A KAPITÁNY

Már elhangzott a takarodó s a hatalmas csillag alakú börtönépületben olyan csend volt, mint a temetőben kísértetjárás idején. Még az őrök csizmái sem kopogtak, mert újabban orosz minta szerint este filctalpú cipőt kellett húzniok, hogy még nagyobb legyen a dermesztő csend, illetve, hogy a foglyok ne hallják a vöröscsillagos felügyelők közeledő lépteit. Azonban minden filctalp és óvatos leselkedés ellenére is minden zárkában pontosan tudták, hogy mikor emelkedik fel a Júdás-lyuk bádogellenzője. Az állandó önvédelemben élő elítéltek fülei megszokták a csendet és még a kísértetek suhanását is nyugodtan ellenőrizhették volna. Elég volt, hogy az őr mélyebbet lélegezzen vagy szippantson egyet a cigarettájából, az emberi szervezetben helyet foglaló radarok azonnal lemérték a távolságot, abbahagyták a tilos beszélgetést és unott, egykedvű arccal bámultak maguk elé — a rabtartók teljes megelégedésére. Mert a cél a politikai foglyok testi-lelki megtörése és legyöngítése volt, amit végeredményben nem volt nehéz elérniök. Napi 700-800 kalória értékű táplálék, kevés levegő, állandó megfélemlítés és a boldogabb időkben lerakódott hús- és zsírtartalékot egy-kettőre felhasználta a meggyötört szervezet, s az elhasznált anyag pótlására a napi borsó-, lencse- vagy káposztaleves nem volt elegendő. A pokolnak nevezett Duna-parti váci fegyházintézetben 1951 nyarán egy orvosi bizottság mind a 2000 foglyot megmérte és az átlag-eredmény nem érte el az 50 kilót. Mindenki azt hitte, hogy „no most azután csak javítanak valamit az ellátáson”. De mindenki tévedett, mert a fogolymérésnek csak egyetlen eredménye volt: Lehota János nevű börtönigazgatót egy fokkal feljebb léptették jó munkája jutalmául. Azután maradt minden a régiben s csak a hullaboncolást végző borbély munkája szaporodott. És mindez Európában történt, a vasfüggöny mögötti népidemokratikus országban, ahol a kommunista párt értékelése szerint a „legfőbb érték az ember”… De a gyenge ellátáson kívül ott voltak még a különböző, ördögi módon kiagyalt puhító eszközök. A napi 4-8 órás vasra veretés a pince jéghideg folyosóján, a néha hetekig tartó sötétzárka fél koszttal súlyosbítva, a napirenden lévő verések, pofozások és az órákon át tartó és ütlegekkel színezett ostoba kihallgatások és mindazon többi dolgok, melyeket a Dzserdzsinszky iskoláján nevelődött kommunista fegyházközegek kitaláltak és alkalmaztak — a szocializmus jegyében. A szovjetorosz börtönpedagógia a marxista lélektagadással szemben pontosan megtalálta a szenvedők lelkét és komoly tudománnyá emelte az úgynevezett pszichikai gyötréseket. Rájött arra, hogy az ember társas lény révén, nem tud hosszabb ideig józan ésszel egyedül maradni. Ezért prominensebb foglyoknál évekig tartó magánzárkát alkalmazott. A magánzárkára ítélthez még az őrnek sem volt szabad belépnie, nemhogy szót váltani az elítélttel. Napok, hónapok peregtek s a végén a szerencsétlen már önmagával kezdett beszélgetni. Elvesztette az alapot a hangja feletti mértékegységet és hol hangosan, hol egészen halkan folytatta az önmagával tartott párbeszédeket. Órákig állt a rácsos ablak előtt és nézte a tovasuhanó felhőket, az esőcsepp zuhanását vagy a hópelyhek hullását. Ha délre vagy kelet-nyugatra nézett a rácsos ablak, akkor a napsugarakat figyelte. A hajnali felkelő vagy délutáni letűnő nap áldott sugarait. De azután az őrzők erre is rájöttek és egy szép napon bebádogozták az ablakokat, hogy elvegyék a lélek utolsó menekülését is. Vácon egy nyári délután háromtagú fegyőrtársaság járta végig a magányos cellákat, legaprólékosabban átvizsgálták a zárkák minden zugát és szögletét és a magukkal hozott rovarirtó szerekkel az összes legyeket, pókokat kiirtották. Hogy miért? A figyelőnyíláson keresztül ugyanis megfigyelték, hogy egyes rabok végső elkeseredésükben pókokat és legyeket kezdtek idomítani, hogy ilyképpen meneküljenek a magány nyomasztó, idegeket ölő pillanataitól. Lehet, hogy valamikor Jack Londont olvasták, de lehet, hogy maguk jöttek rá erre az utolsó szórakozási lehetőségre, — amit szintén elvettek tőlük — mert szórakozás volt, ami megrövidíthette a percek rettenetes vánszorgását. Ilyen magánzárkában töltötte büntetését Hóman Bálint, az Európa-hírű magyar történész, egyetemi tanár és volt kultuszminiszter. Így akarták megtörni a magyar katolicizmus nagy vezetőjének, Mindszenty József kardinális szellemét. Letartóztatása első pillanatától kezdve egészen az 1956. évi októberi forradalom alkalmával történt szabadulásáig magánzárkában volt. Ez annyit jelent, hogy nyolc hosszú, keserves esztendőn át senkivel nem beszélgethetett és egyetlen könyvet sem olvashatott, betűt nem láthatott, szót nem hallhatott. Nyolc esztendő! Annyi, mint nyolcszor háromszázhatvanöt nap azaz pontosan kettőezer-kilencszázhúsz nap. És mindennap egyedül, rettenetes magányosságban, melyben elárad az elme és felhasználunk minden gondolatot, hogy megmeneküljünk a belső összeomlástól. Semmit nem hallani és tudni a világról, az élet menetéről, csak állani szemben a szürke fallal és lassan, következetesen megszámolni az egy négyzet-centiméterben levő mész-szemecskéket és furcsa marsbeli tájakat kirajzolni magunknak a bennünket körülvevő fal durva mázolásában. Reggel fél hatkor felkelni, talán imádkozni, egyszer, tízszer, százszor elmondani a Miatyánkot, a Hiszekegyet és az Üdvözlégy Máriát. De imádkozni sem lehet mindig, hisz írva vagyon Ora et labora — de a munkát elvették azoktól, akiket a magány tébolyító örvényébe taszítottak a Moszkvára esküvő rabtartók. Oh, ezek az emberek pontosan ismerik áldozataik szellemi képességeit és akikről tudják, hogy felette áll a közepes fejnél, annak számára nagyobb büntetést szabnak ki, mint például a nagytudású és egész életét a szellem síkján eltöltött magyar kardinálisnak. A szellem embere volt? aki írt, olvasott és beszélt? Tehát elvesszük tőle a lehetőségeket. A katolicizmus nagy mártírjának külön cellát adtak. A budapesti Gyűjtőfogház kórházában lévő dühöngők zárkáját. Kilenc négyzetméter nagyságú és öt méter magas. Olyan, mint valami gigászi kályhacső. Az ablak négy méterre volt a padló fölött, ha ugyan ablaknak lehetett nevezni azt a fél négyzetméter nagyságú és rácsokkal fedett nyílást, amely északra nézett és a zárka lakója csak — egészen vékony kéklő szalagot láthatott a végtelen égből. És mennyezet, falak sötétszürkére festve. Nagyon-nagyon erős léleknek kellett lennie annak, aki itt, ebben a lélekölő monotonságú cellában hosszú hat esztendeig kibírta — egészen addig, míg hat év után, miután a budapesti kommunista rádió hírül adta, hogy Mindszenty Józsefet szabadlábra helyezték — egy másik, vidéki börtönné átalakított volt kastélyba szállították, ahol ugyanolyan körülmények között folytatta rabságát, mint az előbbiben.

Oh, hányan de hányan voltak, akik még egy darab, betűkkel teleírt oldalért napi ebédjüket is odaadták volna, hogy kielégítsék a gondolkodó ember végtelen szomjúságát a könyv, a betű iránt. Mert száműzni és meggyötörni a testet keserű sors. De sokkal fájóbb és rettenetesebb gúzsba kötni és megfosztani táplálékától a szellemet, a Teremtő legnemesebb és legnagyobb ajándékát — az emberi agyat. A test kibírja a tétlenséget, a munkanélküliséget, az akár évekig tartó kényszerítő pihenést, de az agy, ez a csodálatos valami ebbe belepusztul. És ezt tudták és tudják azok a modern rabtartók, akik kegyesen megkegyelmeznek a kezeik közé jutott szerencsétlennek, mert tudják, hogy az általuk meghatározott életforma és életkörülmény százszorta rosszabb a rögtöni halálnál. Az csak pillanatig tart, de emez gyakran évtizedekig is elhúzódhat.

A normális polgári világban, ha valakit halálra ítéltek, akkor a jogerős ítélet után az államfőnek vagy bármely más hasonló jogokkal rendelkező testületnek 48 órán belül döntenie kellett az illető sorsáról. A kommunista igazságszolgáltatás ezen is változtatott. Ezt is szocializálta a maga ördögi észjárásával, amennyiben megszünteti a 48 órán belül való döntést, minek következtében egyes halálraítéltek gyakran éveket töltöttek a siralomházban. A népidemokratikus Magyarországon 1946 tavaszán jogerősen halálraítélték Görgey Vince páncélos főhadnagyot, akinek egyedüli bűne az volt, hogy német páncélos kötelékben harcolt a szovjet ellen. A sok hadikitüntetéssel rendelkező főhadnagy a siralomházból több ízben kérte halálos ítélete végrehajtását. De a magas miniszteri székben ülő hóhérok csak 1948 őszén utasították a hóhért az ítélet végrehajtására.

A pribékek egy félig elborult elméjű embert kísértek a kivégzőhelyre.

Hasonló sorsot juttattak a kommunista igazságszolgáltatás őrzői több más halálraítéltnek is, így többek között a pócsperti plébánosnak Asztalos Józsefnek is. A fiatal falusi lelkész a Mindszenty ügyet megelőzően került a népbíróság elé, azzal a váddal, hogy izgatott a vallásoktatás eltörlése ellen. Több társával egyetemben statáriális bíróság elé került, ahol halálra ítélték. A tárgyalás után beszállították a siralomházba és az udvaron végignézették vele az akasztófa ácsolást és egyik vádlottársának a kivégzését. Azután őt is a vesztőhelyre kísérték és csak a bitófa alatt közölték vele, hogy kegyelmet kapott. A cári Oroszország minden rémségeit átvevő és az európai kultúrával rendelkező Magyarországra is kiterjesztett módszerek ilyen gyümölcsöket termettek. Valamikor a cár akaratából Dosztojevszkivel játszatták el ezt a kegyetlen kivégzési játékot, s a nagy orosz író élete végéig nem tudott megszabadulni attól az emléktől, amit a pétervári kivégzőhelyen ifjúkorában kapott ajándékba a minden oroszok cárjától. De Dosztojevszki csak rövid órákig élt abban a hiedelemben, hogy hóhérkézre jutott élete. Milyen sátáni igazságszolgáltatás az, melynek célja a rettegésnek ezeket az óráit hónapokra, évekre meghosszabbítani. A nyomorult delikvensnek mindennap és a napnak minden órájában azzal kell számolnia, hogy most… most… ebben a pillanatban ütött utolsó órája. Minden ajtónyitásra átszalad a testen és az agyon a rettegés, hogy most visznek. Minden reggel arra ébred, hogy ez az utolsó napom, s nem érem meg a legközelebbi napfölkeltét. Sokan megőrültek az évekig tartó halálvárásban, de ez egyáltalán nem zavarta a kommunista igazságszolgáltatás menetét s az ítéletet minden egyes alkalomkor végrehajtották, akár ép- vagy elborult elméjű is volt az illető…

*

És ez így van mindenütt a világon, ahol a sarló-kalapácsos címer uralkodik a szerencsétlen népek fölött.

Egy ember mesélni kezd…

Az „A” Csillag északra néző 174-es számú szomorú zárkájában három ember feküdt a mocskos szalmazsákon. Beszélgettek. Időnként, minden figyelmeztetés nélkül elhallgattak, lehunyták szemüket, mintha aludnának. Pár pillanat múlva óvatosan felcsapódott a kukucs pléhellenzője, felgyúlt a gyenge villanylámpa kísérteties sárga fénye, egy szem jelent meg a nyílásban. Azután ismét sötét lett. Az őr tovább ment.

Az ablak alatti szalmazsákon középtermetű, kékszemű ember hevert. Arca borostás volt éppenúgy, mint a többieknek, hiszen hetente csak egyszer borotváltak. Az is olyan volt, hogy a fél szakáll az arcon maradt. Két perc jutott egy emberre, pamacsolással, pengefenéssel, mindennel együtt. De ez az apróság már régen nem izgatta a rabokat… Az ablakalatti szalmazsák lakója megigazította feje alatt a párnául szolgáló nappali ruhadarabokat, azután tovább beszélt:

— Mint előbb mondtam, a középiskolák után a német kereskedelmi hajózás iskolájába kerültem s azt elvégezve a Nordeutscher Lloydnál kaptam állást. Ott dolgoztam a második világháború kitöréséig, mikor már másodkapitányi állásban teljesítettem szolgálatot a nagy személyszállító hajókon. Szép élet volt. Túlságosan nyugodt régebbi beosztásomhoz képest, mikor még kisebb teherhajókon jártam az öt világrész vizeit. Az én útvonalam India és az Északi tenger között zajlott le. Szállítottam mindenféle anyagot. Argentin szalonnát, brazíliai kávét és a végén Hagenbecknek oroszlánokat, elefántot, párducot és minden egyéb elképzelhető vadállatot. Egy ilyen úton ismertem meg Hagenbeck vejét, a híres állatidomító Schneder kapitányt, aki az első világháború után, mint leszerelt katonatiszt ezt a pályát választotta — és sikerrel. Legutolsó beosztásom a Genua és Bombay között közlekedő hatalmas luxusgőzösön az Imperialon volt. Az is elsüllyedt — tette hozzá csendesen — híres zöld szalonjával, eredeti klasszikus képeivel és mindennel egyetemben a genuai vizeken. Egy süllyedő világ szimbóluma volt ez a hajó. Csak első osztálya volt és nem különböző célok felé törő utasokat vitt, hanem olyanokat, akik pihenni akartak és megvolt hozzá a módjuk, hogy így pihenjenek. Sokat utazott az Imperialon a híres román államférfiú, a modern Románia egyik világhírű nagysága: Titulescu külügyminiszter. Kettős betegségben szenvedett. Asztmája és tüdőbaja volt. Tüdőbaját Szent Móricban, asztmáját az Imperial négy hétig tartó útján gyógyította, míg végül is a tüdeje ölte meg. Óriási vagyona volt, hiszen mint egyszer mondotta, nem folyhatott ki Romániából egyetlen liter petróleum és nem vihettek ki egyetlen kiló kukoricát, amelyből ő ne részesedett volna. Tipikus liberálkapitalista politikus volt, aki mindvégig összeegyeztette a politikát az üzlettel — de becsületére legyen mondva, halála napjáig legpregnánsabb képviselője volt a román királyságnak a külföldön. Elsőrangúan sakkozott és minden útja végén borravalókat osztott szét a hajón. Tehette, hiszen a nagy román petróleumüzleteket mind ő közvetítette Franciaország felé, amely főfelvevője volt a román petróleumnak.

