(VÁLASZ A „MI AZ OKA A ZSIDÓGYŰLÖLETNEK?” CÍMŰ RÖPIRATRA.)

Bevezetés.

A nemzetközi zsidóság világhatalma megingott. Az a szemkápráztató, szédületes törtetés, amelyet a zsidóság mintegy száz év óta, a liberális-marxista világnézet európai térhódításával egyidőben biztosított magának, megtorpant. Úgy látszik, hogy a fák még a zsidóság akaratából sem nőnek az égig. A zsidóság nemzetek feletti hatalmának tartóoszlopai — a világsajtó, az internacionális pénz- és banktőke, a szabadkőműves páholyok — állnak ugyan még, de tekintélyük megtépázva, befolyásuk megcsappanva, minden eresztékükben recsegnek-ropognak. A zsidó bolseviki pestis, a vörös világforradalom próbálkozásai minden bizonnyal a nemzsidó népekre itt is, ott is még nem egy válságos, nehéz órát fognak zúdítani, de hinnünk kell a népek józan életösztönében, hinnünk kell, hogy ezeket a kommunista lázrohamokat, a világzsidóság uralmi tébolyának ezeket az utolsó kitöréseit is kiheverik.

Azonban nem szabad magunkat tévhitben ringatnunk, mert a világzsidóság még nem adta fel a játszmát, sőt inkább új, elkeseredett és kétségbeesett harcra készülődik, hogy elvesztett hadállásait visszahódítsa. Minden nyílt és titkos erőforrását mozgósította, valamennyi nyílt és titkos fegyvertársát és szövetségesét harcba küldi, a liberális világsajtótól a Nagy Oriensig, a marxista internacionálétól a páholyokig, a nemzetközi bankokráciától a Népszövetségig. Résen kell állnunk, hogy ezt az utolsó rohamot is visszaverhessük.

* * *

A zsidóság hatalmi törtetésében sohasem válogatott az eszközökben; diadalmas felemelkedésének mindig nemzettragédiák, népek anyagi és lelki válsága, erkölcsi süllyedés, társadalmi anarchia, nyomor és szenvedés, szellemi és eszmei zűrzavar az útjelzői. De különösen nem válogat a harci eszközökben a zsidóság most, amikor életkérdéseiről van szó, amikor az a veszély fenyegeti, hogy a többi népek nem tűrik tovább élősködését.

A régi zsidó titkos szervezetnek, a Kahalnak utóda a B’nai B’rith, ez a világrészeket behálózó hatalmas zsidó szabadkőműves páholy — a Renovation című belga lap szerint — még a múlt év július 25-én ülést tartott, amelynek legfőbb tárgya a világ-antiszemitizmus elleni küzdelem módozatainak megbeszélése volt. Végül is Sigmond Livingstone tíz pontból álló javaslatát fogadta el az értekezlet. A javaslat egyebek között kimondja, hogy szigorúan ellenőrizni kell a megjelenő könyveket és ki kell hagyni mindent, ami a zsidóságra káros vagy kellemetlen, vagy akár csak rossz színben tünteti fel a zsidókat. Olyan könyveket, röpiratokat kell kiadni, amelyek élesen szembefordulnak az antiszemita eszmékkel, a zsidóellenes mozgalmakkal s amelyek kedvező színben tüntetik fel a zsidóságot, rokonszenvet ébresztenek mellette s mintegy zsidóbarát hangulatot csinálnak. A keresztény erkölcsöt, a keresztény szellemet a film, a színház, a sajtó segítségével meg kell mérgezni, javasolják a B’nai B’rith bölcsei. Gyanúsításokkal, vagy rágalmakkal, de mindenképp tönkre kell tenni a zsidóság ellenségeit — ajánlja befejezésül a Livingstone-féle javaslat. Nehogy azt higgyük azonban, hogy a B’nai B’rith javaslatai egy zárt, szűkkörű társaság elméleti jelentőségű megállapításai. Ezeket a javaslatokat a világ valamennyi zsidó szórványa minden rendelkezésére álló eszközzel, tőle telhetőleg köteles végrehajtani.

* * *

Ma Magyarországon harcos, cselekvő, céltudatos zsidóellenes mozgalomról alig lehet szó. Itt-ott szemtanúi lehetünk ugyan a magyarországi zsidó front áttörésére irányuló, kisebb-nagyobb eredményekről is számotadó kísérleteknek, azonban ezek a lelkes, bátor kezdeményezések korántsem állnak arányban a reájuk nehezedő roppant feladatokkal. Ezek a megmozdulások a zsidóság szinte felmérhetetlen gazdasági, szellemi, politikai és társadalmi hatalmával szemben ma még legfeljebb guerilla harcoknak mondhatók. Igaz, hogy a fiatal értelmiség, a városi kisiparosság, a parasztság, a földműves és ipari proletáriátus egyre nagyobb tömegei hittel és lelkesedéssel fordulnak az új mozgalmak felé, azonban a vezetésre hivatott középosztály széles rétegei — akik semmit sem hajlandók kockáztatni, semmiféle áldozatra sem kaphatók, akik a nemzet életkérdései iránt mindig érzéketlenek voltak, akik számára az élet csak törtetés, haszonlesés, önzés, megalkuvás — most is hűvös és tartózkodó magatartást tanúsítanak.

Ha tehát nálunk nem is lehet zsidóellenes közhangulatról, vagy éppen antiszemita veszélyről beszélni, azért a mi zsidóságunk is körülhordozta már a véres kardot, megfúvatta a csatakürtöket — a hírhedt jerikói trombitákat — és elrendelte az általános mozgósítást. Észre sem veszik, hogy ezzel a magatartásukkal csak még inkább magukra terelik a figyelmet. Tapintatlan és megfontolatlan viselkedésükkel — különösképpen a zsidó-liberális lapok — csak fokozzák az elkeseredést, csak felszítják a szenvedélyeket. Ha a zsidó oldalról felharsanó harci zajnak lélektani rugóit keressük, úgy a magyarázatot csak abban találhatjuk, hogy maga a zsidóság is tudja, miként a magyarságra nézve oly súlyosan hátrányos mai helyzet sokáig már fenn nem tartható. Érzi a zsidóság, hogy a mostani mesterkélt álnyugalom csak zivatar előtti fülledt szélcsend, látja már a látóhatár szélén a viharfelhők tornyosulását és előre is védekezik, villámhárítókat állít fel, ahelyett, hogy az orkán kitörésének elhárítására gondolna. Ha semmi egyéb, de a túlsó oldalnak ez az elszánt hadikészülődése bizonyítja, hogy a végleges rendezésre váró kérdések egész sora választja el egymástól valóságos kínai falként az öntudatos magyarságot és a zsidóságot.

* * *

A magyarországi zsidó propaganda egyik legjellegzetesebb terméke az a kis füzet, amely „Mi az oka a zsidógyűlöletnek?” sokatmondó és hangzatos címmel jelent meg. A füzetet „Az elfogulatlan keresztény közvélemény számára írta: Korein Dezső.^[1]” (VII. kiadás 120—140.000, Budapest 1935, Phöbus nyomda.)

Ennek a kis agyterméknek minden sora élénk bizonyítéka: a zsidóság kóros idegállapotának, amelyet a szakemberek „psychosis judaica” néven emlegetnek. Ebből a füzetből maradék nélkül megismerhetjük a sivár, hol gőgösen fölényes, hol alázatos lelkiségű, mindent elferdítő, félremagyarázó, meghamisító gondolkodású, kétszínű, szemfényvesztő, határtalanul elfogult, gyűlölködő talmudista zsidót. Számukra csak egy igazság van a világon, t. i. az ő igazságuk. Minden, ami ezzel a zsidó igazsággal ellenkezik, az ő szemükben hazugság, vagy rágalom. Szerintük csak a zsidó álláspont lehet helyes, igaz és becsületes. Minden más vélemény gonosz és becstelen. A kis füzetnek minden lapja hemzseg a felelőtlen gyanúsításoktól és rágalmaktól. Írójának mentségéül egyedül az szolgálhat, hogy a zsidóság egyik legjellegzetesebb ismertetőjegye a beteges, neuraszténiás érzékenység és a kiegyensúlyozatlan idegállapot, amely, mint Fishberg, az amerikai zsidó orvos mondja: „már kiabál, még mielőtt ütnék.”

Ha ehhez még hozzávesszük a zsidó di Minornak azt a megállapítását, hogy „A mai zsidók öröklött hisztériás hajlama jórészt az ortodox kultuszra és rítusra vezethető vissza,” úgy körülbelül meg is találtuk magyarázatát annak az ízléstelen hangnak és végtelen rosszindulatnak, amely a szóban forgó ortodox elmefuttatás minden sorát jellemzi.

* * *

Ez az ortodox írásmű annyira hemzseg a ferdítésektől s annyira híjával van minden tárgyilagosságnak, józan ítélőképességnek és becsületes őszinteségnek, hogy igazán nem érdemli meg, hogy vele vitába bocsátkozzunk s ha most ennek ellenére is foglalkozunk vele, ennek egyedül az az oka, hogy a magyar közvélemény széles rétegei könnyen befolyásolhatók, könnyen megtéveszthetők, különösen ha jóhiszeműségével olyan szemérmetlenül visszaélnek, mint ez a zsidó propagandairat. Kötelességünknek tartottuk tehát, hogy legalább a legvaskosabb hazugságokat megcáfoljuk, a legszemérmetlenebb rágalmakat leleplezzük s a meghamisított vagy homályba burkolt igazságokat napfényre hozzuk.

