NYOLCADIK FEJEZET

Az ünnep óta olyan volt a ház, mintha csupa halálraítélt lakott volna benne, jóformán szó se hallatszott, de még a kémény se füstölt. Az öreg Dulló kint tanyázott az istállóban, a dikón, tisztáért csak éppen besurrant s ha enni kellett, háromszor is hívhatták, míg egyszer meghallotta.

Aztán felvirradt az a nap is, mikor menni kellett a törvénybe.

Egész éjszaka nem aludt, csak sóhajtozott, hallgatta a jószágok neszelését és arra is gondolt, hogy legjobb volna tán, ha felakasztaná magát. Csak a borjú nyakáról kéne levenni a kötelet, aztán kész. Reggelre hideg lenne a lába. Háromszor is rágyújtott, de nem ízlett a pipa és az is baj volt, hogy nem látta a füstöt, mécsest meg nem akart gyújtani, hátha észreveszik a fiatalok.

Lassan azért elhozta az Isten a reggelt. Még alig derengett, öltözködni kezdett, meg is beretválkozott, csak úgy, tükör nélkül, kínlódva, tapogatta, hogy hol szőrös még az álla. Az ünneplő ruháját este kivitte, mert ha már a bírák elé kell állni, legyen rajta tisztességes gúnya. Hónapos vásár is lesz éppen, s úgy tervelte, hogy három zsák búzát felvet a szánkára, eladja, abból az ügyvédnek is biztosan kell valamit lökni.

Kihúzta a szánkát a színből, megitatta a lovakat, aztán rájuk tette a hámot. A toronyban négyet ütött, vagy ötöt, már azt se tudta jól megszámolni, de inkább ötöt, mert a felhők széle pirkadt.

Barna is kinézett, vetett a tehén elé, vizet húzott és keverni kezdte a pelyvát.

— Mink is megyünk — mondta, mikor elkészült.

Csak ennyit, aztán kifordult az ajtón. Lám, az ember felneveli a gyerekét, s ez lesz belőle. A szót is éppen hogy veti… Mennek… Hát menjenek csak, lássák, hová juttatták az anyjokat. Nézzék meg a börtönt is, ahol zárva tartják, örüljenek neki.

Maris a zsétárral sietett át az udvaron. Elfordult, nem akarta látni, de a menyecske megszólalt:

— Bort melegítettem, igya meg, édesapám, ott az asztalon a kiskonyhába.

— Nem kell nekem.

— Jaj, ne értetlenkedjen mán, az Isten álgya meg. Dehogy nem kell. Hideg van, aztán mikor ehetünk még máma.

— Nem vagyok én éhes.

— Csak menjen. Barna is eszik.

Fejébe nyomta a sipkát és lassan az ajtó felé tassogott.

— He! — jutott eszébe valami.

— Tessék.

— A kisgyerekkel mi lesz? Azt magába akarjátok itthon hagyni?

— Hogy hagynám! Visszük őt is.

— Megfázik ebbe a hidegbe.

— Majd a bundába csavarjuk.

Csörgött a tej a zsétérba, a tehén szuszogott és nyugtalankodni kezdett. Az atyus nézte még, hogy szól-e többet a menyecske, de Maris csak a jószággal pörölt.

Sóhajtott és behúzta az ajtót.

Barna odébb húzódott a lócán s könyökölve, az asztal közepét bámulva szürcsölte a bort.

Levágott egy darab sódart, meg kenyeret is metszett és kelletlen szájjal harapdált. Maga se vette észre, hogy megjött az étvágya, lassan ízét érezte az ételnek, s még egyszer hozzányúlt.

— Ott a bor a csuporba, igya, mer elhidegszik.

— Majd iszom.

Többet nem is beszéltek. Mire Maris megfejt, már becsattantották a bicskát. Visszaballagott az udvarra, a szánka derekába szénát vetett, megtöltötte a zabos turbát, körülnézte a talpat s nem lelt több dolgot.

Az istállóban felemelgette a lovak lábát, hogy rendben van-e a patkóban a jégszög. Mire azzal is elkészült, Barna szólt be:

— Foghatunk.

Kivezették a jószágokat, de sok baj volt velük, mert több egy hónapjánál csak a jászol mellett álltak, s most nyugtalankodni kezdtek. Alig lehetett őket a rúd mellé szorítani.

Maris hozta a kisfiút. Az is álmos volt még, a szemét se nyitotta ki jóformán és didergett.

Barna otthagyta a lovat, segített betakarni. A szénába fektették, nem látszott ki az apja bundájából a füle se. Mindjárt elaludt megint. Maris mellé kapaszkodott s ő is az orráig húzta a nagykendőt.

A két ember az első ülésre csinált magának helyet. Barna kinyitotta a kaput, megvárta, míg a szánka túlcsúszik az árok hídján, bezárt s ő is fellépett. Érezte, hogy zsák van alatta, hát megkérdezte:

— Mi van ebbe?

— Mi vóna? Búza. Vásár van, eladok valamit, kell a pénz az ügyvédnek. Baj tán?

— Nekem nem.

— Nohát…

Többet nem is szóltak. Az öreg Dulló csápolni kezdett az ostorral s a lovak kocogásba fogtak. Legalább nem fáznak meg, ha erősebben mozognak. Elhagytak vagy négy-öt szánkát, szekeret. Azok is a vásárra igyekeztek, mert az egyik kocsi mögött meg-megcsúszva egy szarvon-kötött tehén ballagott, a másikon pedig malacok visítottak a faroskasban.

A szövetkezeti kocsma előtt idegen vásárosok itattak, nagy beszélgetés hallott ki az ajtón, ahogy nyílt s a malomnál utolértek egy hajcsárt is. Sovány ökröket noszogatott kurta botjával.

