A SZERELMI költészet a latin nyelvnek ú. n. leánynyelvei közül legkorábban provence-i és francia nyelven szólalt meg s a XI. és XII. században a troubadourok költészetében virágzott. Ama buja növényzetű virágzó terület, mely déli Franciaországot egészen a Loire-ig és Spanyolország északkeleti partvidékének nagy részét foglalta magában, a középkorban eléggé önálló állami és kulturális életet élt s már korán gazdag irodalmat fejlesztett. Ezen a földön fejlett ki a nő-kultusz, s itt: a «Provence daltelt mezőin» kezdett a középkori piaci nyers költészet nemesbülni, finomulni. E folyamatot nagyon elősegítette a keresztes hadjáratok keltette lovagias szellem, mely a nők iránti tiszteletet s a bajnokságot tette a troubadourok költészetének tárgyává. Ez a költészet, mely csakhamar népszerű lett egész Európában s még a magyar királyi udvarban is visszhangzott a XII. század vége felé nálunk járt Pierre Vidal ajkáról, főleg az előkelő nők magasztalása, s szerelmet énekel ugyan, de legtöbbnyire az érzés mélysége nélkül, mesterkélten s bizonyos konvencionális műformákban. Itt-ott találhatók e költészetben érzékies hangok is, főleg az ú. n. hajnali énekekben, amelyekben a költő dicsőíti a kedvese oldalán töltött éjszaka örömeit, de általában véve a troubadourok dalai a szerelmi költészet nagyfokú megnemesbülését mutatják. A provencei költészet virágzása a XIII. század első felében ért véget, mikor a Provence is Franciaország tartománya lett. (1245.)

A troubadourokkal egykorú francia nyelvű énekesek, a trouvère-ek már inkább az epikai költészetet művelték, verses alakban dolgozva föl a középkori mondaköröket. Náluk szorosabb értelemben vett erotikus elemeknek alig van nyomuk. A provencei költők utánzásával a francia főúri udvaroknál fölvirágzott ú. n. courtois-líra főleg szerelemről szól ugyan, de noha olykor a viszonzott szerelem tiltott gyönyöreit is énekli, legtöbbnyire csak lírai sóhajok és epekedések teszik tartalmát.

Mind a troubadouroknak, mind pedig a trouvère-eknek akadtak olasz versenytársaik is, akik a XIII. század második felében már saját tájnyelvükön énekeltek, mivel azonban a kereskedők és iparos polgárság lakta Olaszországban nem volt igazi lovagélet, ennélfogva a lovagi költészet is csak üvegházi növényként tengődött. Ehelyett egy egészen új költői iskola keletkezett, melynek tagjait Dante szavai után (Purg. XXIV.) az olasz irodalomtörténet-írók az «édes új stílus» (dolce stil nuovo) költőinek szokták nevezni. Ezeknek érdekes közös vonásuk a szerelemnek az az eszményies fölfogása, mely a nőt oly magas polcra emeli, hogy már szinte nem is földi teremtésnek, hanem angyalnak tekinti s közhellyé lesz, hogy minden szív nemesbül általa. Petrarca is, a Canzionère nagyhírű költője, teljesen mellőzi a szerelem érzéki vonásait s az «édes új stílus» költőinek mintájára lehetőleg eszményíti Laurája képét s majdnem odáig emeli, mint Dante emelte Beatricét.

Míg Petrarca gyöngédhangú, lágy, dallamos és rendkívüli nagy formatökéllyel írt verseivel irányt szabott az újabb szerelmi lírának, vele majdnem egy időben Toscana egy másik nagy tehetségű szülötte, Boccaccio, az olasz verses epikai költészetnek lett mestere, a szépprózai elbeszélés terén pedig megalapítója úgyszólván az egész modern novella irodalomnak, de egyszersmind Decamerone-jával és Corbaccio c. szatírájával egyik legkifejezettebb képviselője a középkori irodalomban az erotikának. Noha azonban semmiképpen sem menthetően sok ledérség található Boccaccio két jelzett művében, magyar életírójával, Heinrich Gusztávval (B. élete és müvei. Bp., 1881.) és Radó Antallal (Az olasz irod. tört. Bp. 1896. I. k.) együtt mi is igazság szerint védeni tartozunk őt a túlzó vádak ellen. Boccaccio a saját korát, a renaissance társadalmi életét rajzolta, mely valóban tele volt romlottsággal. Ehhez járult az ókori irodalom is, melyet a renaissance mindenben nagy kedvvel utánzott. A lényeges különbség azonban, ami Boccacciót a későbbi erotikusoktól megkülönbözteti az, hogy ő korántsem akarta a bűn csábító kiszínezésével az olvasók lelkét megrontani, mint a XV. és főleg a XVI. század pornografikus írói; még kevésbé mondható materialista világnézetű költőnek, mint a XIX. század naturalista írói.

Valamint a renaissance eszmeáramlata Olaszországból terjedt el a többi európai irodalmakban, szintúgy a humanista műveltség úttörői is olaszok voltak. Pedig Olaszország XV. századi politikai viszonyai látszólag nem igen kedveztek a humanizmus fejlődési folyamatának. A megelőző korszak szabad köztársaságai helyébe ugyanis majdnem mindenütt egymásra féltékeny apró zsarnokoknak uradalmai léptek, akik alatt esküszegés, orgyilkosság (templomokban, mise alatt, szentek segítségül hívása mellett) s egyéb bűnök napirenden voltak. Ezen új fejedelmek udvarukat azzal is fényessé akarták tenni, hogy mentől több írót vontak körükbe, akik dicsőségüket hirdessék világgá. Ilyformán a humanista műveltség keresetforrásnak is jó volt s ezért sok hívatlan tódult e pályára, akik irigységükben egymásra kígyót-békát kiáltottak. Emellett legtöbbjük erkölcstelen életet élt s trágárnál-trágárabb verseket írt. De viszont a XV. század eleje óta számos kiváló görög tudós jött át Olaszországba, ahol dúsan fizették és megbecsülték őket, s elsősorban ezek terjesztették el a görög nyelv és irodalom ismeretét, úgyhogy a humanizmusnak csakhamar számos nagy központja keletkezett a pápák és fejedelmek udvarában.

Az olasz humanista tudósok körében is akadtak erotikus költők. Így nevezet szerint Aeneas Sylvius Piccolomini, aki nagyon értékes történeti munkákon kívül több latin nyelvű frivol verset és két nagyobb, ledér tartalmú költői művet írt. Egyik a Chrysis című latin vígjátéka, mely tele van trágár részletekkel, a másik pedig De duobus amantibus Euryalo et Lucretia c. pikáns tárgyú elbeszélése, mely a pataki névtelen s később, a XVIII. század végén, csenkeszfai Poóts András átdolgozásában hozzánk is eljutott. E művek szerzője a későbbi II. Pius pápa volt, a század egyik legkiválóbb alakja, aki hazánknak is rendkívül nagy szolgálatot tett már mint bíboros s később pápa korában is, sőt hagyatékát is (több mint negyvenezer aranyat) Mátyás királyunknak adományozta, hogy a török ellen fordítsa. Föntebb említett műveit még fiatalabb korában írta s a későbbi pápa nagyon megbánta, különösen szerelmi elbeszélését, mely széles körökben gyorsan elterjedt s nagyon kedvelt olvasmány volt, de a pápa bosszúsággal gondolt rá vissza s azt írja későbben, hogy a szégyen, a bánat és undor borzasztóan kínozza lelkét s igen jellemzően és szépen azt mondja: «Aeneam rejicite, Pium suscipite»: (Aeneast dobjátok el, Piust pedig karoljátok fel.) Egyébként művészi módon van megírva az Euryalus és Lucretiá-ban az a szerelmi argumentáció, mellyel a szerelmesek mintegy igazolni törekszenek szofisztikus logikával szenvedélyüket. Ilyen szerelmi dialektika található később Shakespeare Romeo és Juliá-jában is. — Még művészeti tekintetben sem mondható semmi jó Enea Sylvio kortársáról, Antonio Beccadelli-ről, ki a nápolyi udvarban tartózkodott s urának, I. Alfonznak dicsőítésére írt művein kívül hírnevét főleg Hermaphroditus c. versgyűjteményének köszönhette, melynek orcapirító ocsmányságai ijesztően mutatják, mennyire süllyedhetett az ókor bámulóinak erkölcsi érzéke.

Az olasz irodalomban aranykornak nevezett cinquecento (tkp. XVI. század) nagy költőinek sorát Ariosto nyitja meg, kinek Őrjöngő Lóránt c. romantikus eposza szerelmi tárgyú költői mű, melynek már saját korában is nagy volt népszerűsége, mely ellen azonban már a költő életében sok vádat támasztottak, különösen a mű erotikus jellegű részletei miatt. Kétségtelen, hogy Ariosto eposza a maga teljességében nem a legártatlanabb olvasmány. Az a jelenet például, mikor Róger vitéz légyottra várja Alcina tündérasszonyt, nagyon is realisztikus színekkel van festve, míg az öreg remete sikertelen kísérletei Angyelika elcsábítására még messzebb mennek a megengedettnek határain. S nemcsak egyes nyersebb szavakban s általán a kifejezésmódban botránkozhatik meg az olvasó, hanem egy-egy epizód a maga egészében is ledér hangú és tartalmú. Ilyen a Giocondo és Astolfo novellás részlete, kik feleségeiktől megcsalva, elmennek «bosszút állni»; ilyen az Adonio története, aki bűvös kutyája árán megveszi Anzelm feleségének kegyeit, s nem ártatlan kezekbe való a «hűség próbájá»-nak története sem. De a mű szépségei s az eposz egészének szelleme feledtetik ezen erkölcsi fogyatkozásokat. (L. Radó Antal i. m. I. k. 355—63. l.)

