehanyatlik, a négerek eddigi szaporasága viszont megmarad, (ami nem egészen valószínű) nyilvánvaló, hogy a tízszázalékos arány alaposan fölemelkedhetik s Amerika elszínesedik.

Mikor az európai népeknek még fogalmuk se volt a faji kérdésről, ez a probléma a maga fekete kiadásában már jelentkezett Amerikában s a faji tudomány, faji szociológia és biológiai fajkutatás óriási rendszerét szülte meg. A századforduló körül a sárgák is elkezdtek letelepedni s így nem lehet csodálkozni azon, ha Amerika minden más országot megelőzve, a fajvédelem útjára lépett. Az európai bevándorlás megakadályozásával együtt még erőteljesebb rendszabályokat léptettek életbe a sárgák ellen (úgyhogy azoknak faji ereje máris hanyatlani kezd) s megindították az imperialista háborút az olcsó textilanyagok vámjával s ezer más eszközzel a távolkeleti veszedelmek ellen. Ez aztán törvényszerűen vitte Amerikát a japánellenesség útjára. Amerika népe általában azt hiszi, hogy a sárga faj világexpanziója nem kontinentális irányban, Ázsiából Európa felé fog előretörni, hanem a Csendes-óceán szigetvilágának irányában. Miután Japán szigetország s éppúgy gyarmatosító nép, mint az angolszász, vagy a kínai volt, Amerika azt hiszi, hogy Japán minden világválságot meg fog ragadni a jövőben is és a távolkeleti holland gyarmatok, a Filippin-szigetek, Ausztrália, Új-Zéland, Új-Guinea és a Hawai-szigetek irányában akar terjeszkedni. A fehér ember Amerika földjén a sárga és fekete kontinens között a világ legértékesebb földrészét foglalta el, de hogy ezt megtarthassa, ehhez állandó készenlétben kell lennie úgy a hatalmi politika, mint a belső faji politika terén. Ez Amerika közgondolkozásának ma alighanem egyik alapvető tétele.

Miután az amerikai ember és társadalom ilyen távolról fenyegető, de a jelenben alig mutatkozó problémák középpontjában él, az amerikaiak a faji kérdést ma csupán színekben látják. Ismernek fehér, sárga és fekete fajt, de a fehér fajon belül kevesen ismernek olyan különbségeket, mint mi Európában. Alapvető amerikai érdeknek tartják például, hogy a sárga faj népei ne tudjanak egyesülni és közös politikai erőt létrehozni s ezért tartják jónak az állandó háborút a távoli Keleten. Ugyanakkor a mai amerikai kormányzati rendszer ellene van minden olyan törekvésnek, amely a fehér emberek világában a faji kérdést felszínen tartja. Az amerikai zsidóságnak ez a természeti állapot a legfőbb menedéke jelenleg s lehet, hogy ez lesz a jövőben is. Viszont Amerikában többé-kevésbé mindazt kipróbálták már a faji kérdés területén, ami Európában most válik általánossá. Indián rezervációkat létesítettek az őslakó faj védelmére és egyben elkülönítésére. Megpróbálták a négerek hazatelepítését Afrikába, főleg Libériába s nagyszerű könyveket írtak ebbéli tapasztalataikról. Elsőnek jöttek rá arra, hogy azok a faj-, vagy népcsökevények, amelyek Amerika földjén élnek, mind közös törvényeknek hódolnak. Maguk nem alkotnak kultúrát és civilizációt, hanem a többségi fehér nép kultúráját és civilizációját veszik át, s csak idegen légkörben tudnak virágozni. Ha a négert hazatelepítik Libériába, az iskolázott szerecsen néhány év múlva a kókuszfák tetején kezd mászkálni. Saját fajtájának körében az idegen kultúra és civilizáció lekopik róla. Hiába vittek haza néger tudósokat, azok a négerek közt nem tudták se tudományukat, se társadalomreformáló eszméiket gyümölcsöztetni. Ugyancsak Amerikában jöttek rá legelőször arra, hogy míg a nemzetiséghez való tartozás az ember egyéni vallomásától és helytállásától függ, addig a faj- vagy népcsökevények addig tartoznak az elkülönítendő kaszthoz, amíg ebből való származásukat a többség rájuk tudja bizonyítani. Amerikában addig német valaki, amíg németnek vallja magát, viszont addig, néger, amíg az amerikaiak négernek tekintik. Amíg Európában a zsidóságnak az asszimiláció a fegyvere, Amerikában a szegény négernek meg is kell fehérednie, hogy az „érinthetetlenek” kasztjából kiléphessen. Az a szellemes néger, aki kitalálta, hogy a hajból a göndörséget egy kozmetikai szer huzamos használatával ki lehet irtani, — hónapok alatt milliomos lett, mert a négerek iszonyú szívóssággal akarnak megszabadulni faji jellegzetességüktől. Amerika vezető elméi és azok a néprétegek, amelyek vegyes lakosságú államokban élnek, teljes mértékben átérzik a faji probléma lényegét és jelentőségét s amit a politikai rendszer a maga angolszász hipokrízisében minden embernek megad, azt társadalmi úton azonnal elszedik a más fajhoz tartozó, „egyenlő jogú” polgártól.

Amerikában mindenki, aki nem fehér, voltaképpen a huszadik századbeli méretekig kifinomodott társadalmi rabszolgaság állapotában él. Dolgozhatik, meggazdagodhatik, tanulhat, egymás között házasodhatik, szaporodhatik, boldogulhat, hihet Istenben úgy, ahogy akar, de a határt, ami a fehér és színes ember között fennáll, soha nem lépheti keresztül. Szabadsága és egyenlősége van fajtársaival szemben s megengedik, hogy éljen és gyarapodjék. Éppen csak — nem élnek vele együtt. A zsidóság a színes fajok és fehérek között körülbelül a félúton áll. Fehér embernek tartják őket, de igyekeznek nem élni együtt velük.

Zsidóság és antiszemitizmus

V.

A zsidóság az Egyesült Államokban körülbelül ugyanolyan módon helyezkedik el faji, társadalmi, gazdasági tekintetben, mint a középeurópai államokban. Ez elsősorban azért van, mert Amerika zsidóságának túlnyomó része középeurópai zsidó. A zsidóság nagy tömegekben sosem vándorolt ide Angliából, vagy a nyugateurópai államokból, s ha igen, akkor is már mint „nem-zsidó” érkezett meg az újvilágba a nyugati asszimiláció következtében. A tömeges zsidó kivándorlás Oroszországból, Lengyelországból és a középeurópai államokból irányult Amerika felé már a világháború előtt és a múlt század második felében is. Szociológiai színképük ezért igen hasonlatos a zsidósággal szaturált középeurópai országok helyzetéhez és kevésbé hasonlatos a nyugateurópai állapotokhoz. így megtalálható Amerika földjén a színtiszta törzsi zsidóság, amely gettókban lakik, magát fajnak, nemzetnek, héber- vagy jiddisnyelvű népnek tekinti s nyíltan hirdetett zsidó öntudattal rendelkezik. Megtalálható az európai és amerikai külsejű zsidóság is, amelyik vallásilag zsidó, de egyébként magát szeretné a többi néprétegtől nem megkülönböztetni s megtalálható a harmadik réteg is, amely tagadja zsidóságát, teljesen a mimikri állapotában él, amelyet zsidó voltára a külvilág figyelmeztet.

A zsidóság Amerika földjén mind a két általánosan ismert állandó életvágyát jobban kielégíthetőnek vélte, mint Európában s ebben mindmáig nem is csalódott. Az egyik életvágy: tovább folytatni a törzsi életet, gettóban élni és az ősöktől örökölt hitelvek és ösztönös vágyak alapján gátak nélküli bensőséges zsidó életet teremteni. A másik életvágy: kiszabadulni a zsidóság kötelékéből s elvegyülve a más népek által teremtett civilizációs lehetőségek között, létrehozni azt a fejlődést, amely a zsidóság természetének és érdekeinek leginkább megfelel. A zsidóság egyik része tehát zsidónak, másik része meg amerikainak tartja magát, amit az Európából való származás még sokféleképpen variál.

A világ legnagyobb gettója Newyorkban van s a konfekciós textilipar körülbelül egymillió zsidót foglalkoztat a város egyik negyedében, ahol a felhőkarcolók minden zugában mindenki zsidó, az elnökigazgatótól az utolsó gombvarró tanoncig. A földalatti vasúton tucatszámra lehet látni héber újságot olvasó zsidókat, akik tüntetnek zsidóságukkal. A zsidóságnak ez a része úgy látja, hogy Amerika földjén új közösséget sikerült létrehoznia. Palesztina mint egy távoli, szimbolikus haza él a lelkükben, de életük realitását a helyi gettó adja meg, amely teljes faji egységet jelent a diaszpórában. Ezek a rétegek az amerikai zsidóság számára ugyanazt jelentik, mint a középeurópai zsidók számára a lengyelországi és galíciai gettó: az állandó faji utánpótlást. Mint szegény népréteg, rendkívüli módon szaporodnak s öntik az asszimilált zsidóság után a maguk tízezreit. Az asszimilált zsidó viszont éppúgy tartózkodik tőlük, mint Európában s haragszik rájuk, mert azt hiszi, hogy ők okozzák az antiszemitizmust. Miközben asszimilációjukkal maguk forradalmi idegességet keltenek a befogadó társadalomban, szívesen beszélnek arról, hogy ezeket a gettó-lakókat — jó volna Palesztinába telepíteni… Miután Amerika népének fele nem tartozik semmiféle egyházhoz és vallásfelekezetnélküli, így nem lehet tudni, hogy ebben az óriási táborban mennyi a zsidó, s miután a vallási kérdés külső vonatkozásban nem játszik szerepet Amerikában, senki sem sejtheti voltaképpen, hogy mennyi zsidó fajú egyén él a USA területén. Rétegeződésüket és tevékenységüket azonban éppúgy meg lehet figyelni, mint Európában s ezek a megfigyelések kísérteties erővel mutatják, hogy a zsidóságot a föld minden területén ugyanaz a törvény uralja.

Életüket elsősorban az határozza meg, hogy egészen más nép és más életfelfogás környezetében élnek, mint Európában, a kontinensen. A szélesebb életlehetőségek a zsidó számára is adva vannak az amerikai viszonyok következtében, viszont sokkal erősebb versenytárs áll velük szemben az angolszász szellemmel átitatott amerikai nép személyében. Az angolszász maga is Isten választott népének tartja magát, spekulatív gondolkozású, nagy kereskedelmi és üzleti érzékkel van megáldva s az erkölcsi elvek állandó hangoztatása mellett ellenfeleivel szemben éppoly kíméletlen, mint a zsidó. Az élet berendezésének különböző törvényei, mint: hit, erkölcs, alkotmány, üzlet, kereskedelem, politika és demagógia, éppúgy eszközök a kezében a világuralom felé vezető úton, mint ahogy a zsidóság számára is azok. Minden akciójukat humánus mezbe öltöztetik, emberi érzésekre appellálnak, s közben az ellenfelet — agyoncsapják. Éppúgy szítanak forradalmat, ha kell s éppúgy uzsoráznak ki munkásokat, éppúgy rombolnak le arisztokratikus rendszereket, ha érdekük megkívánja, mint a zsidók tették és teszik. Más népet éppúgy nem ismernek el egyenrangúnak, mint a zsidók. Ez a helyzet, ez a hasonlóság a zsidóság számára sok tekintetben hasznos, sok tekintetben viszont végzetszerűen káros is.

Eme különbségek mellett a zsidóság mégis nagyjában éppúgy helyezkedik el az angolszász társadalomban, mint az európai népek között. A faji zsidóság, a törzsi kultúrában élő rétegek itt is proletárok, vagy félproletárok. Az alkotó nagyipar Amerikában kilencvenöt százalékig nem-zsidó kézben van. A világpolitikára kiható nyersanyaggazdálkodás, az életstandardot emelő autóipar (Ford, Rockefeller, stb.) angolszász kezekben s többé-kevésbé antiszemita nagykapitalisták uralma alatt áll. A textilipar, a mozi, az újságírás, a színház el van zsidósodva s a spekulatív bankári tevékenység ugyancsak aránytalan mértékben zsidó. Ez az elhelyezkedés körülbelül megfelel az egykori németországi állapotnak s ehhez alkalmazkodik a politikai állásfoglalás is. A zsidóság túlnyomó része demokrata s csupán a nagy-zsidók között vannak republikánusok. A New Deal nagy átalakulása azután erősen megmozgatta az intellektuális zsidóságot, amely az életválság és az ebből eredő nagy feladatok és új lehetőségek szelét idejében megérezve, nagy számban és erővel vetette rá magát az új eszmék szolgálatára. Ez a zsidó intellektuel réteg elárasztotta a New Deal rendszerének bürokráciáját s beférkőzött az elnök környezetébe is. Tolongásuk a „Nagy Ember” körül ugyanolyan külsőségek és ugyanolyan rendszeresség mellett zajlik, mint behatolásuk az európai udvarokba annakidején s a parlamentarizmusba és a közvéleményirányításba a mai időkben.

Abban sincs különbség Európa és Amerika között, hogy míg Amerikában, a szabadság hazájában élnek (olyan körülmények mellett, hogy az európai zsidók halálos irigységgel néznek rájuk) — Amerikában is gyakran sérelmi politikát űznek. Noha az európai zsidók azt képzelik, hogy az amerikai fajrokonok Isten tenyerében melengettetnek — az amerikai zsidó sajtó mégis azt mutatja, hogy állandóan meg vannak sértve s állandóan történik velük valami injuria. A demokráciából, a szabadságból és az egyenlőségből sohasem lehet elég számukra, mert bizonytalanságérzésük folyton hisztériában tör ki. Mindig akad Amerikában is sötét reakciós politikus, maradi szenátor, aki ellen hetekig-hónapokig tartó harcokat folytatnak a hébernyelvű újságokban, de az angol-nyelvűekben is. Halálra dicsérik Amerika nagyszerű demokratikus berendezését, üvöltenek a háborúba való beavatkozás mellett, száz százalékkal amerikaiabbak az amerikaiaknál, de ugyanakkor felfedezik, hogy „van mégis egy csomó politikus s néhány reakciós réteg, akit, amelyet még ki kellene irtani”, ők kutatják fel elsőnek Amerika belső ellenségeit; ők vezetik a „fifth columne”, a belső kémek, fasiszták és tengelybarátok elleni küzdelmet s szállítják a németellenes propagandát filmben, színházban, újságban minden eddiginél nagyobb erővel. Tevékenységük során még annak is nyomára lehet bukkanni, hogy közülük kerülnek ki a türelmetlen nemzetiségellenesek, akárcsak Európában.

A zsidóságtól szaturált Amerikában az antiszemitizmus is ugyanolyan törvényeknek látszik hódolni, mint az európai államokban. A zsidókérdés lényegét itt is a középosztály ismeri fel elsőnek, míg az alsóbb osztályokban hasonló méretű antiszemita hangulat nem uralkodik. A középosztály védekezése a zsidóság beözönlésével és térfoglalásával szemben határozottan és egyre nagyobb mértékben megmutatkozik, csakhogy a középosztály Amerikában ma még kevesebbet jelent, mint Európában, s ezért figyelme is szűkebb körre korlátozódik. Az antiszemitizmus pozitív jelei Amerikában ma a következők:

A legtöbb amerikai egyetemen (kivéve, amelyet teljesen zsidók uralnak) burkolt numerus clausus van. A legtöbb vidéki egyetem csak az illető államból való zsidót veszi fel hallgatói sorába, de azt is erős válogatással. Hogy egy középnyugati állam egyetemén a szomszéd államból való zsidó beiratkozhassak, az ritkaságszámba megy. 1935 óta a legtöbb állam törvényhozási úton korlátozta a külföldi intellektuellek munkavállalását, ami nyilván a zsidóság ellen irányul, mert ez idő óta főleg csak zsidó bevándorlás van. Legerősebben az orvosi gyakorlatot szigorították meg a beözönlő zsidók miatt. A társadalom elsősorban a szellemi életet tartja védendőnek s a gazdaságit és kereskedelmit ma még nem, mert itt az amerikai maga is megküzd minden ellenféllel s mert az intellektuális középosztály érdeklődése erre a térre kevésbé terjed ki.

Az antiszemitizmus ereje éppúgy a társadalmi erőkben rejlik, mint a négerek ellen irányuló bojkott, tehát ma még főleg sznobisztikus. Newyork előkelő keleti negyedében zsidó nem kaphat lakást, mert a ház lakói másnap kiköltöznének az épületből. Greenwichben, Amerika legelőkelőbb kisvárosában, ahol a milliomosok laknak, zsidó nem vehet egy négyszögöl földet sem, mert a város lakói nem engedik be maguk közé. A zsidókkal társaséletet általában nem folytatnak, a klubokba nem veszik fel őket, a zsidó tehát egyéni összeköttetést, vagy csak fajtájabelivel folytathat, vagy csak alacsonyabbrendűvel, de fölfelé szivárgásuknak falanx állja útját. A társadalmi antiszemitizmus északon a legerősebb és délfelé gyöngül, éppen fordítva, mint a négerellenesség, amely délen erős és északon gyökértelen.

Nagyjában — egészében az amerikai nép körülbelül az antiszemitizmusnak azon a fokán áll ma, mint a német 1914-ben. A különböző fasiszta politikai irányzatok körülbelül a lakosság tíz százalékát tartják hatásuk alatt, Caughlin atya és a Christian Front több más kezdetleges fasiszta és hitlerista mozgalommal viszont már a politikai, gazdasági és szociális antiszemitizmust hirdetik. Ennek az antiszemitizmusnak a megvalósítása Amerikában azért nehezebb mint másutt, mert a faji princípium törvényes bevezetése vezetése az egész eddigi életrendszert, másfél évszázad minden örökségét felforgatná. Mégis mindenki azt mondja és bizonyosra veszi, hogy a világháború után — s itt mindegy, hogy a háború milyen véget ér — a zsidókérdés területén Amerika döntő fordulathoz érkezik.

A zsidóság jövője az Újvilágban

VI.

Egészen bizonyos, hogy a zsidóság ma ugyanúgy Amerika kezébe szeretné letenni sorsának és jövendőjének intézését, mint az első világháború alatt Anglia kezébe, ahol sikerült elérniök a palesztinai állam megalapítását. A zsidóság azt hiszi, hogy Anglia és Amerika többek között ő érette küzd, a nagy fordulatot az angolszász győzelemtől reméli s azt várja, hogy az egész világon az új békeszerződések fogják megszabni helyzetét. Fanatikusán bíznak tehát Amerikában s ez a bizalom pesszimista és optimista felfogásban is él. Remélik, hogy, ha Amerika és Anglia győzne, az egész antiszemita hullám megszűnnék Európában; de remélik azt is, hogy, ha Németország győz, akkor Amerika meg fogja segíteni őket s valami módon lehetővé teszi, hogy az újvilágba átköltözhessenek. Szinte félévenkint repülnek világgá a hírek ilyen irányú tervezgetésekről és tárgyalásokról.

Persze, akik ilyesmiben hisznek, azok általában félreismerik az amerikai belső helyzetet, az amerikai társadalom felfogását és erejét s önző elképzelésükben a maguk oldalára állítanak olyan tényezőket, amelyek nem az öveik s nem számolnak olyanokkal, amelyek a valóságban igen jelentékenyek. A zsidóság történelme folyamán a távolból, vagy a közelből mindig rajongott valami politikai hatalomért s ezt a politikai hatalmat, annak céljait és irányait gyermeki módon a maga érdekeivel tévesztette össze. Ugyanez a helyzet most Amerika tekintetében is, amit az egészen futólagos újvilági ismeretek is darabokra törnek.

Az Egyesült Államokban ma körülbelül három és félmillió zsidó él, akik alatt mind izraelita vallású egyéneket kell érteni. Hogy a valóságban mennyi zsidó származású lakója van Amerikának, az kideríthetetlen igen sok ok miatt. Az amerikai állampolgárok felének egyáltalában nincs születési bizonyítványa s ha valakinek születése, neve, vagy általában földi létezése körül bonyodalmak merülnek fel, akkor két tanú bemondása alapján állítanak ki hivatalos iratot arról, hogy az illető hol, mikor született és milyen szülőktől származik. A lakosság másik felének van ugyan születési bizonyítványa, de az nem tünteti fel a vallást, miután az államhatalom vallási szempontok iránt nem érdeklődik. Olyan ember, aki szüleinek születési bizonyítványát fel tudná mutatni, ennélfogva még kevesebb van, viszont igen könnyű olyan bizonyítványt szerezni, melyek a születést, származást elhomályosítják, vagy valótlanul közlik. Ha a zsidókérdés egy-egy országnak törvényes utón rendezendő problémájává válik, az első kérdés annak megállapítása, hogy ki a zsidó. Európában évtizedek óta van állami és évszázadok óta egyházi anyakönyv, de Amerikában mindezek az intézmények részint nagyon újak, részint nagyon hiányosak, részint pedig: Amerika lakosságának jelentékeny hányada jövevény. Annak megállapítása tehát, hogy Amerikában ki a zsidó, voltaképpen csak a ma is izraelita valláson levő és zsidóságukat nem tagadó egyénekre lehet eredményes, de a leszármazásbeli, faji gondolaton alapuló zsidóványilvánítás csak igen nagy nehézségek árán. Antiszemitizmus és zsidótörvények jelenlétében minden országban az a zsidó, akit a többség a maga meggyőződése szerint és a természeti igazságok figyelembevételével zsidónak nyilvánít. Amerikában azonban az a zsidó: aki zsidónak látszik, mert a megkülönböztetésnek ezek az Európában meglevő eszközei hiányzanak. Amíg a néger addig néger, amíg fekete, addig a zsidó addig zsidó, amíg ezt rajta észre tudják venni s a többi embertől külsejében és viselkedésében meg tudják különböztetni.