Az országút is népes volt, néhányszor teherautó szaladt el mellettük, s a lovak mindig megijedtek tőlük, úgy zúgtak. A fene ette volna meg azt is, aki kitalálta a motorját, mennyi bajt csinál, hány embert beleforgatnak miatta az árokba a jószágok. Erősen fogta a gyeplőt és ha tülkölést hallott, már messziről kitért. Egészen az árok mellé hajtott, lábát nekifeszítette a saroglyának és biztatta a lovakat:

— Hőhe, hő… te ne, hő…

Baj nélkül fordultak be a cédulaház mellett, már jó világoson, lehetett tán hét óra is. Ismerősöket találtak, hát odaálltak mindjárt a korlát mellé, kifogtak, a jószágokra vetették a pokrócot, a bundájukat, fejükre meg ráhúzták a zabos tarisznyát.

Az öreg Lőrinc nekiveselkedett a zsákoknak, maga akarta lecibálni mind a kettőt a saroglyából.

— Ne csúfoskodjék mán itt, idegenek előtt! — csikorította a fogát Barna. — Nem tud szólni, hogy mit akar?

— Magam…

— Magam, magam… A fél vásár meg mondja, hogy úgy dógoztatjuk, mint a cselédet, úgy-e?

Dühösen ragadta meg a nehéz terhet, hogy belevörösödött az arca. Odaállították a zsákokat a korlát mellé, kibontották a szájukat és legyűrték: hadd lássák majd a szenzálok: milyen szép szemű a búzájuk. A szomszéd szekerektől is jöttek oda néhányan férfiak és belemerítették tenyerüket a zsákokba. Elismerően bólogattak, némán szívták a pipát és le nem vették szemüket a portékáról.

Maris kibontotta a gyereket, aki már ébren volt és kerek szemmel bámulta a vásár sokadalmát. Lárma, lónyerítés, marhabőgés, disznók sivítása töltötte meg a ködös, hideg levegőt, távolabbról meg trombitaszó, nagydob buffogása s olykor-olykor egy dörrenés hallatszott. A kirakodóvásár mulatságai vertek ott tanyát: a sergő, a céllövölde, meg a bazárosok.

— Menjünk mink is, édesanyám… — suttogott a gyerek. — Vegyen nekem valamit.

— Jó, csak együnk előbb…

Kendőt bontott ki, szólt az embereknek is, akik felültek a szekér oldalára, elővették a bicskát és fagyos szalonnát vágtak.

A tárgyalásról az öreg nem szólt egy szót se, csak néha megnézte az óráját. Eddig a búzát senki se kérdezte, pedig nemsokára indulni kell, messze van gyalog a törvényház, kell egy félóra, míg odaér az ember. De mintha csak a gondolatra jött volna, egy bőrkabátos, görbepálcás zsidó sündörgött oda és markolászni kezdte a szemeket. Nem szóltak neki, úgy tettek, mintha észre se vették volna. A szenzál aztán körülnézett és azt kérdezte:

— Kié ez a zsák? A maguké tán?

Az öreg Lőrinc bólintott

— Az.

— Hogy mondja?

— Húsz.

A gabonás felvonta a szemöldökét és úgy csodálkozott.

— Csak nem?

— De bizony.

— Aztán a zsák fenekén is ilyen szem van? Nem ocsús? Nem penészes?

— Nem vagyok én se cigány, se zsidó — vetette oda Dulló kevélyen.

A szenzál nem sértődött meg, tűnődve csorgatta tenyeréből a szemet és tizenkilencet ígért. Az öreg nem is válaszolt, csak elnézett messzire, mintha a karámból hallatszó lónyerítésen kívül semmi se érdekelné az egész vásárból.

Kicsit még huzakodtak, aztán egymás tenyerébe csaptak.

— Hát akkor mázsáltassuk meg — mondta a kereskedő.

Befogtak, s indultak, csak az asszony maradt a gyerekkel. Kézen fogta és a sátorok felé vitte. Előbb a vásznasok mellett haladtak el, a keskeny köz két oldalán sűrűn álltak a kéktetejű, kötelekkel megerősített sátrak, s mindenféle asszonyok sereglettek előttük, alig bírt haladni, annyian. Recsegett a portéka, ahogy hasították, s némelyik kereskedő kiabálva alkudott a vevőkkel.

A csizmásoknál, a rudakra aggatott lábbeliket lóbálta a szél. Fülre húzott sipkával topogtak a csizmadiák a ládák mellett és várták a vevőket, mert ide majd csak később jönnek, ha a karámban végezték a dolgukat, eladják a borjút, malacot, vagy lovat és a belső zsebben ott lapulnak a bankók, zsebkendőbe kötve.

A szíjgyártók, kötelesek, asztalosok rakodtak ki a csizmadiák mellett, aztán a bazárosok sátorai következtek, mindenféle csillogó és kívánatos holmival. Tükrök, szentképek, gyöngyök, imádságos könyvek, gyerekjátékok hevertek előttük vastagon szétteregetve a deszkán… Egy szakállas zsidó nagyra tátott szájjal, kiáltozva hívogatta a vevőket:

— Hét az ára hét, minden darab hét! Eladó itt minden máma, aki nem vesz, ne babrálja…

Többen megálltak és nevettek, hogy milyen rigmusra mondja, de venni nem igen vettek semmit. A papagájos is ott volt, a dróton felborzolt tollal gubbasztott a tarka madár, előtte kis ládában a kék, piros és sárga jövendőmondó cédulákkal, de egyelőre azok se kellettek senkinek.

Maris vett a gyereknek egy falovat, aztán lassan kifelé húzódott a sokadalomból. A kirakatokat bámulgatták és úgy haladtak mind beljebb a városba. Már emeletes házak közt mentek, s a kisfiú némán és csodálkozva nézett a magasba, ahol ablakok ragyogtak és néhol ki is nézett valaki. Az anyja is kicsit megilletődött, ünnepélyes arccal kopogott a tisztára sepert gyalogjárón és szíve megdobbant, valahányszor utcasarokhoz értek és át kellett menni a másik oldalra, hogy hátha elgázolja őket valami autó.

