A LEGÚJABBAN közkeletűvé, divatossá vált természettudományi szólamok között kétségtelenül a „faj” viszi a rekordot. A társadalmi és politikai életben egyaránt használatos ez a megjelölés, bár már régi idő óta sokféleképpen értelmezték a faj fogalmát. Az ilyen természettudományi, sőt szorosan véve élettudományi fogalmat helyesen csak élettudományi szemszögből tudjuk értelmezni. Mindén más szemszög, amelyből a fajkérdéshez hozzászólunk, inkább csak összezavarja és elhomályosítja, sőt esetleg meg is hamisítja a biológiai fogalmat, amely szerint; „A faj oly egyének összessége, amelyek a megfigyelő előtt fontosnak látszó jellemvonásokban egymás között és utódaikkal megegyeznek”. E meghatározásban csakis az egyén az, amely kézzelfogható, leírható reális valami, de ez is csak egy bizonyos időpontban és meghatározott külső hatáskomplexum között. Az egyének egy bizonyos csoportja adja meg a faj jellegét. Az egyes megfigyelők eltérhetnek egymástól annak megítélésében, hogy az egyének mely tulajdonságai fontosak és jellegzetesek, melyek nem, mely tulajdonságai kizárólagosan egyéniek és melyek azok, amelyek a fajra jellemzőek.

Ez utóbbi jellemvonások körülhatárolására szolgál a már fentebb definíciónak az a kifejezése, amely szerint az egy fajhoz tartozó egyének nemcsak egymás között, hanem utódaikkal is megegyeznek. Ez a megszorítás természetszerűen kizárja a tisztán egyéni tulajdonságokat és az ivadékról-ivadékra öröklődő tulajdonságokat helyezi előtérbe. Ezzel a fajfogalom már örökléstudományi tartalmat is kapott.

A növényország, az állatország és maga az emberi nem is összehasonlítható és származásilag összefüggő egyéncsoportokból van felépítve. Ha ezeket a csoportokat ilyen általános ökológiai szemszögből értékeljük, helyesebb következtetésre jutunk, mint az egyoldalú szemlélet alapján. Az ember faji kérdéseit nem ragadhatjuk ki az élők világában általánosan érvényes törvényszerűségek alól, de viszont az értékeléskor számolnunk kell azokkal a különleges szempontokkal is, amelyek az emberiségül kiemelik az élők világából.

Az örökléstudomány volt az, amely már eddig is több biológiai problémát segített kibontakozáshoz. Ezen a nyomon haladhatunk a faj fogalmának tanulmányozásában is, ha a fent említett meghatározás egyetlen reális sarkpontjára, az egyénre támaszkodunk.

Az egyén az örökléstudomány megállapítása szerint két tulajdonságcsoportból van felépítve. Az egyik tulajdonságcsoport az ősöktől örökölt belső tényezők, az ú. n. gének összessége, amelyet öröklöttségnek (genotípus) nevezünk. Ehhez csatlakoznak azok a tulajdonságok, amelyekhez az egyén fogamzásától haláláig a környezet külső hatásai révén jutott. Ezek az ú. n. szerzett tulajdonságok, amelyeknek együttesét szerzettségnek (paratípus) nevezzük. Az egyénen nem nyilvánul meg minden időpontban minden öröklött tulajdonság, hanem az anyától és apától örökölt géneknek csak egy része érvényesülhet (manifesztáció), más része pedig vagy nem juthat sohasem érvényre, vagy pedig csak bizonyos időpontban és konstellációk között jelenhetik meg (lappangó gének, latencia). A külső hatások által előidézett szerzett tulajdonságok egyik része az egyén egész életében megmaradó változásokat, alkalmazkodottságot jelent, mert megváltoztatja az egyén reakciómódját az egész életre vonatkozóan, anélkül azonban, hogy mai tapasztalatunk szerint öröklődnék. A másik rész csak múlóan jelentkezik az élő szervezeten és állandó megváltozást nem, hanem csak bizonyos állapotot (kondíció) okoz. Nyilvánvaló, hogy az öröklöttségnek érvényesült része (manifesztáció) és a szerzettségnek állandósult része (alkalmazkodottság, adaptáció) adja meg az egyén valódi jellemét, amelyet az egyén alkatának, konstitúciójának nevezünk. Ez a konstitúció különböző állapotban jelenik meg előttünk az élet különböző szakában, az idő hosszabb-rövidebb szakaszaiban. Eszerint, amit mi az egyénen meg tudunk állapítani megfigyeléssel, méréssel, vagyis a látható tulajdonságok összessége, az ú. n. megjelenés (fenotípus) nem egyéb, mint az alkat állapota bizonyos időpontban.