Nyilvánvaló ezek szerint, hogy ha a zsidó egyén le akarja tagadni származását, erre sokkal több módja és lehetősége van, mint Európában s annak bizonyítására, hogy valaki zsidó, sokkal kevesebb az eszköz Amerika földjén. Ez a helyzet egymagában sokkal könnyebbé teszi a zsidók helyzetét, mint az európai kontinensen. Az antiszemitizmus csak azok ellen irányul, akik nyilvánvalóan zsidók s így a társadalmi antiszemitizmus előbb említett hatásait csak ezek érzik. Ha egy zsidó angol nevet vesz fel, nem él zsidó környezetben s külsőleg nem látszik zsidónak, vagy ráadásul meg is keresztelkedik, — zsidó származását alig lehet rábizonyítani s ezért a zsidóság állapotából sikeresen kiléphet. Amerika negyvennyolc államában, a nagyvárosok rengetegében úgy elvegyülhet, számára Amerika olyan előnyöket biztosít, hogy európai formájú antiszemitizmus ilyen körülmények között az Egyesült Államok területén még akkor sem igen fejlődhetnék ki, ha egyébként az egész társadalom antiszemitává válnék.

A természeti és társadalmi adottságok Amerika földjén sokkal kegyesebbek a zsidósághoz, mint Európában s ezt a körülményt elsősorban kell figyelembe venni a zsidóság jövőjének az újvilágban való alakulásával kapcsolatban. Ezzel a helyzettel szemben viszont a zsidóság állandó aktivitása az a faktor, amely mégis megmutatja az amerikai társadalomnak, hogy ki a zsidó. A zsidó közösséghez való ragaszkodás, az életmód, a politikai magatartás itt is felhívja a többség figyelmét s ha a körülmények kedveznek is a zsidóság mimikri-politikájának, maguk a zsidók gondoskodnak róla öntudatlanul is, hogy megismerjék őket. Nyilvánvaló azonban, hogy ha Amerikában egykor aktív antiszemitizmus lesz, ennek súlyát itt is a hitükhöz ragaszkodó zsidó rétegek fogják jobban érezni, mint a hitehagyottak és asszimilánsok.

A zsidóság Amerikába való áttelepülése kétféleképpen szokott, mint ábránd és utópia jelentkezni. Az egyik forma az, hogy az amerikai zsidóság a maga nagy befolyásával és anyagi erejével meg fogja csinálni, hogy az Európában üldözött zsidóságot az Egyesült Államok kormánya kicserélje az Amerikában élő nemzetiségekkel, tehát mondjuk: az amerikai magyarságot hazaküldik s mi ehelyett kiküldhetjük Amerikába az itteni zsidókat. Mondanunk sem kell, hogy minden ilyen elképzelés kétszeres lehetetlenségbe ütközik. Először is az Egyesült Államok kormánya sohasem fog többé-kevésbé már asszimilált amerikai nemzetiségeket újabb asszimilálatlan rétegekkel kicserélni, másodszor: az Amerikában letelepedett európai nemzetiségek jórésze nem akar, vagy nem képes az óhazába visszatérni. A másik zsidó ábránd az, hogy az európai zsidóság minden lakosságcserétől függetlenül bebocsáttatást nyer az amerikai életközösségbe, tehát a zsidóság a „reakciós” Európából átmehet majd a „szabadság földjére”. Nos, az amerikai antiszemitizmus nem európai méretű ugyan, de ha valaki a szenátus vagy a kongresszus elé terjesztene egy olyan törvényjavaslatot, hogy az európai zsidóságot engedjék be a USA területére, — a javaslattevő élete egy percig se volna tovább biztonságban. — Abban a pillanatban, mihelyt valaki törvényes utón akarna a zsidók számára valami jogot, vagy lehetőséget kicsikarni, a kérdés föltevése azonnal kirobbantaná Amerika földjén a zsidókérdést és az antiszemita rétegek óriási önigazoláshoz jutnának, amellyel valósággal az egykori rabszolga-háborút idéznék fel. Az általános idegengyűlölet olyan nagy, hogy, ha ehhez hozzávesszük a társadalmi antiszemitizmust és az Amerikában lappangó fasizmust, egy ilyen elgondolás Amerikát egyszerre forradalmi hangulatba hozná. A zsidóság tömeges beköltözése ellen azonban nemcsak az antiszemiták és az idegengyűlölők, de maguk az amerikai zsidók is igen nagy számban tiltakoznának éppen az előbbi okok miatt. Az amerikai zsidó szervezetek minden politikai, anyagi és szellemi erőt megmozgatnak ugyan az európai fajtestvérek megsegítésére s ezzel kapcsolatban világábrándokat is szőnek, de ez az akció sohasem megy túl azon a ponton, amely saját létük veszélyeztetésével járhatna. A zsidóság mindig és mindenütt segíti egymást, de csak addig a fokig, amíg saját helyzetét nem kockáztatja ezzel.

A zsidó bevándorlás ma Amerikában észre nem vett és titkos utakon folyik. Mint német, vagy francia menekültek, helyet kaphatnak az Egyesült Államokban s a bürokrácia megteheti, hogy a nyilvánosság elkerülésével évente néhány ezer újabb és újabb zsidónak polgárjogot ad; az angol dominiumokból ugyancsak be lehet szivárogni az illető dominium kvótáján s minden zsidó amerikai polgárrá lehet idővel, ha amerikaival köt házasságot. Egyéni lehetőség számtalan van a zsidó kivándorlásra és letelepedésre, de tömeges, népvándorlásszerű áttelepedés, se népcserével se népcsere nélkül nem képzelhető el. Erről az ábrándról az európai zsidóságnak egyszersmindenkorra le kell mondania.

Egyetlen lehetőség volna talán a háború után az Amerikába való tömegesebb áttelepedésre: a bekapcsolódás Amerika telepítési politikájába. Valószínű, hogy a világháború után Amerikának több gyarmata, vagy társországa lesz. Amerika tehát meg fog növekedni s több olyan területtel fog gazdagodni, ahol fehér emberre lesz szükség. Így például nem lehetetlen, hogy Alaszkában megengednék a zsidók nagyobb számú letelepedését s ilyen lehetőség felmerülhet esetleg a nyugat-indiai szigetvilágban és a többi Amerika felé igyekvő s előbb-utóbb Amerika hatalmi körébe kerülő társadalomban és területen is. Nem teljesen lehetetlen, hogy Amerika ilyen tekintetben segíteni fog a zsidóságon, de ez persze nem az, amire európai zsidó vágyik. Ennek is ellene mond az a valószínűség, hogy az amerikaiak hamarosan rájönnének arra: ezek a kolóniákon letelepített zsidók a gyarmatot csak átmenetnek tekintik, de voltaképpen Newyork felé igyekeznek.

A zsidóság jövője Amerika földjén egyáltalában nem az a rózsás állapot, aminek sokan hiszik. Mihelyt az antiszemitizmus a világ egyik felében általánossá válik, azonnal felhívja a figyelmet a zsidókérdésre a másik földrészen is s ezzel a zsidóság odaözönlését lehetetlenné teszi. Az amerikai zsidó vezetők egy része valóban azt hiszi, hogy a „zsidóság beteljesítette európai hivatását, ott már nincs rájuk szükség s ezért a zsidóság hovatovább a nyugati földgömbre húzódik”, de ezzel szemben van egy másik tömeghiedelem, amely viszont — az amerikai nép egyszerű fiaiban él. Ez a tömeghit azt mondja, hogy Amerikának egyetlen nagy ellensége van: a sárga faj, amellyel előbb-utóbb meg kell küzdeni s ebben a harcban a belső ellenség: a néger egykor árulója lesz a fehér társadalomnak. A nagy kataklizma útjára pedig — a zsidóság fogja odadobni Amerikát. Amerika jövőjét és sorsát — e hit szerint — így ezzel a három fajjal való háború fogja meghatározni.

Amerikában ma már alig van olyan árja-származású ember, aki a zsidókérdésről ne beszélne s a zsidóság szerepét ne nézné gyanakodva. A zsidókérdés itt is kezd problémává érni s az „Amerika az amerikaiaké” jelszó hovatovább nemcsak külpolitikai, hanem belső állásfoglalás is lesz. Ez az út mindenképpen a faji politika útja s ez törvényszerűen vezet az antiszemitizmus felé.

Egy szellemes amerikai író szerint: ha Európában nem volna Hitler — Amerikában már megszületett volna.

A rettenetes idegen

VII.

1940 karácsonyáig mindenkinek, aki nem amerikai állampolgár, saját egyéni ujjlenyomatával kellett megajándékoznia az Egyesült Államok hatóságait. Amerikában az ujjlenyomat nem föltétlenül ugyanazt jelenti, mint Európában, az „idegenek” körében mégis nagy volt a morgás a kegyetlen rendelkezés miatt. Ha az amerikai konzul vízumot, vagy útlevelet ad valakinek, igen gyakran saját ujjlenyomatát teszi rá a hivatalos okmányra pecsét helyett, az ujjlenyomat nem kizárólagos ismérve tehát a bűnözésnek és a megalázó számontartásnak, mégis — mivel az idegenek európaiak —- kevés népszerűtlenebb intézkedés született idáig Amerika területén, mint ez.

Az idegennek el kellett mennie valamelyik postahivatalba, ott kezét a hivatalnok urak, vagy hölgyek rendelkezésére kellett bocsátania öt percre, aztán kapott egy írást, hogy híven teljesítette kötelességét és azontúl háboríthatatlanul élhetett tovább.

Amerikában nincs bejelentő-hivatal és senkinek nincsenek okmányai, az idegen — ha egyszer keresztüljutott a határon — azt csinálhat, amit akar, olyan néven élhet, amit csak kitalál magának, úgy elrejtőzködhetik, hogy soha senki se találja meg. Viszont a háború újabb és újabb veszedelmeket hozhat Amerika számára. Nem lehet csodálni, ha az idegeneket ellenőrizni akarják, csupán az ellenőrzés módja furcsa és — hatástalan. Mert Amerika hatóságainak lesz most már hárommillió ujjlenyomata… Aki azonban el akar bújni, az egyszerűen nem megy el a postahivatalba és azt mondja, hogy ő amerikai állampolgár és Texasban született ekkor és ekkor. Ha ügyesen csinálja, sohasem veszik észre, hogy idegen, mert Amerika százharmincmillió állampolgáráról nincs ujjlenyomat.

Egy esztendő óta, mióta az európai háború következtében egyre több menekült érkezik Amerikába — az „idegen hisztéria” egyre vadabbá válik. Egy esztendő alatt a washingtoni kongresszusban és szenátusban hetven törvényjavaslatot nyújtottak be az „idegenek” ellen az izgatott honatyák. Ezekből egyet-kettőt el is fogadtak s a többi javaslat a USA negyvennyolc államában külön-külön próbál érvényesülni a helyi törvényhozásokban. Valóságos kereszteshadjárat folyik egész Amerika területén az „idegen” ellen, aki úgy jelenik meg a közvélemény szemében, mint aki fel akarja forgatni az alkotmányt, kémkedik az ellenségnek, a fifth columnhoz tartozik, forradalmat készít elő és tönkreteszi az amerikai polgárok életét, mert elveszi a munkájukat és kenyerüket.

Amerikán ma ugyanaz a láz fut végig, mint néhány év előtt Franciaországon és Anglián, amikor a németországi menekültek elözönlőitek Parist és Londont. A helyzet itt annyiban más, hogy Amerikának mindig volt pármilliónyi idegenje, akik vagy törvényes, vagy törvénytelen módon bevándoroltak és az állampolgárságot még nem szerezték meg. A világháború előtti száz év alatt harminckétmillió ilyen idegen érkezett Amerikába, akik aztán elszaporodtak, amerikaiakká váltak és a társadalom éltető erejévé lettek. Voltaképpen egész Amerika társadalma „idegen” — talán éppen ezért fordulnak oly nagy hevességgel a „későn érkezettek” ellen.

Az idegen-gyűlölet oka ma elsősorban mégis: politikai. Az amerikai társadalom meg van győződve arról, hogy Franciaország pusztulását, Norvégia, Hollandia és Belgium elfoglalását a „fifth column”, az „ötödik hadosztály” a Hitlerrel szimpatizáló rétegek árulása okozta… Nem a népfront-politika és a német hadsereg ütőereje rombolta le a harmadik köztársaságot, hanem a világnézeti zendülés és szabotázs — hiszik az amerikaiak s ennélfogva gyanakodva szemlélik, hogy az idegenek nem folytatnak-e itt is hasonló tevékenységet?

A washingtoni kormány a német, olasz, orosz és japán nemzetiségű idegeneket tartja csupán ellenőrizendőnek — mert Amerika-ellenes tendenciákat csak ezek táplálhatnak —, de a közvélemény nem ilyen válogatós. A társadalom bojkottja az idegenekkel szemben politikai és szociális irányú és — ami a legérdekesebb — egyszerre fasiszta-ellenes és antiszemita.

1938 júliusában az Egyesült Államok területén összesen 3,838.928 olyan ember élt, aki nem volt amerikai állampolgár. Ebből körülbelül 800.000 azóta óta megszerezte az állampolgárságot. Az idegenek száma sohasem volt kisebb, mint ma, aminek főoka az, hogy a bevándorlás úgyszólván teljesen megszűnt az elmúlt tíz esztendő alatt. A be- és kivándorlási egyenleg 1930 július 1 és 1939 július 1 között mindössze 19.398 főnyi pluszt mutat, ami a semmivel egyenlő. Az illegálisan Amerikában tartózkodó idegenek számát ugyanakkor százezerre becsülik s akiknek esete „bizonytalan”, azok legföljebb négyszázezren lehetnek. A baj az, hogy az idegenek bizonyos foglalkozási ágakat szállanak meg és ezzel a nagyvárosokban izgalmat okoznak.

A statisztika megállapítja például, hogy 1934 óta 2500 „menekült orvos” érkezett Amerikába. Nyilvánvaló, hogy ezeknek kilenctízed része zsidó. Erre huszonnyolc állam elrendelte, hogy orvosi gyakorlatot csak amerikai állampolgár folytathat. Huszonhat állam pedig nem ismeri el a külföldön szerzett orvosi diplomát. Az egyes államok különösen a fogászat, optika, gyógyszerészet, mérnöki foglalkozások és a könyvszakértői pálya területéről igyekeznek kizárni az idegeneket, de van olyan állam is, ahol az idegen nem lehet sofőr, fodrász és nem lehet földtulajdonos. Pennsylvaniában az idegen nem vadászhatik és Oregonban nem folytathat üzletszerű halászatot. A legtöbb munkásszakszervezet nem vesz föl tagjai sorába idegent és így, aki nem amerikai állampolgár, az hovatovább alig fog kenyérhez jutni a „korlátlan lehetőségek” egykori hazájában.

Nyilvánvaló, hogy ez az irányzat az idegenek teljes kizárását fogja jelenteni Amerika összes munkaterületeiről s ezzel egy teljesen új nemzeti politika alapjait rakja le olyasformaképpen, amint az Európában szokásos. Gazdasági és szociális szempontból „Amerika megtelt”, politikai szempontból pedig a társadalom nem tűr meg semmiféle európai-izmust, se szélsőjobboldalt, se baloldali forradalmiságot. Ezenkívül az idegen azért is gyanús, mert sok közöttük a bűnöző, desperárdó stb. stb.

Egy igen érdekes statisztika ezekről a hiedelmekről nagyon mulatságos számadatokat közöl. Sorbaveszi az „idegenek” ellen emelt legfőbb vádakat s bebizonyítja, hogy azokból — semmi sem igaz. Az idegenek eszerint sokkal jámborabbak és erkölcsösebbek, mint az amerikaiak.

A forradalmiság tekintetében igen érdekes a helyzet. Míg 1907—1939 között 14 millió „idegen” érkezett Amerikába, eme harminckét év alatt mindössze 1230 idegent kellett internálni államfelforgatás miatt. Az utóbbi években 40—40 veszedelmes forradalmár találtatott az idegenek között.

A bűnözés és szélhámosság (a racket) világában az idegenek ugyancsak messze elmaradnak az amerikaiak mögött. Míg 1939-ben százezer főre 607 amerikai állampolgár bűnöző esett, addig az idegenek száma csak 203 volt ebben a szakmában. Minden lecsukandó idegenre három lecsukandó amerikai esik — kivéve az orgazdaságot. Ez valóban az idegenek vadászterülete.

A bevándorlás megszűntével, a gazdasági és szociális válsággal és a különböző megszorításokkal az idegenek egy-két évtized alatt teljesen ki fognak pusztulni Amerika területéről. Számuk ma legföljebb hárommillió s ebből is 43.7 százalék ötven éven felüli ember, aki életének felét Amerikában töltötte. Jó 20 százalék ugyanakkor még nem érte el huszonegyedik életévét, amikor amerikai állampolgárrá válhatik, ha itt született.

A háború előtt, ha az idegen megérkezett a kikötőbe, a hajónál már ügynökök várták, hogy menjen szavazni. Ma már hovatovább nem is halászhatik. Amerika a nemzetközi telepesek és szerencsevadászok országából — angolszász kispolgári nemzetté változik, új társadalmi struktúrával, új renddel és új életideálokkal. Az idegen a jövőben már csak látogatóba jön Amerikába s aztán szépen visszamegy a saját hazájába — szerencsét próbálni.

A régi Amerika nincs többé.

Munka, hit, erkölcs, hipokrízis

VIII.

Ha azt a varázsszót keressük, ami, mint vágy és kívánság legmélyebben él a széles néptömegek lelkében, ez a szó kétségkívül a „job”. A dzsáb jelenti a munkát, az állást, a foglalkozást, a hivatást; voltaképpen az embernek a reális világhoz kapcsolt egész életét. Ma mégis egyre inkább: alkalmazotti kenyérkeresetei, hivatalt, megbízatást, amelyet az ember a magántőke, vagy a köz megbízásából betölt. Az elnökválasztási harcban mindenki job-ot ígért a népnek s az Egyesült Államok erejét, a prosperitást az jelenti, hogy minél több embernek legyen job-ja s ez a job minél többet jövedelmezzen. Rövid néhány emberöltő alatt a munkafogalom meglehetősen megváltozott Amerikában. Kezdetben mindenki „szerencsét próbálni” ment Amerikába. Ez volt az a korszak, amikor új szűz földterületeket szántottak fel, városokat alapítottak s aranyat kerestek. Ebben a korszakban a varázsige: a „chance”. Az első világháború előtt az élet lényege: a „business”, az üzlet, amely még szintén korlátlan és minden kollektivitást védő biztonsági intézkedéstől mentes, amikor a kapitalista még azt csinálhat, amit akar s mindenki úgy küzd a jövőjéért és boldogságáért, ahogy esze, ökle és életkörülményei megengedik. Ma a job már európai formájú munkalehetőséget jelent, megszabott jogokkal és kötelességekkel, megszabott munkaidővel, munkabérrel, fizetéses szabadsággal, s egyéb szociális jótéteményekkel, nagyobb kollektív felelősséggel. Egyben azzal az új fordulattal is, hogy a válságok korlátok közé szorították az amerikai fantáziát. Míg régebben mindenki aranyásóként kezdte — legalább is fantáziában —, s ötletekkel akart milliomos lenni, ma a nép általános vágya az, hogy biztonságot nyújtó fizetéshez jusson az élettől kijáró, államilag rendszerezett tömegörömökkel.

A jelszavak néha mindennél jobban megmutatják egy társadalom átalakulását s a tömeg vágyálmai a legpregnánsabban jósolják egy nemzet jövendő fejlődését. Amerika népe ma még a régi alapokon áll, a munka, a hit és az erkölcs nagy kérdéseinek felfogásában. Talán egyetlen nép sem annyira őrültje a munkának, mint az amerikai, ahol nem voltak örökölt kiváltságok, ellenben voltak rendkívüli munkalehetőségek. A mai negyvenes-ötvenes férfi-generációnak majdnem valamennyi tagja keresztülment a testi munka különböző fokain s milliomosok és tudósok, generálisok és politikusok egyaránt krumplihámozáson és cipőtisztításon kezdték. A mai felnőtt férfinemzedék inassággal, zsákhordással startolt, mint ahogy a gyermekek ma is hat-nyolcéves korukban pedzik már a munkát s nyáron a szegény egyetemi hallgatók és hallgatónők ezrével állanak be pincérnek vagy kertésznek, hogy tandíjukat megkeressék. Amerikában nem kell prédikálni, hogy az intelligenciának meg kell ismernie a testi munkát, mert a legtöbb ember személyes tapasztalatból ismeri a dolgozó nép életét, ami a demokrácia szellemét erőteljesen konzerválja. Munkások, farmerek és középosztálybeliek egyaránt adnak s vesznek, a háziasszonyok kertjük végébe vikendházakat építtetnek, hogy azt utasoknak napi egy dollárért bérbeadhassák s gazdag emberek úri házaiban is lehet vidéken napiszállást kapni, mert a ház asszonya ugyancsak mindennel igyekszik pénzt keresni. Amerika szelleme nem változott meg abban a tekintetben, hogy mindenki ott és úgy dolgozik, ahogy csak tud és, mindenki mindenből pénzt akar csinálni. Nem csodálni való, hogy ez a felfokozott munkaőrület — munkanélküliséget hoz létre, azaz zavart a munkaelosztásban.