Hasonlót mondhatni a Megszabadított Jeruzsálem költőjéről, Tassóról is. Az ő vallásos tárgyú heroikus eposzában is több helyütt nagyon érzékiesek a szerelmi részletek, úgyhogy egyik olasz kritikusa szerint ez a mű csak kívülről keresztény, belülről pogány. Ezt a túlzó vádat nem fogadhatni el. A kis foltok elhalványulnak Tasso eposzának ragyogó szépségei mellett. S helyesen emeli ki Radó Antal (i. m. I. 437. v. ö. még Szász Károly: A világirodalom nagy eposzai, 1882. II. 533—56.), hogy Tasso bizonyára azért is lett nemzete egyik fő klasszikusává, mert ő a legkiválóbb képviselője az olasz nép szellemi fejlődése egyik szomorú korának. Ismeretes az a romboló hatás, melyet a renaissance-szal járó pogány világnézet a XVI. század erkölcseire Olaszországban gyakorolt. A művészetek nagy fölvirágozásával ellentétben mindinkább elharapódzott a cinizmus s az erkölcs legelemibb törvényeinek lábbal taposása. Akkor, midőn mindenütt csak tobzódást lehetett látni, jól esett az olasz népnek figyelnie Tasso mélabús énekére, mely nemes szívű vitézeknek gyöngéd szerelméről szólott, melyben az istenfélő jámborság csodás dolgokat művelt; melynek alakjaiban föltaláltnak vélte mindazt, ami neki ősidőktől fogva kedves volt.

Ennek a korszaknak politikusa és egyúttal történetírója, Macchiavelli, a költészet mezején is próbálkozott, néhány jelentéktelen kisebb költeményen és egy novellán kívül, Mandragora címen egy vígjátékot írva, melyben van ugyan leleményesség, művészi jellemzés és sok önálló megfigyelés, de másfelől botrányos a meséje s tele van trágárságokkal. Sok még a ledérség Matteo Bandello novelláiban, továbbá Pietro Aretino vígjátékaiban is, még inkább Bernardo Dovizinek már szinte a pornográfia körébe vágó komédiájában, valamint e korszak «commedia dell’arte» nevet viselő s népies bohózatoknak mondható színdarabjaiban. Kiváló mű nincsen köztük.

Általában az olasz szépirodalom Ariosto és Tasso halála után majdnem másfél századig kevés elsőrangú munkát termelt. Igazán nagy írója ennek az egész korszaknak csak kettő volt: Goldoni, az olasz vígjáték reformátora és Alfieri, mind a mai napig legkiválóbb olasz tragédiaíró. Az irodalmi hanyatlásnak ezen korában a költészet helyett a tudomány vette át a vezérszerepet. Erotika szempontjából a XIX. század második feléig az olasz irodalomból nincs különösebb följegyeznivalónk.

Ellenben a XIX. század második felében már az olasz irodalomban is mutatkozik a francia erotikus költők hatása; így név szerint Pietro Cossa színműveiben (főleg a Messalina és Cleopatra c. tragédiáiban), Giovanni Verga elbeszéléseiben (Falusi történetek) és A farkas c. színművében, Lorenzo Stecchettinél, aki Canzionère c. lírikus kötetében (1877) legkifejezőbb képviselője az olaszoknál a «verismo» elnevezést fölvett naturalista iránynak. A nagytehetségű Giosuè Carducci († 1907) lírai költeményeiben is található sok erotikus elem, nemhiába egész költészetében keresztényellenes, pogány szellemű eszmevilág tükröződik vissza. Erre nézve jellemző Himnusz a sátánhoz (Inno a Satana, 1865) c. ódája, melyben a sátánt mint minden valódi haladás mozgatóerejét és elemét dicsőíti.

A még élők közül Gabriele d’Annunzio egyébként ragyogó forma-tökélyű lírájában perzselő érzékiség nyilatkozik meg, mely elrútítja nagy hírre vergődött regényeit is (Il Piacere, Il trionfo della Morte, Le vergini delle Rocce, Il fuoco), valamint színművei közül különösen a La città morta — és La Gioconda c. darabokat. D’Annunzio tanítványának tekinthető a mesterét tehetségben jóval fölülmúló, de erotika dolgában nálánál még alantasabb fölfogású Guido da Verona, kinek néhány regénye (Aki a szerelmet föltalálta — Akit nem szabad szeretni — Visszatérő szerelem) magyarra is le van fordítva. E regények azt hirdetik, hogy csupán egy igazi életcél lehet: a szerelmi kéj. Erotikus költő Roberto Bracco is, kinek Tökéletes szerelem c. színművét 1911-ben nálunk is előadták a Magyar Színházban.

Az olasz költészet vadhajtásának, a XX. század első évtizedében megindult futurista költői iránynak is egyik fő alkotóeleme az erotikum, mint ezt a futurista költőknek, Aldo Palazzeschi, a Baudelaire-t utánzó Paolo Buzzi és társaiknak verseit tartalmazó anthologiájából láthatni. (Marinetti: I poeti futuristi, 1912. Milano.) A futurizmus hozzánk is eljutott, mint utóbb látni fogjuk.

Erotikus írókról lévén szó, bár nem volt költő, s még csak ügyesebb tollú író sem, mégsem hagyhatjuk említés nélkül az olasz származású, de vegyesen olasz és francia nyelven író s hét országot bejárt hírhedt kalandort: Giovanni Giacomo Casanovát, aki franciául írt és számos nyelvre, köztük magyarra is lefordított Emlékirataiban (Mémoires, 1826—27, 12 kötet) frivol és cinikus hangon beszéli el szerelmi kalandjait. Egyetlen érdeme, hogy korának erkölcstörténetéhez néhány értékes adattal járult hozzá. Nálunk Fenyő Miksa, a Nyugat egyik szerkesztője írt róla tanulmányt, melyben mindenképpen a remekírók közé akarja őt avatni. Leginkább azt csodálja benne, hogy annyi nőcsábításhoz volt fizikai ereje.

Világirodalmi kis szemlénket az erotikus elemek nyomozásában a modern irodalmak közül az olasszal kezdtük, mert az olaszok voltak az antik római költészet legközvetlenebb folytatói. Az irodalmi erotika igazi hazája azonban Franciaország, mégpedig legrégibb időktől fogva napjainkig, s a finomabb, burkolt érzékies elemeknek éppúgy, mint a világnézeti fölfogásban gyökeredző, legtúlzóbb naturalista erotikának. Az irodalmi erotika túltengése miatt mondja Lopez Pelaez a francia nemzetet erkölcsileg a legmélyebben süllyedt nemzetnek. (L. a repert. i. m. 38. l.)

Mint már érintettük, a francia költészet a provence-i troubadourok szerelmi lírájának hatása alatt a XIII. században indult nagyobb fejlődésnek. A XIV. század lírikusai folytatták az ú. n. courtois-líra hagyományait. Legtehetségesebb volt a régi francia lírikusok közt Villon († 1465.), aki lebujokban, prostituált nők és rablógyilkosok közt nevelkedett föl, de noha sok trágárság van verseiben is, élte vége felé mély meghatottsággal ad hangot múltja megbánásának s a hitben keres vigasztalást.

A középkori francia epikai költészet körében temérdek ledérség található a világias tárgyú anekdotákban, az ú. n. fabliau-kban, melyeknek legtöbbje a női aljasságnak és a férfiak érzékiségének undorító tükre. A fabliau-kkal rokonszelleműek az ú. n. Róka-románok. Ugyancsak a fabliau-k tárgyköre és durva hangneme kél új életre a XV. században az egyébként kiváló elbeszélő Antoine de la Salle műveiben (Quinze jours de mariage — Cent Nouvelles nouvelles — Jehan de Saintré), melyeknek trágársága, valamint kortársai műveinek is Lanson Gusztáv szerint (Hist. de la littérature fr., II. partie, livre I.) teljes erkölcsi nihilizmusra vall. A régi francia színköltészet vallásos jellegű mysterium-drámáiba is behatolt a középkor vége felé a trágár elem, még inkább a vígjátékokba, melyek részben a fabliau-k dramatizálása útján fejlődtek ki s a bohózati ú. n. farce-ok műfajának is léteit adtak.

A XVI. században, mely a humanizmus és reformáció kora volt, az ókori s ennek megismertetésében vezérszerepet játszó olasz irodalom utánzásával több francia költői iskola támad egy-egy kiváló író körül csoportosulva. Ez utóbbiak egyike Clément Marot, aki Kálvin előszavával adta ki híres zsoltárfordítását. Egész élete a csapodárság láncolata, s költeményeiben is nem ritka az érzékies elem, bár választékosan kifejezve. Egy másik költői iskolának (La Pléiade) feje Ronsard volt, aki szonettjeiben itt-ott érzékies húrokat penget, szintígy egyik követője: du Bellay. Mindkettőjüket erotikái szempontból messze túlhaladta a Pléiade egyik drámai költője: Jodelle, aki Eugène ou la Rencontre c. vígjátékában a farce-ok durva szerelmi motívumait ismétli. Szerepelnek benne: egy kicsapongó pap s ennek szeretője; egy szemérmetlen férjes asszony; egy ostoba, de magát mégis megfizettető férj s hasonló alakok. Pierre de Bourdelle, más néven Brentome abbé, egyházi javadalmat élvező kalandor harcos, életrajzi keretbe foglalt botrányos történeteket írt, tele fajtalan részletekkel. Művei azonban csak jóval halála után, a XVII. század közepén túl jelentek meg.

A XVII. század, melyet régebben a francia irodalom aranykorának, másfelől XIV. Lajos századának is szokás volt nevezni (ez utóbbi elnevezésnek irodalmi okait elmondja Nisard: A fr. irod. tört., ford. Szász Károly, II. 389. l.), erotikai tekintetben tisztaságos korszaknak mondható. Leszámítva La Fontaine és Sorel műveinek egynémely mocskosságait, szorosabb értelemben vett erotikum e század íróinál alig található. Más megítélés alá esik természetesen, hogy pl. a Racine drámáiban (Bajazet, Phèdre) előforduló bűnös szerelem szilaj festése nem ütközik-e hellyel-közzel a morál törvényeibe.