* * *

Az antiszemitizmus és általában minden, a zsidókra vonatkozó, kedvezőtlen bírálat az ortodox koreini vélemény szerint, a freudi recept alapján „lelki aberráció”-ra, vagy „zavartelméjűség”‘-re vezethető vissza. Ha ez igaz volna, akkor azt kellene hinnünk, hogy az emberi művelődés sok-sok lángelméje, pl. Tacitus, Cicero, Pascal, Voltaira, Luther, Kant, Goethe, Wagner, Schopenhauer és még oly sokan mások, elmezavarodottak voltak, akik aljas önzésből és haszonlesésből óvták népüket és az egész emberiséget a zsidó veszély szörnyű következményeitől. A koreini-freudi lélekanalízis értelmében azt is el kellene fogadnunk, hogy Széchenyi, Kossuth, Károlyi István gróf, Kölcsey, Pázmándy, Zsedényi, Istóczy, Verhovay, Bartha Miklós stb. egytől-egyig tudatlanságból, irigységből, gonoszságból, a profitért védelmezték a magyarságot a héber térfoglalással szemben.

Az ilyen kijelentések győzhetnek meg bennünket leginkább arról, hogy a zsidók lelki élete mennyire feldúlt, zavaros és kiegyensúlyozatlan. A zsidó és nemzsidó orvosok és anthropológusok, tehát szakemberek egész sora állapította meg — mint Buschan, Oppenheim, Fishberg, Savage és mások — hogy a zsidókra feltűnően jellemző a neuraszténiára és a hisztériára való hajlamosság.^[2]

Felekezet — faj — nép?

„…a legtöbb zsidóban van valami átkozott keverék, amely más fajtákban nem létezik — s amelyet belőlük nem irthatni ki.” Széchenyi.

Az ortodox vitairat, amint már az első mondatokból kitűnik, a „felekezeti” gyűlölet ellen, a „felekezeti” béke érdekében íródott. Ez a felekezetieskedés később is vörös fonálként húzódik végig az egész füzeten, tehát már alapgondolata is hamis. Mit is gondol a zsidóság, hogy a felekezetiség szemfényvesztő dajkameséjével meddig lehet még a magyar közvéleményt megtéveszteni? Mit gondol a zsidóság, hogy még meddig folytatható ez a hol felekezet, hol fajnevű kettős játék? Nem gondolják odaát, hogy a magyar társadalom türelmével és jóakaratával sem lehet a végtelenségig visszaélni? Ha a zsidóság vezető köreiben nem győz a józan belátás, úgy egy szép napon az öntudatra ébredt, szervezett magyarság fogja követelni, hogy legyen elég ebből a kétszínű játékból. A felekezetiség ma már régen túlhaladott álláspont, amelyet a zsidóság óriási többsége sem vesz komolyan, mert maga sem hisz benne. Hiszen a zsidók túlnyomó része lépten-nyomon, nyíltan, vagy burkoltan hitet tesz a maga külön, zárt fajisága mellett. Azok a legsötétebb liberálizmus korában megszületett és ma is érvényben levő jogszabályok, amelyek a hazai zsidóságot csak felekezetinek ismerik el, valóban nem lehetnek a magyarság boldogulásának kerékkötői. A felekezetiség álarca mögé bújva zsidó nemzeti és faji öntudatot munkálni — ezt a fényűzést mi sem engedhetjük meg a mi „szegény”, „üldözött” zsidóságunknak. Mindig az volt a végzetünk, hogy illúziók, álmok, ábrándképek után futottunk mindaddig, amíg keservesen csalódva fel nem ébredtünk.

Nem lehet továbbra is egyik nap a felekezetiség jámbor köpenyébe bújni, másik nap pedig zsidó vérről, zsidó öntudatról, zsidó szolidaritásról, zsidó eredményekről, zsidó győzelmekről, cionizmusról, Palesztina-építésről, Erec Izraelről szónokolni.

* * *

A Magyar Cionista Szövetség kiadásában Buk Miklós dr. tollából egy füzet jelent meg ezzel a címmel: „Mit akar a cionizmus?”’ Ebből idézzük a következő megállapításokat:

„Közel kétezer éve van zsidókérdés.”

„A zsidókérdés mindazoknak a problémáknak összege, amelyek a zsidó népnek a többi népekkel való együttéléséből származnak. A zsidókérdésnek annyi oldala és annyiféle vonatkozása van, mint amennyi a társadalom életmegnyilvánulása. Van politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális zsidókérdés.”

„A cionizmus mindenekelőtt megállapítja, hogy a zsidóság nép.”

„A cionizmus nem vallási mozgalom, hanem egy nép szabadságharca.”

Íme így disszertálnak a zsidók, ha maguk között vannak, ha nem az elfogulatlan keresztény közvéleményt akarják lépre csalni. Herzl es Nordau óta zsidó „felekezet”-ről beszélni valóban nevetséges. A szakemberek —- szociológusok, fajbiológusok, antropológusok, orvosok, etnográfusok — hosszú sora már régen eldöntötte ezt a kertelést. Az egész világon régen túlhaladott álláspont a zsidóságnak felekezetié minősítése s a magyarországi zsidóság valóban rosszul teszi, ha pillanatnyi előnyökért csökönyösen ragaszkodik ehhez az elavult felfogáshoz. Az idők fordulását, az események száguldását úgy sem lehet feltartóztatni.

* * *

Érdekes, hogy a hazai zsidóság vezetői nem voltak mindig ilyen maradiak. Volt idő, amikor sokkal több volt bennük az őszinteség, amikor úgy látszott, hogy megértik az idők jelét és keresik a módot a zsidókérdés becsületes és végleges rendezésére. Ha a koreini gondolatokat összehasonlítjuk azokkal a nyilatkozatokkal, amelyek a „Huszadik Század” körkérdése nyomán 1917-ben láttak napvilágot, meg kell dörzsölnünk a szemünket és csodálkozva kérdezzük, nem valami tévedésnek vagyunk-e áldozatai? Hiszen húsz évvel ezelőtt zsidó közéleti előkelőségek ezeket mondották:

Beregi Ármin: A magyarországi zsidókérdés, az általános zsidókérdéssel együtt — és ennek szembe kell nézni — pár excellence népi, nemzeti kérdés.

Bettelheim Samu: Magyarországon mindig létezett zsidókérdés. A zsidókérdés egy sajátos szerencsétlenségének tartom, hogy eddig sohasem kíséreltetett meg a megoldása magukkal az antiszemita vezérekkel egyetértően. — Hiszek a becsületes zsidó és antiszemita vezérek megértésének lehetőségében.

Bíró Lajos: Van zsidókérdés. Számomra megfoghatatlan, hogy mondhatja valaki, hogy nincs. Az antiszemitizmust én egyáltalában nem tartom valami szörnyű szerencsétlenségnek.

Patai József: Mélyíteni kell a zsidókban a faji öntudatot, ami többet ér minden emancipációnál. Külső szabadság és belső szolgaság helyett igazi belső felszabadulást, méltóságot és szilárd etikai talajt ad.

Ha nem zsidók mondanák ezeket, egész bizonyosan vad gyűlöletben tobzódó, lelkiismeretlen antiszemitáknak kiáltanák ki őket. Nem tehetünk mást, mint nyomatékosan felhívjuk a mai zsidóság figyelmét ezekre a józan, elfogulatlan, nem felekezetieskedő zsidó tanácsokra és figyelmeztetésekre.

* * *

Figyelemreméltó jelenség, hogy az ezerszer kiátkozott német fajkutatás, a barbárnak, kegyetlennek, lelketlennek bélyegzett náci „fajőrület”’ szinte hajszálnyi pontossággal ugyanazt állapítja meg a zsidóságról, amit a cionizmus. A szociális anthropológia kiváló német művelője, Hans Günther, alapvető munkájának (Rassenkunde des jüdischen Volkes) bevezetésében a zsidóság lényegével foglalkozva leszögezi, hogy a hit vagy kultúrközösség nem eléggé kimerítő meghatározások. A mindenütt felismerhető zsidóság nyilvánvalóan egy származási közösséget alkot. Végül is Ripley-re hivatkozva, aki már korábban hangoztatta, hogy „a zsidók nem faj, hanem nép” (no race, but a people) arra a végső következtetésre jut, hogy a „zsidóság tehát nem faj, nem hitközösség, nem kultúrközösség, hanem egy különös, jellegzetes népiség.” Günther még megjegyzi, hogy ezt a népiséget elsősorban a cionisták hangoztatják, majd utal arra, hogy az állam és a nyelv hiányát a zsidó népnél a vérségi tudat pótolja. Idézi még Haberlandt professzor néprajzi munkáját, amelyben a zsidókról ezeket olvashatjuk: „Saját föld és állam, valamint közös nyelv nélkül is a zsidók a vallás, a fajiság és a vér elszakíthatatlan szoros kötelékei által határozott népiséget alkotnak.”

Íme zsidók és antiszemiták alapvető fontos kérdésekben is mily szépen egyetértenek!

