HETEDIK FEJEZET

A kalács és a hó szaga birkózott a hideg reggel tiszta és éles levegőjében. Karácsony előtti nap volt minden kémény füstölt, még a zsellérsoron is, a garádokból lopott szalmával, vagy a gazdák istállójából az ünnepre szerzett szárizikkel jól befűtöttek a kemencékbe. Ünnepi csend borult az udvarokra, csak a patak felől hallatszott lárma. Ott a gyerekek csúszkáltak a vastag jégen, fülükre húzott sipkában, kis bekecsben, akinek volt, vagy mellükön átkötött öreg hárászkendővel, akiknek meleg gúnya nem jutott a szegénység miatt. Fehér csíkokat hasítottak a sima tükrön csizmájuk patkójával, hemperegtek nagy gomolyagban, kurjongattak és verekedtek a vakáció örömére.

A kútnál kelttészta-illatú asszonyok várakoztak vödreikkel, kantáikkal. Volt, aki mezítláb, papucsban szaladt el, könyökig tésztás kézzel és topogva tartotta az edényt a csurgó alá, de most nem lármázott senki és nem átkozta a tolakodókat, mint máskor. Mosoly bujkált a megviselt arcokon, az ünnep napjának szelíd derűje.

Egy palóc fuvaros lovai csengőztek a templom előtt, azt mindenki megnézte. Könyörülő Jézus, milyen a szegény ember élete, még a karácsony napját se tudja otthon tölteni a családjával, akkor is idegen határokon kell járni neki a kenyér után.

A piacon hitvány fenyők közt válogattak. Hajnalban jött egy kócos kis lóval, szánkával ugyan a barkós ember, aki minden esztendőben megjelent már hosszú ideje az ünnep előtt és kipakolt. Lefektette a hóra a borókaágakat és nagyokat huhukolt a tenyerébe, posztócsizmás lábait pedig sűrűn csapkodta a földhöz.

A fenyők suták, féloldalasak, de nem is telik a szegény embernek másra, ez is drága, hát még a nagy, sátorformájú fákat, amilyenek a jegyzőéknél, a papéknál, vagy az intézőéknél szoktak állni, hogy bírná megfizetni! El se hozzák az olyat ide, Felszegen lehet csak venni, annak még a szaga is más.

Azért a boróka fanyar illata is odacsalt igen sok asszonyt, meg embert, azokat is, akiknek nem volt vevő szándéka. Őgyelegtek az ágak körül, fel-fel emeltek egyet, megkérdezték az árát, tapogatták, aztán letették és távolabb húzódva nézegették. A barkós ember tudta, hogy ki vásárol, ki nem, de azért nem szólt. Csak mosolygott és hagyta: hadd mulassanak. A fának nem lesz attól semmi baja.

Kicsit messzebb, kecskelábú asztalra kirakva portékáját, ott árult már Ritka tata is, a gyűrűs zsidó. Télen nem is látták máskor, csak így, karácsony előtt, de akkor pontosan beállított rongyhámos lovával, hosszú kabátban, csizmában. Csak éppen nem zsákbamacskát árult, vagy üveges gyűrűket, pipát, hanem angyalhajat, fényes farkú pléh-madarakat, meg színes gyertyát a karácsonyfára. És nem adta a holmit se csontért, se rongyért, mint nyáron, mindenért pénzt kért.

Mikor már sokan összegyűltek körülte, megsimogatta hosszú szakállát, elővett egy csillagszórót, felgyújtotta és hunyorítva nézte a csodálkozó arcokat. Minden csillagszóró-égetés után megbátorodott, kedvet kapott valaki, asszony, vagy ember és vásárolt. Olyanok is, akik karácsonyfát nem állítanak, de van fölösleges tíz fillérjük. Megveszik a szikrázó pálcikát, aggodalmasan kérdezgetik, hogy az is szórja-e a csillagot biztosan, gondosan elteszik az ajándékot és mennek tovább.

Dulló Barna is vett egy borókaágat, meg csillagszórót, egész skatulával. Gyertyát egy tucatot csavart neki papírba Ritka tata, piros, kék, meg zöld szálakat, ráadásul pedig ingyen adott egy szál fényes angyalhajat. Hiába, akinek módja van, annak szerencsét is ad az Isten.

— Te is itt vagy?

Az apja lépett mellé. Markában madarat szorongatott, meg egy fütyülős farkú falovat.

— Édesapám mit vett?

— Ezt ni… Majd jó lesz Janikának.

— Nem kellett vóna. Vettem én, ami kell!

Szíven ütötte a szó, de nem felelt. Igaz, haragudhatik, jussa van hozzá. Bár az apja volna, akivel egy gyerek ne beszéljen keményen, a tízparancsolat is mondja, hogy szülédet tiszteld, ha hosszú életű akarsz lenni a földön. Ilyen a mai fiatalság…

Ránézett az ajándékra s elfordult. Otthagyta Barnát, elvegyült a bámészkodók közt és az asszonyra gondolt, aki most a törvény kezében van, a tömlöcben és a Jézus tudja, mikor szabadulhat. Még csak ezután lesz a hercehurca, a tárgyalás, az idéző levelet már kihozták, újesztendő után kell menni a törvényszékre, vagy hová, Lehet, hogy aztán kiengedik, az ügyvéd nagyon biztatja, bár az a pénzért beszél. Csak jönne is, mert nem élet ez így. Barnáék kihurcolkodtak a főzőházba, egész nap alig látja a menyét, a gyereket pedig dugják előle. Minap is, hogy az udvaron kapta és vinni akarta a színbe, — szánkát csinált volna neki, mert arra kívánkozott, — a tulajdon fia rántotta el tőle. Hát gyilkos ő? Vagy mi?

