Milyen hatással volt a zsidó bevándorlás az északkeleti országrész életére?

Noha a múlt század harmincas-negyvenes éveiben a magyarság figyelmét teljesen lekötötte az alkotmányért, a nemzeti szabadságért és függetlenségért, a korszerű politikai, társadalmi és gazdasági átalakulásért folytatott harc, az élesebben látók figyelmét nem kerülte el a keleti zsidóság beáramlása az országba. A legelviselhetetlenebbek az állapotok az északkeleti vármegyékben. Ezeknek követei kétségbeesett hangon kérnek védelmet és segítséget a mindent legázoló zsidó invázióval szemben. Vajmi kevés eredménnyel.

Egykorú politikai, társadalmi tanulmányok, útleírások, hírlapi cikkek keresetlen egyszerűséggel és megdöbbentő realizmussal sötét képet rajzolnak az ország északi részében uralkodó közviszonyokról. Fényes Elek, a neves statisztikus abban a munkájában, amelyben a Magyarországra vonatkozó adatgyűjtést dolgozta fel, megjegyzi, hogy naponként szállingóznak be Galíciából a babonában és piszokban telhetetlen lengyel zsidók. Máshelyütt elmondja, hogy a zsidók most már a szomszéd Lengyelországból módfelett megszaporodtak s pedig tetemes kárára az ide való köznépnek, mert többnyire pálinka korcsmálásából élődvén, a szegény népet különféle fogásokkal pálinkaivásra és adósság- csinálásra kényszerítik.

Vizsgáljuk még kissé közelebbről a zsidó bevándorlás folyamatát Észak-kelet Magyarországon vármegyénként…

Rendeletekben nem volt hiány

Bereg vármegyében 1787-ben összesen 1519 zsidót talált a népösszeírás. A tiszaháti járásban 335, a munkácsiban 597, a felvidékiben 279, a kászonyiban 308 volt a zsidók száma. 1832-ben már 4146 a megyében talált zsidók száma, 1857-ben pedig 11.725. A legsűrűbben a határhoz közeleső hegyvidéki járást népesítik be a zsidók. Az egész északkeleti zsidó betelepülésnek kezdettől fogva Munkács legfontosabb központja. 1769-ben kérnek engedélyt a városban megtelepült zsidók zsinagóga építésére. Néhány évvel előbb a megyei hatóságok szigorúan megtiltják mindenkinek, hogy a zsidóktól — a vérszopóktól — egy forintnál nagyobb összegért vásároljanak. E hatósági rendszabályoknak azonban nem sok foganatjuk lehetett, mert hasonló rendeletek kibocsátásra még többször sor került. 1781-ben már két forintban állapítják meg a zsidóknál elvásárolható pénzösszeg felső határát. A jobbágytelkek megvásárlásától már 1739-ben eltiltja a vármegye a zsidókat. A Schönborn uradalom, amely a vármegye jelentékeny részét birtokolja, — nyilván üzleti érdekből — nem tanúsít elég erélyes magatartást a zsidókkal szemben. Úgy látszik, számottevő bevétele van a zsidóknak juttatott korcsmabérletekből, a pálinkafőzés, a vásárjog engedélyezéséből és más hasonló zsidóknak juttatott kedvezésekből. 1775-ben a munkácsi római katolikus lelkésznek külön kérelmet kell az uradalom elé terjeszteni és ebben nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a zsidók további beözönlése milyen súlyos következményekkel jár. A hatóságok ismételten eltiltják a kocsmabérlettől és a gabonavásárlástól őket, anélkül azonban, hogy ezeknek a rendelkezéseknek komolyabb gyakorlati jelentőségük lett volna. 1805-ben az uradalom is úgy rendelkezik, hogy azokat a zsidókat, akik nem bérlők, vagy iparosok, ki kell utasítani. Rendeletekben tehát nem volt hiány, csak a végrehajtás körül volt mindig baj. A vármegye vezetőit állandóan foglalkoztatja a zsidóság rohamos elszaporodása miatti gond. 1801-ben Pogány Ferenc főszámvevő megbízást kap, hogy írja össze a megye területén tartózkodó zsidókat. Az összeírás célja az volt, hogy mindazokat a zsidókat, akik nem laknak már három éve a vármegyében, visszaküldjék származási helyükre. A munkácsi városi tanács külön utasítást kap, hogy tegyen jelentést az újonnan betelepedett zsidókról az uradalmi számvevőnek és az alispánnak. 1815. szeptember 4-én a megyegyűlés ismét az elszaporodott zsidók ügyével foglalkozik. Megállapítja, hogy különösen Munkácson aggasztó a helyzet, mert itt az elszaporodott zsidók sorra összevásárolják a városi telkeket. Éppen ezért a jövőben tilos nekik városi polgárok telkeit megvásárolni. A ház- és földvásárlásból is kirekesztendők. A zsidóság azonban mindezek ellenére tovább szaporodik és terjeszkedik.

