De nemcsak a napi politika, a szaktudomány is sokáig túlméretezett ezeken a problémákon. Az Akadémia mély hallgatásba burkolózott. A radikális zsidó szociológia foglalkozott ugyan a kivándorláskérdésével, de érthető okokból nem akart tudomást venni ennek okai közül a zsidó parazitizmusról.

Itt van például Neményi Bertalan tagadhatatlanul alapos felkészültséggel megírt tanulmánya (A magyar nép állapota és az amerikai kivándorlás, Modern Könyvtár 85-88 szám. Kiadja az Athenaeum irodalmi és nyomdai rt.), melyet az Akadémia is dicséretre méltatott. Neményi tanulmányának csak kisebb része foglalkozik a kivándorlás okaival, inkább a következményeket és a tennivalókat vizsgálja. Mivel a hármas probléma alig választható el egymástól, mégis foglalkoznia kell a kivándorlást előidéző tényezőkkel. A kivándorlás okait fürkészve Neményi figyelme mindenre kiterjed. Beszél gazdasági-társadalmi, szellemi és érzelmi tényezőkről, hangsúlyozza a földbirtokmegoszlás aránytalanságaiban rejlő veszélyeket, szól a latifundiumokról, a holtkézi birtokokról, a munkaalkalom hiányáról ezzel kapcsolatban az iparosítás szükségéről, szellemi és érzelmi szempontból hivatkozik Nordeau által említett „ein geheimes Weh”-re, egyszóval minden ott szerepel a kivándorlás okainak felsorolásában csak egyetlen dologról feledkezik meg a szerző a zsidó élősdiség szerepéről. Nem találunk ebben a tanulmányban egyetlen szót sem, de még célzást sem a keleti zsidóság parazitizmusáról, amely pedig mint láttuk, egész vidékeket kényszerített a kivándorlásra. A zsidó szatócsok, korcsmárosok, pálinkamérők, lelkiismeretlen üzelmei nemcsak falvak, hanem egész járások, sőt vármegyék földhözragadt szegénységét fosztotta ki rozoga házacskájából, tehenéből, talpalatnyi földjéből és oly nyomorba, kétségbeesésbe lökte, hogy valóban nem volt részére más menekvés, mint a kivándorlás. A legnagyobbrészt zsidó kivándorlási ügynökök csábításairól és hajtogatásairól Neményi nem hallgathatott, de legalább mentegetni igyekszik hitvány szerepüket. Ismételten megállapítja, hogy a hazai kivándorlási mozgalomban az ügynökök szerepe alárendelt jelentőségű. A rosszhiszemű rábeszélést — írja Neményi — tudvalévőleg a kivándorlási ügynökök és ügynökségek képviselik. Mennyit hallottunk már ezekről, mennyit olvastunk róluk naponként az újságokban? És milyen véleményt alkothat magának a laikus a kiábrándulásról, amikor mindig és kizárólag csak ezekkel az agaenturákkal kapcsolatban hall róla valamit. Helyi lapok vezércikkekben árasztják el szidalmaikkal az ügynökségeket, amelyeket felelőssé tesznek mindenért, ami szomorú és keseregni való van a mi gazdasági viszonyainkban. Pedig dehogy ők felelősek mindenért, amit rájuk raknak. Mindenekelőtt azért nem, mert még soha ügynöknek nem sikerült kivándorlásra bírni egyetlen embert sem, aki lelke mélyén teljesen meg volt elégedve eddigi sorsával, amelynél jobbat nem is kívánhat magának. Neményi ezután még hivatkozik arra, hogy a járási főszolgabíróhoz intézett körkérdésekre azoknak csak 14 százaléka állította határozottan, hogy járásában ügynökök működnek és nagymérvű kivándorlást idéznek elő. Végeredményben még is kénytelen megállapítani: „Nem mondom, hogy garázdálkodásuk fölött egyszerűen napirendre lehetne térni, mert végre is ott, ahol tényleg folytatják lelkiismeretlen üzelmeiket, a végső közvetlen okot a kivándorlásra mégis az ő csábítgatásaik képezik.”