Az alapvető hit ugyanis ma is töretlen: az amerikai nép hite az egyéni boldogságban. Az angolszász szellem alapvető tétele, hogy a földön való boldogulás és a gazdagság Istentől ered. Ebből logikusan következik az is, hogy a szegény ember általában gyanús teremtmény, mert szegénységének személyes oka van. Az amerikai demokrácia mindig a gazdagok, a vagyonosak önkényuralma volt, s csak a háború utáni válság tudta rákényszeríteni a társadalomra az alsóbb néprétegek, a szegény osztályok jogainak fokozottabb elismerését. Amerika mindezek mellett ma is aránylag a legjobb életet biztosítja a földön a kisember számára. De az alsó osztályok politikailag csak a New Deal rendszere óta vezetnek, s azóta is mérsékelten, azaz a politika csak az utolsó tíz esztendő alatt győzte le, úgy ahogy, a nagyvagyon korlátok nélküli országlását. A nagy munkásszervezetek milliós tábor élén állanak, de az alsóbb rétegek diktatúráját még egyáltalában nem tudták olymódon megvalósítani, mint egyes nyugateurópai országokban, ahol a világháború után az alacsonyabb rendű munka legyőzte a magasabb rangút, biztos jeleként egy civilizáció elsorvadásának. Amerikában ma szociális diktatúra van, de az európai arányokhoz képest ez a diktatúra: konzervatív. S ha a felsőbb osztályoknak sok mindenbe bele is kellett törődniök, azért Amerikát ma is a nagyvagyon, a felső bürokrácia, tehát a „beérkezettek” vezetik. Az amerikai proletariátus még nem jutott el oda, hogy forradalmi ideológiát termelt volna ki saját érdekeinek maradéktalan érvényesítésére. A kommunista mozgalom ereje jelentéktelen, a szociáldemokráciáé szintúgy. A munkásszervezetek érdekképviseleti organizmusok, de külön szemléletet nem képviselnek, hanem az egységes amerikai világnézetet szolgálják. Amerikának a mostani világháború befejezéséig nem lesz belső nagy megrázkódtatása és nem lehet forradalma. A New Deal rendszere a világkrízis okozta fenyegető forradalmat elhárította a maga kompromisszumával s újabb válság csak a mostani háború után következhetik.

Amerika szelleme: megformulázhatatlan és alaktalan hit az emberi egyenlőségben és az egyéni boldogságban. A nép fele nem tartozik a pozitív kereszténység táborához, nem tagja egyetlen vallásfelekezetnek sem s nem jár templomba, — másik fele azonban jobb és bensőségesebb keresztény, mint az átlagos európai. Apró magyar, német és olasz kolóniák megható áldozatkészséggel tartják fenn a templomaikat és egyházaikat, s az angolszász-amerikai nép a maga adományaiból — öröklött egyházi vagyon és öröklött egyházi tekintély nélkül — építi tovább á maga keresztényi és vallásos életét. A vezető rétegekben persze, épp úgy kezd élni az a felfogás, mint az európai hasonló rangúaknál a francia forradalom óta, hogy „a népnek szüksége van vallásra”, tehát az Istenhitet és a vallásosságot mástól, az alacsonyabbrendűektől követelik meg s azt mondják, nekik hasonló dolgokra nincs szükségük, mert náluk a műveltség és humanizmus pótolja a hitet. Így aztán a hit itt is átalakul szociális tevékenységgé s az egyházi élet klubéletté. Pozitív és mindent feloldó hit híján a szervezett jótékonyságban látják a lelki kompenzáció legfőbb lehetőségét s az idős hölgyek túltengése a társadalmi életben főleg ennek tulajdonítható. A lapok azonban tele vannak egyházi kérdések tárgyalásával s az aktív keresztények érdeklődése a hit iránt erősebb, mint Európában. A hitetlenek viszont nyíltan nem vesznek részt az egyházi életben. A helyzet sok tekintetben rosszabb, de sok tekintetben sokkal jobb, — ha őszintén nézzük a dolgot — mint Európában.

Az amerikai nép átlagos és általános erkölcse, hitem szerint, sokkal egészségesebb, mint a nyugateurópai népeké. Az egyházak mellett a civilizáció és az angolszász szellem tartja fönn az erkölcsi standardot, amely a hitetlenekben úgy él, mint életrezon, mint a nevelés következménye. Az erkölcstelenség, ami Amerikában tapasztalható, főleg az egykori gyarmati viszonyokra s a beözönlő néprétegek primitívségére vezethető vissza. Az ököljogtól a korrupcióig terjedő morális válság állandóan ott lebeg Amerika felett, de az európai mindezektől főleg esztétikai okok miatt riad vissza, mert Európában a közéleti és magánéleti erkölcstelenséget szebb és civilizáltabb formában hajtják végre. Az amerikai erkölcstelenség egy fiatal kamasz tévelygéseit mutatja az élet kísértései között, míg a nyugateurópai erkölcstelenség a kiélt és raffinált roué produktuma. Nagy általánosságban azt lehelne mondani, hogy míg egyes európai társadalmi rétegek a nagyvárosi civilizációban lassan megrothadtak, — az amerikaiak még zöldek. Igen sok európai éppen e primitívség miatt nem tartja Amerikát civilizált és kulturált országnak.

Az amerikai nép egy alapvetően fontos lelki ajándékkal van megáldva. Az amerikai lélek optimista. Innen származik külső magatartása s a pesszimizmustól, a fájdalomtól való tudatos menekülése. Mint a fiatal gyermek, úgy hisz a jövőben s úgy menekül minden elől, ami erre a jövőre árnyékot vethet. Ha két ember találkozik az utcán, kötelező, hogy egymásra mosolyogjanak s ezt a gyakorlatot temetésen is folytatják. Gyászruhát sose viselnek és mindig hisznek az emberi sors jórafordulásában.

A legtöbb európai író, érthető okokból, az amerikai erkölcsi állapotokon szokta szellemességét köszörülni. Az eredeti körülmények negyvennyolc állam negyvennyolcféle törvényhozása, meg a hajszálnyi pontossággal kidolgozott életszabályok valóban a legelképesztőbb kontroverziákat szülnek. Ezek az erkölcsi furcsaságok már Amerika keletkezésénél s így egész szellemi kialakulásánál döntő szerepet játszottak. Egy-két állam a maga puritán és biblikus őskorában törvénybe iktatta Mózes öt könyvét. Más államok alkotmányát angol filozófusok dolgozták ki s a felvilágosodás, a francia forradalom elmélete s egy-egy helyi apostol működése úgy összekuszálta a társadalom életét, hogy nincs élő ember, aki a negyvennyolc állam főbb törvényeit ismerné és így mindenütt és mindig megfelelő magatartást tudna tanúsítani. Míg Nevadában mindent szabad, Észak-Dakotában nem szabad szeszes italt kimérni olyan helyiségben, ahol az emberek táncolnak. Viszont két különböző ajtó és két cégtábla ugyanannak a vállalkozónak a kezében, nagyszerűen megoldja a dilemmát. Ha egy nő egy férfival egyik államból a másikba utazik, s ott férjnek és feleségnek adják ki magukat, a férfit esztendőkre becsukhatják, de ha a nő fizeti a benzint, vagy ő vezeti az autót, akkor már minden rendben van. Ennek az erkölcsi hipokrízisnek a tombolása a prohibíció idején volt a legszembetűnőbb. A közvélemény erkölcs rendőrei, a politikai ellenfelek és a zsarolók hihetetlen eréllyel segítenek megrendszabályozni az erkölcstelen embereket, az élet viszont minden törvény kijátszására kitűnő módszereket fejleszt ki. Látszatra a legborzalmasabb erkölcsi terror uralkodik, a valóságban pedig a legnagyobb szabadosság. Ezt hívjuk hipokrízisnek s kevesen tudják, hogy ez a hipokrízis az angolszász nép egyik legnagyobb nemzeti intézménye.

A hipokrízis lényege: az erkölcs alapján állva olyan törvényeket hozni, amelyeket az esendő ember nem tud megtartani s így állandó bűnösségben tartva a társadalmat, ítélkezni fölötte az uralkodó faj, egykor az uralkodó vallás s ma az uralkodó osztályok íratlan érdekei szerint. Amíg a politikai, anyagi vagy szellemi hatalomnak tetszik valaki, számára sok minden szabad, ha nem, naponta kétezer bűnt követ el s tönkreteszik. A néger férfit meglincselik, mert fehér nőre merte vetni tekintetét s a néger nők délen ma is úgy ki vannak szolgáltatva a fehér férfiaknak, mint a rabszolgaság korában. A bíró másként ítél feketék és fehérek, igen gyakran gazdagok és szegények között, az uralkodó osztály érdekei szerint. Ez a hipokrízis azonban arra is alkalmassá teszi az angolszászokat, hogy hasonló erkölcsi alapon beleszóljanak más népek, fajok, nemzetek életébe s hasonlóképpen ítélkezzenek a világ fölött. Így minden ellenfelükkel szemben ők állanak Isten jobbján. Mindig az emberiséget mentik meg s a Sátánt büntetik, ha más népekkel háborúznak. Elpusztíthatatlan a hitük, hogy ők az erkölcsösek és kegyesek s mások a bűnösök. Ez a hit — állandó nemzeti egységben tartja őket a külvilággal szemben. A hipokrízis számukra több a belső rend fenntartásában, mint mások számára a diktatúra, s kifelé: a legkegyetlenebb imperializmus. Évszázadok óta ez az állandó belső propaganda gyúrta át őket olyanná, amilyenek és spekulatív hajlamuk a világ minden pontján megtalálja, hogy a Biblia nevében mikor nyílik alkalom a gazdagodásra más népek rovására. Ezért tudnak fanatikusán gyűlölni és fanatikusán rajongani. S azért veszedelmesek, mert ezt a lelkiállapotot sosem lehet kiirtani belőlük.

A pénz változásai

IX.

Ha az európai ember ezt a szót hallja: Amerika, elsősorban mindig a pénzre gondol. Az egész emberiség köztudatában az a hit él, hogy Amerika és a pénz azonos és egymástól el nem választható fogalmak. Amerika a felhőkarcolók, kincses bányák, feneketlen erszények és joviális gazdag nagybácsik országa, ahol csupa szuverén lakik: a pénzcsinálás szuverénjei. Az amerikaiak materiális gondolkozású és rendkívül szorgalmas emberek, akik emellett a vagyongyűjtés zsenialitásával is rendelkeznek. Számukra semmi sem lehetetlen, pénzükkel mindent el tudnak érni és mindent meg tudnak vásárolni. Egyes európai államok letörő arisztokráciája és nemessége jó száz esztendő óta Amerikából frissül fel házasság útján, a világ kapitalistáit valóságos rajongás tartja igézetben Amerika iránt s a világ szegény emberei egy egész évszázadon keresztül egyedül Amerikában látták a nyomorúságból való szabadulás lehetőségét. Az arany ma is ide menekül s mindazok, akik az európai változásoktól félnek s egy új világrend politikai és szociális tartalmát nem tudják, vagy nem akarják megérteni: Amerika jövőjében bíznak, mert azt hiszik, hogy Amerika világdiktatúrája a régi kapitalista demokrácia rendjét hozná vissza a földre. Csalódásuk ebben a tekintetben rendkívül nagy lesz. A csalódás oka a felszínes szemlélet Amerika és a pénz viszonylatában.

Mert vajon miért lett Amerika a pénz egyeduralmának hazája? Miért nem Európa lett azzá? S vajon az arany és a pénz néhány évtized előtti diktatúrája megvan-e még Amerikában s megmarad-e a jövőben is? Az átlagember sose hall róla, hogy a kapitalizmus s annak lélektani okai és alapjai Amerikában is változóban vannak. Amerika pénze ma nem az, mint ötven évvel ezelőtt s a pénz hatalma nem az, mint a világháborúk közötti korszakban.

Amerika kapitalizálódása 1914-ig a koloniális vagyonhalmozás tipikus példája. Ugyanígy gazdagodtak meg a gyarmatok a római időkben is az ókori civilizáció kiterjedésével s aztán lehanyatlottak, amint ez a civilizáció az akkori ismert világot uralmába vette. Azt hiszem, nem túlmerész a párhuzam, ha azt mondjuk: Amerikában is ugyanez fog történni. Az első angolszász telepesek, akik a mai Amerika lényegét kialakították, nem voltak kapitalisták, hanem egyszerű földművelők, telepesek és ültetvényesek. A spanyol és francia hódítókkal ellentétben az angolszászok lassan terjeszkedtek, de ugyanakkor szívós és fokozatos munkával. Országuk, politikai hatalmuk addig terjedt, amíg a megművelt földterület határai, ahol tehát uralkodtak, ott a föld és minden jószág vagyonilag is az övék volt, a többi népekkel ellentétben, akiket csak a politikai uralom érdekelt s gazdasági tekintetben a rablógazdálkodás színvonaláig értek. Míg az elmúlt századok alatt minden más nép elsősorban fegyverrel hódított, addig az angolszászok főleg munkával és pénzzel s csak a legritkább és legszükségesebb esetekben háborúval. Míg az ázsiai és európai népek fegyveres expedíciókat vezettek, az angolszászok békésen érkeztek meg a meghódítandó területre s fegyverük: a munka, a kapitalizmus és később a pénz lett. Legtipikusabb képviselői annak az emberfajnak, amelyet Spengler „feltaláló ragadozónak” nevez, amely környezetében az egész világot megváltoztatja s maradéktalanul hajt uralma alá mindent. Az európai népek hódításai hadvezéreket, privilegizált osztályokat, nemességet és arisztokráciát szültek. Amerikában a hadvezér: előbb a telepes, aztán a pénzember, a nagykapitalista s a hadsereg, a zsoldosok: az Európából érkező munkásmilliók. Amerika a világ első nagy földrésze, amelyet nem az őstermészet-diktálta fegyveres erőkkel, hanem az előbb említett spekulatív tulajdonságokkal hódított meg magának egy nép. Az amerikai kapitalizmus kifejlődésére, a nagyvagyonok keletkezésére ezek az igazságok az irányadók.

A legrégibb amerikai arisztokrácia a telepesekből, az ültetvényesekből és a hajósokból származik. A hódítóknak ez a legelső csapata a tengeri utakat, a kikötőket s az amerikai kontinens partmenti szegélyeit foglalta el. Az Atlanti- és Csendes-óceán partján előbb létesültek a telepek s a kontinens közepén ahol akkoriban még indiánok nyargalásztak, mert e területek meghódításának még nem volt gazdasági értelme. A második vagyonkeletkezési hullám már a kontinens meghódításával kapcsolatos. A feladat; összekötni a két tengerpartot s elhelyezni a keleti részeken felzsúfolódott lakosságot a középnyugat vidékein, a belső részek felé folytatni a megkezdett honfoglalást. Ennek a háborúnak a fegyvere: a vasút. Az amerikai nagykapitalizmus második generációja vasútépítésen szerzi a vagyonát s az ezzel kapcsolatos földszédelgésekkel és középnyugati telepítésekkel viszi előre a fehér imperializmust. A harmadik generáció fegyvere: az automobil, amely már keresztülszáguld az Unió minden vidékén és területén, hogy befejezze és belterjessé tegye a honfoglalást. A roppant távlatok, az óriási messzeségek természetes fegyverként adják az amerikai ember kezébe a robbanómotort s Amerika azzal alakul meg végleg, azzal lesz maradéktalanul az amerikaiaké, hogy ma több mint harmincmillió automobil áll százharmincmillió ember szolgálatában.

A pénz tehát, mint honfoglalási fegyver szerepel az amerikai történelemben, úgy, mint az ősmagyarok, vagy a tatárok idejében a ló. Ez viszi őket a honfoglalás útjain, ennek szenvedélye hajtja őket ismeretlen vidékekre s ez teremti meg egész civilizációjukat. Az amerikai lét alapvető természeti szerencséje azután, hogy e honfoglaláshoz szükséges nyersanyagok sehol sem állanak olyan nagy mértékben az ember szolgálatára, mint ezen a kontinensen. A vasút és a gőzhajó korában azok az országok vágtatnak előre, amelyeknek van szenük s így jön létre a szénterületek uralma a világ fölött. Az autó és a repülőgép korában az olaj veszi át ugyanezt a szerepet, így nőnek ki Amerika földjén ezrével az olajkutak s így válik a népi civilizáció legfontosabb eszközévé az automobil. Az amerikai pénz és nagykapitalizmus három generációja hasonlóképpen oszlik fel a vagyon származása szempontjából. A legrégibb arisztokraták a telepesekből és a telekspekulánsokból származnak, azután jönnek a vasútépítő családok s végül ma az autógyárosok és az olajmágnások uralkodnak. Miután az amerikai kapitalizmus egész lényege a belső honfoglalással van kapcsolatban, a gazdasági tevékenységnek mindazok a módszerei, amelyek e honfoglalásra alkalmatlanok, vagy kisstílűek voltak — elsorvadtak. Ezért van a mezőgazdaságban ma is külterjes művelés, ezért nincs Amerikában kézműipar. Az amerikai kapitalizmusnak azért és addig van szárnyaló fantáziája, amíg az ezzel a korlátlan terjeszkedéssel áll összefüggésben. A pénzember, a vasútépítő s az autógyáros voltaképpen nemzeti hős, mert nemcsak közszükségletet fedez, hanem országot foglal és egyben az amerikánizmus legpregnánsabb képviselője. Így fejlődik ki a közismert dollár-imperializmus, amely a világ egyéb tájain is ugyanezekkel az eszközökkel akar operálni. Ezért hanyagolták el politikai életüket, hadseregüket, ezért nincs katonai szemléletük s a diplomáciát ezért tartják pénzemberek a kezükben. Mindmáig azt hitték, hogy az egész világot ugyanazok a törvények uralják, mint őket s erről az illúzióról kell most lassacskán lemondaniok.

A pénz Amerikában az első időkben: hódító pénz. Egyetlen eszköze a terjeszkedésnek befelé és kifelé. Egyetlen fokmérője az ember értékének s egyetlen cél, amiért az embernek küzdenie érdemes. Amint a honfoglalás korában az ősmagyarok aszerint mérték az embert, hogy mennyire alkalmas a hadviselésre, az amerikai honfoglalás korában az a kérdés, hogy ki hogy tud az individuális terjeszkedés eszközével amerikanizálni. A hódító pénz azonban ma már átalakulóban van: konzervatív pénzzé. A honfoglalás befejeződött. Az első telepesek gyönyörű kastélyokat emelnek, a vasútmágnások átszelik a praerit, az autógyárosok és olajarisztokraták reklámcélokból felhőkarcolókat építenek, hogy azok örökre hirdessék dicsőségüket. Az emberi becsvágy és a hódítás szelleme éppúgy együtt jár tevékenységükkel, mint Európában a dinasztiák és hadvezérek hódításainak korában. Ma már a konzervatív pénz uralkodik, mert a régi lehetőségek elmúltak. Nem lehel naponta új dolgokat kitalálni és új gazdasági vállalatokat alapítani. A pénz kötvényekbe, bankbetétekbe s aranypincékbe húzódik. Igyekszik elrejtőzni az adó és a közterhek elől, nem fitogtatja nagyságát és egyedülvalóságát, mert fél. A korlátlan terjeszkedés vágya helyett a biztonság pszihózisa lesz úrrá, mint a világháború utáni Franciaországban. S Amerika köztudatában kezel kiteljesedni a felismerés, hogy a megszerzett vagyont és pénzt — fegyverrel kell megvédeni. Ezért félnek a világpolitika változásaitól, ezért fegyverkeznek, ezért védik az életstandardot s ezért igyekeznek rányomni világrendjüket az egész nyugati földgömbre, hogy legyen hol tovább operálni a bevált régi eszközökkel.

