Kovács János ÁVO-s ezredes behívatta Woititzot és ott előttünk úgy lehordta mint a „pengős malacot” és bár ez elégtételnek látszott, Matyi ragaszkodott a kilépési szándékához, így Kovács áthelyezte a Nehézipari Minisztériumba.

Én vagy két hétig a Kovács János ÁVO-s ezredes szobája melletti helységben tanyáztam Weller Antallal /nagy tétlenségben/, majd megkezdődött az Útlevél Osztály kialakítása. Vezetőül Temesvári /Hoffer/ György őrnagyot, helyetteséül Weller Antalt bízták meg. Temesvári, miután Weller alig ismert valakit a P.R.O. Politikai Rendészeti Osztályon, kezdte megalakítani az osztályt, főleg Szoc.dem. barátait, Kelemen Pál, Busztin Gábor, Szelmeczi Péter, Horváth Ottó, valamint a kommunista Sallai Miklós képezték ennek a csoportnak a magvát. Wellernek én voltam a jelöltje.

Egy alkalommal, amikor az útlevél rendeleteket tanulmányoztuk és mindenki jelen volt, bejött Kovács János ezredes, sokáig nézegetett bennünket, egyik-másiktól megkérdezte mi volt a háború előtt a foglalkozása. Nem látszott nagyon elégedettnek. Oroszul beszélt pár szót Wellerrel és együtt mentek el. Weller fél óra múlva visszajött és Temesvárinak igen tapintatosan tudomására hozta, hogy Kovács János ezredes nincs megelégedve a csoport összetételével.  Másnap Temesvári beszervezte a csoportba Szabó Kálmánt és Jámbor Zolit, akik valóban munkásszármazású nyomozók voltak.

10-12 főre emelkedett a csoport létszáma és 1946 december 11-én reggel mindannyiunknak kezébe nyomta Kovács János ezredes a Főkapitányság állományába való áthelyezésünket, egyúttal Münnich Ferenc főkapitány megbízóleveleit, mellyel az Útlevél Osztály különböző posztjára osztott be bennünket.

Másnap átmentünk az Útlevél Osztályra, ahol a személyzet nem tudta mi történt. Temesvári György röpgyűlést hívott össze. Megnyugtatta a kedélyeket, hogy a két vezetőn kívül senkit sem váltanak le, aztán sorra bemutatott bennünket. Ezután Weller szólt pár szót, ettől aztán mindenki „berezelt”. Közölte, hogy a jövőben a legkisebb visszaélést, korrupciót és más szabálytalanságot a legszigorúbban megtorol. Vegyék tudomásul a régiek, hogy most az ÁVO a felügyeleti szervünk, hiába tartoznak a Főkapitányság állományába. Hát ez hideg zuhany volt ezeknek az embereknek, mert Waller nyers, goromba modora kétségbe ejtette őket.

Karácsony előtt, Kovács János ÁVO-s ezredes áthívatta Wellert és engemet, hogy ott az ÁVO-s állomány részére valami külön pénzt adjon. /kb. 250-350 forint esett fejenként. Temesvári és Weller 500-500 forintot kaptak./ Kovács ezt azzal indokolta, hogy a rendőri fizetések nem magasak és ez az úgynevezett zsinórpénz javítja a jövedelmünket és ezáltal némileg fel leszünk vértezve a korrupció ellen.

Kovács János ÁVO-s ezredes ott helyben megbeszélte Wellerrel, hogy én legyek az összekötő Weller és az ÁVO között. Állandó belépőt kaptam /előzőleg ugyanis „töröltek” bennünket a hivatalos állományból és a Főkapitányság állományába tartoztunk a megegyezés miatt/, nekem kellett a soron kívüli egyeztetéseket elintéznem és nekem kellett a kapcsolatokat tartanom azokkal a szakcsoportokkal, amelyek hatáskörébe tartoztak bizonyos személyek, illetve útlevélkérők. Kovács oroszul beszélt Wellerrel /később elmondta nekem/ közölte, hogy a Temesvári féle csoportot nem tarja megfelelőnek, de nem akart Péter Gáborral vitázni erről, mert ők arra hivatkoztak, hogy a koalíció miatt nem lehet kommunista az Útlevél Osztály vezetője. Velem Kovács a következőket közölte. „Maga az egyetlen proli, akinek munkásmozgalmi múltja van és ahogy Weller mondja, van magához való esze is. Én szívem szerint az egész Temesvári társaságot kirúgnám. Magának egyéb munkája mellett arra is kell figyelni, hogy Wellert ezek a zsidó nagypolgárok nehogy mézes-mázos szavakkal félrevezessék. Vigyázzon Weller hátára, rövid idő múlva úgyis ő lesz a valódi főnök.” Igaza volt Kovács Jánosnak, három hónap múlva Temesvári disszidált.

Az első napokban kezdtek kialakulni a hatáskörök, a beosztások. Wellert, Temesváriék rávették, hogy helyeztesse oda a Szoc.dem. Gruber Pistát, Kurucz György mérnököt, sőt Temesvári, Kelemen és Kurucz arra is rávette Wellert, hogy a bűnügyi rendőrségtől helyeztesse át Róna Tibort és bízza meg az Útlevél Osztály nyomozócsoportjának vezetésével. Róna Tibor az én szobámba került. Rajtunk kívül még egy gépírónő volt ott. Róna nagyon értelmes ember volt, hamar fölmérte az erőviszonyokat, tudta, hogy Weller Antal a jövő embere és ezek után velem is a legjobb viszonyt igyekezett kialakítani. A csoporton belül Szabó Kálmán és Jámbor Zoli csinálta azokat az ügyeket, amelyeket az ÁVO valamelyik osztálya forszírozott. Ezek a nyomozati vagy egyéb jelentések aztán nem is kerültek Róna elé, hanem közvetlenül Wellernek vittem fel és leszignálása után átvittem az ÁVO illetékes osztályára.

Tehát az eddigiek után elindult az Útlevél Osztályon az új élet, amit az ÁVO irányított a háttérből.

Az első hetekben jöttem-mentem. Különböző okokból átmentem az ÁVO-ra, míg aztán január első felében Kovács ezredes, Weller Antalon keresztül áthívatott /egyébként minden esetben Welleren keresztül történt a hívás/ és beszámoltatott az elmúlt egy hónap tapasztalatairól. Elsősorban az érdekelte, hogy illeszkedtek be embereink az ottani kollektívába, a régiek közül található-e olyan személy, aki anyagilag kiemelkedik az átlagból, nem próbálkozik valamelyik régi ember megkörnyékezni a kulcsembereinket /a mi csoportunk vett át minden kulcsfontosságú munkakört, elsősorban az előadóit/ és, hogy nem került-e Weller a Temesvári csoport uszályába. Közölte Kovács ezredes, hogy megbeszélte Wellerrel, hogy a 11 odahelyezett ember minden hónapban külön juttatásban részesül, amit Weller oszt el és amit minden hónap elsején nekem kell az ÁVO-ról átvinnem Wellernek. Ezt a pénzt zsinórpénznek hívtuk és általában azonos volt azzal az összeggel amit fizetésként kaptunk. Közölte Kovács azt is, hogy minden olyan juttatásban is részesülünk, amilyent a központban dolgozók rendszeresen kapnak, cipőt, civil ruhát, órát a JOINT-tól. Wellerrel ezt már megbeszélte, nekem csak azért mondja, hogy a szétosztás diszkrét megoldása az én feladatom lesz, nem szabad, hogy híresztelések kelljenek lábra, hogy az ÁVO-sok külön pénzt és anyagi juttatást kapnak.

