A zsidó vándormozgalmak Európában

A zsidók bevándorlása Kelet-Európába valószínűleg már a keresztény időszámítás előtti időkben megkezdődött és kisebb-nagyobb mértékben egészen a XVII. századig tartott. Különböző időpontokban különböző irányokból özönlöttek erre a területre a zsidók. Jöttek rajok a Kaukázus felől, a Balkánról, Bizánciból, a Krím-félsziget felől, azonkívül Cseh-Morvaország, Dél-Németország, Spanyol- és Franciaország felöl. A bevándorlás a XI. századig inkább keletről és délről ment végbe, a XV. század végéig délnyugatról. Az első zsidók a Fekete-tengerparti kikötőkben telepedtek meg, s később jöttek már beljebb vándoroltak. Az első nagy bevándorlási hullám délről és keletről a XIII. század közepéig tartott, a második a nyugati, délnyugati, a XVI. század közepéig. Lengyelország felosztása idejében a kelet-európai zsidó népi területek már régen túlnépesedtek, megindult tehát egy ellenkező irányú vándormozgalom délnyugat, Románia, Északkelet-Magyarország, majd a XIX. század utolsó évtizedeiben Észak-Amerika felé.

A legelső kelet-európai zsidó bevándorlásról nincsenek pontos adataink. Így tehát csak feltevésekre vagyunk utalva. Valószínű, hogy mint kereskedők jutottak el először a zsidók erre a területre. A Kaukázusba, Örményországba, Kis-Ázsiába elkerült zsidó kereskedőszórványok bizonyára korán összeköttetésbe kerültek a szkítákkal és más mai dél-oroszországi területen élt nomád népekkel. A görögök mellett elsősorban zsidó árusok és rabszolga kereskedők járták ezeket a vidékeket. Az Uráltól a Visztuláig terjedő kelet-európai térségeken kétségkívül már korán bizonyos gazdasági szerephez jutottak a zsidók. Gazdasági készségeik, különleges vallási gyakorlatuk, elkülönült törzsi életük, nem volt minden hatás nélkül az itt élő nomád és félnomád népekre. Ebben az időben a délkelet-európai térségeken finnugor, török, tatár, germán, szláv és mongol néptöredékek éltek tarka összevisszaságban is egymás mellett. A legnagyobb befolyásra a zsidók, mint ismeretes, a kazárbirodalomban tettek szert. Itt ugyanis a nyolcadik században maga a kán és udvara, az előkelőségekkel együtt Mózes-hitre tért. Fontos szerepet játszottak a zsidók egy ideig a kievi nagyfejedelemség életében is.

Adataink vannak arra vonatkozóan, hogy a K. e. II—III. évszázadban Bizánc felöl nagyobb zsidó bevándorlási hullám érte a Fekete-tenger partvidékét. A már korábban itt létesült zsidó diaszpórák most jelentékenyen megerősödnek. Ettől az időtől kezdve a Kelet- és észak-Európát összekötő fontos kereskedelmi útvonal mentén mind nagyobb számban jelentkeznek a görög és varég kereskedők mellett a zsidók is. Ebben az időben a délkelet-európai zsidó élet központja a Krím-félsziget volt. Délnyugat felől, Cseh-Morvaországból valószínűleg a hetedik században indult meg a zsidók keletre szivárgása. A keresztes hadjáratok idején ez a keletre húzódás már nagyobb méreteket ölthetett. A nyugat-európai zsidóság tömeges átvándorlása Kelet-Európába a XIII—XV. században ment végbe. Még a XVI. században is jönnek kisebb-nagyobb zsidó csoportok Olaszországból, Görögországból. A nagy lengyel—litván hitközségek a kalisi, a krakkói, a szadomiri és a lembergi a XIV. század első felében, míg a vilnai, a troki, a bresztlitovszki ugyanennek a századnak a második felében alakulnak ki. Míg a XV. század folyamára a lublini, a lubovili, a lucki, krzemienieci, grodnoi, kobryni és pinszki zsidó közösségek jönnek létre.

Miért vándoroltak nyugatról keletre a zsidók?