— Aggyon Isten, gazduram!

— Aggyon Isten.

No, még köszön is neki valaki? A gyilkos asszony urának? Persze, a kondás felesége. Ő legelőgazda, hát meg kell adni a tiszteletet, még akkor is, ha máskülönben köpne előtte a földre. Két gyereke van vele, milyen rongyosok szegények, alig van testi ruhájuk. A keze kék mind a kettőnek, az orra nedves.

— Hát te, Zsuzsó, mit veszel?

— Nem veszek én semmit, gazduram. De ezek a gyerekek annyit ácsinkóztak rajtam, hogy kigyöttem velek, hadd nézzék a karácsonyfákat, meg a játékot.

Ott volt még a markában a ló, meg a fényesfarkú madár. Minek az? Az onokának tán a kezébe se adják, ha hazaviszi.

— Nézzed csak, te…

Lehajolt a kisebbikhez, aki az asszony köténye mögé húzódott a nagybajuszú idegen ember elől.

— No… nézzed csak, mi ez…

A gyerek szívott egyet az orrán és a hidegtől kimart arcán mosoly ragyogott.

— Ló…

S kinyújtotta kezét a játék után.

— Te…

A kondásné elrántotta, nehogy hozzáérjen az idegen jószághoz, hiszen az onokáé lesz az biztosan.

— No — biztatta —, vedd el. Neked adom.

— Jaj, gazduram, dehogy adja. Nem való az ilyen szegény gyereknek! Az a drága játék. Igazán…

Belepirult a gondolatba, hogy Dulló Lőrinc játékot adjon az ő kis cselédeinek. Miért is adna?

A ló azonban már ott is volt a kék ujjak közt. A másik elgörbült szájjal nézte s biztosan sírva fakad, ha az öreg hamar kezébe nem nyomja a fényes farkú madarat.

— No. Játszatok vele otthon… Isten álgyon meg, Zsuzsó.

Nem értette sehogy, lába szinte gyökeret vert a földbe s hol az egyik gyerekre nézett, hol a másikra. Tán majd elhívja egyszer napszámba érte, vagy a géphez nyáron, azzal ledolgozza. Nem is bánja, igazán, hadd legyen örömük legalább a kicsiknek.

— Zsuzsó, te…

— Tessék!

Dulló megállt és visszafordult.

— No, most mondja majd, most hívja dolgozni.

— Délután, ha akarsz, gyere el nálunk. Adok egy kötél szalmát, jó lesz az ünnepre, fűteni.

Nem várt köszönömöt se, közévágott a sok embernek a karácsonyfák mellett s el is tűnt a szeme elől.

Vince a félkezű fuvaros. Szele Pál szánkájáról látta a karácsonyi piacot. Bundába jól betakarva ült a hátsó szénaülésen, fején fülig húzta a sipkát, amit az öreg Tar disputált rá, hogy csak vigye, mert a határban nagy szél lesz. Ábrányba igyekezett, vendégségbe s könnyű öröm melegítette. Két napig nem látja a falut, az ismerős embereket, — vendég lesz valahol, ahol csak kedves idegenek sürögnek körülte. Megtapogatta lába előtt a csomagot, amiben az ajándékokat vitte, egy üveg finom parfőmöt Dalmának, az anyjának meg egy óriás eperalakú dzsem-tartót. Biztosan örülnek neki.

Néhányan köszöntek az út széléről, s oda kiáltottak, hogy tán Pestre igyekszik. Nevetve intett és bólogatott, mikor hallotta: szerencsés utat.

A két ló szaporán kocogott. Hamar kiértek a szélső házak közé, aztán elhagyták a falat. Csakugyan, szabadabban járt itt a szél, metszőn vágott az arcába és könnyet sajtolt a szeméből. A végtelen, szikrázó fehérségen, a beterített szántásokon, őszi vetések közt, elszórt, fekete pontok imbolyogtak: sötét varjak.

A malom körül is nagy csapatban kerengtek és rekedten kiáltoztak a tél csavargói, akiket, ki tudja, honnét vert ide az idő. Csak jönnek hajnalkor és eltűnnek az alkonyattal, nekihajolva a szélnek, bele az alacsonyan úszó barna fellegekbe.

Tompán, egyforma ütemben szólt a csengő, s néha Szele Pál pipájából nehézszagú füstöt csapott hátra hozzá a szél.

A szánka talpa csörrent: a vasúti síneken haladtak át. Az opálos fényben hidegen csillogott a két acélvonal s messze, a sík szélén eggyé olvadt. Imitt-amott kilátszott a talpfák barna háta is, ott, ahol lefújta róluk a havat a szél. A távíródrótok zengtek a magas fekete póznák porcelánjain, hosszú, végtelen é hangon énekeltek s zümmögésük elkísérte jó darabon a szánkát.