Ahogy Kovács János ÁVO-s ezredes megmondta, nincs bizalma a Temesvári György-féle társasághoz, — nemsokára igazolta őt és azokat, akik Temesváriékat karrierista, törtető polgárnak tartották. Az ÁVO-ra úgy került, mint sok más intellektuel polgár, akinek az új rendszerhez nem fűlik a foga, de egymást ajánlva olyan kulcspozíciókba kerülhettek, ami a háború utáni közvetlen időkben a hatalmat jelentette. Dirigálhattak, parancsolhattak, embereket bezárhattak, félémet kelthettek stb.

Nem véletlen, hogy a későbbi törvénytelenségeket csak úgy lehetett elkövetni, hogy a rendszer vezetőinek ilyen talpnyaló, gerinctelen kiszolgálói voltak.

Temesvári György úgy került az ÁVO-hoz, hogy egy munkásszázadban volt a régi kommunista múltú Száberszki Józseffel, aki a felszabadulás után került vezető beosztásba politikai rendőrségre és magával hozta azokat a munkaszolgálatos társait, akik valaha valamilyen formában neki szívességet tettek. Temesvári György annál a munkaszázadnál volt fegyveres zsidó keret, ahol Száberszki József volt és ebben a minőségében kedvezményeket tudott biztosítani neki, amit Száberszki több muszos társa Antal Miklós, Szabolcsi aki egészségügyi volt és ellátta Száberszkit gyógyszerrel és sokan mások.

Egy szó, mint száz, 1947 elején Temesvári György útlevelet kért maga és felesége részére. Szebenyi Endre engedélyezte neki. Elutazott Mexikóba felesége rokonaihoz, betársult ott valami vendéglőbe és pár év múlva ott is halt meg. Később ugyancsak disszidált Horváth Ottó és Selmeczi Péter is.

Ezután Weller Antal teljes jogú vezetője lett hivatalosan is az Útlevél Osztálynak és megkezdődött az igazi ködösítési akció körülötte.

Weller Antal, aki lényegében elég műveletlen, primitív ember volt és akit csak a 20 évi emigrációja predesztinált erre a komoly posztra és az, hogy Szovjetunióbeli párttagsági könyvének sorszáma 99. volt. Megszédült Kelemenék, Róna, Selmeczi és Busztin hízelgéseitől, tetszett neki a hatalom, hogy Benjámin Olivér főkapitány-helyettes pártfogoltja, hogy Karádi hízelgett neki az útlevélért és általában az a tény, hogy a legnehezebb időben volt a hivatal vezetője. Neki mindenki gazsulált, pökhendi volt, maga mögött érezte az oroszokat, Kovács János ezredest.

Érdekes volt Weller Antal természete. Mint proli, minden anyagi bázis nélküli egyén, általában utálta, gyűlölte a jól szituált és főleg intellektuel nagypolgárokat. Megsemmisítendőnek tartotta ezt a kategóriát. Ennek ellenére irigyelte a helyzetüket, az anyagi jólétüket és ha Kelemenék dicsérték politikai vagy egyéb nagyságát, hízelgett neki, mintha hájjal kenegették volna. Furcsa módon elfogadta azokat a nagypolgárokat, akiket a magas rangú párt vagy rendőrségi funkcionáriusok kedveltek, velük jóba voltak és Wellernél támogatták. Ilyen volt Weiner József ruhagyáros, akit Kelemenék is ajánlottak és Villányi Andrásék is. Weiner József a Belvárosi Ruhakereskedelmi Vállalat tulajdonosa, Weller Antalt azzal kápráztatta el, hogy 50 rend ruhát adott a Gazdasági Rendőrségnek. Ezeknek a felhajtójuk egy Budai József nevű személy volt, a kinek szabad bejárása volt Wellerhez és sorra intézte el ismerősei, vagy ügyfelei útlevélügyét. Weiner és Budai egy svájci ruhaszállítmány után maguk is Svájcba utaztak és véglegesen kint maradtak.

Ebben az időben igen sűrűn bejártam az István körúti Víg eszpresszóba, ahol több alkalommal találkoztam Vadász Frigyessel, Bauer Dezső társaságában. Leültem hozzájuk beszélgetni. Az öreg Bauer bácsi igen barátságos ember volt. Elmondtam, hogy az Útlevél Osztályon dolgozom az ÁVO állományában. Vadász megjegyezte, hogy Dezső bácsi fia, Bauer Miklós is ott van az ÁVO-n, ő a személyzeti főnök. Kicsit meghökkentett, hogy egy gazdag lipótvárosi zsidó nagykereskedő gyereke a politikai rendőrség személyzeti főnöke; de elmúlt 8-9 év, nem tudhattam mi történt közben és egyébként is az ilyenkor szokásos véleményem mögé húzódva azt gondoltam, a vezetőink okos emberek és amit tesznek az biztosan helyes. Ezzel a problémát lezártam.

Még az Útlevél Osztályon voltam, amikor Bauer Miklós ÁVH-s százados soron kívüli vízumkérelmét a Román követség nem teljesítette. Bauer valahol informálódhatott, mert tudta, hogy ezt a vonalat Waller Antalon keresztül kell igénybe venni. Miután én tartottam a kapcsolatot a követséggel, felmentem Bauer Miklóshoz az útleveléért és egy órán belül hoztam a vízumot. Mikor a kész útlevelet Bauernek átadtam, kérdezgetett, hogy milyen a beosztásom és hogyan kerültem a követségi összekötő posztjára. Elmondtam, hogy Weller kapta a Pártközponttól a megbízatást és én vagyok a tényleges összekötő. További beszélgetés közben, — én az ökör — elmondtam, hogy ismerem édesapját, Dezső bácsit, szoktam vele találkozni a Víg eszpresszóban és, hogy dolgoztam 1938-ban az apjánál, sőt vele is találkoztam. Nagy lelkesedést nem mutatott; meg is bántam, hogy felhoztam az ismeretséget.

Amint visszamentem az Útlevél Osztályra, elmeséltem Molnár Laci és Szabó Kálmán kollégáimnak, akik lehordtak mindenféle hülyének, hogy minek kellett nekem elmondani, most majd megnézhetem magam, mert a „nagy Bauer” nem fogja megbocsájtani, hogy egy proli ÁVO-s az ő tőkés apjánál dolgozott és ezt neki fel mertem említeni. Meghökkentem, igazat adtam nekik, de hát már nem csinálhattam vissza a dolgokat. Abban reménykedtem, hogy rosszul ítéljük meg Bauert, másrészt pedig arra számítottam, hogy pár hét múlva megfelejtkezik rólam. Sajnos nem lett igazam, a későbbiek szó szerint beigazolták Molnár és Szabó véleményét.