HA A FAJ fenotípusát azok az egyének teszik, amelyek „fontosnak látszó jellemvonásokban egymás között és utódaikkal megegyeznek” úgy el kell döntenünk azt, hogy a fajt alkotó egyének jellemvonásai közül melyek teszik a faj kritériumait. Elsősorban természetesen az öröklött tulajdonságok adják meg a legbiztosabb alapot. Az agamiával létrejött lények egymással azonos öröklöttségűek, ivartalan módon létrejött tiszta származéksorokat alkotnak, amelyek egyede együttesen a legtisztább fajt képviselik. Az ily, agamiás tiszta faj genotípusa megegyezik az azt alkotó egyének genotípusával. Nem is volna sok bajunk a fajok körülhatárolásával és a fajfogalom meghatározásával, ha az élőlények mind ivartalan módon szaporodnának és az ivadékok egyetlen őstől származó, ivadékról-ivadékra változatlan öröklöttséggel jönnének létre. Ebben az esetben a közös származású, tehát azonos „biotípusba” tartozó származéksorok között csak oly különbségek keletkezhetnének, amelyek a szerzettségre (paratípusra) vezethetők vissza, vagyis különböző környezetbe kerülve különböző életmódot volnának kénytelenek folytatni. Így különböző, egymástól eltérő ökotípusok keletkezhetnek, amelyek a külső hatások által előidézett alakbeli, méretbeli, vagy működésbeli eltérések képviselői lehetnek, de lényegesebb, öröklődő tulajdonságú megváltozásokat nem jelentenek. Nem szabad azonban kizárnunk azt, hogy ne legyen feltételezhető olyan külső hatás, mint amilyent jelenleg a rövid hullámhosszú fizikai hatások képviselnek, amelyek a génekre is változtató befolyást gyakorolhatnak. Ilyen „mutáció” révén keletkezik az új biotípus, amely a megváltozás súlya szerint a faj vagy fajta elnevezésre is igényt tarthat.

Az ivartalan szaporodású lényekhez örökléstudományi szempontból a legközelebb vannak azok a hermafrodita növények és állatok egyaránt, amelyek ivarosan szaporodnak ugyan, de ez önmegtermékenyítés (autogámia) révén történik. Az ilyen önmegtermékenyülő és egységes, nem kevert öröklésanyagu (homozigóta) egyének utódai hasonlóképen azonos öröklöttségűek és az egyének egymástól csak paratípusukban térhetnek el. Hogy példát említsek, nálunk a búza vagy a zab, vagy árpafajták legnagyobb része önmegtermékenyítéssel szaporodik. Egyetlen egy egyén leszármazottait magról elszaporítva, teljesen homogén, azonos öröklöttségű biotípusokat kapunk. A „négysoros árpa” név alatt ismert növényfaj szétbontható egyedi kiválogatással tiszta származéksorokra, az azonos tiszta származéksorok pedig együttesen biotípusokat képviselnek. Ez a jelenség már igen fontos a faj megítélése szempontjából. Előttünk van egy fajnak nevezett egyéncsoport, amelyet a „négysoros árpa” elnevezéssel illetünk. Ez az árpafaj jól leírható és meghatározható jellegekkel bír, amely azonban elemző eljárással szétbontható elemeire, az említett biotípusokra és ezek egymástól kisebb- nagyobb örökletes tulajdonságcsoportban térnek el. Tegyük fel, hogy az említett árpafaj 30 egymástól eltérő elemi faj (biotípus) keveréke, amelyek öntermékenyítéssel szaporodnak és egymással nem kereszteződnek. Nyilvánvaló, hogy a fajnak a képét ennek a 30 biotípusnak az együttese adja meg. A 30 elemi fajnak összes öröklött génjei együttesen adják meg a faj genotípusát. Ez a 30 elemből összetett faj egymástól eltérő természeti viszonyok között tenyészve rövidesen eltérő sajátságokkal fog jelentkezni. Az eltéréseknek kétféle oka lesz, az egyik az, hogy pl. alföldi termőhelyen más elemi fajok fognak jobban szaporodni és ezáltal megmaradni, mint a hegyvidéken; száraz helyen ismét mások, mint nedvesebb termőhelyen, vagyis a fajgenotípus összetétele és ezzel a fajkép is megváltozik és létrejönnek olyan fajták, amelyek már nem tartalmazzák egyenkint mint a 30 elemi fajt, hanem azoknak különböző együttesét. A megváltozás másik oka a szerzett tulajdonságokban keresendő, mert a különböző termőhelyek az egyes egyének paratípusát más és más módon alakítják ki.