Kihalt volt a táj egészen, néma, idegen és félelmetes. Valahonnét puskadörrenés neszeit, de igen messziről, biztosan nyúlra, vadászik valaki. Jár a magas hóban, kezében a fegyver és szeme fürkészi a szikrázó fehérséget, hogy hol zavar fel a vápákból egy didergő állatot. Az út mentén nyomok: embernyomok, szánka, ló, meg keréknyomok és mindenféle ismeretlen csapások. Kutya, vagy vad csörtetett a friss hóban s az árulkodón megőrizte a nyomot. Nincs titok itt a beterített, holt tájékon ilyenkor.

— Nem fázik, tanító úr? — fordult hátra jólelkűen a fuvaros.

— Nem.

— Csak takarózzék be jól, mert később aztán átfújja a hideg, Ne nyújtogassa ki a kezét se.

— Majd vigyázok, Pál bácsi.

Az ostor néha suhogott a lovak fölött, előtte a bakon kicsit megmozdult az ember, jobbra, vagy balra dőlt, elfordult a széltől, ami kétszer-háromszor is más irányból kezdett dudálni, de nem igen beszélgettek többet.

Átmentek két kis falun, utánuk bámultak az árok befagyott vizén sinkózó gyerekek, pár ember lomhán sipkájához emelte a kezét az úrforma utas láttán, aztán új határ és újból csend terpedt körültük.

— No, ott van Ábrány… — emelte fel ostorát egyszer Szele Pál. — A torony már látszik.

Az éghatár szélén barnán szúrt bele a hóba és szürke égbe a torony sisakja, majd a fák kopasz koronája is elvált a homálytól.

Még nem volt dél, mikor a lovak gőzölögve megálltak a rácsos kapu előtt, s Vince bontogatni kezdte magát a bundából. Egészen elzsibbadt a lába, alig bírt rálépni. Szeretett volna betoppanni úgy, hogy érkezését ne vegyék észre, de az ablakon már mozgott a függöny és egy arc suhant át az üveg mögött. Aztán hátulról, a tornác felől kibukkant a fal mellett egy piros pettyes szoknya.

A kis cseléd szaladt eléje, elvette a táskáját és minden áron ki akarta ragadni kezéből az ajándékos csomagot is, de azt nem engedte.

— Azt hittük, mán nem is teccik gyönni, nagyságos úr — mondta nevetve. — Pedig nagy sütkérezés volt nálunk…

— Ne mondd!

— Bizony… Tessék csak igyekezni, hideg van kint.

Vince pénzt adott a fuvarosnak, hogy menjen be a kocsmába, igyék forralt bort, meg pihentesse a lovakat. Szele Pál nagyot köszönt, boldog ünnepeket kívánt és közévágott a jószágoknak.

— Te — szólt le már mentében a lánynak —, hol van itt a kocsma?

— Jól megy, bácsi, csak egyenesen a templomig, oszt ott az első utcába, jobb kéz felől. Majd megleli, mer ott mán danolnak a szabadságos katonák.

A virágágyak, amiket a múltkor még látott, ha halálra váltan is, eltűntek a kertben. Csak apró dombjaik sorjáztak, mint a nyár kis sírhalmai s köztük fagyoskodó buxusbokrok guggoltak. A kövekkel kirakott gyalogjárót tisztára seperték, talán kétszer is, hiszen hajnal óta meg-megindult a hó.

A veranda ajtajában Dalma anyja várta.

— Isten hozta, fiam.

Ráhajolt a kezére s érezte rajta a frissen sütött piskóta illatát.

— Nem fázott meg ebben a hidegben?

— Ó, nagyon kellemes volt az út.

— Hát azért csak jöjjön, majd mindjárt felmelegíti egy kis tea.

A nappaliban barátságos meleget árasztott a cserépkályha. Az asztalon bolyhosfürtű krizanténumok pompáztak egy hatalmas vázában, s az ablaknál, a kézimunkaasztalon is virág volt: sápadt ibolya.

— Szólj a kisasszonynak, Rozi, hogy jöjjön be.

A kis cseléd lesimította kötényét és szelesen kiszaladt.

— No, üljön le. Vince fiam, ide a kályha mellé. Szegény uram szeretett ebben a karosszékben üldögélni, azóta se tettük el innen.

Dalma nyitotta rájuk az ajtót. Fehér, fodros kötény volt előtte, arca kipirult a konyha melegében s haja ziláltan keretezte körül.

— Hát nem ették meg a farkasok, fiatalúr? — nevetett.

— Nem, hiszen nem vagyok én Piroska. Kezét csókolom.

Engedelmesen feküdt a tenyerébe a keskeny, fehér kéz. Jó meleg volt s Vince ráhajolt.

— Éhes-e?

— Ugyan! Hisz csak a szomszédból jövök.

— Hát ebédig akkor nem hal éhei. Az ebédet én főztem, úgy dicsérje majd, addig meg kap egy csésze teát.

Az ebédlőből betolta a kerekes zsúrasztalt, rajta már olt fénylett az ezüst cukortartó, a csiszolt üveg, piros rummal színig töltve, s a régi, finom porcellán csésze.

— Rögtön beöntöm a teát.

— Majd én, csak maradj itt a vendéggel, szívem.

Dalma a kályhának támasztotta hátát és lenézett rá, félrehajtott fejjel.

— Kedves, hogy eljött. Nem is tudom, illik-e ezt mondani egy lánynak, de nem bánom. Elvégre, maga a családjához is mehetett volna, az édesanyjához, s ha mégis a mi falunkat választotta, velünk ünnepel, megérdemli, hogy mondjam is, amit érzek. Igaz?