Mire a törvényház elé értek, már ott állott a szánka.

— Hát neked mid van, kisfiam? — emelte fel a gyereket Barna.

— Édesanyám vette…

Az öreg Lőrinc is ott ácsorgott a szánka faránál s most hirtelen eltűnt valahová. Észre se vették, csak mikor már visszatért és ügyetlen mozdulattal nyújtott a gyerek felé egy ezüstpapírosba csavart cukrot.

— No… edd meg… — mondta.

Barnának már a nyelvén volt, hogy minek költött ilyen haszontalanságra, de aztán mégse szólt. Látta, hogy az apja sápadt és reszket a szája széle, a szeme meg fényes, mintha mindjárt kicsordulna belőle a könny.

A sárgára festett palota előtt más szekerek is várakoztak, szótlan emberekkel és asszonyokkal, akik éppen olyan járatban voltak, mint ők. A nagy kapun táskás urak siettek be; ügyvédek biztosan, meg bírák. Kicsit távolabb, hozzáépítve a törvényházhoz, még egy másik nagy ház látszott, apró ablakokkal, amiken vastag rács feszült. Vaskerítése előtt néhány lompos cigányasszony guggolt, félig a földre ülve, félig a kerítés aljához támaszkodva. Rongyos gyerekek nyüzsögtek körültük, mellettük hamvasba kötött batyu. Volt, aki pipázott köztük, s mind hangosan beszéltek, de nem értette senki, mert cigányul karattyoltak.

Az a sárga épület a fogház. Az öreg Dulló gyakran nézett a rácsos ablakok felé és arra gondolt, hogy az ő felesége is alighanem ott van valamelyik kis ablak mögött. Csak már vége lenne ennek a napnak, akár így, akár úgy…

Fél szemét az úton tartotta, hogy az ügyvédet el ne szalajtsa. Kilenc óra felé aztán megpillantotta a nagy, magas embert, ott jött, degeszre tömött táskával a járdán, maga elé nézve és bajuszát húzgálva.

— Jó reggelt, tekintetes doktor úr… — köszönt rá.

— Adjon Isten, Dulló bácsi. No, mindnyájan itt vannak?

— Itt.

— Hát akkor menjünk fel lassan.

— Mind? — kérdezte Barna. — A lovakkal is itt kéne maradni valakinek.

Az ügyvéd jólelkűen intett.

— Hát maga maradjon. Ha kell, szólok én.

Elindult s a menyecske, meg az öreg utána óvakodott. Felmentek az emeletre, ahol a folyosó tele volt már emberrel. Az egyik ajtó előtt leültette őket, hogy várjanak, s kacsintott az öreg Dulló felé, mintha azt akarná mondani: ne féljen semmit, majd ő elintézi az ügyet, most mindjárt.

Feszesen szorongtak a kemény fapadon, némán s még egymásra se mertek nézni. Egyszer Maris majd lefordult rémületében a földre, mert a folyosó végén kinyílt egy ajtó és onnan, szuronyos őrrel jött elé egy anyósa-forma öregasszony. Fohászkodott magában egyet, magához szorította a gyereket és még a szemét is behunyta. Várt. Jó idő eltelt, gondolta, már régen oda kellett volna érni a rabasszonynak, ahol ők vannak, hát szétnézett. Nem az anyóst hozták… De vajon őt is így kísérik, világ csúfjára, végig a házon, fegyverrel? Igaz, gyilkos, azokat meg keményen fogja a törvény. A kicsire gondolt s most egyszerre világosan látta, ahogy ott fekszik mellette, csepp teste hideg és fehér s hogy hozzányúl, kemény, akár a kő… Ó, az ártatlan… Az anyósa akkori szemét nem felejti el egész életében, úgy nézett rá, mikor sikoltva hívta. A hangját is hallja. Azt mondotta: nem kár érte, úgyis nyűgös, poszka kölyök volt, nem életre teremtette az Isten… Hát most majd a törvény ráteszi a lakatot az ártatlan haláláért. Csak ne kéne szembesülni vele… Nem sajnálja, de az a perc nem lesz jó, amikor majd őt is kérdezik a bírák és felelni kell, hogy megölte az onokáját, igenis, nagyságos bíró urak, megölte, mákhajat főzött neki, azzal ölte meg.

Mióta az idéző cédulát a kisbíró odaadta neki, mennyiszer elgondolta már: hogy lesz, mint lesz ez a tárgyalás. Vasban vezetik a törvény elejbe a vénasszonyt, keze-lába vasban lesz, a képe meg fehér, puffadt, ahogy a börtön megszívta… Úgy, úgy… El kell mondani az egészet, minden kis szót, még azt is, amit csak gondolt, mert aki bűnös, azt esketik az Isten nevére, ott hazudni a bírák előtt nem szabad…

— No, itt vagyok… — hallotta egyszerre az ügyvéd hangját. — A mi ügyünket veszik elsőnek, hamar szabadulunk. Ne féljenek, nem tart soká, délben már mehetnek is haza.

Nem tart soká? Vajon mire ítélik?

Ezt gondolták, egyszerre, mind a ketten, az öreg Dulló is, a menye is. És az egyik azt kívánta, bárcsak mindjárt elbocsátanák, a másik meg, hogy bár élve el ne engednék többet. Mert hogy lesznek egy portán, egy házban, a gyereke gyilkosával? Hogy néznek egymásra, ha kiszabadul?

Az ajtó nyílt és egy szigorú ember kiszólt. A nevüket szólította, a Barnáét is.

— Az uram…

— Csak ne törődjék maga azzal, menyecske. Jön, ha szükség lesz rá…

Az ügyvéd már tuszkolta is őket előre.

Odabent meleg volt, a kályhában jócskán égett a tűz és világosság ömlött be a nagy ablakokon. Hosszú padok sorakoztak a fal mellett, középen korlát, szépen kifaragva, mint a templomban az Úrasztala körül, aztán magos dobogón nagy asztal. Az előtt is pad, de kicsi, három, négy embernél több nem férne el rajta.