— Azután jött a háború, megszűnt a német kereskedelmi hajózás és én a Fekete-tengeri német hadihajók egyikén kaptam beosztást. Ott voltam Odessza és Sebastopol ostrománál és sok csúnya dolgot láttam. Azután jött a vég. A háború elveszett és Magyarországra már nem mehettem volna haza, mert tudtam mi lett volna a sorsom a bolsevisták alatt. Pár évig Hamburgban éltem és ott hallottam először a Tito uralma alá került dél-magyarországi magyarság és németség sorsáról. De a hírek megbízhatatlanok voltak és túl borzalmasak ahhoz, hogy mint valóságot fogadjam el őket. Sajnos később megtudtam, hogy az igazi valóság még rettenetesebb volt… Apámat, aki régi birtokunkon gazdálkodott, megölték s családunk úgy szétszóródott, mint viharban a pelyva. Leveleimre semmi választ nem kaptam, ami nem is volt csoda, hiszen mint később elmesélték, az egész falut leradírozták a térképről Tito partizánjai. Nem csak öreg házunkat, de a templomot, a községházát, sőt még a temetőt is beszántották, nehogy nyoma maradjon, hogy a községben évszázadok óta magyarok laktak.

Hamburgban nem kaptam állást, hiszen a háború utáni első években egyáltalán nem volt német hajózás. Öreg bajtársainkkal, mint kísértetek ődöngtünk az ősrégi kikötő szétlőtt romjai között és nem hittük, hogy valaha is meginduljon az élet a német hajózás nagy fellegvárában. A megmaradt kereskedelmi hajókat kiadták a Szovjetuniónak, a feltétlen szükséges szállításokat angol és amerikai hajók bonyolították le, amelyeken német vagy szövetséges papírokkal rendelkező tengerészeknek csak zsákhordozási lehetőségük volt. Magam is hónapokon át zsákhordó voltam sok régi német tengerész bajtársammal együtt. Azután egy szép napon alacsony, feketehajú és szemű ember keresett fel a kis garniszállóban ahol laktam. Jól beszélt magyarul és Tito személyes megbízottjának adta ki magát. Pontosan elmondotta egész pályafutásomat. Felsorolta milyen hajókon szolgáltam, sőt még azt is tudta, hogy a haditengerészetnél milyen beosztásom volt. Miután kijelentette, hogy származásom szerint magyar, de születési helyem szerint — jugoszláv állampolgár vagyok, felszólított, hogy térjek haza, semmi bántódásom nem lesz és vegyem át a jugoszláv kereskedelmi hajózási minisztérium egyik osztályának a vezetését, mert szaktudásomat megbecsülik és szükség van rám a fellendülő jugoszláv tengerészetnél. Válasz helyett elmondtam neki apám és a falum sorsát, mire kissé meghökkent, majd azt válaszolta, hogy a háború-háború és az akkor történt eseményeket és fájdalmakat el kell felejteni még akkor is, ha mi is megsebesültünk a harcokban és ha magunk is szenvedtünk. A hajnalig tartó beszélgetés végén háromnapi gondolkodási időt és a jugoszláv kormány garancialevelét kértem arra vonatkozóan, hogy mint a Fekete-tengeri harcok egyik résztvevőjét nem állítanak népbíróság elé háborús bűnösség címén. Három nap múlva kezeim között voltak a kért papírok, sőt, azon túl megkaptam háromhavi fizetésemet dollárban — elfogadtam az ajánlatot és egy hét múlva jelentkeztem a belgrádi kereskedelmi hajózási miniszternél

— Tekintve, hogy a magyar anyanyelvemet éppen olyan jól beszélem, mint a szerb és német nyelvet is, alkalmazásom ilyen irányban sem ütközött semmiféle akadályba. Felöltöttem a jugoszláv sötétkék tengerészeti egyenruhát és egy hét múlva már magas rangú tagja voltam a jugoszláv kereskedelmi flottának. Mindez 1947 tavaszán történt, szóval abban az időben, mikor Jugoszlávia még tagja volt a moszkvai Kominformnak és az egész ország szovjetorosz megszállás alatt állott, annak ellenére, hogy Jugoszlávia is tagja volt a második világháború győztes társaságának.

De a nagy lelkesedés a szovjetorosz megszállók iránt már erősen csökkenőben volt. Moszkva ugyanis elhatározta, hogy Jugoszlávián keresztül építi ki dél felé irányuló hatalmi bázisát s ennél a célnál igazán nem vehették számításba a jugoszláv nép kívánalmait. Belgrádban szinte nyüzsögtek az oroszok. A Szovjetorosz követségnek egymagának több mint 2000 alkalmazottja volt — saját hadsereggel. Tito marsall egyelőre nem utasíthatta vissza az oroszok azon kívánságát, hogy az eminens orosz érdek megvédése végett az egyik belgrádi laktanyában háromezer főnyi tankokkal és a legmodernebb fegyverekkel felszerelt katonai egységet helyezzenek el. Hasonló volt a helyzet Fiuméban, Polában és a többi jugo kikötőben is, ahol a felső irányítást mindenütt oroszok végezték, úgy mintha máris otthon lettek volna. De ez csak egyik oldala volt a kellemetlen és kényszerű barátságnak. Sokkal súlyosabban esett latba az oroszok felfogása a felszabadításról, illetve a felszabadítás költségeinek rendezéséről. Azon a címen, hogy ők szabadították fel az országot a német megszállás alól, régi orosz szokás szerint mindent elloptak, illetve el akartak lopni. Ha nem ment, akkor a barátságra való hivatkozással kölcsönkérték.

— Ilyen kölcsön alapon vitték el a híres bori rézbánya német gépeit, a fiumei kikötő modern berendezését, a kikötőben található hajókat és mindent, amit csak láttak. Betársultak a nagy textil és bőrgyárakba, ami annyit jelentett, hogy a termelés 90%-át hajóra rakták és vitték a távoli paradicsomba. Ha egy orosz hajó befutását jelezték valamelyik kikötőbe, akkor pár órán belül nemhogy nagyobb hajót, de még kisebb ladikot vagy vitorlásokat sem lehetett látni, mert több ízben előfordult, hogy látogatásra érkező orosz hajók kirámolták az egész kikötőt raktárostól, csónakostól együtt s mint középkori kalózok szedték fel a horgonyt és vitorláztak tovább valamelyik Fekete-tengeri kikötő felé.

— Egy ízben háromtagú orosz bizottság látogatott meg hivatalomban, valami tengerészeti ügyből kifolyólag. Mikor elbúcsúztak, mindannyian emléket kértek a kellemes tárgyalás emlékére. Mielőtt még válaszolhattam volna az egyik elvitte a hamutartóimat, a másik leakasztotta a falról a Belgrádot ábrázoló rézmetszetet, a harmadik meg hóna alá kapta a kis táskaírógépemet.

— És így ment ez végig az egész vonalon, nagyban és kicsiben egyaránt. Nem baráti félnek, hanem prédának, gyarmatnak tekintették az országot, ahol bármit tehetnek — elvégre ők szabadították fel — ezért pedig hála jár Sztalinnak és a Szovjetuniónak. Egy más alkalommal éppen Fiuméban tartózkodtam, abban a városban, amely évszázadokon át Magyarországhoz, majd az első világháború után D’Annunzio katonai puccsa révén Olaszországhoz végül pedig a második világháború után Jugoszláviához került. Tizenötezer, az USA-ból érkezett tengerész egyenruhát vettem át a jugoszláv tengerészet számára. Valahogyan elkerülte figyelmemet hogy a kirakásnál — a móló másik oldalán egy pár nappal azelőtt befutott 15.000 tonnás kereskedelmi hajó állt. Alighogy végeztünk a munkával, felkeresett az orosz hajó parancsnoka két másik elvtárs kíséretében és udvariasan előadták, hogy szükségük van a ruhákra. Persze csak kölcsönképpen és legyek szíves azokat azonnal rendelkezésükre bocsátani. Legnagyobb meglepetésemre már magukkal is hozták a kölcsönös szerződést cyrill betűs szerb és orosz nyelven leírva, pecsétekkel kellőképpen ellátva. Elképedésemre megnyugtattak, hogy ne legyen gondom a ruhák berakásával, mert azt szívességből az orosz hajó matrózai végzik. Pillanatnyi időt kértem, hogy rendelkezhessem, majd a másik szobából felhívtam miniszteremet, akinek elmondottam az ügyet és határozatát kértem. A miniszter nem tudott vagy nem mert dönteni és vonalamat Titohoz kapcsoltatta. Ismét referáltam a dolgot, mire Tito hatalmas szerb káromkodások után közölte velem, hogy adjam át a ruhákat az oroszoknak, ami meg is történt, azzal a pótlással, hogy nyílván véletlenül a hatalmas raktárban levő összes egyéb bálák és Amerikából jött küldemények is az orosz hajóba vándoroltak.

Közben párhuzamosan folyt Albánia kommunizálása és a görög kommunisták harca Markosch, Oroszországból a Hellén félszigetre küldött „tábornok és szabadsághős” vezetése alatt. A görög kommunisták főként jugoszláv kikötőkből kapták a lőszer és élelmiszer-utánpótlást, amit szovjet hadihajók naponta ontottak magukból. A terv túlságosan vakmerő volt ahhoz, hogy a nagy szövetséges ezen újabb sakkhúzását tétlenül nézzék az angolszász hatalmak, hiszen végeredményben az egész Földközi-tengerről volt szó. A Kreml már zsebében érezte az egész Balkán félszigetet s Nagy Péter álma — az orosz hatalom kiterjesztése a Pacifik-óceántól a Földközi-tengerig — megvalósulás előtt állott. De közben történt egy és más dolog.

Ötven kilós csomaggal…

1948 tavaszán a belgrádi szovjet katonai parancsnok felkereste Titot és bejelentette, hogy kormánya utasítására a Jugoszláviában — illetve Belgrádban tartózkodó orosz katonaság létszámát 5.000 főre emeli fel és arra kérte Titot, hogy a rövidesen megérkező orosz csapategységek számára újabb laktanyát bocsásson rendelkezésre. Tito marsall nyugodtan meghallgatta az újabb kívánságot, majd azzal bocsátotta el az orosz tábornokot, hogy pár napon belül közli a laktanya címét.

Még aznap délután minisztertanácsot hívott egybe és a Jugoszláv Kommunista Párt központi bizottságával határozatot hozott, amely talán első ízben döbbentette meg Moszkvát. A határozat szerint a belgrádi szovjetorosz követségnek nem lehetett több tagja, mint 60, az orosz katonaságnak azonnal el kellett hagynia Jugoszláviát, éppen úgy az összes orosz kereskedelmi vállalatok tagjainak — sőt az orosz követség hatvan tagján kívül az összes Jugoszláviában tartózkodó szovjetorosz állampolgárnak is. A határozatot követő órákban az összes középületeket katonaság szállta meg és egész Belgrád ostromállapot képét mutatta. Páncélosok és tankok gördültek az utcákon és tereken, s a bolgár-jugoszláv határon háborút jósló csapatösszevonások történtek. Még ugyanazon éjszaka Belgrádba érkezett az azóta elhunyt vagy likvidált Zsdanov és a moszkvai kormány nevében felkereste Titot a hivatalában. A mindössze negyedóráig tartó beszélgetés során Zsdanov megkérdezte a jugoszláv államfőt, hogy vajon ugyanazzal az emberrel áll e szemben, aki annakidején éveket töltött Moszkvában és aki a Vörös hadsereg erejének köszönhet mindent. Tito válasza a következő volt:

— Akkor egy hazájából kiüldözött kommunista volt Moszkvában, de most a független Jugoszlávia államfője áll szemben Zsdanov elvtárssal.

Zsdanov megértette a választ és azonnal visszarepült Moszkvába, ahol megtörténtek az ellenintézkedések a jugoszláv hitszegés ellensúlyozására. A Bulgáriában állomásozó szovjet divíziókat erőltetett menetben a jugoszláv határra dobták és a 30 méteres holtsáv két oldalán a két kommunista állam fegyvercsövei meredtek egymásra. Elég lett volna egy elhamarkodott intézkedés és a háborút nem lehetett volna elkerülni. Közben akcióba léptek a nyugati államok diplomatái is és a new yorki jugoszláv követ ekkor jelentette be a fordulatot a jugoszláv külpolitikában, amely rövid és meglepő fordulatok után mind a mai napig tart.

— Belgrád ebben az időben nemcsak a felfordulás, de sokszor a derültség képét is mutatta. A magukat már biztonságban érző oroszok, akiknek 48 órán belül kellett elhagyniok Jugoszláviát szinte fejvesztve kapkodtak és pakoltak. Aki látta ezt a pakolást és hurcolkodást az sohasem fogja elfelejteni.

— A legtöbbjük az egész — a jugoszláv államtól kapott lakásberendezést magával akarta vinni, ökör és lóvontatta primitív társzekereken ágyak, szekrények, sőt zongorák iparkodtak az állomás felé, hogy minél előbb feljussanak a jugoszláv vasút által rendelkezésükre bocsájtott különvonatokra. Az erőszakkal megoroszosított gyárak orosz vezetői az egész raktárkészletüket magukkal akarták vinni. A Dunán és a Száván pihenő orosz szén- és petróleumhajók előtt kilométer hosszú sorokban álltak a szekerek és teherautók, hogy mentsék ami menthető. De ekkor beütött a második bomba.

— Váratlanul újabb jugoszláv kormányrendelet jelent meg, amely szerint minden, Jugoszláviát elhagyó orosz állampolgár csak egy 50 kilogrammos csomagot vihet magával. A folyóparti uszályok előtt megjelentek a jugoszláv karhatalmi kirendeltségek és magukkal hozott mérlegeken pontosan megmérték a behajózandó dolgok súlyát. Az állomáson hasonlóképpen jártak el a vonatra szálló elvtársakkal. Ordítozás, jajveszékelés verte fel a város csendjét. A kiutasított felszabadítók az öklüket rázták és átkozódtak — de az ötven kiló egy grammal sem lehetett több. A meglepetések azonban még koránt sem értek véget.

— A Belgrádból a bolgár fővárosba befutó jugoszláv vonatokat az ottani szovjet hatóság lefoglalta és nem engedte vissza Jugoszláviába. Erre újabb rendelet jött, melynek értelmében a kiutasított oroszokat szállító vonatok, csak a harminc méteres szögesdróttal elkerített határsávig mentek, illetve az utolsó jugoszláv állomásig s onnan 50 kilós csomagjukkal gyalog kellett átmenniök a legközelebbi bolgár állomásig, az út kétoldalún felállított géppisztolyos őrség között. Hasonló kengyelfutáson ment át a belgrádi orosz helyőrség kétezer tagja is, azzal a különbséggel, hogy a szovjet katonai teherautókban és páncélosokban a helyőrség magával vitte a laktanya egész berendezését, ágyát, pokrócát, lepedőjét és minden elmozdítható dolgát. És mégis — 48 órán belül a szovjetkövetség 60 tagján kívül egyetlen orosz állampolgár sem maradt a „szövetséges” Jugoszlávia területén.

