Az 1945 előtti korszak egyik legtisztább, legnagyobb képességű magyar államférfia Bárdossy László volt az első, aki ötvennégy évvel ezelőtt vértanúhalált halt a Rákosi Mátyás és Nagy Ferenc által állított kivégző oszlopok előtt. Őt követték aztán a Szálasi-kormány tagjai, élükön a Nemzetvezetővel. Bárdossy László megbocsáthatatlan bűne volt, hogy nevéhez fűződött az 1941-es szovjetellenes beavatkozás. Mártír halála annak idején megrázta egész Európát. Mint nagy elődje, az első felelős magyar miniszterelnök gróf Batthyány Lajos, ő is bátran halt meg az idegen hatalom fegyverei előtt.

Felesége Bárdossy Lászlóné adatai és feljegyzései alapján a magyar mártírium legmegrázóbb jelenetét Oláh György írta meg. A történelmi dokumentumot itt közöljük a magyar fiatalság és az utókor számára.

* * *

A kivégzőosztag késve érkezett és nem katonákból állott, mint előre mondották, egy fegyelmezetlenül csörtető, zajos fogházőrcsoport vonult be a terem végébe. Ha nem csapnak ilyen zajt, Bárdossyék először észre sem vették volna, úgy el voltak merülve a terem túlsó végén egymás kezét fogva, a szótlan, hallgatag búcsúzkodásban.

A késedelem nem is tűnt föl nekik. Pedig a város már aznap megtudta az okát. A kormány katonaságot rendelt ki egyik laktanyából a kivégzésre. A kirendelt katonai osztag parancsnoka, egy fiatal hadnagy csak hajnalban tudta meg, hova szól a kivezénylés. — Erre nem vállalkozom — jelentette ki. A történelem fel fogja jegyezni a fiatal népidemokratikus tiszt nevét, kinek magatartása olyan hatást váltott ki a laktanyában, hogy a legszájasabb kommunista tisztek is hangoztatni kezdték, ez a polgári hóhérok kötelessége, mi nem erre esküdtünk fel!

A fogházba érkező népügyész erre a hírre felhívta Riesz igazságügyminisztert, majd Rákosit is felverték reggeli álmából. Az ügyész maga ment le a kivégzésekhez szerződtetett csőcselék közé, kik jó korán összegyűltek már külön belépőikkel a Markó-utcai fogház kapuja alatt. Tárgyalni kezdett velük, főleg a legharciasabb, volt munkaszolgálatosokkal, ki vállalkozna uniformisba öltöztetve a kivégzés végrehajtására? Közben megjött Rákosi bölcs szentenciája: Tűzzenek ki jutalmat a fogházőrök között, biztosan jelentkezik majd közülük elég. A reakciósokat már mind leváltották!

Hírek szerint mégsem jelentkezett elég fogházőr. Néhány munkaszolgálatost is igénybe kellett venni. Fogházőri egyenruhát kaptak, katonafegyvert. Ők csinálták a zajt és csörömpölést a bevonulásnál.

A dermedten ébredő város tudta: ma reggel végzik ki Bárdossyt. Ősz óta azonban sokat változott a világ. A vetkőztetések, a zárt kocsikon szaladgáló NKVD tevékenykedése dermedtebbé tette a lelkeket. Míg Bárdossy és Imrédy zeneakadémiai főtárgyalása alatt szájról-szájra járt a suttogás sokszor: ma tüntetés lesz! Meglátjátok a fogházat is megrohanják! — most mindenki hallgatott. A jóbarátok sem igen közölték egymással az utcán, mi készül most. Csak a templomok teltek meg imádkozó emberekkel. A munkájukba, hivatalukba indulók befordultak a legközelebbi templomba. Tekintetük ismerősök és ismeretlenek tekintetével találkozott: „tudom miért vagy itt!” Az ostrom után, romok közt, egy idegen megszállás alatt élő, sokat szenvedett városban ez is nagy színvallás volt.

A kivégző osztaggal érkezett polgári hivatalnokok odaléptek Bárdossyhoz:

— Menjünk kérem!… Ön is távozzon! – mondták Bárdossynéhoz fordulva.

Mégegyszer utoljára átölelték és megcsókolták egymást. – Köszönöm, hogy olyan erős voltál és segítettél, hogy én is erős legyek. Minden percet sajnálok az életemből, amit nem Veled töltöttem — súgta az asszony fülébe. Csak most adta át az elkészített búcsúlevelet. Ezt add át Mamámnak, ezt Margitnak küldöm stb.

— És nekem semmit nem írtál?

— Az ugyanaz lenne, mintha önmagamnak írnék búcsúlevelet.

Kiegyenesedve, biztos léptekkel ment oda a kivégzőosztag mögé, ahol gyóntatópáterét pillantotta meg, karingben, stólával, imakönyvvel kezében.

Ettől a pillanattól kezdve nem támaszkodhatunk a leghűségesebb krónikás — Bárdossyné — visszaemlékezéseire. Aki annyi hét, annyi hónap óta maga volt a lelkierő és önfegyelem szobra, még összeszedte magát, hogy a halálbainduló még erősnek lássa. Aztán elsötétült körötte a világ. Férjének finom vékony alakja eltűnik a fogházudvar felé vezető belső kapun a karinges pap mellett — ez volt az utolsó kép, amit a külvilágból tisztán látott, aztán hetekre megszűnt számára a valóság, a lét. Többet asszony — azt hisszük —aligha bír ki.