No, üljenek le ide! — A szigorúhangú ember a korláton kívül mutatott nekik helyet.

Az ügyvéd otthagyta őket, bement a nagy asztal mellé s ott lepakolta a táskáját, meg a vastag könyvét, ami olyan volt, akár a pap bibliája otthon és bátorítón feléjük mosolygott.

A terem végében is ajtó látszott, egyszerre kinyílott az is és egy ősz úr szólt:

— Bordás!…

— Parancs, nagyságos elnök úr…

A szigorú hangú ugrott.

— Hozhatják a foglyot.

— No, megyek a vádlottért — intett feléjük. — Maguknak rokona?

— Az.

A vén Dulló bólintott.

Várakoztak, a gyerek rángatta Maris kötényét és suttogva kérdezte, hogy milyen templomban vannak és mikor jön be a pap. Aztán nyílt az ajtó a folyosó felöl és… teremtő Isten… belépett az anyósa. A képe, mint a fehérített vászon, olyan. A ruha bő rajta, a kendő szinte egészen eltakarja az arcát és a haja, az is tiszta fehér. A szeme két mély, barna árokból pillant ki, s hogy őket meglátja, éppen maga előtt, kicsit elhökken.

— Hát te?… — Dulló nyöszörögve kérdi, vagy kérdezne valamit, de a rabot kísérő őr közbevág, hogy a fogollyal csak az ügyész úr engedelmével lehet beszélni.

Meg is fogja az öregasszony karját és sebesen vezeti a korláton belülre, ahová másnak menni nem szabad és nekik hattal leülteti az egyik kispadra.

A fejkendője éppen olyan csúcsosra kötve, mint régen, otthon. Vállán berliner, az a bolyhos, amit harmadéve vett a vásáron, ül, meg se moccan, mellette a kékkabátos őr, a teremben csend van, csak a kályhában beszélget a tűz, s néha a melegtől pattan a pléh oldala.

Bejönnek a bírák, olvassák a nevüket, meg az uráét és akkor az ügyvéd beszél, aztán kiküldik őket a folyosóra.

Némán várakoznak, nem is tudják, milyen sokáig, maguk elé nézve, a kőpádimentom kockáit bámulva. Később az apóst behívják, még később az ő nevét kiáltják.

Az öreg már ott ül megint a padon, s int a kisgyereknek.

Megy, amerre mutatja az ügyvéd és a pad mellett, oldalt az anyósának, megáll.

Akkor egymásra néznek. A vénasszony hűvös és közömbös pillantása megakad rajta, szinte érzi az arcán, mint egy hideg gyíkot, s hirtelen elkapja a fejét. Nincs benne szeretet, még szánalom se, inkább gyűlölet és mikor az első kérdést elébe teszik, legszívesebben kiáltana, hangosan, hogy odakint a folyosón is meghallják: Akasszák fel! Akasszák fel a vén boszorkányt!

Messziről, mintha álmában hallaná, jönnek a nagy asztal mellől a kérdések és ő felelget. Azt se tudja voltaképpen, mit akarnak tőle, s belepirul, olyanokat is firtatnak a bírák. Mondja azt, ami az igazság.

— Mit szól ehhez, Dullóné? — hallja aztán s mindjárt utána az anyósa szól.

— Így vót… A gyereket csakugyan nem akartuk, se az uram, se én. Csak a fiatalok, akiknek még nincsen magokho való eszük. De az onokát nem akartam én megétetni… Azt nem vállalom.

— A csendőrök előtt beismerte.

— Megijedtem, azér.

— Nem látszik maga olyan nagyon ijedős asszonynak.

— Pedig csak azér vállaltam. Féltem, hogy megvernek. Tudom, hogy ott megverik, aki nem vall. A legényeket is megverik.

— Fenyegették, hogy bántják, ha nem beszél?

— Hát nem fenyegettek, de én mégis féltem.

— Ki tanította magát, hogy ezt kell mondani?

— Magam is tudtam én…

— No, jó… Üljön le. Maga, menyecske, kimehet. Az urát küldje be.

Vörös karikák táncolnak a szeme előtt, melege van, úgy siet végig a termen. A kisgyerek kezét megkapja és magával viszi, le a lépcsőn, ki a palota elé s messziről kiált az urának:

— Eredj, mert téged hívatnak…

Az ember nem szól, megigazítja a sipkáját és piros arccal indul. Nem kérdez semmit.

— Az első emeleten az ötödik ajtó — kiáltja még utána s aztán el is tűnik a kapuban.

A gyereket bundába csavarja, s maga ölbe ejtett kézzel bámul a sárga falakra és magas ablakokra. Ott valahol teszik most az igazságot az anyós felett, aki, lám, mindent eltagadott. Hisznek neki vajon a bírák? Neki hisznek-e, vagy igazságnak, amit a csendőrök írtak és most ő is megmondott, hit alatt?

Valahol óra kongat, valamelyik toronyban, mély szóval. Olvassa. Tizenegy… Délre már — azt mondta az ügyvéd — mindent tud majd.

A szekerek fogynak mellőle, de Barna, meg az após még mindig nem jön.

Aztán egyszerre látja az urát.

Lassan ballag, keze a zsebében, fejét lesunyja.

Mögötte az apósa, meg az ügyvéd, akinek jár a két keze, úgy magyaráz.

— Jaj, élő Isten… Vajon mi van?

Az ügyvéd terjengeti a karját, kezel mind a két emberrel, s azok, egymás mellett most már, jönnek a kocsi felé.

Nem szólnak, csak a zabos tarisznyát veszik le a ló fejéről és fognak. Kérdezné Barnát, de nem meri, csak azt látja, hogy az anyós nincsen sehol, hát akkor biztosan nem is eresztették el.

— Takard be a gyereket, meg ne fázzék — csak annyit mond az ura.