— Köszönöm. Jól esik, hogy ilyen kedves.

— Huh, de szertartásos… Mondja inkább, hogy angyali pofa vagyok. Nos? Egy-kettő, míg nem haragszom!

Nevetett és megismételte:

— Angyali pofa, igen…

— Azért!

Összevonta a szemöldökét és megfenyegette:

— Vigyázzon! Tessék természetesen viselkedni, mert utálom a nagyképű embereket és azokat is, akik nyársat nyelnek, ha hozzájuk szóltak. Ha velem jó viszonyban akar maradni, ezt jegyezze meg…

— Itt a tea. Mi az? Maguk már veszekednek?

— Deeehogy, anyuska!

— Hallom, hogy leckézteted a vendéget, pedig magadra is ráférne, azt hiszem.

Kitöltötte a teát, Dalma meg egészen közel gurította az asztalt Vincéhez. Fölötte álltak, s nézték, hogy kortyolja a forró, jó illatú italt; mind a ketten mosolyogtak, s valami anyás fény ragyogott a szemükben.

*

Este már otthonos volt, a karácsonyfát is együtt díszítették. Székre állva kötözgette az ezüstpapíros szaloncukrot a magas ágakra, s aggatta a könnyű üvegdíszeket. Néha benézett a konyhából Dalma anyja, borleves-illatot hozott magával, meg erős vaníliaszagot és a sült pulyka kicsit zsíros leheletét.

— Nem is tudom, mit csináltam volna a fával, ha maga nincs — nézte messziről szakértő szemmel a mennyezetig érő fenyőt. Mégis hasznukat lehet venni maguknak néha.

Nagy papírdobozt cipelt elő valamelyik szekrény alól és gyorsan kinyitotta.

— Álljon az ajtóba és legyen szigorú! Anyusnak már nem szabad bejönnie, mert a meglepetést kirakom.

— Kérem, én is… Várjon egy kicsit.

Kibontotta a vastag papírgöngyöleget és elővirított belőle a piros porcellán-eper.

— Jaj, de szép! Ez kié?

— Az édesmamájáé.

— Ó…

— Ez pedig…

— Én is kapok valamit?

— Persze! Remélem, jó gyerek volt?

— Hogyne. Mi az?

Kíváncsian nyúlt a doboz után. Vince elkapta volna, de nem hagyta magát, megragadta a csuklóját és birkózni kezdett vele. Egészen belepirult s a fiú most megint érezte azt a fanyar kis illatot, mint a tiszteletesék előszobájában, az öreg szekrény mellett, mikor erőszakkal meg akarta csókolni és dulakodtak. Nevetve hárította el az újabb, meg újabb rohamokat, könnyedén, ereje és fölénye tudatában.

— Igazán, nem is játszom…

Duzzogva hagyta abba, hátán összekulcsolta karját és a gyerekek makacskodó pózában állt előtte, még kipirult arcát is felfújta, szája pedig összeszorult.

— Nem illik ilyen kíváncsinak lenni.

— No… mutassa meg…

— Tessék, Jöjjön.

Kinyitotta a doboz fedelét s Dalma, cselt gyanítva, bizonytalan léptekkel közeledett.

Fejük összehajolt s a lány most szelíden vállához támaszkodott.

— Jaj, parfőm!… S hozzá valódi Chanel! Gyönyörű még az üvege is… Úgy pihen a selyem ágyában, mint valami ékszer. Használhatom én ezt itt? Falun?

Játékosan nagy szemeket nyitott, karja meglendült és suttogva folytatta:

— Tudja, mi kell ehhez? Autó. Nagy fekete kocsi, süppedő kék üléssel, finom, ringató rugókkal. Az ember ül hátul, zümmög a motor, elől a sofőr mozdulatlan, szürke árnyéka. Suhan… Neonfények ragyognak be a homályba. Kékek. Pirosak. Halvány zöldek és virító vörösek. Ívlámpák sárga-arany fénye a vizes aszfalton. Kepp, platinarókából…

Arcán a játék finom izgalma piroslott. Pillái árnyékosan borultak szemére, karcsú teste megfeszült az olcsó kis ruhában.

— Hogy is? Igen… Az ember azt mondja, kicsit unottan, csöpp spleennel, azt mondja: talán a Ritzbe, szívem… Jó meleg, halk muzsika, szép asszonyok, sima mozdulatok, az italok gondolatnyi gőze az egész fölött. Táncoljunk? Jó…

Olyan mozdulatot tett, mintha a válláról ledobná a platina-róka keppet, karját felnyújtotta, fejét a hallhatatlan muzsikától megszédülve hátravetette. Vince odaadta magát a játéknak, megfogta ujjai hegyét, másik tenyere a hátára siklott és magához vonta. Tettek néhány tangólépést, s akkor Dalma frissen, ragyogó fogait mind megmutatva kacagni kezdett.

— Látja, pedig még csak az üvegét láttam! Mi lesz, ha ki is bontom? Egyáltalán tudják, maguk férfiak, hogy milyen nagy dolog a mi számunkra egy csöpp illatszer? Mit tud nekünk mondani a vegyészek ravasz essenciája a ruhánkon, a tenyerünkben?