Az ilyen ivartalanul szaporodó vagy önmegtermékenyítő és elemi fajokra szétbontható fajok védelme abban nyilvánul meg, hogy a faj összetételét őrizzük meg, olyképpen, hogy a biotípus-keverék (populáció) összetétele, képe nemcsak az elemi fajok mennyisége, hanem az elemek egyénszámainak tömege szempontjából is állandóan megmaradjon. Az ilyen fajok nemesítése szintén egyszerű feladat, mégpedig vagy a természeti erők kihasználása révén, vagy pedig mesterséges egyedkiválogatással a populációból kiirtjuk az értéktelen vagy kisebb értékű biotípusokat és elősegítjük az értékesebbek szaporodását. Ilyképpen megváltoztatjuk a populáció összetételét egyetlen vagy csak egynéhány biotípus továbbtenyésztésével.

Az ilyen önmegtermékenyítésű fajok keretében is fejlődhetnek rendszerint belső megváltozások miatt új genotípusok, amelyek a fajképet megváltoztatják. Ezek éppen olyan mutációs jelenségek, mint fentebb az ivartalan szaporodású fajokban. Ezek a mutációk kiinduló ősei új elemi fajoknak, amelyek az új örökletes tulajdonságok révén akár ki is válhatnak a populációból és új fajok keletkezésére vezetnek,

A LEGFOGASABB problémákat adják fel azok a fajok, amelyek szintén ivaros szaporodásúak, de váltivarúak (gonochorok) révén, a nőstény és hím egyének párosodása (allogámia) vezet az új egyén keletkezéséhez. Az örökléstudomány utóbbi évtizedeinek nagy teljesítményei tisztázták azokat a jelenségeket, amelyek ezzel a szaporodásmóddal kapcsolatban érvényesülnek. A párosodó egyének sohasem azonos genotípusnak. Minél közelebbi génikus rokonságú egyének párosodnak, annál több közöttük az azonos gén, és minél távolabbi a rokonság, annál nagyobb mértékű az eltérés lehetősége. Ha valamennyi tulajdonságukat számba vesszük úgy végeredményben minden párosodás egyszersmind keresztezés is, amely a párosodó egyének ivarsejtjeiben képviselt örökletes tulajdonságok génjeit a megtermékenyítéskor új kombinációkban érvényesíti. Ezek a fajok is populációt képviselnek, vagyis biotípusoknak az összetételei, azonban e biotípusok egymással is párosodván, a faj már nem keveréket hanem vegyületet képvisel. Amíg az előbbi autogámiás önmegtermékenyülő fajtípusok könnyen összetevőikre bonthatók, mert az egyes biotípusok csak összekeverednek, de nem kereszteződnek, addig az allogámiás növényi és állatfajok biotípus-vegyületei az öröklött tulajdonságok oly kombinációit képviselik, amelyek az állandó kereszteződések miatt ismételten a legváltozatosabb összetételű egyéneket, mégpedig legnagyobb részben sokszoros heterozigótákat hoznak létre. Az ily fajok sohasem tiszta genotípusú fajok, de mégis fajok, mert a fajkép a reá jellemző elemek egyensúlyi helyzetének megfelelő vegyületét képviseli és ezeknek a fajoknak is megfelel valamely átlagos faji genotípus.