— Amilyen dicsőséges volt a felszabadító vörös hadsereg bevonulása Jugoszláviába, épp olyan szégyenteli volt onnan való kivonulása. Az akkor még teljes hatalmában tündöklő Sztálin sohasem tudta elfelejteni és megbocsájtani Titonak ezt a cselekedetét, aki diplomáciailag is jól oldotta meg a kényes problémát, amennyiben — mint ez később kiderült — annak végrehajtása előtt egy esetleges szovjet támadás esetére biztosította magának az Amerikai Egyesült Államok segítségét.

— Hogy Jugoszlávia merre tart — tette fel magának a kérdést az elbeszélő — vajon ki tudná megmondani. Tény, hogy Tito szakítása a Szovjetunióval súlyos akadályt gördített Oroszországnak a déli tengerek felé törő expanziója elé. Ez a lépés késztette Amerikát arra, hogy sokszáz-millió dolláros támogatást adjon Tito országának, hogy felfegyverezze a jugo hadsereget — de kérdés, hogy a Tito által meghirdetett nációnál kommunizmus mennyire megbízható a Nyugat keresztény civilizációja és kultúrája számára. Titoék módszerei egyáltalán nem különböznek a moszkvai módszerektől s a jugoszláv középületeken pirosló ötágú csillag ugyanúgy ragyog és ugyanúgy terrorizálja a Jugoszláviában élő horvát, magyar, német és szerb népet, mint az a csillag, amelyik a Kreml ormáról fenyegeti a nyugati életformát. Az új állam mintaképe ma is a Szovjetunió s csupán ideológiai különbség van a délszlávok és az északiszlávok kommunizmusa között. Jugoszlávia a mai marxista gazdasági berendezkedése alapján külföldi támogatás nélkül nem tud megélni s ezért hol orosz, hol amerikai kölcsön után futkos és ügyesen végrehajtott politikai sakkhúzásokkal, hol az egyik, hol a másik világhatalomtól szerez kölcsönt.

— Tito marsall tisztán látja Jugoszlávia helyzetét és jól tudja, hogy minden szláv testvériség ellenére is mit jelentene országa számára, ha minden nyugati kaput becsukna maga mögött és alávetné magát Moszkva akaratának. Éppen olyan gyarmat lenne, mint Németország szovjetzónája, vagy mint a többi szovjetorosz szatellit állam — Magyarország, Bulgária, Románia, Csehszlovákia vagy Albánia. De Tito maga, minden megnyilvánulásában hithű kommunista akkor is, ha a moszkvai propaganda a munkásság ellenségének, Amerika csatlósának és a marxizmus árulójának is akarja beállítani. Az egyén élete és szabadsága Jugoszláviában éppannyira nem számít, mint a Szovjetunióban vagy akármelyik más, orosz igában szenvedő országban. A börtönök éppen olyan túlzsúfoltak, a gazdasági egyensúly alapját éppen úgy a kényszermunkatáboroké zárt százezrek ingyenmunkája jelenti, mint Magyarországon vagy bárhol máshol, ahol az ötágú csillag uralkodik. A délszláv vér azonban a nagy északi testvérhez húz még akkor is, ha a három évig tartó orosz fennhatóság ki is ábrándította a jugoszlávokat a nagy testvériségből.

— Aki ismeri a jugoszláv politikai viszonyokat és ismeri a szerb nép fanatizmusát, azelőtt nem vitás, hogy Európa biztonsága szempontjából csakis egy tökéletes rendszerváltozás esetén számolhatunk azzal, hogy Jugoszlávia aktív és megbízható tagja legyen az európai népek nagy közösségének. Az állam területén élő horvátok, magyarok és kevés számú németség szíve mélyéből gyűlöli a mai nacionálkommunista rendszert, melynek legfőbb támasza a Közép-Jugoszláviában élő szerbség, amely a maga ősi fanatizmusával áll Tito marsall mögött, már csak azért is, mert a második világháború végén a szerbek és a montenegrói nagy sziklák kultúrálatlan tömegei voltak Tito élcsapatai abban a véres munkában, amely sokszázezer német, magyar és horvát ember, asszony és gyermek halálát okozták.

Hosszú belgrádi tartózkodásom alatt sok mindent megtudtam. Olyan dolgok jutottak tudomásomra, amelyek sokszor felvetették bennem a kérdést, hogy mint magyar származású ember szolgálhatom-e azt az országot, amelynek akkori államfője a középkori ázsiai hordavezéreket megszégyenítő módon gyilkoltatott le száz és százezreket csupán azért, mert magyarok, németek, olaszok vagy horvátok voltak. De titkolták ezeket a dolgokat és nagyon veszedelmes volt utánuk érdeklődni. A legcsodálatosabb azonban az, hogy a nyugati sajtó és a nyugtai politikusok sem igen beszélnek ezekről a rémségekről, ami érthető is, hiszen ezek mind akkor zajlottak le, amikor a négy győztes hatalom képviselői együtt ültek Potsdamban és szerződéseikkel szabad folyást engedtek a legrettenetesebb megtorlásnak, ami századok óta Európában történt.

No de ne vágjunk az események elé — mondta a 174-es cella szalmazsákján fekvő lakója, — folytassuk az oroszoknál, akik mint elmeséltem, úgy hagyták el Jugoszláviát, mint egy megvert hadsereg tagjai.

Moszkva lenyelte a békát, de Tito, aki kommunista létére nagyon jól ismerte a moszkvai elvtársakat, mindenre felkészült, mert tudta, hogy a visszavágás nem marad el a Szovjet részéről. Pár hétre az oroszok kitakarodása után tartották meg Bukarestben a Kominform kongresszusát, amelyre Titot is meghívták. Tito azonban joggal élt a gyanúperrel és visszautasította a meghívást, sőt a Jugoszláv KP kilépett a Kominform kötelékéből, mire elszabadultak a szenvedélyek és az összes, moszkvai zsarnokság alatt álló államban megindult a propaganda Tito ellen. A hadjárat vezetője a magyar KP hírhedt főtitkára, Rákosi Mátyás volt, aki nemes egyszerűséggel „Truman láncos kutyájának” nevezte a jugoszláv államfőt. Budapest, Prága, Bukarest és Szófia utcáin otromba plakátok százai jelentek meg Titoról, amint kutya testtel Truman és az amerikai milliárdosok talpát nyalja s amint éppen eladja az európai munkásságot a nyugati imperialistáknak. A jugoszláv-magyar határt kettős drótsövénnyel vették körül s megkezdődtek a határvillongások. Egy éjszakai lövöldözés alkalmával a magyar ávós határőrök agyonlőttek három fiatal szerb határőrt. Az esetet a belgrádi lapok a tőlük megszokott hevességgel tárgyalták s azonnali megtorlást követeltek.

A megtorlás azonban elmaradt, ellenben… sohasem fogom elfelejteni azt az éjszakai jelenetet, amit 1948 késő őszén láttam Belgrádban a kommunista Magyarország követsége előtt. Semmi plakát vagy rádió felhívás nem előzte meg az eseményt — s talán éppen ez tette olyan félelmetessé az ügyet. Mielőtt eltávoztam volna hivatalomból, bejött hozzám a párttitkár és közölte velem, hogy éjjel 10 órakor legyek azon a téren, amelyre a belgrádi magyar követség ablakai nyílnak.

Tudtam, hogy valami furcsa dolog van készülőben, mert ideges és nyomasztó volt a levegő. Az utasításhoz híven este tíz órakor ott voltam a hatalmas téren, ahol néma csendben már óriási tömeg állott. Csendes őszi eső szitált és még csak sóhajtást sem lehetett hallani. A lámpákat leoltották s a tömegen át pár méter széles út vezetett az egyik utca folytatásaként a magyar követség bejárata elé. Az út két oldalán fekete kucsmás szerbek álltak rőtvörösen lobogó fáklyával a kezükben. Nem sokkal tizenegy óra előtt a térre torkoló utca végén feltűnt három, négy-négy fehér ökör által vontatott parasztszekér. Mindegyik szekéren fekete lepellel letakarva egy koporsó. A szekerek oldalán ugyancsak fekete kucsmás emberek haladtak fáklyákkal a kezükben s minden szekér után az agyonlőtt fiatal határőrök talpig feketébe öltözött hozzátartozói. A félelmetes szekérmenet odakanyarodott a magyar követség épülete elé és ott megállt. A fejekről lekerültek a kalapok s az ónos őszi esőben pont éjfélig lobogtak a fáklyák, mikor is a szekérmenet megindult és bekanyarodott az egyik utcába.

Az egész félelmetes felvonulás alatt vaksötétek voltak a magyar követség ablakai, hiszen a bent lévők valószínűleg tudták, hogy elég egy meggondolatlan apróság és a felbőszült tömeg megrohanja az épületet és akkor — elvégre a sok vért és politikai gyilkosságot látott Belgrádban voltunk — valamennyiüket ízekre szaggatják.

Ellenben rosszul ismernénk a szerb fanatizmust, ha csodálkoznánk azon, hogy alig pár héttel a követség előtti ökrös felvonulás után egy futballmeccsen a népidemokratikus Magyarország belgrádi követét úgy megverték, hogy utána hazaszállították és Budapesten három hónapig kezelték az egyik kórházban. Mert valahogyan így néz ki a diplomáciai kapcsolat az egymásra haragvó kommunista államok között.

Tito tehát amerikai támogatással sikerrel fejezte be az oroszokkal való szakítást, aminek a nép igen örült, mert Amerika hajói olyan óriási élelmiszertömeget vittek Jugoszláviába, hogy végre egyszer mindenki jóllakhatott a kommunista gazdálkodás által tönkretett országban, amely magát valamikor Európa élelmiszerraktárának nevezhette.

Ismét hónapok múltak el s egyszer parancsot kaptam, hogy ekkor és ekkor jelentkezzem magánál Tito marsallnál.

Egy hajó elsüllyed a Dunán

— A jugoszláv-szovjet ellentétek kirobbanása számtalan áldozatot követelt melyek közül a legnevezetesebb a magyar belügyminiszter pere, halálos ítélete és kivégzése volt. Rajk Lászlót dobták oda áldozatul a világ közvéleménye elé. Ővele akarták bizonyítani, hogy Tito az európai béke megdöntésére törekedett és Rajkkal együtt fegyveresen akart beleavatkozni Magyarország belügyeibe. Ezt a tárgyaláson maga Rajk László is bevallotta és így saját vallomása alapján végezték ki. A kivégzés után persze kiderült, hogy a Moszkva által megrendezett budapesti kirakatper az utolsó szóig egyetlen döbbenetes hazugság volt. A felakasztott Rajk László sohasem tárgyalt Titoval és semmi oka nem volt, hogy megdöntse azt a kommunista rendszert, melynek életre hívásában önmagának is nagy része volt. De neki meg kellett halnia, mert a halottak nem beszélnek és nem mondhatják el, hogy milyen eszközökkel dolgozik a kommunista igazságszolgáltatás, ha a kommunizmus, illetve Moszkva ügyéről van szó. Legyen ez a kommunizmus akár ortodox moszkvai vagy Tito féle nacionálkommunizmus. Mert végeredményben mind a kettő ugyanaz.

— Nem sokkal az előbb említett események lezajlása után írásbeli parancsot kaptam, hogy ekkor és ekkor jelentkezzem a jugoszláv államfőnél, akivel már említettem — csak egy ízben beszéltem — akkor is telefonon. Nem nagyon örültem a meghívásnak, mert én is vallom a régi katonamondást, hogy a nagy urakat jó elkerülni, mert abból mindig csak bajok származhatnak. Most is az lett a vége, illetve akkori látogatásom az oka, hogy ma itt vagyok a budapesti börtönben 15 évi kényszermunkára ítélve — méghozzá tárgyalás nélkül.

A kitűzött időben pontosan megjelentem és jelentkeztem a titkárságon. Rövid várakozás után diszkréten megmotoztak — vajon nincsen-e nálam revolver vagy egyéb gyilkoló szerszám és máris benn voltam Tito pazarul berendezett hatalmas dolgozószobájában. Ülve fogadott íróasztala előtt és azzal kezdte a beszélgetést, hogy eddig csak jót hallott rólam és meg van elégedve a munkámmal. Ezután részletesen érdeklődött a reszortom-beli ügyekről, majd megkérdezte, hogy párttag vagyok-e? Tagadó válaszomra nem szólt semmit s ebben a pillanatban azt hittem, hogy másnap internálnak vagy kirúgnak állásomból. Ha már minden veszve — gondoltam — legalább őszinte leszek s rövid pár mondatban kifejtettem, hogy nem vagyok kommunista, mint ahogyan német szolgálatban sem voltam náci. Ellenben mindig megpróbáltam kötelességemet a legjobban teljesíteni. Erre felállt helyéről, megveregette vállamat és azt mondta: mi sem kívánunk egyebet nem párttag munkatársainktól. Kezet nyújtott és ezzel a majd félóráig tartó kihallgatás véget ért.

Hogy hogyan néz ki a kommunista Jugoszláviát megteremtő ember — ezen azóta is sokat gondolkoztam. Külsőleg robusztus, erős alakja van, kissé talán hasonlít Göringre, talán még abban is, hogy a német légimarsallhoz hasonlóan ő is szereti a díszes egyenruhákat és külsőségekben is megjátssza az európai stílusú atyai diktátort. Azt hiszem — mint általában a horvát embernek erős, egészséges természete van. Míg azonban a délszlávok általában feketeszeműek, addig Titonak — ugyancsak Göringhez hasonlóan — világoskék szemei vannak azzal a zöldes árnyalattal, amely a nagyon erős és nagyon kegyetlen emberek tulajdonsága. Rövid beszélgetésünk alatt igyekeztem jól megfigyelni ezt a legújabb európai diktátort s néha úgy éreztem, hogy céljai elérésében a legbrutálisabb eszközöktől sem riad vissza. Ezt persze könnyű utólag mondani, hiszen mikor én megismertem, akkor már messze mögötte voltak azok az események, amelyeket még nem értékelt ki az európai történelemírás, de amelyek a maguk borzalmasságában és kegyetlenségében Délkelet-Európa legvéresebb eseményei voltak.

Akarva nem akarva, hosszú belgrádi tartózkodásom alatt mégis tudomásomra jutottak a Tito egyenes parancsára elkövetett vérengzések. Nem akarom részletezni, hogy a Tito-partizánok, hogy végeztek a Triesztben és a Pola környékén élő olaszokkal és a dalmát partvidéken elfogott német katonasággal. Talán akad majd egy oknyomozó történetíró, aki megírja, hogy a Trieszt felett húzódó Karszthegység sziklabarlangjaiba hogyan terelték be az olasz lakosság és a német hadifoglyok tízezreit, hogy azután rájuk robbantsák a barlangot, megspórolva ezáltal még a tömegsírok megásását is.