Az Útlevél Osztály egyik érdekes figurája Gottlieb Sándor bérautó fuvarozó volt. Azt hiszem valamelyik Gazdasági Rendészeti vezető ajánlotta Weller Antalnak. Gottlieb BMV kocsijával szinte állandóan rendelkezésünkre állt. A Magyar Kartonlemez Gyárnak volt az embere, miután a gyárnak volt érdekeltsége Bécsben is, Gottlieb igen sokszor kapott tőlünk útlevelet azzal, hogy ilyenkor a Kartonlemez Gyárnak hoz a bécsi anyavállalattól valamilyen alkatrészt. Gondolom a kartonlemez vezetői szépen dotálták Gottlieb kapcsolatait és emellett nem kellett félteni Sanyit, egy-egy ilyen bécsi úton szépen is keresett.

Sűrűn is igénybe vettük Gettrieb Sanyi gépkocsiját itt Pesten, sőt én magam is mentem vele többször Bécsbe, amikor hivatalos ügyben küldtek. A telefonosunk és Viktor József kollégánk sűrűn rendeztek az Andrássy u. 93-ban a Rendőr Klubban vetített, képes előadásokat. Miután a vetítőgépet valakitől mindig kölcsön kellett kérni, felmerült, hogy venni kéne egy saját vetítőt. Rábeszéltük Weller Antalt, hogy kérjen Vass Zoltántól dollárt hivatalosan, hogy tudjunk Bécsben egy filmvetítőt venni. Vashoz én mentem be a Tervhivatalba a kiutalásért, azzal elmentem a Nemzeti Bankba, Háy igazgatóhoz, felvettem a 300 dollárt és a következő kiküldetésemen Sanyival Bécsbe mentünk. Amíg a dolgomat végeztem, Gottlieb megvásárolta a vetítőt, számlát is hozott 300 dollárról. Mellesleg az én véleményem szerint Gottlieb a vetítőt a bécsi Kartonlemez vezetőivel vetette meg és a pénzt saját magának tartotta meg. Én senkinek sem mondtam meg a véleményemet, hiszen megkaptuk a vetítőt, amit hazahoztunk és beállítottuk a Rendőr Klubba.

Ugyancsak Gottliebbel történt; a velem szemben 1940 novemberében történt letartóztatásomban eljáró Wayand nyomozóval való találkozásom. Tilosat kaptunk a Podmaniczky utcában, közben oldalt kinézve megláttam azt a Gerencsér nevű detektívet, aki a Lóden Posztógyárból elvitt. Szóltam a Sanyinak, kiugrottam a kocsiból és megkérdeztem; „Ugye Gerencsér úrhoz van szerencsém?” — rám nézett, mire én folytattam, — „maga a háború előtt a Wayand csoportnál volt.” Lerohanásomra azt mondta, kérem össze tetszik téveszteni valakivel én nem vagyok Gerencsér. Akkor már láttam, hogy elhamarkodtam a megszólítását, elővettem igazolványomat és felszólítottam, igazolja magát, erre azt mondta, „igen, én vagyok a Gerencsér.” Akkor nem kell igazolni magát, de emlékszik rám, 1940 novemberében maga vitt el a Lóden Posztógyárból. Rögtön védekezni kezdett, „de én nem bántottam Önt.” Miután nekem semmiféle felelősségre vonási szándékom nem volt, megnyugtattam. Elmondta, hogy egy gyárban van pénzbeszedő. Az alkotmány utcában lakik, a Markó mellett. A feleségének a házban van kézimunka üzlete és pár barátságos szó után elbúcsúztunk. Ezzel a Gerencsérrel aztán évekig találkozgattunk, olykor megittunk egy kávét, vagy egy konyakot, hol ő hívott meg, hol én. Utána is néztem 1942-ben Hain Péter áthelyeztette a Bűnügyi Osztályra, mert úgy látszik nem felelt meg a munkája a politikai csoportnál.

Sorsom későbbi alakulásánál igen sokszor eszembe jutott, hogy a Horthysta politikai rendőrség tagja egy ujjal sem nyúlt hozzám, de a saját rendszerem nagypolgári álkommunistái összevertek, véresre rugdaltak és börtönbe vetettek. Siralmas állapot!

1948 nyarán Gottlieb Sándor meghívott, hogy menjek el vele és családjával két hétre Romániába. Miután Malnaseanu Aurél követtel hivatalos kapcsolatot tartottam, a vízumot én egy-kettőre elintézhettem, gondolom erre számított Sanyi is. Meg volt ugyan a téli útlevelem, benne volt az újrautazási bélyegző is, de akkor már megjelent a kék útlevél, azzal szerettem volna utazni és hivatalosan kértem az útlevelet. Két-három hét múlva bejött a szobámba Feri bácsi, régi útleveles, a segédhivatal vezetője és bizalmasan megmutatta, az ÁVH-tól visszaérkezett priuszlapomat „SZ”, mellette pedig egy elutasítást jelző kereszt. Nagyon szégyelltem magam és fölmentem a nyilvántartóba, ahol Kutas Imre volt a helyettes és megkérdeztem tőle, mit jelent ez a jelzés, mert eddig ilyennel nem találkoztam. /Nem mondtam meg, hogy az én priuszlapomon van ez a jelzés/. Elmondta, ha az ÁVH valamelyik osztálya meg akarja akadályozni valakinek a kiutazását, vagy előzőleg beszélni akarnak az illetővel, leadnak a nyilvántartónak egy figyelő-lapot, amelyen ilyen szöveg áll: „Beérkezés esetén VELEM!” ilyenkor a nyilvántartó a priuszlapot feladja a kérő osztálynak, aki lebélyegzi a jelével és visszaküldi a nyilvántartóba azzal, hogy mehet vagy nem mehet. Ha nem mehet akkor a nyilvántartó rábélyegzi a keresztet, ami azt jelenti „előfordul”. Ez történ velem is. Egy másik érvényes útlevelem is volt, amit azóta is őrizgetek. Gottliebék nélkülem mentek el nyaralni, utána kimentek Bécsbe és onnan továbbmentek Izraelbe. Igaza lett Szabó Kálmánnak, Bauer Miklós ÁVH-s alezredestől megkaptam az első pofont!

Az én helyzetem Waller Antalnál egyedi volt. Weller már a pártiskolán, ahogy mondják „nagyon kajolt” engem, becsülte bennem a prolit, hogy imitt-amott találkoztam a munkásmozgalommal, és az nyomott sokat a latban, hogy kommunista szervezkedés vádjával börtönben voltam. Az erre vonatkozó papírjaimat akkor még nem kellett az ÁVO-n leadnom és azt büszkélkedve mutogatta mindenkinek. Ezeknek a dolgoknak köszönhetem, hogy Wellernél „kiemelt” személy voltam és minden bizalmas ügyet velem intéztetett, illetve a hozzá, mint vezetőhöz befutó „Szigorúan bizalmas” ügyeket én kezeltem, rajta kívül ezt a dossziéd senki nem nézhette meg.