A természetben az ilyen fajok a különböző termőhelyeken átalakulhatnak egymástól eltérő fajtákra, mert az egyes kombinációk szaporodóképessége, valamint alkalmazkodottsága a termőhelyek szerint más és másféleképpen alakul meg. Az egyik fajelem vagy kombinációs eshetőség nagyobb szaporasága a másik rovására vagy pedig nagyobb ellenállóképessége és életrevalósága a többi rovására megváltoztatja a fajképet. Az ilyen fajok igen plasztikusak és igen változékony összetételűek.

Ebből önmagából következik az allogámiás fajok védelmének és nemesítésének a módszere és célkitűzése is. Az allogámiás fajok védelme egyszerűen abban csúcsosodik ki, hogy a fajvegyület átlagos faji genotípusát biztosítsuk olyképpen, hogy újabb géneket tartalmazó más faj vagy fajta keretéből származó biotípusok ne jussanak a faj területére, főképpen pedig hogy párosodásukkal, vagyis keresztezéssel ne hozzanak be idegen fajhoz tartozó géneket és ne hozzanak létre olyan új kombinációkat, amelyek a faj eddigi genotípusát megváltoztatnák. Védeni kell azonban a genotípuson kívül a fajok paratípusát is, vagyis biztosítani kell azokat a külső hatásokat, amelyek a faj alkalmazkodottságának érvényesüléséhez szükségesek, nehogy épsége és egészsége a leromlás útjára tévedjen. Az ily fajok nemesítése sokkal nehezebb munka, mint az autogámiás fajoké. Amíg ez utóbbiak esetében az egyedi kiválogatás rövidesen szétbontotta a fajt elemeire, addig az allogámiás fajtípusban a kiválogatás munkája úgyszólván a lehetetlenséggel határos. Mindenekelőtt fontos az, hogy kizárólagosan azok az egyének szaporodhassanak tovább, amelyek a faj relatíve nemesebb, magasabb értékű öröklött tulajdonságait képviselik. A leromlott jellegű, terhelt öröklöttségű egyének korlátlan szaporodása a faj egészségének leromlására vezet. A növény és állatnemesítők az ily terhelt egyéneket teljesen kizárják a szaporodásból. E fajok nemesítése részben a beltenyésztés, részben a keresztezés, tehát két ellentétes folyamat révén történik. A beltenyésztés, vagyis a rokonpárosodás csakis akkor nemesítő, ha bizonyos előnyös tulajdonságokkal rendelkező egyének számát kell emelnünk és az előnyös tulajdonságok érvényesülésének minél nagyobb valószínűségét kell biztosítanunk. A beltenyésztés révén az allogámiás faj is szétbontható bizonyos engedményekkel közelítően tiszta fajtákra. A legtöbb esetben azonban, közeli rokonok párosodásakor rendszerint felszínre kerülhetnek azok a rejtett gének is, amelyek a fajta leromlását, sőt kihalását okozzák. Hasonló az eset a keresztezéssel is. A fajon belül irányíthatjuk az eltérő genotípusú fajták, egyének párosodását, vagy esetleg más faj bizonyos tulajdonságának átvitele céljából tervszerű fajközötti keresztezést is végezhetünk. A keresztezés módszere is lehet fajnemesítő, ha emeli a biológiai vagy gazdasági értéket, vagy lerontó, ha csökkenti azt. A lényeg a gének mineműségén van, s nem a módszeren. Nem a keresztezés vagy beltenyésztés ront, vagy nemesit, hanem a gének, amelyekkel operálunk. Ugyanazokból a fajtaelemekből felépülő fajok (fajták) is eltérő fajképűek lehetnek, mert az elemek viszonylagos mennyisége és alkalmazkodottsága eltérő. A fajkép megjelenési jellegét a legnagyobb tömegben elszaporított elem adja meg, ami annyit jelent, hogy a fajkép jellegét mesterségesen is lehet irányítani növény, állat és ember esetében egyaránt.(Képek, táblázatok).