A bácskai és a bánáti németség és magyarság felszámolásáról sem akarok részletesen beszélni s csak mint európai ember azon csodálkozom, hogy ezek a dolgok Európában és akkor történtek, amikor Potsdamban a félelem nélküli életről és a népek önrendelkezési jogáról beszéltek a győztesek. Hogy mi történt Dél-Magyarországon, a Bácskában és a Bánátban — akárhogyan is titkolják — egyszer úgyis napvilágra kerülnek az ott lezajlott és a minden emberiséget megcsúfoló események. Mert egyszer meg kell tudnia a világnak, hogy a vörös csillagos Tito-partizánok az orosz szuronyok védelme alatt a szó legszorosabb értelmében kiirtottak kétszázezer németet, százezer magyart és kb. ötvenezer horvátot. Férfit, asszonyt, gyermeket mészároltak le és hajtották őket az előre megásott tömegsírba.

És mindezen dolgok mögött ott állott az az ember, akit még eddig senki sem vádolt, sem embertelenséggel, sem egyéb, a legprimitívebb emberi jogok ellen elkövetett cselekedettel. Mert ezek az asszonyokat megbecstelenítő és gyermekeket legéppuskázó, főleg szerb, macedón és montenegrói, embernek nem nevezhető vadállatok ama tárgyalóképes, díszes admirális uniformisban járó, akkor még partizánvezér Tito marsall parancsára cselekedtek. De mondom, ezeknek a dolgoknak a kiderítése nem az én feladatom, mert én csak kis pont, szerencsétlen áldozat voltam abban a harcban, amelyet a látszólag egymással szembenálló, de mégis közös utat taposó moszkvai és belgrádi kommunizmus vív egymással.

Az én tragédiám tulajdonképpen akkor kezdődött, mikor Tito magához rendelt. A látogatásom után következő napon megkaptam államtitkári kinevezésemet a jugoszláv kereskedelmi tengerészeti minisztertől. A Tito parancsára történt kinevezést maga a miniszter adta át és részletesen kifejtette új munkakörömet. Sok minden felejtenivalóm volt s ezért két kézzel vetettem magam a munkába.

Elmúlt egy esztendő, közben megnősültem és 1949 tavaszán az irodai altiszt egyszerűnek látszó jegyzeteket hozott hozzám a minisztertől. A jegyzékben annyi állt, hogy a Duna magyar szakaszán összeütközött egy jugoszláv és egy magyar hajó s a magyar hajó elsüllyedt. A Nemzetközi Duna Bizottság kivizsgálta az esetet és megállapította, hogy a szerencsétlenség okozója a jugoszláv hajó kormányosa volt. Tekintve, hogy abban az időben majdnem ellenséges viszony volt Magyarország és Jugoszlávia között, így a magyar kormány háromszázezer dolláros kártérítési pert indított a jugoszláv állam ellen. Jugoszlávia sokallta az összeget s megindultak az alkudozások. Különböző albizottságok tárgyaltak Bécsben, de egyik kormány sem engedett, s így a végén arra az elhatározásra jutottak, hogy a végső tárgyalásokat a magyar fővárosban, Budapesten folytatják.

A miniszter közölte velem, hogy Tito kívánságára nekem kell a budapesti tárgyalást lefolytatnom, egyrészt mert jól beszélek magyarul, másrészt pedig tisztában vagyok a nemzetközi tengerészeti joggal. Őszintén szólva igen megörültem a megbízatásnak, hiszen mint ahogyan a többi kommunista államból, úgy Jugoszláviából sem igen lehetett külföldre utazni. Fiatal koromban sokat voltam Budapesten, szerettem ezt a szép Duna-parti fővárost s ha meg is változott azóta a világ, azért — gondoltam — csak maradt valami Budapest régi bájából.

A nemzetközi előírásoknak megfelelően a magyar határig jugoszláv hajón utaztam, onnan pedig egy magyar személyszállító gőzösön folytattam utamat. Magyar területen díszes küldöttség várt. Polgári és katonaruhás — sőt ÁVO egyenruhás — tisztek üdvözöltek s rövid beszélgetés után poggyászommal együtt az elém küldött magyar hajóra léptem. A fogadtatás mindenképpen kifogástalan volt. Megkérdezték mi a kedvenc ételem, italom s olyan ebédet kaptam, amely meghazudtolta az éhező kommunista Magyarországról szállongó rossz híreket. Mindannyian csodálkoztak tiszta magyar kiejtésemen, mert mint mondották azt hitték, hogy csak a nevem magyar, de tulajdonképpen szerb származású emberrel fognak találkozni.

Mint később megtudtam, ez színészkedés volt, mert a kis társaság tagjai pontosan tudták nemcsak személyi adataimat, de egész múltamat is, mert minden fel volt írva káderlapomra. De udvariasságuk nem tűnt fel, hiszen gyakran volt részem ilyen nemzetközi fogadtatásban, ahol a nagy vitákat mindig előzékeny udvariaskodások szokták megelőzni. A hajóút egészen a magyar fővárosig a legkellemesebb légkörben folyt le. Mikor a Belgrád és Budapest közötti Duna-szakasz szép vidékeihez érkeztünk, akkor elővettem fényképezőgépemet és megkérdeztem az egyik jelenlevő tiszti egyenruhás kísérőmtől, hogy szabad-e néhány felvételt csinálnom? A kérdést már csak azért is szükségesnek tartottam, mert egy kommunista uralom alatt álló országban az írás és fényképezés igen veszélyes dolog.

De azon a vidéken nem láttam sem erődöket sem egyéb martiális dolgokat. Békés birkanyájak és tehéncsordák legelésztek a parti réteken, amelyek mögött fehérre meszelt házak és békés parasztfalvak nyugodtak. Kérdésemre mindannyian nevettek és gyakran felhívták figyelmemet egy-egy fényképezőgép lencséjére érdemes tájra. Körülbelül tizenöt-húsz felvételt készítettem s egyáltalán nem gondoltam ennek az ártatlan fényképezésnek pokoli következményeire. Azután megint asztalhoz ültünk és délután hat óra felé feltűntek a távolban a magyar főváros tornyai. Megdobogott a szívem, hiszen jugoszláv államtitkári voltom ellenére is magyarnak éreztem magamat és annyira megilletődtem, hogy könny szökött a szemembe. Ismét készítettem egy pár felvételt és észre sem vettem, a hajó máris ott állt Európa egyik legszebb hídjának, a híres budapesti Lánchídnak tövében, ahol a kikötő volt.

A parton alig pár ember lézengett. Géppisztolyos ávós katonák vették körül a bejáratot, ami azonban egyáltalán nem tűnt fel, mert odahaza Jugoszláviában is hasonló kép fogadta az odaérkező bizottságokat. Az ávósok sorfala között a kocsiúton négy hatalmas fekete személyszállító autó állott egyenruhás sofőrökkel a kormány mögött. Mikor partra szálltam — mellékesen megjegyzem, hogy jugoszláv tengerészeti egyenruhában utaztam — három tagból álló bizottság fogadott és üdvözölt a magyar kormány nevében. Csomagomat a második gépkocsira tették, engemet pedig az elsőhöz vezettek. Mielőtt beszálltam volna közöltem az egyik úrral, hogy a jugoszláv követségre szeretnék menni, mert kormányom bejelentette érkezésemet és valószínűleg ottan kapok szállást. Az igenlő válasz után beszálltam az autóba. A fogadó bizottság egyik tagja a sofőr mellett, a másik kettő pedig mellettem helyezkedett el. Azután megindultunk.

Miután jól ismertem Budapestet, azonnal feltűnt, hogy a kocsi felkanyarodott a Lánchídra, átment a budai oldalra és hatalmas tempóban vágtatott a budai hegyek felé — azaz pont ellenkező irányba tartottunk, mint ahol a jugoszláv követség volt. Kérdésemre az egyik kísérőm azt válaszolta, hogy előbb a magyar törvényeknek megfelelően rövid pár pillanatig tartó formaságot kell elintéznünk, azután ugyanezzel a kocsival elvisznek a követségre. Ekkor futott eszembe, hogy mikor partra szálltunk egy futó gondolattal csodálkoztam, hogy senki sem várt a jugoszláv követség részéről a kikötőben. Később megtudtam, hogy a követség érdeklődött a hajó érkezését illetően, de a magyar külügyminisztériumban hat órával későbbi időpontot jelöltek meg.

Az autó lassan elhagyta a város beépített részét, áthaladt a hegyoldalba épült kertvároson és egy előttem ismeretlen villanegyedben lévő elegáns épület előtt állott meg. Feltűnt kissé, hogy ilyen helyen legyen egy közigazgatási épület, de mióta itt jártam annyi minden megváltozott, hogy különösebben nem lepődtem meg ezen a dolgon. Kiszálltunk a kocsiból s udvarias tessékelés után bementem az épületbe, amelynek teljesen magánlakás jellege volt. A hallban egy elősiető inas lesegítette rólunk a kabátot, azután felmentünk egy falépcsőn és az első emeleten egy elegánsan bebútorozott szobába vezettek. Az első pillantásom az ablakra esett s némi meglepetéssel láttam, hogy azon — rács van. Kellemetlen érzések támadtak bennem — elvégre kommunista államból jöttem egy másik kommunista államba, de még mindig nem gondoltam semmi veszedelemre, elvégre kormánymegbízott voltam egy másik államban. Rövid pár másodperc után eddigi két kísérőm kiment a szobából s az ajtó felől olyan zörejt hallottam, mintha óvatosan ráfordították volna a kulcsot a zárra. Azt hittem hallucinálok. Odasiettem az ajtóhoz és megpróbáltam kinyitni — be volt zárva. Dörömbölni kezdtem, semmi válasz. Tekintve, hogy európai embernek tekintem magamat, csak kinyitottam az ablakot, de nem kiabáltam segítségért.

Negyedóra múlva két ávós-egyenruhás katonatiszt jött be a szobába, akik igen udvarias hangon közölték velem, hogy egyelőre nem hagyhatom el az épületet, mert — kémkedés gyanúja miatt házi őrizetben tartanak. Nem értettem az egész dolgot, mire az illetők ugyancsak a legudvariasabban közölték, hogy pár perccel előbb előhívták a hajón készített felvételeket és megállapították, hogy visszaélve hivatalos kiküldetésemmel, katonai célpontokat fényképeztem egy idegen hatalom számára. Erre a magyarázatra elvesztettem türelmemet, elöntött a méreg, odarohantam az ajtóhoz és felrántottam s ekkor jött az igazi meglepetés; az ajtóban két ávós-katona állott felém irányított géppisztollyal a kezében. De mit törődtem én a géppisztolyokkal. Nekirohantam a két katonának, akik fegyverhasználat helyett erélyesen visszalöktek a szobába, ahol hátratántorodtam és elestem.

A két ávós-tiszt felsegített a földről és arra kért, hogy nyugodjak meg, mert az ügyet rövidesen kivizsgálják és akkor elhagyhatom az épületet. Nagy nehezen megnyugodtam és az inas később ételt és ragyogó italokat hozott. A tisztek azonban semmi kérdésemre nem adtak felvilágosítást s mielőtt eltávoztak, udvariasan figyelmeztettek, hogy viselkedjem nyugodtan, mert teljesen felesleges, hogy felvegyem a harcot a magyar államhatalom kémelhárító szervezetével. Estére már eltűnt az inas és két egyenruhás katona megágyazott, megmutatták a fürdőt, ahol megtaláltam a magammal hozott holmikat.

Így múlt el három nap. Igaz, hogy meg volt mindenem, még cigarettáról is gondoskodtak, de még mindig nem tudtam, hogy mi rejlik a magyar eljárás mögött. A negyedik napon újabb háromtagú társaság állított be hozzám és közölték, hogy kimerítettem a kémkedés vádját, amit az új magyar törvények minden esetben a legszigorúbban büntetnek. Anélkül, hogy kértem volna, elém tették az általam készített felvételeket s legnagyobb meglepetéssel láttam, hogy azokba törpeerődöket és egyéb katonai műtárgyakat retusáltak bele — igen ügyesen.

Érveléseimre mindössze annyit válaszoltak, hogyha okosan viselkedem, akkor az ügy nem kerül a hadbíróság elé s ha meg tudunk egyezni, akkor még ma visszakapom szabadságomat. Feltételük mindössze annyi volt, hogy a budapesti rádió mikrofonja előtt magyar és szerb nyelven ki kell jelentenem, hogy mivel magyar embernek vallom magamat örülök, hogy végre megszabadultam Jugoszláviától és ráadásul fel kellett volna olvasnom a már előre elkészített szöveget, amely az egyik jelenlevő aktatáskájából került elő.

A háromoldalnyi gépírásos szövegben mindössze annyi állott, hogy kétéves jugoszláviai működésem során azt tapasztaltam, hogy Tito eladta országát az amerikaiaknak és hogy a jugoszláv rendszer kész felvonulási tervet dolgozott ki a magyar főváros ellen. A rádióelőadáson kívül mindössze még azt kívánták, hogy írjam le a jugoszláv tengerhajózás és haditengerészetre vonatkozó adatokat, amelyeket nekem már csak hivatalomból kifolyólag is tudnom kell.

Mi sem természetesebb, minthogy mind a két kívánságot a legerélyesebben visszautasítottam és követeltem, hogy értesítsék ittlétemről a jugoszláv követséget. Ezek után három látogatóm udvarias fejbólintással távozott. Másnap délelőtt — még mindig a régi udvarias formák között lefüggönyözött autóban — de már nagy gyakorlattal rendelkező határozott fellépésű civil ruhás emberek kíséretében elszállítottak a villából. Az autó ablakait oly gondosan lefüggönyözték, hogy nem tudtam megállapítani merre megyünk. Egy ízben éreztem, hogy a kocsi az egyik Duna-hídon haladt át, tehát a pesti oldalon voltunk. Egy éles kanyarodó után az autó hirtelen megállott s kísérőim csodálatos fürgeséggel kinyitották az autó ajtaját és máris eltűntek egy középszerű hatalmas kapubejárat alatt. Csak azt láttam, hogy egy udvaron álltunk meg s az épület ablakai sűrű vasráccsal voltak ellátva. Pár perc múlva valami titkárszoba félébe jutottunk, ahonnan egy másik elegánsan berendezett nagyobb helyiségbe vittek. Nem volt sok időm körülnézni, mert kinyílt egy párnázott ajtó és azon középtermetű borotvált bajuszú negyven körüli férfi lépett be, akit kísérőim látható reverenciával üdvözöltek. Bemutatkozott:

— Péter Gábor.

Neve nem volt ismeretlen előttem, mert Belgrádban elég gyakran olvastam magyar lapokat és tudtam, hogy mit jelent ez a név Magyarországon. Tehát Péter Gábor, a kommunista Magyarország hírhedt politikai rendőrsége megteremtőjének vendége voltam. De őróla nem akarok bővebben beszélni, hiszen az ő nevét mindenki ismeri és mindenki retteg, aki közelebbi kapcsolatba kerül annak a névnek a viselőjével. S most Péter Gábor ott állt előttem s udvariasan — kedvenc egyiptomi cigarettámmal kínált meg.