A pénz idáig minden emberi tevékenységet uralmában tartott, s a pénz ölte meg olykor-olykor csírázó forradalmaikat is. Minden világrend és minden gazdasági organizmus valamely népréteg vagy társadalmi osztály viszonylagos kizsákmányolásán nyugszik. Az ókor élete a rabszolgaságon, a középkoré a jobbágyságon s a legújabb kor élete a proletariátus munkáskezein, mint legalsó bázison alapul. Azok, akik az emberi munkának e legnehezebb részét viselik, ezt a világrendet bizonyos korszakokban eltűrik, de (bizonyos korszakokban fellázadnak ellene s ilyenkor vannak a forradalmak. Amerika a proletariátus forrongásait az elmúlt nyolcvan év alatt mind megtakarította. Voltak sztrájkok s fegyveres háborúk munkások és munkaadók, nép és katonaság között, de az amerikai proletariátus nem vált osztállyá olyan értelemben, mint az európai s nem lett forradalmár, mint a mi kontinensünkön. Miért? Azért, mert a munkásság legjava hamarabb vált kapitalistává, mint Európában s a munkásarisztokrácia mindenütt elárulja a forradalmat. Inkább vállalja a könnyen megszerzett biztos beolvadást a felső rétegbe, mint a nehezen megszerezhető forradalmi „szabadságot”. A pénz a milliomostól az utolsó proletárig mindenkit hatalmában tartott addig, míg Amerika állandó mozgásban, állandó honfoglalásban élt. Amint azonban az európai formájú társadalom kialakul s úrrá lesz a koloniális életformák felett, a hódító pénz is konzervatív pénzzé, majd passzív és menekülő pénzzé változik.

A pénz ma már csak elvétve hódít új területeket és csak néha-néha nyit meg új életútakat. Többsége nemhogy hódítana, hanem maga is szinte szanatóriumi ápolásra szorul. Az államhatalom ápolja és buzdítgatja, hogy ne féljen, hogy merjen vállalkozni. A jegybank-politika irányítja útját és kényszeríti produktív munkára a betéti kamatláb alacsonyságával s egyéb remédiumokkal. A pénz a politikai hatalom foglya lett.

A politika hullámai

X.

A gyarmatosító nép rendszerint azért indul el hazájából messzi útra, hogy az új Ígéretföldjén olyan világrendet alkosson, amely majd nem lesz terhes az otthon érzett nyűgöktől és állítólagos emberi megaláztatásoktól. Az angolszász gyarmatalapítók többféle okból és többféle harag miatt jöttek át az újvilágba. Részint vallásuk miatt üldözték őket otthon, részint anyagilag elzüllöttek az óhazában, részint politikai szenvedések miatt határozták el magukat arra, hogy olyan országot alapítanak, amelyben az otthoni megromlott viszonyok helyett új, egészséges élet fog virulni. A történelem folyamán azután rendszerint kiderül, hogy az új honalapítók művéből jórészt mindig ugyanaz keletkezik politikai és egyéb életformák tekintetében is, mint amely elől a kivándorlók elmenekültek, mert az ellentétek és a válságok időlegesek és az emberi természet örök. Amerika alkotmánya lényegében egy jottát sem változott százötven esztendő óta s mégis nagyjában ugyanaz a két-pártrendszer alakult ki itt is, mint Angliában; ugyanúgy a gazdasági és társadalmi ellentétek játsszák a politikában a főszerepet, mint az angol szigeteken; az európai forradalmi áramlatok és azok ellenhatásai éppúgy gyökértelenek maradtak, mint az angol őshazában s az elnök a felvilágosult abszolutizmus korából és annak szuggesztiójából öröklött hatalma éppúgy lassankint itt is diktátorsággá növekszik, mint a nemzetvezérség azokban az európai államokban, amelyek gondolatvilága ellen a yankeek ma annyira tüzelnek.

Egyes politikai tudósok azt mondják, hogy parlamentáris demokrácia mellett azokban az országokban alakul ki a sokpárt rendszere, ahol általában nagyok a világnézeti és társadalmi ellentétek s két-pártrendszer ott van, ahol ilyen válságok kevésbé mutatkoznak. Ha ma, 1941-ben európai tapasztalatok alapján és európai szemmel nézzük az amerikai belső politikát, alig tudnók megmondani, hogy mi a különbség a demokraták és republikánusok között, s az elmúlt elnökválasztási harc alatt a két párt voltaképpen miért is gyalázta olyannyira egymást? A többi párt Amerikában lényegtelen a jövő alakulása szempontjából, a velük való foglalkozást ezért mellőzhetjük. A demokraták és republikánusok majdnem egyforma, huszonhat-huszonkettőmillió arányban végeztek a választáson, tehát majdnem egyforma nagyságú pártnak számítanak, hiszen a kis különbséget a világpolitikai hangulat bármikor elmoshatja, vagy megváltoztathatja. Nyugodt, normális korszakban az amerikaiak republikánus vezetés alatt állanak s nagy válságok idejében a demokraták szoktak győzni. Ennek a törvényszerűségnek elsősorban társadalmi okai vannak. A republikánusok az északiak, az egykori puritánok utódai, a konzervatívabb és tradíciókhoz inkább húzó elemek, a demokraták pedig a déliek, a faji és vallási szempontból kevert rétegek és szociális téren ők az alsóbb osztályokhoz tartozók. Ha Amerika válságban van, vagy háborús izgalom középpontjába kerül, a politikai gondolkozás az alsóbb osztályok hangulatának kedvez, nyugodtabb időkben, kisebb politikai aktivitás mellett viszont a „jobb” elemek kerülnek hatalomra.

A két párt között világnézeti különbség ma sincs. Mindkettő a polgári demokrácia alapján áll, s ellene van kommunizmusnak, fasizmusnak, hitlerizmusnak s minden európai eszmeáramlatnak. A két párt külpolitikai programjában hajszálnyi különbség se fedezhető fel s a választás alatt Willkie párja főleg csak azért volt óvatosabb a beavatkozás hangoztatásával, mert az amerikai nép öröklött pacifizmusát akarta megjátszani. Mihelyt azonban a választás véget ért, egészen programszerűen történt, hogy a Wall Street nagykapitalistái Willkiet Angliába küldték. Mind a két pártot a nagykapitalizmus vezeti s a lényegbeli különbség ma az, hogy a republikánusok sokallják Roosevelt gazdasági és szociális reformjait s a régi amerikai tradíciókhoz való visszatérést hirdetik. Sokallják az államadósságokat, azt hirdetik, hogy Roosevelt a munka-etikát megrongálta, amikor messzemenő szociális intézkedéseket tett, s a választási harc alatt Willkie ezért nevezte az elnököt Amerika Léon Blumjának, hogy aztán a választások után mindezt elfelejtse s mint „jövendő utód”, az elnökkel idejében kibéküljön.

Demokraták és republikánusok között egyaránt vannak hívei a háborús beavatkozásnak és egyaránt vannak háborúellenesek. Egyformán vannak New Deal-hívek és New Deal-ellenfelek. A háborús válság és a gazdasági és szociális átalakulás az emberek gondolatvilágában messzire előre rohant és a pártpolitika ezzel nem tud lépést tartani a tradíciók miatt. Itt is bekövetkezett tehát az, ami a válságokkal terhes európai országokban megtörtént: a politikai rendszer és a pártpolitika nem százszázalékos kifejezője többé a gondolkozási és erőviszonyoknak. Az amerikaiak európai nézőpontok szerint való politizálást voltaképpen csak nyolc-tíz év óta folytatnak, amióta a New Deal megszületett. Addig angol rendszerű politizálást követtek, védővámokért lelkesedtek, vagy azok ellen harcoltak s a nép túlnyomó része egyáltalában nem értette, hogy miért szavaz erre, vagy amarra az elnökjelöltre. Leginkább tradíciók alapján foglaltak állást, aszerint volt valaki republikánus, vagy demokrata, hogy az apja és nagyapja is ehhez, vagy amahhoz a párthoz tartozott. A New Deal azonban felvetette a gazdasági és szociális kérdést. Míg régebben az volt az amerikai ideál, hogy az ember politika nélkül éljen, ma az újvilágban is kezd elérkezni az élet oda, hogy „a politika mindenkinek személyes ügyévé lesz”. A fejlődés ebben a tekintetben nagyjában ugyanaz, mint az európai államokban.

A New Deal lényege néhány mondatban összefoglalva hajszálnyira ugyanaz volt, mint az európai válságból keletkezett rendszerek esszenciája. Első programja a gazdasági biztonság létrehozása, a düledező magángazdasági elv helyett a közösségi gondolat uralomrajuttatása. Amikor a bankok sorra buktak, Roosevelt se csinált mást, mint Németországban már annakidején Brüning kancellár s előbb vagy később annyi európai gazdaságpolitikus: az egyéni rizikót az egész gazdasági életre ráhárította s őrül az államhatalmat állította, ami magával hozta az állami ellenőrzést és beavatkozást. A mezőgazdasági termelést egyetlen kartellbe fogták össze, hogy megszabhassák: bizonyos esztendőkben miből mennyit kell termelni s azt milyen áron lehet és szabad eladni. Logikusan követi ezt az akciót a szociális biztonság kiépítése s a munka jobb elosztására való törekvés. Ez részint közfeladatokat tár a nép elé s azokat állami erővel megoldja, hogy csökkentse a munkanélküliséget, másrészt szabályozza a munkaidőt és a munkabéreket, hogy több munkást lehessen foglalkoztatni. Amerikában a szociális haladás mindig jelentősen előrehaladott állapotban volt, de nem volt egyenletes. Ford műveiben nem dolgozik szervezett munkás, mert Ford kapitalista alapon többet ad a munkásainak, mint amit a munkásszervezetek jelszavaikkal másutt ki tudnak vívni. Ilyen szociális állapot azonban nem mindenütt volt s Amerikában egyenletes fejlődés ilyen téren nem is lehetséges az ország óriási kiterjedése, különböző termelési és gazdasági viszonyai, de az erősen ellentétes életszínvonalbeli különbségek miatt sem. A New Deal a politika és parlamentáris demokrácia fenntartásával ebbe a gazdasági és szociális dzsungelbe szólott bele diktatórikus módon s a politikai életet ez zavarta meg.

Nem kétséges, hogy az új rendszer forradalmi zavaroktól mentette meg Amerikát, viszont az is világosan látszik ma már, hogy a New Deal ereje a háborús válsággal — megszűnt. Akár beavatkozik Amerika a háborúba, akár nem, a prosperitás egyelőre kétségkívül ismét aktuális lesz s a gazdasági élet pangásából származott New Deal rendszer jelentősége így a háborús felkészülés arányában hanyatlani kezd. Újabb rendszer majd csak a jelenlegi háború befejezése után fog születni az akkori körülményekhez képest. A politikai hatalom azonban, amely ilyen óriási változást hoz létre a polgári demokráciában, művével együtt saját magát törvényszerűen elpusztítja. Míg Amerikában mindig az volt az életideál, hogy az embernek az államhatalomhoz semmi köze ne legyen; mindenki engedélyek és hatóságok nélkül űzhessen ipart és kereskedhessek; ellenőrzés nélkül akkora profitot szedjen, amennyit tud s úgy használja ki a munkásait, ahogy csak lehet — most a New Deal rendszere az ellenőrzés hatalmas bürokráciáját fejlesztette ki, vagyis a politikai hatalom itt is rátelepedett a gazdaságira. Roosevelt elnök bürokráciája az a szerv, amely a New Deal rendelkezéseit végrehajtotta, a politikai rendszert viszont egyre inkább népszerűtlenné tette. Mert Amerikában nincs tradíciója a bürokráciának és a hatalmi szóval való kormányzásnak. Az államhatalomnak nem állott rendelkezésére bürokratikus szerv s ezért azt máról-holnapra kellett toborozni. A rendszerváltozással a tisztviselők is változnak, nyugdíj nincs, az európai formájú ranglétra ismeretlen fogalom s ennélfogva a bürokráciának a szolidsága is hiányzik. Egyes fontos pozíciókra az elnök szerződés alapján hív meg tisztviselőket s míg milliomos fiatalemberek évi egy dollárért dolgoznak a közért, mások annyiért lépnek állami szolgálatba, amennyiért oda lehet csábítani őket, magángazdasági, vagy tudományos stallumukból. Természetes, hogy ezek a bajok gyűlöltté tették a demokrata párt uralmát. Washingtonban, ahol bizonyos méltóságok — a demokrácia jelszavai ellenére — igen gyakran apáról fiúra szállnak, egyedül alakult ki az állam nagy problémáival foglalkozó speciális réteg. Másutt az intelligencia csak a tudománnyal vagy az üzlettel foglalkozik s az államigazgató kaszt ma is igen vékony. Ez tömérdek botlást okoz. A nagy életbevágó problémák hiányában a politikus személye és gondolatvilága sem alakult ki még az Egyesült Államokban. Az amerikaiak elismerik, hogy vannak „államférfiak” — nagyon kevesen — de a „politikus”, mint jelenség fogalma — általában az ügynökkel és a szélhámossal áll gyöngéd összeköttetésben. A politikus ugyanis régebben az volt, aki egy nagy város polgármesterválasztására, egy középnyugati állam földeladási kampányára, vagy hídépítésre szavazatokat szerzett s ennélfogva igen gyakran a korrupció szolgálatában állott. A politikus az volt, aki a nagykapitalisták érdekeit virágnyelven úgy tudta előadni, mintha az a nép érdeke volna s ebből élt. Amikor egy magyar előkelőség Newyorkban elmondotta, hogy ősei generációkon keresztül „politikusok” voltak, az amerikaiak riadt kétségbeeséssel néztek rá. Ma azonban a politikus is kezd szolidabb és hasznosabb lény lenni. Egy-egy választás kimenetele már nem csak pozíciók elhalászását jelenti, hanem döntést is az ember legszemélyesebb ügyeiben s ezzel Amerika kezd megtanulni európai módon politizálni. Szempontjai sok tekintetben még mindig zavarosak és kicsinyesek s a nagy nemzeti ideálokat kevesen tudják kifejezni s kevesen tudják követni. Amint azonban a válságok nőnek, a politikus itt is fölébe fog kerekedni a társadalom többi vezetőinek s a politikai egyéniségek is kezdenek kialakulni. Szónoki formák keletkeznek, debatterek és politikai gondolkozók születnek s a háborúutáni új korszakban már valószínűleg kevésbé naiv emberek fognak Amerika élén állani, mint a wilsoni időkben.

Most egyelőre Roosevelt elnök személyes diktatúrája az egyetlen aktív politikai erő és hatalom. A New Deal Rooseveltben összpontosult s a háborús beavatkozás kérdését is Roosevelt fogja eldönteni. Harmadszori elnökké választása szimbolikusan jelzi a politikai fordulópontot az amerikai nép életében. Roosevelt elnök után már egy teljesen új Amerikával kell számolnunk, amely agresszívebb lesz, mint a régi s nyílt hatalmi politikát folytat majd a leplezetlen imperializmus útján.

Választás előtt és után

XI.

Franklin Delano Roosevelt 1936-ban huszonhét millió szavazatot kapott, míg szürke ellenfele: Landon tizenhat millió voksot szedett össze a republikánus lobogó számára. Most az elnök huszonhat millió szavazattal indult neki harmadik kormányzati ciklusának, míg Wendell Willkie huszonkét millióval maradt kisebbségben: ez az amerikai politikai helyzet mérlege. Az elektorok aránya azért sokkal rosszabb a republikánusok számára, mert minden államban külön-külön többséget kell szerezni ahhoz, hogy az illető állam összes elektorai egyik, vagy másik jelölt javára essenek, ha valaki a népesebb államokban csak egy szavazattöbbséghez jut, ezzel elvileg elnök lehet. Roosevelt győzelme azonban mindenképpen elvitathatatlan és a demokrácia szempontjából „igazságos”, a nép többsége mellette áll, ezt nem lehet letagadni. Rooseveltet az alsóbb osztályok, a kisemberek választották meg, az intelligencia s a vagyonosabb rétegek, valamint a — sajtó ellenében. Mert a sajtó 75 százaléka Roosevelt-ellenes volt. A zsidóság háromnegyed része Roosevelt mellett sorakozott föl, negyedrész (a nagykapitalisták és követőik) Willkie mellett, ezt mutatja az egyik zsidó-negyed próbavoksolása. Világnézetek és politikai hiedelmek teljes összekavarodása jellemzi a legutóbbi amerikai választást a mi európai fogalmaink szerint s a belső fejlődés nagy kérdései mind háttérbe szorultak a háborús események lelki hatásai alatt.

„Roosevelt kipróbált kormányzása a legbiztosabb záloga Amerika jövőjének” — mondogatják most s az egész választási kampányban bizonyára az a jelszó volt a leghatásosabb, amely így fejezte ki a helyzetet: „Inkább akarjuk Rooseveltet az ő ismert hibáival, mint Willkiet az ő ismeretlen erényeivel”.

Itt nyomban hozzá kell tennünk, hogy a választási harc alatt Wendell Willkie nem ismertette meg olyan mértékben politikai erényeit, mint ahogy azt követői az első időkben remélték. Egyetlen nagyszabású, széleshorizontú beszédet mondott Los Angelesben, többi megnyilatkozásai gyöngék és személyeskedők voltak. Sohasem volt politikus, s ezt a mesterséget — úgylátszik — mégis csak tanulni kell. Roosevelt viszont kétségkívül Amerika legvérbelibb politikusa, aki híveivel és ellenfeleivel egyaránt európai módszerekkel játszik. Nagy érzéke van a politikai stratégia iránt; tudja, hogy mit mikor kell csinálni és mit mikor kell elhallgatni (ami ritka dolog) s tudja, hogy milyen eszközökkel kell küzdeni. Amit a választási harc alatt csinált, az kétségkívül színvonalas politikai játék volt. Mindvégig megőrizte államfői méltóságát s ugyanakkor agitálni is tudott. Maga személyi vitába sohasem elegyedett s a „durva munkát”, az ellenfél támadását rábízta az alelnökjelöltre, Wallace-ra, aki azt derekasan el is végezte. Willkiék a „mérhetetlen személyi hiúságot” és a diktátori vágyat vetették elsősorban a szemére s a 22 millió republikánus szavazó valóban úgy érzi, hogy a diktatúra ellen s a régi amerikai tradíciókért küzdött, amikor Roosevelt ellen vonult fel a küzdelemben.

A választás eredményét igen nehéz objektív külpolitikai szempontból nézni ma, amikor az egész világot a propaganda tartja uralmában. Ha amerikai újságot olvasunk, alig találkozunk olyan kommentárral, amely arról számolna be, hogy Angliának nem a legjobban megy a dolga; ha a hadviselők és a tengely hatása alatt élő országok sajtóját nézzük: csak ennek ellenkezőjét láthatjuk. Egy-egy eseményről gyakran csak hetek múlva derül ki, hogy voltaképpen hogyan történt. Az amerikai elnökválasztás külpolitikai jelentőségét éppen ezért nagyon nagy vigyázattal kell értékelni. Wendell Willkie hat külpolitikai pontja, amelyet pár héttel a választás előtt hozott nyilvánosságra ugyanazokat az alapelveket tartalmazta, mint amelyek Roosevelt politikáját vezetik. Ezek: Anglia minél hathatósabb anyagi megsegítése; Keleten Kína függetlenségének védelme; a Nyugati Földgömb megvédése minden agresszióval szemben; pánamerikai gondolat stb. A választás során úgy Roosevelt, mint Willkie kijelentették, hogy „amerikai fiúkat nem küldünk idegen népek háborújába”. Willkie itt egy kissé tovább ment, mint Roosevelt, mert ő azt mondta, hogy amerikai katonát nem fog küldeni az — európai kontinensre. Roosevelt ezt nem mondotta.

Minden alkalommal hangsúlyozta azonban, hogy ő a békéért küzd, békét akar. A béke érdekében fegyverkezik, mert „csak az erős élhet békében” Viszont számtalanszor kijelentette, hogy „Amerika első védelmi vonala Anglia” és örömmel közölte, hogy az Egyesült Államok gyáraiban ezernyi repülőgép készül Anglia számára. Roosevelt többízben adta tanújelét annak, hogy nem szereti a totális államokat és ezért valóban áll az a látszat, hogy ő Hitler és Mussolini személyes ellenfele, külpolitikáját tehát Amerika érdekein kívül szubjektív meggyőződés és egyéni ellenszenv is vezeti. Az ellenfelek itt utalnak zsidó tanácsadóira és adminisztrációjának számos zsidó vezetőjére.

Wendell Willkie a tengelyhatalmak vezetőit személyükben nem igen támadta, viszont a krízises időkben nem volt elnök s félévvel azelőtt nem is játszott még közszerepet. A nép mégis úgy érzi, hogy Roosevelt elnöksége inkább jelenthet háborús veszedelmet, mint Willkie jelentett volna a választás előtt. Amikor Roosevelt a mozivásznon kijelenti, hogy „nem akar háborút”, az emberek fölnevetnek: „Wilson ugyanígy csinálta” mondják.

A választás eredménye azonban korántsem azt szimbolizálja, hogy 22 millió ember nem akar háborút és 26 millió akar. Az elnökválasztást általában nagy nyugalommal fogadták s az egész kampány percre se mozdította ki megszokott kereteiből az életet. Az amerikai társadalom még nincs lázas állapotban. Nyugodt örömmel gondol arra, hogy „mennyivel jobb itt, mint Európában” s várja a „gazdasági fellendülést”.

Követeli a happy-endet.

Fegyverkezés

XII.

Mindenki érzi, hogy a mostani világháború végső kimenetele legfőképpen attól függ, hogy lesz-e ideje Angliának kivárnia Amerika fölkészülését vagy sem.