Felülnek, az ostor suhan a lovon és a szánka-talp csörömpöl a kövön, mert süt már a nap és megkásásodott az úton a hó.

Nem mennek a vásár felé, pedig még vászonfazekat is kellett volna venni, meg egy darab festőt köténynek. Mindegy, csak veszekedés ne legyen, vagy még annál is rosszabb. Mert hogy Barna az anyja ellen vallott, az bizonyos, otthon is megmondta, hogy ha az akasztófától váltaná meg egy hamis szóval, akkor se mukkanna.

A vámon túl, a Három betyár nevű beállókocsma előtt az após meghúzza a gyeplőt és odaveti Barnának:

— Egy nyelet pálinkát megiszok, hideg van…

— Jó.

Nem hívja a fiát, az se mondja, hogy menne.

Maris, mikor a csengős ajtó már becsapódik, csendesen kérdi:

— Hát mi lett?

— Két esztendőt kapott…

— Annyit?

Maga elé bámul és arra gondol mindjárt, hogy vajon megéri-e a szabadulását. Mondják, a börtönben nem maradnak meg sokáig, kivált az öregek, mert nem bírják a zárt falakat, a kő kiszívja belőlük az életet. Az anyós most hatvan esztendős…

— Otthon szót se akarok most mán hallani…

— Éntüllem? Hát szóltam én eddig is egy szót?

— Jójó… Csak mondom. Édesapámat nem kell bántani. Elég neki az, ami kijutott.

Elhallgatnak és várnak, de az öreg Dulló csak nem akar jönni. Egymásután csörömpölnek el mellettük a vásáros szekerek, van, aki danol az első ülésen, biztosan a lajdában nézett szembe az üveg fenekével, mikor áldomást ivott. A Három betyárban is nagy a lárma, még a cigány is húzza, a bőgő hangja kibrummog az útra.

— Mán megnézem, mi van vele… — csóválja fejét Barna és lekászolódik az ülésről.

Hamar nyílik az ajtó és látja, hogy az apóst tuszkolja az ura kifelé s még dulakodnak is, mert az öreg nem akar kiadni a kezéből valami üveget.

— Te parancsolsz mán énnekem, azt hiszed? — hallja. — Te semmiházi kölyök, te kopcihér? Basa vagy te, vagy mi? Tudom, hogy legszívesebben engem is anyád mellé csukatnátok a drágalátos feleségeddel, ha tehetnéd… Tudom én, ne félj! De majd rád teszi az Isten a kezét, amért a szülőanyád ellen vallottál a törvényben… Majd… Nem ver az Isten bottal! Neked is van gyereked, megtapos még az téged, ha felnyő, ne félj…

— Hallgasson, vén értetlen!

— Az hát. Értetlen! Bolond! Az vagyok én neked…

— Minek iszik annyit? A pálinka beszél magából.

— Beszél énbelőlem a keserűség, nem az a kis pálinka, ne félj. Megmondom én, amit akarok, éjfélkor is, mer én nem tartok tőled. Kölyök vagy te énnekem. Az én kölyköm, akit pofonvágok akkor is, ha fülére csavarja a bajuszát, vagy bíró lesz!

— Üljön fel, oszt menjünk!

— Majd, ha akarok! Ne igazgass te engem.

Makacsul megveti a lábát az árokparton és már úgy látszik, birkózni kell vele, mikor hirtelen elérzékenyül és öreges sírásba kezd.

Engedi vezetni magát, akár a kisgyerek. Barna feltuszkolja az ülésbe és maga fogja kezébe a gyeplőt.

Az öreg még sóhajtozik egy kicsit, motyog néhány érthetetlen szót, aztán mellére csuklik a feje.

A lovak trappolnak, a szánka talpa nyifog, a hóval lepett fák elmaradoznak az út két oldalán. Csengős, vágtató fogat előzi őket, az ember részeg, kivörösödött képpel suhogtatja az ostort, bekecse széjjelgombolva. Danol, s rángatja a gyeplőt. A szekér egyik oldalról a másikra farol. No, ennek jó vásárja lehetett.

Elhagyja őket szélső Kis Pesta is, az is fenekére nézhetett az üvegnek, bár neki nem kell ilyesmiért a vásárba menni.

Rápillant az apjára. Alszik már, mellén szétnyílt a bunda, mert az erőtlen kezek eleresztették. Óvatosan odanyúl, megigazítja s bámulja a havat, a pihent állatok mozgását a rúd mellett, de gondolata az anyja körül jár. Hát két esztendőt mért rá a törvény… Jobb lenne, ha ott pusztulna szegény, a faluban már nem igen lesz maradása. A háta mögött majd összesúgnak, mutogatnak rá, a templomban mindenki megnézi, s lehet, mostantól fogva úgy hívják őket: rab Dullóék. Előbb csak egy ember mondja, később a szomszédok, a hátuk mögött, tíz esztendő múlva az egész falu. Rab Dulló… Vagy gyilkos Dulló… Az is lehet, éppen úgy, mint siket Okos, vagy zsivány Kódor…

Messziről látszik a torony, meg a kopasz jegenyék a malom mellett, a patak partján végig; mindjárt otthon lesznek.

— Ne aludjék mán, édesapám…

Könyökével taszigálja az öreget.

Dulló Lőrinc felriad.

— Nem alszok én, te… Hogy aludnék én… Csak gondolkoztam…

Hallgat, maga elé bámul, bólogat és csendesen hozzáfordul:

— Azon gondolkoztam, te Barna, hogy jobb lenne, ha én nem mennék mán többet haza.

— Ugyan, no…

— Leszállók én itt, a szőlők alatt, oszt többet énvelem ne törődjetek. Majd tudom én, mit kell csinálni. Minek él mán az ilyen ember, csúfra?

A hangja reszket, ha még egy szót mondana, elcsuklanék a szava. Maga elé bámul, sóhajt, nagy kezével legyint, s mint egy beteg vén madár, összehúzódik a bundában.