— Úgy tudom, ez a kedvenc cigarettája — mosolygott és rám nézett. Megdöbbentem. Ezek mindent tudnak. Ennek az embernek a kopói és kémei ott ültek körülöttem belgrádi hivatalomban is.

Azután újabb mosollyal két diplomáciai útlevelet vett elő a zsebéből. Elém tette őket és arra kért, hogy válasszam ki a kettő közül azt, amelyiket Belgrádban kaptam. Szétnyitottam az összehajtott íveket, de őszintén szólva nem tudtam melyik az eredeti és melyik a hamis.

— Na látja kérem — mondta — így dolgozunk mi. Pedig ezek csak apróságok. Azután felállt és a szobában fel és alá járva kifejtette, hogy végtelen sajnálatosnak tartja saját szempontjaim miatt eddigi viselkedésemet, hiszen régi magyar nemesi családból származom s mint ilyen kötelességem a magyarság érdekében mindent elkövetnem, hogy az áruló Titot eltűntessük a világ színpadáról. Ez után még elmesélte Sztálinnál történt találkozását s megindult hangon dicsérte Magyarország nagy barátját, aki mindent elkövet, hogy béke szálljon a világra. Megismételte a már elmondott terveket azzal, hogyha teljesítem kérésüket, akkor azonnal kineveznek kereskedelmi államtitkárnak. Huszonnégy órai időt adott válaszomra s azután elbúcsúztunk. Ismét megjelent két hatalmas termetű ávós-katona és egy polgári kényelemmel berendezett szobába vezettek. Az ajtót természetesen ezúttal is rám csukták.

Hosszú huszonnégy óráig töprengtem magamban, de győzött a becsületem, mert még akkor sem akartam áruló lenni, ha tudtam, hogy sem az egyik, sem a másik kommunista állam között semmi különbség sincsen. A jugoszláv nacionalizmus pontosan ugyanazokkal a módszerekkel dolgozik, mint a moszkvai járszalagon járó magyar kommunizmus s az egyén élete az egyik államban pontosan olyan rettegés teli, mint a másikban. De hogy az egyik kedvéért árulója legyek a másiknak, azt mégsem tudtam megtenni. Elvégre Péter Gáborék garanciáját nem lehetett készpénznek venni s az is lehetséges volt, hogy a Jugoszláviával való szakításom után éppen ők adtak volna ki Titoéknak. S hogy ez mit jelentett volna, azt még elképzelni is rossz. Nem világnézetileg, de emberileg döntöttem magamban erről a kérdésről. Nem tudtam áruló lenni… Másnap felvezettek Péter Gáborhoz, akinek elmondtam elhatározásomat. Viaszsárga arca még sárgább lett egy árnyalattal, majd rám nézett és ebben a nézésben már tudtam sorsomat. Csak mennyit mondott:

— Nem baj, államtitkár úr. Úgy látszik, még nem ismeri az érem másik oldalát.

Ismét visszavezettek a szobámba, de pár pillanat múlva kinyílott az ajtó és két ismeretlen ember rövid nyersességgel közölte velem, hogy szedjem össze a holmijaimat, mert tovább megyünk.

Így kerültem Budapest hírhedt ÁVO-fegyházába — a budai Duna-parton álló pestvidéki kémelhárító központba.

Az érem másik oldala

Az udvariasság periódusa tehát véget ért…

Alighogy átléptem ennek a kegyetlenségeiről híres börtönnek a kapuját, mindjárt éreztem a Péter Gábor által említett érem másik oldalát. A fogadószobában a fal felé állítottak s ott kellett állnom vagy három óra hosszat, amíg átvették a magammal hozott dolgaimat és beírták a nyilvántartó könyvbe. Egyszer megpróbáltam tiltakozni az eljárás ellen, de olyan választ kaptam, hogy tanácsosabbnak láttam hallgatni. Teljesen meztelenre vetkőztettek és a tengerésztiszti ruhámat elnyelte a ruhatár zsákja. Közönséges rabruhát kaptam és váltás fehérneműt. Azután hátra arc — mars. Mielőtt felvittek közölték velem, hogy senkivel se beszéljek, mert a legcsekélyebb kísérlet is súlyos büntetés alá esik.

Végeláthatatlan lépcsősorokon keresztülhaladva a legfelső, hatodik emeletre vittek, amelyik — mint később megtudtam — a legveszedelmesebb kémek osztálya volt, illetve azoké, akiket épp olyan alaptalanul vádoltak kémkedéssel, mint jómagamat. A folyosó végén megálltunk s pár négyzetméter nagyságú zárkába kellett bemennem. Az osztályvezető is bejött a szűk helyiségbe és nyilván miheztartás végett olyan két pofont adott, hogy a falnak dőltem. Tekintve, hogy ez akkor történt először velem, elvesztettem a fejem s dulakodni kezdtünk. A lármára elősietett még két társa és egyesült erővel úgy összevertek, hogy eszméletlenül terültem el a földön. Arra ébredtem, hogy valami hideg dolog csurog a nyakamon és a fejemen. Egy lavór vízzel öntöttek le az őrök. Mikor feltápászkodtam, újabb erélyes pofonok kíséretében az ágynak nevezett priccsre löktek s közölték, hogy már elmúlt a takarodó és megmagyarázták, hogy miként kell aludnom. Csak háton fekve szabad aludnom és a két kezem a mellemen összekulcsolva kell tartani. Felkelni csak ébresztő alkalmával lehet. A cellában egész éjjel égett a villany s ha oldalra fordultam, azonnal kinyílt az ajtó és a legdurvább szavakkal figyelmeztettek, hogy ismét megszegtem a szabályt, amiért külön büntetést kapok. Így múlt el az első éjszaka, de a másnapi kezdet még rosszabb volt. Alig pár pillanattal az ébresztő csengő megszólalása után irgalmatlan bakancszuhogás közepette elhangzott az első parancs :

— Séta… Séta!

…utána felvágódott a zárka ajtaja. Kinéztem a folyosóra, ahol a zárkák mellett, arccal szorosan a falhoz lapulva álltak sorstársaim. Nem nagyon nézhettem azonban körül, mert az egyik őr odajött és arccal úgy a falhoz lökött, hogy megeredt az orrom vére. Mikor az utolsó zárka lakója is a fal mellett állott — egy pillanatig halálos csend lett az egész épületben. Azután a következőket hallottam:

— Egyes szám indulj! Séta ugyanúgy mint tegnap…

S ekkor nem akartam hinni a szememnek. Az első ember megindult és amikor a lépcső elé ért, négykézlábra ereszkedett és mint valami idomtalan teknősbéka vonszolta le magát a lépcsőn. Azután jött a második, a harmadik szerencsétlen s az egész lépcsőház egy ziháló, kavargó valami volt, ahol mint óriási reptiliák vonszolták magukat a szerencsétlenek. Aki kissé lemaradt az előtte valótól, azt csizmarúgásokkal, ütésekkel ösztökélték. Nyolc-tíz őr sürgölődött az emberek körül, s láttam, hogy aki ellenáll — annak vége. Itt csak egy módja van annak, hogy valaki élve kerüljön ki ebből a pokolból — ha engedelmeskedik és lehetőleg megjátssza az engedelmes rabot. Olyannak kell itt lenni — gondoltam magamban, mint a ködnek, a vattának, ami nem tanúsít ellenállást. Mert aki ellenáll az itt meghal. Az őrök nem emberek — de embergyilkolásra beidomított vadállatok voltak. Aránytalanul nagyobb fizetést kaptak, mint a legjobban fizetett szakmunkás — de ezért a fizetésért embereket kellett halálra gyötörniök és pokollá változtatniok az ottani életet.

Azután rám került a sor. Én is négykézlábra ereszkedtem a lépcsősor előtt és úgy kúsztam végig mind az öt emeletet. Odakinn a hat méter magas téglafallal körülvett udvaron azonnal sorakozó — majd számlálás volt és utána megkezdődött a fegyelmező gyakorlat. És közben idegtépő, állandó durva ordítozás. A gyakorlat után következett a séta, amit az ördögök találhattak ki Dante poklának egy meg nem írt legmélyebb bugyrában. Felső testünknek párhuzamosnak kellett lennie a földdel s lábunkat díszlépésszerűen ugyancsak párhuzamosan kivágni és sarkosan fordulni.

Séta közben óvatosan körülnéztem társaim között. Volt ott mindenféle korú ember. Tizenhat éves gyerek és hetven felé közeledő aggastyán. Parasztok, kiknek arcán még rajta volt a napsugár, és sápadt munkásgyerekek, akik már csak éppen, hogy éltek. És mindegyikük szemében ott ült a rémület, hogy jaj, nem bírom tovább és akkor mi lesz? Az emeletre való visszatérés éppen úgy történt, mint a lejövetel. Négykézláb. És a cellában nem volt szabad még csak leülni sem. Állni kellett egészen a takarodóig, vagy járni fel és alá, mint a ketrecbe dugott vadállatnak. De ha valaki túl sokat kopogott bakancsával a zárka beton padlóján, akkor azt falhoz állították s órákig ott kellett állnia, míg magánkívül össze nem esett, mert nem bírta tovább.

Tíz órakor hozták a reggelit. Három deci feketeszínű langyos vizet szelet kenyérrel és délután öt órakor a vacsora-ebédet ugyancsak három deci levest szelet fekete kenyérrel. Az első nap után már nem csodálkoztam a sétán látott emberek külsején. Csont és bőr voltak valamennyien. Aki régebben volt ott, az soványabb volt a többieknél. Hetek múltak és hónapok. És mindig magánzárkában, egyetlen szót sem váltva senkivel, csak az őrök durvaságait hallgatva. Ottlétem második napján hajnalban még az ébresztő előtt erős motorbúgásra ébredtem, de látni nem láthattam semmit, mert az ablakon vastag dróttal bélelt tejüveg volt, darabnyi szellőző réssel a felső sarokban. Az erős búgás másnap, harmadnap is megismétlődött s pár napi kihagyással újra folytatódott. Később megtudtam, hogy az udvaron történő kivégzések kísérőzenéje volt, hogy elnyomja a bitófa alá kísértek utolsó jaját vagy esetleges kiáltásait. És néha majdnem órákig búgott a teherautók motorja, mert volt hajnal, mikor harminc-negyven embert végeztek ki a kommunista Magyarország urai. Így múlt el három hónap. Már mélyen benn jártunk az őszben, mikor egy reggel nem nyitották ki zárkámat a sétára. Később bejött az őr és felszólított, hogy kövessem.

Előtte kellett mennem. A folyosókereszteződéseknél suttogva irányított: jobbra-balra-egyenesen. Közben állandóan verte kulcsával a folyosó falát vagy a vaskorlátot. Ugyanis, ha valakit visszafelé kísértek, akkor nekem arccal egy falmélyedésbe kellett állanom, míg az illető elhaladt mellettem. Nem volt szabad senkit sem látnom. Se nekem, se a többieknek. Végre egy Sztálin és Rákosi képekkel díszített irodába érkeztünk, ahol ismét a fal felé állítottak. Aztán nyílt az ajtó és két férfi lépett a szobába, mire meg kellett fordulnom. Mind a ketten ávós egyenruhában voltak. Az egyikkel már találkoztam a svábhegyi titokzatos villában s így mint régi ismerőst üdvözölt.

— No K. B. meggondolta magát? — fordult felém barátságos mosollyal. Cigarettával kínált és azt mondta, hogy mióta utoljára látott, kissé megváltoztam.

— Talán nincsen jó helye? — kérdezte cinikus hanglejtéssel, mire alaposan kipakoltam és őszintén elmondtam véleményemet és tapasztalataimat. Unottan hallgatta, hiszen valószínűleg többször hallotta már ezeket a panaszokat azon intézmény ellen, amelynek ő is egyik létrehozója volt s nagyon jól tudta, hogy egy kommunista állam biztonságához éppen úgy hozzátartoznak az ilyen embergyilkos intézmények, mint a normális polgári világhoz az emberi jogok tiszteletben tartása. Újból elmondotta kívánságait s én ismét visszautasítottam azokat. Határozott válaszomra kissé megdöbbent — oh korántsem az én sorsom felett — hanem azért, mert őreá osztották ki az én megpuhításomat s ha ez nem sikerül, akkor rossz pontot kap a káderlapon, ez pedig könnyen a karrierjébe kerülhet.

Tárgyalásunk majdnem két óra hosszat tartott s közben halállal fenyegetett, majd szépen beszélt, néha szinte könyörgött, de hajthatatlan maradtam, mert annyira meggyűlöltem ezeket az embereket; ha felakasztanak sem teljesítem kívánságukat. Mikor visszavittek a cellámba, újból átgondoltam az egész dolgot és úgy láttam, helyesen cselekedtem. Mert — gondoltam — ha elárulom eddigi kenyéradóimat, akikkel eddig semmi különösebb bajom nem volt — akkor azok jogosan végezhetnek velem, ami előbb-utóbb feltétlenül bekövetkezne, mert ismerem a szerb fanatizmust és a szerb bosszúállást. Ha pedig kitartok eredeti álláspontom mellett — úgy talán életben maradhatok s ha más nem is, de megmarad a becsületem. Sajnos később a kényszerítő körülmények és a minden emberben benne rejlő félelem és a fizikai gyötrelmektől való irtózás két padja között a földre estem és tudtam, ha valami csoda révén nem sikerül Nyugatra jutnom, akkor örökre elvesztem úgy magam, mint a világ számára. De a kihallgatás után eltökéltem, hogy megmaradok eredeti álláspontom mellett.

Másnap reggel megint nem vittek sétára, sőt sem reggelit, sem ebédet nem kaptam. Takarodó után a parancsnak megfelelően lefeküdtem. Nem tudom hány óra lehetett, mikor arra ébredtem, hogy lassan kinyílt a zárka ajtaja és az osztályvezető odajött az ágyamhoz és suttogva közölte, hogy öltözzem fel — de cipő nélkül. Megállt bennem a vér, mert tudtam, hogy a kivégzendőket cipő nélkül kísérik utolsó útjukra. Hogy miért? Nem tudom. Lehet, hogy vagy régi orosz vagy új bolsi szokás, de így van. Halálos csöndben megindultam az őrrel a hátam mögött valami ismeretlen cél felé. De az őr ezúttal nem kopogott a kulcsával a vaskorláton. Lementünk a földszintre, majd egy rácsos ajtón át a pincébe, ahol újabb folyosók következtek. Azután még egy emelettel lejjebb jutottunk s megálltunk egy sok minden rosszat sejtető barnára mázolt vasajtó előtt, aminek két oldalán és felső részén különböző színű villanylámpák égtek. Kísérőm megnyomott egy gombot, mire kigyulladt egy kék lámpa, majd egy másik. De az már sárga színű volt. Azután felnyílt az ajtó közepén levő kis nyílás ajtócskája s egy szem jelent meg a nyílásban, őröm halkan odasúgott valamit, mire kinyílt az ajtó, ami mögött újabb hosszú folyosót pillantottam meg, tucatnyi vasajtóval és különböző fényjelző táblákkal.