Míg a XVII. század francia irodalmában a költők uralkodtak: a «fölvilágosodás» századában a gondolkodók, a bölcselők veszik át a vezérszerepet, s hatásuk alatt a XVIII. század már kiinduló pontjától kezdve minden keresztény szellemet csaknem teljesen levetkőzött. Ezentúl mindent a természet törvényeivel akarnak kimagyarázni; vége immár úgyszólván minden pozitív vallásnak, vége csaknem minden tételes erkölcsiségnek. Faguet Emil szerint (A XVIII. század. Ford. Haraszti Gyula, Bp. 1898. 1—27. l.) e század az erkölcsi érzék jelentékeny süllyedésének volt tanúja. S ez természetes, mert a vallási eszmék meggyöngülése mindig erkölcsi hanyatlást von maga után. Ezzel az erkölcsi hanyatlással az irodalomban is szükségképen együtt járt az erotikum fölburjánzása. Ezt látjuk a «fölvilágosodás» irodalmának mindjárt első kiváló mívelőinél.

Montesquieu Knidosi templom c. ifjúkori prózai idillje hemzseg az erotikus elemektől. A Perzsa Levelek-ben is, melyeknek sorozata tulajdonképp a kereszténység ellen irányuló pamfletnek nevezhető, szemérmetlen hárem-történeteket és ocsmány eunuch-emlékiratokat tár elénk. Van egy egész levél (CXII.), mely a maga hidegvérű kéjelgésével undorítóan visszataszító. A fölvilágosodás korának vezére, Voltaire, kinél senki többet nem tett arra nézve, hogy kiirtsa kortársai lelkéből a keresztény hitet, a költészetet is fölhasználta eszközül filozófiai elveinek terjesztésére. Elég hivatkoznunk a Jeanne D’ Arc-ot gyalázó Szűz (La Pucelle, 1756) című komikus, igazában pedig csak gúnyolódó eposzára, mely az egyház ellen irányuló gyalázkodások mellett egyszersmind rengeteg halmaza a piszoknak és trágárságnak. Faguet szerint (i. m. 339. l.) szinte érthetetlen, miként volt képes Voltaire ennyi mocskosságot marokszámra összehalmozni.

Voltaire-rel versenyzett kortársa Rousseau, aki bölcselkedő műveivel az egész társadalmi rendet föl akarta forgatni. Erotika szempontjából elsősorban Vallomások c. művét kell említenünk, melynek kiegészítői: Rousseau Jean Jacques bírája — és: Egy magányos sétáló merengései. Első részében hihetetlenül szennyes állatiság rajzára tud vetemedni; szinte kéjelgéssel részletezi az érzékek ifjúkori zajgását, s határtalan cinizmussal tárja elénk erkölcsi ballépéseit, hogy azután könnyűszerrel föloldozza magát alóluk. Híres regényének (Julié vagy az új Heloiz, két szerelmes levelei) egy bukott leány a főhőse, kiben éppúgy hiányzik a hajadon szűziessége, mint a hitves szemérmessége. Az egész regényen érzik a remeteségben lakó Rousseau-nak szerelem után való erőszakos vágyódása s az élete delét túlhaladt férfinak (ötven éves kora tájt írta e művét) lázas képzelete és fölgerjedt érzékisége. Valóságos apotheozisként dicsőíti hősnőjének leánykori bukását. Érdekes egyébként, hogy a Nouvelle Héloïse bevezetésében maga Rousseau ezt írja: «Jelentős címet adtam regényemnek, hogy minden olvasó, aki a könyvet fölnyitja, eleve tisztában legyen vele. Ha mindazonáltal valamely fiatal leány merészelne belőle csak egy lapnyit is elolvasni, akkor vége erényének, akkor ő bukott leánynak (une fille perdue) tekinthető».

Rousseau-nak csekély tehetségű követői az erotikus nemben Duclos és Laclos, névben és frivolságban egyaránt hasonlók. Náluk is tehetségtelenebb Louvet de Couvray, a sikamlós Faublas lovag szerzője. Mindezek regényei azonban a maguk idejében nagyon kapósak voltak. Ezek ellenében a XVIII. század regényírói közül Lesage (főműve: Gil Blas) és Prévost abbé (a Manon Lescaut és a Des Grieux lovag történetének szerzője) a rendkívül merész jelenetek ellenére is távol maradtak minden izgató durva érzékiségtől vagy szennytől.

A XVIII. századi lírai költészet terén erotikai szempontból a nagytehetségű André Chénier elégiáit kell említenünk, melyekben balerinákkal átmulatott, kicsapongó társasvacsorákról vagy férjes nővel való légyottjairól énekel, rafináltan kéjelgően. Idilljeiben is nimfákat és najádokat szerepeltet, finom kéjelgés színes festéseivel. Kevésbé tehetséges követői e nemben Parny és Bertin. A drámai műnemben a komolyabb irányú Marivaux mellett, aki követők nélkül maradt, Beaumarchais emelkedik ki két vígjátékával: a Sevillai borbéllyal és Figaro házasságával. Ezekben az ügyes cselszövényekből fakadó vígság a bohózatosságig erősbödik, másfelől azonban a kor ízlése szerint az ötletek, jellemek és helyzetek sikamlóságokkal vannak fűszerezve.

A XVIII. század francia erotikus írói közül különösen még kettőt kell szóvá tennünk. Egyik az ifjabb Crébillon (1707—77), a tragédia-író Crébillonnak fia, akinek költészete művészeti szempontból az eddig fölsoroltakénál alábbvaló, erkölcsi tekintetben pedig alávaló. Regényei egy ideig, az orleansi herceg regensségével bekövetkezett s az udvarnál és főúri körökben egyre jobban elharapódzott szabadosság korában nagyon kedveltek voltak, főleg személyes vonatkozásaiknál (romans à clef) s a választékos külsőnél fogva, melybe az erkölcstelenség képei öltöztetve voltak. Az íróknak egész serege lépett nyomába, ki finomabb, ki durvább, ki tehetségesebb, ki pedig silányabb utánzó. Mind a korlátlan epikureizmust hirdetik, a legmocskosabb jelenetek festésével. Nyíltan kifejezett céljaik közt előfordul a prostitúció mentegetése, sőt megnemesíteni törekvése s a tapasztalatlanság oktatása az érzéki élvezetek legkárhozatosabb nemeire. A fajtalan regények száma rohamosan nőtt és színvonaluk hihetetlen mélyre süllyedt. A legmélyebb süllyedés példájául de Sade marquis regényíró (1740—1814) Juliette-je (1796, hat kötet) szolgálhat a legvisszataszítóbb nemi kicsapongások meztelen képeivel. Róla nevezték el a szadizmust, a szexuális aberráció ama faját, mely a nemi élvezetet természetellenes kegyetlenséggel párosítja. Élete végén elmebajos lett, s mint ilyent az őrültek házába zárták.

A XVIII. század francia erotikus írói közül később szólunk Diderot- és Restif de la Bretonne-ról, mert az ő regényköltészetük már szerves viszonyban van a XIX. század naturalizmusával, mellyel külön, behatóbban akarunk foglalkozni.

A XIX. század elején, a nagy forradalom lezajlása után, a francia irodalomban egy új költői irány keletkezett: a romanticizmus, melyet sokan a klasszikus költészet ellentétének szoktak nevezni. Hogy mily kevés joggal, annak fejtegetése nem ide tartozik. Annyi bizonyos, hogy a XVIII. század új klasszicizmusa és a romanticizmus közt nincs szöges ellentét, mert a romanticizmus alkotásai többnyire épp úgy távol állottak a való élettől, mint a klasszikus irány költői termékei s ezekhez hasonlóan olykor épp oly nagyfokú idealizálás található bennük. A francia romantikus költők erotika szempontjából sokkal tartózkodóbbak voltak, mint az előző század írói. De a naturalista Diderot-nak és kortársainak mocskossága már beleoltotta a romantikus korbeli francia költészetbe is az eldurvulás csíráit. Ezt látjuk már az e korbeli líra körében is.

Béranger (1780—1857) erkölcsi fölfogása nagyon alantasan járó, amit az is bizonyít, hogy chansonjaiban az érzéki szerelem képviselőjét, a grisette-t ő teszi kultusz tárgyává a költészetben. A korán elhalt Alfred de Musset (1810—57), aki érzéki gyönyörökben és abszinth-ivásban kereste az élet örömeit, költészetében is gyermekkori olvasmányainak, a XVIII. századi érzékies regényeknek hatása alatt erkölcstelen eszméknek és érzelmeknek egyébként nem durvahangú, sőt választékos szószólója; így nevezet szerint a George Sand (Dudevand báróné) ihlette elégiáiban és Namouna c. lírai eposzában (1832), valamint Rolla (1833) c. verses elbeszélésében, mely utóbbi sivár történet egy életét elkorhelykedett ifjúról, ki öngyilkos lesz, miután utolsó éjjelét egy prostituált leánnyal töltötte. Vannak azonban e szerencsétlen végű költőnek igen bájos költeményei is, melyekben olykor vallásos hang is megüti fülünket.

A század közepe táján lép föl egyetlen, még életében megjelent verskötetével, a Rossznak virágaival (Les Fleures du Mal, 1857) az ú. n. dekadens lírai költészet atyja: Charles Baudelaire (1821—67.). Költészete, Théophil Gautier szerint, aki előszót írt a verskötethez s aki egyébként védi Baudelaire-t: olyan kert, melyben nem nő rózsa, ibolya, szegfű és liliom, mert ezek nyárspolgároknak való banális virágok; gonosz virágokkal van teleültetve az ő mocsaras, süppedékes talajú kertje. Fái nem vetnek hűvös árnyékot, hanem mérges gőzt lehelnek. A virágok illata szédülést okoz; formájuk undort kelt… ez a kert a pokol paradicsoma, melyben a Halál, a Kétségbeesés és a Félelem sétálnak. — Aki ezt a kertet ültette, egy új irány megalapítója lett a francia irodalomban. Tudnivaló azonban, hogy a dekadencia szót a nagyközönség tévesen értelmezi és irodalmi hanyatlásnak tartja, holott a dekadensnek nevezett költők tiltakoznak a hanyatlás vádja ellen. Ők a mi társadalmunkat tartják elhanyatlottnak. Nekik is igazuk van, de a nagyközönség sem téved.