Súlyos, nagy kérdés ez s ma legkevésbé maga az itteni közvélemény lát benne tisztán, maga az amerikai polgár tud legkevésbé kiigazodni saját jövőjének bizonytalanságai között. A közvélemény ma még csupán annyit érez, hogy a világ kezd egyre veszedelmesebb politikai játéktér lenni s ezért fegyverkezni kell. Európa felől viharfelhők közelednek s a helyzet könnyen felborulhat a Csendes-óceánon; egyetlen dologban lehet csak bízni: a kardban, a modern tengeri, légi és szárazföldi haderőben. Ezért költik számlálatlanul a milliárdokat s ezért dúl a legerőteljesebb fegyverkezési propaganda a hatalmas országban.

Ez a propaganda ma egészen más, mint az első világháború évei alatt; ez az első tanulság, amit itt szerezni lehet. 1914—16 izgalmas éveiben külső erők játszottak az amerikai társadalom idegein, — ma a külföldi propaganda ereje sokkal kisebb. Könyvek jelennek meg sorjában, melyek a világháborús angol propagandáról szólnak s ezek ugyancsak meztelenre vetkőztetik az egykori szólamokat és igazságokat. Amerika egyre inkább érzi, hogy sokáig idegen erők játékszere volt s ettől az érzéstől szabadulni akar. A nívósabb folyóiratok öntik a cikkeket az első világháború tanulságairól s ma az amerikai sajtó is sokkal objektívebb, mint 1914—17-ben (a szenzáció-hajhászó néplapok kivételével). Ezzel szemben van egy óriási hazai propaganda Amerika erőinek összeszedésére, amellyel országúton, moziban, színházban, könyvben, újságban mindenütt találkozni lehet. Olyasmi ez, mint Németországban a Hitler előtti időkben, a weimari rendszer bukásának korában, amikor Hugenbergék a propaganda minden eszközével öntötték bele a katonai szellemet és a nacionalizmust a német tömegekbe.

Amerika népe a szenzáció mámorával esik neki a nacionalista ideáloknak mostanában. Minden város állandóan zászlódíszben úszik; a moziban minden előadáson rövid filmek lelkesítik a yankeet a katonaéletre, plakátok, feliratok buzdítanak a belső és külső ellenség szemmeltartására és majdani legyőzésére; állandóan ezt látni és hallani:

„Védd meg Amerikát!”

„Védd meg a szabadság országát!”

„Jelentkezz az amerikai hadseregbe!”

S a nemzeti felbuzdulás eme hullámain hatalmas arányú kokárda- és borotvapenge-üzletek tajtékjai úsznak. Nemzetiszínű női fejkendők, nemzeti ellenállást szimbolizáló zsebkés, matróz-pénztárca és pilóta-ruhadarabok születnek az új irányzat szolgálatára s hogy születnek: ez mutatja, hogy az irányzat szilárd. Van benne üzleti fantázia is.

Nem kétséges, hogy az angol diplomáciának ma sokkal szorosabb nexusai vannak a jelenlegi washingtoni kormányhoz, mint az angol életsorsnak az amerikai néptömegek lelkéhez.

A Roosevelt-rendszer sokkal inkább angolbarát, mint az átlagos amerikai nép; ezt az angolok ugyancsak érzik, ezért egész politikájuk egy ma még homályos, de majdan kialakuló angolszász egység, egy hatalmas angol-amerikai Anschluss ígérgetésében kulminál. Anglia nem akarja, hogy Amerika korán beavatkozzék a világháborúba, hiszen Amerika készületlen; Angliának kellemesebb egyelőre Amerika, mint gazdasági háttér. Amerikai lapban olvasom, hogy az angol kormány elképzelt menetrendje a következő:

1. a semlegességi törvény módosítása.

2. az ötven torpedóromboló megvásárlása (ez a kettő már sikerült),

3. egyéb hadianyag (hajók, repülőgépek, muníció) vásárlása Amerikától, esetleges újabb gyarmati engedményekért,

4. közös élelmiszerblokád Európa ellen.

5. végül Amerika harcbaindítása.

Hogy az angolok meddig jutnak el ezen a skálán, az a jövő és a hadászati események alakulásától függ.

Az amerikai közvélemény meglehetősen tisztán látja, hogy a jövendő egyre válságosabb lesz s ezért angol és amerikai érdekek között idejében kell disztingválni. És itt jön az első világháború nagy leckéjének iszonyú hatása, huszonhárom esztendő után! Amerika egyik legelőkelőbb folyóirata hét cikkben tesz rendkívül érdekes összehasonlításokat a mai és egykori helyzet között. Huszonhárom év előtt Amerika háborús beavatkozása valóságos „nemesi inszurrekció” volt… Se hadsereg, se haditerv, se hadiipar, se katonai, se politikai vezetés… Mulatságos részleteket olvashatunk arról, hogy nyolcvanhatezer ló számára kétmillió lótakarót rendeltek 1917-ben s húszmillió kézigránátot, viszont a fronton csak angol kézigránátokat használtak. Minden terv nélkül vakon mentek bele a háborúba s üres kézzel jöttek onnan vissza. Eredmény: a halottakon s az óriási költségeken kívül az iszonyú gazdasági válság, mely tíz év múlva feldúlta Amerikát.

1917 első tanulsága az tehát, hogy Amerika ezek után senkit se segít ingyen. Ennek első jele a „cash and carry” elve, második a használt hajók bázisokért való átadása. Ha Anglia segítséget kér, van miből fizetnie — mondja ma az amerikai polgár s hosszasan nézegeti a térképen a Bermuda, Bahama és egyéb nyugatindiai szigeteket. Amerika egész közvéleménye új gyarmati osztozkodásra készül, amit csak a politikusok nem mernek kimondani. Azt a lehetőséget viszont, hogy az angol birodalom súlypontja Kanadába kerüljön — nagy ellenszenv fogadja. Amerika a maga lábán akar járni s a kontinensen nem lát szívesen új, másik hatalmat.

Az út: új amerikai világpolitika és imperializmus útja nyilvánvaló. Ehhez azonban az szükséges, hogy az Egyesült Államok valóban nagy katonai erőre tegyen szert. A technikai és financiális felkészülés megy előre a maga útján, azonban ez nem elégséges. 1940 végéig négyszázezer főre emelték a szárazföldi hadsereg létszámát, de az új törvény csak akkor engedélyez békeidőben sorozást, ha önkéntes jelentkező nem akad elég. 21 és 44 év között kötelező a katonai szolgálat, de főleg csak nőtlen emberekre vonatkozik. Amerika nagyvárosaiban százával és ezrével tolonganak azóta az anyakönyvvezetői irodák előtt a fiatalemberek s a humoristák bő alkalmat nyertek az összehasonlításra a katonaélet férfias örömei s a házasság intézménye között. San Franciskóban viharos diáktüntetést láttam a sorozás gondolata ellen, ahol nyíltan szónokolták, hogy nem akarnak katonák lenni s a sorozás „méltatlan az amerikai szabadság gondolatához”. „Az amerikai társadalom elnőiesedett” — olvasom egy komoly férfiú tollából. „Képtelenek vagyunk testi erőkifejtésre… elkényeztetett ifjúságunk ma nem alkalmas arra a célra, amire fel akarják használni”. Egy katonai cikkíró azt bizonygatja, hogy az amerikai hadsereg a hadbavonulás után csak egy esztendő múlva lehetne ütőképes s 1917 tanulságai alapján kimondja a nagy szót: „a katonai vezetésben teljesen járatlanok vagyunk, a felső és középső rétegek teljesen hiányoznak… csak organizálni tudunk, de a harcászatban amatőrök vagyunk”.

Természetes, hogy ilyen körülmények mellett ma egész Amerika társadalma két táborra oszlik. Egész Amerika kettészakadt, egy háborús és egy békepártra. Ezek a jelzők egyáltalán nem fedik a USA két nagy pártjának, a republikánusoknak és a demokratáknak a politikai határmesgyéit. Nem lehet azt mondani, hogy a demokraták mind háborús és a republikánusok mind békepártiak. Az azonban bizonyos, hogy a demokrata vezérek közelebb állanak a háborús beavatkozás gondolatához. Wallace, a demokraták alelnökjelöltje találóan mondotta a republikánusokra:

— Nem igaz, hogy Willkie és a republikánusok békepártiak és hitleristák, az azonban bizonyos, hogy minden békepárti és minden hitlerista republikánus Amerikában.

A nagy dilemmát az európai események és a vezető rétegek adott lelkiállapota fogja eldönteni.

Ez a politikai vezetőréteg körülbelül így gondolkozik:

„Ha Angliának rosszul megy, nem szabad semmit se kockáztatni, ha Anglia sorsa jobbra fordul, be kell avatkozni, hogy megszerezzük a győzelem gyümölcseit!”

Előbb tehát Anglián kell mindennek megfordulnia.

Katonanemzet?

XIII.

Aki az amerikai fegyverkezés számoszlopait nézi, bizonyára csak egyik oldalát fogja látni a nagy készülődésnek, ami itt most ezekben a hónapokban végbemegy. Ezek a számoszlopok immár a világrekordok magasságába nőttek s az Egyesült Államok kiapadhatatlan gazdasági és pénzügyi erejét mutatják, anélkül, hogy ez a nép és ez az ország túlságosan megerőltette volna magát. A törvények itt igen érdekes módon születnek. A törvényhozás először meghozza a maga verdiktjét arról, hogy hogyan és milyen keretek között akar fölépíteni valami új organizációt és csak azután kezdenek gondolkozni arról, hogy az új alkotás mibe kerül és honnan nyerhet anyagi fedezetet. Előbb megszületik a törvény a flotta, a légierő és a szárazföldi hadsereg fölszereléséről s aztán új törvények gondoskodnak a pénzügyi alátámasztásról, részint új adók révén, részint pedig az államadósságok növekedésével. Ezek az államadósságok Roosevelt elnök kormányzása óta 20—-25 milliárd dollárral emelkedtek s ma már 60—65 milliárd körül mozognak.

Willkie és a republikánusok főagitációs fegyvere éppen az volt, hogy ha Rooseveltet újra megválasztják, négy esztendő múlva az Egyesült Államok federális adóssága (nem számítva a negyvennyolc állam külön egyéni adósságait) 75—100 milliárd dollárra fog növekedni, amit a gazdasági élet már nem bír el. A New Deal rendszere szívesebben csinál államadósságot, minthogy a széles néprétegeket új és új terhekkel sújtsa, viszont ez a módszer az amerikai nagy kapitalizmust halálos veszedelmekkel fenyegeti.

A törvényhozás demokrata többsége idáig mindig deferált Roosevelt elnök kül- és belpolitikai terveinek és minden kiadást, minden újabb adósságcsinálást úgyszólván szemrebbenés nélkül megszavazott. Így azután kétségkívül Roosevelt nevéhez fog fűződni az a történelmi lépés, hogy Amerika pacifista és kereskedő társadalmából lassankint egy katonanemzet kontúrjai kezdenek kibontakozni a nyugat földtekén.

A számoszlopok mellett azonban legalább is hasonló módon érdekes és sorsdöntő kérdés az, hogy mi megy végbe az amerikai társadalom százezreinek és millióinak lelkében most, ezekben az időkben. A politika és hadviselés nem csupán anyagi kérdés, ez sohasem volt világosabb igazság, mint éppen mostanában. Az angolszászok nem militarista népek; nem szeretik a tömegfegyelmet; katonai helytállásuk inkább a sportszerűség, mint a fanatizmus lelki élményéből fakad; nem ízlésük a látható heroizmus és az egyén és a kollektívum viszonyát egészen másként értelmezik, mint az európai kontinens nemzetei.

Vajon milyen katona lesz hát a yankee és milyen katonanemzet Amerika?

Az új világ 1940 október 16-án kezdődött, amikor az Egyesült Allamok minden 21—35 év között lévő férfipolgárának jelentkeznie kellett lakóhelyén összeírás végett. Tizenhat és félmillió embert mozgatott meg az októberi összeírás, amelyen mindenki egy számot kapott s nyilvántartásba került. Egy hét múlva azután megkezdődött a nagy sorsolás. A papokat, misszionáriusokat és nős embereket kihagyva a további játékból, minden városban, vagy körzetben kisorsolták a szükséges mennyiségű számot s az újságokban közölték az eredményt. Akinek a számát kihúzta a bekötött szemű őrmester, az sorozásra ment s félévenként annyi yankee öltözködik be Uncle Sam hadseregének büszke egyenruhájába, amennyi az önkéntesek mellett a katonai létszám kitöltésére éppen szükséges. Békeidőben minden besorozott egyén szabadon választhat fegyvernemet, amíg az lehetséges.

Egész Amerikában nincs ma nagyobb gond és fontosabb beszédtéma, mint az új, nagy hadsereg, amely fokozatosan épül ki két esztendő alatt s aztán állandósul, mint a USA új katonai, nemzetvédelmi rendszere és szervezete. Az újságcikkek részletesen leírják s a propagandafilmek gyönyörűen demonstrálják, hogy micsoda gyöngyélet vár az amerikai fiúkra, ha az a szerencse éri őket, hogy katonai szolgálatra alkalmasoknak bizonyulnak.

A havi húsz dollár fizetésen kívül munkaruha, gyakorlóruha és társasági öltöny, hat pár pizsama, kellő fehérnemű és cipő a járandóság. A filmeken láthatjuk, hogy az újoncok reggelire kávét, vajat, sonkát, vagy sültszalonnát, meg két-két tojást és narancslevet kapnak, vacsorára pedig mindenki egy-egy sültcsirkét… Miután csak nőtlen embereket soroznak be, a hozzátartozók ellátása nem jelent gondot, a törvényhozás azonban a katonák egyéb anyagi zavarait is orvosolja.

A hadügyminisztérium (a War Departement) fölszólította a kongresszust, hogy hozzon törvényt a besorozottak moratóriuma ügyében. Miután Amerikában minden valamirevaló embernek autója van, így nyilván a katonák többsége is autótulajdonos, az autót viszont mindenki részletre vásárolja. Gondoskodni kellett ezek szerint az autórészletek és egyéb adósságok rendezéséről.

A legbájosabb rendelkezés az, hogy minden kaszárnyában háziasszonyok működnek… A háziasszonyok hivatása, hogy a katonai táborokban megszervezzék a társadalmi életet. Műkedvelő előadások, táncmulatságok mellett, a helyi társadalom látogathatja a kaszárnyák klubhelyiségeit is s a háziasszonyok tiszte, hogy gardirozzák az anyákat, nővéreket és sweatheartokat a katonai tábor területén. A táborokban és kaszárnyákban rádió, billiárdszoba, könyvtár s lehetőleg teniszpálya és uszoda áll az újoncok rendelkezésére. A négerek viszont külön alakulatokban szolgálnak.

Európai szemmel nézve: ez a katonai nevelés kissé játékosnak tűnik, azonban itt: természetesnek. Az amerikai életszínvonal a kisember Eldorádója; az élet elemi feltételeit, a civilizáció napi kényelmét és apró örömeit mindenki igen olcsón megszerezheti, ha munkája és kenyere van s a katonai ellátás mindenütt a földön az átlagos népi és szociális viszonyokhoz igazodik. Ha a hadsereg nem tudná kielégíteni a nép átlagos életigényeit, a katonaéletet nem lehetne megkedveltetni a yankeevel s a társadalom lázadozni kezdene.

Más kérdés ismét az, hogy az amerikai hadsereg a mai amerikai szellemmel milyen erőt volna képes kifejteni. Ahol elitről van szó: az amerikai flotta, a légierő és a gépesített hadsereg bizonyára a legjobbak közé fog tartozni a világon. Emellett a nyugati földgömbön nincs riválisa Amerikának. Szárazföldi hadseregük csak hosszú idő múlva és csak háborús tapasztalatok után lehetne döntőerejű; vagy akkor, ha kimerült, kiéhezett és lerongyolódott ellenféllel kerülnek szembe. Fegyveres erejük ezért a tengeren, a levegőben s az amerikai kontinensen, sőt gyarmati viszonylatokban is határozottan rendkívüli, új tényező a világpolitikában. Mert Amerika militarizálódását nem lehet megállítani többé.

Felhők a Csendes-óceánon

XIV.

Ha valaki egyetlen lélegzettel magába akarja szívni a nagyvilág távoli, misztikus illatait, ha egyetlen szempillantással érzékelni akarja a nyüzsgő emberiség kavargó színeit — álljon meg egy percre San Francisco kikötőjében. A napnyugati nyár arányló sugarai csodálatos színekbe öltöztetik az eget és vizet. Az ember valósággal érzi a végtelenséget, a horizontot, amely messzi földrészekig ér. A lüktető város fehér, sárga és fekete embertömegei, mint valami gigantikus színjáték statisztériája kavarognak az utcákon és a bömbölő hajók körül. A nagyvilág minden népe itt ad találkozót egymásnak. A messzi Ázsia, a nyugatindiai szigetek, Japán, Kína, a Filippin-szigetek, a maláji világ minden embertípusával találkozol egy negyedóra alatt, mintha az egész világ egyszerre megbolydult volna, mint a felrúgott hangyaboly. S a kikötőben jönnek és mennek a hajók. Az egyik a hawaii szigetekre indul, a másik Dél-Amerika nyugati partjain fog végigúszni, a harmadik holnap Honkongba viszi utasait. Itt, a Csendes óceánon, nem állott meg az élet a háború miatt. Amerikai és japán hajók békésen delelnek egymás mellett a dokkok tövében s a messzi vizeken úgy zajlik az élet, mintha a földgömb másik felén semmi esemény nem történt volna.

A Csendes óceánon béke van. De vajon ez a béke mit rejteget, mi izzik a nagy kavargás mögött? A tenger békés, de a nagyváros — ideges. Az újságok rikoltó címei a távoli háborúról, közelgő földrengés morajlásait hozzák ide a világ másik partjára. „San Francisco tele van kémekkel” — rikoltja az egyik újság. „Százötven új amerikai torpedóromboló épül Friscoban” — hirdeti örömmel a másik. S a távcsövünk végén szépen láthatjuk a nyugati vizekről hazatérő flotta behemót csatahajóit, amint alig füstölő kéményeikkel lustán heverésznek a horizont szélén, szinte meglapulva ég s víz között.

Amerika népe százötven esztendő óta sohasem érezte a világ problémáit oly közel magához, mint ma — ez az Újvilág közhangulatának legjellemzőbb tünete. Míg régente az amerikai közvélemény alig tudott valamit Európáról, addig ma: mindenki háborús szakértő, mindenki stratéga s mindenki „földrészekben gondolkozik”. Nincs olyan újságpéldány, amely tele ne volna Amerika védelmének nagy kérdéseivel, térképeivel és nyugdíjas generálisok cikkeivel. S a közvélemény figyelmét egyre inkább terelgetik keletről nyugatra, egyre inkább mesterségesen és következetesen a Csendes óceán felé. Mit jelent ez? Amerika vezető tényezői nyilvánvalóan látják, hogy felhők gyülekeznek a Csendes óceánon. Míg a keleti partokon nem érheti egyoldalú meglepetés Amerikát, egyre bizonyosabbá válik, hogy bármiféle konfliktus, vagy hatalmi átcsoportosulás a Távolkeleten, vagyis a Csendes óceánon — azonnali háborút jelent a USA számára. A napi szenzációk Európa felől jönnek, de a nyomasztó problémák inkább a nyugati parton tornyosulnak.

A közvélemény úgy érzi, hogy ez a világháború nem lokalizálódhatik csupán Európára és Afrikára s az idegesség Japán tervei és aspirációi miatt sohasem volt olyan nagy, mint mostanában. A japán világhatalom kialakulása a szemközti parton egyre világosabban tárja Amerika vezetői elé a jövendőt, amely most egyszeriben igen gyors tempóban kezd kibontakozni. A Távolkelet összes európai gyarmatbirtokosai (Anglia, Franciaország, Hollandia) a történelmi válság forgatagába zuhantak s ha Japán Indo-Kínára, Sumatrára és Borneora rátenné a kezét, Amerika világhatalmi helyzete is meginogna, mert se nyugatra, se keletre nem tudna mozdulni s elvesztené összes világpiacait. Ez az állapot hozza magával azt az érdekes változást, hogy míg Amerika népe a világpolitikáról eddig mindig vagy moralista, vagy business-alapon gondolkozott, most a katonai, a hatalmi, a politikai eszme egyre inkább igézetébe vonja a társadalom vezető rétegeit. Ebben a tekintetben Amerika népe most kezd közeledni az egykori angol világfelfogáshoz.

A „Nyugati Félgömb-elmélet”, az amerikai—kanadai közös védelem terve, az angol szigetek átengedése amerikai flottabázisok számára s az új fegyverkezési törvények: mind azt mutatják, hogy az egykori kalmárország katonai világhatalommá akar válni s ambíciója: átvenni Anglia szerepét a világ népei között.

Amerika vezetői most kezdenek stratégákká válni s naponta öntik a közvélemény fülébe egy új világpolitika dallamait. Amerika Szueze és Gibraltárja van most elsősorban divatban, Amerika két legsebezhetőbb pontja: északon a Behring-szoros és Alaszka, délen pedig a Panama-csatorna.