Kétszer is lenyúzták a kivándorlók bőrét.

Azt azonban már jobbnak látja egészen elhallgatni, hogy ezek a kivándorlási ügynökök nagy többségükben zsidók, akik kizárólag üzleti érdekből, pénzsóvárgásból, közönséges haszonlesésből iparszerűen űzik a leghitványabb, a legbecstelenebb foglalkozások egyikét, a hiszékeny, tudatlan és félrevezetett emberek kivándorlásra csábítását. A kivándorlási ügynökök mint már más helyütt rámutattunk elsősorban éppen a vidéki zsidó szatócsok, kereskedők, pálinkamérők. Ezek a zsidók kettős vásárt is csináltak, kétszer is lenyúzták a bőrét a szerencsétlen kivándorlóknak. Megkapták a kivándorlási vállalattól az elég magas százalékot, egyidejűleg potom pénzért megszerzik a kivándorló kis vagyonkáját. Nem, minderről Neményinek és a liberális korszak hazai szociológusainak nincs egyetlen szavuk sem. Mégis érzik, úgylátszik, hogy az ügynökök szerepének lekicsinylése az egész kivándorlási problémának meghamisítása lenne.

Kenéz Béla a galíciai bevándorlás és a felvidéki kivándorlás összefüggéséről

Ezért a kivándorlás elleni védekezés eszközeit keresve mégis kénytelen nyomatékosan követelni az ügynökökkel szemben a hatóságok szigorúbb fellépését… „képtelen és természetellenes dolog volna a nép szabad belátását, szabad elhatározását lelkiismeretlen és csak saját pozíciójukat néző kufárok üzelmei által befolyásolni hagyni… az újságokból nap-nap után arról kell értesülnünk, hogy a tényleges praxis szerint a legsúlyosabb esetekben is a tettes egy pár napi fogsággal kiengeszteli a haragvó társdalmat.”

Egyedül Kenéz Béla tért ki kis statisztikai zsebkönyvében (Magyarország népességi statisztikája) a galíciai bevándorlás és a felvidéki kivándorlás közötti összefüggésre. A magyarországi bevándorlással kapcsolatban mindenekelőtt utal arra, hogy a nálunk élő külföldi honosok legnagyobb része ausztriai eredetű, ezek között is a legtöbb galíciai. A galíciai bevándorlás célpontja elsősorban Budapest; ahol 1900-ban a népszámlálás 12.264 galíciai illetőségű egyént talált. Budapest után a lég több galíciai bevándorolt a három Gács-országgal határos megyében, Zemplénben 5228, Szepesben, 4865 és Sárosban 3587 a galíciaiak száma. Ezzel kapcsolatban Kenéz a következőket jegyzi meg: Ennek a veszedelmes arányokat öltő inváziónak szomorú ellenképét szemlélhetjük abban, hogy éppen ez a három megye a főfészke az Amerikába irányuló kivándorlásnak. Érdekes, de nagyon is érthető, hogy azokba a vármegyékbe, amelyek zsidó vallású lakossággal legerősebben vannak telítve, Máramarosba, Beregbe, Ungba és Ugocsába aránylag sokkal kisebb a galíciai bevándorlás. Hogy a galíciai beáramlás milyen méreteket öltött még a múlt század utolsó évtizedeiben is, annak jellemzésére ide iktatjuk három népszámlálás alkalmával Magyarország területén talált külföldi, illetve ausztriai és galíciai illetőségűek számát:

Ezekből az adatokból világosan kitűnik, a galíciai betelepülők számának rohamos növekedése. Amíg 1880-ban az osztrák honosoknak csak egy tizede volt galíciai illetőségű, 1900-ban már több mint egy ötödé. Az amerikai kivándorlás okait felsorolva Kenéz is utal a szegényebb néposztályok hiteligényeinek tisztességes kielégítésére hivatott intézmények hiányára és az ennek révén felburjánzó uzsorára, ezzel kapcsolatban az erős galíciai bevándorlásra, amelynek fejlettebb gazdasági értékű jövevényei a létért való küzdelemben a bennszülötteknek erős és győztes versenytársai. Az amerikai kivándorlás gócaként Kenéz szintén Szepes, Sáros, majd Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Gömör, Borsod vármegyéket említi. Kivándorlási adatai az 1899—1903 évekre vonatkoznak. Ebben az időszakban legnagyobb méretű a következő öt vármegyében volt a kivándorlás.

Ezek az adatok nagyjából megerősítik hasonló irányú előbbi megállapításainkat.

Maga a zsidóság fölénye és hatalma tudatában nem sok ügyet vetett az elhangzó néhány bátortalan és óvatos bíráló megjegyzésre. De ellenvetésre valójában nem is volt szükség. Mert határozott és kemény bírálatra nem is kerülhetett sor. A zsidó sajtókórus minden a zsidóságra vonatkozó szerény megjegyzésre és észrevételre nyomban hangos méltatlankodásba tört ki. A legsötétebb reakció, a barbárság és az embertelenség vádjával bélyegezték meg azokat, akik a magyar önvédelem hangját meg merték szólaltatni. Csak nagy néha kísérelte meg egy-egy zsidó újságíró, vagy közíró, hogy legalább látszatérvekkel cáfolja meg a zsidó bevándorlással kapcsolatos aggodalmakat és kifogásokat. E zsidó kísérletek közül, mint jellemzőt, megemlítjük azt az Imit könyvében napvilágot látott tanulmányt, amely a zsidók vándorlásának kérdésével foglalkozik. A tanulmány írója az 1880—1890 közötti évtizedben előállott zsidó tényleges szaporodásnak a természetes szaporodással szemben mutatkozó hiányából azt a következtetést vonja le, hogy egyáltalán nincs zsidó bevándorlás. Holott, mint már előbb hangoztattuk, itt tulajdonképpen csak arról van szó, hogy a zsidóság bevándorlásával egyidejűleg megindult egy zsidó kivándorlási folyamat is. Ez nyilván csak azt jelenti, hogy az ország zsidó befogadóképessége már elérte legfelső határát. Több zsidót már befogadni és eltartani nem tudtunk. Magyarország egy nagyszabású zsidó átvándorlási folyamat színtere lett. Nem tudtak már több zsidót befogadni az északkeleti vármegyék sem. Számuk 1880—1890 között nem emelkedett lényegesen. Megállapítható es a következő összeállításból:

A zsidók száma:

Telítődtünk a zsidókkal

Tíz év alatt a szaporodás csak 16.327 lélek, ami megfelel a zsidók országos átlagos szaporodásának. De ebből még koránt sem lehet arra következtetni, hogy nem volt ezen a vidéken zsidó bevándorlás. Legfeljebb csak arra, hogy itt már maguk a zsidók is elviselhetetlennek találták a zsúfoltságot, szabadabb területek felé igyekeztek, amelyet még nem leptek el annyira saját fajtestvéreik. Az a zsidó következtetés, miszerint bevándorlás már nem volt, még pedig elég jelentékeny zsidó bevándorlás, merőben hamis. Kovács Alajos aki elsőnek hívta fel a figyelmet a zsidó kivándorlás tányéré, egyik cikkében nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ez korántsem azt jelenti, hogy nálunk megszűnt a zsidó bevándorlás. Ellenkezőleg számos adat szól amellett, hogy igenis továbbra is volt, mégpedig elég jelentékeny zsidó beszivárgás. Így fontos adat például a galíciai illetőségű osztrák honosok számának alakulása. Erre nézve már közöltünk fentebb néhány adatot, ezeket most egy-két számmal kiegészítjük. A galíciai illetőségűek száma Magyarországon az egyes népszámlálások idején