* * *

A felekezetin és a népin kívül van a zsidóságnak még egy harmadik arca is. Évtizedekkel ezelőtt, — hol volt még akkor a nemzeti szociálizmus, a faji eszme, a milliókat lelkesítő faji öntudat — 1901-ben jelent meg 400 kiváló zsidó szakember és tudós közreműködésével a „Jewish Encyclopedia”.^[3] Ez a 12 kötetes hatalmas mű a zsidósággal kapcsolatos kérdésekben kétségkívül elfogulatlan és megbízható forrásmunka. Lapozzuk tehát fel és nézzük mit is ír a zsidóság lényegéről. Az első kötet 621-ik lapján olvassuk a következőket: „Anthropológiai értelemben a zsidó élesen egyöntetű megjelenésű faj.” Két oldallal előbb ugyanebben a kötetben megtaláljuk a zsidók részletes és alapos anthropológiai leírását is. A bevezető fejezetben ezt a sokatmondó megállapítást olvashatjuk: „A zsidó enciklopédia részletes életrajzi felvilágosítást nyújt a zsidófaj képviselőire vonatkozólag.” Valamivel tovább: „Mivel ez a mű a zsidókkal, mint fajjal foglalkozik, lehetetlen volt kihagynunk azokat, akik ehhez a fajhoz tartoznak, bármilyen is legyen a vallásuk.” Végül: „Még azokat is a zsidók közé soroltuk, akikben csak egy oldalról van zsidó vér.”

Hol van itt szó felekezetről? Valóban felháborító, hogy a mi zsidaink némelyike mennyire együgyűnek képzeli az ú. n. „elfogulatlan keresztény közvélemény”-t, amikor be akarja nekiadnia zsidó felekezeti maszlagot. A tiszta szándékú, becsületes zsidók népről vagy fajról beszélnek. Hogy a kettő közül végeredményben, melyiket választják, ez kizárólag az ő dolguk. Intézzék el egymás között, de mennél hamarább. A faj (nép) vagy felekezet kérdés számunkra már régen elintéződött. Józan, értelmes, tárgyilagos emberek erről a kérdésről már nem bocsátkoznak vitába, mert ez fölösleges időfecsérlés, üres szószaporítás volna. Számunkra a tényállás az, hogy a magyarországi zsidóság igen erős faji adottságtól meghatározott idegen, különálló népcsoport. Ha a zsidóság maga és a magyarság érdekében akar cselekedni, úgy elfogadja ezt a megállapítást és ahhoz is hozzájárul, hogy ennek értelmében és szellemében a magyarság és zsidóság egymáshoz való viszonya gyökeresen átrendeztessék.

Nehogy azt higgye a zsidóság, hogy néhány ó-liberális politikus, egy pár légüres térben mozgó írói széplélek, vagy egyik-másik egyházi méltóság megnyilatkozása a zsidókérdésről, általában a fajkérdésről, a magyar társadalom szélesebb rétegeinek is a meggyőződése. A magyar közvélemény jól tudja, hogy ezek az előkelőségek súlyosan tévednek, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen olyan kérdésekhez nyúlnak, amelyekhez készültség, tudás, tapasztalat hiányában nem is érthetnek. Ha ők hivatásuknak, kötelességüknek tartják a zsidóvédelmet, úgy ebbe senki sem szólhat bele. Ők tudják, miért teszik! Ámbár aligha van ma nép a nagyvilágon, amely jobban rászorulna a védelemre, pártfogásra és támogatásra, mint a mindenéből kifosztott, mindenkitől becsapott, súlyos életgondokkal küzdő — magyarság.

Az ortodox vitairat a zsidógyűlölet általa képzelt okaival is foglalkozik és azok alaptalanságát igyekszik bizonyítani. Mondottuk már, hogy a kis héber írásmű annyira híjával van minden tárgyilagosságnak, hogy nem lehet és nem is érdemes vele vitába bocsátkozni. A következőkben tehát csak arra szorítkozunk, hogy a „zsidógyűlölet okait” kiemeljük a koreini homályból, az ortodoxia sötétségéből.

A Talmud.

„A jog és humanizmus, a vallás és erkölcs nagyszerű compendiumát, a Talmudot támadják.”

Ha a zsidókérdésről szó esik, a legritkább esetben említik a Talmudot és a rabbinusi irodalmat. Igazában hibáztatnunk kell a magyar társadalmat, hogy a felekezeti elfogultság vádjától való félelmében nem szentelt ezideig több figyelmet ezeknek az írásoknak, mert hiszen a zsidó nép lelkisége, gondolkodása, etikája és egész világszemlélete itt, ezekben az írásokban nyilatkozik meg a legősibb, a legeredetibb és legtisztább formában. Ezekben a könyvekben tükröződik a zsidó nép szellemisége a legtisztábban. A zsidókérdés számos gyökérszála valóban egészen idáig lenyúlik.

Eddig valahányszor egy nemzsidó kutató elmélyedt a Talmudban — s azután vizsgálódásainak eredményét a nyilvánosság elé hozta, zsidó oldalról pergőtűzszerű támadásban volt része; tudatlannak, ostobának, gonosznak és hazugnak mondották. Ha a Talmuddal kapcsolatban az igazságot keressük, akkor nagy mértékben segítségünkre lehet Huber Lipót nemrégiben megjelent nagyszabású munkája, melyre fejtegetéseink során főképpen támaszkodunk.

A mai zsidó vallás már nem az Ószövetség, hanem a Talmud hatása és hatalma alatt áll. Ezt a vallást legtalálóbban rabbinizmusnak, vagy talmudizmusnak nevezhetjük. Vezető eszméi a zsidó nép kiválasztottsága, rnagasabbrendűsége s eljövendő világuralma. Ha majd eljő a Messiás, véres harc kezdődik a keresztények, általában a nemzsidók ellen, akik utolsó szálig ki fognak irtatni, vagyonuk a zsidók szabad prédája lesz és megalakul a zsidó világbirodalom. Az ortodox zsidóságban ma épp oly izzó és kérlelhetetlen gyűlölet lobog Krisztus ellen, mint 2000 évvel ezelőtt. Úgy a Talmudban, mint a többi rabbinusi könyvben, egész sereg Jézust gyalázó, istenkáromló kifejezést olvashatunk (hitehagyott varázsló, bálványimádó, szégyenben, bűnben született, fattyú, a fajtalanság szülöttje, utálatos csemete, népcsábító bolond, akasztott názáreti, átkozott, tisztátalan, döglött, a Zohárban: döglött kutya stb.) Az ortodox-zsidóság hite szerint Krisztus istenkáromlásaiért feszíttetett keresztre és bűneiért ma is a gyehenna legmélyén, a leggonoszabbak és a legutálatosabbak között gyötrődik. A magyarországi zsidóságnak Huber szerint kilenctized része ma is az ortodoxiának ebben a sötét gyűlölködő légkörében él; még a legneológabbak is. A kultúrától elmaradt ortodoxok fanatizmusa oly nagy, hogy mindig kiköpnek, valahányszor a Názáretire emlékeztető templom vagy feszület előtt kell elhaladniok.

Nem felel meg a valóságnak a zsidó faji és felekezeti publicistikának az a védekezése, hogy a gój, ákum (pogány, bálványimádó) kifejezések, amelyekkel a rabbinusi iratokban találkozunk, a keresztényekre nem vonatkoztak. Taktikai okokból nem említették meg külön a keresztényeket, felfedeztetés esetén tartottak ugyanis jogos haragjuktól. Nevetséges feltevés, hogy a Talmud kivonata a Schulchan Aruch, amely a XVI. században készült, az ókori pogányságot tartja szem előtt. Hoffmann berlini rabbiszemináriumi igazgató be is vallja, hogy valahányszor bálványimádókról van szó, a keresztény kultuszt is bele kell érteni.

A Schulchan Aruch szellemében élő ortodoxia szerint a nemzsidók alsóbbrendű, állatokhoz hasonló, gyűlöletet érdemlő, megvetésre méltó lények, akik törvényen kívül helyezettek, életüket nem kell kímélni, vagyonuk gazdátlan, bitang jószág.

Jalkot Rubemgadol: Habár a nemzsidóknak ugyanolyan a testalkatuk, mint a zsidóknak, mégis csak úgy hasonlítanak hozzájuk, mint a majom az emberhez.

Pirhe rabe Elezeer 29 fejezet: Aki körülmetéletlennel (nemzsidóval) eszik, olybá vétetik, mintha kutyával étkeznék. És mindenki, aki körülmetéletlent megérint, olyant cselekszik, mintha halottat érintene meg, mert a körülmetéletlenek már életükben olyanok, mint a halottak, holtuk után pedig olyanok, mint a dög a mezőn.

Albo rabbi: A bálványozó élete szabad préda, mennyivel inkább az a vagyona.

R. Simeon (ben Jochai): A legjobb gójt is öld meg, a legjobb kígyónak is zúzd össze a fejét.

* * *

Huber Lipót végül is ezeket a tanulságokat vonja le:

„Valóban, ha a rabbik szerint Isten a nemzsidók vagyonát, sőt életét is szabad martalékul vetette oda a zsidóknak, ha hatalmat adott nekik minden nép élete és vagyona felett, akkor elvben az egész világ mindenestül a zsidóság tulajdona. Tehát joga van, ha lehetséges, elvinni mindent, amihez hozzáférhet: így a lopás már nem lopás, hanem egyszerűen elvétele annak, ami amúgy is az övé.”

„Szóval a rabbik szerint, amikor zsidó a nemzsidót meglopja, kifosztja, kiszipolyozza, kiuzsorázza, nem követ el tulajdonsértést, tehát bűnös cselekményt, hanem csak érvényt szerez tulajdonjogának, vagyis érvényt szerez annak, ami amúgy is az övé.”