Baudelaire kiskorától kezdve mód fölött ideges, rendetlen és cinikus volt. Korán érett, tehetséges, de lusta tanuló volt; szerette a rossz társaságokat s hamarosan megismerkedett a nemi élvezettel. Rendetlen életmódja aggodalommal töltötte el szüleit, akik elküldték utazni Kelet-Indiába. Visszaérkezte után nagykorúsították, de örökségét elpazarolta. Egy ideig a híressé vált Pimodan-hotelben lakott, ahol hasis-élvező fiatal barátai gyülekeztek össze. (Erről Ady Endre is megemlékezik, aki a magyar Pimodom c. alatt a Nyugat 1908-iki évfolyamában burkolt önvallomásait mondja el.) Baudelaire ízlése szerelem dolgában is természetellenes volt, mert ifjú leány helyett neki a túlérett asszony kellett. Bizarr természeténél fogva egy mulatt nőt szeretett meg. Ez a csokoládé-színű hölgy (Jeanne Duval) részeges, ostoba és csúnya volt, aki végül a pálinkaivástól paralitikus lett s egy kórházban fejezte be életét. A forradalmi láz 1848-ban a költőn is erőt vett; a vörös lobogó alá szegődött, s egy alkalommal mostohaapját is le akarta lőni. Nemsokára nagy Pálfordulással a konzervatívok táborában látjuk, de innen szertelen túlzásai miatt csakhamar kirekesztették. Ekkor, 1857-ben, jelent meg már említett hírhedt versgyűjteménye. Megjelenése botrányszámba ment. Az államügyész a kötet erkölcstelen tartalma miatt pört indított az író és kiadó ellen. Baudelaire könyvét a közönség nagy része undorral fogadta, azonosítva magát a Figaro bírálatával. «Ez a könyv ispotálya a szívbeli rothadtságnak s írójának az őrültek házában van helye.» Baudelaire, mikor már adósságai a fejére nőttek, ópiumevésben keresett vigasztalást s ez a rendetlen élet siettette halálát. Folyton a halál gondolata üldözi. Testi és lelki fájdalmainak elnémítására ópiumon kívül állandóan belladonnát s egyszersmind sok pálinkát szedett be. Csakhamar mutatkoztak rajta az elmebaj jelei; agylágyulása gyorsan haladt előre, végre mint egészen hülye halt meg 1867 aug. 31-én.

Baudelaire költészetének fő motívuma a halál, erotikus képzetek kapcsával. A sír férgeivel senki sem foglalkozott annyit, sem pedig a holttest föloszlásával a bűzök és rothadási színek undok részletezéséig. Leghírhedtebb verse e tekintetben a Dög című, melyben így szól kedveséhez: «Jusson eszedbe, lelkem, mit láttunk mi szép nyári reggelen. Az ösvény fordulójánál döglött állat hevert; lábai ég felé fordultak, mérges gázt izzadott, föltárva kigőzölgő hasát. A forró nap ott sugárzott rajta, mintha porhanyóvá akarta volna főzni. Leírva több versszakon át a dögtetem bűzét s a rajta nyüzsgő férgeket, így fejezi be: S mégis hasonló leszel te is, drága angyalom és szenvedélyem, ehhez a csúnyasághoz, mert te is rothadni fogsz a zsíros virágok alatt. De mondd meg a tégedet csókoló féregnek, hogy képzeletem híven őrzi meg szép formáját az én rothadt szerelmesemnek.»

Baudelaire versei elrémítő megtévelyedései egy tagadhatatlanul tehetséges költőnek. Világfájdalom és pesszimizmus, ájtatoskodó hevület, olykor fönnszárnyaló hangulat s viszont a legundokabb szennyben való hentergés jellemzik verseit. Litániát ír a sátán tiszteletére s imádságban kéri az ördögöt, hogy pokolba jusson halála után. Ezzel vetette meg alapját a modern satanizmusnak, mely Barbey d’Aurevilly, Huysmans, s mint már láttuk, az olasz Carducci költészetében is megtalálható. Baudelaire költészete azonkívül a perverz kéj s a prostitúció förtelmes fiziológiáját nyújtja, oly vérengzési rohamokkal társulva, mint még csak a XVIII. században a szadizmus hírhedt őrültségi tüneteinek rajzolójánál, a föntebb említett de Sade marquisnál találhatni. Már itt is megjegyezhetjük, hogy Baudelaire költészete tagadhatatlanul hatással volt Ady Endrére.

Baudelaire szorosabb követői közül említendő Maurice Rollinat (sz. 1853). Les névroses, Les apparitions s több más verskötetében az érzéki kéj és másfelől a halál idegbeteg költője, ki szintén megőrülve fejezte be életét; továbbá Jean Richepin, kinek első verskötetét: a Koldusok énekét (Chanson des Gueux, 1876) a kormány elkoboztatta; lírai költeményeken kívül regényeket és drámákat is írt. Richepin nagy művésze a formának, de tartalmilag erkölcstelen és vallástalan költő, aki a legbaromibb érzékiségnek zeng himnuszt s a vallásos hitet káromlóan támadja.

A romantika korabeli epikus költők, a romanticizmus egyik fő jellemző bélyegének megfelelően, a múltba merülve a történeti regényt mívelték. Így már a romantikusok nagyzoló vezéralakja, Victor Hugo is, kit élte végéig elkísér a történeti regény kedvelése. V. Hugo nem erotikus költő, de kedveli a szép mellett a rútat s helyenként (v. ö. pl. A nevető ember c. regényének alcôve-jelenetét, vagy a Borgia Lucrécia c. drámájának egyes színeit) nem riad vissza a szerelem merészebb, érzékies ábrázolásától sem. Különösen szereti a szerelmükben megtisztuló courtisane-ok hazug eszményítését. A szintén romantikus George Sand, valamint az életben fiatalabb korában, de már mint két gyermek anyja ledér módon viselkedett, szintúgy szerelmi regényeiben sok az erotikus részlet, sőt Indiana c. regényében (1832) a boldogtalan házasságnak természetszerű helyreigazítása gyanánt szerepelteti a házasságtörést s egy másik művében (Jacques, 1835) egyenesen azt hirdeti, hogy a szív nem lévén állandónak teremtve, az örök hűséget fogadtató házasság erkölcstelen és hazug intézmény.

Költői tehetsége nem volt, de mivel egyidőben műveinek nagy népszerűségük volt, azért megemlítjük Paul de Kock (1794—1871) regényeit, melyek legtöbbnyire a francia polgári társadalom viszonyainak és bűneinek rajzát nyújtják kendőzött, de sikamlós előadásban. Az olvasóközönség, mivel e regények meséje olykor élénk megfigyelő tehetségről tanúskodó s eléggé mulattató volt, kapva-kapott rajtuk. Néhányat közülök magyarra is lefordítottak. Paul de Kock hírhedt frivolságait újabban Armand Silvestre és Catulle Mendès újította föl, mesterüknél nagyobb költői tehetséggel. Durván erotikus az újabb regényírók közül Octave Mirbeau, aki arról is híres, hogy a kilencvenes évek elején anarchista elveket vallott, s mint ilyen dolgozótársa lett a «Révolte»-nak és «En dehors»-nak, de Carnot elnök meggyilkolása után (1894) visszavonult az anarchistáktól. Újabb francia regényírókat még a naturalizmusról szóló fejezetben fogunk említeni.

A dráma körében erotikus irányánál fogva a romantikus költők közül elsősorban a mulatt származású idősb Dumas (1803—70) említendő, aki míg harmadfélszáz kötetre terjedő regényeiben viszonylag elég tartózkodó volt, huszonöt kötetnyi színműveiben annál féktelenebb. Leghírhedtebb darabjai: Antony (1831) és La Tour de Nesle (1832). Amannak címbeli hőse erőszakot követ el egykori kedvesén, Adélon, aki már másnak neje; majd midőn a férj reájuk töri az ajtót, leszúrja imádottját s ezt kiáltja: «Ellent állt, tehát megöltem». Másik darabjának hősnője X. Lajos neje, ki a XIII. században a kéjgyilkosságnak sajátos nemét gyakorolja, két ízben, is az incestushoz közel állva. Ily durva, erotikus elemekkel telített rémdrámákban tombolja ki magát a kreol apa és néger anya ivadékának féktelen képzelete.

Törvénytelen fia, az ifjabb Dumas, ki eleinte szintén írt néhány jelentéktelenebb regényt, mint színköltő erotika tekintetében már mérsékeltebb atyjánál, bár tárgyköre, a bukott nő sorsa, elég alkalmul szolgált az érzékies jelenetekre. A regényből dramatizált Kaméliás hölgy-ben (1852) Gauthier Margit, a cocotte, megtisztul az igazi szerelem érzésében, szakít könnyelmű életmódjával, de később múltja ellene támad s visszasüllyed a régi mocsokba. Ezt a süllyedést Dumas mint nemes önfeláldozást igyekszik föltüntetni, ami éppoly erkölcstelen, mint hamis fölfogás. A «Demi-monde»-ban (1855) egy számító courtisane szerepel érzékies jelenetek során, akivel szemben Dumas most a férfi pártjára áll. A bukott nőnek e két typusát ismétli folyton többi darabjaiban is.