Befordultak a lovak az utca végén, maguktól is sebesebbre fogják a lépést, érzik, hogy mindjárt otthon vannak. A kastély előtt, a kapuban éppen, Barna észreveszi a kistanítót. A segédtiszttel jön kifelé, s már ő is meglátta a szánkán ülőket. No, ezzel se kellett volna éppen most találkozni. Az öreg félrekapja a fejét, de Tallér Vince rájuk köszön:

— Aggy Isten! Honnan, Barna?

— A vásárban voltunk — felel kelletlenül.

— Ma volt a tárgyalás is?

Csak bólint, s rávág a lovakra.

Az öreg morogva, magának mondja: az hát, roggyon rád az ég, a tárgyalás! Ezt a tanítót kéne még kinyújtóztatni, mielőtt meghal. Ez csinálta a bajt, tudja. Mit ártja bele magát a mások dolgába? Község cselédje, azt csinálja, amiért fizetik. Üsse a gyerekek tenyerébe a kezest, tanítsa az elejbe járókat mindenre, de mi köze ahhoz, ami az iskola kerítésén kívül van? Mit akarnak az urak? No, a papot azért tartjják, hogy prédikáljon a Biblia szerint, ostorozza is a népet, néha jó az. De a többiek? A doktor, a jegyző, meg ez a kölyök? Hát parancsolnak abból, ha a paraszt megfizeti az adót, párbért az egyháznak, nem rugózik az állam ellen, hogy a felesége hány gyereket hozzon a világra? Ki hallott már ilyet?

Porzik a hó a szánka nyomában, Vince utána néz és csendesen mondja:

— Az öregasszonyt nagyon elítélhették.

— A mákhaj miatt?

— Igen.

— A fene beléjük, úgy kell nekik. Hát szervusz, pajtás, én megyek is, erre kifelé, ni. A majorba nézek át, mindjárt etetés, aztán Dezsőnek az a mániája, hogy a zabot lopják, ha nem vagyok ott.

Egyedül ballag tovább a községházára. Birkaszag van a folyosón a sok bekecstől, meg istállószag. Ma adófizető nap volt, sok ember megfordult itt, úgy látszik. A hajdú ül a jegyző ajtaja előtt, bicskával piszkálja a fogát és tisztelettudóan feláll.

— Nincs még itt a főjegyző úr — mondja. — Fél háromkor ment ebédelni, a főbíró úr hivatalt vizitált.

No, mindegy. Átnéz, hátha eltelik az idő, nyúlós, ostoba nap ez a mai, csak vége volna már.

Szemben a jegyzőlakás, a verandán egymásra rakott, eső mosta nádszékek, asztalok, a gyerekek játékai és a felhordott sárban egy mocskos nagy kutya. A fejét se emeli fel.

Az előszobában a főbíró hosszú bőrbundája lóg a fogason, meg a snefftollas kalap. A pap is itt van, tán együtt ebédeltek, az ő bársony-nyakú kabátját is látja, szerényen tapad a falhoz a szolgabíróé mellett.

Az ebédlőből jóízű nevetés harsog.

Füst csap az arcába, a főbíró szivarja s a pap olcsó pipadohányának füstje.

Az asztal körül ülnek az urak, kártyáznak, hármasban, s úgy látszik, a jegyző veszít, mert vörös az arca és rágja a bajuszát.

— No, hozol-e nekem egy kis szerencsét? — kérdi.

— Mögém ülj, öcsém! — invitálja a pap. — Mink, egyháziak, tartsunk össze.

A jegyzőné neki is poharat tesz az asztalra.

A férfiak előtt aprópénz, meg néhány bankó. A főbíró jókedvű, s azzal ugratja a jegyzőt, hogy kár leülni alsózni olyan embernek, aki nem tanulta meg a játékot.

— Valahányszor ide jövök — mondja —, két napidíjamat megkeresem tőled. Legszívesebben minden héten hivatalt vizsgálnék itt, szépen keresnék vele.

— Hátha éppen azért veszít, akarattal? — szól közbe a pap.

— Ládd-e, erre még nem is gondoltam… Meg akar vesztegetni? Hii, az ebadtát, mibe keveredek én itt bele! A panamáit akarja titkolni, veszít, mint egy gróf, mert gondolja, hogy akkor szemet hunyok!

Vince leül közéjük, nézi a kártya lapjainak kavargását, az ide-oda vándorló pénzt s olykor koccint velük.

Mikor megunja és indulni készül, a főbíró rászól:

— Veled meg beszélni akarok valamiről, hallod-e! Várjál meg, mindjárt indulok én is, bizalmas szavam lenne hozzád.

— Megvárlak.

Jócskán alkonyodik már odakünt. A községháza előtt áll az autó, fehér reflektorszeme messzire fúrja bele a homályba sugarát, néhány hidegszemű csillag is pislákol s fuj a szél.

— Legjobb lesz, ha beülsz velem a kocsiba. Egy darabig elviszlek, s ha kibeszélgettük magunkat, visszafordulok, hazahozlak.

Fogalma sincsen, mit akar a főbíró, kivált ilyen titokzatosan diskurálni, dehát majd megmondja. Beülnek, a sofőr kínlódva elindítja a kihűlt motort.

— Csak lassan menjünk, Feri. A tanító urat később visszahozzuk.

— Igenis.

Behúzza a kis üvegablakot, s halkra fogja a hangját.

— Sághytól tudom, hegy te itt a parasztoknak meg akartad szerezni a grófi bérletet… — kezdi.

— Igen.

Nos, mi lesz ebből? Hivatalos beavatkozás, gyengéd figyelmeztetés, olyan „csak jóakaratból mondom, öcsém” észre térítés? A főispán, a tanfelügyelő, a miniszter, ki tudja, miféle hatalmasság szól bele a főbíró szájával a parasztok és Kondor úr, vagy a gróf egymás elleni harcába, azért a nyomorult földért, ami az ország szempontjából igazán nem számít, de itt élet-halál kérdése?