* * *

Ezek után még mi mondanivalónk lehetne? Legfeljebb szerényen egy kérdést kockáztatunk meg. Vajon ezek-e azok a nemes, fenséges és szép eszmék, amelyekre zsidó oldalon a Talmuddal, a Schulhan Aruchhal és a Zohárral kapcsolatban hivatkozni szoktak? Hol van itt az emberszeretet, az irgalom, a jóindulat, a türelem, a megértés, a megbocsátás, amelyet a zsidók magukkal szemben mindenhol és mindenkor megkövetelnek? Csak nem akarja velünk a zsidóság elhitetni, hogy a Talmud sötét fanatizmusa, gyűlölete, megvetése, utálata a nemzsidókkal szemben egy emelkedett világszemlélet, egy magasabb etikai világnézet megnyilatkozása.

Nem is oly régen volt egy időszak, néhány véres, kegyetlen, átkozott és szégyenletes hónap a mi történelmünkben, amikor a talmudi eszmék és erkölcsök uralkodtak magyar földön. Örökké élni fog emlékezetünkben ez az idő és soha nem feledkezhetünk meg róla, mert akkor láttuk és tapasztaltuk, mit is jelent a talmudi elmélet a gyakorlatban.^[4]

A „Cion bölcsei.”

Évtizedekig hallgattak róla. Mióta a múlt évben Bernben, a svájci szabadkőművesség székhelyén, a zsidó világszervezetek megmozgatásával, óriási pénzáldozatokkal, hamis és elfogult tanukkal sikerült kicsikarni egy marxista-szabadkőműves rendőrbírónak, a Jegyzőkönyveket valótlannak minősítő ítéletét, azóta mindig róla beszélnek. Hamisítvány, hazugság, antiszemita koholmány,— halljuk minduntalan. Egy egész sajtókórus akarja belehipnotizálni a nemzsidó közvélemény tudatába ezt a meggyőződést.

Nevetséges dolog volna azt remélni, hogy a zsidóság ismerje el a Jegyzőkönyvek hitelességét. Az olyan bűnös, akire nagyon súlyos büntetés vár, nem igen szokott beismerő vallomást tenni. A zsidóságtól sem várhatjuk, hogy saját maga mondja ki magára a marasztaló ítéletet. A védekezés jogát sem akarjuk elvitatni a zsidóságtól, azonban eszközei legyenek tiszták és becsületesek. Ne harcoljon a megvesztegetés, a rágalom és az erőszak nemtelen fegyvereivel.

A Jegyzőkönyvek egy szerencsétlen véletlen folytán sokkal hamarább kerültek napvilágra, mint azt a zsidóság érdekei megengedték volna, mert világhódító, népeket leigázó tervei még csak harminc-negyven százalékig teljesedtek be. A leleplezés pánikszerű hatást váltott ki. Mintha a derült égből sújtott volna le a villám. Az agyonhallgatás sokszor oly jól bevált taktikája is csődöt mondott. A népek felfigyeltek, körülnéztek és rádöbbentek a létüket aláásó aknamunkára. Ha a Jegyzőkönyvek néhány évtizeddel később kerülnek nyilvánosságra, akkor, amikor a zsidóság ősi, évtizedes céljait már kilencven-száz százalékban elérte, bizonyosan nem tagadta, hanem gőgösen, büszkén, diadalittasan beismerte volna azok eredetiségét.

A zsidó bölcsek bázeli első titkos ülésének résztvevői közül ma már talán senki sem él. De még ha volna is ilyen szem- és fültanú, az csak zsidó lehetne, aki lakatot tesz a szájára s így tőle a nagy titkot és az igazságot sohasem lehetne megtudni. Azok is egytől-egyig az örökkévalóság birodalmába távoztak, akik annak idején, harminc évvel ezelőtt, a bázeli kongresszus Jegyzőkönyveit megszerezték, lefordították és kiadták. A közvetlen bizonyítás tehát nagyon nehéz, szinte lehetetlen.

Ámde beszél a történelem! Ha azt akarja a zsidóság, hogy ne higgyünk a Jegyzőkönyvekben, úgy cáfolja meg a legutóbbi harminc-negyven esztendő világeseményeit. Cáfolják meg a zsidó marxista világmételyt, a szabadkőműves zsidó világösszeesküvést, a világháborút, a zsidók bomlasztó tevékenységét a frontok mögött, a háborút befejező összeomlások tervszerű és tudatos előkészítését, a néplázítást, a „forradalmakat”, a zsidó-bolsevista merényletet az európai keresztény kultúra ellen, a zsidó spekulációs tőke nemzeteket kizsákmányoló irtóhadjáratait s még sok egyebet.

Gazdasági vádak.

1919-ben az Unióban működő francia titkosszolgálat főbiztosa bizalmas jelentésében arról számol be, hogy az orosz forradalom előkészítésében már 1916-ban számos amerikai zsidó bankház vett részt. A jelentés a következőket sorolja fel: Jacob Schiff, Kuhn, Loeb et Co. (igazgatóság: Jacob Schiff, Félix Warburg, Ottó Kahn, Mortiner Schiff, Jerone H. Hanauer, valamennyi zsidó) Gugenheim, Max Brettung. 1917-ben Jacob Schiff egy nyilatkozatában ki is jelentette, hogy az orosz forradalom sikerét az ő pénzbeli támogatásának köszönheti. Még ugyanezen év tavaszán Schiff a zsidó Trotzkival tárgyal és felszólítja őt, készítse elő az oroszországi szociálista-bolsevista forradalmat. Hasonló értelmű felhívást intéznek Trotzkihoz más zsidó bankemberek is, mint Max Warburg, Aschberg, Jirotovsky (Trotzki apósa) Stockholmból. Szoros kapcsolatban álltak a zsidó bolsevista vezérekkel más zsidó bankházak is, így a Rheinisch-Westphälischer-Syndikat, a Lazare testvérek Párisban, a Gunzberg bankház Pétervárott, Párisban és Tokióban, továbbá a Speyer és Társa cég Londonban, New-York-ban és Frankfurtban, végül a stockholmi Nye Banken. A zsidó milliomosok és a zsidó proletárvezérek nagyon jól megértették egymást. Nem lehet kétséges, állapítja meg végül a jelentés, hogy a bolsevista mozgalmak előmozdításában bizonyos zsidó pénzügyi köröknek jelentős szerepük volt.

Tévedés volna azt hinni, hogy a zsidó pénzhatalmasságok keze csak a bolsevizmusban található meg. Szinte minden ország politikai életének megnyilvánulásai mögött a zsidó bankokrácia érdekeltségét fedezhetjük fel. A politikai élet zajlása, a pártharcok, a kormányválságok rejtett szálai mindig a bankok páncélszekrényéig vezetnek.

* * *

Ha már a zsidóságnak a gazdasági életben vitt szerepéről van szó, hadd idézünk néhány jellemző mondatot Kovács Alajos könyvéből (A zsidóság térfoglalása Magyarországon).

„A háború tipikus bűnözőiről, az árdrágítókról, a lánckereskedőkről és valutaüzérekről nem állnak hiteles adatok rendelkezésünkre, azonban kétségtelen, hogy ezek nagyobb része zsidó. A hadiszállítások körüli visszaélésekről azonban hiteles adataink vannak, amelyeket az igazságügyminiszter a múlt év március havában terjesztett a nemzetgyűlés elé. Ezek szerint 1097 hadiszállítási bűnügy került a bíróságok elé, amelyek közül 529 esetben állnak részletes adatok rendelkezésre. Ezekben összesen 1018 terhelt szerepelt, közülük 741 zsidó, 277 keresztény (ez utóbbiak közül is csak 171 magyar, 106 egyéb nemzetiségű.) Elítéltek a jelentéstételig 211 egyént, még pedig 156 zsidót és 55 keresztényt. Míg tehát a zsidóság a legkedvezőbb esetben 2.5% erejéig vérzett a frontokon, itthon a hadiszállítások körüli csalásokból és visszaélésekből 73% erejéig vette ki a maga részét.”

Sajnos, hogy a síberekről, a valutacsalókról, üzérekről és más hasonló rokonszakmákról nincsenek statisztikai adataink, de aki figyelemmel kíséri a napilapok rendőri és törvényszéki rovatait, az jól tudja, hogy ezen a téren a zsidóság érdekeltsége szinte száz százalékosnak mondható.

* * *

Az 1935. évben benyújtott adóvallomások adatai alapján^[5] Budapesten a nemzsidó lakosság térvesztéséről, háttérbeszorulásáról az alábbi megdöbbentő kép rajzolódik elénk:

Évi jövedelmek	Összesen bevallott	Ebből zsidó absz. szám	%
50-100.000 pengőig	475	304	53
100-150.000 pengőig	96	63	65.5
150.000 pengőt meghaladó	35	19	54

Ámbár a zsidóság csak 20%-át teszi ki a főváros egész lakosságának, mégis a nagyjövedelmeknek közel kétharmadát, legalábbis 60%-át mondhatja magáénak.

A vagyonmegosztás hasonló mértékben káros a nemzsidó népesség rovására. Az 50.000 pengőnél nagyobb jövedelmet bevallók között 131 olyan egyént találtunk, akinek a vagyona nagyobb 1 millió pengőnél. A 131-ből nem kevesebb, mint 83-ról, tehát 63%-ról volt minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy zsidó származású.

Milyen adatokat iktassunk még ide? Hivatkozzunk a Tőzsde 95%-os zsidó tagnévsorára; szóljunk a GYOSZ vagy a TÉBE héber diktatúrájáról; említsük meg, hogy a fővárosi háztulajdon értékét és jövedelmezőségét tekintve, 50%-ig zsidó kézben van?!