1861-ben a választókat írják össze a vármegyében. Érdekes a zsidók társadalmi tagozódása. Az 1202 zsidó választó között volt:

292 kereskedő, 114 iparos, 143 kocsmáros, 949 földbirtokos, 189 földbérlő, 12 tanító, 2 magánzó.

1669-ben Munkácson még egyetlen zsidó kereskedő sincs. Csak a vám- és kocsmabérlő zsidó.

Fényes Elek a zsidóság káros szerepéről

Az egykori krónikás a zsidóság mérhetetlen elszaporodásán elmélkedve így sóhajt fel: „A zsidók, kiknek kiapadhatatlan forrása Munkácsra nézve a szomszéd Lengyelhon — itt is, miként Gosen földjén bámulatosan szaporodnak. Vásárok alkalmával egész karavánok jönnek át Galíciából, jól megrakott apró lovaik hátán a vereckei nyílt úton, kiknek egymásután lépkedő hosszú sora gyakran egy, a Mekkába zarándokoló mohamedán csapatra emlékeztet… Többnyire kereskedési és szállítási üzletből élnek. Kereskednek gabonával, borral, lovakkal, foglalkoznak bolti kereskedéssel.”

A zsidóságnak a múlt század első felében végbement nagy szaporodásáról Fényes Elek is megállapítja, hogy évenként a külső országokból sok zsidó vándorol be Magyarországra, különösen Lengyelországból, ellepik az északi megyéket, különösen a Hegyalját, hol már az utasok nem csekély bosszúságára minden falusi és városi kocsmát zsidók foglalták le. Úti leveleiben Petőfi is bosszúsan emlegeti a beregi piszkos kocsmákat.

Fényes Elek különben egyike volt ama keveseknek, akik világosan látták a zsidóság szerepét: Északkelet-Magyarországon. Erre vallanak következő megállapításai is: A más országokból való bevándorláson kívül vannak még más okai is a zsidó nép hallatlan szaporodásának. Ilyenek a korai házasság, a súlyos kézmunka szorgalmas kerülése és a mértéktelenség.

A nyersterményekkel, főképp a dohánnyal, gyapjúval, borral, gabonával való kereskedés csaknem egészen az ő kezükben van. A szegény adósokat a zsidók fortélyos csalárdságaitól nemritkán a törvényhatóságoknak kell megóvniok.

A házalás, vagyis a kalmári kelmék házról-házra való hordása által egyrészt a rendes kereskedőknek ártanak, másrészről alkalom adatik nekik a tapasztalatlanabbakat ügyes fortélyaikul rászedni. Egyszersmind legjobb alkalom ez az egyes családok állapotának és viszonyainak kikémlelésére, miből a találékony zsidó különböző jövedelmi forrásokat tud megnyitni.

A zsidó bevándorlásnak legjobban kitett megyék egyike Zemplén vármegye.

Észak-Zemplén határ menti községeiben nyilván már a XVIII. század közepén betelepedtek a zsidók. A többi vármegyékhez hasonlóan 1761-ben itt is megtiltották a zsidóknak az ingatlanvásárlást. Jellemző, hogy Újhelyen 1734-ben még csak két zsidó család telepedett meg. A helytartótanács 1815-ben erélyes hangú leiratban sürgeti a Gácsországból való zsidók kiutasítását. Ennek a rendeletnek a végrehajtását azonban a megyei és városi hatóságok állandóan halogatják. Közben újabb rendelet 3 zsidóknak a vámbérletektől való kizárását kívánja. A helytartótanács nyilván elégedetlen a zempléni állapotokkal, mert 1818-ban újabb leiratban megállapítja, hogy nem helyes, ha nemesi birtokokat zsidók szereznek meg, azt sem szabad megengedni, hogy zálogba, vagy haszonbérbe zsidókhoz kerüljenek. Minden ilyen szerződést fel kell bontani. A tapasztalat szerint, mondja nagyon jellemzően ugyanaz a leirat, a zsidó bérlőktől a jobbágyaknak sok méltatlanságot kell elszenvedniök. Ugyancsak sok a visszaélés a dézsmával is.