— Hát erről akarok mondani valamit.

Ellenségesen feszül szembe vele s már tudja, hogy mit válaszol neki, vagy mivel vág vissza az első szónál. A falu szélén jóval túl vannak, de megállíttatja vele a kocsit, kiszáll és arcába vágja, hogy nem érdekli senkinek a jó tanácsa, ezután is azt teszi, amit akar. Ha tetszik, kiáltsák ki felforgatónak és állítsák bíróság elé… Igen, ezt feleli, vagy valami ilyesfélét.

— Szeretném azonban, ha beszélgetésünket a legnagyobb diszkrécióval kezelnéd és elfelejtenéd, hogy amit mondok, tőlem hallottad. Rendben?

— Kérlek…

— Nos, hát itt van a legjobb idő… De különben még előre kell bocsátanom, hogy én a te akciódat a legnagyobb mértékben helyeslem, egészséges dolognak tartom. Az egyetlen módnak, amivel ezt a népet meg lehetne menteni.

Mindent várt volna, csak ezt nem. Feszült és izzott belül, csatára készült, megütközésre az egész ellene összefogott világgal, maradisággal, hivatalos vélemények merev falára akart rárontani, a szolgabíróban a feudalizmussal megütközni, s az most szövetségét kínálja. Csel volna ez? A közigazgatás legendás fogásainak egyike? Éppen a főbíróról beszélik, hogy egyszer valamelyik faluban, ahol a képviselőtestület sehogy se akart új jegyzőlakást építeni, milyen furfanggal fogott ki az ellenzéken. Hajnaltól fűttetett a tanácsteremben, olyan meleg volt, mint a pokolban, a kályhát majd széjjelvetette a parázs délutánra. A padok felét kivitette, a fogast is leszedték a kisbírók, az emberek nem tudták hová tenni a bekecset, bundát, báránybéléses kabátot, de még a sipkát se. Egymás mellé préselődve szorongtak a padokban, csörgött róluk a verejték, de ablakot nem lehetett nyitni, mert a főbíró, aki véletlenül éppen aznap járt ott, könnyen megfázik. Órákig magyarázgatta a jegyző, hogy a bikaistálló kerítését milyen deszkából csinálják, hogy ássák le az oszlopokat s a faluvégi vályoggödör betömése mennyire csökkenti a nyári ragályos betegségeket.

Mire a jegyzőház építését meg kell szavazni, mint legutolsó pontot a tárgysorozaton, már csak a leghívebb beavatottak maradtak a teremben, a többi, a legvadabb ellenzékiek a gutával küszködve támolyogtak el egyenként nyolc órára. Mit akar most vajon? Komolyan beszél-e, vagy csak a kártyái mögé szeretne látni?

— Úgy gondolod? — kérdezi vissza vontatottan.

— Kérlek, komolyan beszélek. Hát szóval, az idő most volna a leginkább kedvező. Valamit elmondok neked, amit kevesen tudnak, s ha nem becsülnélek annyira, a lelkesedésedet, hitedet nem tartanám olyan nagyra, soha el nem árulnék.

— Titokzatos vagy.

— Dehogy… Csak szeretném, ha annyira megbíznál bennem, mint én tebenned.

Gondolatokat is tud vajon olvasni? Az is a jó közigazgatási vezető képességei közé tartozik?

— Kérlek, én bízom benned és megtisztelsz, ha elmondod. Természetesen szavamat adom, hogy amit hallok tőled, köztünk marad.

— Hamarosan választás lesz…

— Micsoda?

— Képviselőválasztás…

— Honnan tudod?

Nevet és karjára teszi a kezét.

— Ne hidd, hogy a belügyminiszter magához hívott és elárulta nekem. De vannak bizonyos jelek, amikből ezt következtetni lehet. Intézkedések jönnek, mindenféle iratok… szóval hidd el nekem, hogy mihelyt kitavaszodik, feloszlatják a parlamentet és választanak a tisztelt szavazópolgárok.

— Mi összefüggés van…

— Jaj, barátom, naiv ember vagy még te… Sokat kell tanulnod. Azt úgy-e tudod, hogy a gróf úr a kerület képviselője? Ez a mandátum majdnem olyan tulajdona neki, mint a hitbizományi földek. Nemcsak neki, már az apjának is az volt. Tőle örökölte, az öreg méltóságostól, aki negyven esztendeig képviselte az itteni népet az országgyűlésben. A mandátum szívügye…

— Értem…

— Nos, a bérleti szerződést még nem kötötte meg Kondorral. Lehet rá befolyást gyakorolni.

— Szóval zsaroljuk ki tőle a bérletet a mandátum fejében?

— Én nem használtam volna ezt a szót. Általában ne keresd mindig a legerősebb kifejezést egy-egy fogalomra, ezt is tanuld meg. Amit tudsz, azt mindenesetre ügyesen kamatoztathatod…

— A gróf is tudja?

— Mit? A választást? Bizonyosan tudja… régi ember a pártban, tapasztalt ember is. Mérget vehetsz rá, hogy tudja.

— Megrohanjuk?

— Hányan? Te, egyedül!… Csak te. Az embereket ne vidd. Nem jó az. Senki se szívesen adja meg magát tanúk előtt, a gyáva ember is sarkára áll, ha sokan látják. Négyszemközt beszélj vele.

— Hm… hm… De vajon nem vadítom-e el még jobban?

— Valamit kockáztatni is kell, barátom…

— Igaz.

— Állj elébe és határozottan közöld vele, hogy ha nem támogatja a parasztokat, ellene fordul a néphangulat és megbuktatják. Jelöltet hoznak a nyakára, megesik az, szégyenszemre, ami apjával soha nem történt, hogy a család ősi fészkében felveszi vele a harcot egy jött-ment idegen… És tán meg is buktatja, mert a parasztok melléállnak. Mondd azt, hogy máris folyik az agitáció.