Még mindig fogta a kezét, s a jobb tenyere is a hátán pihent. Úgy álltak, mintha tánc közben egy pillanatra megpihentek, valami fontos kérdés tisztázására megálltak volna a parketten és közben szólna a zene s körültök libbennének langyos ütemein a párok.

— Ehhez nem értek…

— Persze, hogy nem. De nem is fontos. Maguk csak ajándékozzák, az a szép benne.

— Szabad valamit kérdeznem?

— Tessék!

— Hát én mit kapok magától?

— Jaj, de szerénytelen! Mondtam már, hogy én főztem az ebédet. Az nem elég?

— Nem.

— Hát mit akar?

— Megmondhatom?

— Ez úgy hangzik, mintha nem is kérdés volna, hanem fenyegetés!

— Nem… Dehogy! Csak felhatalmazást kérek,

— Szóval mégis olyasmi, amiért nem vállalja a felelősséget, csak velem megosztva. Igen?

— Mondjuk.

— Hát nem bánom. Tessék. De hamar.

— Adja meg azt a csókot, amit a tiszteleteséknél nem kaptam meg…

A vér arcába futott és zavarában elfordította a fejét.

— Dalma…

— Nem illik…

— Tudom!

— Nem illik az embert kifizetetlen adósságára emlékeztetni… Igazán nem illik.

Szóval nem haragszik. Nem elutasító, nem is háborodott fel, szóval… szóval ez majdnem azt jelenti, hogy…

Torkában dobogott a szíve, s gyöngéden maga felé vonta a könnyű kis testet. Nem ellenkezett, most nem feszült vissza ellenségesen s a két mezítelen karja engedelmesen pihent meg a fiú vállán.

Csak arcát rejtette el Vince meleg nyakán, kicsit szégyenkezve. A haját csókolta, homlokát, amelyet körüllengtek az apró sarjuhajak és maga se tudott róla, hogy karjával vadul szorítja magához.

— Jaj… Megfulladok, csacsi… eresszen!

Nagyot lélegzett, szeme nedves fénnyel ragyogott s megbocsátó mosoly bujkált a szája szögletén.

— Dalma…

Nem eresztette el a kezét, ott pihent a tenyerében, enyhén szorította az ő ujjait, a vére lüktetését is érezte. Tekintetük összekapcsolódott.

— Ne… Ne mondjon most semmit. Majd később. Holnap. Jó?

— Miért?

— Most nem akarom.

— Hiszen csak annyit…

Ujját az ajkára nyomta és fejét rázta, hogy repült a szőke haja.

— Nem kell! Tudom, mit akar mondani. Nem szabad mondani most. Most karácsonyfát gyújtunk mindjárt, szelíd békében megvacsorázunk, nézzük a gyertyákat és a csillagszórót.

— De szeretem!

— Nem hallottam. Nem is akarom hallani. Holnap tessék majd. Most legyen csak kedves vendég, a család barátja, akit szívesen látnak az ünnep estéjén s aki a hóban eljött a harmadik faluból együtt örülni velünk.

— Nem értem én ezt…

Csüggedten lehajtotta fejét.

— Jaj, de nehéz felfogásúak maguk, férfiak. Mindent meg kell magyarázni maguknak?… Én ma este még gyerek akarok lenni, gondtalan, karácsonyfának örülő, olyan, mint az intézetben voltam. No… Érti most már?

Zörrent a kilincs és fekete bársony ruhában, szürke haján kis csipkefőkötővel Dalma anyja lépett be.

— Nem szabad! Anyuska, nem szabad! Veled se lehet játszani? Megmondtam, hogy csak gyertyagyújtáskor jöhetsz be ide…

— Jól van, jól. De neked is át kell öltöznöd, s addig Vince nem maradhat egyedül.

— Dehogynem! Senki se bántja, sötét sincs a szobában. Majd meggyújtogatja addig a gyertyákat. Én tíz perc alatt készen vagyok, öt perc múlva, az órát is nézheti, hozzáfoghat. Jó?

Bólintott.

— Valóságos zsarnok vagy — csóválta fejét mosolyogva az öregasszony —, de legyen ma neked igazad. Segítek öltözni, gyere. A vacsora is mindjárt az asztalon lesz.

Egyedül maradt, s hallotta a szomszéd szobában a szekrények ajtajának zaját, selymek suhogását és a suttogást is, ahogy beszélgettek odaát. Cipő koppant, valami apró érces csörgés zenélt, biztosan ékszer, tán karkötő. Fésű zörrent egy asztal lapján, hajtűk, s aztán Dalma megszólalt:

— Gyújtogat-e már? Lehet! Égjenek a gyertyák, mire bemegyünk!

Gyufát gyújtott, s az apró gyertyák sárga, bátortalan fénye lobbant a tűlevelek közt. Megragyogott az angyalhaj, az ezüstös üvegdíszek homorú oldala szivárványlott. A fenyő élni kezdett, átalakulni csodafává, amelynek ágain, úgy érezte, ott függ láthatatlanul az ő boldogsága is, csak utána kell nyúlni és leszakítani, mint az arany diót, vagy ezüstfényű szaloncukrot.

— Kész?

— Igen!

Az utolsó gyertyát gyújtotta meg, aztán egy csillagszóró alá is odatartotta a gyufát. Fehér szikrák csaptak ki belőle, éppen, mikor az ajtó nyílt s beléptek.

Dalma a falhoz támaszkodott, úgy nézte a lobogó gyertyákat és a csillagokat. Melléjük húzódott ő is, szótlanul, s ott állt, míg csak el nem hamvadt az utolsó szikra is.