Osztályvezetőm átadott az illetőnek és visszament, én pedig ott álltam s csak azt tudtam, hogy valami furcsa, talán végzetes pillanatok következnek. A titokzatos ajtó őre ismét bezárta az ajtót, megnyomott két gombot s intett hogy menjek előtte. Rövid pár percen belül újabb két vasajtón mentünk át s mindkét helyen újabb őrök kísértek tovább. A levegőben hol a jodoform éles, vagy a formalin édes, hullaszagra emlékeztető szaga terjengett. Valahogyan a budapesti bonctani intézet hullaháza jutott eszembe, ahol egyszer ifjúkoromban jártam. A szívem hangosan vert, a halántékomon kiütött a verejték — s tudtam, hogy halálfélelem vett hatalmába. Végre egy helyiségben megállapodtunk, amelynek két oldalán fürdőkabinokhoz hasonló cellácskák voltak egyszerű gyalulatlan faajtóval ellátva. Minden ajtón hatalmas szám és egy kis fekete tábla volt, spárgán függő kréta-ceruzával kiegészítve. A mennyezetről erősen tompított fény hullott a furcsa helyiségre és a fürdőkabinszerű cellákban is halvány fény derengett. Kísérőm elolvasott egy pár ilyen fekete táblára írt szöveget, majd megállt — pontosan emlékszem — a 7-es számú kabin előtt és intett, hogy lépjek közelebb.

Felnyitotta az ajtót és a halvány fényben a padló helyén valami süllyesztett, ca. egy négyzetméter nagyságú betonmedencét láttam, melyben víz volt. Szemben a bejárattal pedig egy emberi alakot. Hosszú ideig tartott, amíg agyam lefényképezte az elém táruló képet, de kísérőm, aki egyetlen szót sem szólt, türelmes volt. A szerencsétlen ember térden felüli vízben állott s nyakát vasgyűrű szorította a falhoz. Meztelen alsóteste olykor vonaglott egyet, majd szemében végtelen ijedelemmel felnézett reám, s a feje ismét lecsuklott. Alsóteste teljesen meztelen volt s csak mellét fedte a piszkos rabzubbony. Később a víz törése ellenére is észrevettem, hogy lábai szinte kétszeresére dagadtak. Hosszú órák óta állhatott a vízben, nyakával a falhoz bilincselve. A medence mellett egy viaszkosvászonnal letakart asztalka volt s az asztalon kis üvegpalack. Az üvegen a felírás: sósav. Tágra meredt szemekkel néztem az előttem álló képet s összerezzentem, mikor szótlan kísérőm megérintette a vállamat s intett, hogy hagyjam el a kabint.

Ezután a szemben lévő kabinsorhoz vezetett, ahol ismét elolvasott egy pár fekete táblát, majd kinyitotta az egyik fülke ajtaját és jelezte, hogy lépjek be. A már látotthoz hasonló jelenet fogadott azzal a különbséggel, hogy a falhoz bilincselt szerencsétlen hónaljig állt a vízben. Teljesen eszméletlen volt. Feje — amennyire a vasbilincs engedte — a mellére hanyatlott és teljesen mozdulatlan volt. Itt más módszerekkel dolgoztak, mert a cella oldalsó falán villanykapcsoló volt, amelyet kísérőm egy pillanatra bekapcsolt, mire a meggyötört ember teste úgy elkezdett rángatózni, mint az elektromos drótra, felhúzott békacomb annakidején, mikor az első kísérleteket végezték a villanyárammal és amikor az elektromos tudománynak úttörői nem is álmodták, hogy jön majd egy politikai rendszer, amely húsból és vérből való emberek megkínzására használja fel az emberi tudománynak ezt a hatalmas találmányát.

Azután elhagytuk a cellát s anélkül, hogy egy szót is szólt volna, kivezetett a kabinsoros helyiségből. Imitt-amott ismét kigyulladtak a sárga és piros lámpák. Kinyíltak és becsukódtak mögöttem a vasajtók és ismét átvett az osztályvezető. Épp olyan szótlanul és hangtalan léptekkel, mint ahogyan jöttünk, visszakísért az ötödik emeleten levő cellámba. Lefeküdtem a fapriccsre, két kezemet szabályosan elhelyeztem a mellemen. Becsuktam szememet és azon gondolkoztam, hogy álmodtam-e, hallucináltam-e, vagy valóban valóság volt-e az, amit láttam. És akkor önkénytelenül is megkérdeztem magamtól, hogy vajon miért mutatták meg nekem a kommunista igazságszolgáltatásnak ezt a „boszorkánykonyháját”, amelyet már sokan láttak és talán még sokan fognak látni, de mégis titkolják, mert a kommunista újvilágnak a kínzókamrái nem tartoznak a nagy nyilvánosság elé. Azután akarva, nem akarva, rá kellett jönnöm, hogy ez az éjszakai séta nyilván a délutáni látogatás eredménye volt. Ez volt a mélypontja a Péter Gábor által említett érem másik oldalának. Éhes voltam és fáradt, de mégsem tudtam elaludni, mert — talán ekkor éreztem életemben először, hogy — félek.

Egy embertelen hatalom birtokában voltam, amely céljainak elérése végett a kezébe került emberek finom idegeinek meggyötrése árán akarja elérni céljait. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, mert teljesen ki vagyok szolgáltatva ennek a hatalomnak.

Már virradni kezdett, mikor ismét kinyílt zárkám ajtaja és két fehér köpenyeges őr egy rabot hozott be a zárkába és szótlanul odafektették mellém a priccsre. Azután kimentek. Felugrottam és azonnal megismertem a hozzám bedobott éjszakai vendéget: az az ember volt, akit az első kabinban láttam pár órával azelőtt. Eszméletlen volt. Alsó lábszárai olyan dagadtak voltak, hogy alig látszottak a lábfejei. Elefantiázisa volt, amelyet mesterségesen idéztek elő az új társadalmi korszak hatalmasai. Talán ő sem akart vallani, vagy nem akarta teljesíteni a kívánságokat — mint én. Csajkámból vizet öntöttem szájába és lemostam arcáról a verítéket. Felnyitotta szemét, s mikor megpillantott, valamit mondott, amiből csak annyit értettem… ügyvéd vagyok. Azután visszazuhant előbbi állapotába. A lehetőségekhez képest el akartam helyezni a fapriccsen, mikor újból kinyílt az ajtó és az előbbi két fehérköpenyes katona kezénél fogva kiráncigálta a zárkából a szerencsétlent és a folyosón levő hordágyra tették. Mielőtt bezárták volna az ajtót, egy eddig ismeretlen, alhadnagyi egyenruhában levő katona lépett be a zárkába s jobb kezének mutatóujját a szája elé tette, ami körülbelül annyit jelentett, hogy a látottakról pedig egy szót sem.

Ez két év előtt történt a pestvidéki fogházban. Hogy mi lett a szerencsétlen ügyvéddel, nem tudom. Valószínűleg vallott s vallomása alapján kivégezték őt, de az is lehet, hogy meghalt, vagy valamelyik börtönben elsüllyesztették. Ezután kb. három hétig nem vittek sétára, aminek igen örültem, mert a négykézlábas séták még mindig tartottak. Esténként néha különös, furcsa zajok szűrődtek be zárkámba és minden reggel felüvöltöttek az udvaron az odaállított teherautók motorjai. Akasztottak, akasztottak és akasztottak.

Három hét múlva, zárás után egyszerre kinyílt az ajtóm, az osztályvezető utasítására összeszedtem holmijaimat — amely mindössze egy csajkából, egy kanálból és egy fogkeféből állott — mert törölközőt nem volt szabad tartanunk, nehogy felakasszuk magunkat. Ezután rövid úton átvittek a folyosó végén levő közös zárkába, amelyben újabb három hónapot töltöttem el, s ezen idő alatt sok mindent megtudtam, sok mindent láttam és még jobban mélyére nézhettem annak a világnak, amely propagandájában szabadságot, emberi életet, békét és nem utolsó sorban földi paradicsomot ígér addig, amíg hatalomra nem jut. S azután pokollá változtatja mindenkinek az életét…

Az ötször hat méteres zárkában ottlétem két hónapja alatt állandóan 15—20 ember tartózkodott. Mert lakásnak, emberi szállásnak nem lehetett nevezni azt a szellőzés nélküli, sötét helyiséget, ahová embereket hoztak és emberek tűntek el az államterror nagy süllyesztőjében. Mint mondottam, ez az emelet a halálra váró kémek és kémgyanúsak helye volt, s aki idejutott, az nem számíthatott kegyelemre. Sok emberrel beszéltem, meghallgattam panaszukat, fájdalmukat és nyugodtan állíthatom, hogy normális államban nem csak a közös szoba, de az egész emelet üres lett volna. Már hatodik hónapja sínylődött itt egy fiatal mérnök, aki a budapesti olasz követség szakembere volt. Megbízatása szerint ő ellenőrizte a központi fűtést, az épület elektromos berendezését, a telefonközpontot és általában minden technikai dolgot, ami egy épülettel kapcsolatos. Egy ízben a követség olasz gondnoka megkérte, hogy vizsgálja át a telefonközpontot, mert a jelek szerint lehallgató vonalat kapcsolt be valaki. A mérnök meg is találta a hálózatba bekapcsolt vezetéket és azt kiszerelte. Egyszerű mérnöki feladat volt. Pár nap múlva éjjel elvitték a lakásáról és különböző tortúrák után megtudta, hogy vádat emeltek ellene hazaárulás címén, mert tudnia kellett volna, hogy a lehallgató vonalat a magyar kémelhárító szolgálat építette be az olasz követség telefonhálózatába.

A zárt tárgyaláson hozott ítélet — halálos volt, de az ítéletet nem tudták rajta végrehajtani, mert egy éjszaka közvetlenül a mellettem levő szalmazsákon kiszenvedett. Tüdőbajos volt. Hajnalban, mikor észrevettem az esetet, kikopogtam az ajtón, hogy egyik társunk meghalt. Az volt az őr válasza, hogy „temessék el”. A mérnök holttestét csak másnap délelőtt szállították le a börtön hullaházába.

De nem ez volt az egyedüli haláleset ottlétem alatt. Elsősorban azok mentek el, akik már régebb idők óta voltak benn, akinek gyengébb szervezetük volt, vagy akik bejövetelükkor nem rendelkeztek a szükséges erő és izomtartalékkal. Mert az ellátás? Uram Isten, amit ott kaptunk az egy hat éves gyermeknek is kevés lett volna. Reggel fekete kávénak nevezett lötty és délután öt órakor fél csajka híg borsó vagy bab, szelet kenyérrel. De néha az őrök megharagudtak, akkor még ezt a meghaláshoz éppen csak, hogy nem elegendő ételt sem osztották ki, hanem visszavitték a konyhába, ahol közönséges bűnözőkből álló házimunkás brigádok osztották ki. Mert a házimunkások még rosszabbak voltak, mint maguk az emberkínzásra bedresszírozott őrök. Gorombák, durvák voltak és parancsra vertek. Mindent jelentettek az őröknek, ami tudomásukra jutott, persze erősen felnagyított formában. S hogy kiérdemeljék az őrök elismerését, minden nap produkálniok kellett valami anyagot. Ha napközben valaki leült a szalmazsákjára, azonnal jelentették, hogy az illető lefeküdt és aludt. A büntetés napi kosztelvonás volt három adag pofonnal, vagy rábízták a szerencsétlent a kihizlalt házimunkás pribékre, aki seprűnyéllel addig verte az illetőt, míg összeesett. Ilyen viszonyok között folytak a percek, a napok és a hónapok.

Egyszer alig húsz esztendős zsidó fiút hoztak be valami kémkedési ügyből kifolyóan. Az első fokon kötéláltali halálra ítélték és a mi zárkánkba várta a másodfokú — azaz a jogerős tárgyalást. Minél jobban közeledett a kitűzött határidő, annál furcsábban kezdett viselkedni a fiú. Éjjel felriadt és elkezdett könyörögni, valami láthatatlan bíróhoz, hogy ne akasszák fel, mert még élni szeretne. Tőlem megkérdezte, hogy igaz-e az az állítás, hogy a súlyos testi sérülteket nem szabad kivégezni. Nem tudtam mire céloz ezzel a kérdéssel, de azt feleltem neki, hogy ilyen törvényparagrafust én nem ismerek, de azért, lehet, hogy újabban hoztak ilyen rendelkezést. A tárgyalás előtti nap délutánján, még lámpagyújtás előtt, mikor már majdnem sötét volt a zárkában, észrevettem, hogy holmija közül elővett valamit és bement a külön kis helyiségben álló félreeső helyre. Nem gondoltam semmi rosszra, de azért valami azt súgta, hogy jó lesz figyelnem. Pár pillanat múlva valami furcsa nyöszörgés féle zajt hallottam a helyiségből, mire felugrottam és odarohanva felrántottam az ajtót, szinte beleütköztem a fiúba. Azonnal láttam, hogy amolyan kisebbfajta börtönrémdráma játszódott le a WC-ben. A fiú ott állt előttem véres kanállal a kezében és balszeméből vékony vércsík szivárgott s szemgolyója majdnem a melléig lógott le a kitépett idegszálakon.

— Nem fognak felakasztani! Nem fognak felakasztani! — kiáltozta szinte eszelősen, amint kitámogattam őt a helyiségből. Tekintve, hogy az ilyen öncsonkításért a legsúlyosabb büntetés jár, így megkértem zárkatársaimat — akik javarésze ugyancsak félőrült volt — hogy maradjanak csendben s a jelentés elmulasztása miatt én vállalom a felelősséget. Kimostam a gyerek szemét és valami féltiszta ronggyal gondosan bekötöztem, a szemgolyót meg leeresztettem a WC-n. Azután megmondtam a fiúnak, hogy most maradjon csendben és ne is említse az ügyet, mert akkor felakasztják. A sors különös iróniájához tartozik, hogy szokatlan páciensemet másnap — felmentették és azonnal szabadlábra helyezték. Mielőtt elment odajött hozzám és suttogó hangon közölte: Lássa mégis csak megvolt az eredménye — és maradék szemével a WC felé mutatott. Szegény feje azt hitte, hogy azért mentették fel, mert alumínium kanalával kivájta a fél szemét…

Egy hideg téli napon az őrök robosztus termetű embert dobtak be a zárkába. Rajtam kívül már senki sem figyelt fel, ha új vendég érkezett. Apatikusak és fáradtak voltak valamennyien. És éhesek, de olyan éhesek, hogy a véletlenül lehullajtott morzsáért négyen is ugrottak, hogy megkaparintsák.

