Princz Gyula kezembe adott egy kézírással írt levelet, ami Gerő Ernőnek írtak és azt az utasítást adta, hogy nézzem meg, ki a levél feladója, mit csinál, hogy él és általában végezzek egy kis nyomozást az ügyben. A levél feladójaként dr. Beck István, Újpest, Pannónia u.-i lakos volt feltüntetve. A levél Gerőnek szólt, így kezdődött, — „Kedves Ernő”. Tartalma, hogy a szegény háziúr miből éljen meg, ha elveszik a házát és több ilyen panasz volt fölsorolva. Az írásmódból arra lehetett következtetni, hogy a feladó jól ismeri Gerőt, mert szöveg közben ilyen megszólítás is előfordult, — „idefigyelj Singer, vagy emlékszel Singer.” A levélben sem sértő, sem fenyegető hangnem nem volt.

A megadott címen a Bőripari Szövetkezetet találtam és ami akkor szokás volt a Párt és OB titkárt kerestem. Nem szóltam a levélről, csak érdeklődtem dr. Beck István felől. Készségesen válaszoltak, hogy a „Pista bácsi” egy kicsit gyagyás, az övé volt a ház, most az udvaron egy cirkuszos bódéban lakik, a szövetkezet konyháján eszik, csöndes ember, semmi baj nincs vele. Titokzatosan hozzátették, hogy azt állítja az öreg, hogy Gerő neki és családjának jó barátja és fog neki írni és akkor ő igazságot szolgáltat.

Hazaindultam és az Árpád út — István út sarkán vártam az 55-ös villamosra. Odajött hozzám egy régi jó ismerősöm, a Schwarz testvérek, újpesti fuvarosok egyik beltagja, a Laci bácsi. Kövér potrohos termete miatt Totya volt a beceneve. /Később Bécsbe disszidált és ő volt a Ford Taunus behozatalának az elindítója, bírósági ügy lett belőle, mutatta a Totyát a TV.-is./ Beszélgetni kezdtünk, kérdezte mi járatban vagyok Újpesten. Mondtam, hogy egy öreg szivar levelet írt a Gerőnek és abban mászkálok. Rögtön rákérdezett: „csak nem a Beck Pista”, mondtam, hogy igen. Elmondta, hogy Beck, Gerő és az ő bátyja együtt jártak iskolába, még az újpesti reálba is. Beck orvosi diplomát szerzett, de még a húszas évek közepén begolyósodott, azóta nővérei tartják el, legújabban Joint segélyből él és az újpesti zsidók támogatják hébe-hóba.

Bementem, megcsináltam a jelentést, kidomborítottam, hogy valóban Gerővel járt iskolába, kicsit ütődött, de semmiképp sem rosszindulatú ember. Leadtam a jelentésemet dr. Váradi György ÁVH-s őrnagynak, mint intézkedést nem igénylő ügyet. Pár hónappal később, amikor Kistarcsára kerültem már ott volt Beck is, úgy látszik Váradi nem törődött jelentésem tartalmával, biztos, ami biztos alapon internálta az öregurat.

Sok rosszat hallottam Gerő Ernőről. Magam is tudok pár konkrét esetről, de azt nem hiszem el, hogy a neki írt levelet elolvasta és intézkedés végett beküldte az Andrássy út 60-ba. Ott meg sittre vágták a szerencsétlent, majd átvitték Recsre és ott halt meg.

Egyik júniusi napon, amikor a fogdaellenőrzésből feljöttem ebédelni, Princz Gyula megkért, hogy menjek be a hetes szobába, ott van egy pali, neki el kell menni és addig vigyázzak rá. Bementem a szobába, és ott ült egy zömök 55 év körüli férfi. Szereztem neki egy cigarettát és unalmamban kikérdeztem, miért van itt. Elmondta, hogy a Fő u. 44-ben lakik albérletben, de egy hét óta nem mehet haza, mert nem tud fizetni, azóta kinn alszik a Városmajorban a padokon. Egyébként guberálásból él, vasat rezet, ólmot gyűjt a romházakban guberált. Összeszedett pár kiló ólomcsövet, talált egy dobozt olyasmi volt benne, mint a makaróni. Bevitte a szokásos ócskáshoz, ahol volt két érdeklődő nő, elolvasták mi van a dobozra írva, amíg ő üzletelt az ócskással kijött érte egy kocsi és behozták az ÁVH-ra.

Csudálkoztam, hogy mi a fenének kellett ezt a szerencsétlent becipelni, csak rá kell nézni, lesír róla, hogy mivel foglalkozik. Ócska cipőben, lyukas zokniban és foltozott, piszkos ruhában volt, beszéde is egy primitív tarhás, guberálót mutatott.

Egy félóra múlva Princz Gyula telefonált Péter Gábor szobájából, hogy lejön Farkas Vladimir ÁVH-s alezredes és kihallgatja az öreget. Igen sokat hallottam a Vladimirről, még nem találkoztam vele eddig és egy kicsit drukkoltam, hogy a „nagy Vladival” fogok találkozni.

Pár perc múlva lejött egy vöröses nimolé alak, talán a kis Kabosra hasonlított és elkezdte kihallgatni azt az embert, akiről közben megtudtam, hogy Lukács Andrásnak hívják. „Mondd el az önéletrajzodat” mondta Farkas az öregnek. Lukács elmondta, hogy Erdélyben született, a húszas évek elején az állampolgársága között választott, azóta itt különböző helyeken dolgozott, jelenleg munkanélküli és guberálásból él. „Voltá-e katona?” — Lukács elmondta, hogy Romániában volt másfél évig katona, az egyik hegyivadász zászlóaljnál. „Milyen rangban voltál?” Tizedes, — mondta Lukács.

Ettől kezdetét vette egy olyan primitív, állati kihallgatási módszer, amiről álmodni sem mertem. Farkas a magával hozott gumibottal addig ütötte Lukács talpát, tenyerét, heréjét, amíg be nem ismerte, hogy ezredes volt a román hadseregben. „Milyen attasékkal tartottál kapcsolatot?” Szerintem a szerencsétlen ember azt sem tudta, mit jelent az a szó. „Mikor találkoztál Codreanuval?” Még nem is hallottam róla, — volt a válasz. Farkas addig ütötte, amíg be nem ismerte, hogy találkozott Codreanuval. Ezek után, mint aki jól végezte a dolgát, a „nagy” Farkas Vladimír elment.

Megdöbbentett ez a primitív aljasság, ahogyan ezzel a szerencsétlennel ez a moslék bánt. De ő volt a „hatalmas” Farkas Mihály hadseregtábornok fia, ő volt a „nagy Vladi”, akit az ÁVH vezetői annyira istenítettek és csodálták. Rettenetesen aljasok voltak!

Még fel sem ocsúdtam az elképedésemből, amikor Princz leszólt telefonon, hogy Lukácsot vigyem a fogdába, ott megfürödhet, kap ruhát és cipőt a Joint készletből és ha kész, vigyem fel Péter Gábor irodájába. Mikor Lukács elkészült, felöltözött, a cipőt nem tudta felvenni, mert megdagadt a talpa, a kezébe tartotta, így mentünk föl Péter Gábor szobájába. Volt ott egy csomó fejes, nem emlékszem kik, de nem is érdekes. Péter Gábor megsimogatta a bajuszát és azt kérdezte Lukácstól: „Miért akartad fölrobbantani a Pestvidéki Törvényszéket?” Lukácsnak fogalma sem volt miről beszélnek, ezt látta ott mindenki és Péter Gábor azt mondta Décsi Gyulának, vigyétek ki Kistarcsára.