— Vacsora után Rozinak még meg kell gyújtanunk egyet, hadd lássa ő is. Most pedig üljünk asztalhoz.

Könnyű révületből ébresztette fel őket a tárgyilagos mondat. Suhogó, bő redőkben omló ruhájában, ódon fejkötőjével előre sietett Dalma anyja és kinyitotta az ebédlő ajtaját. A cseléd már megterített, friss krizantémum volt az asztal közepén, a kályha nyitva állott, s a barna cseréposzlop alján pirosan izzott ki a parázs.

Szemben ült Dalmával, nyílt tekintettel mosolygott rá a lány, s egyszerre úgy érezte: nagyon régen ide tartozik már, otthon van ezek közt a falak közt, az ő családja ez.

Régi dolgokról beszélgettek, az apja jutott eszébe, s elmondta az életét, minden kis részletével, amit tudott. Tallér Sándor árnya letelepedett közéjük az ünnepi asztalhoz, Ferenc József-kabátban, magas gallérral s komoly arccal koccintott velük. Megjelent Dalma apja is később, idéztek az emlékező halk szavak, s a halottak úgy hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna. Ugyanazok a szokások, nézetek, apró bogarak, pedig külön világban éltek — gondolta Vince —, de biztosan úgy volt az, hogy a kor formálta azonossá valamennyi fiát akkor még lehetett. Nyugodt és csendes sodrú volt az élet, nem lihegett más-más célok után a falu, vagy a város, ugyanazokra a forrásokra jártak a szívek és elmék felüdülni, nem úgy, mint ma.

Beszélgettek, ettek, óvatosan kortyolgattak a nemes színű borból. Aztán feketére átmentek a nappaliba, a karácsonyfa alá.

— Hadd jöjjön be Rozi is, szólj neki, Dalma.

A lány, ünneplőbe öltözve, széles szoknyákban, szorosra font hajában nagy kék pántlikával vonult be. Némán nézte a fát, a gyertyákat, aztán a pallóra tévedt a tekintete. Ott hevertek a csomagok, gondosan papírba takarva és aranyos zsineggel átkötve, kis fenyőgallyal díszítve.

— No, keresse meg a maga Jézuskáját! — biztatta Dalma.

— Ó, kézit csókolom, hát nekem is van valami ?

— Nézze meg, hátha van.

Letérdelt és szeme végigsiklott a holmin.

— Jaj! Itt van, ni. Rajta a nevem, hogy Rozi!

Nevettek.

— Akkor biztosan az lesz.

Hóna alá szorította az ajándékot s oda futott az öregasszonyhoz. Kezet csókolt, aztán Dalmát rohamozta meg. Vince is majdnem úgy járt, csak az mentette meg, hogy erősebb volt a lánynál, aki azt hitte: mindenkinek meg kell köszönnie a karácsonyi csomagot.

— Meggyújtsuk-e a csillagszórót, Rozi?

— Tessék mán… Olyan szép az!

Vince ugrott és a fa hegyén lobbantott fel egyet.

— Cccc… Reggelig is elnézném…

— Csak az asztalt szedje még le, fiam.

Dalma kinyitotta a rádiót, orgona szólt valahol, széles, hömpölygő dallamok töltötték meg a szobát, aztán ének, tökéletes kórus, szárnyaló tenorokkal és olyan basszussal, mint a távoli, mély égzengés. Némán hallgatták. Az öregasszony a karosszékben lehunyta a szemét, ők pedig ketten a heverőn ülve mind közelebb hajoltak egymáshoz. Hatalmába kerítette a lány kezét és nem is engedte el többé. Tenyerébe fogta és lassan emelte szájához, hogy megcsókolja. Az ujjak rebbenve tiltakoztak előbb, de aztán megadóan simultak el, ernyedten és engedelmesen.

*

— Én, édes fiam, nem szólok bele a maguk dolgába. Egyetlen vágyam, hogy a kislányom boldog legyen és ha maguk szeretik egymást, az is lesz… Jöjjön, amikor ideje engedi, mindig szívesen látom, s aztán, ha később is megmaradnak a mostani érzések magukban, elveheti Dalmát.

A tornácon mondta már ezt, búcsúzóul, s még egyszer megsimította az arcát, anyásan, szelíden.

A fuvaros, akit Rozi kerített, mogorva, vén palóc, topogva, ostorát suhogtatva várakozott a kapuban.

— Meffázik a laó, tekintetes asszo! — vetette oda.

— Jól van, Albert, megyen már a tanító úr.

Gyors léptekkel átvágott a kis kert most is tisztára sepert gyalogútján. A nappali ablakában, a függönyt félrehúzva, mint valami roppant keretbe állított kép, Dalma nézett ki és nevetett. Orrát rászorította az üvegre, intett s ezt az arcot vitte el magával a havas útra, hazáig folyton ez lebegett előtte a vastag ködben, amelytől egy lépésre se látott a káromkodó fuvaros.

Átkozta magát, hogy az utat vállalta, gyakran leszállt a bakról, előrement a ló fejéhez, megfogta a rudat és tapogatva haladtak, cammogva, már nem is lépésben, de vánszorogva.