Az új vendég, mikor belépett, udvariasan köszönt, majd elmondotta, hogy mesterségére nézve bányász, akit a párt megbüntetett s ő, mint hithű kommunista ezt a büntetést tudomásul veszi, mert a Pártnak mindig és mindenben igaza van. Nyolc évi fegyház büntetést kapott, mert egy idegen hatalom ügynökének elmondta a Tata-vidéki szénbánya termelési adatait. Ezután figyelmeztetett bennünket, hogy jelenlétében semmiféle pártellenes kijelentést ne tegyünk, sőt ezen túlmenően minden nap ekkor és ekkor pártideológiai előadást fog tartani, tekintve, hogy ő végzett pártideológus. A felhívásnak nem volt valami különösebb eredménye. Csak én ültem mellette néha órákon keresztül és hallgattam naiv és szemellenzős megállapításait, inkább azért, hogy gondolataimat elűzzem, illetve, hogy ne foglalkozzam saját sorsommal — minek túlzásbavitele a legkellemetlenebb velejárója a börtönéletnek.

A jó, tápláló bányászkoszthoz szokott elvtárson rövidesen furcsa változások történtek. A negyedik napon már alig bírta elmondani mondanivalóját. Egyszer mondat közben hirtelen megállott beszédében, körülnézett, majd odahajolt a fülemhez és suttogó hangon kérdezte: mondja itt sohasem adnak csirkét? Először azt hittem, hogy tréfál — de azután láttam, hogy komolyan kérdezte.

A második héten fekete karikák gyűrűztek a szeme alatt és néha szinte erőszakkal kellett megakadályozni, hogy rá ne vesse magát azokra, akiknek még volt valami kenyerük. Az előadások persze már régen megszűntek. Az ember szenvedett és gyötrődött s mind furcsábban kezdett viselkedni. Egy hónap múlva mikor már vagy tizenöt kilót fogyhatott, dühöngeni kezdett és úgy kellett lefognunk. Az elősiető őrök a házimunkások segítségével kényszerzubbonyba húzták és elvitték. Egy hónapnál nem bírta tovább az éhezést.

A cella egyik ablakában már évek óta ott hevert egy rossz sakktábla és a hozzátartozó 32 figura. A sok használattól már alig lehetett megkülönböztetni a feketét a fehértől. Egyforma piszkosak és zsírosak voltak. Valamikor évekkel ezelőtt gyúrhatta valaki kenyérből, amikor még nem kellett éhen halniok az elítélteknek. Az egyik nap valaki játszani akart, de csak a sakktáblát találta. Tűvé tettük az egész zárkát, de a figuráknak se hírük se hamvuk. A zárkaparancsnok megindította a nyomozást s kiderült, hogy az egyik fiatal fogoly éjjel óvatosan felkelt, odalopódzott az ablakhoz, leemelte a figurákat és pokróca alatt mind a harminckettőt megette. Lovat, parasztokat, bástyát, sőt még a királynét is.

Így múlt el három hónap azzal a változatossággal, hogy a közös zárka lakóit még csak sétára sem vitték. Három hónap múlt el egy emberekkel túlzsúfolt zárkában, az éhezéstől félőrült emberek között. Lassan kezdtem érezni, hogy az én bikaerős természetem idegeim is a vég felé közelednek. Hol volt már a régi tengerészkapitány, aki valamikor ott állott az Imperiál fehér hajóhídján és aki Schneider kapitány előadását hallgatta az Indiai óceán kellős közepén úszó hajón egy üveg angol whisky mellett. Olyan messze voltam már a régi énemtől, mint a szabadság attól a világtól, amelyben éltem. Lassú halálra ítélt rab voltam. Védtelen nyomorult rab egy embertelen hatalom szorító markában. Rongy senki, aki koszos fecnikben jár és már csak azt lesi, hogy soványabban avagy a szokottnál bővebben méri az őr a csajkába löttyintett borsólevet. Rab, aki elvesztette emberi méltóságát és ételosztáskor nyomorult rabtársa csajkáját lesi, hogy annak több avagy kevesebb jutott-e. Rab lettem kívülről-belülről — azaz kezdtem magamon észrevenni azokat a jeleket, amelyeket az első napokban annyira elítéltem rabtársaimnál. Gondosan kezdtem vigyázni a kenyeremről lehullott morzsákra és egy ízben egy fiatal gyerekrabot durván ellöktem, mikor hirtelen lehajolt az én kenyeremről lehullott nagyobb morzsadarab után. Rájöttem, hogy egy bizonyos határon túl a szenvedések nem nemesítenek — hanem éppen ellenkezőleg elaljasítják a lelket.

Azután rabságomnak ez a periódusa is végétért. Három hónap után ismét kihallgatásra vittek. Bevallom az irodába vezető úton már nem voltam olyan határozott, mint három hónap előtt. Kompromisszumon gondolkoztam — szóval azon, hogyan javíthatok sorsomon, amelyet kezdtem elviselhetetlennek tartani. Oh, ma már jól tudom, hogy a rabtartók jó pszichológusok és pontosan tudják, hogy lehet megpuhítani az embert és hogyan lehet a legnagyobb ellenállóból is kezes bárányt csinálni. Az előbb említett bányásztársam nem bírta az éhezést és megbolondult. Én nem bírtam a közös zárka szenvedéseit, az embertelen életkörülményeket, az éhezés, verés által száműzött kultúrálatlanságot, az embernek, Isten ezen legnagyszerűbb alkotásának morzsákért reszkető állattá degradálását, a szürke kis börtöntragédiák szomorú sorozatát s ezért a kihallgatásra vezető út pár perce alatt eltökéltem, hogy alkudozni fogok, bár tudtam, hogy ezzel megölöm magamban a jövőt, mert már pár nap múlva első vallomásom megtétele után Belgrádban tudni fogják vallomásom pontos szövegét.

A kommunista államok még akkor is bizalmatlanok egymás iránt, ha látszólag a legjobb barátságban is élnek egymás mellett.

Valójában azonban Moszkva utasítására egymást ellenőrzik és ahogyan Belgrádban tudnak mindent, ami Budapesten történik, úgy a dolog fordítva is áll. Pénzekkel, megfélemlítéssel dolgoznak s mindenütt ott találhatók a beépített emberek. És ennek ellenére mégis elhatároztam, hogy alkudozni fogok, mert csak így véltem javítani a már majd félév óta tartó sanyarú sorsomon. Az irodában régi ismerősöm a magas ávós ezredes fogadott. Mikor megpillantott, láttam az arcán, hogy ő maga is megdöbbent azon a változáson, amit az úgynevezett puhító kúra okozott. Mert ekkor már csont és bőr voltam. Ellentétben a legtöbb társammal, csak az agyam maradt egészséges, mert világosan láttam mindent és a hosszú éjszakai beszélgetések során jól felépítettem magamban a kommunista igazságszolgáltatás menetrendjét. Tudtam, hogy hívni fognak, mint ahogy tudtam azt is, hogy nem mernek megölni, mert Belgrádban még a zárkaszámomat is tudják. Az ezredes hosszú bevezető után kijelentette, hogy rádióbeszédem már nem érdekes, az idejét múlta, de ha megtettem volna, akkor ma már államtitkár lehetnék — igazi hazámban — Magyarországon. A bevezető után rövid tárgyilagos mondatokban közölte kívánságait. De azok sem voltak újak. Azt kívánta, hogy adjak pontos és részletes beszámolót a jugoszláv tengerészeti minisztérium szervezetéről, munkabeosztásáról, írjam le a vezető tisztviselők neveit és készítsek pontos kimutatást úgy a folyami, mint a tengeri hajókról.

Előre megfontolt szándékkal tétovázó hangon válaszoltam, majd azt mondtam, hogy jelenlegi állapotomban erre képtelen vagyok. Az elégtelen ellátás s a többi kínzás meggyöngítette emlékezőtehetségemet. Ezt meg kellett tennem, mert a börtönbe jutott ember számára igaz az a szabály, hogy aki időt nyer, életet nyer. Az ezredes megígérte, hogy amennyiben meg lesznek elégedve munkámmal, akkor ügyemet felülvizsgálják s addig is háromheti próbaidőre más helyre visznek, ahol nyugodtan dolgozhatom. Tehát megegyeztünk. Nem vittek vissza zárkámba, hanem lekísértek a földszinti udvarra, ahol bekötözték szememet és az ezredes kíséretében a kocsi megindult. Körülbelül félóra múlva az autó megállt s egy vasajtó csikorgását hallottam. Pár kanyarodó, pár lépcsőfok és levették rólam a szemkötést. Kisebbszerű fogház előtermében álltunk. Mint később megtudtam, a budai ávós kémelhárító központból a kőbányai Gyűjtőfogház hírhedt Kisfogházába vittek. Ragyogó tisztaság volt mindenütt. A földszinten végigfutó zárkasor előtt ujjnyi vastag linóleumszőnyeg fogta fel a lepések zaját. A fogház őrei kivétel nélkül még nappal is filcpapucsban jártak. Minden zárkaajtó előtt alacsony szék, rajta alumínium pohárral, törölközővel és fogkefével. Ez volt az elitbörtön, ami annyit jelent, hogy idehozták azokat, akik közül csak kevés hagyhatta el élve az épületet.

Az átvétel annyiból állt, hogy megmotoztak és piszkos zsebkendőmet is elvették. Zsebnélküli darócruhát kaptam s azután felvezettek az egyik második emeleti zárkába. A zárka berendezése azt mutatta, hogy valahol, valamelyik titkos börtönügyi osztály nagyon gondosan és aprólékosan tervezte meg annak berendezését. A fapriccs négy lábát beágyazták a cementpadlóba, a villanykörtét ugyancsak bemélyített üregbe helyezték el, előtte erős acélráccsal. Az ablakokat kívül-belül rács fedte s az üveg itten is ujjnyi vastag dróthuzalos tejüveg volt. Még a WC-t helyettesítő csöbör is oda volt láncolva a falhoz, hátul lakattal lezárva. Mert még azt is ellenőrizték, hogy mi kerül ezekbe a csöbrökbe. Nekem külön kis asztalt hoztak be, pontosan megszámolt száz ív papírral és egy ceruzával.

Ebben a helyiségben megfelelő táplálkozás mellett dolgoztam három hétig. A három hét alatt egyetlen hangos szót sem hallottam, se ajtónyitást, sem semmiféle más zajt, olyannyira nem, hogy néha úgy éreztem magam, mint a kriptában. Hangtalan, néma őrök minden héten egyszer vittek fürödni és a fürdési idő alatt is állandóan figyeltek, nyilván azért, nehogy öngyilkosságot kövessek el. Az előbbi börtönnel szemben ez volt a másik véglet. Ott lármával ölték az idegeket, itt nyomasztó, kínos csenddel. A csend olyan volt, hogy minden hajnalban felébredtem valami neszre. Ez a nesz alig volt erősebb, mint az a légáramlat, amit egy mozgó ember okoz. De a hallásom olyan éles lett ebben a csendben, hogy még azt is meghallottam. Azonnal ösztönösen éreztem, hogy mit jelentenek ezek a hajnali neszek. Ekkor vitték kivégzésre azokat, akiket tárgyalás nélkül intéztek el. Csendben, sunyi módon, a világosság beállta előtt végeztek azokkal, akikről nem volt szabad tudnia a világnak. Mindjárt az első séta alkalmával észrevettem, hogy a hatalmas falakkal körülvett kisfogház északi oldalán hat cementlap sorakozik egymás mellett. Hat betonmélyedést takartak a lapok, s olykor mind a hat bitófát belehelyezték a gödörbe. Persze ezt is csendben csinálták. Mint a gyilkosok. De valószínűleg nemcsak én, hanem a kisfogház többi lakói is számolták a tompa koppanásokat. Néha csak egy… kettő, de néha hat koppanás zaját továbbították a falak.

Agymosás

Három hét múlva két civil ruhás, micisapkás fiatalember jött be a zárkába, s csak annyit kérdeztek:

— Kész van?

Válasz helyett átadtam nekik az iratcsomót, azt pontosan megszámolták s mivel csak kilencvennégy oldal volt, megkérdezték, hogy hol van a többi hat ív papír. Az űrcsöbörre mutattam. Egyikük suttogva mondta: többet ilyet ne tegyen. Azután elmentek. Három nap múlva a fogházirodába hívtak, ahol már kisebb társaság várt az ismerős ávós ezredessel. A társaság többi tagja orosz és magyar hajózási szakértő volt. Az ezredes nyilván megfeledkezett a siralomvölgyének kötelező csendjéről s a legdurvább hangon lehordott és azt mondta, hogy amit írtam azt egy negyedik elemista is tudja. Az ezredes után a jelenlevő szakértők vették át a szót és rendre megcáfolták az általam írt adatokat, úgyhogy azonnal láttam, hogy komolyan értik a dolgukat és nem lehet tovább kukoricázni. Egy borítékban újabb száz ív papírt kaptam — de csak egy heti időt adtak az adatok leírására. Mielőtt visszavittek a zárkámba az ezredes magához hívott és megkérdezte, hogy tudom-e hol vagyok. Bár tudtam, mégis azt mondtam, hogy nem.

— Akkor majd én megmondom, — válaszolta. Olyan helyen van, ahol száz ember közül csak egy kerül el innen élve. Én megadom a lehetőséget magának, hogy ez a szerencsés maga legyen — mondotta. Láttam, hogy komolyan beszél s mivel nem volt más választásom, leírtam mindent, azaz hogy elkerüljem az egyik kommunista állam halálos ítéletét ugyanakkor aláírtam a másik államra vonatkozó saját halálos ítéletemet, mert abban biztos vagyok, hogyha mégegyszer átlépném a jugoszláv határt, akkor ott kapnám meg azt, amit Budapesten sikerült elkerülnöm: a kötelet.

Egy hét múlva a két micisapkás fiatalember ismét elvitte az iratokat és másnap két fegyőr átkísért a Kisfogházzal szomszédos Kisszálló nevű épületbe, ahol a Kommunista Párt fordító irodája dolgozott. Úgy látszik meg voltak elégedve munkámmal, hogy erre a helyre hoztak, ahol rendes polgári ellátást, cigarettát és minden más olyan dolgot kaptunk, amely az eddigi börtönviszonyokhoz képest valóságos paradicsomnak tűnt fel. Négyen dolgoztunk egy normálisnál háromszor nagyobb zárkában.

A fordítótársaság tagjai majdnem mind kizárólag elhajlott vagy közönséges bűncselekményekből kifolyólag elítélt kommunisták voltak. De volt egy pár szociáldemokrata is közöttük. Itt fordította például angolról magyarra Churchill emlékiratait a Tildy-féle Magyar Köztársaság londoni sajtóattaséja, Ignotus Pál és még többen mások. Én a jugoszláv lapszemlét csináltam, de azonkívül pontosan megkaptam a különféle jugoszláv kőnyomatosokat s azokat kellett magyarra átültetnem. Néha bizalmasabb jellegű jelentéseket, sőt kémjelentéseket is kaptam fordítás céljából. Ilyen írások előtt mindig megjelent egy torzonborz kinézésű, nagy műveltségű ávós alkalmazott, aki az iratok átadása előtt közölte, hogy legokosabban teszem, ha fordítás után azonnal elfelejtem a szöveget, mert ha azok tartalmáról csak beszélni is merek, akkor nem is lehet kétséges a büntetés — mondta — s jobb kezével hurkot rajzolt a nyaka köré.