Vezetői módszerében a gorombaságon és a kemény beszéden kívül volt Wellernek egy érdekes oldala. Akár politikai előadást tartott a Szovjetunióról, akár az ottani életéről, életszínvonalról beszélt, a beszéd alfája és ómegája minden esetben ez volt: „NÁLUNK A SZOVJETUNIÓBAN”. Én megengedhettem magamnak, hogy ezeket a kijelentéseit kivicceljem, amikor magunk voltunk. Szerintem a Sztálini időkben annyira belegyökerezett a rendszer dicsőítése, imádata, amit csak alapos és hosszú megfélemlítés okozhatott, hogy itthon már nem tudott ezekről leszokni.

Hogy ez miért volt mesterséges és természetellenes? Weller hazajött a Szovjetunióból, a Csengery utcai Hajózási klubban lakott, akkor az volt a Pártszálló. Nem egyszer este fölmentem és segítettem kimosni a ruhát, amit egész nap hordott és a gimnasztorkát, amiben egész nap járt.

Hazajött a felesége és a 10 éves kislánya a Szovjetunióból. Én gondoskodtam kis teherautóról, hogy a cuccot a reptérről behozzam. Három ládájuk volt. Lakása az Elhagyott Javakból általam megszerzett bútorokkal volt ellátva. Este segítettem kibontani a ládákat. Egy férfi civil ruha, két-három gyerekruha, a többi könyv, szemináriumfüzetek, magyarul, oroszul, bülbükül.

Én „vágtam le” kapitalista textiles ismerőseimet, — Sátor Endrét, Egri Ernőt, Fekete Bélát, — hogy a nők részére valamilyen elfogadható holmikat adjanak. Beszéltem Földes Pali bácsival aki akkor a szovjet érdekeltségű Gyapjúmosó igazgatója volt és kiutalt Weller részére egy kosztümre és öltönyre való szövetet. Megagitáltam Erdős Jóska szabó barátomat, a későbbi OKISZ elnökét, hogy az ajándék szövetből, ajándékba csináljon egy öltönyt és egy kosztümöt Welleréknek.

Weller szavajárása, hogy „NÁLUNK A SZOVJETUNIÓBAN” annyira gyakori volt, hogy azóta is több, mint 38-40 év után, ha én azt mondom „NÁLUNK A SZOVJETUNIÓBAN”, a baráti körömben mindenki tudta, hogy Wellerről van szó.

Temesvári György disszidálása után az ÁVO jobban belenyúlt az útlevelek engedélyezésébe és új rendszert vezettünk be. Ez abból állt, hogy a komplett útlevélaktát, — amiben az öt priuszlap is rendben volt, — jegyzékbe vettük és én átvittem dr. Timár Istvánhoz, vagy Száberszki Józsefhez engedélyeztetni.

1946    elején Weller Antal a Párközponttól azt a feladatot kapta, hogy a Román követség részére mindennemű hatósági ügyben — kivéve a diplomáciai természetű dolgokat — adjon támogatást. Weller ezt a kapcsolattartást rám bízta. Elmentünk vele a Román követségre, az akkori követ már várt bennünket, tudott rólunk. Weller bemutatott és azon túl én jártam a követségre a dolgokat intézni, ugyancsak én jártam hozzájuk azokkal a magyar részről felmerülő ügyekben, amit soron kívül kellett elintézni. Így magyar szervek nem diplomáciai jellegű útlevélügyekben, a soron kívüli román vízumok rajtam keresztül intéződtek. Vincét pár hónap múlva visszahívták, de ő bemutatott az új követnek, Aurél Malmaseanunak, akivel hosszú ideig tartottam a kapcsolatot és jól összebarátkoztam.

Közben véglegesen kialakítottuk az én állandó tennivalóimat, melyek a következők voltak: Sürgős ügyekben a ÁVO nyilvántartójában eljárni. Az ÁVO-s ügyeket érintő útlevélkérelmeket az illetékes szakosztályhoz átvinni. A zsinórpénzt elsejénként elhozni Kovács János ezredestől. Két-három naponként az útlevélkérelmek listán való engedélyeztetése. Korrupcióval kapcsolatos bejelentések kivizsgálása. A „bizalmas” dosszié kezelése. A „B” dossziéban beérkezett utasítások szerint az akták soron kívüli bonyolítása.

Az Útlevél Osztály kialakítása előtt Weller Antal egy speciális csoport vezetője volt. Beosztottjai nagy részét vidékre helyezték, politikai nyomozóként. Ezek közül 1947-ben Wellert többen megkeresték és kérték, hogy helyeztesse fel őket az Útlevél Osztályra. Weller ezeknek a kéréseknek eleget is tett. Így kerültek az Útlevél Osztályra Neményi Tamás, Molnár Emil, Erdélyi Ervin és mások. Weller az áthelyezéssel erősíteni kívánta saját pozícióját. Ezek az emberek nagyon hízelegtek Wellernek és hálából az áthelyezésükért igyekeztek a kedvébe járni. Erdélyi Ervin később átvette azt a feladatot tőlem, hogy az útlevél engedélyezéseket az ÁVH-n aláírassa.

Weller Antal később is IFIG igazgató korában is igen sok régi beosztottját helyezte el igazgatói állásokba és érdekes módon ezek egy része finomabb-durvább formában rágalmazta Wellert. Például Molnár Emil, aki most letagadja, hogy Weller helyeztette föl Makóról Budapestre, azt híreszteli, hogy Weller korrupt volt. Egy haraszti Olga nevű nő volt a felhajtója és többek között zongorát kapott útlevél elintézéséért. Molnár sohasem járt Weller lakásán, azt én rendeztem be az elhagyott javaktól és ott zongora sohasem volt. Egy másik volt Weller patronált Rátonyi László, aki 47-48-ban az ÁVH fegyelmi előadója volt, azt állítja, hogy Kovács János ÁVO-s ezredes megbízta őt, hogy Weller ellen folytasson bizalmas vizsgálatot korrupció miatt. Megállapította, hogy Weller filmvetítő gépet fogadott el útlevél elintézéséért. Én visszautasítottam ezeket a szennyes vádakat, mert először is Kovács János legföljebb az NKVD-val nyomoztatott volna Weller után. Másodszor 1947 nyarán, illetve szeptemberben Moszkvában rákban meghalt. Harmadszor a szóban forgó filmvetítőre Vas Zoltán az akkori Gazdasági Tanács főtitkára adta a pénzt, illetve utasította Háy László alelnököt, hogy 300 dollárt utaljon ki az Útlevél Osztály részére vásárolandó vetítőgép megvételére. A kiutalást én kaptam kézhez és a pénzt Háy alelnök nekem fizette ki, én vettem föl 1948. január 14-én, én vittem ki Bécsbe és ott megvettük a vetítőt, amit itthon az Andrássy út 93 szám alatti ÁVH-s rendőrklubba szereltünk fel és ott a klub tagjainak közös használatát szolgálta. Érthetetlennek tartom ezeknek az embereknek a magatartását, nadehát ilyen gerincesek a magyar káderek.