Fényes Elek a már említett munkájában pontosan beszámol arról, hogy száz év előtt hány zsidó élt az egyes községekben. E beszámolójából kitűnik, hogy Zemplén legelzsidósodottabb községei már akkor is Bodrogkeresztúr 239, Olaszliszka 170, Mád 800, Sárospatak 437, Szerencs 92, Tállya 340, Tarcal 234, Tokaj 173, Tolcsva 602, Sátoraljaújhely 1125, Homonna 666, Varanno 380, Sztropko 550 zsidóval. Beregben valamivel még kedvezőbb a helyzet, hatvan község ebben az időben még zsidómentes. Legtöbb a zsidó Munkácson, 651, Szolyván 320. Alsóvereckén 169, Mezőkászonyban 110, Beregszászon 200. Ung megyében Szobrácon 119, Szerednyén 256, Radváncon 138, Uzsokon 624 zsidót találunk.

Szabolcsban 1770-ben még csak összesen 225 zsidó család élt kereken 1000 lélekkel. Újfehértón 55, Balkányban 35, Kisvárdán 38, Leveleken 24, Nyírmadán 28 zsidó élt, a vármegye 33 községében ekkor még egyetlen zsidót sem találunk. A vármegyében 1848-ban újabb zsidó összeírás volt. Ennek során kiderült, hogy a zsidók legnagyobb része 1800-ban még nem lakott az illető községben. A Magyarország más részéből valók 80—85 %-ban Bereg, Ung, Ugocsa és Zemplén vármegyékben születtek. Egyik-másik községben csökkent is a zsidóság lélekszáma. Ha különleges üzleti tevékenységük részére nem volt megfelelő a talaj, amint szerét ejthették, továbbálltak. A keletről és északkeletről jövő zsidó beszivárgás szempontjából Szabolcs vármegye is csak átmeneti terület, közbeeső állomás volt, véglegesen aránylag csak kevesen telepedtek meg a megyében. A zsidó bevándorlók első nemzedéke többnyire a határmenti megyékben helyezkedett el, csak a második, vagy a harmadik nemzedék húzódott beljebb az ország belsejébe.

A szatmármegyei állapotokról nem kisebb ember, mint maga Kölcsey Ferenc festett a nagygyűlésen elmondott beszédében elriasztó képet, tiltakozva a zsidók további tömeges bevándorlása ellen. Kossuth Lajos a zempléni jobbágyság nyomorúságos állapotának okait keresve, nyomatékkal mutat rá a zsidó bevándorlás súlyos következményeire. Eladósodás, iszákosság, erkölcsi züllés, stb.