A nyugati zsidóság keletre vándorlásának okaként zsidó szerzők csaknem egyöntetűen a zsidók üldözésére és elnyomására hivatkoznak. Kétségtelen, hogy a keresztes hadjáratokkal kapcsolatban többnyire vallási okokból előfordultak zsidóellenes zavargások. Később a középkor második felében pedig a zsidóság kiuzsorázó tevékenysége nem egyszer váltott ki felháborodást az agyonsanyargatott befogadó népektől. De ezek a zsidóellenes megmozdulások végeredményben mégiscsak szórványos jelenségek voltak. A legtöbb esetben üldöztetések elmúltával a zsidók újra folytatták eddigi tevékenységüket. Helyesen mutat rá H. Seraphim arra, hogy a nyugati zsidóság elvándorlásának csak a zsidóellenes lázongások volnának az okai, akkor ma Kelet-Európában, legfeljebb mutatóba lehetne néhányszáz zsidó, a többinek már régen el kellett volna vándorolni. Sőt, még a keleti zsidóság által abban az időben élvezett privilégiumok, kultúrautonómia, korlátlan gazdasági tevékenység és a csaknem törvényes és teljes egyenjogúság sem lehetett elegendő ok egy ilyen nagyszabású tömegvándorlásra. Mindezeknél sokkal mélyebb és nyomósabb okai voltak a nyugati zsidóság útra kelésének. Egyszerűen arról van szó, hogy Nyugat- és Közép-Európában nagyon is elszaporodott a zsidóság. Nem volt többé életlehetőség a zsidóság számára. A kereskedelemben a zsidóság nem tudott versenyre kelni az élelmes és vállalkozó szellemű nyugat-európai és levantei nemzsidó kereskedő népekkel. Ugyanakkor viszont ott volt a gazdaságilag kiaknázatlan Kelet-Európa mint az új ígéret földje.

Ha a zsidóság keletre vándorlásának kérdését vizsgáljuk, a fontos kereskedelmi útvonalak elhelyezkedését sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A középkorban a Hanza-városok északi-tengeri kereskedelme és a földközi-tengeri levantei kereskedelem mellett a legfontosabb az a kereskedelmi útvonal volt, amely a Baltikumtól Krakkón, Lembergen keresztül a Fekete-tengerig vezetett. Az első két kereskedelmi térben a zsidóság — mint említettük, — nem tudott vezető szerephez jutni, maradt számára a harmadik, a szárazföldi kereskedelmi útvonal, amely Lengyelországon és Litvánián vitt keresztül. Ez az útvonal Európa akkori gazdasági életében jelentős szerepet játszott. A zsidóság számára mindenesetre elegendő vonzóerőt jelenthetett. Meg is indultak a zsidó tömegek ennek az útvonalnak kereskedelmi központjai felé. Hogy a zsidókat a lengyelek és litvánok szívesen fogadták, az is érthető. A tatár betörések nyomán itt egész országrészek elnéptelenedtek, a fekete halál, a pestis is nagyon megtizedelte a népességet. Sürgős és fontos volt az ország mielőbbi benépesítése. Az emberanyagban nem nagyon lehetett válogatni. Be kellett fogadni azt, aki éppen bebocsátást kért. A zsidók még hozzá olyan foglalkozásokat űztek, (nagy- és kiskereskedelem, pénzváltás, kölcsönzés, stb.) amellyel sem az őslakosság, sem más telepesek nem foglalkoztak. A lengyel királyoknak és a litván nagyfejedelmeknek mindig pénzre volt szükségük, úgyhogy nemcsak szívesen látták a zsidókat, de még privilégiumokkal is elhalmozták őket. Ezeknek az előjogoknak a birtokában bezárkózva a gettóba, a zsidóság századokon át zavartalanul élte a maga külön népi, vallási és társadalmi életét. A politikai és gazdasági viszonyok azonban gyökeres változáson mentek keresztül. A zsidók parazitizmusa az elnyomott és kizsákmányolt népekben mind nagyobb elkeseredést és gyűlöletet halmozott fel a zsidók iránt. A lengyel és ukrán parasztlázadások, a kozák felkelések egyformán a nagybirtokos nemesség és a zsidóság ellen irányultak. Azonfelül a nagyon szapora keleti zsidóság hamar túltelítette tömegeivel a kelet-európai térségeket is. A kereskedelem nem tudott ilyen hatalmas tömegeket foglalkoztatni. Jelentékeny zsidó néptömegek nem tudtak megélhetéshez jutni. A zsidó népfelesleg elhelyezése nagy nehézségekbe ütközött. A legnagyobb bajt talán mégis az volt, hogy a fentebb említett szárazföldi kereskedelmi útvonal egyre többet veszít jelentőségéből. Az Északnyugat- és Délkelet-Európa közötti kereskedelmi kapcsolatok iránya és fővonala lassan eltolódik, délebbre húzódik a három közép-európai ország fővárosa és a Duna vonala félé. Boroszló, Krakkó, Lemberg szerepét Berlin, Bécs, Budapest veszi át. A keleti zsidóság tehát kiesik a nagy európai kereskedelmi fővonalakból. Évszázadokon át megszokott környezetében megfosztva lételemétől nem érzi többé jól magát. A Kelet-Európában Lengyelország felosztásával végbemenő politikai átrendeződés is hátrányos következményekkel járt a zsidóságra. Az előjogokat biztosító lengyel—litván uralom helyett most a keleti zsidóság többsége a kevésbé előzékeny orosz uralom alá került.