Mind a két stratégiai pont a Csendes óceán felől támadható meg s elvesztésük vagy megrongálásuk Amerika életének megbénítását jelentené. A könnyebb kérdés a Panama-csatorna védelme. Kis középamerikai államok környezik, amelyek Amerika zsebében vannak s nyugatról és keletről is az angol szigetvilágban építendő bázisok védelmezik. Ellenség alig férkőzhetik a csatorna közelébe. Nagy az idegesség azonban Alaszka miatt. A washingtoni State Department-t alig érdekli más kérdés két év óta, mint az angol-orosz viszony alakulása. Mert Amerika csak Anglián keresztül kezdhetne új politikát a szovjettel. Alaszkát csupán néhány tengeri mérföld választja el Oroszországtól s a napválasztóvonalnál, ahol a Kis Diomede-sziget a Nagy Diomede-del farkasszemet néz — kellemetlen meglepetések kezdik érni Amerikát. A szovjetsajtó egyre inkább irogatja, hogy Alaszka valamikor az oroszoké volt s kár volt eladni Amerikának. Az elmúlt hat év alatt Oroszország körülbelül tizenhatezer embert telepített le a Behring-szoros partjain, új szibériai vasút épül s a Szovjet új hajó- és repülőbázisokat építtet a Csendes óceán partjain. Három fontos katonai bázis született itt: míg szemben, az amerikai parton, semmi katonai erő sincs.

Ezen a hiányon még csak lehetne segíteni, azonban Alaszka védelmét egyedül katonai eszközökkel nem lehet megoldani, mert a katonai erőknek ezen a területen nem volna semmi „hinterlandja”. Amerikát a legkönnyebb Alaszkán keresztül megtámadni, bár a támadás elsősorban Kanadát érné ebből az irányból. Míg Alaszka területe hatszor akkora, mint a történelmi Magyarország volt, lakosainak száma 1930-ban mindössze 59.278 főnyi volt. Ma a lakosság legföljebb 70.000 lehet s ennek is csak a fele fehér, másik fele eszkimó és indián. Ilyen körülmények mellett komoly katonai védelmet építeni Alaszka számára majdnem lehetetlenség. Alaszkának legalább kétmillió lakosra van szüksége — hirdetik a közvélemény szócsövei. Amerikának tízmillió munkanélkülije van, Alaszka viszont a világ egyik leggazdagabb vidéke s a hőmérséklete, időjárása ugyanolyan, mint a Skandináv államoké. Miért ne lehetne egy részüket idetelepíteni? Nagy készülődések indulnak hát az alaszkai telepítésre. „Csak az a baj — panaszkodnak a szellemi vezérek —, hogy az amerikai népből lassan-lassan kivesz a pioneerszellem.”

Mert bizony senki sem akar Alaszkába költözni.

Ugyancsak erősen kezdi idegesíteni az amerikai közvéleményt a Filippin-szigetek sorsa… Itt a bajok nemcsak kül-, hanem belpolitikaiak is. Japán közelsége itt már annyira érezhető, hogy a filippin törvényhozásnak nemrég redukálnia kellett a japán letelepedők számát. Az őslakosság erősen védekezik a japán hegemónia ellen, azonban a helyzet Amerika számára mégsem rózsás. A Filippin-szigeteknek teljes belső autonómiája van és az úgynevezett Mac Duffie-Act 1946-ra teljes függetlenséget biztosított az egykori spanyol, majd amerikai gyarmatnak. A főbaj az, hogy az amerikai kormány és az amerikai főbiztos nem bír megküzdeni Manuel Louis Quezon államelnökkel, aki Amerikaellenességén kívül még abban a bűnben is leledzik, hogy állítólag — diktátori ambíciói vannak. Miután a manilai parlamentben huszonnyolc politikai párt civakodik, Quezon elnök el akarja némítani őket s az Egyesült Államok és Roosevelt elnök égisze alatt — szégyenszemre! — diktatúrát akar csinálni. Azzal is vádolják, hogy király akar lenni. Annyi bizonyos, hogy a Filippin-szigetek önállósulása Amerika fontos távolkeleti pozíciójának feladását jelenti s egy többé-kevésbé ellenséges, új állam sok bajt okozhatna majd a Csendes-óceán legfontosabb pontján.

Így gyülekeznek a felhők a Csendes-óceánon, ebben az iszonyúan távoli világban. Talán egy nagy világmérkőzés első jelei mutatkoznak a csodálatos égen, a csodálatos vizek fölött.

“Sárga veszedelem”

XV.

Amerika idegessége s a hiedelem, hogy Amerikának előbb-utóbb meg kell ütköznie Japánnal — vajon reális felismeréseken nyugszik-e, vagy az egész dologban kissé túlozva van-e a szenzáció: igen nagy és nehéz kérdés ez, de alighanem egyike a legfontosabbaknak ideát az Újvilágban. Mert miért kellene Amerikának föltétlenül háborúba elegyednie, amikor voltaképpen a Távoli-Keleten nincsenek komoly területi érdekeltségei? A Filippin-szigetek 1946-ban visszanyerik függetlenségüket, az egyetlen amerikai gyarmat: Hawaii (és egyetlen jól jövedelmező amerikai gyarmat) a Pacificon viszont oly messze van Japántól és annyira védhető, annyira kezeügyében fekszik Amerikának, hogy elfoglalását alig lehet megkísérelni. Japán ma is harmadik legjobb vevője Amerikának s mindkét nép számára akkora terjeszkedési lehetőségek állanak rendelkezésre egymás érdekeinek súrolása nélkül, hogy még egy japán-amerikai együttműködés sem volna elvileg elképzelhetetlen — miért kelljen hát a két népnek megütköznie? Miért az idegesség, amiről előbb szólottunk?

Az orosz-japán háborúig Amerika politikája egyenesen kedvezett Japánnak, pedig akkor a Filippin-szigetek már régen Amerika birtokában voltak. Az egész „sárga veszedelem”-elmélet, a sárga faj elleni védekezés irodalma és világ-divatja a kínai boxerlázadás és az orosz-japán háború közötti években s azok körül kulminált. Az amerikai-japán ellentétek ezek következtében 1910 körül kezdtek kiéleződni. Az orosz vereség az egész fehér világnak mélyen szemet szúrt s a gyermek-lelkű amerikai társadalom azóta érzi magában azt a hivatást, hogy a fehér emberiséget meg kell mentenie a sárga veszedelemtől. A világháború előtt kezdődött meg a nagy harc Amerika faji politikájában. Míg addig bárki bárhol letelepedhetett az Egyesült Államok területén, két évtized óta Amerikából mindenki ki van zárva az angolszász fajt kivéve. A kizárás, a visszautasítás még erősebb a színesekkel szemben. Amerika harminc év óta faji harcot folytat a demokrácia törvényei és korlátai között — törvényszerű hát, hogy szembe kellett kerülnie a másik világfaj vezető népével.

Ha Amerika megmarad a Monroe-elv mellett, sohasem kerül összeütközésbe se Japánnal, se a világ egyetlen más hatalmával sem: olyan szép és mindenki által tisztelt, elismert gondolat, hogy „Amerika az amerikaiaké”. Igen ám, de a Monroe-elvet Amerika hágta át azzal, hogy Amerikán kívül gyarmatokat szerzett s Amerikán kívüli érdekeltségekbe bonyolódott. Monroe elnök 1823-ban deklarálta a maga igazságát, az első amerikai hajó viszont már 1784-ben megjelent Canton kikötőjében s azóta Amerika pillanatig sem tágít attól a nézetétől, hogy a Távol-Kelet országaiban őt is egyenlő jogok és lehetőségek illetik meg a kereskedelem terén. A Monroe-elvnél van egy régibb amerikai gondolat s ez a „nyitott ajtó” elmélete (az „open door”), amely egészen 1936-ig uralta az amerikai távolkeleti politikát. Jó százötven esztendeje Amerika két dolgot követel és sürget minden tőle telhető eszközzel a Csendes-óceán vidékén:

1. Kína nemzeti és területi integritását.

2. Azonos kereskedelmi lehetőségeket Kínában.

Amerika természetszerűen ellene van minden oly hatalomnak, amely Kínától területeket foglal el s harcra kel minden olyan országgal, amely Kínát saját maga számára akarja hasznosítani s védővámokat emel. 1936-ban az Amerikai Egyesült Államok kereskedelmi forgalma Kínával 371 millió kínai dollárra rúgott: a világ egyik legnagyobb piacáról, nyersanyagforrásáról, vásárló tömegéről, a világ egyik legnagyobb üzletéről van itt disputa Amerika és Japán között.

Az amerikai elnökök és kormányok egész sora küzd azon harminc-negyven esztendeje, hogy Amerika „jogai” csorbítatlanok maradjanak Kínában s a másik hatalom: Japán rá ne tegye kezét az egész roppant, gazdátlan örökségre. A bajok már Taft elnök idejében megkezdődtek Amerika „nyitott ajtaja” körül. Wilson, Harding, Hoover elnöksége alatt egyre gyűlnek a problémák, Amerika egyre több ok miatt „tiltakozik”, egyre több befejezett tényt nem hajlandó elismerni. (Shantung, Mandzsukuo stb.). Roosevelt elnök és államtitkárja, Hull, ugyanezt a politikát követik s eközben a helyzet odáig fejlődik, hogy Kína lakosságának fele, területének negyedrésze, a főbb városok és vasutak mind Japán kézbe kerülnek. Kína ma is van, létező állam, de teljes a bizonytalanság körülötte s egyre kevesebb az üzleti lehetőség benne. Az ajtó egyre inkább becsukódik Amerika számára… A „nagy piac” a fegyveres foglaló zsákmánya lett.

Az amerikai társadalom a világháború befejezése óta világosan látja a távolkeleti helyzet eme alakulását s annak jövendőjét is. Ebben a korszakban Japán kínai terjeszkedésével szemben úgy Anglia, mint Amerika ugyanazt a politikát folytatta: segítették fegyverrel és pénzzel Kínát s ugyanakkor lehetőleg megakadályozták, hogy Japán az ő piacaikon fegyvert és Kína leigázásához szükséges, hadviselésre való nyersanyagot kapjon. Ez az úgynevezett „morál embargó” azonban furcsa dolog volt, mert mint mondottuk, Japán harmadik vevője Amerikának.

Mi hát most a helyzet? Amíg a világháború ki nem tört, Amerika abban bízott, hogy elég a hátmögötti támogatás Kínának; Japán majd elfárad s különben is, ha valami baj van: ott vannak a távolkeleti gyarmatbirtokosok, azok majd rendet csinálnak. A világháború azonban segítségére jött Japánnak. Amerika most úgy érzi, hogy a Csendes-óceánon egyedül maradt Japánnal szemben; Anglia, Franciaország és Hollandia sorsa és jövője teljesen bizonytalan — nem lehetetlen tehát, hogy új osztozkodás készül a távoli Keleten. Ez a lehetőség roppant idegességgel tölti el az amerikai lelkeket. Nem elég, hogy Hitler és Mussolini szellemében Új Rend készül Európában, még Kelet-Ázsiában is Új Rend legyen Japán vezetése mellett?

Amerika ma még nemigen meri kenyértörésre vinni a dolgot a Csendes-óceánon a jelen körülmények mellett. Megvonta a nyersanyagkivitelt Japán felé s emellett vár és fegyverkezik. A Washingtonban ma uralkodó politikai meggyőződés szerint addig nem lesz háború Japán és Amerika között, vagyis Japán addig nem lép föl támadóan a Csendes-óceánon, amíg két alaptételben nem áll be változás. Ezek:

1. Nincs háború addig, míg Amerika le nem zárja piacait Japán elől.

2. Nincs háború addig, míg Amerika flottatúlsúlyban van a Csendes-óceánon, illetve amíg az egész amerikai flottát a nyugati parton (Hawaiban) tudja tartani.

Mivel Amerikának másutt is szüksége van vagy lehet tengeri erőkre s mivel Amerika az egész „Nyugati Félgömböt” meg akarja védeni, — azért született meg a Two Ocean Navy Bili, azért épülnek a flottabázisok s azért az egész roppant arányú fegyverkezés. Amerika sokáig nem tartott attól, hogy „Blitzkrieg” lesz a Csendes-óceánon, de hogy előbb-utóbb baj lesz errefelé, azt mindenki látja, érzi és hirdeti. És egész Amerika készülődik erre az erőpróbára is.

Hogyan látják a háborút?

XVI.

1940 őszén, még meg se számolták az utolsó szavazatot, amelyet az elnökválasztáson valamelyik eldugott körzetben Rooseveltre, vagy Willkiere voksoltak, Washingtonban máris jelentkezett Morgenthau pénzügyminiszter s felszólította a törvényhozást, hogy hatvan milliárd dollárban limitálja az államadósságokat és új adóemeléseket kért a fegyverkezés céljaira. Amíg a választási kampány folyt, a kormány bölcsen hallgatott az adóemelésről és az államadósságok növeléséről, de mihelyt Roosevelt győzelme bizonyossá vált, egy napot se vesztegettek tétlenségre ebben a kellemetlen irányban. Aki ismeri némileg az államháztartási pénzügyi technika rejtelmeit, az tudhatja, hogy amikor egy pénzügyminiszter bejelenti az újabb és újabb anyagi szükségletet, a kért összeget rendszerint már el is költötte. A 60 milliárd államadósság már rég megvolt, az amerikai törvényhozás csak szentesítette a kormány cselekedeteit s Willkie jóslata kezd kísértetiesen beteljesedni: négy év alatt a Roosevelt-rezsim közel 100 milliárd dollárra fogj; föltornászni az Egyesült Államok szövetségi adósságait.

Ennél az eseménynél semmi sem bizonyítja jellemzőbben azt a tényt, hogy Amerika egész politikáját teljesen és kizárólagosan a háború kérdése irányítja. Minél jobban telik az idő, annál inkább fognak az új és új védelmi szükségletek jelentkezni s végül a túlprodukcíó ismét elönti Amerikát, mint a világháború alatt. A hadianyagtermelés, hajó- és repülőgépgyártás máris felpezsdítette a nagyipart s Anglia számára ugyancsak dolgoznak a gyárak. Ha ez így megy tovább, a túlprodukció és utána a gazdasági krízis éppúgy beáll most is, mint húsz évvel ezelőtt. Hiába a régi példa minden tanulsága: semmi jel arra, hogy a USA más politikát folytasson, mint negyedszázaddal ezelőtt.

Amikor 1939-ben az új világháború kitört, az amerikai törvényhozás hamarosan megszavazta a semlegességi törvényt, amely hat pontban sorolta föl azokat az intézkedéseket, amelyek Amerikát távol akarják tartani a mostani háborútól. Az 1939 november 4-i semlegességi törvény annak a lelki élménynek a reakciója, amely Amerika népét az új világháború kitörésével érte. A közvélemény teljesen az első világháború utáni gazdasági összeomlás hatása alatt állott s a pacifizmus szemlélete uralkodó volt. Amerikának százezer katonája volt és légvédelmi fölszerelésével Coney Islandot se lehetett volna megvédeni ellenséges repülőkkel szemben. A háború, mint távoli szörny jelent meg a közvélemény szemében, amellyel szemben egyetlen kötelesség: távolmaradni tőle. A társadalomban naiv politikai hiedelmek éltek arról, hogy Németország magától összeomlik. Ez volt az első fázis.

A második akkor született meg, amikor Franciaország kapitulált s a németek megkezdték Anglia légi ostromát. A közvélemény az ellenkező végletbe esett. „Minden elveszett” — mondogatták a totális államoktól reszkető lelkek s ebben a hangulatban indult meg a fegyverkezés az „önvédelem” céljaira.

A harmadik fázist most, Roosevelt megválasztásától lehet számítani, s ennek uralkodó mottója az a meggyőződés, hogy „Anglia még nem veszett el, a Szigetországot nem foglalták el, hosszú háború lesz s ennek a végén kell érvényesíteni erőnket, Angliát addig is támogatni kell”. Ennek az iránynak az első produktuma a „Land and lease” törvénye Anglia fokozottabb megsegítéséről, amely 1941 márciusában lépett életbe.

Mindezekkel a fejleményekkel egyidejűleg a régi, úgynevezett „dollár-imperializmus” kezd átalakulni a misszionárius és politikai imperializmus lelki állapotává… Amerika vezető elméi sokat tanultak a németektől, így például geopolitikát is. Amerika két világóceán közepén fekszik, a nyugati földgömb legértékesebb részét birtokolja s az Egyesült Államok uralma a földterület hat százalékára terjed ki, lakosai pedig az egész emberiség hat százalékát teszik. Ugyanekkor a világ mobilvagyonának fele, a világ iparának fele, a föld motorizált erőinek 65%-a Amerika birtokában van. Egyik statisztikustik szerint a gépi erők egy emberre eső viszonyszáma Amerikában 153, míg Németországban 27 s a Fortune Survey büszkén írja: „Amerikának ez a relatív szupremáciája a világ összes többi nemzetei fölött, nagyobb, mint Rómáé volt a rabszolgaság korában.”

Az amerikai embert minden időben a szélsőséges öntudat-hullámzás jellemezte, ezt sok nagy írójuk megállapította. Vagy nagyon büszkék arra, hogy mindenben ők a legnagyobbak, vagy szolgai módon imádnak másokat. Most az öntudati elem pozitívizmusa tombol — külpolitikai tekintetben azonban még mindig fönnáll a kisebbségérzet Angliával szemben, a „colonial hang-over”, mintha még ma is Anglia gyarmata volnának… Ennek főoka az amerikai társadalom nagymértékű sznobizmusa. Noha az amerikai népnek csak kis töredéke eredeti angol származású, mindenki angolabb akar lenni az angoloknál s ez természetszerűen ma Anglia háborús céljainak elfogadásában, sőt néha azok túllicitálasában jelentkezik.

A világot semmiesetre sem lehet Amerika nélkül konszolidálni — mondja az új öntudat. Se Keleten, se Nyugaton nem lehet végleges békét teremteni nélküle, amikor a nyersanyagok, az ipar, a kereskedelem, a vagyon ennyire Amerika kezében van s Amerika ilyen geopolitikai pozíciót birtokol a Föld közepén Kelet és Nyugat között. Ez a helyzet azonban óriási felelősséget is jelent — hirdetik az új öntudat ébresztői, — mert Amerikának csak egyetlen világhivatása lehet: bíráskodni a népek fölött s fönntartani a világ hatalmi és gazdasági egyensúlyát. Ha viszont ez a világhivatás fönnáll, akkor ezt milyen eszközökkel kell művelni a mai körülmények között? Erről a nehéz kérdésről igen különbözőképpen gondolkoznak s megfigyeléseim szerint háromféle irányzat észlelhető a vezető rétegek szemléletében.

Az első irányzat azt mondja, hogy Amerikának Nagybritannía szerepét kell átvennie a világpolitikában s úgy kell játszania az izoláció és a beavatkozás fegyvereivel, mint ahogy azt Anglia csinálta a XIX. században. Hol beavatkozott az európai háborúkba, hol nem. Viszont Anglia nem vett részt a harmincéves háborúban s világhatalmát talán éppen ez alapozta meg!

A második szemlélet a „limited intervention”, azaz a korlátolt beavatkozás iskolája, amely sok tekintetben realizálódott a jelenlegi külpolitikában. Lényege: zárt területen (Nyugati Földgömbön) önálló politikát folytatni, átvenni a föld felének vezetését s az angolszász népek védelmét. Ez a szemlélet számol azzal, hogy a világot regionális imperializmusok fogják uralni. Európát: Németország, Ázsiát Japán és a föld többi részét Amerika. A harmadik szemlélet az elkerülhetetlen beavatkozást hirdeti, de nem mondja meg, hogy hogyan. Szélesebb kontúrjait később igyekszem fejtegetni.

Mind a három szemlélet találkozik valamilyen formában az összes angol-szász népek közös jövendőjével. Sokan hiszik, hogy bármilyen legyen is a világháború kimenetele, annak egyik biztos eredménye lesz: Anglia és Amerika egyesülése. Az elképzelések ezen a téren meglehetősen homályosak. Az angol-szász „világanschluss” ugyanis egyáltalán nem oldaná meg az égető gazdasági kérdéseket. Éppen ezért Amerika népében ma vajmi kevés ambíció él arra, hogy Kanadát, vagy Ausztráliát a USA testébe bekebelezzék. Kanada óriási gabonafölöslegei és Ausztrália gyapotja megölné az amerikai farmereket s elriasztaná az Egyesült Államoktól a délamerikai országokat. Az Egyesült

Államoknak egyik legfőbb gondja, hogy Dél-Amerika összes terményeit meg kell vásárolniok, ha fenn akarják tartani jelenlegi külpolitikájukat. Mit csináljanak annyi nyersanyaggal? Az angolszász unió méginkább fokozná tehát a ma is súlyos gondokat. Ezért azt hinni, hogy Amerika erőszakos úton Angliától bármit is el akarna ragadni: valószínűtlen feltevés.