Különösen az első adat figyelemreméltó, jegyzi meg Kovács Alajos, mert akkor csak azokat vették figyelembe, akik egy évnél rövidebb ideje tartózkodtak az ország területén. Számításba kell venni a számok értékelésénél még azt is, hogy sokan a két népszámlálás között eltelő tíz esztendő alatt már meg is szerzik az állampolgárságot. Azt mindenesetre ezek a számok elég világosan bizonyítják, hogy a galíciai bevándorlás egy percre sem szünetelt.

A végső tanulságok

Az elmondottak nyomán most már nagy vénásokban előttünk áll a magyar kivándorlás és a zsidó bevándorlás közötti kapcsolat és összefüggés. Láttuk, hogy a keleti zsidóság a XVIII. század második felétől, Lengyelország második felosztása után — amint erre az államközi kapcsolatok módot nyújtottak, nyomban ellenállhatatlan erővel megindult Magyarország felé. Az Ausztriával fennállott szoros közjogi kapcsolataink következtében határainkon tág kapu nyílt a zsidó beáramlás előtt. A galíciai, bukovinai és orosz-lengyelországi gettók összezsúfolódott és nyomorúságos életszínvonalon tengődött kíméletlen, kapzsi és fanatikus keleti zsidó tömegei szakadatlan áradatban jönnek át határainkon. Parazita tevékenységük a pálinka, az adósság, az uzsora, a csalás ezer fortélyai és fajtái súlyos csapásként nehezedik arra a vidékre, ahová beteszik a lábukat. Általános jelenséggé lesz az elszegényedés, a nyomor, a nélkülözés, mialatt a zsidóság vagyonosodik. Erkölcsi bomlás, testi elsatnyulás, népbetegségek a kísérő jelenségei ennek az egész folyamatnak. A XIX. század első felében ez a zsidó bevándorlás zavartalanul továbbtart, tetőfokát a negyvenes években éri el. A zsidóság első letelepülési területei, a határ menti vármegyék lassan telítődnek a bevándorlókkal. Miután a parazita életforma is csak akkor virulens, ha megfelelő tenyészeti lehetőség, elegendő tenyész-alany áll rendelkezésére, a zsidó betelepülök is lassan beljebb húzódnak az ország belsejébe. Szórványok csaknem mindenütt jutnak belőlük. Az északkeleti tájak szegényes földjén élő gyér népesség csak korlátolt számú zsidót tud eltartani. Az új jövevényekből és a már beérkezettek hihetetlen gyorsasággal végbemenő szaporodásából előálló hatalmasan felduzzadó népfelesleg szétáramlik északkeletről előbb az Alföld északi peremén húzódó szomszédos megyékben, majd a Tisza mentén le egészen a Duna—Tisza-közéig és a fővárosig, ahol a múlt század végére már egész Európa egyik legnépesebb keleti zsidó gócpontja alakult ki. De nemcsak Budapesten, hanem a Dunától keletre eső országrészben mindenütt, Erdélyt egyelőre még kivéve — a városokban jelentős zsidó települések jöttek létre. Ahol a parazita zsidóság a legnagyobb tömegben élt, ahol tevékenysége a legelviselhetetlenebb volt, a kétségbeesett őslakosság kapva kapott a tengerentúli kivándorlás lehetőségén. Eleinte csak egyesek, keltek útra, majd egész falviak, járások, és vármegyék népén is erőt vett a kivándorlás vágya. A hetvenes-nyolcvanas évektől egészen a világháború kitöréséig váltakozó erővel és élénkséggel, de sohasem szünetelve folyt az emberáradat kiözönlése az országból.