A szabadságharc leverése után az abszolutizmus idejében Magyarországot a bécsi kormánykörök a többi örökös tartomány módjára kezelték. A gettózsidóság átvándorlása nem volt a bécsi urak kedve ellen való. A kiegyezésig, zavartalanul tovább folyt a zsidóság átvándorlása Magyarországra. Később fokozatosan veszít ugyan erejéből, hogy a hetvenes évek vége felé az oroszországi zsidóellenes mozgalmak hatása alatt újra megélénküljön. A zsidó bevándorlók újabb jelentkezése határainkon éppen egybeesik a hazai antiszemita mozgalmak szárnybontogatásaival. A vármegyék sorra feliratban sürgetik a kormánytól és az országgyűléstől a határ lezárását. A képviselőházban szenvedélyes viták folynak erről a kérdésről. De hatásos gátlóintézkedésre sohasem került sor. Az északkeleti vármegyék ekkor már annyira telítve vannak zsidókkal, hogy az új jövevényeket be sem tudják fogadni, csak úgy, hogy a korábban betelepedett zsidóság egy része helyét átadja, délebbre befelé húzódik. Elsősorban Budapest felé irányul a zsidó belső vándorlás. Előbb-utóbb természetesen itt is bekövetkezik a túltelítettség, amikor a zsidók már önmaguk terhére vannak. A fejletlen gazdasági viszonyok csak korlátolt számú zsidó életlehetőségét biztosíthatják, a zsidóság lélekszámának gyors felduzzadása nyomán jelentkező belső szociális nyomás következtében a zsidóság egy része a kivándorlásban keres menedéket. Elsősorban a szomszéd Ausztria, és Németország felé veszik útjukat, de jut belőlük a nyugat-európai országokba, sőt a tengerentúlra is. Ily módon a zsidóságon belül a keleti bevándorlással párhuzamosan a múlt század kilencvenes éveiben megindul egy kivándorlási folyamat is. Ha ez a kivándorlás nem csökkentette volna a hazai zsidóság számát, úgy ma legalább 50 százalékkal több zsidónak örvendhetnénk. Zsidó bevándorlás és zsidó kivándorlás szervesen összefüggtek, egymást mintegy kiegészítették. A kivándorlás csökkentette ugyan a zsidóság számbeli erejét, de az állandó felcserélődési, felfrissülési folyamat korántsem mondható kedvezőnek, vagy előnyösnek. Magyarország a keletről nyugat felé özönlő zsidóság részére átjáró tereppé lett. Viselnünk kellett ennek a szerepnek összes súlyos társadalmi, politikai és gazdasági következményeit. A hozzánk érkező friss gettózsidóság nálunk jut először európai környezetébe, itt teszi meg az első tapogatódzó lépéseit az európai életforma: felé, előbb azonban kiéli parazita egyéniségét rajtunk. És nekünk mindig újabb és újabb friss rajok átformálódását kell elszenvednünk.

A zsidó megszállás befejeződése

A hetvenes-nyolcvanas években nagyjából befejeződik tehát Északkelet-Magyarország zsidó megszállása is. Minden talpalatnyi föld, minden falu, város, telítve zsidóval. Övék lesz lassan minden üzlet, műhely, gyár, üzem, házbirtok, kezükbe kerül az ipar és a kereskedelem egészen. Helyenként már-már akkora tömegekben zsúfolódnak össze, hogy egy részüknek nincs módjában parazita életformáját kiélni, mert a különleges zsidó hivatásköröket már egészen ellepték. Ilyen helyeken a galíciai és az orosz-lengyelországi gettóhoz hasonló tünetek figyelhetők meg: a zsidóság bizonyos rétegei proletarizálódnak. (ipari munkások stb.) Ez a réteg is hajlamos a kivándorlásra. Az északkeleti, megyék zsidó proletárjai közül sokan mennek át Amerikába.

A zsidóság lélekszáma az északkeleti vármegyékben most már állandósult. Ha bevándorlással, vagy a nagyfokú természetes szaporodás révén növekszik is a száma, egyidejűleg népi feleslegei vagy az ország belsejébe húzódik, vagy kivándorol, a lélekszám azonban további nagyobb méretekben nem emelkedik; sőt helyenkint kisebb lemorzsolódás is tapasztalható.

Lássuk végül számszerűen is a zsidó bevándorlás méreteit és eredményét abban a tíz északkeleti vármegyében, amelyet legjobban érintett a zsidóság beáramlása.

A zsidóság száma a tíz északkeleti vármegyében száz év alatt megnyolcszorozódott, ugyanezen idő alatt ennek a területnek össznépessége 1,106.645-ről 1,999.449-re, vagyis megkétszeresére sem emelkedett. A zsidóság arányszáma ennek megfelelően két százalékról közel tíz százalékra ugrott. A legfeltűnőbb Bereg, Máramaros és Ugocsa vármegyék elzsidósodása. Nyilvánvaló, hogy a zsidó bevándorlás ezeket a vármegyéket, sújtotta.

Amíg a táblázatban felsorolt kilenc város össznépessége 1825-től 1910-ig még meg sem háromszorozódott, addig a zsidók száma több, mint húszszorosára szökött. Ennek megfelelően arányszámuk is hétszer nagyobb lett. Ősi, történelmi múltú városaink így lettek sorban a keleti zsidóság tömegközpontjai, ezzel együtt gazdasági és szellemi erőforrásai.