A feladat, amely Amerika vezetői előtt lebeg, azt szuggerálja, hogy Amerikának vagy megértésre kell jutnia Európával, vagy meg kell ütköznie vele. A japán veszedelem lehet kellemetlen, de nem lehet halálos. Legföljebb a Filippin-szigetek vesznek el, de azok is csak akkor, ha Európában Amerikára kedvezőtlen végső állapot keletkezik. Ha viszont Amerika Európával egy úton haladhat, akkor nincs sárga-veszedelem. Éppen ezért a döntésnek Európában kell megérnie.

Az amerikai szemlélet viszont természetszerűen éppen Európát illetően a leghomályosabb, illetve az európai valóságos életviszonyok a legkevésbé ismertek Amerika széles néprétegei előtt. Míg világviszonylatban az amerikai politika meglehetősen világos, addig a bonyolult európai részletkérdések csak kevés szakértő elméjében élnek határozott vélemény formájában s ezek a felfogások is könnyedén ingadoznak.

A világháború óta mégis sokat javult a helyzet ezen a téren. Az amerikaiak százezrei utazták be Európát a húszas-harmincas években s megismerkedtek egy-egy, vagy több ország viszonyaival is. A nagy lapok külpolitikai cikkírói mind ismerik az európai országokat s foglalkozásukat igen komoly alapossággal végzik. A baj persze az, hogy egy-két évi európai tartózkodás nem nyújthat teljes helyzetismeretet egy-egy amerikai szellemi munkás számára s ezért a szakértelem is felületes és elfogult néha. Mégis azt kell mondanom: az amerikai közvélemény irányítói jobban ismerik Európát, mint az európai vezérek Amerikát. A komoly lapok igyekeznek objektívek lenni s az ellenvéleménynek is helyet adnak. Az amerikai felfogást teljesen naivnak bélyegezni a mi belső, európai viszonyaink megítélésében, nem lehet, noha sokszor igen sok nívótlan véleménnyel találkozunk magas körökben is.

Egy emberöltővel ezelőtt egészen más volt a helyzet. A távolság sokkal nagyobb volt Európa és Amerika között, az amerikai sokkal ritkább jelenség volt az Óvilágban, mint a nagy háború óta s a kivándorolt milliók is mind azt hitték, hogy országuk abban az állapotban maradt otthon, ahogy ők utoljára látták. Ma mindenki elsősorban az európai viszonyok iránt érdeklődik s ha a nézetek néha elfogultak, vagy túlságosan általánosítok is, de az alapvető tévedések ritkák. Az amerikaiak jobban ismerik Európát, mint például a franciák. Szemléletük lényegét az alábbi pontokban lehet összefoglalni:

1. Az amerikai lélek százötven esztendő óta abban az általános felfogásban él, hogy Európa az a kontinens, amely sajnálatos módon sohasem találja meg a béke és igazság útjait s így minden baj és szerencsétlenség innen zúdul az emberiség nyakába. Ez az alapvető felfogás a szabadságharcban keletkezett, mikor az Újvilág lerázta az angol gyarmati uralmat. Az amerikaiak azóta is állandó gyanúval nézik az európai kontinenst s keresik, hogy a reakció hol üti föl a fejét. Hitem szerint a Monroe-doktrina sem más, mint ennek az állandó lelki atmoszférának a korai megnyilatkozása. Amerika százötven évvel ezelőtt azt hitte, hogy nemcsak magának, de az egész emberiségnek is utat nyitott a szabadság felé s mikor azt látta, hogy a francia forradalom összeomlott, a bécsi kongresszus újjárendezte Európát s a „reakció” ismét úrrá lett a földön, így gondolkozott: „Ha Európában elbukott a szabadság, legalább nálunk maradjon meg s bennünket senki se háborgasson.” Minden forradalom expanzívnak indul s ha konszolidálódik, inkább a biztos kevesebbet választja, mint a veszélyesebb nagyot. Ugyanezt tette a szovjet is, amikor először „állandó forradalommal” akarta meghódítani Európát, majd visszahúzódott a „szocializmus egy országban” rendszere és módszere mögé.

2. Amerika mindig törvényszerű ellensége volt és mindig törvényszerű ellensége lesz az Európát uraló legnagyobb hatalomnak, bármelyik nép alkossa is ezt a hatalmat: ez az amerikai politika alaptörvénye, amelyet hosszú időkig nem változtathat meg a világfejlődés. 1812-ben beavatkoztak Anglia ellen a „tengerek szabadsága” védelmében, de voltaképpen azért, hogy Anglia sohse fenyegethesse többé őket függetlenségük elvesztésével. 1917-ben beavatkoztak a Kaiser Németországa ellen. Mikor viszont azt látták, hogy Franciaország túlhatalma fenyegeti Európát, otthagyták a Népszövetséget és határozott németszimpátiákat mutattak.

Az amerikai nép lelkiségéből folyik, hogy mindig a legyőzőitekkel tart s mindig az Európát uraló hatalommal szemben sorakozik fel. Ez az ösztönös politika azonban rendszerint megfelel üzleti és hatalmi érdekeinek is.

3. A múlt világháború óriási tanulság volt Amerika számára. Wilson elnök és utódainak politikája darabokra tépve hever a közvélemény lábainál. 1919-ben Wilson 14 pontja adta meg a békemű alapját, de Amerika nem vett részt az új határok megállapításában s a békerendszer további fenntartásában sem. Amerika beavatkozása eldöntötte az első világháborút, de Amerika csakhamar kibújt a felelősség további vállalása alól: ez erkölcstelen cselekedet volt — mondják. Benn kellett volna maradni a Népszövetségben, végre kellett volna hajtani a békés revíziót s akkor ma nem volna háború: ez a hiedelem.

Éppen ezért a múlt hibáit nem szabad mégegyszer elkövetni. Az amerikai közvélemény elismeri ma is, hogy a versaillesi, trianoni és saint germaini békeszerződés igazságtalan, káros és rossz volt. Wilson hibáit belátják és az elmúlt húsz év politikáját „felelőtlennek” nyilvánítják a jobb elmék. Elismerik, hogy Németország és Olaszország szaporodó népének joga van új életlehetőségeket keresni. A kisantant-propaganda itt is sok kárt okozott, de Románia sorsát például senki sem kísérte részvéttel. (Igaz, hogy itt szerepet játszott az antiszemitizmus is.) Nagy irodalom fejlődött ki a gyarmati kérdés igazságosabb rendezéséről.

4. Amerika népének tengelyellenes magatartása főleg abban leli magyarázatát, hogy a közvélemény azt hiszi: Németország, Olaszország és Japán segítségével világuralomra tör. Azt hiszik, hogy Németország örökre hatalmában akarja tartani a megszállott országokat, hovatovább minden európai népet le akar igázni s aztán meg akarja támadni Amerikát is. Ez a tevékenység — hitük szerint — a nemzeti szocializmus belső természetéből folyik s a folyamat megállíthatatlan. Egy igazságos német békeajánlat óriási csapást mérhetne erre a szemléletre, ha az kellő időben érkeznék.

5. Mindezekből természetszerű módon következik az a tény, hogy Amerika hivatalos politikája és közvéleménye is teljes erővel áll az európai kis népek oldalán. A kis népeket a veszedelmes nagyhatalmak természetes ellensúlyának tekintik s humánus és keresztényi dolognak tartják, hogy a kis népeket meg kell védeni a nagyok elnyomásával szemben. Ha Amerika bármilyen formában is hallatni fogja a szavát egy új békemű megalkotásánál, bizonyos, hogy Roosevelt pontjai között legelső lesz a kis népek és nemzetek önállóságának védelme.

Sajnálattal kell megállapítani viszont, hogy Amerika hivatott és kevésbé hivatott közvéleményének szemléletében éppen ez a „kisnép-komplexum” él a leghomályosabban. Az amerikaiak alig tesznek különbséget kis nép és kis nép között. Intelligenciájuk tekintélyes része európai kis népek leszármazottaiból áll s ez is fokozza a szimpátiát, de ugyanakkor a kis népek fiai erősen hadakoznak egymás ellen itt helyben, Amerikában s ez sötétíti a horizontot. Alig él tudatos szemlélet arról, hogy az európai kis népek legalább is három csoportra oszthatók. A skandinávok között nincs népi és nemzetiségi ellentét, a nyugatiak között már van s a középeurópaiak és balkániak iszonyú ellentétek közepette élnek. A kis népeknek tehát nem elég függetlenség, életviszonyaikat rendezni kell előbb, hogy békében élhessenek. Ezen a téren nagy feladat Amerika vezető köreinek és közvéleményének felvilágosítása.

Milyen lesz az új imperializmus?

XVII.

Amerika kormánya diplomáciai működése során állandóan azt hangoztatja, hogy az egész világon mindenütt ellene van az erőszakos terjeszkedésnek s az amerikai nép túlnyomó része szentül meg van győződve arról, hogy az amerikanizmus lényege világviszonylatban: az elnyomottak védelme és a szembenállás minden imperialista törekvéssel. Amerika történelme során valóban gyakran síkraszállott mások imperialista törekvéseivel szemben, de eme jelszavak ürügyével — terjeszkedett is. A mai szállóigéket az amerikai nép őszintén hiszi, ezzel szemben mindenki látja, hogy Amerika mégis egyre inkább az imperializmus útján halad. Vajon miért van ez így? Nincs ebben a dologban valami áthidalhatatlan ellentmondás? A tények és jelszavak között lehet-e ekkora különbség? Nem nehéz rájönni az igazságra, hogy az ellentmondások csak látszólagosak s Amerika egész jövője, léte, biztonsága a fokozottabb hatalmi politikával áll szoros és elválaszthatatlan összeköttetésben.

Az imperializmus fogalmát kétezer év óta definiálják a politika gondolkozói, de minden megállapítás rossz és hiányos. Az imperializmus a növekedésen és a terjeszkedésen nyugszik s minden ember, minden család, minden társadalmi réteg s minden nép, aki, vagy amely szaporodik, igényeiben növekszik és belső erejében fejlődik, a természet akaratánál fogva imperialista lesz. Így minden egészséges és szaporodó nép imperialista. A világ népei között viszont Amerika fejlődött a legtöbbet az elmúlt száz esztendő alatt. Hogy azután egy nép imperialista tevékenységét milyen formák között éli ki, az csupán az adott viszonyoktól és az uralkodó eszmeáramlatoktól függ. Van politikai, vallási, intellektuális, forradalmi, gazdasági és misszionárius imperializmus. A népek hódítanak politikai okokból, vallási türelmetlenségből; hódítanak, mert forradalmi vívmányaikat akarják otthon megszilárdítani és kifelé elterjeszteni; hódítanak, mert gazdasági érdekeik úgy kívánják, s terjeszkednek, mert az a hivatástudat születik meg bennük, amit Vergilius úgy fejezett ki népe számára: „Tu regere imperio populos Romane, memento”.

Éppen egy szellemes amerikai író, Raymond G. Gettel állapítja meg („History of Political Thought”), hogy az imperializmus nem mindig tudatos és bevallott ténykedése valamely államhatalomnak, sőt nem is mindig a fennálló politikai rendszerek, vagy kormányok műve. Így Angliában századokon keresztül nemcsak ellenzékiek, de kormányon lévő elemek is ellenezték az új gyarmatalapításokat s a vilmosi Németországban a konzervatívok ugyancsak ellene voltak a gyarmatosításnak. Az imperializmus mégis uralkodó eszmévé lett s ha nem is a kormányok hajtották végre, megcsinálta magánszorgalomból a nép, a kivándorlók, a nagykapitalizmus s aztán az uralkodó kormány mindig áldását adta a befejezett tényekre. Az említett író utal rá, hogy Amerika életében máris kétféle imperialista korszakot ismerünk. Az elsőt a földéhség vezette. A telepesek ekkor indultak útnak keletről nyugat felé, hogy elfoglalják a két óceán között fekvő vidékeket. Ez volt a honfoglalás imperializmusa. A második korszak Amerika világpozícióját igyekezett megteremteni a gyarmatosítás korában s ez szerezte meg a yankeenek Alaszkát, a Filippin- és Hawai-szigeteket s Amerika többi gyarmatát, de egyben a kereskedelmi és pénzügyi kontrollt is a világpiacok jórésze felett. Ez az imperializmus vitte őket a kínai kikötőkbe s ez sodorta bele a távolkeleti bonyodalmakba. Ugyanez az imperializmus vitte őket 1917-ben a világháborúba.

Minden nép imperialista tehát, ha módja van rá s a népet uraló kormányzat, vagy politikai rendszer mindig tagadja, hogy ő ezt az imperializmust testesítené meg. A nép, a társadalom legtöbbször észre sem veszi, hogy életstandardja és egész berendezkedése már egy megkövesedett imperializmus, egy kialakult s fegyverrel, vagy más eszközökkel megszerzett világpozíció birtoklásából ered. Az imperialista népek beszélnek a legkevesebbet arról, hogy kihasználják más népek munkaerejét, idegen földterületek nyersanyagkészletét. Az adott helyzetet mindig igazságosnak és jogosnak tartják. A maguk imperializmusán sose háborodnak fel, csak a másén. Az imperializmus így mindenütt jelen van, csak egyes népek jobban el tudják takarni a valóságot, mint mások és szebb jelszavakba tudják burkolni terjeszkedési vágyaikat. Az amerikai nép büszke arra, hogy erőszak nélkül kormányoz, hogy gyarmatait készpénzen vásárolta, vagy legrosszabb esetben: szabadságharcokban szerezte meg. Most, hogy Amerika egyre inkább a hatalmi politika útjára tér s az imperializmus vágányain rohan előre, az olyan természetes és magától értetődő jelenség, mint, hogy Európában Németországnak és Olaszországnak ki kellett törnie eddigi életkeretéből.

Az Egyesült Államok a földgömb közepén, két óceán között, a világ egyik legértékesebb területrészén fekszik. Akármi történik az Atlanti-óceán, vagy a Csendesóceán partjain, az mind közelről érinti az amerikai nép életét. A világ viziútjai s a gyarmatok problémái életkérdések számára, mert meg nem felelő történelmi alakulások összetörhetnék egész kereskedelmét s lerombolhatnák a világpiacokon megszerzett hídfőit. Amerika a faji háború kellős közepén él, egyenlő távolságra a fehér, fekete és sárga emberiségtől. Legtermékenyebb és legértékesebb részét foglalja el annak a kontinensnek, amelynek lakossága — több-kevesebb kivételtől eltekintve két világnyelven beszél, míg Európában több mint száz nyelv virágzik. Bár a népsűrűség aránylag csekély s az amerikai kontinensen még vannak meghódítatlan területek, a belső hódítás már igen nagy nehézségekbe ütközik, s az egész társadalmi és gazdasági élet kialakult formáinak megbontásával járna. Amerikában kezdenek éledni a szociális gondok és nehézségek, amelyeket le kell vezetni, mégpedig elsősorban a világpiacok biztosításával. Anglia példája emellett arra tanítja az amerikai közvéleményt, hogy világbirodalmat és gyarmatokat lehet ugyan fegyver nélkül is szerezni, de fegyver nélkül nem lehet immár megtartani. A távolkeleti fejlemények egyre jobban idegesítik a népet s az idegen politikai erők egyre inkább zavarják a „békés” üzletet. Nyilvánvaló, hogy mindezekre a válságokra csak egy remédium van: a fegyverkezés és a stratégiai és hatalmi gondolat alapján megszervezett világpolitika.

Az elmúlt két esztendő megmutatta, hogy az amerikai kormány tisztában van ezekkel a feladatokkal. Igen ám, de vajon az amerikai népben s a felsőbb osztályokban megvan-e a készség ennek a politikának a szolgálatára? Lesznek-e politikusaik, hadvezéreik és birodalmat igazgató rétegeik? Meg kell állapítanunk, hogy a szellemi fejlettség a legfelsőbb rétegekben nem hiányzik. A politikai öntudat, a politikai gondolkodás az elmúlt húsz év alatt forradalmi módon sokat fejlődött. A tudomány világában a Chicago Scool tudósai élénk befolyást gyakorolnak a közgondolkodásra s a csikágói egyetem éppúgy szuggerálja Washingtont, mint ahogy a Harvard adta az elnöknek az agytrösztöt s a Columbia a külpolitikai ideákat. A Chicago Scool elvont tudományos iskolája az amerikai politikai gondolkozóknak, akik azonban nemcsak könyveket írnak és hallgatóságot oktatnak, hanem C. H. E. Merriam, T. V. Smith, H. Laswell és más professzorok évek óta minden vasárnap délután a rádióban vitatkoznak a világpolitika nagy kérdéseiről. A tudósok persze szabad szellemek s nem konkrét célért küzdő politikusok, de tanaik azt tanítják, hogy a politika a hatalom tudománya, sőt Russel szerint a hatalom a társadalomtudományban ugyanaz, mint a fizikában az energia s ugyanazon törvényeknek hódol.

Az elmúlt öt év alatt olyan politikai irodalom fejlődött ki Amerikában, melyhez hasonlóra sohasem volt még példa s ezeknek a könyveknek a hatása a középosztályban igen nagy. Amit régebben alig tettek, ma nyíltan vitatkoznak a nagy politikai életrendszerek lényegéről és jelentőségéről, Amerika küldetéséről s öntudatlanul is fejlesztik az imperializmus öntudatát, amely a politikában máris realizálódik. A Monroe-elv átalakul a nyugati félgömb megszervezésének és együvétartozásának pánamerikai gondolatává. Amint a tengelyhatalmak Európát akarják egységbe kovácsolni és megszervezni, úgy Amerika a födgömb másik felét hasonlóképpen vezetése alá akarja rendelni. Teljes külpolitikai egységet követelnek a nyugati földgömbön, s ennek megvalósításán munkálkodnak. A délamerikai államok termelését Észak céljaira akarják megszervezni, saját világrendjük uralmát gazdasági szempontból megtartani és kiépíteni, a fél világot vezetni s annak a nevében fellépni a világpolitika színpadán. Biztosra veszik, hogy akár győz Anglia, akár nem, a világ vezetését ez után a háború után Amerika veszi át.

Az imperializmusnak ezen az útján nyilvánvalóan nincs megállás egy nagy összeütközésig, s ezzel a fejleménnyel a világon mindenkinek számolnia kell. Hogy az amerikai imperializmus a sikeres megvalósulás esetén mit hozna a földre, — azt viszont nem nehéz elképzelni. Egy ma még politikailag mégis csak fejletlen nép uralmát más, hasonlóan fejletlen népek szövetségének az élén, hosszú időre a fehér emberiség civilizációjának s főleg az európai kontinens jelentőségének lassú elsorvadását…

S amíg a királyok, az államfők, az uralkodó osztályok voltak imperialisták, illetve, míg a nép imperializmusa rajtuk keresztül nyilvánult meg, addig az emberiséget —- kisebb veszedelmek fenyegették, mint manapság. Mert az alsóbb néptömegek imperializmusa a legborzalmasabb a földön az elnyomottakkal szemben. A királyok országokat foglaltak, a népek a kenyeret ütik ki egymás szájából. Mert, hogy a népek jobbak, mint egykor letűnt történelmi vezetőik, azt minden korban csak a forradalmárok hiszik, hogy ezzel izgathassanak.

Az elnyomottak számára mindig jobb idegen uralkodókat, mint idegen őrmestereket szolgálni…

A yankee az angolszász családban

XVIII.

Nem lehet kétség abban a tekintetben, hogy az amerikai nép az angollal nagyjában és egészében éppúgy testvérnek érzi magát, mint az osztrák a némettel. A viszony azért más közöttük, mint az egykori német törzsek között, mert nem egy tömbben, hanem egymástól nagy messzeségben élnek s a földrajzi helyzet különböző életformákat alakított ki közöttük. Ennek következtében más a világhivatásuk, társadalmi struktúrájuk, osztálytagozódásuk s más a civilizációjuk, de ezeknek a jelenségeknek a mélyén ugyanaz a kultúra, igen hasonlatos szellem, rokon gondolkozásmód és egymástól alig különböző emberi ideálok húzódnak meg. Olyan egység sosem alakulhat ki közöttük, mint az egykori német néptörzsek között, de amint a német nép egységét nem lehet megbontani, úgy azt is igen nehéz elképzelni, hogy Amerika bármikor is angolellenes politikát folytasson, vagy nagy világháborúk esetén valamilyen formában ne támogassa a testvérnépet. A két állam politikai közeledése már a XIX. század második felében megkezdődött s bizonyos zökkenők után egyre erőteljesebben kialakult. A spanyol- amerikai háború volt az a fordulópont, amikor Amerika először érezte külpolitikai tekintetben, hogy Anglia jóindulatú semlegessége számára milyen értékel jelent s azóta is az a helyzet közöttük, hogy békeidőben sokszor zsörtölődnek, de háborús krízisek alkalmával összetartanak és szorosan együttműködnek.