Valamelyik genetikus egyszer azt mondotta, hogy ha élne a földön az embernél még magasabbrendű élőlény, az épp oly módon alkalmazná az örökléstudomány alapján megállapított nemesítőmódszereket az emberre, mint ahogy most, az ember alkalmazza háziállataira. Természetes, hogy ennek a lénynek jelentékenyen hosszabb életkorúnak kellene lennie, mint az embernek, hogy számos ivadékot tanulmányozva egymásután, az embereket előbb tetemesen nagyobb szaporodásra késztesse és azután az ivadékok összehasonlítása után folytassa a kiválogatást, a tisztatenyésztést és a szükség szerint szabályozott keresztezést. Tulajdonképpen ez volna az alapelve az ember-nemesitő tudománynak: az eugéniának. Mivel — a Teremtő bölcs akaratából — az embernél magasabbrendü lény a földön nincsen, az embernek magának kell kézbe vennie saját neme kialakulásának irányítását.

Hogy ez mennyi nehézségbe ütközik, azt már ismerjük a VII. fejezet adataiból. A legelső nehézség az, hogy az emberrel célzatos kísérleteket folytatni nem lehet és csak a maguktól adódó kísérletek tanulságait lehet levonni. Az ily tanulságok azonban csak a kétségtelenül beigazolt átöröklési megállapítások alapján vonhatók le, mert csak így érhető el az eugénia célja: „a magasabbrendű, jobb emberfajta kitermelése”. (Darányi Gyula 1935.) Erre törekszik ez a tudomány már Galton óta (1869), de különösen akkor vált természettudományos megalapozottságúvá, amikor a század elején a mendelizmus tanai elterjedtek és beigazolódtak. A nyugati államokban sorra jöttek létre az eugéniai intézetek és tanszékek, különösen az utóbbi két évtizedben. Magyarországon Méhely Lajos professzor úttörő harcosa az eugéniai törekvéseknek.

Az eugéniát kétféle irányban lehet művelni. Az egyik irány a positív eugénia, amelynek eszköze a már ismertetett kiválogatás.

Célja az volna, hogy csak oly emberek párosodását, helyesebben szaporodását engedje meg, akiknek örökséganyaga alsóbbrendű, beteg, vagy abnormis géneket nem tartalmaz, sőt egyenesen a kiváló tulajdonságok génjeit foglalja magában, vagyis a faj egészsége felett őrködik preventív módszerekkel. Ez a módszer természetesen ellenkezik az ember egyéni szabadságával és az állatnemesítők tevékenységének az utánzását kívánná meg. A magasabbrendű nemesítő szerepét az állam veszi át akkor, amikor minőségi népesedési politikára fekteti a súlyt, a mennyiségivel szemben. Ez annyit jelent, hogy a családkutatás révén ép és egészségesnek bizonyuló öröklésanyagú és alkatú egyének házasságát és szaporítását a rendelkezésre álló módokon elősegíti. Megkönnyíti azoknak a családoknak az életmódját, amelyek testi es szellemi vonatkozásokban kifogástalan utódokat hozhatnak létre, nehogy éppen ezek részére jelentsen leküzdhetetlen akadályt a nagy gyerekáldás. Bizonyos mértékű pozitív eugéniai cselekvés az emberi társadalom történetében már ősidők óta megnyilvánult. Ez az egyes társadalmi osztályok, kasztok beltenyésztése, amely megakadályozza az egyes társadalmi osztályoknak, vagy pedig az egymás fölé rétegződött különböző fajtaelemekből összetett néprétegeknek összekeveredését, de nem szolgálja azt a célt, hogy az egyén és az egyénekből álló egymásután következő ivadék előnyös sajátságai tökéletesedjenek. A kasztokon belüli kiválogatás teljesen az egyének tetszésére van bízva. Az egyéni ízlés gyakran a legtökéletesebb eugéniai eszköz, mert az ember természetes ösztöne révén is kerüli az egybekelést a terhelt családokból származó egyénekkel. A terheltség megítélése azonban, mint azt öröklési tudásunk igazolja, tetemes nehézségbe ütközik, mert a legtökéletesebb testi és lelki sajátságú egyén is hordozója lehet a legsúlyosabb recesszív terheltségnek. Az ily lappangó tulajdonságok érvényesülése elé az eugénia terhelt nemzetségen belüli rokonházasságok megakadályozásával emelhet gátakat. A pozitív eugénia fajnemesítéssé válik akkor, ha intézkedéseivel az egyes fajok, legyenek azok tiszták, vagy máris bizonyos keverékből homogenizált népességek, fenntartására törekszik, a más fajokkal (fajtákkal, nemzetekkel, etnikumokkal) való keveredést megakadályozza. Ez utóbbi törekvés faj- és nemzetvédelmi irányú. A keveredésnek csak egyes adott esetei eshetnek a szorosan vett örökléstudomány megítélés alá, amikor az egyéni sajátságokat veszi számba a keresztezések esetén. A hibridek és hibridek származékaiból kialakult kombinációk, épp úgy mint a növény és az állatországban, egyénileg kiválók is lehetnek. Természetesen, hogy éppen úgy lehetnek szerencsétlen összeállítású és diszharmonikus kombinációk is.