Ezek után az Útlevél Osztályon az élet színesen zajlott. Egyrészt, mert kikerültünk abból a zónából, ahol a törvénytelenséggel és embertelenséggel párosuló munkák folytak, másrészt különálló, önálló egység voltunk és a Főkapitányság, ÁVH kettősség és lazaság összes előnyeit élveztük, harmadszor az Útlevél Osztály munkája a természetétől függően érdekes, színes volt. Különböző kategóriájú emberek fordultak meg ügyfélként nálunk, érdekes emberekkel ismerkedhettünk meg és általában leomlottak körülöttünk azok a merev falak, amit a hivatalok, intézmények zárt, ellenőrzött pártélete jelentett.

A pártszervezet titkára kezdettől fogva Sallai Miklós volt, akinek a háború előttről már volt mozgalmi múltja. Bár maga is muszos volt, de erősen elhatárolta magát azoktól a nagypolgároktól, akiket a karrier és könyöklés irányította a politikai rendőrségre. Igen nagyra becsültem korrekt és következetesen tisztességes viselkedése miatt. Az első perctől szembeszállt Temesvári György, Weller Antalt ködösítő viselkedésével, már a második hónapban szembekerült volt főnőkével és támogatójával, Temesvárival. Temesvári disszidálása után minden igyekezetével azon volt, hogy Wellert elhatárolja a mézes-mázos hízelgőitől, a kiköpött nagypolgári magatartású Kelemen Pali, Selmeczi Péter, Busztin Gábor és Róna Tibor alkotta klikktől.

Kelemen Pál, Busztin Gábor, Horváth Ottó és Selmeczi Péter előadók voltak. Ők közvetlenül foglalkoztak, tárgyaltak az ügyfelekkel, kulcshelyzetben voltak és pont azért kellett ezekre figyelni, ahogy Kovács János ezredes megmondta. Sajnos Kovács 1947-ben megbetegedett, kivitték a Szovjetunióba, megoperálták és hamarosan meghalt. Rákja volt.

Miután Szűcs Ernő ezredes az utód, nem sokat törődött az Útlevél Osztály politikai összetételével, Wellert a szilárd, polgárellenes utálata ellenére, szép lassan megkörnyékezték az „okos polgárok”. Erre a jelenségre Sallai Miklós sokszor felhívta Weller figyelmét, sőt engem is igénybe vett, hogy házon kívül egy fekete mellett beszéljünk Wellerrel. Weller azt mondta, hogy ő nem hallgat a polgárokra és őt nem tudják befolyásolni, de látszott rajta, hogy rossz néven veszi viselkedésünket, sőt a helyzet annyira kiéleződött, hogy igyekezett Weller lejáratni a párttitkárt.

Nagyon érdekes volt Rónai Tibor magatartása. Ez a kimondott úrigyerek viselkedésű fiatalember, sokkal többre volt képes, mint azt a nyomozócsoportot irányítani, amely a keze alatt volt. Ezek a fiúk lényegében semmi értékes és érdemes munkát nem végeztek. Az volt a feladatuk, hogy a külföldi magyar követségről beérkező útlevélkérelmeket, vagy meghosszabbításokat lenyomozzák, a kérelmezőt azonosítsák és az információkat begyűjtsék. Ezt egy nyomozati jelentésben leírták, Róna leszignálta, fölküldte a külföldi csoportnak, az véleményezte és annak alapján a Külügyminisztériumon keresztül az illetékes külképviselethez eljuttatták. /Abban az időben a követségeinknek nem volt önállóságuk az útlevélügyekben, csak a mi engedélyünkkel hosszabbíthattak meg útlevelet, vagy adhattak ki újat./

Közel két évig voltam egy szobában Róna Tiborral, úgy hogy eléggé megismerhettem életfelfogását, gondolkodását és elképzeléseit. Irodalmi ösztönei voltak /ami később írásaiban, színházigazgatói működésében megnyilvánult/ állandóan bejártak hozzá újságírók, írók. Szerkesztette egy darabig a Rendőr Újságot, áttekintő összefoglalásokat irt, könyvekről-kiadásokról tárgyalt, színdarabokban vállalt társszerzőséget. Művelt, értelmes fiatalember volt, a Lónyai utcai gimnáziumban érettségizett. Tehát az egész magatartása, képessége sokkal magasabb volt, mint akkori munkaköre igényelt. Lakva ismerik meg egymást az emberek, ezt mondja a magyar közmondás.

Róna az eszével felmérte az erőviszonyokat és úgy viselkedett, hogy az Útlevél Osztályt ugródeszkának használhassa. Ennek érdekében Weller magas politikai képzettségéről dicshimnuszokat zengett, de még a háta mögött is, nehogy valaki kétségbe vonja az őszinte magatartását Weller irányában. Például ő maga is félzsidó volt, de Weller előtt szidta „a rohadt zsidó nagypolgárokat”, de ezt annyira begyakorolta, hogy az Útlevél Osztály minden részlegénél hallatszott az álláspontja. Wellert jelentéktelen apró ajándékokkal tömte. Amikor Weller beköltözött a King cukrászdai házba és csak az üres bútora volt, amit én igényeltem az Elhagyott Javaiktól, Róna édesanyja egy ruhakosárral való edényt kiselejtezett, amit én vittem el egy kora reggel Szabó Kálmánnal Weller lakására. Adakozásai nem voltak kihívóak, udvarias figyelmesség volt minden cselekedete. Beosztott nyomozóit mind lenézte, bunkó, műveletlen sutyerákok voltak. Szabó Kálmánt és Jámbor Zoltán nagyon rendes volt előtte, mert tudta, hogy azok velem együtt jöttek az ÁVO-ról és azok régi mozgalmi emberek voltak. Engem különösen kitüntetett bizalmával, mások előtt mindig dicsért, különösen Weller előtt.

A vele eltöltött idő alatt ismerkedtem meg sok olyan személlyel, akik semmi kapcsolatot nem tartottak velem, semmi dolgunk nem volt egymással. Írók, újságírók közül csak egyet említek meg, aki az életem későbbi szakaszában szerepelt. Ez Erdős Péter újságíró volt.

Mivel Róna Tiborral egy szobában voltam, barátaival akarva-akaratlan találkoznom kellett. Az együtt eltöltött húsz hónap alatt Erdős Péter 3—4 esetben kereste föl Rónát s bár újságírásról beszéltek, de Erdős mindig megtoldotta a szövegét, hogy valakinek az ügyében információt kérjen. Utolsó alkalomkor Erdős kiment Rónával az Eötvös utcai Ottó féle vendéglőbe, ott beszélgettek, utána visszajöttek. Sablonos színházi dolgokkal traktálták egymást, majd Erdős eltávozott.

Róna Tibor másnap nagyon idegesen viselkedett és elmondta, hogy Erdőssel van egy közös barátjuk /azt hiszem, egy iskolába jártak/ Svéd István, a győri Gyapjúfonó budapesti igazgatója. Svédnek, vagy a feleségének dúsgazdag rokonai vannak nyugaton és Svéd szeretne kimenni. Azt nem meri megkockáztatni, hogy egyenesen kivándorló útlevelet kérjen, fél attól, hogy akkor a Gazdasági Rendőrség felfigyel rá és nem engedik ki. Arra kérte Róna Tibort, hogy Weller Antallal intézze el, hogy megkapja a kivándorló útlevelet. Svéd ezért Rónának átadja a Fehér György utcai komfortos lakását, Erdős Péter újságíró aki összehozta az ügyet, kap 10 ezer forintot Svédtől a közvetítésért.