Később tudtam meg, hogy a hosszúkás dobozban német származású gyújtózsinór volt. Ez volt az alapja a feljelentésnek és utána az internálásnak. Úgy látszik az ÁVH-n senki sem vette komolyan a feljelentést és a Vladi-féle vallatás csak egy szokásos ÁVH-s közjáték volt.

Princz Gyula magával vitt egy délelőtt a Bartók Béla útra és ott beültünk egy kisvendéglőbe. Megreggeliztünk, ittunk egy fröccsöt /nála ez kiszálláskor előírás volt/. Mérgesen panaszkodott, hogy pont őt szúrták ki erre a melóra. Ugyanis Décsi utasítására elő kellett állítani neki egy Dannweber nevű volt csendőrt. Én még csitítottam, hogy azért nem érdemes mérgelődni, ez nem egy ügy. Ő elmondta, hogy az illető csendőrt nem igazolták, nem indítottak ellene semmiféle eljárást, nem internálták. Hát akkor pláne nem lehet nagy probléma, — mondtam. Princz akkor kibökte, igen ám, de a csendőr dr. Décsi Gyula ÁVH-s ezredesnek a bátyja! A hallottaktól megszédültem, ilyen dolgot még elképzelni sem tudtam, nem hogy részes legyek.

Princz azt mondta, várjak itt nyugodtan, majd ő megpróbálja diplomatikusan intézni az előállítást. Egy félóra múlva visszajött egy 40-45 év körüli férfi társaságában és bementünk az Andrássy út 60-ba. Dannweber útközben Princz-el beszélgetett, amiből azt vettem ki, hogy az szidta Décsit, aki nemrég még csizmát csináltatott vele, mert suszter volt a szakmája. Ma sem tudom elképzelni, mi volt az a szorító, kényszerítő erő, hogy saját bátyját valaki őrizetbe vetesse. Félelem? Éberség? Stréberség? Bármi volt, de a legaljasabb dolgok egyike volt, amivel ott találkoztam a hét és fél hónapos szolgálatom alatt.

A dolgok komikuma az, hogy mikor Décsi Gyulát, Princz Gyulát és Péter Gábort letartóztatták, az ítélet után Princz Márianosztrára került, ahol Dannweber házimunkás volt. Princz nagyon félt, hogy Dannweber bosszút áll /Princz elbeszélése szerint/, de csak annyit mondott; „maga Princz, csak egy küldönc volt, de itt lenne az a szemét, agyonverném.” Décsire mondta!

Princz Gyula, Csapó Andor ÁVH-s őrnaggyal együtt lejött Péter Gábor szobájából, aztán Princz körülnézett, bement a szobájába. Pár perc múlva kijött és magával hívott.

Kocsival elmentünk a Hajós utca és a Dessewffy utca sarkára, a kocsit leállítottuk és bementünk a Bajcsi Zs.-út irányába. Ott mindjárt volt egy garni szálló. Bementünk a portához. Princz megmutatta az ÁVH-s igazolványát, nekem szólt, hogy maradjak lent. Ő fölment az emeletre. Pár perc múlva egy csattanás, vagy durranást hallottam, nemsokára Princz lejött az emeletről, intett nekem és visszamentünk az első emeletre, benyitottunk az egyik szobába és az ágyon egy testes, szemüveges fiatalember feküdt, homlokából jött a vér, a földön pedig egy pisztoly hevert. Princz közölte, hogy egy ÁVH-s főhadnagy, agyonlőtte magát és még a közvetlen munkatársaknak sem lehet róla beszélni.

Én közben azon gondolkodtam, hogy honnan ismerős az öngyilkos arca. Rövid töprengés után rájöttem. Pár nappal ez a fiú bent járt Princz-nél, akivel együtt jött ki az alosztályvezetői irodából, egymással beszélgetve. Akaratlan is meghallottam egy szófoszlányt, körülbelül ezeket: „hidd el, Reitter Sándor igen megbízható ember, nincs semmi „pétite” dolga. Gyula bácsi, én csak a hálózat révén értesültem ezekről és csak azért kezdtem információkat gyűjteni” és ehhez hasonló magyarázgatások. Kikövetkeztettem, hogy Reitter útlevél-kijáró szerepéről hallott valamit ez a nyomozó, ráakaszkodott, nem tudta, hogy Reitter az ÁVH-nál „tabu” és megpróbált hivatalos, vagy „maszek” eljárást lefolytatni, esetleg ráijeszteni Reitterre, nem számítva az ő támogatóira.

Ezt a fiút Nagy János néven én temettettem el. /Balogh Mihály volt a neve, valahol a Lehel tértől balra egyik utcában lakott özvegy anyjával. /Thurzó u. vagy Ipoly u./ Sokáig gondolkoztam azon, hogy beszélek az anyjával, vagy névtelen levelet írok neki arról, hogy mi történt a fiával, de lemondtam erről, mert Princzen kívül csak én tudtam, hogy mi történt vele és rögtön lebuktatnának.

Évekkel később, amikor már Princz kijött a börtönből, egy alkalommal rákérdeztem, mi volt azzal az ÁVH-s nyomozóval, aki a garniszállóban találtunk. Csak annyit mondott, hogy a srác meg akarta zsarolni Reitter Sándort, aki Csapó Andorral közölte ezt, az Péter Gáborhoz szaladt és a srác „megijedt” a következményektől.

1949. március 25-én Jászalsószentgyörgyön /vagy Jászfelsőszentgyörgyön?/ megnyílt a szövetkezeti vendéglő és éjfélkor egy apa és fia agyonverték a helybeli DÉFOSZ titkárt. Őrizetbe vették a tetteseket, az apát és a fiát, továbbá egy Kovács Aladár nevű volt kulákot, aki Horthy hajóján szolgált és vitézi címet is kapott. Úgy emlékszem a háború előtt két üzlete volt a fent említett helységekben.

A három gyanúsítottat másodmagammal vittem a Markóba. vitéz Kovács Aladáron Toldi Ferenc ÁVH-s őrnagy szürke rövid rendőri bekecse volt, amire Toldi figyelmeztetett is. A tárgyalás előtt orvosi vizsgálatnak vetették alá a gyanúsítottakat, én miután nem volt hidege levetettem Kovács Aladárról a prémes bekecset és betettem az autó ülésére. Miután a házkutatásnál Kovács padlásán revolvert „találtak”, az ügyet statáriális bíróság tárgyalta.

Az orvosi vizsgálat közben megérkezett, Toldi Ferenc ÁVH-s őrnagy és Váradi György ÁVH-s őrnagy megdöbbenve látták, hogy a bekecs nincs vitéz Kovács Aladáron. Én megnyugtattam őket, hogy nincs hideg, Kovács azt mondta, melege van és a bekecset betettem a kocsiba. Toldiékat majdnem megütötte a guta és azonnal behozatták a bekecset, hogy adjuk rá Kovácsra. Kovács ugyan tiltakozott, de azért a bekecset Toldi ráadta.