Lássunk még néhány olyan adatot, amely a főváros nemzsidó lakosságának társadalmi rétegződéséről, gazdasági elhelyezkedéséről nyújt képet. Az ipari munkások 94%-a, a napszámosok 96%-a, a háztartási alkalmazottak 99%-a nemzsidó.

Minden önérzetes magyar, de minden józan gondolkodású zsidó előtt is világos, hogy ezek a vérlázító aránytalanságok, ezek az égbekiáltó igazságtalanságok már nem tarthatók fenn sokáig. Ilyen lealázó, arcpirító rabszolgasorsot csak azok a népek tűrnek el, amelyek az élethez való jogukról és az életben maradás reményéről is végleg lemondtak.

* * *

Amikor a zsidóságnak a gazdasági életben betöltött szerepéről van szó, feltétlenül szem előtt kell tartanunk a modern nemzetgazdasági kutatások újabb eredményeit is. Ma már jól tudjuk, hogy tőke és tőke között lényegbevágó különbségek lehetségesek. Beszélhetünk tőkéről, amely egészen feloldódott a nemzeti közösségbe s odaadással szolgálja a nemzet életérdekeit. Áldozatkész és szociális érzéstől van áthatva, mert a munkásban nemcsak a munkaerőt és a munkagépet, hanem a népközösség becses és értékes tagját látja. Ennek a tőkének nem a profit az egyetlen és kizárólagos célja, hanem a nemzet gazdálkodásában alkotó, teremtő szerepet tölt be.

Ismerünk azonban egy másik tőkét is. Ez már nem ismer országhatárokat. Ennek nincsenek nemzeti feladatai, nemzeti céljai és érdekei. Vagy ha ismer is ilyeneket, úgy ezek korántsem azonosak annak a nemzetnek érdekeivel, ahol ez a tőke otthonra talált. Az ő egyetlen célja a nyerészkedés, a kamat. Ha üzleti érdekei megkívánják, legkevésbé sem válogat az eszközökben. Kitenyészti a panamát, a korrupciót (Stavisky, Castiglioni, Berliner stb.). Lelkiismeretlen, felelőtlen, a szociális érzék és a becsületérzés teljesen hiányzik belőle. Mozgékony és nyughatatlan, mindig új üzlet után szimatol. Szeret a zavarosban halászni. A profitért, ha kell, forradalmat szít, lázadásra izgat, háborút robbant ki. Ez a töke a zsidó pénz- vagy banktőke.

Legszívesebben nem vesz részt a nemzeti termelésben. Lényegénél, alaptermészeténél fogva élősködő. Rothasztó, bomlasztó tényezője a nemzeti és az emberi kultúrának. Hatalma mérhetetlen, befolyása ellenőrizhetetlen. Nemcsak a gazdasági életet tartja uralma alatt, de a sajtóban, a népek szellemi életében, a politikában és az ország kormányzásában is döntő a szava.

Készséggel elismerjük, hogy vannak a világon a zsidóknál gazdagabb emberek is, pl. a maharadzsák és a dollárkirályok, de nyomban megjegyezzük, hogy a világ igazi urai mégsem ezek a többé-kevésbé holt, mozdulatlan vagyonok, hanem a zsidóság kezében felhalmozódott, örökké mozgásban levő, jól eltitkolt ismeretlen mennyiségű pénz- vagy banktőkék.

Nem szólva arról, hogy nálunk bizony ma holnap már a leggazdagabb embereket is a zsidó bankfejedelmek, kartellvezérek, textil, szén és egyéb oligarchák között kell keresnünk.

A zsidók és a bolsevizmus.

A minszki rabbik 1930. február 25.-én, — amikor a keresztények világszerte tiltakoztak a Szovjet vallási üldözései ellen — a következő nyilatkozatot tették közzé:

„Kijelentjük, hogy az U. S. S. R.-ben (a Szovjetunióban) élő zsidóknak, erre a védelemre nincs szükségük. Sorsunkat nem tudjuk, de nem is akarjuk elkülöníteni a zsidó nép sorsától. Nem téveszthetjük szem elől, hogy a Szovjetunió kormánya az egyetlen az egész világon, amely nyíltan küzd az antiszemitizmus ellen.

Világjelentőségű tény, hogy Lenin, a kommunista párt és a Szovjetunió feje olyan rendeletet adott ki, amely az antiszemitizmust a nép ellenségének nyilvánítja.

Amikor az angol fennhatóság alatt álló Palesztinában arabok és zsidók között még mindig véres összetűzések lehetségesek, amikor Oláhországban és néhány más országban napirenden vannak a zsidó pogromok s nyíltan folyik az antiszemita izgatás, ugyanakkor az U. S. S. R.-ben a hivatalos körök, sőt a közigazgatás és az igazságszolgáltatás, minden erejükkel küzdenek az antiszemitizmus ellen.

Kijelentjük az egész világnak, hogy az egyetlen kormány, amely hathatós rendszabályokkal igyekezett a forradalom előtt jogtalan zsidóságot gondtalan élethez juttatni: a szovjetkormány volt.

Vallási meggyőződésünk miatt a Szovjetunióban sohasem volt üldözésben részünk.

Kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy a Szovjetunióban mindmáig egyetlen rabbit sem ítéltek halálra és nem sújtottak súlyos ítélettel. Ilyen veszély ma sem fenyeget bennünket.

A tanácsuralom fennállása óta egyetlen rabbit sem öltek meg.

Aláírások: Menachen Gluskin, Owsei Zimbalist, Menchel Jarchu, Herz Masel, Gabriel Gabrielow, Oscher Verschtein minszki rabbik.”

Ezzel a nyilatkozattal állítsuk most szembe azokat a hivatalos adatokat, amelyek szerint 1930-ig a bolsevisták 31 püspököt, 1600 papot és 7000 szerzetest gyilkoltak meg. A 3-ik internacionále ellen küzdő genfi egyesület 1935-ben kereken 40.000-re teszi az Oroszországban elfogott, száműzött vagy meggyilkolt keresztény papok számát!

Mintha mégsem volna egészen egyforma a sorsa zsidóknak és nemzsidóknak a Szovjetunióban. Zsidók szenvedéséről, üldözéséről, nyomoráról beszélni a bolsevista Oroszországban — mint ahogy azt az ortodox vitairat teszi — enyhén szólva a tényállás durva meghamisítása. De hogy is lehetne az oroszországi zsidóság gondjairól, bajairól, életküzdelmeiről beszélni, amikor a párthivatalok, az államigazgatás, sőt újabban még a vörös hadsereg is korlátlan elhelyezkedési és megélhetési lehetőséget biztosít neki.

A „Vörös Csillag”, a szovjethadsereg lapja, 1935. november 29-iki számában közli a hadügyi népbiztosság legújabb kinevezéseit. Figyeljünk csak a névsorra! Hadtestbiztosok: Isaak Moisewitsch Grinberg, Lazar Jakowlevitsch Gruber, Morduch Liebowitsch Chorosch, hadosztálybiztosok: Moissey Pawlovitsck Bargard, Isidor Davidovitsch Weinerors, Grigory Issajevitseh Gorim, Michail Evsewitsch Zeldowitsch, Isaak Abramoiwitsch Mustaphin, Grigory Salomonowitsch Schimanowski, Lew Izraelowitsch Stschegolew, Lew Grigonewilsch Jakubowsky. Dandárbiztosok: Alexander Solomonowitsch Alexandrow, Alexander Michailowitsch Kruglow-Landa, Moisey Eftinowitsch Puvowarow, Boris Isackowitsch Pugatschewsky, Semen Borisowitsch Reisin, Isidor Grigonewitsch Schubin. Ezredbiztosok: Mack Grigorewitsch Altschul, Wladimir Markovitsch Berlin, Emanuel Michailowitsch Chanich. 1935. december 5-iki számában ugyanez a lap a következő katonai kinevezéseket közli: Dandár intendánsok(?) Joseph Isajewitsch Zafran, Joseph Borisowitsch Powzner, első osztályú intendánsok: Joseph Borisowitsch Eisenberg, Isaak Iwowitsch Zelenow, másodosztályú intendánsok: Wladimir Davidowitsch Getting, Efrain Hainowitsch Lipetz. A kinevezettek kivétel nélkül zsidók. (Lásd Világszolgálat, III. 6. szám)

A tartományi szovjettanácsok 49 titkára közül 41, tehát több mint 80%-a zsidó.

Nincs terünk, hogy további adatokat soroljunk fel, azonban olvasóink figyelmébe ajánljuk Fehst „Bolsevizmus és zsidóság” című magyar fordításban most megjelent munkáját. Ennek a kis könyvnek adattömegéből a zsidóság oroszországi hatalomhódításának szédítő arányai bontakoznak ki. A zsidók Oroszországban ma már mindenütt az élre kerültek. Mint a világtörténelem legzsarnokabb, legkegyetlenebb rabszolgatartói nyomják el az orosz népet, azonban úgy látszik, hogy a bilincsbe vert orosz óriás ébredezik a szörnyű véres álomból. Talán nemsokára széttépi kötelékeit, hogy lesújtson megkínzóira.