Azért mondja el nekem, — mondta — mert nem mer egyenesen Wellerhez fordulni, ismerve az ő vaskalaposságát ilyen dolgokban, arra kér, hogy beszéljem rá Wellert, hogy engedélyezze a sima kivándorló útlevelet. Megmondom őszintén abban az időben nagyon szimpatizáltam Rónával és nem kellett sokat lelkiznem, hogy Wellernél vállaljam a szerepet.

A következő vasárnap Weller Antallal ebédeltem, ahol rátértem a tárgyra. Weller fintorgatta az orrát, de én addig agitáltam, míg Weller engedett. Ebben persze nagy szerepet játszott az a körülmény, hogy Róna mindig „nagy tisztelettel” nézett föl Wellerre, igen nagyra értékelte az emigrációt, ami mindig is jólesett Wellernek.

A probléma csupán az volt, hogy rávegyük-e a listára, vagy azután írjuk-e a sor végére, amikor már a jóváhagyott listát visszahoztam, így Wellertől megvolt a zöld út. Svéd útlevelet kapott, Róna lakást, Erdős pedig 10 ezer forintot. Hát voltak baromságaim és még én ezek után 36 évig maradtam albérlő.

Később a Fehér György utcai lakást Róna eladta, /azt hiszem az apja halála után/ és visszaköltözött édesanyjához a Bástya-u. 15-be.

A „bizalmas” dosszié az akkori hatóságok és a pártvezetés korrupciós ügyeit takarta. Az ÁVO által átvett Útlevél Osztálynak a kérelmezőket nagyon meg kellett szűrni, mert a tulajdonképpeni kiutazók nagy többsége a szemben álló polgársághoz tartozott. Mindenki útlevelet akart szerezni, még olyan személy is, aki egyébként nem is gondolt az ország elhagyására. A szigorításokkal egyidőben megindult az útlevélhez való út keresése. Miután az útlevélkérelmezők ugyanahhoz a társadalmi csoporthoz tartoztak, mint a kérelmeket elutasítók, sok próbálkozás után lassan kezdtek szót érteni és így kialakult az az „állami” korrupció, ami miatt a tisztességes szocialista-kommunista érzelmű ember igen szégyellhette magát. Mindez azzal kezdődött, hogy 1947        tavaszától Budapesten egyre többen beszélték, hogy nagy pénzért lehet útlevelet kapni. Olyan összegek forogtak a köztudatban, ami a mai 1992-es értékben több millió lenne. 200 ezertől, egy millió forintig. Sallai Miklóssal a pártitkárral kezdtünk ezen töprengeni, amikor tudomásunkra jutott, hogy egy gazdag kötöttáru-gyáros családostul soron kívül útlevelet kapott és elhagyta az országot. A névnyilvántartó alapján megkerestük a gyáros aktáját és ott szabályszerű elutasító határozat ellenére — „Engedélyezem: Weller” — feljegyzés szerepelt. A félfogadási idő után felmentünk Wellerhez és elmondtuk, mit beszélnek a városban és, hogy a szóban forgó család útlevelet kapott tőlünk. Weller tudott róla és előszedett a páncélszekrényéből egy borítékot, amelyben három különböző nagyságú papír volt. Egyet Villányi András ÁVO-s ezredes, egyet Csapó Andor ÁVH-s őrnagy és egyet dr. Feri /Fuchs/ Sándor a Párt ügyésze írt alá. Mindhárom levélke azt tartalmazta, hogy a benne szereplő személynek, vagy esetleg családnak, Weller soron kívül adjon útlevelet, utópriusszal!

Ez a szó azt jelentette, hogy az útlevélnek nem kell átmenni az előirt adminisztráción, nem kell priuszlap megkereséseket küldeni és öt nyilvántartó helyre /Államvédelmi Osztály, Gazdasági Rendőrség, Rendőr Főkapitányság, Bűnügyi Nyilvántartó Osztály, Belügyi Hírközpont/, hanem azonnal ki kell állítani az útlevelet és ki kell adni vagy a kérelmezőnek vagy az elrendelő megbízottjának. Miután ezt igen magas funkcionáriusok intézték, nem ismertük az indokokat, így hát elfogadtuk ezt a formát, de abban megegyeztünk, hogy ezeket a kisalakú leveleket, ezután egy dossziéban lerakjuk, számot adunk neki, hogy bármikor visszakereshető legyen. A dossziét én kezeltem és a következő formában csináltam meg a papírok nyilvántartását:

1./ Az ÁVH által leadott utasítások.

Weller Antal „Szigorúan bizalmas” orosz nyelvű felirattal ellátott dossziéjában ezeket „A” betűvel jelöltük és beérkezés sorszámával láttuk el. Pld.: A/1, A/2, A/3 stb. Az ÁVH leiratokat legtöbbször a Gazdasági Hivatal vezetője Csapó Andor ÁVO-s őrnagy küldte, de előfordult más vezető utasítása is, azokat legtöbb esetben Péter Gábor telefonon megerősítette.

Ezeknek az útleveleknek a felhajtója Reitter Sándor /V. ker. Vörösmarty téri borkereskedő/ volt. Aki Reitterhez megtalálta a kapcsolatot és volt bőven pénze, szép öröklakással rendelkezett, vagy esetleg villával, az 24 órán belül kaphatott ezen a vonalon útlevelet, akkor is ha esetleg előző, normális kérelmét bármi miatt /priusz/ elutasították.

A pénzt és egyéb anyagiakat Péter Gábor ÁVH-s altábornagy jóváhagyásával Csapó Andor ÁVO-s őrnagy osztotta szét. Volt, amikor Péter Gábor irodájának falait építették valamilyen berakásokkal, volt amikor valamelyik ÁVH-s vagy pártfunkcionárius lakását kellett ebből berendezni. Elszámolni senkinek sem kellett, mint ahogy azt sem kérdezhette meg senki, hogy akár Reitter, akár a bonyolító ÁVH-s tisztek Csapó Andor, Tihanyi János és sokan még a közreműködésért mit kaptak.

Ez a tevékenység Csapó Andor ÁVH-s őrnagynak igen megfelelt, mert a háború előtt, amikor Debrecenben könyvelő volt, nagyobb összeget sikkasztott! Megszökött Magyarországról és az INTERPOL tartóztatta le Hamburgban, amikor egy Amerikába induló hajóra akart felszállni. Mikor Péter Gábornak ezt tudomására hozták, legyintett mint aki ismeri a történetet és azt mondta: „Nekünk Csapóra, nem mint ideológusra van szükségünk, hanem olyan emberre, aki bármilyen módon, — akár lopással is — meg tudja szerezni nekünk azokat az anyagiakat, amire szükségünk van.”

2./ A Pártközpont felől érkezett utasítások.