A Markó-utcai fogház udvarán lejátszódott kivégzésekről sokat írtak már. Tudunk emberi bestiákról, körúti divatdámákról, kik heteken át minden alkalomra kiharcoltak maguknak belépőt és a rongyokban fázó főváros telén remek prémbundákkal, ékszeresen tolakodtak az első sorba, hogy vért lássanak és hörgő holttestet. Tudunk tapsolókról, sőt egy a gyűlölet kéjében támadt szavalókórusról, mely ütemesen bíztatta a hóhért: las-sab-ban! Las-sab-ban!… A vörös forradalom ördöge minden emberi aljasságot fölkavar és fölszabadít, hogy a régi keresztény világrendet szétszaggassa és megölje.

Nem kell hozzá nagy képzelet, hogy Bárdossy László ezüstfehér haját, amúgy is mindig sápadt, zárt, pergamentszínű arcát felidézzük, — amint a fogház belső kapujánál várakozó csőcselék közé belép. A szokottnál is büszkébben emelte fel fejét, mikor a várakozók, elvtársi utasításra gyalázkodni, pfujjozni kezdtek. — Pfujj! Tömeggyilkos! Uszító! — ilyeneket kiáltoztak. A tárgyalásokon összetanult együttes új elemekkel gyarapodva mégegyszer megtette kötelességét. Ha az éjjel nem olvastak volna az Olajfák hegyéről és a Golgotáról, Bárdossy akkor is tudta volna, keresztény mártírnál az „utolsó úthoz” ez is hozzátartozik. Nemcsak a hívők döbbenete és néma háborgása.

Nem csodálkoznánk, ha egyszer majd odahaza egy megrendült néző feljegyzéseire akadnánk, ki e pillanatokról azt írta be naplójába: „Bárdossy sápadtsága most világított, haja körül is szokatlanul világítani kezdett az ezüstfény.”

Az ítélet felolvasása után megkérdezték, kívánja-e, hogy a szemét bekössék? Intett, hogy nem. Nem köttette hátra kezét, nem is kulcsolta össze görcsösen. Ajakrándulás nélkül állott a pátertől elbúcsúzva a kivégzőosztag elé. Mikor azok a fegyvert fölemelték, ezt több jelenlevő újságíró egybehangzóan állította, a nézőközönségből megszólalt egy hisztérikus hang:

— A papot is!… A papot is!

Több rekedt hang csatlakozott hozzá, hogy a papot is agyon kell lőni.

A Kis Újság, a kisgazdapárt lapja azt írta: „sápadt volt, de bátran halt.”

A szocialista és kommunista újságok egyszerre kezdték okádni a gyalázat lángját a halottra. Az ország népe már abból is megtudhatta, hogy a sortűz pillanatában valami rendkívüli történt.

Bárdossyné egyik rokona, aki nem kapott belépőjegyet, a fogházkapu körül ólálkodott. Ő beszélte el először, micsoda őrjöngő felháborodással áradtak ki a hatósági emberek, ügyész, a kommunista pártmegbízottak, a szavalókórus söpredéke és a kéjelgő műkedvelők is. Rettentő, lealázó sérelem ült az arcukon: Fel kellett volna akasztani! Nem így kellett volna végezni vele! — kiáltották.

Mi, Olaszországba vándorló magyar menekültek, először a Vatikán lapjából, a L’Osservatore Romanoból értesültünk róla hitelesen, hogy mikor ott állott e nézőközönséggel szemben, bekötetlen szemmel, fölemelt fejjel várva a golyókat, a sortűz eldördülése előtt félpillanattal, magasra emelte két kezét és csengő hangon, érthetően kiáltotta, hogy a zárt udvarfalak közt visszhangozzék és mindenki meghallhassa:

— Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!

A temetkezési vállalat kitűzte a temetés időpontját. Valahogy mégis híre ment Bárdossy tisztelői között. A megállapított időre nagy sürgés-forgás támadt a Kerepesi-temetőben. Mindenfelől virággal érkeztek az emberek. Senki sem árulta el a másiknak, mit keres. Csak jöttek-mentek virágaikkal. Mikor pár órai ácsorgás után belátták, sehol semmi temetés nem lesz, valakinek az az ötlete támadt: akkor hagyjuk a virágot Gömbös Gyula sírján, ő is barátja volt… Így került a kivégzést követő napon Gömbös Gyula sírjára egy magas virágpiramis.

A néphangulat persze, ha valakit megszeret, nem tud belenyugodni halálába. Különösen mikor azt sem lehet tudni, hol fekszik porhüvelye. Az alföldi szegénység még a húszas évek végén is sokszor látta itt-ott Rudolf királyfit, kit „szigorú atyja elűzött”. Bárdossy öreg édesanyjához hónapok múlva is beállítottak ismerősök és ismeretlenek, hogy biztos tudomásuk van róla, fia nem halt meg, hanem kiszöktették. Hol Dél-Amerikában látta a monda, hol az Egyesült Államokban. Az öreg özvegy még évek múlva is reménykedett, hogy fia életben van és még találkozni fog vele.

Forrás: Magyar Összetartás 3.-4. szám (1999. dec. – 2000. jan.)

Nyomtatható változat