Az angolszász fajtának eddig az volt a jellegzetes sajátsága, hogy heroikus erőkifejtést csak háború alkalmával és rövid időre csinált s győzelmei után ismét a pacifizmus szemléletébe esett. A békeidők diplomáciai csatái azután mindig sok nézeteltérést hoztak felszínre Anglia és Amerika között s ennek főoka a két ország különböző társadalmi szemléletében rejlik. Az amerikai intellektuelek az elmúlt húsz esztendő alatt sok borsot törtek az angol kormányok orra alá. Állandóan kritizálták a brit gyarmaturalom tevékenységét és sokszor szimpátiájukkal tüntették ki az Anglia ellen lázadozó gyarmati népeket. Így az indiai kérdésben éveken keresztül nagy volt Amerikában a Gandhi-szimpátia, egyéb ázsiai bonyodalmak idején az oroszok mellett foglaltak állást s Anglia kizsákmányoló politikájáról írtak könyveket. Érdekes viszont, hogy ugyanakkor a távolkeleti kérdésekben mindig az amerikaiak voltak az intranzigensebbek s a kardcsörtetők. Japánellenességük miatt számtalanszor akartak megegyezni Angliával közös akcióra a Csendes-óceánon s ilyenkor mindig Anglia hagyta őket cserben, mindig Anglia volt az, aki a kevesebbel megegyezett. Az angolok Európa felé szeretnék angazsálni Amerikát, Amerika pedig távolkeleti céljaira szeretné megszervezni az angol erőket. Két érdekszféra természeti adottságai küzdenek itt egymással s ez határozza meg a gyarmati kérdésekben, a flottapolitikában s a világkereskedelmi piacokon vívott háborúkban is az ellentéteiket. Ezek az ellentétek fennállanak, de korlátozottak; a saját érdek mindig és mindenütt gátolja a teljes és fenntartásnélküli együttműködést, viszont nagy válságok idején ezek a bajok eltörpülnek s a két ország közeledését és együttműködését hozzák létre.

Az Egyesült Államoknak a mostani második világháborúban való szerepét a yankeenak az angolszász családban elfoglalt eme helyzete determinálja. A családban az angol az idősebb fivér. Ő a tanultabb: ő a jobb politikus. Neki van nagyobb rutinja a diplomáciai és fegyveres háborúkhoz is. Ő a szellem, a politikai erkölcs és az íratlan ideálok letéteményese. Amerika a fiatal, gazdag öccs, aki elment messze földre szerencsét próbálni s ott hatalmas vagyonra téve szert, rabja ugyan saját környezetének és vagyonának, de a családtól még sem tud elszakadni. Most ebben a háborúban is az az amerikai politika leglényegesebb alapelve, hogy az öccs nem akarja megengedni bátyja világuralmának összeomlását, mert attól fél, hogy az saját cégének, saját életmódjának és saját vagyonának pusztulásával járhat. Ezt a hiedelmet az amerikai nép lelkéből eltüntetni teljesen lehetetlen és meddő ábránd. Semmi biztosíték, semmi garancia nem lehet erős arra, hogy az amerikai nép elhigyje: Anglia bukása nem jelenti sajátmaga pusztulását is. A hiedelem csak akkor oszlana el, ha a hadviselő felek megegyezéses békét kötnének s Anglia öt világrészben jelentkező hatalma, a tengeri utak birtoka, jórészt érintetlen maradhatna. Hogy Európában mi történik, az az amerikai népet úgyszólván nem érdekli, de ez a nép azt hiszi, hogy Angliával a fehér emberiség civilizációja pusztul el, s más nép e civilizáció továbbvitelére nem alkalmas és nem képes.

Amerika háborús készülődéseinek főcélja az, hogy meggátolja az angol világbirodalom szétzüllését. Ezért Amerika már ma is Anglia háborút nem viselő szövetségesének tekinthető. Hogy ez a szövetségi viszony hova és meddig fejlődik, azt senki sem tudja, az amerikai elgondolásokat azonban egy esetleges háborús beavatkozásról ismerni és látni lehet. Az amerikai háborús cél: fölerősíteni az angol birodalmat, mégpedig az otthoni ellenállást és a koloniális, vagy gyarmati erőket is. Ezért Washingtonban Amerika intervencióját mind a mai pillanatig egyáltalában nem egy európai partraszállás és invázió formájában képzelik el. Az elnökjelöltek ezért esküdtek meg arra, hogy Európába nem küldenek amerikai hadsereget s ezért nem tettek ígéretet arra, hogy más világrészbe küldenek-e. Az amerikai intervenciót főleg úgy képzelik el, hogy először is megszállanák az Atlanti-óceán szigetvilágát; lehetőleg mindazokat a pontokat, amelyek stratégiailag fontosak az európai és amerikai kontinens között. Ugyanakkor a délamerikai kontinens teljes ellenőrzését akarják megvalósítani. A következő lépés volna — ha szükség van rá — az angol dominiumok és gyarmatok amerikai hadsereggel való megszállása főleg a Távol-Keleten és Ausztráliában. Még arra is gondolnak, hogy esetleg Indiában amerikai csapatok jelennének meg…

Komolyan foglalkoznak a gondolattal és a társadalom széles köreiben egyre többet beszélnek róla, hogy az Amerikai hadsereg Afrikában ütne tanyát s kacérkodnak azzal a tervvel, hogy az amerikai flotta a Földközi-tengeren is megjelenhetne. Az amerikai nép úgy érzi, hogy az angol gyarmatok és kolóniák nem csupán az angol államhatalomnak szerves részei, hanem az angolszász civilizációnak is. Az amerikai üzletemberek és misszionáriusok valóban jelen vannak mindenütt a brit gyarmati világban s az amerikai társadalom milliókat áldoz angol uralom alatt levő területek civilizálására, amit Európában kevesen tudnak. Hipokrita gondolkozásuk azt sugallja, hogy ezek a területek vagy angol uralom alatt kell, hogy maradjanak, vagy csak amerikai uralom alá kerülhetnek, de más népeknek nincs erkölcsi jogcímük azok megszerzésére. Ugyanakkor a gyarmati kérdésekben a háború előtt szívesen láttak volna valamiféle szerves rendezést s akkoriban elismerték, hogy Németországnak és Olaszországnak joga van a gyarmati terjeszkedéshez. Egyidőben élt a belátás abban a tekintetben, hogy a túlzsúfolt népességű Európa közvetlen közelében (így Afrika északi részében) nem lehet sokáig idegen gyarmati rendszert fenntartani. A Council on Foreign Relations egyik kiadványa arról számol be, hogy amerikai szakértők felkutatták az egész világot: hol lehet még a fehér emberiség népfeleslegeit letelepíteni s megállapították, hogy a településre még alkalmas területek az angol birodalom és Szovjetoroszország kezében vannak. Ezek az objektív állásfoglalások ma egyre ritkábbak lesznek, amint a propaganda kezdi elmosni az önálló amerikai gondolkozás belátóbb és másoknak is igazságot szolgáltató megnyilatkozásait. Amerika vezető körei nyilvánvalóan hosszú háborút szeretnének, s voltaképpen Európát kivéve, az egész világ fontos pontjait szeretnék angolszász megszállás alá venni. Sajnálkozva, de pesszimista módon nyilatkoznak Európa jövőjéről, s azt mondják, hogy Európának el kell vesztenie domináló szerepét s az európai civilizációnak össze kell omolnia. A világ újjárendezése egy új angol-amerikai államközösség erejével lesz végrehajtható — ígérik és tanácsolják szövetségeseknek, semlegeseknek és ellenfeleknek egyaránt. Wilson és Clemenceau létrehozták a német egységet, Hitler és Mussolini megcsinálják az angol-amerikai egységet — mondják, írják és rajzolják térképeken és karikaturákon. Elképzelésük ebben a tekintetben még igen kezdetleges, mert a gyarmatokkal még csak rendbeli volnának, de az angol domíniumok problémája olyan nagy, hogy ezeknek elhelyezése az új világrendben minden fantáziát próbára tesz. Az angol fehér domíniumok ugyanis csak akkor élhetnének meg a jövőben, ha önálló kis gyarmatbirodalmakká válnának, mert életfunkciójukat, kereskedelmüket, kultúrájukat s civilizációjukat csak így tudnák fenntartani. Egyesülésük Amerikával a farmerosztályt tönkretenné a búza és a gyapot túlprodukciója miatt. Viszont az ottawai egyezmények birodalmi védővámrendszere ma Amerikát is sújtja.

Elképzelésükben tehát három, vagy négy fehér angol-szász ország szerepel s ennek a középpontja természetszerűen: Washington volna. Ez a terv tetőzné be az angolszász faj világuralmát, amely létrehozná az aranykort a földön, mikor a jog és a szabadság s egyenlő szolgaság rendszere uralkodnék az összes színes népek s kissé a „félig színes” — Európa fölött is. Az ellenzéki szellemek ezzel szemben azt hirdetik, hogy Anglia ezúttal is be fogja csapni Amerikát. Az idősebb testvér most is kegyesen elfogadja a fiatalabb fáradozásait, de a családi örökségből s a családi ékszerekből nem ad oda semmit.

Ezt az ellenzéket azonban a közhangulat irgalmatlan terrorja s a sajtó mindennél erősebb önkéntes cenzúrája tartja féken. Az amerikai közvélemény szemében Anglia száz százalékkal jobban áll, mint a valóságban s az ellenfél száz százalékkal rosszabbul. A tömeghit biztosra veszi az angol győzelmet s ez a hit éppoly türelmetlen, mint a vallásháborúk korában, amikor a Biblia eltérő magyarázata miatt halomra ölték egymást az emberek. Amerika ma saját érdekében és saját jövőjében hisz s ezt a hitet Roosevelt politikájának tengelyébe állította. Aki az érdeket és jövőt másként meri hinni, azt fokozatosan elhallgatattják, leterrorizálják s internálással fenyegetik. Egy-egy sikoltó hangra felfigyelnek, de csak egy-két napig s aztán mennek előre a maguk útján.

Hogy ez az út nem Európa virágzásának útja, az bizonyos. De ők nem azért amerikaiak, hogy európai szemmel lássanak és európai aggyal gondolkozzanak.

Egy civilizáció válsága

XIX.

Beszámolóimban kezdettől fogva mindvégig elsősorban az amerikai élet politikai hatásai érdekeltek, mint ahogy ma általában alighanem az egész világot elsősorban ez a kérdés izgatja. Sajnálom, ha olvasóimat nem tudtam kielégíteni igen sok tekintetben. A technikai kérdések s a gazdasági problémák mélyebb szövedékeivel szemben tanulatlan vagyok, a filmsztárok élete és sok más, egyébként érdekes dolog pedig kevéssé fogta meg fantáziámat az újvilágban. Viszont politikáról nem lehet beszélni, írni és gondolkozni az élet szélesebb mezőin való bolyongás nélkül, akkor is, ha erről az életről csak futólagos benyomásokat szerezhetünk. Mindazok az írók, akik az utolsó évtizedekben Amerikával foglalkoztak, elsősorban az amerikai civilizáció mélyebb vagy felszínesebb igazságait boncolgatták. Az amerikai élet megfigyeléséből sokszor szellemes, sokszor nagyon is átlátszó elméleteket kovácsoltak s legtöbbjük azzal a jóslattal lepte meg a világot, hogy a fehér emberiség jövőjére Amerika lesz a legnagyobb hatással ezután, voltaképpen egész Európa amerikanizálódni fog.

Én illő szerénységgel bejelentem, hogy nem hiszek egy külön, önálló amerikai civilizációban. Nem hiszem, hogy Amerikában lényegesen más az élet ma, mint Európában és még kevésbé hiszem, hogy a különbség a jövőben még nagyobb lesz. Az amerikai civilizáció, ha nem is kontinentális, de mindenesetre európai eredetű, s csak azért pompázik más színekben, mert új talajba ültették. Más ég alatt, más esők érik, a föld, a tenger, a levegő gazdagsága más színeket ad neki, de azért a palánta európai volt s ezt terebélyes fa korában se tudja letagadni. Igaz, hogy ez a civilizáció másodlagos, mint a bizánci az eredeti rómaival szemben, de a különbségek egyre inkább kiegyenlítődnek s az élet lényege nem, csak formái mutatnak különbségeket. Az első világháború után, amikor Európában a nyugati kultúra hanyatlásának elmélete lett úrrá, természetszerű kíváncsisággal fordult mindenki azok felé a források felé, ahonnan megújulás, megerősödés jöhet s az érdeklődés így mélyült el a távoli Kelet, a másik oldalon pedig Amerika felé. A nagy összeomlás után a győzelmes, gazdag Amerika rikoltó hangjai és új, vad, nyers színei ámulatba ejtették az európai emberiséget. A néger zene, a jazz, az amerikai táncok, az őserőt és szépséget hirdető filmek, de az irodalom és gondolkozásmód is hatalmas tért hódított Európában s a filozófusok alighanem ettől tévedtek meg, amikor azt hitték, hogy az egész világ amerikanizálódni fog.

Most, hogy Amerikában tíz év óta a gazdasági, szociális és politikai válság hullámai kavarognak, azt kell látnunk viszont, hogy Amerika európaizálódik. A korlátlan bevándorlás, a vagyonképződés és sok más amerikai specialitás lassankint, de fokozatosan és következetesen kihal, elpusztul s Amerika egyre inkább a nagy nyugateurópai nemzetek életformájához kezd közeledni. Az európai kölcsönhatás Amerika felé éppoly nagy, mint az amerikai élet szuggesztiója miránk; semmi jele nincs hát annak, hogy az európai népek amerikanizálódni fognak. Ha Európa minden emberöltőben egyszer letörik, mert népei nem tudnak egyetérteni s, ha Európában minden emberöltő alatt véres háború fog végigszántani, akkor bizonyos, hogy az újjászületést az elgyengült, letört, kétségbeesett népek mindig Amerika felől fogják várni. Biztos-e azonban, hogy ez így lesz? S biztos-e, hogy Amerika ma is megrázkódtatások, voltaképpen nagyobb rizikó nélkül tud háborúkba elegyedni s világpolitikai erőkifejtéseket tenni? Az Újvilág nálunk sokkal biztonságosabb helyzetben s nagyobb anyagi jólétben él. Civilizációja egységesebb, mint az európai, mert népi és nemzetiségi különbségek alig játszanak szerepet benne. A civilizáció fokát délkörökben méri s világrészekben osztogatja. De a külön, speciális amerikai civilizációnak nincsenek meg a természeti alapfeltételei, mert Amerika földje nem kultúrát termő föld, mint a titokzatos Kelet, hanem csak tárolója az emberi élet másutt elért eredményeinek. Amerika földjén háromszáz év óta nem született lényegében új vallás, se az istenhit, se a politikai gondolat oldalán. Új életformák nem keletkeztek. Az amerikai civilizáció csupán az európainak egy szerencsésebb életkörülmények mellett való kitenyésztése és felfokozása.

Ha nem hiszek egy külön amerikai civilizációban, ezt nemcsak politikai meggondolások alapján teszem, hanem azért is, mert az Amerikáról írt gondolkozók alapvető ténymegállapításait nem látom igazoltnak. E megállapítások többnyire elavultaknak, efemereknek mutatkoznak. Nem igaz, hogy az emberi életideál Amerikában más volna, mint nálunk. Nem igaz, hogy Amerikában nagyobb a matriarkátus és a nőuralom, mint a nyugateurópai országokban. A nő privilegizált társadalmi helyzete csak a korlátlan beözönlés idejében volt igaz, s ma csak az alsó társadalmi osztályokban áll fenn. Amióta a nők milliószámra lepik el a polgári és közép rétegeket, a nőhiány-okozta társadalmi állapot a legalsóbb kétkezi munkások világába szorult vissza, éppúgy, mint mindenütt a fehér gyarmatokon. Az élet családi bázisa s a szerelmi erkölcs ugyanaz, mint az európai árják világában s a nők helyzete csak a keleteurópai állapottal mutat lényegesebb ellentétet. Nem igaz, hogy az élet Amerikában olyan sokkal standardizáltabb, mint nálunk nyugaton. A mai modern Amerikának olyan magas színvonalú és művészi élete van, amelyet bármelyik nyugateurópai ország megirigyelhetne. Az egyéniség nincs nagyobb válságban, mint Európában és nincs jobb helyzetben, mint minálunk. A haladás ugyanolyan irányú, s ugyanazokkal a veszedelmekkel fenyeget. De ezek a veszedelmek nemcsak Amerika számára mutatkoznak. A különbség annyi, hogy Amerika évezredes eredeti kultúra hiányában, viszont nagyobb jólét mellett sokkal előbbre tört az általános civilizációban, mint Európa.

Ez az igazság főleg a civilizáció két alapvágányán: a közegészségi és a közoktatás, a nevelés, a művelődés munkájában látszik. Ebben a tekintetben Amerika évszázaddal jár előttünk. Ítéletünket ebben a tekintetben az szokta megzavarni, hogy ha mi Európára gondolunk, rendszerint három vagy négy nyugati államot értünk Európa fogalma alatt, vagyis kontinensünk legfejlettebb részét s elfeledkezünk arról, hogy Európában még nomád népek is élnek, s megmozdíthatatlan paraszti milliók. Amerikában nincs akkora civilizáció-különbség ember és ember között, mint nálunk. Ellenben az azonos civilizáció áldásait majdnem mindenki egyformán érzi. Azokat a népbetegségeket, amelyek Európát pusztítják, jórészt kiirtották, vagy legalábbis teljesen megfékezték. A gigantikus egészségügyi szervezet, amely minden iskolásgyermeket orvosi kontroll alatt tart, betegség esetén állami szanatóriumba szállít, a tuberkulózist és a vérbajt jórészt a négerek világába szorította vissza. Az amerikai orvosnak Európába vagy Indiába kell utaznia, ha bizonyos betegségek szépen kifejlett eseteit akarja tanulmányozni s a nálunk még garázdálkodó civilizációs szociális alapú betegségek náluk — csak múzeumban láthatók, miként Madách falanszterében az ágyú és a ló. A civilizáció ugyanakkor ipari balesetekkel és autószerencsétlenségekkel pótolja a halálozásban beállott űrt s a szívbajt s az idegek összeroppanását zúdítja rá a versenyben kifáradt, halálra izgatott, alkoholba menekülő emberiségre. Míg nálunk évente tizenhétezer ember pusztul el tüdővészben, Amerikában egy meleg napon vagy amikor a csillagok különös konstellációba kerülnek, ezrével hull az ember az országutak árkaiba, vagy a volánra dőlve, mint ahogy a lepke a fénybe zuhan.

A civilizáció másik vágányán, a népnevelésben ugyancsak csillagászati eredmények — s mögötte egy mély emberi degeneráció árnyékai mutatkoznak. Az Egyesült Államok minden iskolásgyermekét autóbusz szállítja az iskolába, ahol a mozi, a rádió és a technikai találmányok minden eszköze a tanítás rendelkezésére áll. A gyermekek voltaképpen nem iskolába, hanem palotába és szanatóriumba járnak tanulni, s a tanító hovatovább nem oktatja őket, hanem a technika segédeszközeivel lelkükbe és agyukba belecsempészi, valósággal beleszélhámoskodja a tudományi. Egyre kisebb emberi erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy valaki tanult és művelt lehessen, s így egyre kevesebb ember válik egyéniséggé. A buta gyermeket éppúgy megtanítják a civilizáció szükséges tudnivalóira, mint a zsenit s e munkában nem a gyermek, hanem a tanító vagy a tanár fárad többet. Mi ez, ha nem Aldous Huxley „Brave New World”-je, amelyben a gyermeket éjszaka a párnába rejtett mikrofon szuggerálja a becsületes magatartásra s a tömeghit által helyesnek ítélt élet folytatására?

De vajon csak Amerikában van-e ez így? Nem, az európai fejlődés a maga központosított tömegnevelésével ugyanezt az utat járja, csak mi e tereken még hátrább vagyunk. Amerika mai helyzete azt mutatja, hogy mi, európaiak hol fogunk tartani ötven, vagy száz esztendő múlva. Amerika keleti része közben egyetlen nagy kertvárossá változik. Egyik város határa a másikig ér s a magántulajdon-elven alapuló boldogságkeresés kiüríti a felhőkarcolókat és építi az egészségesebb, de szanatóriumibb és konzervatív világot. Ha Európában egykor egyetlen központi hatalom válik úrrá, a pacifikált népeknek ugyanez lesz a jövője: biztonság, a civilizáció áldásai, viszont korlátozott egyéni érvényesülés és a béke rabszolgasága, amelyben arra sem lesz hatalmunk, hogy személyes ellenfeleinkkel megmérkőzhessünk, mert a stabilitás és a központi erő ezt nem fogja megengedni. Az új aranykor képe ez, amely az ember összes alacsony igényeit kielégíti és összes magasabb ambícióit letöri. Milyen jogon és milyen európaiság alapján nézzük le hát akkor a mai Amerikát, ahol mindaz megvalósult már, ahová mi ötven esztendő alatt holtbiztosán eljutunk? Milyen alapon tartjuk fejletlennek az amerikai népet, mikor alsóbb osztályai a miénknél sokkal magasabb színvonalon élnek, a mi felsőbb rétegeink pedig mindenütt Európaszerte hanyatlóban vannak?

Amerikáról való fogalmaink főleg azért hamisak, mert helytelen az összehasonlítási alapunk. Európaiságunkra túlságosan büszkék vagyunk s az élet megítélésében halálosan elfogultak. Európainak lenni talán sohasem volt nehezebb, mint most, ezekben az időkben. De éppen ezért kell megpróbálnunk európai módon ítélkeznünk a világ dolgai fölött.

Nyomtatható változat