Ezeket P/1, P/2, P/3 stb. jelzéssel láttuk el és ezek leadója mindig dr. Feri Sándor, a Pártközpont ügyésze volt. Akkoriban, sőt azóta is olyan információim vannak, hogy ezeket a közvetítéseket dr. Feri ügyvédbarátai továbbították. Ezek többnyire nagyobb összegű kézpénz és más érték leadásával jöttek létre, a felhasználásról nincsenek fogalmaim.

3./ A gazdasági Rendőrség által küldött levelek.

GR/1, GR/2, GR/3 sorszámot kapták, aláírói Villányi András ÁVO-s és Svéd András ÁVO-s százados voltak. Ezek az ügyek voltak a legpiszkosabbak, mert a normális úton beadott kérelmekre a Gazdasági Rendőrség priuszt adott, utána megkeresték a kérelmezőt, megkérdezték mennyit tud fizetni, vagy esetleg fix összeget kértek és mikor jött a jegyzék Wellernek. A Gazdasági Rendőrség jegyzékében az indoklás mindig az volt: Kérik nevezett részére az útlevél utópriuszos kiadását, annak ellenére, hogy előző kérelmét kifogásolták, mert az illető kiutazása „Népgazdasági érdek”.

4./ Magas beosztású belügyminisztériumi és Pártfunkcionáriusok „esetenkénti” kérése.

Ezek E/… sorszámot kaptak. Küldőjük a kérelmező érdekeit legtöbbször gazdaságpolitikai, vagy pártérdek indoklással támasztotta alá. Ezeket az ügyeket különösen még Kovács ezredes idejében simán el lehetett volna utasítani egyrészt mert mindegyik téma magánérdeket takart, másrészt pedig egyiküknek sem volt semmilyen felügyeleti szerepe az útlevélnél. Weller ezeket mindig azzal magyarázta, hogy az ügy támogatója magas funkcionárius és nem lehet tudni, hogy a kérelem elintézése milyen fontos pártérdeket takar.

1948 nyár végén, amikor Weller Antal, Fikkertől megtudta, hogy az Útlevél Osztály teljesen az ÁVH veszi át és Weller fontos ipari területre kerül, /IFIG igazgató lett/ s a „bizalmas dossziéját” magához vette és hazavitte, összeszámoltuk, hogy az elmúlt 20 hónap alatt a fenti csoportok összesen 134 útlevél kiadását szorgalmazták és a listákon lévő nevek tulajdonosai 100%-ig közismert tőkések voltak.

5. / Startengedélyes útlevelek.

Az akkori Sporthivatal a nyugatra menő csapatoknak és kísérőinek a nevét egy úgynevezett „startengedélyen” adta meg az Útlevél Osztálynak. Ezeken a startengedélyeken sorszámmal voltak ellátva a feltüntetett játékosok és az igazolt kísérők.

Az ügyeskedő ügyintézők a startengedély második vagy harmadik példányán kiradíroztak egy-két nevet, a helyébe beírtak olyan neveket, akikkel útlevél megszerzésére megállapodtak. A sportútlevelek akkori előadója egy igen jó indulatú fiú volt, akinek esze ágában sem jutott, hogy ugyanarra a startengedélyre miért kérnek pótlólag egy-két személy részére sportútlevelet. Biztos vagyok benne, hogy ő ezt nem pénzért csinálta, hanem nem törődöm hanyagsággal. Neményi Endrének hívták, ma a KIOSZ alelnöke.

Így kapott útlevelet dr. Eger Iván gyógyszergyáros, a felesége, 12 éves fia, Pollák építésanyag nagykereskedő és felesége, majd sokan mások.

Ezek a sportintézők nem a hatalmi helyzetüket használták fel útlevélüzletre, hanem csalással és hamisítással félrevezették az Útlevél Osztály illetékes és ütődött előadóját.

Azok a maffiafőnökök, akik a háttérből intézték pénzéért az útlevél ügyeket, nem egyszer keresztezték egymás útját. A Belügyminiszter államtitkára, dr. Szebenyi Endre, szolgálati jeggyel rendelte el, — vagy kérte — Kovács Lajos festéknagykereskedő részére az utópriuszos útlevél kiadását. Kovács Lajos megkapta az útlevelet és egy hét múlva a Gazdasági Rendőrségtől jött egy utasítás, hogy az útlevelet vonjuk be, s csak akkor adjuk vissza ha Kovács írásban lemond Szalay-u. 2. szám alatti lakásáról. Sallai Miklóssal felháborodtunk és rávettük Weller Antalt, hogy közölje a Gazdasági Rendészet vezetőivel, hogy nekünk alkudozni nincs jogunk, ha hoznak egy útlevélbevonási utasítást, annak eleget teszünk.

Így is történt. Megjött a papír és én kimentem ennek alapján az útlevelet bevonni. Az V. emeleti nagy lakás már teljesen üres volt, a bútorokat elvitték, csupán a szőnyegek álltak az egyik sarokban összesodorva. Kis teaasztal mellett derékig meztelenül ott ült Kovács, aki rettenetesen megijedt és majdnem sírva mondta: „Uram, tudja mit áldoztam ezért az útlevélért? 200 ezer forintot fizettem ki és a Lánchíd festésére külön 200 ezer forint festéket, hát nem elég? Mit akarnak tőlem? Három nap múlva indulnánk külföldre, már mindent eladtunk, csak a szőnyegek vannak hátra.”

Megsajnáltam Kovácsot és megnyugtattam, hogy az útlevelét nem vonják be, hanem a Gazdasági Rendőrségnek szüksége lenne a lakására. Azt válaszolta, hogy ezt a lakást ő saját pénzén építette újjá, mert romos volt. Rengeteg dollárjába került és már erre is megvan a vevő, de ne múljon, őt ez már nem segíti ki a bajból, szívesen ad nekem egy lemondó nyilatkozatot. Közöltem vele, hogy a komplikált helyzetre való tekintettel én az útlevelét bevonom, holnap 9 órára jöjjön be az Útlevél Osztályra, érdeklődjön a bevonás oka iránt és majd a főnököm megmondja mi a teendő.

Másnap be is jött, Weller telefonált a Gazdasági Rendőrségre, onnan kijött egy századosnő, Kovács vele ment és a Gazdasági Rendőrségen fél órás várakoztatás után közölték, hogy szükségük van a lakásra és Kovács írja alá a lemondó nyilatkozatot. Kovács utána bejött és elmondta, mi történt és közölte, hogy a lemondó nyilatkozaton a kedvezményezett neve ki volt hagyva.

A másik ilyen feltűnő keresztbe játszás a Szerdahelyi eset volt. Szerdahelyi Béla a Varga és Weisz Papírgyár tulajdonosa volt, külföldön dúsgazdag rokonai voltak. Kapcsolatot keresett dr. Feri Sándorhoz és pár nap múlva Weller kis cédulát kapott a Pártközponttól, hogy Szerdahelyi Béla és a listán felsorolt 9 tagú családja részére útlevél utópriusszal kiadandó. Szerdahelyi magával szerette volna vinni szeretőjét, akinek szépen berendezett lakása volt az Attila-u. 65 szám alatt. A társaság az útleveleket megkapta, kivéve Szerdahelyi barátnője, akinek a Gazdasági Rendőrség külön priuszlapot adott. Pár nap múlva, egy este megjelent a nőnél egy századosnő a Gazdasági Rendőrségről és kerek perec megmondta, ha fizet 100 ezer forintot, három napon belül személyesen hozzák ki a lakására az útlevelét, még előleget sem kell adni.