Általában a XIX. század francia drámaíróinál sok a sikamlósság még a nem kifejezetten erotikusaknak mondható költők műveiben is, különösen gyakori a léha erkölcsi fölfogás a házasságra nézve. Így pl. Eugène Scribe (1791—1865) színműveiben a férjes asszonyok általában tisztességeseknek akarnak mutatkozni, de ha van jó alkalom, akkor egy kis házasságtöréstől nem riadnak vissza. Scribe azonban nem igazi költő, hanem csak nagy leleményű mesterember. Hasonlót mondhatni legügyesebb, de legalantasabb tanítványáról, Victorien Sardou-ról. Léha, frivol darabokat írtak még Sardou kortársai közül Meilhac és Halévy, számos operettszöveg társszerzői; Henri Lavedan, a pornográfiához közelálló «Nouveau jeu» és a «Don Juan» tárgykörű «Le marquis Priola» szerzője, ki azonban utóbb a világháború folyamában szakított az erotikus irányzattal. Újabb erotikus drámaírók: Henri Bernstein (Utánam c. színművét 1911-ben nálunk is adták; Párisban ez a darab nagy botrányt idézett elő s íróját, aki zsidó és katonaszökevény, tettlegesen bántalmazták); Bataille (Botrány, Balga szűz, Szerelem gyermeke és Fáklyák c. drámáit nálunk is előadták); továbbá: Hennequin, Jacoby, Natanson, Fabre, Berton, Hervieux, Bourdet, Flers, Cavaillet, André de Lorde, Jean Marsèle és mások, kiket utóbb a naturalista drámánál fogunk említeni.

Kiegészítésül a román nemzeti irodalmak közül a spanyolt és portugált is fölemlítjük. Ezekkel erotika szempontjából röviden végezhetünk. A spanyol irodalom termékeiben, részben a sokáig fönnálló szigorú egyházi cenzúra miatt, egészen a XIX. századig csak nagyon szórványosan találhatók erotikus elemek. Így a XIV. századi Juan Riaz szerelmi kalandokat tartalmazó mesegyűjteményében, továbbá az Amadis-regényben. Ugyancsak a XIV. században egy spanyol mondában jelenik meg először Don Juan, a nőcsábítók mintaképe, akinek lelke a monda szerint végül az ördög birtokába, a pokolba jut. Ez megfelelt a középkori egészséges, józan erkölcsi fölfogásnak. A mondái fölfogáshoz és kifejlethez alkalmazkodik a legtöbb későbbi földolgozás is, mint pl. a spanyol irodalomban Zamora Antal színműve (a XVII. század vége felé), amely tehát nem tekinthető erotikus műnek. A spanyol eredetű monda egyéb nemzetiségű átültetőit és földolgozóit szintén kötötte a mondának bűnhődést tartalmazó végkifejlete. (L. Heinrich Gusztáv: A Don Juan-monda. Bp. Szemle, 1882. évf.)

A szorosabban vett mulattató spanyol irodalom az egész XIV. századon keresztül fordításokból áll, melyeknek nagy része Franciaország irodalmának gazdag tárházából került. A XV. század már a végére járt és Spanyolország még mindig nem ismerte sem a színpadot, sem a népies színjátékokat. A XVI. század elejéről való Celestina c. dráma ismeretlen szerzője (Fernando Rojas?) ügyesen ád elő egy szerelmi cselszövényt, melyben a címbe írt főalak, egy elvetemedett kerítőnő, démoni módon végzi a csábítás munkáját. Egyébként a dráma egészen a XVI. század utolsó negyedéig kezdetleges állapotban marad s csak Lope de Vega színműveiben emelkedik művészi magaslatra. Nála és a pár évvel korábban elhalt Tellez Gábor (írói néven Tirso de Molina) drámáiban (így a tőle is földolgozott Don Juan-tárgyú színműben: A sevillai csábító vagy a kővendég, 1610) itt-ott már némi erotikus részletek is vannak. A XVII. század spanyol lírai költészete a múlthoz képest nagy elhanyatlást mutat; még előbb elhallgatott az epika, pedig a regény egyik büszkesége volt a régebbi spanyol irodalomnak. Erotikus regényírónak nevezhető a XVII. század elején föllépett Mateo Aloman, aki azonban elbeszélésének (Guzman de Alfarache) megbotránkoztató tartalmát sajátságos módon gyakori erkölcsi fejtegetésekkel akarja ártalmatlanná tenni. Innen túl a XIX. századig nevesebb, kifejezetten erotikus spanyol írót nem találunk.

A XIX. század első felében a francia romanticizmus borzalmas elemei, erotikus kiszínezéssel társítva, találhatók föl Antonio Gil de Zarate 1837-ben írt: «Carlos II. el hechizado» c. tragédiájában, melyben a beteges, búskomoly királynak gyóntatóatyja inquizitori hatalmát arra használja föl, hogy egy fiatal leányon bűnös gerjedelmét kitölthesse, akit azzal vádol, hogy ő az oka a király kedélyállapotának; hiába födözi föl a király, hogy a vádlott saját leánya, egyetlen szerelmének gyümölcse, kész őt kiszolgáltatni, midőn a leány szeretője bosszút áll a fanatikus baráton. Ugyancsak erotikus motívumon épül föl az argentínai származású Ventura de la Vega (1807—65) vígjátéka is (Hombre del mundo), melyben azt mutogatja, hogy a csábítóktól való folytonos rettegés, akiknek mesterségét az író kicsapongó ifjúkorából tapasztalás alapján jól ismeri, miképpen mérgezi meg a világfi családi boldogságát.

A líra körében: José de Espronceda (1810—42) szenvedélyes hevülettel énekli meg kedvesét (Canto a Tereza), kinek utána megy Angliába, hol férjnél találja őt s elszökteti Párisba. Egy másik költeményében (El diablo mundo) azt hirdeti, hogy az életnek egyetlen öröme gyakran csak a szerelemnek egy röpke órája. Juan de Arolas, valenciai papköltő (1805—49) versei még forróbb erotikát mutatnak. Erotikus irányú újabb regényírók: Benito Perez Galdoz és Manuel Tamayo y Baus. A szépprózai elbeszélés terén azonban vezérszerepet játszó vagy éppen új irányt kezdő spanyol írók nincsenek.

Ugyanezt mondhatjuk a portugál irodalomról, melyre nézve jellemző, hogy a romantikus költői műirány csak akkor lép föl, mikor a többi művelt nemzet már rég túl volt rajta. Itt csak a XIX. század vége felé, Zola és a többi naturalisták hatása alatt, lépnek föl szorosabban vett erotikus irányú költők, aminő Eça de Queiroz, regényíró, ki El primo Basilio (1877) c. regényével vitte be Portugáliába a naturalizmust.

IV. Erotika az angol és német költészetben.

MÁR «AZ ANGOL KÖLTÉSZET ATYJA», a XIV. században élt Chaucer műveiben megnyilvánul fajának sok jellemző tulajdonsága, különösen a vaskos realizmus iránti hajlama. Főművében a Canterbury-i regékben a nemes lovagi képek mellé egész sereg közéleti otromba alakot állít, akik eléggé szabad szájú beszédeket váltanak ugyan egymással, de mindez inkább csak a nép alsó rétegeihez tartozó személyek hű jellemzése, semmint az érzékiség fölgerjesztésére irányuló sikamlósság.

A renaissance Angliával is megismertette a finomabb ízlést. Még az udvari hölgyek is eredetiben olvasták ezidétt az ókori írókat, másrészt az olasz és a francia költőket utánozták az irodalom terén. Csak a dráma fejlődött hazai talajon, mégpedig korábbi időben az utcákon, hol ünnepek alkalmával végigdöcögtek szekereiken a színjátszó céhek tagjai s vaskos, durva, olykor szemérmetlen tréfákkal fűszerezett egyszerű történetekkel megröhögtették az utca népét. Eleinte maguk a színműírók is e közönség köréből valók s különös keverékké olvad bennük a nyers, darabos angolszász természettel a magukra szedett humanista műveltség. E színműírók többnyire egyszersmind színészek, akik ízlés dolgában alkalmazkodnak közönségükhöz s keresletüket csapszékekben dorbézolják el. Színész volt Shakespeare is s amin a mai járatlan olvasó megütközhetik műveiben (pl. Othello-ban Jágónak fölötte trágár ékein), megmagyarázzák az érintett körülmények és korviszonyok. Ugyancsak a korszellem érteti meg azt, hogy Shakespeare mindent a maga nevén nevez meg s ez a név sokszor illetlen, sőt szavai néha oly nyersek, hogy le sem lehet őket egész hűen fordítani. Még nemes urainak és hölgyeinek társalgása te tele van olykor sikamlós célzatokkal. Taine szerint (Az angol irod. tört., ford. Csiky G. II. 197. l.) nagyon aljas kocsmát kellene fölkeresnünk, ha mainapság akarnánk ily beszédeket hallani. (V. ö. VIII. Henrik, II, 3. stb.) Perikles című drámájában egy bordélyház szennyét viszi a színpadra, de színműveinek nézői nem ütődtek meg ezen s kortársai: Massinger, Ford, Francis Beaumont, Fletscher és Webster még sokkal visszataszítóbb, másrészt rettentően vérengző jeleneteket vittek a színpadra. Mindez azonban csak zabolátlanság, mint maga a korszak. De van Shakespeare-nél szoros értelemben vett erotikum is, még pedig szonettjeiben s főleg Venus és Adonis c. elbeszélő költeményében, melyet egy fiatal főúr számára írt. Ámde — úgy látszik — maga is átlátta, hogy túlment a határon, mert egy évvel utóbb írt elbeszélő költeményének, a «Lucretiá»-nak már éppen ellenkező irányzata van.