* * *

De kell-e nekünk oroszországi adatok után kutatnunk, ha a bolsevizmus és a zsidóság kapcsolatainak ügyében tisztán akarunk látni? Vajon nincsenek-e nekünk közelebbi, közvetlenebb emlékeink, véres, borzalmas tanulságaink? Elfeledkeztünk volna már a ghettó söpredékről, amely 1919. márciusában szégyent, pusztulást és gyalázatot zúdított reánk? Még nagyon is jól emlékszünk a gonosztevőknek erre a sötét, gyülevész csoportjára. Ezekre a ghettók szennyéből felbukkanó degenerált, lelkiismeretlen fickókra. S nem mi tehetünk róla, hogy ebben a gonosztevő társaságban 70 — 80—90% zsidót találunk s hogy alig akad köztük egy-két „körülmetélt szellemű,” esett lelkű magyar. Senki sem fogja velünk, de egyetlen épeszű, elfogulatlanul gondolkodó emberrel sem elhitetni, hogy csupán a véletlen játéka, hogy az 5%-os zsidó kisebbség a csőcselék vezérkarában 75—80%-os többséggé lépett elő. Ilyen csodákat nem ismer a történelem. Azzal az együgyűséggel pedig senki se érveljen, hogy „a népbiztosok nem voltak zsidók, hisz hitközségi adót sem fizettek.” Nem tudjuk, mert nem áll módunkban annak a megállapítása, hogy a zsidó népbiztosok közül hányan fizették pontosan hitközségi adójukat, azt azonban hitelesen megállapíthatjuk, hogy a „Forradalmi Kormányzótanács” (népbiztosok) 45 tagjából 31, a rémuralom igazi szűkebb körű vezérkarának 10 tagja közül pedig 8, tehát 80% volt zsidó. Hogy pedig ezek igazi, vérbeli zsidók, azt nem a hitközségi adó nyilvántartás, nem is egyszerű anyakönyvi kivonatok alapján állapítjuk meg, hanem az összes zsidó értékeket, zsidó nagyságokat számontartó „Magyar Zsidó Lexikon”-ból. Ennek az igazán hasznos, ámbár sok tekintetben még kiegészítésre szoruló munkának hasábjain a 31 zsidó népbiztos közül nem kevesebb mint 17, — tehát a vezető szerepet betöltötték valamennyien, — megtalálható. A nyolc zsidó közül, akik a hatalmat tulajdonképpen kezükben tartották, a következő hetet találjuk meg a Lexikonban: Szántó (Schreiber) Béla, Pogány (Schwarcz) József, Kun (Khon) Béla, Landler Jenő dr., Vágó (Weisz) Béla, Lukács (Lőwinger) György, AIpári (Adler) Gyula. Lám, a Zsidó Lexikon nem tagadja ki a népbiztos fajtestvéreket s ha nem is büszkélkedik velük, de szépen számon tartja őket és kegyelettel emlékszik meg róluk. Mennyivel egyenesebb, becsületesebb eljárás ez, mint a szóban forgó ortodox röpirat konok tagadása, szemforgató érvelése és dadogó védekezése.

A rémuralom vezetői, ezek az alattomos, gyáva, vérszopó szörnyetegek, ízig-vérig zsidók voltak. Testi és szellemi adottságaikat tekintve egyaránt ősi, eredeti, hamisítatlan típusai ők a zsidóságnak. A fajta kivirágzása. Valóságos mintapéldányai a formákban, változatokban annyira gazdag zsidó népközösségnek.

Az ismételten leleplezett számos zsidó-bolsevista szervezkedés bizonyítja, milyen eltéphetetlen benső szálak fűzik a zsidóságot a bolsevizmushoz. Társadalmi elhelyezkedésre való tekintet nélkül — a proletáriátustól fel egészen a nagy kapitalistákig — minden zsidó nyíltan vagy titokban, többé-kevésbé rokonszenvez a bolsevistákkal. Valahol a vérsejtekben lappanghat az a titokzatos erő, amely a zsidóságot űzi-hajtja a végső zsidógyőzelem diadalmas kiküzdésére hivatott világnézet, a bolsevizmus felé.

A marxizmus.

„A zsidóknak nagyon sokat köszönhetünk. Zsidó volt Marx, Lasalle és még igen suhan mások…” ezeket a szavakat 1890-ben írta Engels Frigyes egyik levelében.

Engels tudvalevőleg Marxnak talán egyetlen barátja, meghitt bizalmasa és munkatársa volt, aki csakugyan jól ismerhette mesterét. De mi más lehetett volna Marx-Mordachai, mint zsidó, akinek nagyapja még rabbi volt Trierben. Noha Marx apja és vele együtt fia is kikeresztelkedtek, ez az áttérés azonban nem belső meggyőződés, hanem külső kényszer hatása alatt történt. Abban az időben ugyanis még a porosz állami hivatalos körök a zsidók érvényesülését igyekeztek megakadályozni s a kényszerű áttérés egy egész életre az olthatatlan gyűlölet magvait hintette el Marx lelkében. A zsidó lelkületet, gondolkodást hozta tehát a családból, az otthonból és örökölte vérében oly mértékig, hogy előtte is, utána is alig volt zsidó, aki fajtája lényegét oly mélységesen átérezte és kiteljesítette volna, mint Marx.

Marx sohasem szakadt el a zsidóságtól. Mindig érdekelte őt a zsidó élet, a zsidó sors, a zsidó gondok. A zsidókérdésről külön tanulmányt is irt. Ebben kifejtette a maga egészen különálló, eredeti és egyéni, sok tekintetben ma is helytálló nézeteit a zsidókérdés megoldásáról.

Ha a marxi tanítások lényegét, a marxi eszmék és gondolatok mélyebb gyökerét kutatjuk, akkor hamarosan rájövünk, hogy a marxi világszemlélet egészen és maradéktalanul: zsidó. Természetesen el kell tekintenünk attól a néhány szólamtól, azoktól az amúgy is átformált és elmosódott gondolattöredékektől, amelyeket a marxizmus annakidején a munkást kiuzsorázó kapitalizmusra ellenhatásként jelentkező utópista szocializmusból szívott fel magába. Az utópista szocializmusnak ezek az őszinte emberszeretetből és filantrópjából táplálkozó eszméi nem marxi, de nem is zsidó eredetűek.

A zsidó Weininger „Nem és Jellem” című munkájának a zsidósággal foglalkozó fejezetében a marxizmusról megállapítja, hogy tisztára zsidó találmány, legszembetűnőbb sajátságának pedig a teljes léleknélküliséget tekinti. Valóban a marxizmus gondolatrendszerében bolyongva nyomasztóan érezzük a nemesebb eszmények, a magasra szárnyaló hit, a felemelő érzések hiányát. Az az érzésünk, hogy valami kiaszott, kopár, arábiai homoksivatagra tévedtünk.

A marxizmus, mint a spanyolországi események bizonyítják, hasznos, célravezető „társadalomépítő” eszköznek és módszernek tekinti a rombolást, a pusztítást, a gyújtogatást, a gyilkosságot és a tömegmészárlást.

A történelmi materializmus a gyomor és nem az ész és az értelem filozófiája.

A marxi dialektika igazában nem egyéb, mint a ghettók, a rabbik és a bocherek gondolkodásmódja. Mindkettőnek jellegzetessége a csűrés-csavarás, a szőrszálhasogatás, a gondolatokkal való szemkápráztató zsonglőrködés.

A marxizmus gazdasági tanait a viszonyok egészen másirányú alakulása jórészt még Marx életében megcáfolta. Azóta már sokan megkísérelték a marxi dogmákat újra magyarázni, átértékelni, a változott viszonyokhoz alkalmazni, azonban minden számottevő eredmény nélkül.

* * *

A marxizmus zsidó mivoltának bizonyítására eddig felsorolt inkább elméleti érveink mellett vannak, azonban a mai életből vett közvetlen, könnyebben ellenőrizhető bizonyítékaink is. Nézzük csak meg azokat az országokat, ahol az ősi, az eredeti az ú. n. ortodox marxizmus gyökeret tudott ereszteni. Kik voltak a magvetői, szóvivői és vezérei? Mindenütt óriási százalékban a zsidók.

A németországi marxista-szociáldemokrata mozgalmak megalapítói a zsidó Marx és Lasalle. Később is egészen a marxizmus 1933-ban bekövetkezett felszámolásáig csaknem mindig zsidókat látunk az élen. Csak néhány nevet jegyzünk ide: Kautsky, Bernstein, Haase, Hilferding, Luxemburg, Cohn, Stampfer stb.

Az egykori austro-marxizmus összes ismert nevű vezető alakjai, mint Adler, Deutsch, Seitz, Elbogen, Bauer stb. kivétel nélkül zsidók.

Franciaország sorsának irányítója, a nagytőkés cionista, zsidó marxista vezér Leon Blum.

Nálunk a zsidó Kunfi, Garami, Jászai, Peidl, Weltner, Buchinger stb. került a marxista mozgalmak élére. A párt- és szakszervezeti hivatalokban a Népszavánál, az Általános Fogyasztási Szövetkezetnél, Törekvésnél még ma is feltűnő a zsidók túlsúlya, noha a párt tagjai között csak egészen jelentéktelen százalékszámban találunk zsidókat.

Már a marxista Szabó Ervin megjegyezte, hogy „még a szociáldemokrata szervezett munkásság körében is elég gyakran és élesen nyilatkozik meg az ellenszenv a vezető helyekre sokszor túlságos szerénytelenséggel feltolakodó zsidó elvtársakkal szemben.”

Mivel magyarázhatjuk, hogy a marxista vezérkarokban oly nagy a zsidók túlsúlya? Egyszerűen azzal, hogy marxizmus és zsidóság egyet jelent.