Miután Szerdahelyi nagyon gazdag volt, még ez a 100 ezer forint is belefért a keretbe. Másnap Weller Antal, Villányi András aláírásával szolgálati jegyet kapott, hogy az útlevél utópriusszal kiadandó az elutasítás ellenére, mert nevezett külföldi utazásához gazdasági érdek fűződik.

Sajnos 36-39 év távlatából már sok név kiment a fejemből, sok részletre nem emlékszem, ami a mai megvilágításban is érdekes lenne, de az úgynevezett szolgálati-jegyes útlevélkiadásokból egy pár névre konkrétan emlékszem: Teréz körúti Glück Bútorszalon tulajdonosai, Horváth és Szemere Kötöttárugyár tulajdonosok, Rubin ékszerész, Hegedűs Ede a Kelet-Európai RT. igazgatója, Sparber textiles, Pröger Sándor bőr-nagykereskedő és sok-sok ismert és kevésbé ismert jómódú pénzemberek, — az előző nevek után — akik minden áldozatra felkészültek, csakhogy maradék vagyonukkal külföldre mehessenek.

Sajnos, Kovács János ÁVO-s ezredes hamar meghalt, utóda a szintén GPU-s Szűcs Ernő ÁVO-s alazredes lett, akinek már másfajta meglátásai voltak és az Útlevél Osztály kézbentartását átengedte az ÁVH polgári klikkjének.

Szűcsnek volt egy barátja /rokona/, akinek nagy villanymotor képviselete volt az Aradi utcában, a Kőműves étteremmel szemben és ennek részére Szűcs küldött utasítást az útlevél kiadására. Ami felfokozta az ügyet, Szűcs támogatta a Tervhivatalnál a kereskedő kérését, hogy 20 drb. Ganz villanymotort vámmentesen kivihessen Egyiptomba, mert ott a Ganz gyárat kívánja képviseltetni és ezek a motorok mintadarabokként szerepeltek.

Sallai Miklóssal rohantunk Weller Antalhoz, hogy próbálja Szűcs figyelmét elhívni, hogy ez egy közönséges vagyonkicsempészés, de Szűcs beosztása miatt ezt Weller nem merte megkockáztatni, azzal érvelt, biztos szovjet érdek van a kivitel mögött és Szűcs tudja mit csinál.

Szücs Ernő ÁVH-ezredes nagyon szimpatikus ember volt. 1950 nyarán és a későbbiek folyamán szembekerült Rákosival és Péter Gáborral. Felesége, aki orosz nő volt, vezető pártfunkcionárius rokonokkal rendelkezett.

Egy moszkvai szabadsága alatt írásban adta be Rákosi és Péter Gábor sorozatos pártellenes törvénysértéseit. A panasz a Politikai Rendőrség akkori fejéhez — Abakumovhoz — került, aki kirendelte Rákosit, odaadta neki Szűcs beadványát, azzal, hogy Rákosi saját hatáskörében intézkedjen.

Rákosi hazajövetele után azzal kezdte mondókáját, hogy az orosz elhárításnak komoly anyaga van arról, hogy Szűcs Angliában élő testvérén keresztül az IS /Intelligence Service/ beépített ügynöke. 1932 óta dolgozik az Angol Titkosszolgálatnak, kapják el verjék addig, amíg van benne élet. Ez rögtön megtörtént Szűcs Ernő ÁVH-s ezredest pár nap alatt agyonverték! Utána három nappal a Legfelsőbb Katonai Bíróság „post mortem” halálra ítélte a Szűcs testvéreket.

Szűcs Ernőt, később orosz felesége beadványára a XX. Kongresszus Hruscsov nyomozására rehabilitálta, holttestét Princz Gyulával kiásatták a Váci Fegyház temetőjéből, hogy az egyik vádat bizonyítsák, miszerint a vallatásnál az ÁVH-sok kitördelték Szűcs aranyfogait. De a valódi tetteseket itthon „senki sem ismerte” a vallatásról „senki nem tudott semmit”. Csak Nagy Károly a Conti utca parancsnoka, Károlyi Márton ÁVH-s ezredes a hamiskártyás, Farkas Vladimir, Princz Gyula, Kovács József és a többi tettestárs.

1948. október 1-vel az ÁVH átvette az Útlevél Osztályt. Új átszervezés következett, de most az ÁVH „nagypolgári” vezetőinek szájíze szerint.

Weller Antal az akkori fejlesztésre kijelölt IFIG /Fegyverkezési ipar/ vezetője lett, a Temesvári csoportból Horváth Ottó és Selmeczi Péter Svédországba disszidáltak. Róna Tibort, Kurucz Gyuri bevitte a mérnökszervezetbe, engem meg Prinz Gyula ÁVH-s ezredeshez helyeztek. Itt töltöttem el nyolc hónapot, amelyből négyet külső munkán, — a Jugoszláv diplomaták mellett — négyet pedig benn az alosztályon, „lebukásomig” 1949. június 9-ig.

1947 októberében az ÁVO hatóság lett, így az a kettősség, ami a koalíció miatt 1946 decemberétől fennállt, feleslegessé vált. Az Útlevél Osztály nyíltan is az ÁVH irányítása alá került.

Az ÁVH intellektuel, polgári származású és gondolkozású osztályvezetői rögtön a maguk arculata szerint szervezték át az osztályt. Odarakták kedvenc embereiket, így azok a személyek, akik 1946 decemberében a PRO-ról az Útlevél Osztályra lettek helyezve, egyrészt visszakerültek az ÁVH-ra, másrészt különböző állami beosztásokba kerültek.

Ennek az átszervezésnek a keretében került Weller Antal a NIM /Nehézipari Minisztérium/ egyik főosztályának az élére, mégpedig a legfontosabb, az Iparfejlesztési Igazgatóságnak — röviden a IFIG-nek — lett a vezetője.

Wellertől a tapintatlan modora, magabiztos szovjet kapcsolatai miatt a nagymenő ÁVH-sok irigyelték a hivatali, Útlevél Osztály vezetőségi beosztását, de nem merték kikezdeni, mert igen alacsony sorszámú szovjetunióbeli párttagsággal rendelkezett, azonkívül — amíg élt — Kovács János ezredesnek, az NKVD-ÁVO-beli hatalmasság feltétlen bizalmát élvezte. Az ÁVO hatósággá válása megteremtette a lehetőséget, hogy Wallertől az irigyei megszabaduljanak, bár sokkal fontosabb beosztásba került.

Az átszervezés ideje alatt Janikovszki Béla ÁVH-s ezredes közölte, hogy igényt tart rám, ugyanezt mondta Héni Imre, aki a nyugati határállomásokat ellenőrző alosztálynak volt a vezetője.

Nyomtatható változat