A tárgyaláson a vád ismertetése előtt v. Kovács Aladár tiltakozott a bírónál, hogy a bekecs nem az övé, neki nem kell és mégis ráerőszakolják. A bíró nem vette figyelembe a tiltakozást. Ekkor jöttem rá, hogy Kovácsot, mint felbujtó-kulákot akarják bemutatni és a szegényes ruházata erre nem volt alkalmas és így a rendőrtiszti prémes bekecsben mégis csak kinéz belőle egy kulák.

A tárgyalás folyamán tudtam meg, mi történt valójában a helyi vendéglőben. Kovács Aladár, mint vitéz a szovjet csapatok elől nyugatra ment a családjával és a házába beköltözött egy fiatal szegényparaszt, aki később DÉFOSZ titkár lett. A kérdéses megnyitó napján Kovács is elment a vendéglőbe, nyolcig ott poharazgatott és mert öt gyereke volt, a legkisebb pár hónapos volt, — 8 óra után hazament. Éjféltájban, egy fiatal parasztlegény összeverekedett a DÉFOSZ titkárral, aki az ő menyasszonyát kerülgette. Az apja segítségére sietett, aki azt mondta a fiának, „Józsi szaladj haza az ólmosbotért”, Józsi hazaszaladt, elhozta az ólmos botot és 11 óra 40 perckor kettesben agyonverték vele a DÉFOSZ titkárt. Miután akkor a jelszó „Harc a kulákok ellen” volt, a vendéglőből 8 órakor hazamenő Kovács Aladár lett az elsőrendű vádlott, mint felbujtó.

A kirendelt ügyvéd elég lelkiismeretesen próbálta Kovács büntetlenségét bizonyítani, sőt a bíróság sem volt egy véleményen Kovács bűnösségében és szünetet rendeltek el. A szünetben telefonhoz hivatott Péter Gábor és érdeklődött, hogy áll a tárgyalás. Közöltem, hogy az ügyvéd felmentésről beszélt és a bíróság is ingatag. Az ügyvéd rendes bírósághoz való átutalását kérte az ügynek. Péter Gábor mérges lett és azt mondta, „menj csak nyugodtan vissza a tárgyalóterembe, gondoskodom róla, hogy egy órán belül meghozzák a halálos ítéletet.” Így is történt!

Fél óra múlva bejött a bíróság, kihirdette Kovácsra a halálos ítéletet, a valódi tettes apa 10 évet, a fia 8 évet kapott. A szerencsétlen Kovács Aladár, aki jóformán nem értette, mi történik körülötte, az ítélet hallatára felindultan azt kiáltotta: „Isten a tanúm, hogy teljesen ártatlan vagyok.”

A tárgyalás után Péter Gábor másodszor is felhívott telefonon, utasított, hogy a rabszállítóval én is menjek ki a Gyűjtőfogházba és közöljem vele, mi történik a kivégzésnél.

Vitéz Kovács Aladárhoz református lelkészt hívattam, úrvacsorát vett magához, elbúcsúzott a pap útján a családjától. Arra kért engem és a papot, hogy holttestét adassuk ki a családjának, utána fél órán belül kivégezték.

Még nem láttam kivégzést ilyen közelről és nagyon letört engem. Taxiba ültem, bementem az Andrássy út 60-ba, jelentettem Péter Gábornak, hogy történt a kivégzés

A Rajk ügy nyomozásának nézőpontját F. Belkin altábornagy, a szovjet Politikai Rendőrség megbízottja dolgozta ki, a nem megfelelő részekből törölt, kihúzott, új vádakat teremtett, változtatott, ahol nem volt összeillő az anyag. Volt egy szovjet ezredes mellette, aki helyettesként működött. Az ÁVH részéről az ügy szorgalmazója és kézbentartója lényegében szintén szovjet rezidens volt, Szűcs Ernő ÁVH-s ezredes.

Ő Kovács János ÁVH-s ezredes halála után került a ÁVO-ra és az egész Rajk ügy alatt ő tartotta a közvetlen kapcsolatot a két szovjet tanácsadóval. Annyit konkrétan tudok, hogy Szűcs elgondolása volt, hogy Rajkék pártellenes tömegbázisként a Weiszhaus-Horváth csoportot kell szerepeltetni.

A vallomások összeegyeztetése, javítása, vádirattá szerkesztése viszont már Décsi Gyula ÁVH-s alezredes feladata volt. Minden fejes ÁVH—s akkor „igazi mestermunkának” tartotta a Décsi által összeállított vádiratot, csupán Rákosi nem tartotta elég keménynek, sőt állítólag bele is javított a vádiratba.

Bár még Rajk nem volt letartóztatva, — de már környezetének egy része őrizetben volt. Én mint az Andrássy út 60 és Csengery utca sarkán lévő pincében lévő személyek ellenőrzésével megbízott csoportvezető, hajnali 4 és reggel 8 óra között voltam a pincében szolgálatban. Utána felmentem az alosztályra, hogy megigyak egy kávét. Princz odajött hozzám és azt mondta, vegyem a táskaírógépet, hozzak magammal papírt és indigót, — elmegyünk.

Kocsiba ültünk és elmentünk Soroksár irányába. Egy kocsma mellett szokás szerint megálltunk, Princzel együtt bereggeliztünk, közben elmondta, hogy ebben a nagy ügyben /még nem volt „Rajk” ügy/ érdekes fordulat következett be. A szovjet tanácsadóknak bizonyíték van a birtokukban, hogy a múlt évben Rob Anton szökése után a Párt támogatásával megválasztott Moic Milos, /megválasztása után pár hónapra a Jugoszláv követség attaséja, Zsifkó Boarov, mint a Tito ügy elárulóját agyonlőtte a Veres Pálné u. 17-19 számú ún. szerb házban/ nem is volt jugoszláv partizán, hanem a belgrádi Gestapo beépített ügynöke volt az ellenállásban, amit legjobban az bizonyít, hogy Moicot nem vitték el koncentrációs táborba annak dacára, hogy zsidó származású volt. Ezt a variáció eddig még sehol fel nem merült, most a Tadók Moic zsidóságát úgy akarták bizonyítani, hogy jegyzőkönyvezzük Moic szeretőjét, a Lórév nevű délszláv lakosú helyiségben, hogy Moic körül volt metélve, tehát zsidó volt.

Lórév, Csepel déli részén van. Megkerestük Simics Ilonát, de az tiltakozott mindenféle jegyzőkönyv ellen, úgy, hogy magunkkal vittük. Egy hétig volt bent az Andrássy-út 60-ban, mire nagy nehezen kötélnek állt, hogy tetszés szerinti jegyzőkönyvet aláírja.

A jegyzőkönyv majdnem elkészült, még a gépben volt, amikor lejött az alosztályra egy szovjet ezredes kíséretében Szűcs Ernő ÁVH-s ezredes. Ott pár percig oroszul vitatkoztak és utána a Tadó mérgesen kirántotta a gépből és a félig kész jegyzőkönyvet eltépte apró darabokra és a kosárba dobta.

Úgy látszik Moic Milos post mortem zsidó beállítása nem felelt meg Tadó koncepciójának és minden olyan jegyzőkönyvet megsemmisítettek, amiben zsidó kapcsolatokra való utalás van. Szalai Andrásról is vettek föl egy jegyzőkönyvet, a cionista kapcsolatairól és azt is megsemmisítették.