Mondanom sem kell, hogy a jelentések és a Belgrádból bizalmasan megküldött szerbnyelvű iratok elég pikáns dolgokat tartalmaztak. Ilyen iratokból szereztem tudomást az egész Rajk ügyről és arról a mészárlásról, amelyet ezzel kapcsolatban végeztek. A jugoszláv sajtó bőven kommentálta ezeket az eseményeket s a vak is láthatta, hogy a volt magyar belügyminiszter, Rajk László kivégzése csak azért történt, hogy a magyar belügyekbe való erőszakos beavatkozással kompromittálja Moszkva a Kominformból kiugrott Jugoszláviát. Rajk László bűnös volt abban, hogy az úgynevezett szovjetorosz felszabadítás után sokezer embert végeztetett ki tisztogatás címén és hogy a legbrutálisabb eszközökkel akarta rákényszeríteni az országra a kommunista tanokat, de amiért kivégezték — a Titóval való tárgyalás és összeesküvés — ebben az egyben olyan ártatlan volt, mint egy amerikai néger, aki még hírét sem hallotta Tito marsallnak.

Az ügy nem hatott rám túlságosan, elvégre ez a kommunisták belügye volt és kommunista államban egyáltalán nem tartozik a ritka esetek közé, ha miniszteri székből kiemelt minisztert vád alá helyeznek, bebizonyítják róla, hogy kapitalista bérenc, kém, hazaáruló és rövid tárgyalás után — minek során ő maga is bevallotta bűnösségét — agyonlövik Moszkvában vagy felakasztják Budapesten. A fordítóirodában — mai napig sem tudom, hogy miért — mindössze három hónapig dolgoztam és testileg magamhoz térve fejeztem be ottani működésemet úgyszólván egyik napról a másikra. Hogy itten is öt percen belül kellett összepakolnom, azon nem csodálkoztam, mert az orosz mintára dolgozó kommunista börtönvezetőség egyik alapszabálya az, hogy a rabokat — különösen a veszedelmesebbeket — állandóan mozgatni kell, nehogy túlságosan megmelegedjenek egy helyen, ahol esetleg veszedelmes gócokat képezhetnek maguk körül.

Egy másik elgondolás szerint azoknak az embereknek, akik bizalmas munkát végeztek, agymosáson kell átesniük. Tehát ha valaki pár hónapig dolgozott bizalmasabb munkakörben, azt három hónapra szigorított magánzárkába kell dugni, hogy az éhség, a pofonok és a nélkülözések elfeledtessék vele a korábbi dolgokat. Így jártam én is. A fordítóiroda után mocskos, piszkos magánzárkába kerültem, fél ellátással, mindennapi pofozással, sőt vasraveretéssel is, mely büntetést azért kaptam, mert séta közben egyszer felnéztem az égre. De ha a földre néztem volna, akkor sem kerülhettem volna el ezt a barbár fenyítést, mert már előre kiszabták rám az agymosáshoz szükséges ellátmányt. Azután elmúlt ez a három hónap is és egy szép napon a kommunista állambörtön mérnöki osztályára kerültem.

De az igazi agymosást akkor kaptam, amikor egy késő délutánon felkeresett zárkámban az intézetvezető és két bírósági hivatalnok, akik minden bevezetést és utószót mellőzve, merev arccal felolvasták előttem a népbíróság jogerős ítéletét, amelynek értelmében kémkedésért 15 évi kényszermunkára ítéltek. Mielőtt magamhoz tértem volna ámulatomból, máris becsukódott a zárka ajtaja s ismét egyedül maradtam. Az ítéletet ugyanis semmiféle tárgyalás nem előzte meg, kihallgatásaim során semmiféle jegyzőkönyvet nem vettek fel, ügyész sem hallgatott ki, s már akárhogyan is megszoktam az újvilág furcsa és európai ember számára lehetetlennek tűnő judikatúráját — saját ítéletemen mégis csak elcsodálkoztam. Később több ízben kihallgatásra jelentkeztem a börtön vezetőnél, de úgy látszik személyemmel kapcsolatban külön utasítása lehetett, mert perújrafelvételi kérésemet meg sem hallgatta. Lassan beletörődtem ebbe is, mint ahogy mindenbe beletörődik az ember, akit éheztetnek és akit hónapokig tartanak négy fehérre meszelt fal között. Állat voltam, akinek az volt a legnagyobb problémája, hogy egy falattal több étel jusson a szájába.

Így múlt el újabb négy hónap s egy szép napon az egyik börtönpolitruk közölte velem, hogy bizalmas munkakörben dolgozhatom a budapesti állambörtön mérnöki irodáján. Még aznap délután átszállítottak az úgynevezett Kisszállóba, ahol felvették adataimat és utána figyelmeztettek, hogy amit pedig itt látni és dolgozni fogok, arról még halálos ágyamon se beszéljek. Pontosan ugyanazokat a szavakat használták, mint annakidején, amikor a fordítóirodába kerültem. Ez a börtönbeli mérnöki osztály a legszigorúbban ellenőrzött büszkesége volt a börtönügyi minisztériumnak. A különálló épület nyolcvanegynéhány helyiségében kb. 100—150 letartóztatott mérnök és technikai rajzoló dolgozott a börtönök viszonylatában elég jó körülmények között. Terveztek itt mindent, hajót, motorokat, börtönépületeket, munkásházakat, olajkutakat és amit csak el lehet képzelni a technika világában. Engem a hajóépítésügyi osztályba osztottak be, ahol négy társammal egyetemben hónapokon át régi német tengeralattiárókról készült terveket kellett átrajzolnunk és cirill betűs orosz felirattal ellátnunk. A rajzokat azután gondosan becsomagolták és ismeretlen helyre, — valószínűleg Oroszországba — szállították. Mint az eredeti rajzokról kiderült, azokat valamelyik északi-tengeri német hajógyárból zsákmányolták az oroszok. De nem ez volt a legérdekesebb, hanem az a bizonyos másik dolog, amit mindenütt űznek a világon, ahol moszkvai járszalagra jutottak a nemzetek.

Egy tavaszi délután különlegesen épített, hatalmas vontatótraktorok óriási vadonatúj gépet vontattak be a mérnöki iroda épületének udvarára. Valamennyiünket kivezényeltek és mindannyian segédkeztünk a hatalmas ládába csomagolt gép lerakásánál. A ládán angol nyelvű feliratok voltak és valahol Brüsszelben adták fel Budapestre. Mikor leraktuk a több köbméter nagyságú ládát, géppisztolyos örök vették azt körül, majd másnap megjelent egy csomó rabmunkás és a magukkal hozott faanyagból tetővel látták el a drága kincset. Jó kommunista szokás szerint szinte óránként váltogatták egymást a bizottságok, tanakodtak, jegyzőkönyveztek, fontoskodtak és mi az irodaablakból lopva figyeltük, hogy vajon mi kerül ki a titokzatos ládából. Pár nap múlva, mikor már készen állott tető és kerítés, újból kivezényeltek bennünket az udvarra, kalapácsot, baltát, szöghúzót kaptunk és lebontottuk a deszkaburkolatot. Vadonatúj, Amerikában gyártott útdöngölő béka volt a láda titka. De még mindig nem értettük, hogy miért kellett azt idehozni és miért volt szükség a titokzatos körülményekre. De aztán megtudtuk. Az öt legjobb gépészmérnök segédletével két hónapon át darabjaira szedtük szét a masinát, minden darabot felmértünk és még a legutolsó csavarról is pontos mérnöki rajzot kellett készítenünk. Természetesen orosz felírással. Mikor már készen volt a több ezer rajz, akkor kiderült a következő: az egyik nagy amerikai cég egy brüsszeli gépipari kiállításon bemutatta ezt a legújabb rendszerű útdöngölő gépet, amelyből egy darabot a magyar kormány megbízottja is megvett. Sem többet, sem kevesebbet, mint egyetlen egy példányt. A gépet hazaszállították, a rabmérnökökkel elkészítették annak terveit s lehet, hogy most vagy valamelyik orosz vagy cseh vagy magyar gépgyárban sorozatban gyártják, mint a kommunista technokrácia legújabb diadalát.

De azt hiszem ez éppúgy nem zavarja az amerikai gépipart, mint ahogy nyilván nem zavarja a német, francia vagy angol gyárakat sem az a tény, hogy a budapesti Gyűjtőfogház mérnöki irodájában hasonló módon „terveztünk” német gyártmányú töltőtollakat, patentceruzákat, fényképezőgépeket, valamint hasonló angol és francia védjeggyel ellátott egyéb tárgyakat. A szabadalmi joggal igazán nem törődhetnek egy kommunista állam vezetői akkor, amikor arról van szó, hogy nemcsak politikai, de gazdasági és ipari téren is le kell győzniök azt a rothadt Nyugatot, amelynek alkotásaiból és tudásából táplálkozva igyekeznek annak nyakára lépni.

Másik érdekessége volt ennek az irodának az építészeti osztály, ahol a letartóztatott építészek hónapokon keresztül csak börtönöket, koncentrációs táborokat és különböző állambiztonsági célokra szolgáló létesítményeket terveztek. Az egyik osztályon hónapokig tartott a megtervezése egy bányavidéken épült rendőrségi klubnak. Nyugaton persze azt gondolják, hogy egy ilyen rendőrklub olvasóteremből, zeneszobából és hasonló ártatlan dolgokból áll. De a kommunista rendőrkluboknak más hivatásuk volt. Itt a zeneszoba mellé oda kellett tervezni a hármas titkos bejáróval ellátott lőszerraktárt és az egész területen be kellett mérni a terepet, nehogy valahol holttér keletkezzen. Röviden, ezeket az épületeket úgy kellett megkonstruálni, hogy a térre és a körre környező utcákra néző területek elérhetők legyenek az épületbe beépített géppuska-állásokból. Azután terveztünk őrtornyokkal ellátott és kettős drótkerítéssel körülvett barakkvárosokat, terveztünk a koncentrációs táborból a bányaaknáig vezető szögesdrót úthálózatokat úgy, hogy a táborokban élő rabok, amíg megközelítették a bányaié járatot mindenütt őrtornyokkal megspékelt drótalagutakban mehettek munkahelyükre.

Nagyon örülök, hogy láttam azt a munkát, ami ebben a világtól hermetikusan elzárt mérnöki irodában folyt, mert tulajdonképpen csak itt kaptam betekintést egy ördögi módon kiagyalt és felépített kommunista állam belső berendezéséről. Külön szobában dolgozott a dél-magyarországi olajkutak életfogytigra ítélt mérnökigazgatója, a világon mindenütt ismert Papp Simon is. Mikor kémkedés miatt letartóztatták, egymásután merültek fel a magyar olajtermelés körül a legsúlyosabb zavarok. És ezeken a zavarokon csak a börtönben sínylődő Papp Simon tudott segíteni. A kommunista állam vezetői azonban nem szégyenlősek s ezért egyszerűen utasították a börtönben levő olajtudóst, hogy folytassa munkáját. Odavitték hozzá a terveket, rajzokat, s lassan húsz főből álló iroda keletkezett körülötte, ahol a vezérlő gondolat a rab mérnök kezében futott össze és az alantasok kívülről bejáró — látszólag szabad emberek voltak. Néha — szükség esetén — lefüggönyözött autóban elszállították Papp Simont. Levitték a helyszínre, ahol utasításokat adott s azután ugyancsak lefüggönyözött autón visszahozták őt a börtönbe, ahol tovább dolgozott.

Általános szokás volt ezen a helyen, hogy hat hónap múlva — periodikus rendszerben minden mérnököt három hónapig magánzárkába dugtak, hogy elfelejtse a látottakat. így járt le az én hat hónapom is, ezért vagyok most itt ebben a zárkában s tudom, hogy két hónap múlva megint visszakerülök a hajótervező osztályra, ahol Nyugatról ellopott öreg tengerjáró hajók terveit kell rekonstruálnom. örülök, ha majd ismét dolgozhatom, s nem gondolok a további jövőre, mert jövőmet éppenúgy megölte a kommunista igazságszolgáltatás, mint ahogy annyi más minden magasabb és nemesebb dolgot elpusztított. Ha lejár a büntetésem, tudom, kiadnak Jugoszláviának és hogy ott mi lesz a sorsom, az nem kétséges. Életem és működésem belekerült a kommunista gépezet fogaskerekei közé, amelyek kérlelhetetlenül szétmorzsolnak mindenkit, aki akarva nem akarva részt vett annak munkájába.

Titoék nacionálkommunizmusa csak ideológiában, de lényegében egyáltalán nem különbözik a moszkvai kommunizmustól. Az egyikben éppenúgy lábbal tiporják a legelemibb emberi jogokat, mint a másikban. Az ember nem számít, csak az eredmény és aki emberibb életet kíván, vagy a legkisebb mértékben is elégedetlenkedik — az elpusztul. Néha azt hittük, hogy Európában élünk s hogy ezekben a kommunista uralom alatt élő országokban is érvényesek azok a jogok és követelmények, amelyeket a keresztény Európa hívott életre az elmúlt kétezer esztendő során. De hamar beláttuk, hogy ezek az elképzelések csak illúziók s a szellem és a gondolat szabadsága teljesen elsorvadt a terror és géppisztolyok barbár uralma alatt.

És ez egyaránt vonatkozik a Tito féle nációnál vagy a többi orosz megszállás alatt álló moszkvai orthodox kommunista országra. Itt is ott is megszűntették az élet magasabb értelmét és nemcsak a testet, de lassan a lelket is megölik és elproletarizálják. Ahelyett, hogy a szocializmus felé vezető úton felemelték volna az embert, hogy szabad szárnyalást adtak volna a gondolatnak és a léleknek, letaszították és a mindennapi betevő falatért remegő és ölni tudó kiéhezett proletár rabszolgát csináltak belőle. Európa „vasfüggöny” mögötti része megszűnt Európa lenni s hogy ez mit jelent, ezt csak azok tudják, akik ismerik még azt a régi Európát, amely annyi szép és nemes dolgot adott a világnak a hosszú évszázodok során…

*

A Norddeutscher Lloyd egykori büszke kapitánya elhallgatott és két kezét feje alá téve nézte a rácson túl ragyogó örök csillagokat.

A zárkára ráborult a reménytelen csend és négy szennyes szalmazsák mindegyik lakója érezte, hogy valamennyien hasonló lehetetlennek hangzó történettel tudnák megtölteni az éjszakát. De most mind a négyen hallgattak. Valahol messze felbőgött egy ötágú csillaggal díszített gyár szirénája s egy új nap kezdetét jelezte. Hajnalodott. A volt tengerészkapitány megigazította feje alatt a párnául szolgáló ruhadarabokat s mielőtt elaludt volna még a következőket mondotta:

— Tudjátok, sokszor gondoltam, hogy végzek magammal, mert nem bírom ezt a rettenetes életet és inkább elmenekülök a még elém váró szenvedések elől. De azután rájöttem, hogy gyávaság a halált választani addig, amíg millió és millió testvérünk ugyanígy szenved odakint és reménytelenül is reméli, hogy egyszer mégis csak megvirrad és a nagy rács mögött is feltűnik egyszer az emberibb és szabadabb világot jelentő napsugár. De addig — jóéjszakát…

Nyomtatható változat