A pozitív eugéniának a feladata még arról is gondoskodni, hogy az ivarsejtek épségét és génállományát veszélyeztető környezethatásokat, alkalmas rendszabályokkal a társadalom életéből kikapcsolja és egyúttal felvegye a küzdelmet a hatalmas mértékben pusztító tömegbetegségek, különösen pedig a fogamzást gátló és a csecsemőhalandóságot előidéző kórok ellen.

A negatív eugénia célja a terhelt öröklöttségű egyének szaporodásának megakadályozása. Ennek kezdetlegesebb formája a házassági tanácsadás, vagyis a házasságkötés befolyásolása örökléstudományi alapon. Ennek módszere volna a házasulandók, valamint ezek családjának alapos genetikai megvizsgálása és ennek alapján előttük a jövő eshetőségeinek feltárása. Ennek az egész eljárásnak a legnagyobb nehézsége abban van, hogy a házasodó korban lévő egyének rendszerint minden tanácsot szívesen elfogadnak, csak a szerelmet illetőleg nem kívánnak tanácsot kérni. Figyelemmel azonban arra, hogy a jelenkor a házasság előtt szinte megkívánja az anyagi tájékozódást a házasuló felek részéről, ehhez csatlakoznia kell szinte önmagától a genetikai tájékozódásnak is.

Több államban rendszeresítve van már a házassági tanácsadás és a házasulok orvosi vizsgálatának kötelezettsége, sőt némely államban a bizonyos terheltségű, vagy betegségű egyének házassága tiltott, sőt ezek terméketlenítése (sterilizálása), vagyis nemzőképességének kikapcsolása kötelező.

A negatív eugéniai intézkedések közül a sterilizáció, amely nem tévesztendő össze a kasztrálással, a legsúlyosabb, miértis a legkevésbé terjedt el. Kétséges ugyanis, hogy ezzel a módszerrel jelentékenyen emelni lehetne-e a nemzet értékét. Csak az a kétségtelen, hogy a határozottan súlyos, örökletes betegségben vagy terheltségben szenvedők szaporodását, vagyis új betegek és terheltek létrehozását kellene megakadályozni. Teljesen kiirtani azonban ezeket a kórokat, figyelemmel a sok recesszív és mutációs fellépésre, ezzel az eljárással sem lehet.

Mindenesetre kétségtelen az, hogy nem nézhetjük tétlenül sem az egész emberiség, sem saját fajtánk fejlődését vagy leromlását. Sokan azt az elvet szabják az eugénia elé, hogy éppúgy, mint az állatország a természetben, megél mesterséges eugénia nélkül, anélkül, hogy leromlanék, ez emberiség is önmagában, természetes módon megmenekül a leromlástól és fejlődésében tovább emelkedik. Ez az okoskodás nem helyénvaló. Az élők világának története igenis azt tanítja, hogy számos állatfaj kipusztult, nem tudta megtalálni fennmaradásának feltételeit. Ezenkívül a fennmaradt fajok között oly természetes kiválogatás tevékenykedik, amely végeredményben az ép, az egészséges, az alkalmas nemzedékek létét biztosítja. Az emberi nem a természetes kiválogatás és az eugénia ellen dolgozik számos egészségvédelmi és társadalmi tevékenységével, a civilizáció sokféle eszközével, ami általános túlszaporodást, főképpen a kisebb értékűek fennmaradását és túlszaporodását, sőt az előnyös testi és szellemi képességűek leromlását és pusztulását idézi elő.