A forradalmár zsidók.

„A zsidók könyörületből és emberszeretetből forradalmárok; javítani, változtatni akarnak a szociális viszonyokon” — zengi a héber disszertáció, amire mi egyszerűen az feleljük, hogy ne avatkozzanak a zsidók más népek ügyeibe. Tolakodásukat visszautasítjuk. Hagyjanak magunkra bajainkkal, gondjainkkal. Észrevesszük mi is a szenvedést, a nyomorúságot, sőt sokkal jobban, mint a zsidók. Meglátjuk mi is a hibákat, a mulasztásokat. Sőt akarat és elhatározás is van bennünk, hogy segítsünk, ahol kell, változtassunk, ahol szükséges.

Ha a zsidókban oly nagy a szánalom és emberszeretet, ám cselekedjenek. A szociális bajok és sebek gyógyításához nem szükséges a forradalom. A valóságban azonban azt látjuk, hogy számtalan zsidókézben lévő nagyvállalatunknál — amilyen különösen a textilipar — minden emberies érzést, szociális felelősségérzetet megcsúfoló munkás-kizsákmányoló gazdálkodás folyik.

Azok a forradalmak, amelyekben a zsidók vezető szerepet vittek, legtöbbször nem emberbaráti, szociális eszméket és terveket valósítottak meg, hanem nemzeti katasztrófát, mérhetetlen szenvedést, erkölcsi züllést, gazdasági összeomlást, társadalmi zűrzavart eredményeztek. Gondoljunk csak a világháború után lezajlott orosz, német és magyar forradalomra. Ezekről a forradalmakról ma már tudjuk, hogy zsidó bujtogatás eredményei és hogy zsidó vezetés alatt, zsidó tervek szerint mentek végbe.

Tehát nem az emberszeretet teszi a zsidót forradalmárrá, hanem a mérhetetlen gyűlölet és megvetés, melyet minden iránt érez, ami nemzsidó, teszi őt a befogadó népek állami és társadalmi rendjének, nemzeti álmainak és vágyainak örök ellenségévé.

Tekintélyrombolók-e a zsidók?

Weininger írja: „A zsidó semmit sem hisz igaznak, megdönthetetlennek, szentnek és sérthetetlennek. Éppen ezért mindennel szemben frivol, mindent kigúnyol. Nem hiszi el a kereszténynek a kereszténységét. Még kevésbé hisz a zsidó megkeresztelkedésének őszinteségében.”

Papini néhány évvel ezelőtt megjelent munkájában beható vizsgálat tárgyává teszi a zsidóság befolyását az európai szellemi éleire. Sorra veszi a „zsidó nagyságokat”, a költészetijén Heinét, a közgazdaságban Marxot, az elmekórtanban Lombrosot, az újságírásban Nordaut, a lélektanban Freudot, a filozófiában Bergsont, a fizikában Einsteint. Vizsgálódásait körülbelül ezzel a végső következtetéssel zárja le:^[6] „A mai Európa a zsidó szellem képviselőinek a hatása alatt áll, akik a legkülönbözőbb nemzetek között szétszórva, a föld legkülönbözőbb tájairól érkezve, közösen dolgoznak a régi, elismert igazságok és eszmények megingatásán. A bejelentő lapjuk szerint ezek az elmék németek, franciák, olaszok, lengyelek vagy magyarok s akár matematikusok, akár költők, művészek, vagy politikusok, filozófusok, vagy tudósok, mind versenyeznek a fennálló értékek megkövezésében és a régiek lerombolásában.”

Tekintélyromboló-e tehát a zsidóság? Ha valakinek még kételyei lennének, úgy lapozza át a zsidó-radikális-liberális lapok forradalom előtti évfolyamait, mélyedjen el a zsidó színpadi és regényirodalmunkban, bizonyára igazat fog adni Weiningernek és Papininek.

A szabadkőművesség és a zsidóság.

Kötetek sem lennének elegendők ennek a kérdésnek kimerítő megtárgyalására. Köztudomású, hogy a páholyokat világszerte már évtizedekkel a háború előtt megszállta a zsidóság. Sokhelyütt külön zsidó páholyok alakultak. A felsőbb fokozatokban a zsidóság számaránya ugrásszerűen emelkedett. A különféle szertartások és jelvények mind zsidó eredetűek. Zsidó légkör uralkodott a páholy ülésein, ahol napirenden voltak a nemzeti eszmények, az állami rend, a társadalmi béke, az egyház és a hit ellen intézett vakmerő és brutális támadások. A társadalom gyámolítás, a népsegítés tetszetős, hízelgő jelszavai mögé bújva sötét, pokoli tervek születtek meg a páholyokban a hatalom meghódítására.

A szabadkőművesség eredetét még homály fedi. Az egyik — legvalószínűbb — feltevés szerint a szabadkőművesség a templáriusok rendjéből származott és fejlődött ki. A templáriusok még a keresztes hadjáratok idején eljutottak Palesztinába, Szíriába s itt időzésük során kapcsolatba kerültek ősi, titkos, misztikus zsidó szektákkal. Átvették, magukkal hozták Európába is ezeknek a szektáknak hagyományait, szokásait, szertartásait és eszméit. A templáriusok később igen nagy hatalomra tettek szert. Óriási birtoktestek, egész országrészek kerültek kezükbe. Uralkodókkal szálltak szembe és érvényesítették akaratukat, mígnem V. Kelemen pápa és Szép Fülöp francia király megismerve üzelmeiket, erélyesen léptek fel ellenük. Különösen Szép Fülöp, — aki a Franciaországban elszaporodott és elhatalmasodott zsidókkal szemben is igen szigorú rendszabályokat léptetett életbe — volt kérlelhetetlen; a rend egyik nagymesterét is kivégeztette. A templáriusok sorsa látszólag meg volt pecsételve. Régi hatalmukat többé már nem tudták visszaszerezni s lassan végképp letűntek a történelem színpadáról, azonban szerepüket átvették s munkájukat tovább folytatták a „Salamon király templomának újjáépítéséért” dolgozó szabadkőművesek. Tudvalevőleg Salamon temploma a zsidó nép uralmának, hatalmának és dicsőségének szimbóluma. A páholyok okulva a rend sorsán, a legnagyobb titokban folytatták munkájukat. Zsidók kezdetben csak csekély számmal kerültek be a páholyokba. A zsidók beözönlése a francia forradalommal indul meg, amelynek előkészítésében a páholyok vezető szerepet játszottak. A következő évtizedekben a szabadkőműves szervezetek ereje, hatalma tüneményes gyorsasággal növekedett, a páholyvezetők tanácskozásain népek, országok, dinasztiák sorsáról döntöttek — ugyanakkor a páholyokon belül rohamléptekkel növekedett a zsidók befolyása.

A szabadkőművesség szertartásaiban, szokásaiban eszméiben, szellemében ízig-vérig zsidó intézmény. Közvetve vagy közvetlenül mindig zsidó érdekeket szolgált. A legfelső irányítók között már régtől fogva és ma is túlsúlyban vannak a zsidók.

A zsidók parazitasága.

Ámbár a zsidók közgazdasági szerepéről már volt szó előzően, — miután az ortodox röpirat ravasz mellébeszéléssel az „uzsora vádját” is jogtalannak, igazságtalannak igyekszik minősíteni — még egyszer vissza kell térnünk erre a kérdésre.

* * *

Pálosi Ervin dr.: Budapest kriminalitása és moralitása című munkájából vesszük, az alábbi adatokat.

Az 1909—1913 években a 12 éven felüli népesség ezres csoportjai átlagban a különböző bűncselekményekből a következőképp részesedtek:

	róm. kat.	ref.	izraelita
Hamis tanúzás	0.5	0.8	1.9
Zsarolás	4.1	4	11
Sikkasztás, hűtlen kezelés	22.1	22	52.8
Csalás	10.4	8.6	30.4
Csalárd és vétkes bukás	0.9	0.5	23.5
Uzsora	0.1	0.2	4.4

Mi mindenről beszélnek ezek a számok! Mennyi rejtélyes kérdésre adnak világos és egyenes feleletet! Miért gazdagodnak, vagyonosodnak a zsidók gyakran oly tüneményes gyorsasággal? Mert „közgazdasági” tevékenységük fegyvertárában ott találjuk az uzsorát, a csalárd és vétkes bukást, csalást és a zsarolást is. Ki vehetné fel velük és eszközeikkel a versenyt a siker reményében? Ne mondják a zsidók, hogy ezek a bűncselekmények együtt járnak azokkal a foglalkozásokkal, amelyeket a zsidók űznek. Miért nem találjuk meg ezeket a bűncselekményeket a svájci, hollandi, vagy az angol közgazdaságban? Mert ott még nem a zsidók uralkodnak a gazdasági életen és így nem korrumpálhatták, nem zülleszthették le és fertőzhették még meg. Azt se mondja a zsidóság, hogy a gettóba szorítva rá lett kényszerítve ezekre a foglalkozásokra. A történelmi igazság az, hogy a földműveléstől a nehéz testi, fizikai munkától sohasem tiltották el a zsidóságot. A zsidóságot már száz-százötven éve mindenütt egyenjogúsították s azóta már régen módjuk lett volna felhagyni a „rájuk kényszerített” foglalkozásokkal. De nem tették. Ma is hideglelősen irtóznak a verejtékes, nehéz testi munkától.