Hallotta tisztán a hangját, a siket csendből, a tejfehér gomolygó párából minduntalan kibukkant édes, keskeny arca, s hiába próbálta kihozni sodrából a palóc, csak mosolygott rá és azt mondta, nem baj, ha el is tévednek, nem sürgős az út, estére is elég, ha hazaér, vagy reggelre.

— Azt se bánom, ha vasútnál letesz, öregem — engesztelte. — Majd onnét hazavisznek már engem, akik tudják a járást azon a vidéken.

— Ne csúfológgyék az úr! Jártam mán én abba a koszos faluba eleget. Nem tévedek én el a hegybe se, nem még itté, a laposon.

Azért mégis jó késő volt már, mikor befordultak a nagy utcára, s hiába szakadt fel a köd is, sötétben rakta le Vince táskáját.

— Lássa-e, tanító úr, mehhoztam szerencsésen — mondta.

— Meg, Albert bácsi. De jobban tenné már, ha itt is hálna, a lovat bekötheti ennek a jó embernek az istállójába, s magának is akad hely. Ne törje magát annyira. Megint lehet köd.

A palóc fejét csóválta. Eltette a pénzt, megigazította a süvegét, felkapaszkodott a szénába és megsuhintotta az ostort.

Utána akart kiáltani, hogy tisztelteti a tekintetes asszonyékat, de eszébe ötlött, hogy hiszen semmi köze hozzájuk a jámbornak, nem az ő kocsisuk, tán meg se mondaná.

— Jaj, megfázott-e mán, hogy az Isten áldja meg?

Tarné sápított feléje az ajtóból, ismerős kántáló hangján.

— Dehogy fáztam!

— No, ha tudtam vóna, hogy ilyen korán meggyön, forralok bort előre. De mingyán meglesz az.

A szobába meleg volt, az ismerős kemencegőz szinte jól esett most, hogy az jutott eszébe: nemsokára a maga otthona kerít az élete köré négy biztonságos falat.

Kirakott a táskából, kérdezősködött: hogy ünnepeltek s a beszélgetésre előkerült a hátulsó házból Imre atyus is.

— Ejszen, biz hiányzott a tanító úr, hogy nem vót itthon.

— Igazán, Imre bácsi?

— Megmondom úgy, ahogy van, hiányzott. Nekem különösen. Még mondtam is az asszonynak, hogy mondok ládd-e, hogy megszoktuk mán ezt a kis tanítót, engedelmet a szóér, egyre nézem a kaput, hogy no, most gyön, no most gyön.

— De nem csak nekünk hiányzott — toldotta az asszony. — A tiszteletes úrék is keresték mán márna délután. Meg a kastélybul is ittvótak, hogy hazaért-e.

— Az intéző úr azt üzente, hogy minden okvetetlen átalmenjen tanító úr, még ha éjfél vetné haza, akkor is.

Nem szívesen hallotta az invitálást. Az úton azt tervezte, hogy leül és levelet ír az anyjának, elmond mindent, ahogy könnyebb: papíron, mielőtt hazamegy. Mert szilveszterkor Pestre akart utazni.

— Nagy traktámentom van a kastélyba alighanem, hallja — vonta fel a szemöldökét Imre bácsi.

— Oszt csak menjen átal, ha teheti. Lehet, a gróf is itthon lesz.

— Az intézőéknél?

— Hát ott is szokott, ha néha váratlanul érkezik, oszt nem gondolnak előre a házzal. Tél van most, nem olyan könnyű vackot vetni a hideg szobában.

— Lám, akkor már mégis érdemes átnézni — gondolta.

Átöltözött, megvárta, míg az öregasszony behozza a bort, mert azt meg kellett inni. aztán magára húzta a kabátot.

A gróf nem érkezett meg, de vagy tizenöt vendég nyüzsgött a szobákban. A lakást megtöltötte a sokféle parfőm, meg a fekete kesernyés illata s a beszélgetés zaja. A jókedv már tetőfokán volt, mint mindig, ha a társaság eleget ivott és összemelegedett. Szólt a rádió is, az ebédlőben félretolták az asztalt és néhány pár táncolt. A nappaliban kártyáztak, a szalonból meg asszonyi csicsergés hallatszott.

— No, itt az elveszett ember! — ölelte Vincét a segédtiszt, aki most olyan pót-házigazda volt s cipelte egyenesen a szalonba.

— Szervusz Vince! — intett feléje Sághy az egyik kártyaasztaltól. — Csakhogy itt vagy!

— Táncost hoztam, hölgyeim, tessék birtokba venni…

A szolgabíró felesége, a járási orvos két lánya, egy furcsa, csúnyácska kis fekete asszony, a takarékpénztári igazgató felesége, Sághyné és egy kékszemű lány ült egy csomóban a szalon sarkában.

— Tallér Vince, lovag és apostol — mutatta be tréfásan a háziasszony.

Rámosolyogtak, s egymásután mindenféle illatot érzett, ahogy kezet csókolt.

— Ez pedig a kislányom, nézze…

A haja mézszőke s a szeme olyan kék, akár a búzavirág, vagy a mély nyári ég. Kicsit csontos, de nemes formájú, s Vincét a telivér csikókra emlékeztette.

— Táncol? — kérdezte, s bizalmasan karjára tette a kezét.

— Igen.

— No, akkor menjünk. Imádon az angol keringőt.

— Lám csak! — csicseregte a szolgabíróné. — Milyen élelmes a fiatalság… Még meg se tudtuk nézni ezt az új lovagot, máris elragadja előlünk.