Az őrizetesek kihallgatása általában éjjel történt. Napközben csak akkor vitték fel őket, ha valamilyen vallomás, vagy esemény le kellett írniok. Ilyenkor betették az egyik kis irodába, mellé ültettek egy éppen szabad nyomozót, csak azért, hogy legyen mellette valaki. Az őrizetes pedig írt-írt, papírt-papírra halmozva, ismétléseket, közhelyeket, mert nem tudta, hogy a következő éjjel melyik leírásáért kap újabb verést. Én magam is többször ültem az őrizetes mellett írása idején. Ezek az esetek mind egyformák, unalmasak, szomorúak és gondolatébresztőek voltak. Egy esetet mégis ki kell emelnem.

Egy alkalommal, az éjszakai szolgálatom alatt fölmentem egy kávét meginni, — ebben az időben állandó presszószolgálat volt — benyitottam az alosztályunkra és ott hallgatta ki Pricz Gyula ÁVH-s ezredes és Kiss Kálmán ÁVH-s alezredes Szalai Andrást. Felváltva verték, Szalai veséjét és heréjét. Szalai ordítozott, akkor Kiss Kálmán a fejét és a kezét verte gumibottal, azt kiabálta Szalaira; „még ki mered nyitni a szádat, te mocskos cionista szar? Agyonverlek, hogy semmi sem marad belőled.” Ekkor Princz Gyula vette át a tempót, kérdezett — ütött. Megittam a kávét, visszamentem a fogdába. Princzről hallottam, hogy szakszerű a verésben és Péter Gábor négy legjobb verő-vallató emberei közt van, de így egyenesben csak most láttam, hogy megverjen valakit. Kiss Kálmánt már láttam előzőleg „munkában”.

Délelőtt fenn voltam az alosztályon, amikor Bánkuti Antal ÁVH-s ezredes szólt, hogy a hetesben váltsam fel Dankó nyomozót, mert el kell neki menni. A 7-es szobában ott ült az asztalnál az éjszaka összevert Szalai András és ceruzával a kezében írogatott. Egyszer csak elkezdte a sírást és így könyörgött nekem; „elvtárs, segítsen rajtam, mondja meg, mit írjak, hogy ne üssenek egész éjjel. Eddig akármit írtam nappal, éjjel összevertek, mondja meg mi lesz nekik a megfelelő szöveg.” Persze pár vigasztaló szón kívül semmit sem tudtam neki mondani.

A legmegdöbbentőbb tapasztalat, amelyet a Párt által felépített hazugságvárat megcáfolta a Koisza Ilona esetével kezdődött.

Koisza Ilona régi kommunista nő, a háború előtt börtönben volt, a háború alatt pedig a Nemzetközi Vöröskereszten belül működő amerikai segélyszervnél dolgozott Svájcban. Az volt a feladata, hogy a Nyugat-Európába szétszóródott baloldali személyeket támogassa, különösen a volt spanyolországi kommunistákat, akik a francia és más internálótáborokban sínylődtek. A szervezet vezetője az amerikai Noel H. Field volt.

A szervezet a háború után Budapestre költözött, Koisza a Nemzeti Segélyhez és a Vöröskereszthez került. 1949. május elején ő és volt főnöke, Noel H. Field volt az első letartóztatott, abban az ügyben, ami egy hónappal később „Rajk ügy” néven került a magyar történelem fekete lapjaira.

Egyik reggel, 6 órákkor kezdtem a szolgálatot, körüljártam a cellákat és ellenőriztem a foglyokat. Koisza cellájának kinyitásakor ijedten láttam, hogy Koisza a földön fetreng, tavaszi kabátjának bélése kiszakítva, beáztatva és megsodorva a nyakára van kötve. Koisza a fejét rángatta, hogy megfulladjon. Letérdeltem, kibontottam a köteléket, közben így kértem őt: „Ilona, ha Istent ismer, ne próbálkozzon ilyen marhasággal, ha magánál valami baj történik, ezek engem hazavágnak. Úgysem tud így meghalni és ezek vigyáznak arra, hogy mindannyian életben maradjanak, ameddig nekik szükségük van rá.”

Nagy nehezen megnyugtattam, fölültetem a priccsre, közben észre vettem, hogy egy bevizezett zsebkendő ott fekszik kisimítva és rajta a következő szöveg tintaceruzával ráírva: „Kedves Rákosi Elvtárs, borzasztó, amit itt csinálnak velünk, arra akarnak bennünket kényszeríteni veréssel és fenyegetéssel, hogy a legjobb elvtársainkra tegyünk vallomást, hogy fasiszták voltak, beépített ügynökök voltak és csak ezért jöttek haza Magyarországra, hogy belülről bomlasszuk a Pártot.”

Szerencsétlen Ilona, eszébe sem jutott, hogy a fő inkvizítor maga Rákosi és az egész gyilkos színjátékot a Párt legfőbb vezetői irányítják.

Ugyanilyen valószínűtlen és lehetetlen módon próbált öngyilkosságot elkövetni Cseresznyés Sándor a Belügyminisztérium sajtófőnöke és Oszkó Gyula ezredes is.

Az egyik eltörte a szemüvegét és a törött üveggel próbálta az ütőerét elvágni, a másik pedig a szemüvegkeret drótját akasztotta be az ütőerébe és azzal akarta kiszakítani.

Micsoda testi és lelki kínzásnak kellett megelőzni, hogy egy intelligens, művelt ember ilyen lehetetlen módon próbáljon öngyilkos lenni?

Ezek után teljesen egyértelmű lett előttem, hogy minden vád hamis, bármennyire is sikerült nekik vallomást kivenni tőlük. Utólag könnyű ezt mondani, mondják legtöbben. Én nem utólag mondom a Rajk ügyre, hogy hamis vádakra épült. 1949. június első napjaiban átmentem Erdős Jóska barátomhoz, aki már akkor az OKISZ elnöke volt és a régi elvtársi kapcsolatokra és a jó barátságra hivatkozva beszámoltam ezekről a megdöbbentő dolgokról, azt értem el vele, hogy Erdős ezután került.

Évekkel később, amikor már a rehabilitációról és a törvénysértésekről mindenki beszélt Erdős elmondta, hogy nem akarta nekem elhinni azt a sok borzalmat, amit neki elmondtam. Beszélt róla Kletyával, Kelen Bélával és abban állapodtak meg, hogy a régi barátságunkra való tekintettel nem jelentenek föl a Pártnál, de mindenesetre kerülik a velem való találkozást.

Dobos János felesége, egy svájci nő volt, nagydarab, vöröses szőke, állandóan panaszkodott és sírt. Az ellenőrző nyomozok nem értették mit mond, mert nem tudtak németül egy szót sem. Én megkérdeztem, hogy mi a baja és elmondta, hogy otthon egyhónapos bébije van, nem szoptat és dagad a melle, nagyon fáj.

Jelentettem Princz Gyula ÁVH-s ezredesnek, aki dr. Bálint István ÁVH-s ezredes főorvoshoz küldött. Bálintnak az volt a válasza, „na és?”, nem érünk rá ilyen aprósággal törődni! Aztán nevetve azt mondta, ha vállalom, hogy személyesen lepumpálom a tejet, akkor vegyen egy mellszívó pumpát és rendszeresen szívassam le a tejet. A nőnek a kezébe nem adhatom, mert üvegből van. Pár napig saját kezűleg szívattam le Dobosnénál az összegyűlt tejet, aztán úgy látszik valaki mégis észhez tért és az orvosi rendelőből az ápolónő kezelte továbbra Dobosnét.