Száz év alatt megnégyszereződik a kelet-európai zsidók száma.

A politikai viszonyok megváltozása, gazdasági erővonalak eltolódása és népi erejének túlságos megduzzadása egyformán válságos helyzetbe juttatta a keleti zsidóságot. Hogy ez az utóbbi, vagyis a keleti zsidóág szaporodása milyen méretű volt, erre nézve Seraphim nyomán közöljük az alábbi táblázatot. Kitűnik ebből, hogy csak az utolsó évszázadban a kelet-európai zsidóság lélekszámra megnégyszereződött, noha, mint később látni fogjuk, — a század végén már tekintélyes számú zsidó tömegek ki is vándoroltak erről a területről.

A zsidóság száma a kelet-európai országokban 1825-től 1900-ig:

Lengyelország felosztása után a kelet zsidóság politikai szempontból három részre szakadt. Nagy többségük orosz fennhatóság alá kerül, kisebb részük, Ausztria uralma alá, végül jut egy töredék Németországnak is. Az utóbbi két csoport összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetbe került, mint az előbbi. Nemcsak előrehaladottabb politikai és társadalmi viszonyok közé jut, hanem Közép-Európa két gazdaságilag legfejlettebb országába is. A galíciai, bukovinai és poseni zsidóság Kelet-Európából tulajdonképpen átkerült Közép-Európába. Nyomban meg is indult a galíciai gettók emberfeleslegének özönlési nyugat és dél félé. Eddig késleltették ennek a folyamatnak megindulását a fennálló politikai határok. A keleti zsidóság felhasználva hatalmas népfeleslegét, alkalmazkodni igyekezett az új gazdasági és kereskedelmi viszonyokhoz. Igyekezett minél hamarább megszállni a Hamburg—Konstantinápoly közti útvonalat. Ez az előrenyomulás gyorsan és hála az uralkodó európai liberális politikai felfogásnak, minden akadály nélkül ment végbe. A porosz uralom alá került keleti zsidóság újra eléri a Rajnát, a galíciai és bukovinai zsidóság pedig Ausztrián át eljut Triesztig a Kárpátokon átkelve pedig a Dunáig.