Zsidó gócpontokká lesznek történelmi múltú városaink

Természetesen hasonló kép tárul elénk, ha a fenti vármegyék városainak elzsidósodására vonatkozó adatokat vizsgáljuk. A városok zsidó népének felduzzadása, mint más helyütt, már rámutattunk, inkább a XIX. század második felében ment végbe. Zsidó telítettség tekintetében ezek a városok, a galíciai és az orosz-lengyel gettókkal vetekednek és jellegzetes keleti zsidó gócpontokká alakulnak át. A városok külső képében minden, az utcák, piacok, vájárok, az utcán sürgő-forgó alakok a gettó világára emlékeztetnek. Városnegyedek keletkeznek szinte tiszta zsidó népességgel. Az elszaporodó zsidók lassan, szinte észrevétlenül kiszorítják az őslakosságot. A városok magyarsága és nemzsidó népessége fokozatosan átengedi a terepet a zsidóknak, menekül az idegen invázió elől. Az emberek inkább odahagyják házaikat, otthonukat, de szabadulni akarnak a fojtogató idegen környezetből. Gazdát cserélnek egész utcasorok, városrészek. Gomba módra szaporodnak a gettókra jellemző zsinagógák, imaházak, jesivák és széderek. A városok utcáinak külső képét és hangulatát a nyüzsgő, lótó-futó, vagy tétlenül ácsorgó jellegzetes keleti zsidók adják meg. Bár részesedésük az összlakosságból csak harminc-negyven-ötven százalék, mégis mindenütt csak őket lehet látni. Már nem elégszenek meg azzal, hogy a vidék egész gazdasági életét szinte korlátlanul uralják, az értelmiségi szabad pályákról is kiszorítják a nemzsidókat. Nyüzsgő tömegeik, ismert modoruk, magatartásuk úgy látszik már elválaszthatatlanul hozzátartozik a városok életéhez. Pedig néhány évtizeddel előbb, ahol most népes, zsúfolt gettók terpeszkednek, még egy-két tucatnyi zsidó család húzódott csak meg. Ezt bizonyítják az északkeleti jelentősebb városok zsidóságára vonatkozó alábbi adataink is:

A zsidók száma:

Hunfalvy beszámolója a nyolcvanas évek külön zsidó világáról

Hunfalvy — Magyarország leíró földrajzában — a nyolcvanas, években már erről a külön zsidó világról kénytelen beszámolni: Kétségtelen, hogy a zsidó kocsmárosok, akiket a földesurak ültetnek be a kocsmába, igen rossz befolyást gyakorolnak az együgyű, tudatlan, műveletlen és könnyelmű rutén népre. Általában a Galíciával határos megyék lakosainak szokásaira, erkölcseire, anyagi és szellemi jólétére nagyon káros befolyást gyakorolnak a zsidók. Pedig számuk évről-évre növekszik az új jövevények által.

A vendéglőkben és árus-boltokban — írja Munkácsról Hunfalvy, — mindenütt szemét és piszok sérti a szemet és az orrot. A boltokban és az utcákon alig lát az ember mást, mint zsidót. Itt kivált szombaton (?) bő alkalom nyílik a vásár alkalmával a hosszú hajfürtös, a halántékán dugóhúzós, göndörszakállas igazi zsidót tanulmányozni. Fejét bársonysapka és efölé tett széles karimájú kalap, vagy prémes süveg, a testet bokáig érő zsírtól fénylő kaftán takarja, lábán harisnyás, csatos cipő. Így büszkélkedik szombatnapon a munkácsi utcákon az igazhitű zsidó. Tarka népsokaság tolong a piacon a heti és országos vásárokon. Ökör, szekér, ember foglalja el az egész utcát, alig lehet mozogni, magyarok rusznyákok, oláhok és cigányok tolonganak a szekerek között, a gyékényeken, vagy a bódék alatt kirakott árúk, ételek, italok előtt rikácsolva, alkudozva, de itt is zsidó az úr, ő soha sem veszti el józanságát a vásáron vagy akár vesz, akár elad, mindig ő a nyertes, a szegény, gyámoltalan nép pedig a vesztes.