Már a Talmuddal foglalkozva rámutattunk, hogy a zsidók előtt nem bűn, sőt erény a nemzsidók kiuzsorázása, vagyonukból való csalárd kiforgatás. A statisztikai adatok íme bizonyítják, hogy az ősi törvények nem lettek írott malaszttá vagy üres elméletté és annak parancsait a zsidók, miután az már vérükbe ment át, ösztönszerűen is teljesítik.

* * *

A budapesti államrendőrség 1906. évi jelentéséből idézzük a következőket: „Az orgazdák abból a táborból toborzódtak össze, amely Galíciából tömegesen áramlik az ország fővárosába, magával hozza azt az üzér szellemet, amely teljesen megnyugtatta lelkiismeretét, ha a büntetőtörvénykönyv szakaszai között sikeresen járhat tojástáncot… Közbiztonsági viszonyainkra fölötte veszedelmes az oláhországi orosz, lengyel zsidóságnak egyre tóduló letelepedése. A legmegbízhatatlanabb, legkétesebb elem ez.”

* * *

Aki a zsidó parazitizmus természetrajzát közelebbről akarja megismerni, annak ajánljuk Bartha Miklós „Kazár földön” című könyvét. Mennyi rágalomban, lekicsinylésben, megvetésben és gyűlöletben volt része szegény Barthának ezért az írásáért, aki hiába tiltakozott az antiszemitizmusnak még a gyanúja ellen is. Pedig nem tett egyebet, csak Egán hívására elment a ruthén földre és amit ott saját szemeivel látott, amiről maga meggyőződött, azt megírta színes eleven tollal, de mindig szigorú tárgyilagossággal és elfogulatlansággal. Írásai még a liberálizmus fertőjébe beleszédült magyar társadalom jobbik részét felriasztották — egy pillanatra. Mindenki megdöbbent, mindenki felháborodott, akiben a nemzeti felelősségérzetnek csak egyetlen parányi szikrája is élt. A galíciai csőcseléknek a jámbor, becsületes, tehetetlen ruthén nép kizsákmányolására, tönkretételére irányuló embertelen, aljas munkája minden képzeletet felülmúlt.

De adjuk át a szót Bartha Miklósnak: „Egy fajról beszélek, amely becsempészte magát a Felvidékre s meglepte a bennszülötteket, miként a penészgomba a védtelen organizmust. E faj terjeszkedik, mint a fecskefonat a lóherésben körülfonja, behálózza, rátapad, kiszívja s mikor elpusztult a megtámadott növény, akkor tovább kúszik az élősdi újabb áldozatok után. Mert hiába lett ura annak a földnek, ahonnan a nemesebb fajt kiirtotta, nem tud rajta, belőle megélni, miután sorvasztó gazdasági rendszerével a talajt is kizsarolja.”

Más helyen a kazárokról: „Nem tanul, nem művelődik, nem mosdik. Csinálja az üzletet és a gyereket. Esküszik hamisan. Sokszor gyújtogat. Megcsonkítja ellensége barmát. Vádaskodik alaptalanul. Veszteget ahol lehet, korrumpál mindenütt. Pénteken este gyertyát gyújt és megfürdik a rituális lében. Hangosan imádkozik és némán csal. A földről lenyúzza a termőréteget, a népről a bőrt. Szapora, mint a bogár. Élelmes, mint a veréb. Pusztít, mint a patkány.”

Végül: „És jöttek. A hátukon batyuval, a kezükben hamis mérleggel, a hordójukban mérgezett pálinkával. Jöttek azzal a keresztény gyűlölettel, amelyet lelkükben az orosz üldözés megérlelt. Azzal az üzleti élelmességgel, amelyet bennük a századok kifejtettek. Azzal a kifogással, hogy másokat rászedni szabad. Másokat károsítani nem cudarság, másokat tönkretenni nem szégyen.”

Nézzünk csak körül nyitott szemmel a mai csonka magyar földön. Az egész dolgozó verejtékező magyarság ott vergődik tehetetlenül, elaléltan ezeknek a „kazároknak” a karmaiban.

Intelem a zsidósághoz.

Fejtegetéseink végére értünk. Feleltünk az ortodox írásműnek. Az éremnek két oldala van s ha odaát bemutatták az egyiket, nekünk be kellett mutatnunk a másikat. Tisztáznunk kellett a kétértelműségeket; el kellett oszlatnunk a mesterséges homályt és sötétséget; meg kellett cáfolnunk a rágalmakat és a hazugságokat.

A zsidóságot azonban jóakaratúlag figyelmeztetjük: ne járjon a koreini úton. Az ilyen írások csak elmérgesítik a helyzetet, felszítják a szenvedélyeket — ami pedig nem lehet érdeke a zsidóságnak. Ha a zsidóság mégis ezen az úton akar tovább haladni, vessen előre is számot a súlyos következményekkel.

Milliók akaratát nem lehet elnyomni. A tömegek meggyőződését nem lehet elfojtani. A zsidóság ne folytasson tehát struccpolitikát.

Van zsidókérdés! Ezt ma már a túlsó oldalon is sokan vallják. A higgadt gondolkozású, előrelátó zsidóknak is ez a meggyőződésük, de a saját népük türelmetlenségétől és bosszújától félve nem merik beismerni.

* * *

Mi most nem a zsidóság erényeit vagy hibáit feszegetjük, egyedül arról van szó, hogy a zsidóság lelkileg, vérségileg, szellemileg, erkölcsileg egyaránt, tehát mindenképpen idegen test a magyarság szervezetében. Ha beszéli is nyelvünket, ha szokásaink közül el is sajátított egyet-kettőt, ez csak külsőleges és felületes alkalmazkodás, mint ahogy az élősködő is alkalmazkodik a gazda szervezetéhez, hogy munkáját zavartalanul végezhesse (Weininger). Merőben más világnézete, erkölcsi felfogása, eszményei örökre elválasztják tőlünk a zsidóságot. Es ha ezt leszögezzük, ezért még nem lehet gyűlölettel vádolni bennünket. Vagy ha ez is zsidógyűlölet, akkor nyugodt lelkiismerettel vállaljuk a vádat.

Nem a zsidók üldözéséről, megsemmisítéséről van szó, hanem csupán arról, hogy ezen a tenyérnyi magyar földön mi magyarok is élni akarunk. Úgy érezzük, hogy ehhez a földhöz, ennek a javaihoz mindenki más előtt elsősorban nekünk van jussunk. A kis ország szűkös életjavaira elsősorban a magyarság tarthat igényt. Az elmúlt évtizedekben azonban ezekből az életjavakból egy rövidlátó, könnyelmű és bűnös politikai rendszer következtében aránytalanul sok csúszott át a zsidóság kezére. Új, igazságosabb, arányosabb elosztásra van tehát szükség, még pedig sürgősen. Amikor ezt követeljük, nem a zsidógyűlölet beszél belőlünk, hanem a faji, testvéri, a vérségi szolidaritás szent és örök parancsai szólalnak meg bensőnkben. Nemzeti önvédelemről van szó, amelynek legtúlzóbb, legszélsőségesebb, legtürelmetlenebb példáit éppen a zsidóság múltja és jelene szolgáltatja.

Bennünket minden oldalról gyűlölettől lihegő ellenségek vesznek körül s tudjuk, hogy a válságos órákban csak magunkra számíthatunk. A megszállott területeken láttuk, hogy a sorsforduló pillanataiban a zsidóság az elsők között lépett a maga külön útjaira. Lehet-e ebben a helyzetben fontosabb feladatunk, mint a magyarság legmesszebbmenő anyagi és szellemi megerősítése? Es amikor ezeket a súlyos feladatokat munkálni akarjuk, akkor szembe találjuk magunkat a zsidóság mindent lenyűgöző roppant hatalmával. Kultúréletünket, a nagyipart, a kereskedelmet, a bank- és hiteléletet, maholnap a földbirtokot is zsidó szellem, zsidó pénz, zsidó akarat szállja meg. De legyen a zsidóság hatalma bármilyen nagy és félelmetes, mi mégis megvívjuk vele szemben az elnyomott és kifosztott magyarság szabadságharcát, mert az a meggyőződésünk, hogy ez a harc az előfeltétele fajtánk boldogulásának és nemzeti álmaink beteljesülésének.

^[1] Miután Korein a magyar közönség előtt ismeretlen, sietünk őt a Magyar Zsidó Lexikon alapján olvasóinknak bemutatni. „Iskolái elvégzése után a textilkereskedelmi pályára lépett. Szombathelyen sokáig volt az ortodox hitközség elnöke. Az ortodox politikában mint az Országos Ortodox Központi Bizottság tagja tevékeny szerepet játszik. Egyetlen ortodox tagja (?) a fővárosi bizottságnak, mint ilyen a zsidó ortodox altruista intézmények támogatását szorgalmazza. Egyik megszervezője és elnöke a Szombattartó Szövetségnek.”

^[2] Méhely: Psychosis Judaica. — Válasz az Egyenlőségnek, A Cél, 1927. szeptember.

^[3] Vallás vagy faj-e a zsidó? A Cél 1932. június.

^[4] Akik a Talmuddal behatóbban akarnak foglalkozni, azoknak olvasásra ajánljuk Luzsénszky: A Talmud magyarul, Huber Lipót: A zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységről, Rohling: Talmud-Jude, c. műveket.

^[5] Dr. Zentay Dezső közlése: Beszélő számok. VI. Az utolsó félszázadban bevallott jövedelmek és vagyonok.

^[6] A Cél 1932. június: Papini és a zsidóság.

Nyomtatható változat