A restauráció idejében II. Károly magával hozta Franciaországból az ottani ledér erkölcsöket. A király, akit aljas kicsapongásai miatt «vén bak»-nak neveztek udvari emberei, XIV. Lajostól kap szeretőket, akik együtt kocsikáznak a királynéval. Nem csoda, ha az udvar erkölcsei az alsóbb társadalmi körökben is elterjedtek. (A restauráció korabeli féktelen élvhajhászatról l. Taine i. m. III. 1 — 58. l.) II. Károly nagyon fölkarolta a színházak ügyét, így tehát ebben a korszakban is a legtöbb írót a színház vonta magához. A komoly dráma ellenében szaporább a vígjáték, mely nem üt el annyira a régiektől, mint a francia klasszikus mintákra írt tragédiák. A régi vígjáték is eléggé szabad szájú volt, de most a csiklandós vígjáték-thémák nyerseségét sértőbbé teszi a hatásvadászat. Hettner, aki megírta az angol restauráció-korabeli irodalomnak történetét (Geschichte dér engl. Literatur von 1660—1770 4. Aufl. Braunschweig, 1881), az e korbeli vígjátékok hajmeresztő erkölcstelenségéről szólva ezt mondja: «A vígjátékíró volt e romlott társadalom legromlottabb részének kifejezője». (I. m. 106. és 112. l.). Már Dryden színműveiben is sok az erotikum, sőt mocskosság, de még durvábbak követői. Az alacsony szenvedélyek pőrére vetkőződve hancúroznak a színpadon. A házasságtörés ezekben a darabokban állandó mulatsága a férfiaknak s nőknek egyaránt Az író a nőszereplők ajkára adja a legegyértelműbb sikamlósságokat s teljes a siker, ha még hozzá az író maga is nő, mint Aphra Behn (1640—89), aki Astreának nevezte magát s kém és kéjleány volt egy személyben, vagy Susanne Centlivre (1678—1722). Ezen irány legtúlzóbb képviselője William Wycherley (1640—1717), a legotrombább író, aki beszennyezte a színházat s kinek egész élete is kicsapongásokban telt el. Megdézsmálta műveiben Shakespeare-t, Molière-t, Racine-t és Calderon-t, csak egyben volt eredeti: az ocsmányságokban. Legnépszerűbb darabja, «A falusi asszony» (1675), akörül forog, hogy egy nemes ember, Horner, elhíreszteli magáról, hogy ő már nem sértheti meg a férji jogokat; ezért a férjek szívesen bízzák reá feleségüket, akiket aztán ő meggyőz az ellenkezőről. Többi darabjai semmivel sem különbek. Sem író, sem emberei nem lehetnek már aljasabbak. (Bő szemelvények olvashatók Taine-nél, i. m. III. k.).

William Congreve (1670—1729) már nem alacsonyodik le ennyire. Ő is szabadszájú ugyan s a cselekvényben és párbeszédben nem sokkal finnyásabb Wycherley-nél, sőt még jobb darabjaiban is van mindenütt két vagy három csábítás és házasságtörés, melynek előkészületeit és utójátékát is színpadra viszi, de azért kevésbé durva, mint az előbbi s legalább választékos nyelven ír. Az említetteken kívül sokan keresik még ily visszataszító erotikummal a sikert, köztük szellemes, ötletes írók is, mint Etheredge és Ravenscroft, de az 1688-ki évvel, a Stuartok elűzésével, új szellem jelenik meg Angliában s az erkölcsi forradalom lassan, fokozatosan kíséri a társadalmi forradalmat, megtisztítja az államéletet s egyúttal a színpadot és irodalmat is.

Richardson a XVIII. század derekán megteremti az «erkölcsös» regényt, melynek célja nem mulattatás vagy éppen a képzelet izgatása, hanem az, hogy a polgári való életet fesse, életszabályokat nyújtson s megítélje a cselekvés indítóokait. Richardson regényeit művészi értékben messze meghaladja Oliver Goldsmith regénye «A wakefieldi pap»-ról, mely mintája lett minden későbbi angol regénynek a nemes realizmus meghonosításával. Az erotikum ezentúl csak nagyon szórványosan jelentkezik az angol költészetben; így a pantheista szellemű Shelley-nél (Rosalind and Helen), továbbá Sterne és Byron némely művében (Don Juan, Sardanapal), Ouidá-nál, különösen pedig Swinburne költeményeiben, Arnold Bennett regényeiben és Oscar Wilde elbeszéléseiben s drámáiban, de ezek már az újabb korba, a naturalizmus és dekadencia irányához tartoznak.

Ugyanezt mondhatni a késői fejleményű skandináv irodalmak erotikus költőiről, kik szintén csak újabb időben léptek föl; így név szerint a szabadgondolkodó, zsidó eredetű és kozmopolita irányú Brandes György hatása alatt álló dán Jens Jacobsen (1847 — 85) elbeszélő műveivel (Mogens, Grubbe Mária, Lyhne Niels, Föns asszony stb.), valamint a radikális irányú norvég Arne Garborg, epikus költő s a trágárságban és durvaságban Zolával versenyző svéd Strindberg drámaíró, aki. már ízig-vérig a naturalizmus irányához tartozik, de élte végén hívő keresztény lett.

A német irodalmat az erotika szempontjából vizsgálva, a sokféle eltérés mellett lényegben ugyanazt észleljük benne, amit eddigi világirodalmi szemlénk mutatott, hogy t. i. amely korszakokban az egyházi és államéleti viszonyoknál fogva elhanyatlott a társadalom közerkölcse, ugyanakkor egyszersmind erősebben lábra kapott az irodalomban az erotikum is, másfelől hogy az egyes íróknak erkölcsileg züllött élete legtöbbnyire visszatükröződik műveikben is. S ha a velünk ellentétes fölfogású műbírálók oly nagy súlyt helyeznek a környezetre (milieu), különösen pedig a költők élményeire és magánéleti mozzanataira, tőlünk sem vehetik rossz néven, ha mi is rámutatunk az erotikus írók életviszonyaira.

A mélyen vallásos középkor német irodalmában a szorosan vett erotikum ritkán mutatkozik, inkább csak a vágyó epedés a kedves után van kifejezve a középkori lírában. A Hohenstaufok korában (1138—1254) a középkori költészet fénykorát élte. A lovagiság ekkor Németországban is uralkodóvá lesz s a költészet középpontjában a nő áll mint a lovagoknak és költőknek egyaránt eszményképe. A líra és éposz főtárgya a szerelem, de mint a «Gottesdienst» és «Herrendienst»-tel kapcsolatos «Frauendienst» minden durvább érzéki salaktól mentesen. A XIII. századi Tannhäuser mondai alakja az érzékies szerelem legerősebb képviselőjeképpen szerepel a középkori lírában. Az epika főtárgyát ez időben, sőt még a XIV. és XV. században is a német hősmonda teszi. E korszaknak új költői ága az istentiszteletből fejlett dráma, mely attól fogva, hogy a mesteremberek céhei vették át a színjátszást, a komikus jellegű intermezzókban sok durvaságot foglalt magában. Piszkossága és szemérmetlensége hírhedtté tették Hans Folz, XV. századi nürnbergi seborvos darabjait. Egyébként az irodalomnak leginkább fejlődő ága e korban a próza, mégpedig tanító irányban, mely a XVI. században a reformáció korabeli prédikátorok műveiben szatirikus irányban is nagy fejlődésnek indult.

A XVII. század ellenben a közerkölcsök elhanyatlása mellett mély süllyedés korát jelöli a német irodalomban. E század második felében az ú. n. második sziléziai iskola költői a régebbi német irodalom leghírhedtebb alakjai. Romlott ízlésűek, arcátlanok, érzékiesek a legnagyobb fokban. Ezen iskola feje Christian Hofmann von Hofmannswaldau, boroszlói tanácselnök († 1679) kisebb költői művekben a képzeletre izgatóan ható, sikamlós, sőt piszkos tárgyakat dolgozott föl, stílus tekintetében alantjáró módon. Erotika tekintetében méltó társa Kaspar von Lohenstein († 1683) trágár tartalmú tragédiáival. Általában e században mind a komoly, mind a víg dráma a legnagyobb eldurvulás állapotában mutatja a német irodalmat.

Hasonlót mondhatni az e korbeli regényirodalomról. Eberhard Guerner Happel (1648—90) földrajzi és politikai ismereteket terjesztő regényei tele vannak frivol, visszataszító részletekkel. Happelnek a XVIII. században is akadt e nemben két tanítványa. Az egyik August Bohse (írói néven Talander, † 1730), ki számos, nagyrészt sikamlós, sőt piszkos regényt írt, melyek közül legnépszerűbb volt a Liebescabinet dér Damen. A másik Christian Hunold († 1721), ki első regényével (Die verliebte und galante Welt, 1700) tetszést aratva, egymásután írta hasonló frivol regényeit. Hunold könnyelmű, ledér életet folytatott, különösen a hamburgi opera nőtagjaival voltak szerelmi viszonyai. Saját és másoknak ilyen szerelmi élményeit a legarcátlanabbul dolgozta föl «Satyrischer Roman» (1705) c. regényében, melyért pörbe fogták s a városból kiutasították.

A XVIII. század irodalma a lipcseieknek és svájciaknak a költészet föladatára vonatkozó irodalmi tusájával indult meg. Beleszólt e vitába Johann Matthias Dreyer is (1716—69), aki a lipcsei Gottsched híve volt s támadta a svájciakat. De mi nem ezért említjük föl itt, hanem mivel egyike volt az e korbeli erotikus íróknak, aki igen trágár verseket írt. Az 1763-ban megjelent leghíresebb versgyűjteményét (Schöne Spielwerke beim Wein, Punch, Bischof und Krambambuli) a hamburgi városi tanács elégettette és szerzőjét a városból száműzte 1766-ig. Dreyer különben mint költő jelentéktelen.

A XVIII. század egyébként az előzőhez képest a költészet minden ágában a fölvirágzás kora volt, melyben egymásután léptek föl elsőrangú költők. Ez utóbbiak közé tartozik Wieland is, aki eleinte Klopstock hatása alatt költészetében vallásos irányú volt, de midőn megismerkedett az újabb francia írókkal (Diderot, Voltaire, Rousseau) és Stadion gróf házában az előkelő körök «aufklärista» műveltségével: gondolkozásmódja megváltozott s ezidőben írt költői műveiben (Komische Erzählungen, Muzarion, Don Sylvio von Rosalva, Agathon) az érzékies, könnyelmű és ledér életfölfogásnak lett hirdetője, úgyhogy a göttingai kör lelkes tagjai el is égették erkölcsteleneknek bélyegzett műveit. Utóbb azonban szakított frivol irányával s írói fejlődésének eme harmadik időszakában írta legszebb műveit, köztük gyönyörű főművét, az «Oberon»-t. Wielandnak sok híve volt, különösen Ausztriában, éposz- és regényírók, kik főleg a mester érzékies, frivol irányát és fölvilágosodott szellemét követték. Ilyen volt Blumauer, az aposztata jezsuita, Heinse és több más. Ellenese volt Wielandnak, de olykor szintén érzékies, Bürger, a híres balladaköltő.