Kicsit elhallgatott, maga elé nézett és csendesen mosolyogva folytatta:

— Van neked valami ügyes barátod, aki vállalná ezt a szerepet?

— A jelöltséget?

— Fenét! Addig nem kell elmenni. Jöjjön le néhányszor még a télen, egyen végig a gazdáknál pár disznótort, tegyen homályos politikai kijelentéseket, én pedig gondoskodom róla, hogy a gróf hiteles jelentést kapjon az ellenzéki jelölt forgolódásáról.

— Fantasztikus…

— Ésszel kell dolgozni ott, ahol lehet. Az okos érv és a napnál fényesebb igazság néha semmit se ér ott, ahol egy gyertyavilágnyi ravaszság is győzhet. No, egyelőre ennyit akartam mondani.

Megkopogtatja az ablakot:

— Visszafordulunk, Feri!

Feje jobban zúg, mint az autó motorja. Csakugyan, nem bolondság ez. A főbíró nagy taktikus, ismeri itt az embereket, tán úgy, mint senki más, a grófot is, tudja, mivel lehet rá hatni. Maga elé bámul, már részleteket színez, s érzi: biztos ez az út.

Megkeresi a kezét, rákapcsolja tenyerét, meleg, erős szorítással:

— Köszönöm neked…

— Mit?

— A tanácsot.

— Ha még ezért is köszönet járna! Szívesen tettem, s örülnék, ha sikerülne… No, itt is vagyunk… Megállhat, Feri!

Kiszáll, a főbíró barátságosan int, aztán fordul a kocsi és zúgva vág neki az útnak. Egy szempillantás múlva eltűnik a homályban, csak hátsó piros lámpájának hunyorgó világa látszik egy darabig s a reflektor tapogató fényujjai kúsznak még ide-oda a kopasz fákon, villannak a borzas nádtetőkön, a templomtornyon, s a kastély vaskerítésén.

*

— Hej, tanító úr, mégis csak a tanult ember esze kell az ilyesmihez! Nohát, ez mán igazán cifra komédia lesz…

— Fontos, hogy használjon, Gábor!

— Ez? Olyan biztosan, mint az Isten az égben.

Ülnek az asztal mellett, szemben egymással, Tóth Gábor, meg Vince. Cserépkantában bor van előttük, s egy mázas tányéron hideg sült kolbász. Kezükben fogják a kenyeret, Vince éppen úgy vág belőle, mint a paraszt. Jóízűen falnak, s csak éppen egy pillanatra jut eszébe, hogy a falusi intelligencia lassan kiveti magából, ha megtudja: mennyire „lezüllött”. Mert a tekintélyt tartani kell, ez is a bevált elvek közé tartozik, Isten mentsen, hogy egy úriember egyszer leüljön köröm közül enni valakivel egy parasztház asztala mellé. „Mindig úgy volt”, hogy aki korpa közé keveredett, azt megette a disznó, s hová lesz annak a tanítónak, vagy más hivatalbelinek a respektusa, aki elfeledkezik az állása méltóságáról. Csak átvillan ez a fején és mosolyog rajta. Nagyon jól megértik egymást a fiatal paraszttal, igazán nem látja rajta, hogy már nem tiszteli úgy, mint régen.

— Megmondom őszintén, azt hittük, tanító úr régen abbahagyta az egészet. Éppen tennap beszélgettünk a bérletről Dávid Ferenccel, megmondom úgy, ahogy volt, még szidtuk is tanító urat.

— No, látja, nem érdemeltem meg.

— Nem, nem… Hogy az Isten áldja meg, de nagy jót tenne mivélünk, ha végbevinnénk. Én tudom, kell ennek sikerülni, biztosan most már, ahogy kitalálta. Csak gyöjjön az a pesti úr, akár hétszámra tartjuk.

Tölt, maga elé emeli a poharat, nézi a bor piros színét, hunyorít, s egyszerre visszateszi az asztalra. Tenyere ráereszkedik Vince karjára és a szava csendes. De komolyan mondja:

— Tanító úr… Mi lenne, ha mink magát megtennénk képviselőnek?

— Micsoda?

— Nem tréfálok én! Mi lenne?

— Á, Gábor, nem vállalnám én azt.

— Miért? Eleget képviselt mán minket a méltóságos gróf úr. Hasznunk ugyan kevés volt belőle, mind a kettőnknek, neki is, meg nekünk is, hát felmondhatjuk a kontraktust.

— Majd, ha harminc esztendős leszek, Gábor. Akkor…

Koccintanak, mosolyognak egymásra és úgy ülnek az asztal két végén, olyan egyetértésben, mintha testvérek volnának. Vagy összeesküvők. S tán azok is, furfangos lázadók, akik borítani akarják a régi rendet, csakhogy nem fegyverrel, piaci lármával, hanem csendes és néma gyürkőzéssel.

A titkot csak ők ismerik ketten, senki más; a faluban, az emberek közül senki. Estére a „jegyesek”, akiket szemmel tartanak tán a csendőrök, a gróf hűséges emberei, meg az a néhány hasznot váró, aki Kondor úrnak hurcolássza a híreket a majorba, mert ilyenek is akadnak, mind tudják már, hogy ha jön a képviselőválasztás, jelölt lesz a gróf úr ellen, arravaló ember, Pestről, a nép jóakarója, s az majd segít a falun, nem úgy, mint eddig volt.

A hír aztán széjjelmegyen, magától is, csak tudni kell: kinek súgják a fülébe és egy hét múlva rosszat álmodik Pesten a gróf. A faluban hétszáz voks van, az mostanáig a grófra esett, ha akárki próbálkozott volna, övé a hétszáz ember bizonyosan. S a többi falu arra megyen, amerre itt mondják… Számoljon majd a méltóságos úr, számoljon egy kicsit, hogy Kondor úr kell-e neki inkább, vagy a képviselőség…

Nyomtatható változat