Forogtak, olyan könnyű volt a lány, hogy nem is érezte, szinte a levegőben lebegett a karján.

— Ezt nem… Buta tánc a fox!

Megrázta fürtös fejét, rátámaszkodott Vincére s azt ajánlotta, hogy igyanak pezsgőt.

— Az irodában van a söntés, menjünk oda.

Átviharzottak két szobán s lehajtottak egy pohár habzó italt.

— Uhh… Remek volt… mi? Maga is úgy szereti a pezsgőt? Mert én nagyon.

Nem volt benne semmi felnőttes, de mégis valami asszonyos báj sugárzott róla. Egész este együtt maradtak, csatangoltak egyik szobából a másikba, gonosz megjegyzéseket tettek a vendégekre és nagyokat kacagtak.

Éjfél már jóval elmúlt, mikor a felszeglek búcsúzkodni kezdtek. A kis szolgabíróné elveszekedte az urát a kártyaasztal mellől, cihelődtek az orvosék is, a lányokkal. Az udvaron egymásután búgtak fel a motorok, a lakásban hűlni és keseredni kezdett a füst.

— Maga még nem megy, úgy-e? — villantott egy cimborás pillantást a kislány Vincére.

— Csak nem alszom maguknál ünnep másnapján?

— Nézze meg a karácsonyfámat.

— Hol van?

— A szobámban. No, jöjjön!

Kézenfogta és elvezette a kék-fehér bútorokkal rakott kis zugba, ahová nem ömlött be a füst, tiszta illat volt és meleg.

A fáról mindjárt leszakított egy csokoládéhegedűt, kibontotta az aranyos papírból és megfelezte Vincével. Majszoltak s megnézték az ajándékokat is.

Sághyné nyitott rájuk jó idő múlva.

— Hát ti? — simogatta meg szétzilált haját. — Ide bújtatok?

— Dézsmáltuk a fát, anyus.

— Mit szól a kisasszonyhoz, Vince? Látom, magát is meghódította már.

— Bizony, meg…

— Mindenkit. Ellenállhatatlan… Mi lesz még ebből, ha felnő?

Cirógatta az arcát és komikus kétségbeeséssel ismételgette:

— Mi lesz belőle, hogy vadítja meg a gavallérokat…

— Összenevettek mind a hárman, aztán felszedelőzködtek és kimentek az ebédlőbe, A hideg büfé romjai még ott voltak az asztalon, s Vincének meg kellett ennie egy szelet sonkát, meg hideg pulykasültet.

— Hogy érezte magát Ábrányban? —- fordult hozzá az asszony. — Még nem is mondta, kellemes volt-e.

Érezte, hogy elpirul.

— Nagyon.

— A kislány igen csinos…

Megfenyegette, s félrehajtott fejjel folytatta:

— Kezd gyanússá válni nekem ez a látogatás, Vince! Csak nem szerelmes maga?

Sutának találta, hogy éjfél után, egy szétdúlt hideg asztal előtt, kezében a süteményes tányérral élete legnagyobb ügyéről beszéljen, de mégis megszólalt:

— Házasodom.

— Csak nem?

— De. Most kértem meg Dalma kezét.

— Nahát… Nem tudok szóhoz jutni… Ez aztán a gyorsaság! Hiszen alig látta párszor.

— Most harmadszor.

— És szereti? Olyan nagyon szereti?

— Mondtam: elveszem. Tehát szeretem is.

Az asszony megragadta a karját és végigcipelte a szobákon, míg meg nem találták Sághyt.

— Hallja maga is a nagy hírt! Vince házasodik…

— Ugyan! Ne ugrasson, szívem. Nem olyan szamár ember ő.

— No, mondja! Mondja maga, ha nekem nem hiszi el!

— Igen. Házasodom…

— És ki ő? Kit veszel el?

— Sipos Dalmát, Ábrányból. Ismeri, az apja intéző volt a Kurz birtokon.

— Úgy… Csinos kis lány. Nem is olyan bolondság, te, Vince. Jó fajta, majd ráncba szed az téged. Hát erre már inni kell. Sanyi! Hol vagy?

A segédtiszt a szalonból került elő, ahol az utolsó vendéggel, márkipusztai kollégájával némán, de annál szorgalmasabban szilvóriumot ivott.

Kicsit vizenyősen nézett, szemét véres köd lepte el.

— Tessék… parancsoljatok velem…

— Pezsgőt akarunk inni Vincével. Vőlegény. Elgondolkozva hunyorított, aztán csendesen integetni kezdett, szeme előtt, mint valami ingát, szabályos időközökben elhúzva mutatóujját:

— Annyira részeg nem vagyok… Ha kázus bibendit kerestek, nem kell ilyen nagyot mondani. Csak azt, hogy ma karácsony szent ünnepe van, Krisztus urunk születésének napja… Az is elég. Nnnno. A sampuszt pedig hozom…

Elbotladozott és néhány pillanat múlva már az asztalra is állította az üveget.

Koccintottak, aztán Vince búcsúzott. Nem baj, hogy most mondta el a nagy hírt, legalább ezen is túl van, ünnepélyesség nélkül, azt úgyis utálta volna. Tudják, s kész … Nem kell fa-arccal hallgatni a szerencsekívánatokat.

Fütyörészett és rugdalta a havat.

Nyomtatható változat