A Sturm und Drang-korszak költői megvetettek minden szabályt, mégpedig nemcsak az irodalomban, hanem a társadalmi életben is. Ezen íróknál az egyéniség korlátlan szabadsága, a féktelen természet és szenvedély uralkodik. Ennek megfelelően megvetettek minden pozitív vallást és erkölcsiséget. Elveiket az életben is alkalmazva, vad, féktelen, természetellenes életmódot folytattak s vagy korán elzüllöttek, vagy pedig megőrüléssel végezték be napjaikat. Az új irány elméletírója, Jakob Lenz is a nagyzási hóbort áldozataként mint őrült halt meg már negyvenéves korában (1792). Lenz költő is volt s három drámájában korának romlott közviszonyait rajzolja fölötte durva jelenetek során. Hasonló durvaságok és trágárságok találhatók Friedrich Müller († 1825) és Leopold Wagner († 1779) drámáiban, valamint a kicsapongó életű Daniel Schubart († 1791) költői műveiben. A léha életfölfogásban és ledérségben hasonló volt népszerű kortársuk Kotzebue, aki már pályája elején sikamlós regényeket írt, később pedig, hogy a tömeg ízlésének hízelegjen, mint színműíró, 216 drámájában temérdek frivol tárgyat dolgozott föl, kedvező megvilágításban s erkölcstelenséget tanítva az erény álarca alatt.

A fölvilágosodás s a «Sturm und Drang» eszmeáramlata ellenében már a XVIII. század utolsó éveiben erős visszahatás támadt. A francia forradalom lezajlása után, mely már a kortársak szemében is úgy tűnt föl, hogy építés helyett csak rombolni tudott, Európa-szerte bizonyos kegyelet kezdett mutatkozni a sokat gyalázott múlt iránt. E visszahatás képviselőinek csoportját nevezték romantikus iskolának, bár költői alkotásaikban olykor igen eltérő utakon jártak. Legtöbbjük azonban a tárgyválasztásban a középkor felé fordult, mely bensőséges hitével a szívre mély hatást gyakorolt s a képzeletet is meg tudta ragadni. E romantika német képviselőinél szoros értelemben vett erotikumot nem találunk, csak Schlegel Frigyes «Lucinde» c. regényének (1799) van botrányos cselekvénye, tele durván erotikus részletekkel. De Schlegel utóbb irányt változtatott s nejével, a zsidó Mendelsohn Mózes leányával együtt a katholikus vallásra tért át.

A júliusi forradalom (1830) a németeket is fölrázta romantikus álmodozásukból s a való életre utalta őket. Az új szellem irodalmi képviselőit Ifjú Németország néven szokás összefoglalni. Mint minden visszahatás, ez is kezdetben tagadó és támadó irányú; át akarja alakítani az egész életet s azért a politika és társadalom megújítása törekvéseinek középpontja. Az új mozgalom megindítója két kikeresztelkedett zsidó: a radikális irányú publicista, Ludwig Börne (eredeti nevén Lőb Baruch), a költészet terén pedig Heine Henrik. Ezért nevezte Menzel az új iskolát «ifjú Palesztiná»-nak. Heine sok szép dalt írt, de piszkos és aljas költeményt is nem kis számmal. Egyes prózai művei (főleg a Schnabelewobski) még vallási kérdések tárgyalásában is a legnagyobb mértékben arcátlanok s a hús és testiség kultuszának hirdetésével fölötte ízléstelenek.

Heine csatlósa volt az öngyilkossá lett Karl Gutzkow, kinek már első regényei a katholikus egyház és vallás ellen fordulnak. Menzel kritikája szerint e művekben a legmerészebb erkölcstelenség és a kéj szemetje található. «Werner» c. ifjúkori drámájában azt példázza, hogy a szív jogai szentebbek, mint a társadalmi szokások és a házasság követelményei. Heinrich Laube első regénye is (Die Poeten, 1833) a legdurvább érzékiség dicsőítésével minden hagyomány és törvényes forma ellen tör. Laube szerint a magát kiélt kereszténység helyébe egy új, pantheisztikus vallást kell alapítani, a nőt emancipálni s a húst és vért vissza kell helyezni jogaiba. Mindketten azonban, Gutzkow is, Laube is, utóbb kijózanodva, szakítottak fölforgató irányukkal. Leglármásabban nyilatkozott meg az «Ifjú Németország» a politikai lírában. Csak részben politikai, valójában szabadságköltő volt boldogtalan hazánkfia, Lenau Miklós, aki meghasonlott Istennel és az egész világgal. Lelkének betegsége a nőkkel szemben is érvényesült; egymásután öt nőbe, végül egy férjes asszonyba volt szenvedélyesen szerelmes s ez a költészetében is megnyilvánuló beteges viszony dühöngő őrültségbe kergette.

Az erotikus líra művelői közé tartozik még ez időszakban Bodenstedt Frigyes (1819—92), aki hírnevét «Lieder des Mirza-Schafty» (Berlin, 1850. 139. kiadása 1891) c. verskötetével alapította meg, mely Sziklai Soma fordításában (1881) nálunk is ismeretes. Bár az irodalomtörténetek nem szólnak róla, s noha művészi szempontból tehetségtelen, erotika tekintetében megemlíthető még a hírhedt bécsi írónő: Breden Krisztina (írói nevén Ada Christen, szül. 1844), aki «Lieder einer Verlorenen» (1869) c. verskötetével divatba hozta a perdita-dalokat. «Faustina» c. drámájának (1871) és «Ella» c. regényének (1872) hősnője is egy-egy kirívóan erotikus színekkel megrajzolt bukott nő. Hasonló perdita-alakok egyidejűleg — anélkül azonban, hogy Ada Christen közvetlen hatása kimutatható lenne róluk — a mi költészetünkben is fölbukkannak, név szerint Vajda János «Alfréd regénye» c. verses elbeszélésében (1876), melynek hősnője egy rejtélyes demi-monde; továbbá Koroda Pál Költői elbeszéléseiben (1877), mégpedig nevezet szerint a «Démon» címűben (főhőse Adél), «Világok alkotója» (a ledér Alice-szal mint főhőssel) s az «Arthur» c. verses novellában, melynek kicsapongó hőse végül megőrül; Reviczky Gyulánál a részvét hangján szóló perdita-ciklusban (1877-től, l. összes költeményei, 1902, 93—99. l.); Ábrányi Emilnek a főhőst szintén részvéttel rajzoló «Teréz» c. elbeszélésében (1884); Kacziány Géza «Alisz» c. öténekes lírai regényében (1884); Szomory Trautsch Károly «Verses beszélyek» (1894) c. kötetének némely darabjában, különösen a «Pál Pál» c. befejezetlen verses regényében s Kiss József «De profundis», valamint Rudnyánszky Gyula «Izabel» c. költeményében. Mindezen fölsorolt magyar költői művek azonban nem az érzékiség fölgerjesztésére irányulnak s nagyon távol állanak az újabb magyar naturalista irodalom termékeitől. Vajda Jánost is egyéb művei alapján sorozhatni az erotikus költők közé, mint ezt a maga helyén látni fogjuk.

A nyolcvanas évek elején indul meg a XIX. századi német irodalomnak utolsó korszaka, a naturalizmus kora, idegen áramlat, főleg a francia Flaubert és Zola hatása alatt. Megindítói ez iránynak Heinrich és Julius Hart. A naturalizmus csakhamar hatalmába kerítette a költészetnek egész tág mezejét, a lírát, epikát és drámát, de leginkább ez utóbbi műnemben érvényesült, noha a dráma legalkalmatlanabb talaj a naturalizmus számára, mint ezt Zolának, a naturalista regény nagymesterének példája is mutatja, aki a színpadon nem tudott sikert aratni. Nagy hatással voltak a német naturalizmusra az idegen naturalista írókon kívül a szocializmus áramlata, továbbá Schopenhauer és Nietzsche filozófiája, különösen ez utóbbi, mely azt hirdette, hogy csak a kiváló, a közönséges tömegből messze kiemelkedő egyén (Übermensch, Herrennatur) jó és erkölcsös, s az ilyen számára nincs erkölcsi törvény, mely őt korlátozná. A német naturalizmus életfölfogása és erkölcstana jórészt Nietzschének ezen beteges ötletein alapul.

A lírában ezen irány képviselői: Detlev v. Liliencron, volt porosz katonatiszt, aki szabados szellemű dalaiban és balladáiban erotikus húrokat is penget. Mellette Gustav Falke, Otto Bierbaum és Richard Dehmel (a Zwei Menschen szerzője) mind a legpiszkosabb erotikus líra mívelői. (Dehmel erotikájáról nagyon elítélően szól Volkelt: a repert. i. m. 86. l.)