Benisch Arthur, akinek a hazai zsidóság elhelyezkedéséről és fejlődéséről írott tanulmányát előbb már idéztük, az 1830-tól 1880-ig terjedő félévszázadban a zsidóság számbeli erejének alakulásáról egyebek között a következőket mondja:

Az 1830. után eltelt félévszázad mai területünkön (Csonka-Magyarországon) a zsidóság mindenirányú és erőteljes térfoglalásának kora. Számuk megnégyszereződik s mivel a korszak liberális elvei minden gátat eltávolítottak előlük, a galíciai áradat — bármennyire látja mindenki — még legszabadelvűbb doktrinerek is, a keleti zsidóság veszedelmességét különösen a tudatlan falusi népre nézve, — akadálytalanul tovább hömpölyög be. Most már nem marad meg előbbi állásán, az öt északkeleti megyében, hanem ellepi az egész Alföldet, amelynek jelentékeny része 1830-ig még szinte teljesen zsidómentes s a létszámát hétszeresére emelve, Európa egyik legnagyobb telepévé teszi a fővárost. Valószínű, hogy a keleti bevándorlók nem állottak meg a Dunánál sem, s az ő rajaik erősítették meg a dunántúli zsidóságot is, amely Nyugat felől ebben az időben már alig kapott jelentősebb számú bevándorlót, viszont természetes szaporodás útján nem tudta volna számát megháromszorozni.

A nemzeti társadalom harca a zsidóbevándorlás ellen

Nem feladatunk ezúttal az, hogy a zsidó bevándorlással, a zsidó térfoglalással és az északkeleti országrészek zsidó meghódításával kapcsolatos politikai és társadalmi harcokat részletesen ismertessük. Ismeretes, hogy ha, liberális korszellem, a magyar, politikai vezetők túlságosan szűk látóköre, egyoldalú doktriner felfogása következtében a zsidó beözönlés elleni harc nem járhatott sikerrel. Említettük már, hogy a múlt század harmincas-negyvenes éveiben az akkori közélet legtekintélyesebb egyéniségei közül többen szót emeltek a zsidó bevándorlásnak korlátlan engedélyesése ellen. Az egyenjogúsítás után, amikor északi részében már elviselhetetlenek voltak az állapotok és amikor Oroszország felől újabb bevándorlási hullám fenyegetett, elsőnek maguk az érdekelt, vármegyék emelték fel tiltakozó szavukat. A megyegyűlések egymás után hozták meg a határozataikat és szerkesztették meg felirataikat a kormányhoz és a parlamenthez, amelyben a bevándorlás megakadályozását, a határellenőrzés megszigorítását és a honosság megszerzésének újabb szabályozását sürgették.

Szatmár vármegye volt a kezdeményező. A megyegyűlés által 1882-ben egyhangúan elfogadott felirati javaslat sürgeti a kormánytól a zsidó bevándorlás gyors és gyökeres szabályozását. A javaslat körül a képviselőházban hosszú és szenvedélyes vita támadt. Nagy visszhangja volt az ügynek a sajtóban is. Jellemző, hogy a függetlenül és a szabadon állást foglaló politikusok, bármennyire liberális érzelműek voltak a zsidó bevándorlás kérdésében, a józan észre, a magyar és egyben a zsidó érdek szavára hallgatva, maguk is szükségesnek tartották a kormány és a hatóságok erélyes fellépését. Pulszky Ágoston például felfogását a következőképpen foglalta össze: Nem csodálkozhatunk, ha néhány megye tiltakozik az idegen elemek tömeges bevándorlása ellen. Az orosz kaftános, hajtincses zsidó megmarad elszigeteltségében; idegen marad érzületben, külsőségben és elkülöníti magát a többi lakosságtól, rontott német nyelvéhez görcsösen ragaszkodik, s hogy megélhessen, tönkreteszi az iszákos, meggondolatlan parasztot.