Egészen más sorsa volt az orosz fennhatóság alá került zsidóságnak. A túlságosan elszaporodott és továbbra is nagyon szapora zsidósággal szemben orosz kormányok különféle korlátozó rendszabályokat léptettek életbe. Települési területeket jelöltek ki számukra, a falvakban nem telepedhettek meg, pálinkaméréssel nem foglalkozhattak, kizárták őket a főiskolákról. Az életlehetőségek tehát mind szűkebb körbe szorítkoztak. A zsidóság helyzete válságosra fordult. A kezdetleges gazgasági viszonyok, a kapitalizmus fejletlen formái, a nyomorult, földhözragadt parasztság és a városi proletáriátus milliói nem tudják eltartani a parazita zsidóság hatalmas tömegeit. A zsidóság egy része szintén proletarizálódik. Az orosz és az ukrán lakosságnak a zsidóság iránt érzett leküzdhetetlen faji és társadalmi ellenszenve többször véres pogromokban jut kifejezésre. Kivándorlási lehetőség itt nincs. A szomszéd államok, Németország, Ausztria, Magyarország, nem szívesen bocsájtják be a zsidó jövevényeket a kis Románia elszántan védekezik, a berlini kongresszus ama határozatait, amelyek a zsidók egyenjogúsítására kötelezik, nem hajtja végre. A zsidó sorsprobléma most egész mélységében, teljes jelentőségében felvetődik. A keleti zsidóság körében új törekvések, új áramlatok jelentkeznek. Megszólalnak a népi öntudatosodás és a nemzeti különállás első harcosai.

A többi nemzet örökkön kitaszít bennünket — mondja Pinsker zsidó író

Pinsker az önemancipációról ír. A föld élő nemzetei között ott áll a régóta elhalt zsidó nemzet — írja Pinsker. Hazája elvesztésével elvesztette önállóságát s olyan felbomlás kezdődött nála, amely ellenkezik az egységes eleven szervezet lényegével. A római uralom súlya alatt összeroppanó állama eltűnt a népek szeme láttára. De bár a zsidó nép lemondott állami, vagyis testi létéről, politikai létezéséről, mégsem tudott teljesen megsemmisülni és szellemi téren továbbra is nemzetként maradt fenn. Élők között bolygó halott félelmetes alakját látta a világ ebben a népben.

— Egyszer s mindenkorra meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a többi nemzet örökkön kitaszít bennünket a vérben lévő természetes ellenérzésénél fogva. Ez a természeti erő úgy hat, mint minden más elemi erő. Nem hunyhatunk szemet előtte. Tudomást kell vennünk róla. Nem szabad miatta panaszkodnunk. Viszont kötelességünk, hogy összeszedjük, megembereljük magunkat és ügyeljünk arra, hogy ne maradjunk a népek hamupipőkéje, a népek üllője.

Pinsker országalapításra hívja fel a zsidó népet és ugyanezt teszi néhány évtizeddel később a cionizmus úttörője Herzl Tivadar is. Az új eszméltért, az új célokért a zsidóság köréből sokan lelkesednék ugyan, de csak kevesen vállalják az országalapítás kockázatát a bizonytalan jövőt és a fáradalmakat. A keleti zsidóság az új ígéret földjét Amerikában fedezi fel, ahová a múlt század utolsó negyedében akadálytalanul tódulhatott be a nyugat felé özönlő orosz zsidóság. Egy töredéke megrekedt már a londoni gettóban, túlnyomó nagy része továbbhajózott Amerika felé. Az oroszországi gettók népfeleslege áttelepedett az Unió keleti partjának kikötőibe, mindenekelőtt New-Yorkba. A zsidó átvándorlás az óceánon túlra, hol csökkenő, hol növekvő lendülettel tovább folytatódott a világháború előtt és után is. Nincsenek kezdettől fogva pontos adataink ennek a hatalmas arányú zsidó tömegmozgalomnak méreteiről. 1899-től, amikor már nyilván az első nagyobb amerikai zsidó bevándorlási hullám lezajlott — 1927-ig — 1.869.917 zsidó vándorolt be az Unióba. Ugyanez alatt az idő alatt kereken 18,000.000 bevándorló érkezett az Egyesült Államokba. A zsidó bevándorlók tehát az összes bevándorlóknak kereken tíz százalékát tették ki. 1899-ben még csak 37.000, a következő évben 60.000, 1904—1908-ig minden évben 100 ezren felüli a zsidó bevándorlók száma. 1906-ban éri el a bevándorlás a tetőpontját 153 ezer lélekkel. A világháború után kezdetben 40—50 ezer, később már csak 10.000 zsidó vándorol be évente az Unióba. Valószínű, hogy a harmincas években ez a szám jelentékenyen emelkedett.

Az Amerikába bevándorló különböző nemzetiségek között a zsidók a második helyen állottak. 1899-től 1927-ig bevándorolt ugyanis az Unióba.