A regényköltészet körében durván erotikus írók: Sacher-Masoch Lipót, lembergi születésű zsidó író, ki egy ideig (1874—81) Budapesten élt, mint a Belletristische Blätter szerkesztője, később külföldre költözött († 1895). Betegesen erotikus művei közül említhetők: Eine galizische Geschichte, Falscher Hermelin, Die Schlange im Paradies, Naturalistische Kabinettstücke. Hitsorsosa Aron Bernstein († 1884) természettudományi író, de erotikus novellákat is írt a zsidó élet köréből (Vögele der Maggid, Mendel Gibbor stb.). Kiválóbb tehetségű: Karl Bleibtreu, az ú. n. «Jüngstdeutsch» irodalmi irány egyik fő képviselője s a berlini szabados irányú Deutsche Bühne alapítója. Említendők még: Konrad Alberti és főleg Heinz Tovote, aki nyakig úszik a piszokban. (Hírhedt regénye: lm Liebesrausch, 1890.) Ezek mind azt hirdetik regényeikben, hogy a szerelem csupán állati érzékiség. Hasonló irányú Georg Conrad, ezen naturalista irányzat folyóiratának (Die Gesellschaft, 1885 óta) szerkesztője, aki a müncheni társadalmi életet rajzolja (Was die Isar rauscht, 1888), de hiába igyekezett mesterét, akinek dicsőségét oly lelkesen terjesztette, Zolát népszerűségben elérni. Újabb nevesebb erotikus regényíró még Hermann Bahr, osztrák költő, a «Jüngstes Oesterreich» és a «Jung Wien» néven ismert irodalmi csoportok szellemi vezére, kinek «Fin de siècle» címen Berlinben (1890) megjelent novelláit rendőrileg elkobozták. Hírhedt erotikus regénye a Neben der Liebe (1893). A modern erotika legelfajultabb tünetei láthatók Hans Heinz Ewers «Bűvészinas» c. regényében, valamint egy női regényíró: Else Jerusalem is nagy port vert fel «Der heilige Skarabäus» c. mocskos regényével, mely több mint húsz kiadásban látott napvilágot. Nagyon erotikus még az újabbak közül Heinrich Mann, kinek egy trágár novellája nemrég jelent meg (1922-ben) a Gömöri Jenőtől Bécsben szerkesztett Új Modern Könyvtár-ban. Kívüle erotikus elbeszélő német írók a legújabb időkből: Sternheim, Obergaeber, Hasendever, Meyrink és mások.

A dráma terén újabb német erotikus költők: a fordítások révén nálunk is jól ismert Franz Wedekind (Frühlingserwachen, 1894. Der Erdgeist, 1895); továbbá a bécsi orvos, Arthur Schnitzler, kinek Liebelei (1895), «Der grüne Kakadu» (1899) és «Schleier der Beatrice» (1901) c. drámái a szabadosság nagy fokát jelölik; a szintén bécsi Hugo von Hoffmannsthal (szül. 1871), aki «Rosenkavalier» és «Abenteurer und Sängerinw c. drámáiban, sőt Sophokles Elektrájának átdolgozásában is a Nietzsche-féle már említett beteges szerelmi fölfogást hirdeti. Erotikus drámaköltők még: Max Halbe, aki Münchenben az Intimes Theater für dramatische Experimente-t alapította. Erotikus színművei a Freie Liebe (1890) és a Jugend (1893), melyet «Ifjúság» címen (Szomaházy István fordításában) Budapesten is előadtak a Magyar Színházban 1897-ben. Georg Hirschfeld, a Die Mütter (1896), Pauline (1899) s több más dráma szerzője. Otto Erich Hartleben (Die Erziehung zur Ehre, 1893. Rosenmontag, 1901), aki drámáin kívül mint versíró főképpen szocialista eszméket és erotikus élményeket énekelt meg «Studententagebuch» (1885—86) és «Meine Verse» (1895) című gyűjteményében. Ezeknél durvább erotikus újabb nevesebb drámaköltők: Schmidtbonne (Der Graf von Gleichen), Ernst Hardt (Tantris, dér Narr), Eduard Stucken (Gawan), Leo Greiner (Der Liebeskönig), Herbert Eulenborg (Simson), Max Dreyer (Hochzeitsfackel, Dér Probekandidat), Karl Schönherr (Der Weibsteufel), Robert Misch (Der Prinz) s még néhányan, a legújabbakat nem számítva.

Mielőtt saját irodalmunkra térnénk, mintegy függelékül és kiegészítésképp némi kis vázlatot nyújtunk még az orosz és lengyel erotikus irodalomról. A világ nagy irodalmai közt legifjabb az orosz: mindössze másfélszáz esztendős. Ennek magyarázata az orosz birodalom egyházi és államéleti viszonyaiban rejlik. (Ezeknek irodalmi látószögből való ismertetését l. de Vogüé: Az orosz regény. Ford. Huszár Imre, Bp., 1908. I. 54 — 85. l.) Az orosz irodalom még a XVIII. századon keresztül is gyermekéveit élte s idegen példákat utánzott és egyetlen igazi nagy tehetség sem volt képviselői között. Puskin Sándor († 1837) az első nagy orosz költő. Életében kicsapongó volt. Ifjú korában Voltaire és más «fölvilágosult» francia írók műveiből táplálkozva, trágárságokat szedett francia versekbe. «Ruszlán és Ludmilla» c. fiatalkori elbeszélő költeménye (1808) tele van érzéki, buja képekkel, igazi franciás ledérséggel, amely itt-ott már a pornográfiával határos. Ez a ledérség mutatkozik ifjúkori lírájában is; később azonban költészete megnemesbedett. Kevésbé tehetséges kortársa, Bestuzsev megmaradt az erotikus thémáknál. Az oroszok másik nagy költője, Lermontov, az oroszok Byronjává lett s halhatatlan alkotásokat teremtett. De sok költeménye frivolsága miatt nem volt alkalmas a nyomdafestékre. Ez a fiatal költő, ki 26 éves korában (1841) párbajban esett el, mint Puskin is, egész életét az erotikának áldozta. Összes érzelmei mintegy méreggé változtak benne. Szenvedélyei őrületesek voltak. Azt mondják róla, hogy «Démon» c. leghíresebb művében, mikor Lucifert rajzolta, csak a saját bensejébe kellett pillantania. Erotikummal van telítve prózában írt regénye is: a Napjaink hőse. Kevésbé érzékies Turgenyev Iván, bár műveinek minden hőse egyképpen szoknyahős is, akiket legjobban szeret szerelmi légyottokon megfigyelni, nemhiába fűzte őt Párisban laktában meghitt barátság Flauberthez, Zolához, a Goncourt-testvérekhez és Maupassanthoz. Gogol és Tolsztoj nem tartoznak az erotikus költők rovatába, Dosztojevszkij az ő regényeiben a beteg, abnormis, a testi-lelki, főleg erkölcsi egyensúlyukból végképp kibillent embereknek a költője, de ő sem mondható erotikus, még kevésbé naturalista írónak, csak túlzóan realistának. (A realizmus és naturalizmus közti különbségről később szólunk.) Alakjai többnyire gonosztevők, őrültek, romlottak, feslettek. Mindehhez a kulcsot magának a költőnek életkörülményei adják meg. Roncsolt idegzetét, epileptikus rohamait magával vitte be már a fegyházba. Végül mégis a vallásosság diadalmaskodott kételyein. Sajátságos alakjai Sonja (a «Bűn és bűnhődés» c. regényében), ki gyalázatából tartja el szüleit és Nastasja (az «Idióta» c. regényében), aki szenvedélyes hetaira s egyben bűnbánó Magdolna szeretne lenni. Stavrogin («Démonok» c. regényének főhőse) erkölcsileg és fizikailag züllött szoknyahős s amellett civilizált malac, szocialista és atheista, akit azonban a költő irányzatosan fest ilyennek a nihilizmus kigúnyolására. A «Karamazov testvérek» c. regényében, mely utolsó műve volt, a testvérek atyja malackodó ember, de már gyermekeiben szintén megtalálható az a kettősség, mely Dosztojevszkij legtöbb hősét jellemzi, mert bár sok tekintetben hitványak, másfelől képesek a legnagyobb önfeláldozásra. Irányzatos regényeket írt Pisemszkij is, ez az epés pesszimista, kinek a boldogtalan házasság rajza volt sajátságos tárgyköre s a házasságtörés legkülönbözőbb formáinak földolgozásában vetekszik a francia naturalista írókkal. Ugyanezt mondhatni néhány újabb orosz írónőről is, akik regényeikben oly megdöbbentő durvasággal nyúlnak az erotika festéséhez, hogy szinte hiába igyekeznének a férfiírók e tekintetben velük versenyezni. Az újabb erotikus regényírók közül fölemlítendő még az állandóan szexuális problémákban vájkáló, förtelmesen érzékies Arcübasev, a hírhedt «Sanin» c. regény és a «Féltékenység» c. színmű szerzője, aki nálunk is sok olvasóra talált bizonyos körökben.

Az orosz dráma már korántsem mérkőzhetik az orosz regény jelentőségével. A cenzúra sokkal éberebben őrködött a színpadi eleven szóra, mint a regény betűire. Még sivárabb képet nyújt az orosz líra. E téren a régebbi nagy alakoknak csak epigonok a folytatói. Az újabb orosz költők közül erotikus irányúak még Dasinszkij és Csehov. Ez utóbbi nagyon tehetséges epikus és drámaíró s kifogyhatatlan leleményű a meseszövésben, de igen kedveli az erotikus thémákat s talán ezért is szokták az orosz Maupassant-nak nevezni. Általában a legújabb orosz irodalomban nagyon fölburjánzott az erotika, mely megmételyezte az orosz társadalom lelkét. Ezen erkölcstelen irányzat mellett kihalt az orosz nemzet értelmiségének szívéből a haza iránti hűség érzelme is s így azután nem csoda, ha a hatalmas birodalmon könnyű szerrel diadalmaskodott a bolsevizmus.

Nem mellőzhetjük szó nélkül a szláv irodalmak közül még a lengyel irodalmat. Ezt voltaképp csak a XIX. század érlelte meg nagy nemzeti irodalommá. De ettől kezdve az orosztól elnyomott lengyel nép szakadatlan sorát mutatja föl elsőrangú költőknek, köztük a világirodalom egyik legnagyobb történeti regényíróját, Sienkieviczet, aki Európa-szerte, sőt Amerikában is rendkívüli sikert aratott Quo vadis-ával. Sajnos, legújabban a lengyel irodalomban is elterjedt az erotika. Baudelaire és Verlaine lírájának, az epikában pedig a naturalista Zola és Strindberg s más dekadens költőknek hatása alatt letűnnek Sienkievicz eszményei. A szűzies tisztaságú lengyel irodalomban ily módon az erotománia beteges, eddig soha nem észlelt kinövései jelentkeznek. Ilyen erotikus írók Tetmajer Kázmér, Zapolszka Gabriella, különösen pedig Przybyszewszki Szaniszló, aki a perverz ösztönök féktelenségével, az ú. n. úri morál dicsőítésével, a gonoszság, a bűn ünneplésével tette nevét hírhedtté.

Nyomtatható változat