A sajtó véleménye a zsidó bevándorlásról

A Pesti Napló vezércikkben szólította fel a kormányt, hogy teljesítse feladatát és zárja el a határt az ortodox orosz-zsidóktól. A Budapest, Zsidókérdés Magyarországon cím alatt a következőket írja: „…meg fogja engedni mindenki, hogy mi az oroszországi zsidók betelepülése ellen szólaljunk fel. Tesszük ezt a magyarországi zsidók jól megfontolt érdekében. Tesszük ezt azért, mert esztelennek tartjuk azt az államrendszert, amelyben akkori amikor a megnemélhetés miatt másfélmillió honpolgár kivándorol, még arról mernek beszélni, hogy 30—40.000 műveletlen, fanatikus, oroszországi zsidót befészkelődni  engedjenek. E tekintetben az ország többsége egyetért s az a miniszter, aki a közérzület ellen cselekednék, a nemzettel való nagy számadás aktusát nem fogja elkerülni.” A Függetlenség hasonló értelemben foglalt állást: …ha a tények és tapasztalás a felső-magyarországi ortodox zsidóság életmódját és hatását a legellenszenvesebbnek tünteti fel, ha úgy politikailag, mint társadalmilag oly elem gyanánt ismerteti őt, amely abszolút elzárkózottságával, egy simulni  haladni és beolvadni nem képes idegen testrészt képez, akkor politikai és társadalmi érdek, hogy ez az elem még egy veszélyesebbel, hátramaradottabbal és elzárkózottabbal ne szaporíttassék.

A humanizmus következményei

„… a bevándorlást minden áron meg kell akadályozni. S ebben semmiféle hummanitási tekintetek nem korlátozhatnak. A hummanitás igen szép dolog, de első, aki iránt humánusnak kell lennünk, magunk vagyunk. Már pedig nagyobb csapást aligha bocsáthatnánk az országra, mintha egy csomó vagyontalan, dologkerülő orosz-zsidót beeresztenénk. A szatmári kérvény felett a képviselőház, a kormány s főleg a miniszterelnök határozott kívánságára napirendre tért. Nem csoda, ha ilyen körülmények közt a zsidó Pester Lloyd az esettel kapcsolatban ezeket írhatta: „Magyarországon nincs antiszemitizmus. Bár vannak személyek és körök, amelyek ezt mesterségesen akarják felidézni. De mely körökből és mely forrásokból indul ki ez a mozgalom? A vármegyéktől, egy olyan intézmény szemetjéből, amely lehanyatlásában immár a világ gúnyjára és önmaga terhére van!”

A képviselőházi vita szónokai közül talán Hermann Ottó beszéde volt a legérdekesebb, — akit ismert liberális meggyőződése sem tartott viasza attól, hogy a leghatározottabban állást ne foglaljon a keleti zsidóság további beözönlésének engedélyezése ellen és elítélően ne nyilatkozzék ennek a népelemnek káros és veszedelmes tulajdonságairól.

De hiábavaló volt itt a legmeggyőzőbb érvelés, a legszenvedélyesebb szemrehányás és a legkíméletlenebb vádemelés a rendszer, a tiszakálmáni szabadelvű rendszer nem volt hajlandó álláspontját megváltoztatni. A humanizmus igenis arra kötelez bennünket, — így szólt a hivatalos felfogás, hogy a menekülő, bebocsátást kérő zsidóságnak kaput tárjunk. Ki törődött itt azzal, hogy ennek a humanizmusnak nyomán városok, egész vármegyék, falvak, parasztok és birtokosok, iparosok, kereskedők, bukásba, nyomorba züllenek, elveszítik kis vagyonkájukat és ha meg akarnak menekülni az éhenhalástól, ezrével vehetik a vándorbotot kezükbe.

A nyolcvanas években a magyar antiszemita párt volt az egyetlen politikai mozgalom, amely nemcsak felismerte ezeket a veszélyeiét, de nyíltan beszélt is róluk. 1884-ben, a trónbeszédre adott válaszfelirati javaslatában a párt egyebek között megállapítja:

„Bátorkodunk Felséged legmagasabb figyelmét arra a körülményre irányozni, hogy hazánkból, hol tudvalevőleg úgyis gyér a lakosság, Felséged hű alattvalóinak ezrei vándorolnák ki földön és tengeren túl új házát keresni, mert az e hazában való megélhetést megvonta tőlük nem a mostoha sors — de a zsidó!”

Nyomtatható változat