Az 1.800.000 zsidó kivándorló közül kereken 1.140.000 oroszországi volt. Ha különböző nemzetiségek visszavándorlóit a kivándorlókból leszámítjuk, a fentebbi táblázat sorrendjében lényeges változás áll be. Amíg más nemzetiségűek elég nagy számban vándorolnak vissza, a zsidóknál ez aránylag ritkán fordul elő. Az egyes nemzetiségeknek az Unióba való be- és az onnan visszavándorlásának különbözete, végső mérlege, az 1899—1927 időközben, csak az egy milliónál nagyobb vándormozgalmat felmutató nemzetiségeket véve figyelembe, a következőképen alakult:

Ezekből a Számokból egy hatalmas arányú milliós zsidó vándormozgalom képe bontakozik ki előttünk. Sok százezer keleti zsidó azonban nem hajózott át az óceánon. Közép- és Nyugat-Európában maradt. A gettóból kiszabadult keleti zsidóság kihívóan idegen fajiságával, lelkületével, idegen faji törekvéseivel, akaratával rázúdult a nyugat-európai társadalomra és kultúrára. Ekkora adagban a századokon át gettókban koncentrált fanatikus talmudista tömény zsidó szellemiség elviselhetetlen csapást jelentett. Ez a zsidó szellemiség nem ismert országhatárokat, sem nemzeti érzést, hagyományt, érdeket, vagy becsületet. Számára csak egyetlen érdek, egyetlen cél létezett és ez a profit volt. Előtte csak egyetlen eszmény volt szent és ez Izrael nagysága és dicsősége. Ez a zsidóság fejleszti ki a spekulatív börzekapitalizmust, ez áll Európa-szerte a proletármozgalmak élére, és gondoskodik arról, hogy ezek éle ne annyira a tőke, mint inkább a nemzetek még meglévő szellemi, erkölcsi értékei ellen irányuljanak. És ennek a nagy európai tragédiának egyik legtöbben szenvedett részese Magyarország volt.

A zsidó bevándorlás számszerű alakulása Magyarországon

A rendszeres nagyobb arányú zsidó bevándorlás Magyarország felé a XVIII. század utolsó évtizedeiben indult meg. Az osztrák örökös tartománnyá lett Galícia Magyarországgal is szorosabb közjogi kapcsolatba került. Ennek az államjogi kapcsolatnak egyik természetes következménye az lett, hogy a szomszédos gettók mozgékonyabb elemei minden fennakadás nélkül átléphették a Kárpátok határvonalait. Tulajdonképpen korábban is Lengyelország volt a magyarországi zsidóság egyik legfontosabb népi utánpótlási területe. De egyidejűleg Északnyugatról Cseh- és Morvaország felől is áramlott hozzánk a zsidóság. Ez a magyarázata annak, hogy 1787-ben abszolút számban az ország területén a legtöbb zsidót Nyitra (10.038) és Pozsony (6944) vármegyében találjuk. Viszonylag is ebben a két vármegyében él a legtöbb zsidó, 3.4 százalék. De már ebben az időben észrevehetők az északkeleti zsidó bevándorlás nyomai. Ung és Zemplén vármegyékben 3.2% a zsidók arányszáma. 1787-ben az előbbi vármegyében 1787 az utóbbiban 6370 zsidót számláltak.

Alig 30—40 esztendővel később 1825-ben már egészen más kép tárul szemeink elé. A zsidóság népi elhelyezkedése tekintetében mélyreható eltolódások állottak be. Most már egész határozott formában kibontakozik az északkeleti vármegyék elzsidósodása. Még mindig találunk ugyan néhány erősen elzsidósodott vármegyét az északnyugati országrészben is, de a zsidóság számbeli ereje az északkeleti megyékben sokkal szembetűnőbb.

Északnyugat

Északkelet

Az északkeleti vármegyék rohamosan növekvő elzsidósodása, amelyet a keleti zsidók közismerten nagy szaporaságán kívül csakis az állandó bevándorlással magyarázhatunk, abból is meggyőzően kiviláglik, ha szembeállítjuk a nyugati és keleti vármegyék zsidó népi állományának megnövekedését 1787—1885-ig.