Május utolsó napjaiban, amikor este a szolgálatot elkezdtem, új őrizetes volt az egyik cellában. Ezt az embert minden éjjel két óránként felvitték kihallgatásra és mindig agyonverve hozták vissza. Napokig nem fekhetett le, sőt le sem ülhetett, állni kellett neki az ágya mellett azt a vizet ihatta, amit dr. Bálint küldött le a részére.

Engem nagyon furdalt, hogy nem tudom, ki ez az ember, akit ilyen nagy erővel vallatnak, úgy megverik, hogy alig van a testén egy tenyérnyi véraláfutás nélküli, tiszta folt. Egyik alkalommal, amikor visszahozták a kihallgatásról és beengedtem a cellába, — nem volt a közelben őr — megkérdeztem, hogy hívják. Mérgesen rám nézett és azt felelte, Katz Mátyás. Mi a foglalkozása? — azt válaszolta, gyémántköszörűs. Pár nap múlva tudtam meg, hogy Mátyás László rendőrezredes a Nemzetközi Brigád spanyolországi tagja. Azok közé tartozott, akiket az én megítélésem szerint a legjobban megkínoztak, megvertek.

Rehabilitálása után, 1956 decemberétől, Horváth Gyulával ők voltak a Politikai Rendőrség főnökei, később nagykövet lett és úgy ment nyugdíjba. Nagyon csodálkoztam, hogy ez az ember a történtek után ettől a társaságtól bármiféle beosztást elfogad. Én nem vagyok Grál lovag, de sokkal kisebb meghurcolás és verés miatt semmi pénzért nem fogadtam el semmit. Engem is hívtak vissza a Bügybe, mindenáron azt akarták, hogy lépjek vissza a Pártba, de kitartottam álláspontom mellett, akik megvertek, akiknek trockista, rajkista, weiszhauszista ügynök voltam és akik végigvertek testem minden részén én azokkal soha többet nem cseresznyézek egy tálból. Legtöbben nem így gondolkoztak.

Ezért tisztelem Szász Béla magatartását, mert ő is azokat a megállapításokat vonta le, hogy nem kell olyan emberektől elfogadni semmit, akik akár ténylegesen, akár hallgatólagosan közreműködtek ezekben az aljasságokban.

Elolvastam Szász Béla — Minden kényszer nélkül — című könyvét. Kijelentem, nem volt elfogult kínzóival szemben, inkább enyhébben írt, mint az akkori valóság volt. Lehet, hogy a hosszú idő őt is lecsillapította egy kissé.

Június 1-én, vagy 2-án éjjel Princz Gyula telefonált, hogy Mátyás László rendőr ezredes és Marschall László rendőr ezredes készüljön el, elviszik kocsival és egyikükkel én is menjek, az udvaron ott álltak a Hudson gépkocsik, az egyikbe Kovács Pistával beültünk, magunk közé ültettük Marschallt, a többi kocsiba is beültették az elszállítandókat és megindultunk. Átmentünk Budára és ott egy balra kanyarodó utcában befordultunk egy villa udvarára. Kiszálltunk, Kovács bevezette Marschallt az épületbe. Princz pedig — aki egy másik kocsival hozott valakit, azt az utasítást adta, hogy az ott lévő négy nyomozóval vegyem körül a villát, mert mindjárt jönnek a górék. Az ÁVH vezetői már ott voltak.

Húsz perc múlva megjelentek az óceánjárók és egymás után szálltak ki belőlük a fejesek. Farkas Mihály, Kádár János belügyminiszter, valamint Szűcs Ernő ÁVH-s ezredes. Bementek és a hallban foglaltak helyet. Az üvegajtón át jól lehetett látni a személyeket és hangosabb beszéd is érthető volt.

Nemsokára felhozták az épület pincéjéből Rajk Lászlót és ott a hallban megkezdődött a kihallgatás. A hangok mindig élesebbek lettek és a leghangosabb kijelentések tisztán kihallatszott. Farkas mindenféle árulónak és fasisztának lehordta Rajkot. Ő magából kikelve ordított, kikérte magának. A sértegető és gyalázkodó megjegyzések után Kádár János azt mondta Péter Gábornak: „Na mutassuk meg ennek az árulónak, milyen erős a proletárdiktatúránk.” Princz és Réh /Pubi/ Alajos ÁVH-s ezredes nekiálltak a verésnek. Valószínű, hogy nagyon fájdalmas lehetett, mert Rajk szinte őrjöngött. Ezután Köteles Henrik és Kovács Pista kezdték el Rajkot ütni. Szakszerűen verhették, mert tíz perc múlva Rajk már ordítva jajgatott. Fél óra kezelés után Farkasék elé vezették és elölről kezdődött a vádaskodás. Rajk kitartott ártatlansága mellett és mindent visszautasított. Ekkor újra kezdődött a „kezelés”.

Belülről orosz beszéd hallatszott és egyes szavaknál ráismertem Marschall hangjára, később Mátyáséra. Oda-vissza válaszok hangzottak, valószínűleg szembesítések történtek. Hajnali három óra lehetett, amikor a delikvenseinket kihozták. Kocsiba ültettük őket és. visszamentünk az Andrássy út 60-ba. Egy óra múlva Marschall sírógörcsöt kapott, dobálta magát a priccsen és az arcát véresre karcolták fejének ütődései. Borzalmas éjszaka volt. Később tudtam meg, hogy az a villa, ahol az események lejátszottak, állítólag a Virányos úti Bilkey-Papp villája volt.

Egyik délelőtt Princz egy magántermészetű megbízást adott. A XIV. kerületben, a Hermina mezőn volt valahol Princz édesapjának a telke, aminek rég nem néztek utána, sőt Princz azt sem tudta pontosan, hogy hol fekszik. Ezt a telket kellett földerítenem az elöljáróságnál vagy a Földnyilvántartási Hivatalban.

Nehezen fogtam hozzá, mert nem volt jártasságom telek-ügyben, azért megkérdeztem egy ügyvéd barátomat, dr. Kelen József újpesti ügyvédet, hogy indítson el valahogy. Kelen két-három telefon után elküldött a Markó utcai bíróságra és ott megtaláltam Princz apjának telekkönyvi adatait. Azzal kimentem a XIV. kerületi elöljáróságra, ott további adatokat kaptam meg. A telek tulajdonképpen nem érdekes ebben az esetben, hanem a személyi adatokból kiderült, hogy Princz apja zsidó volt.

Princzet az ÁVH-s működése közben sokszor gyanúsították, hogy nyilas volt és azért ilyen kegyetlen, mert így akarja jóvátenni múltját, de ez nem volt igaz. Érdekes módon az ÁVH-nál senki nem tudta Princzről, hogy zsidó származású. Helyettese Bánkuti Antal ÁVH-s ezredes is akkor mesélte el nekem, hogy Princz zsidó, amikor a börtönbe fürödni mentek, ott látta, hogy Princz körül van metélve.