Láttuk azt is, hogy a kivándorlási mozgalomtól legjobban sújtott vármegyék nagyjából ugyanazok, amelyekben a zsidóság arányszáma és lélekszáma is a legnagyobb. Abaúj, Zemplén, Szepes, Sáros és Ung a kivándorlási fertőző góc, ahonnét nyugatra, keletre egyaránt gyorsan elterjedt ez az epidémia. Utóbb már Trencsénig és Máramarosig az ország egész északi része meg volt fertőzve a kivándorlási járványtól. De nem maradtak mentesek az Alföld északkeleti megyéi sem. Szabolcs, Ugocsa stb. Végig mindenütt a keleti zsidó bevándorlás jelölte ki előre a kivándorlás áldozatául esett területeket. A múlt század utolsó évtizedeitől kezdve azután maga a zsidóság is kénytelen már felduzzadt népfeleslegét kivándorlással apasztani. Figyelemreméltó zsidó kivándorlás indul meg részben Amerika, részben Nyugat- és Közép-Európa, elsősorban Bécs, Berlin, Párizs és London felé. Egy sajátos átrétegeződési, állandó kicserélődési folyamat megy végbe a hazai zsidóságon belül, amelyet megelőz egy-két nemzedék alatt, néha még egy generáción belül és egy eltolódási folyamat.

A gettózsidótól a mimikri-zsidóig

A határszéli területeken Ungvár, Munkács, Máramarossziget vonaláig a határon még nemrég átlépett, többnyire, csak zsargont beszélő rituális, fanatikus, zárkózott, mindentől idegenkedő, csak a csodarabbija és a Talmud befolyása alatt álló, az üzletnek és az imaháznak élő, kaftánon, sok gyermektől körülvett, szombatot és törvényt tartó, többnyire még magyar állampolgársággal sem rendelkező zsidók alkotják a többséget, vagy legalább is ők a hangadók, irányítók, ők adják meg az itteni zsidóság jellegzetességét. Az újonnan érkező jövevények a már régebben betelepedettek közül mindig újabb és újabb rajokat mozdítanak ki és kényszerítenek beljebbvándorlásra.

Ezek az elemek a második vonalon a Kasra, Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen, Szatmárnémeti, Nagyvárad vonalon belül helyezkednek el. Ők már zsargonos, magyarsággal beszélnek, levetik az ősi viseletet, felismerik a mimikri fontosságát a teljen érvényesüléshez. Az ország belseje és a főváros a harmadik és végső állomása ennek a zsidó belső-vándorlási mozgalomnak. Itt már a liberális Magyarország jóvoltából kitermelődött ú. n. zsidó „magyarságot”, vagy ha tetszik, „magyar” zsidóságot találunk. Ezeknél az alkalmazkodás, a mimikri már teljes és kifogástalan, a külső látszat mögött azonban a benső, az örök zsidó lényeg változatlan és ugyanaz. Így szorítják egymást beljebb és beljebb az egymást követő hullámok. A folyamat persze nem általános és szabályszerű. Bőségesen akadnak kivételek is. Budapest különösen csábít. A főváron házrengetegeiben sok frissen érkezett jövevény telepedik meg. Segítik ebben a rokoni kapcsolatok. Ezek egy-két évtized, sokszor néhány esztendő alatt, átesnek azon az áthasonulási folyamaton, amelyre kedvezőtlenebb körülmények között lévő hitsorsosaiknak egy-két nemzedék szükséges. Természetesen ez az „áthasonulás” csak egészen a felszínre szorítkozik, nincs semmi mélyebb értelme és tartalma.