Ez alatt az időszak alatt növekedett ugyanis a zsidók száma.

Északnyugaton

Északkeleten

A növekedési arányszám az északkeleti vármegyékben háromszor—négyszer nagyobb, mint az északnyugatiakban. A városokban még nem mutatkozik ez a jelenség. Az érdekelt városok legtöbbje ugyanis élve az akkor még érvényben lévő kiváltságaival, nem bocsájtja be falai közé állandó letelepedésre a zsidókat. A városok közül a legtöbb zsidót ebben az időben Bécs felé, általában Ausztria felé vezető főútvonalak mentén fekvő dunántúli városokban találjuk. Nagykanizsa, 17%, Pápa 20 százalék. Az északkeleti vármegyék városaiban még csekély a zsidók száma. Beregszászon például mindössze 58 zsidót találunk. (1.90), Munkácson 273-at (8.5), Sátoraljaújhelyen már valamivel több a zsidó, 1217 fő, (18.6%), Ungváron 645 (10.4%). Az Alföld-széli városok is aránylag zsidómentesek. Debrecenben, Szatmárnémetiben, Felsőbányán, Nagybányán és Nyíregyházán 1825-ben még egyetlen egy állandóan letelepedett zsidó sincs. Máramarosszigeten is összesen csak 282 zsidó talált a népösszeírás, feltűnően sok volt azonban a zsidó Nagykárolyban 1796 (16.2%).

A városok zsidó benépesülése körüli harc a következő két évtizedben zajlott le. A városi polgárság követei útján a pozsonyi diétákban elkeseredett harcok folytat a zsidók beköltözésének engedélyezése ellen. Az elhatalmasodó zsidósággal és a divatos doktriner liberalizmussal szemben minden védekezési harc reménytelen volt. A városok, bár tudják, hogy a zsidók megjelenése nyomán milyen sors vár rájuk, sorra kénytelen megnyitni kapuikat a zsidóság előtt. A következő fél évszázad alatt tehát a városokat lepi el a zsidóság. A városi települési formát a zsidóság különben is mindig és mindenütt előnyben részesítette. Ebben a környezetben érzi csak igazán jól magát.

Néhány északkeleti jelentősebb városban 1825-ben és 1869-ben a következőképp alakult a zsidóság számereje:

A keleti zsidóság beáramlása a múlt század első harmadában már állandó folyamat, amely valamennyi északkeleti vármegyére kiterjeszkedett, sőt Szabolcs, Szatmár vármegyéket is érintette, de még messze volt tetőpontjától.

Benisch Arthur, aki érdekes összehasonlító tanulmányban vizsgálta a zsidóság elhelyezkedését három különböző időpontban Csonka-Magyarországon, az 1830-as viszonyokat nagyjából a következőképen jellemzi. 1830-ban a zsidók főfoglalkozása az ország agrárjellegének megfelelően a terménykereskedelem, azonkívül a pálinkafőzést, a kocsmatartás. Zömük ekkor még falun lakik, kis szórványokban, de az élénkebb forgalmú helyeken, nagyobb uradalmak központjaiban s a Hegyalján népesebb telepekben is. Szívesen telepedtek le a forgalmasabb városokban is, csakhogy ennek akkor még több helyen jogi akadálya van: a városok egy része különösen az autonómiával bíró szabad királyi városok egyáltalában nem, vagy alig néhány zsidó családot bocsátottak be falaik közé.

A felvidéki bányavárosokban egész Bars, Hont, Zólyom, Gömör, vármegyék területén, a szab. kir. városok közül Esztergomban, Győrött és Debrecenben egyáltalában nem volt zsidó, néhány család volt csak Pécsett, Székesfehérvárt, Sopronban és Kőszegen., úgyhogy a vidéki szab. kir. városok közül — Csonka-Magyarország területén — csak Szeged fogadta be őket nagyobb számban. Régebben nem volt szabad Pesten és Budán lakniok úgyhogy a szomszédos Óbuda mezővarosban húzódtak meg, azért volt még 1930-ban is Óbuda 8317 lakosa közül 3530 zsidó.

Nyomtatható változat