Szabadulása után, a hatvanas évek elején valami apropóból kérdezte tőlem, tudom-e, hogy ő zsidó származású? Nevettem és elmeséltem, hogy 1949-ben, amikor a telek után nyomoztam, akkor tudtam meg. Mindketten jót derültünk a dolgon.

Sok belügyes, ha elmondom nekik Princz származását ma sem hiszik el, hogy Princz zsidó volt. Felesége is csak pár éve kérdezett meg, tudom-e, hogy Gyula tulajdonképpen zsidó származású. Mondtam, hogy több mint harminc éve tudom. Elmondtam egyrészt Gyulával már beszélgettünk erről, másrészt Bánkuti elmesélte, harmadszor pedig a teleknyomozásnál láttam az adatokat.

Egyik éjjel — épp Szőnyi Tibor volt fent kihallgatáson — fölmentem WC-re és utána megittam egy kávét. Décsi szobájával átellenben volt egy szoba, ahol Princzet valami miatt kerestem. Borzasztó látvány fogadott. Két asztalt 70-80 centire egymás mellé toltak, közötte gúzsba kötve egy rúdon, amit a térde alatt húztak át, himbálózott Szőnyi. Örökre az agyamba rögződött a kép, — ott voltak Princz Gyula ÁVH-s ezredes, dr. Buer Miklós ÁVH-s alezredes, Vándor Ferenc ÁVH-s őrnagy párttitkár, Szendi György ÁVH-s őrnagy, dr. Váradi György és Décsi Gyula ÁVH-s alezredes.

Szőnyi ingaszerűen himbálódzott a rúdon és amikor a feneke elérte a legmagasabb pontot, gumibottal Szendi a lába közé ütött, a heréjére. Nyilván régóta csinálták, mert amikor a Szendi egyenruhája véres lett, akkor még vadabbul ütötte, azt kiabálva; „Mocskos véreddel beszennyezted a Párt egyenruháját.” Akkor váltották egymást. Először Princz verte, utána Vándor, de ők már talpalták Szőnyit. Két fegyveres katona hozta vissza a fogdába Szőnyit, úgy hallottam, amikor lejárt a szolgálatom, akkor orvos jött hozzá.

Egy más alkalommal az alosztály szobájában Kiss Kálmán ÁVH-s alezredes egy nőt vert meg gumibottal úgy, hogy a selyembugyi szétment rajta. Kiss Kálmán állandóan mocskos kurvának nevezte a nőt, én nem ismertem, reggel mondta el Bánkúti, hogy Kálmán jól megdolgozta Sali Juditot. Úgy hallottam, valamelyik belügyi főnök titkárnője volt.

Kockacukrot, kekszet rendszeresen tartottam magamnál és egyik-másik őrizetesnek adtam pár szemet. Mindig gondoskodtam arról, hogy utána a mosdónál kimossák fogukat, nehogy cukor vagy ételmaradék észrevehető legyen a szájukban. Ezért és mert emberi hangon beszéltem az őrizetesekkel, Marschall nekibátorodott, hogy kérjen valamit tőlem. Megnyugtattam, hogy én semmit nem jelentek a főnökeimnek és a következőkre kért. Hívjam föl Marosánt és mondjam meg neki, hogy itt van a sitten. Megígértem, föl is hívtam a titkárságát hamis néven és elváltozott hangon továbbítottam Marschall kérését. A telefont Marosán titkára, azt hiszem Örleynek hívták, vette föl. Nem tudom eljuttatta-e az üzenetet, de ő ebben semmit sem tett.

Nagyjából ezek voltak az említésre méltó tapasztalataim és ezek után, 1949. június 9-én engem is őrizetbe vettek. Szerencsére nem kerültem le a pincébe, hanem a földszinti cellába, ahol már ott volt Rajk két kísérője és két gépkocsivezetője. Az egyik az általam is ismert Virág Jancsi volt, másik azt hiszem Povázsó nevű volt.

A Rajk ügyben szereplők közül több, mint 30 év elteltével találkoztam Koisza Ilonával és többször elbeszélgettünk, meghívtuk hozzánk ebédre. Visszaemlékeztünk arra, amikor végső elkeseredésében gyermeteg módon kísérelt meg öngyilkosságot és azokról az aljas kínzásokról, amit előtte elszenvedett. Az elmúlt nyáron kapott kormánykitüntetést 80. születésnapjára, de a kínzások és a meghurcoltatása nyomait ezzel nem tudja meg nem történtté tenni.

1949. június 7-én délután négy óra körül Princz kijött Décsi szobájából, kezembe adott egy cetlit és utasított, hogy menjek ki a címre V. ker. Veres Pálné u. 24 alá, mert bejelentés érkezett, hogy onnan egy zsidó család a múlt heti aliával disszidált, pecsételjem le a lakást.

Elindultam és az előtérben találkoztam dr. Bauer Miklós személyzeti vezetővel, aki éppen Décsi szobájából jött ki. Az épületből kiérve a Csengeri utca sarkán ott ténfergett Erdős Péter újságíró, akit Róna Tibor barátjaként az Útlevél Osztályról ismertem. Ahogy meglátott, felém jött és kitörő örömmel üdvözölt. Felszálltam a belváros felé tartó buszra, ő is felszállt, kérdezte, hogy merre megyek. Mondtam ott van párperces dolgom. Közölte, hogy ő is arra jön és együtt szálltunk le az Apponyi téren. Bementem a Veres Pálné utcán és elkísért egész a Kaas Ivor utcáig. Közben pár közömbös mondatot váltottunk. A Kaas Ivor utca sarkán megállt, azt mondta, ha nem kell sokáig várni, megvár. Mondtam, hogy maximum 10 perc. Furcsának tartottam, hogy Erdős Péter, akivel előzőleg csupán kétszer-háromszor találkoztam, mint Róna látogatójával, hogy ilyen bizalmas, barátkozó magatartást tanúsít irányomban, de aztán napirendre tértem a dolog fölött.

A megadott címen senki sem lakott, olyan nevű személy, akit kerestem, nem volt ismerős sem a házmester, sem a házmegbízott előtt. Soha nem hallottak olyan nevet. Mérges voltam, hogy felesleges utat tettem meg, már lejárt a munkaidőm és mehettem volna haza. Erdős még ott várt a sarkon és velem együtt felszállt a visszamenő buszra.

Útközben a következőket kérdezte, „hallottam-e, hogy R. L. lebukott?” /csak kezdőbetűt mondott, de tudtam, hogy Rajk Lászlót érti alatta/ és most az ÁVH elkapta ezeknek a szemeteknek a tökét, köztük van az én főnököm is. Major Frigyes egy csibész gazember, ha találkozol vele, rugdosd össze helyettem.” Azt válaszoltam én is tudom, hogy R. L. lebukott, hisz már az egész város beszéli és ha Majorral találkozom bent, majd átadom az üzenetét.

Június 9-én — Erdőssel való találkozásom után két napra — délelőtt kimentem a Gyűjtőbe, Mindszenty bíboroshoz, mert a vele való kapcsolattartást az én reszortom volt. A börtönből kifelé jövet az őr közölte, hogy várnak a parancsnok szobájában.

Felmentem Nagy József ÁVH-s százados börtönparancsnok szobájába, ott találtam Sándor Györgyöt, aki meglepetést színlelve fölajánlotta, hogy motorkerékpárján hazavisz. Később tudtam meg Princztől, hogy már reggel óta kísért és figyelt engem.