Tharaud a „vadzsidókról”

Ezek azok az ú. n. vadzsidók, akiknek szerepéről, jellegzetességéről olyan színes és találó gondolatokat mond el „Tharaud”: „Ezek a vadzsidók egyenesen; Galiciából jönnek, — írja, vagy pedig valamelyik felső-magyarországi faluból, hol azonban csak időznek, míg egy kis pénzecskét összeszedhetnek, hogy azután a meggazdagodás biztos reményével Pestre vethessék magukat. Ezek táplálták és dagasztották egyre azt az áradatot, amelyet Magyarország ősi zsidó családjai indítottak meg valamikor régen, amikor messze Keletről érkező dédszülők lassan-lassan mind beljebb csúsztak az országba. Az ilyen frissen érkezett galíciaiakat legjobban az Orczy-házban lehetett megfigyelni. A zsidók annyira megszokták a tolongást és a zsúfoltságot, hogy még meggazdagodásuk után is, midőn már bárhol lakhattak volna, inkább egy helyre tömörültek, hogy egymást lökdösve, túlkiabálva élvezhessék a fajtájukat annyira jellemző lázas nyüzsgést. Így lett lassanként az Orczy-házból budapesti gettó. És mint minden gettóban, itt is alakult egy zsinagóga, s hozzátartozó személyzet pedig letelepedett melléjé. Rabbik, sakterek, hullamosók mind itt lakhattak. Volt több rituális fürdő is, külön a férfiak és külön a nők részére. És amíg a Szabadság-téren fel nem épült a nagy börzepalota és Orczy-ház földszintjén lévő kis kávéház volt Budapest egyetlen börzepiaca. A kávéház, a zsinagóga, a fürdők, a kóser húsmérések még mind megvannak ugyan az Orczy-házban (már lebontották), de olyan állapotban, mely méltóan jellemzi az utóbbi ötven év zsidóságának keresztülgázolását. Újabban a’ meggazdagodott zsidók elhagyták már az öreg Orczy-házat, úgy, hogy a gazdagok gettója lassan a szegények gettójává alakult át. Találkozóhelye most az összes vadzsidóknak, akik lengyelországi, vagy galíciai jellégükből még alig tudtak kivetkőzni. A nyugat felé törekvő keleti áradat elérte már itten az átalakulás első fokát. Mégis van valami, ami változatlanul megmaradt, valami, ami túléli Izraelnek minden átalakulását, ruházatukban, vagyoni állapotban, vagy gondolkodásmódban, a fanatikus, mindent felölelő lázas lelkesedén az, amely itten a tolongó tömeg fojtó bűzében különösen intenzív formájában jut kifejezésre.”

Íme ez a zsidó áradat volt az, amely fél Magyarországot ellepve, az őslakosság tíz és százezreit kényszerítette arra, hogy örökre búcsút mondjon öni szülőföldjének.

Minden látszatfejlődés és látszat felemelkedés ellenére, sötét és vigasztalan fejezete volt a magyar sorsalakulásnak az a korszak, amikor a magyar erő, élet én akarat szét kellett szóródjék a világ minden zugában, hogy helyet adjon idegen jövevények falánk és mohó seregének. Fajtánkkal szemben elkövetett e nagy bűneinkért bűnhődtünk és vezekeltünk már! De vajon tanultunk és okultunk is eleget? Megírhatjuk-e rövidesen ennek a tanulmánynak második fejezetét: a zsidók kivándorlásáról és a magyar visszavándorlásról?

A történelmi indokokhoz fontos lélektani okok járulnak hozzá, ezek között a legfontosabb az, hogy az orosz nép nem volt felvilágosítva a zsidóság lényegéről és szerepéről. Ehhez járul, hogy a bolsevisták a közigazgatási szervezetet, amelynek jelentőségét fentebb kifejtettük, az elmúlt 25 év alatt soha nem látott tökéletességre fejlesztették, éspedig szeme láttára annak a civilizált világnak, amely mélyen elmerült kicsinyes veszekedéseibe és amelynek éppen azért nem volt ideje megfékezni azt a veszélyt, amelyet néhány évvel ezelőtt még könnyen ki lehetett volna küszöbölni, de amelynek legyőzése ma már óriási ember- és anyagi áldozatokba kerül.

Nyomtatható változat