Ha tehát felvesszük a harcot a természet ellen és küzdünk annak minden emberpusztító hatásával, úgy akkor sem bízhatjuk a természetre magára az emberiséget, amikor génanyagának megmentéséről van szó. Igaza van annak a nézetnek, amely az eugénia és a szociálpolitika együttműködését és közös munkáját kívánja elérni.

A génanyag megmentésének legfontosabb teendője: az ifjúság irányítása. Ennek az irányításnak kettős célja van: az egyik az egyén nevelése és tanítása, másik a következő nemzedék örökségének profilaktikus befolyásolása. Az első az ifjú szervezet génjeinek érvényre jutását, az alkat manifesztációs részét irányítja és kiegészíti a paratípus elemeivel, vagyis a fenotípus kialakulására gyakorol befolyást, a másik pedig arra ad útmutatást, hogy az ifjúság miképpen gazdálkodjék azokkal a génekkel, amelyeket elődeitől örökölt. A nevelő munkánkban szemünk előtt lebegjen az a kísérleti megállapítás, hogy az öröklött sajátságoknak csak egy része stabilis, nagy része labilis, vagyis környezethatásokkal irányítható. De fontos annak az értékesítése is, hogy a környezethatásoké szervezetben „megtestesülnek”, vagyis a későbbi hatásokra való reakciót ezek már befolyásolják. A későbbi érvényesülésre várakozó gének elé már „befejezett tényeket” lehet állítani, amelyek módosítják a gének érvényesülését. Így pl. az ivaréréssel kapcsolatos sorozatos tulajdonságrealizálások elé neveléssel máris erkölcsi irányítást szabhatunk.

A nevelés nem egyéb, mint bizonyos céllal irányított környezethatás. A testi neveléssel és kezeléssel sok öröklött testi hiba hozható helyre, bár a további átöröklés a következő ivadékra így nem akadályozható meg. A testnevelés elsőrendű fontossága az előnyös testalkat fejlődését elősegítő gének érvényesülésének biztosításában rejlik (egészséges táplálkozás, testápolás, training). Hasonlóképpen a szellemi nevelésnek hatni kell tudni a génharmónia biztosítására azáltal, hogy egyik géncsoport pl. az akaraterő, és ellenállóképességnek rendszeres kifejlesztésével a másik géncsoport pl. csavargási hajlam, iszákosság stb. kifejlődésének kiváltására szolgáló környezethatást kikapcsoljuk.

Végeredményében a testi és szellemi nevelésnek ki kell használnia az egyén alkatának előnyös genotipikus diszpozícióit, el kell nyomnia a leromlást okozó génhatásokat, amihez segítségül veheti a környezethatások alakító erejét. Ez a munka legsikeresebben az egyéni nevelés útján haladhat, eredménye természetesen nem lesz mindig teljesen kielégítő, mert amint vannak testi fogyatkozású nyomorékok, épp úgy vannak stabilis szellemi fogyatékosságúak is, amikor sajnos, gyakran minden beavatkozás hiábavalónak bizonyul és a terheltség nem ellensúlyozható mással, mint az igazságszolgáltatás, vagy az elme és idegkórtan rendszabályaival.

Az ifjúság irányításának másik feladata az ifjúság örökléstudományi tájékozottságának alapos kibővítése, a génikus öntudat és önismeret felkeltése. Mindenkinek ismernie kellene saját családja génikus összetételét éppúgy, mint azét a családét, amelynek tagjával a következő ivadék létrehozására egybekel. Ha a fiatal generáció tudatára ébred annak, hogy az emberi szervezet összetételében mily természeti törvények érvényesülnek és hogy az új szervezet összetételét irányítani lehet, ezzel pedig a következő ivadékok sorsát fel lehet emelni szebb, jobb és boldogabb magaslatra, úgy felébred az ifjúságban a felelősség érzete is, amikor családalapítás kötelességének tesz eleget. Ezt a tájékoztató hivatást kívánta az előadás is szolgálni.

Vetített képeken bemutatva az emberfajták típusai, a keresztezések, családfák, örökletes elváltozások példái.

Nyomtatható változat