Déltájban értünk be az Andrássy út 60-ba és a csoport elindult ebédelni a Lukács cukrászda helyén lévő ÁVH étterembe. Princz engem visszatartott és behívott a főnökünk dr. Décsi ezredes szobájába. Décsi asztala a bejárattal szemben volt, vele szemben a vendégek részére egy nagyméretű fotel, amelyben ült valaki. Én nem láttam az illetőt, csak a fejének körvonalait. Décsi megkérdezte, „Ő az?”, az illető felemelkedett a fotelből és hátrafordult felém, azt mondta „igen ő”. Erdős Péter volt a vendég. Décsi engem azonnal visszaküldött a szobánkba, de akkor már mellém ültették őrzőnek Fóris Béla ÁVH-s tisztet, ahogy az már lenni szokott. Öt perc múlva telefonon újra behívatott, de akkor már csak egyedül volt. Décsi azt kérdezte tőlem, miért találkozom a jugoszlávokkal a Szabad Nép székházában és mit beszélem velük. Tiltakoztam, hogy amióta megszűnt Brankovék biztosítása én nem találkoztam egyikükkel sem, tehát nem is beszélhettem velük. Décsi erélyesen rám kiabált, ne tagadjam, mert ezek az elvtársak /Erdősék/ nem hazudnak és nem az ujjukból szopták az értesüléseiket. Utasította Princzet, hogy vigyenek vissza és hallgasson ki alaposan, vegyenek föl jegyzőkönyvet, ha nem adok rendes választ, verjenek meg.

Princz átadott Bánkuti Antal ÁVH-s ezredesnek, ő pedig elment ebédelni. Bánkuti elég rendes volt, megmutatta azt a följelentést, amit Erdős hozott be, de Vásárhelyi Miklós írt Péter Gábornak címezve.

A följelentés szövege az alábbi volt:

SZABAD NÉP

Budapest, 1949. VI. 8.

Péter Gábor Altábornagy Elvtársnak,

Tisztelt Altábornagy Elvtárs!

Tudomásomra jutott, hogy egy Kiss József nevű — magát az ÁVH tisztjének kiadó — egyén szoros kapcsolatot tart fenn Titóista ügynökökkel. Szerkesztőségünkben pedig újságíró ismerősei körében pártellenes, valótlan híreket terjeszt.

Tűrhetetlen, hogy az élesedő osztályharc jelenlegi szakaszában ilyen egyének büntetlenül tevékenykedhetnek.

Tisztelettel:

Vásárhelyi Miklós

Bánkuti azzal kezdte, hogy megkérdezte, honnan ismerem Vásárhelyit. Égre-földre esküdöztem, hogy a nevét is csak az újságokból ismerem, soha nem is láttam, azt sem tudom, hogy néz ki, még azon a pártnapon sem voltam jelen, ahol ő volt az előadó.

A felvett jegyzőkönyv alig tíz soros volt és valahogy annyira pongyolán kezelte Décsi is, sőt Bánkuti is, mintha kevésbé érdekelné őket.

A jegyzőkönyvet aláírtam és levittek a fogdába, ahol előzőleg kb. 30 napig én voltam a főnök. Nem vittek le a pincébe, hanem a földszinti szobába tettek, ahol — már mint írtam — ott volt Rajk két gépkocsivezetője és két személyi kísérője.

Másnap felvittek a második emelet egyik udvari szobájába, amelynek az ablakain légópapír volt. Ott vártam 10 percig, amikor megjelent dr. Bauer Miklós ÁVH-s ezredes és Pető László ÁVH-s százados, mindkettő kezében gumibottal.

Kérdéseket tettek föl, mit árultam el az ÁVH szervezeti felépítéséből Brankovnak, kiknek adott Weller útlevelet, honnan van annyi pénze Princznek, hogy rendszeresen dáridózik a csoportjával, miért nem jelentettem Brankov tevékenységét a kíséret ideje alatt. E legutóbbi kérdésére azt feleltem, hogy Brankovot minden héten kétszer felkísértem Farkas Mihályhoz, hogy ott megkapja a Tito-ellenes agitáció anyagát és én csak az előszobáig jutottam el. De hiába mondtam bármit, hiába tiltakoztam, mindketten állandóan ütöttek. Kezemet, talpamat, herémet verték gumibottal. Válaszaira tulajdonképpen nem is érdekelte őket, a kérdések is úgy hangzottak, mint aminek nincs jelentősége, csak egy volt a cél, lebuktassanak és kiadósan megverjenek. A talpalás folytán a cipőmet nem tudtam felhúzni.

Mikor visszakísértek a cellámba, az emeleti folyóson szembejött velem Borsos Imre ÁVH-s tiszt, aki ahogy meglátott, meghökkent és visszafordult. Hát igen. Cipőm a kezemben, illetve a hónom alatt, bicegtem a korlát mellett, lesírt rólam, hogy „őrizetes” vagyok. Előző reggel még avval az autóval jött és ma már meg sem akart ismerni. Ilyen légkör, ilyenek a barátok és csak ennyit ér a sok éves barátság. Aki bajban van, azon még kell egyet taszítani.

A cellámba visszatérve nagyon elkeseredett voltam, sírtam a dühtől és a tehetetlenségtől, hogy ez velem megtehették ilyen rohadt polgárok. 1940-ben a Wayand csoportnál egy Gerencsér nevű detektív hallgatott ki és vett fel jegyzőkönyvet egy ujjal sem bántott, csak hangját emelte föl és szidott, hogy miért kerülök ilyen helyzetbe, nem tekintem özvegy anyám és testvéreim nyomorult helyzetét. A Horthy rendszer detektívje minta-humanista volt ezekhez a szemét tetűkhöz képest.

Tulajdonképpen nem lett volna szabad csodálkoznom a velem szembeni eljáráson, — egy hónapig voltam előzőleg a fogda ellenőre és ott láthattam, hogy az őrizetesekkel, hogy bánnak ezek az gyilkosok. És azok az őrizetesek nem olyan szimpla emberek voltak, mint én, hanem az illegalitást végig küzdő spanyolosok és becsületes, harcos múltú kommunisták voltak. A velük szemben alkalmazott módszerek elfelejtésére nincs lehetőség, ezeket a dolgokat nem lehet jóvátenni semmiféle rehabilitációs intézkedésekkel.

Megfogadtam, ha élve kikerülök, akkor azokat az embereket, — Erdős, Vásárhelyi, Bauer, Pető, Décsi, — akik részesei és okozói voltak a letartóztatásomnak és megverésemnek, bármilyen módon, de megölöm.

Egy órát töltöttem a cellámban, amikor újra értem jöttek és felvittek, de most már Princz Gyula szobájába, ahol csak Bánkuti volt jelen. Rólam lesírt, hogy nagyon „megviselt” vagyok. Princz megkérdezte, hogy ki vert meg. Mutattam a kezeimet és mondtam, hogy Bauer és Pető László. Princz megjegyezte, „a kurva anyjukat ezeknek a hiénáknak.” Nem tudom mennyi volt ebben az ítéletben az őszinteség, de akkor nekem igen jól esett. Konyakkal, kávéval és szendvicscsel kínáltak és közben Princz azt mondta, ne féljek, nem lesz módjukban többet megverni, mert Décsi Gyulával megbeszélték, hogy másnap kiszállítanak Kistarcsára, ott békén hagynak és nem leszek nekik szem előtt.

Így is történt, június 11-én kivittek Kistarcsára és ott töltöttem 131 napot. Rajk tárgyalását a rádió ott is közvetítette, ahol olyan dolgokat hallottam, aminek az ellenkezőjénél jelen voltam. Pl. Brankov vallomása, Hegedűs és Rex tanúkról. Brankov találkozója egy konkrét napon Rankovics megbízottjával. /egész máshol jártam aznap Brankovval./

Kistarcsán találkoztam dr. Váradi György ÁVH-s őrnagy áldozatával, a szerencsétlen Gerő-barát, dr. Beck Istvánnal és a pestvidéki robbantóval a guberáló Lukács Andrással. Gyönyörű törvényesség, magas erkölcsi igazságszolgáltatás!

Rajk kivégzése utáni napokban, egyik este jött Szűrös ÁVH-s szakaszvezető — „Kiss teljes cuccal”. Nagyon megijedtem, féltem, hogy valamilyen katonai törvény miatt fognak bíróság elé állítani, de mindenki vigasztalt; „biztos szabadulsz.” Nem akartam hinni, hogy egyedül és este későn szabadítanak.

Beültem az AVH-s személyautóba, csomagjaimat mellém tették a hátsó ülésre, az ajtót rám csapták, se bilincs, sem kísérő mellettem. Bevittek az Andrássy útra a fogdairodába. Pár perc múlva Bánkuti jött értem, összeölelt és megfogta a cuccomat, vitt be a Princz alosztály szobájába, körülbelül este fél nyolc lehetett.

Az egész alosztály ott ült Princz körül, mindegyik jött kezet fogni, kávéval, konyakkal, szendviccsel kínáltak és Princz a következőket mondta: „Nézd Jóska, te nem vagy egy buta ember. Ha döntik a fát, hullik a forgács. Belekerültél a szórásba, de már annak vége. Nem szabad haragudnod, a Pártra, a fiúkra, a hatóságra, az a fontos, hogy újra itthon vagy, beilleszkedsz a régi kerékvágásba és hamarosan elfelejted az egészet.”

Azt válaszoltam, „Gyula bácsi, én nem haragszom senkire; — hát tényleg hazamehetek?” Természetes — mondta Princz, — még Bandi haza is visz, csak azt mond meg, hová akarsz menni. Borsoshoz nem ajánlom, arról majd később beszélünk. Egy barátomhoz mentem ideiglenesen és amíg nem szereztem az Angyalföldi úton egy kis szobát addig ott laktam a Váci út 140-ben.

Csak évekkel később tudtam meg, hogy mi volt az előzménye a hirtelen szabadulásomnak. A zsidókórházban feküdtem agyhártyagyulladásos műtét után és a III. belosztályon volt tanársegéd Janikovszky Béla, aki engem Wellertől ismert. Egy ügyeletes éjszakán, amikor elmeséltük egymás dolgait, akkor derült ki, hogy mi volt szabadulásom előzménye.

Borsos, aki úgy hitte, hogy engem fölakasztanak, de minimálisan hosszú börtönre ítélnek /ezeket híresztelte közös barátaink és ismerőseink körében/ a lakásban lévő kombinált szobabútoromat meg akarta szerezni, erre Bauer Miklós ÁVH-s alezredestől ígéretet is kapott.

Rajk kivégzése után egyik napon, amikor Péter Gáborral az összes ÁVH-s vezető jelen volt, Bauer Miklós egy papírt akart aláíratni Péter Gáborral. Péter elolvasta és azt kérdezte, „ki ez a Kiss”? Princznek az embere, aki a szerbeknél volt, — mondta Bauer. Péter átadta a papírt Princz Gyulának, aki elolvasta, elvörösödött és azt kérdezte, hol van ez a Borsos? Kinn van az előszobában, — volt Bauer válasza. Behívták Borsost és ott az összes vezető előtt Princz belelovalva magát a dühbe, azt mondta Borsosnak; „Idefigyeljen én nem akartam szólni, amikor Kiss elleni bejelentését megtette, mit akar még attól a szerencsétlentől, ott rohad a sitten és ha csak a fele igaz annak amit maga a bejelentésében leírt, akkor magának a sitten a helye Kiss mellett, mert miért csak akkor jelentette a dolgokat Kissről, amikor letartóztatták, miért nem előbb? Maga 12 évig együtt szart, együtt hugyozott a Kissel, ha igaz, amit róla írt, miért várt vele Kiss lebukásáig?”

Janikovszky Béla mondta, — Péter Gábor eltépte a papírt, Borsost kiküldték, Bauer Miklósnak pedig azt mondta: „Ne csináljatok ilyen hülyeséget, nincs szükségünk reklámra.” Bauer elment, a jelenlévők közül megkérdezte valaki; „Melyik volt az a Kiss?” Princz mondta, hogy „Wellertől került hozzám” és most mi van vele? — kérdezték. Brankovékkal találkozott és valószínűleg dekonspirált. Erre Péter Gábor azt mondta Décinek és Princznek: „hát ha más nincs, akkor hozzátok haza.” Aznap este Princz értem küldött és az éjszakát már szabadon töltöttem.

Janikovszky elbeszélésének idején én már igen jó, mondhatnám bizalmas viszonyban voltam Princzel és furcsának tartottam, hogy nekem még nem beszélt erről a jelenetről. Legközelebb meg is kérdeztem és akkor ő is elmesélte, hogy játszódott le a Borsos-féle bútorigénylés, ahol Borsos a szándékával ellentétes eredményt ért el, őt megrótták, engem kiszabadítottak.

Princz Gyulával, a kiszabadulása után szoros kapcsolatot tartottam fenn, általában egy héten egyszer felmentem a lakására. Sokat beszélgettünk a régi dolgokról. Nem szívesen beszélt, de miután a volt környezete, barátai messze elkerülték, mint egy leprást, jóformán egyedül én voltam az, aki 1957 után rendszeresen összejött vele. Így aztán sokszor kiborult és olyan való dolgokat is elmondott, amelyekben az ő szerepe nem volt éppen szimpatikus.

A velem történt dolgokra az alábbiakat mondta: „Bent a hatóságnál a beavatottak tudták, hogy Erdős Péter újságíró be van építve és „azsizik” /provokátor/. A te lebukásodat nem lehetett kibekkelni, nekünk csak annyi volt a szerepünk, hogy egy fiktív címre kiküldjünk, a többit elvégezte Erdős.”

Én Bauer Miklóst később megkérdeztem, miért volt erre szükség, hogy lebuktassanak? Azt mondta, „sok volt a rovásodon, weisshauzista voltál, neki vannak bizonyítékai!” Megkérdeztem, hogy azokat a felvételnél, vagy később a tagrevíziónál, vagy még később a hozzá helyezésemnél miért nem vette elő és bocsájtott el? Erre nem válaszolt. Nyugodj bele, később én is keresztül mentem minden vádaskodáson, voltam cionista ügynök, fasiszta besúgó és minden a világon. Sajnos, ezt mi nem láttuk előre, ezért kellett sok embernek ártatlanul szenvednie.

Nyomtatható változat