Lebukásommal kapcsolatban egy sor ellentmondás van, ami egyértelművé teszi a provokációt:

Miért küldtek ki fiktív címre?

Miért várt a sarkon Erdős, aki csak felületesen ismertem?

Miért kísért vissza a Csengery utcáig?

Miért Vásárhelyi írta a feljelentést, akit sohasem láttam és ő sem?

Décsi Gyula miért nem forszírozta a jegyzőkönyvet, hisz az alig tíz sor volt?

Miért vertek meg, Bauer Miklós és Pető László? Miért nem vettek föl velem rendes jegyzőkönyvet? Mindenről kérdeztek Bauerék, csak a feljelentés tartalmáról nem?

Miért Weller Antalról kérdeztek?

Miért Princzről kérdeztek?

Miért faggattak Brankov felől, hogy mit tárgyalt a Pártközpontban, amikor csak Farkas előszobájáig kísértem őt hetente?

Ezek a kérdések egyértelműen azt bizonyítják, előre megfontoltan buktattak le és az újságíró szerepe csak eszköz volt. Erre egyébként mindketten alkalmasak, Várhegyi Miklós és Erdős Péter, mert a későbbiekben /1956. Nagy Imre ügy/ az idő is ezt bizonyította.

Visszatérve még, 1936-ban a Quitt céghez való belépésemmel egyidejűleg a Dagály utca 7. szám alá költöztem albérletbe, egy Horváth néni nevű özvegyasszonyhoz, aki mosás-takarításból tartotta el magát. A néni engem nagyon megszeretett és én is jól éreztem magam nála, ha eltekintünk a rossz, szegényes körülményektől. Hamar kialakult a baráti köröm, főleg nálam idősebbekből. Hamarosan bekerültem a házban lévő Korbély vendéglőben működő „Jóbarátok” asztaltársaságába, ahol nemsokára vezetőségi tag lettem és én vezettem a sportegylet ügyeit. Ezen keresztül igen sok embert megismertem a környéken és mindenkivel jóban voltam.

A szemben lévő ház a Gyufaudvar volt, ahol minden lakót ismertem és ott „csaptam” a szelet egy fiatalasszonynak. Itt ismerkedtem meg a fiatalasszony rokonaival, testvéreivel, akik közül az egyiknek a férje a későbbiek folyamán szerepet játszott az életemben. Borsos Imrének hívták és 1938 vagy 1939-ben mint katonaszökevény két évet kapott a Margit körúton.

Innen vonultam be katonának és 1945-ben ide is jöttem vissza. Egy darabig még itt laktam, de 1946 elején elköltöztem a Gömb u. 44-be, az előbb említett Borsos Imréhez, aki a háború után, mint politikai üldözött kapott egy kétszobás lakást és a kisszobája üres volt.

Borsos ekkor a Fuchs és Schlichter Edénygyárban volt ÜB. titkár, de pár hónapi „tevékenysége” miatt leváltották, a kerületi pártvezetők szerint, összeférhetetlensége és teljes alkalmatlansága miatt.

Ekkor én segítettem rajta, főnökömön keresztül bevittem a Vidéki Főkapitányságra, ahonnan lehelyezték Sopronba. Akkoriban igen kicsi volt a rendőri fizetés és neki különösen nehéz volt, mert kétfelé kellett a keresetét osztani, Sopronban saját magát, itt pesten pedig feleségének és kiskorú fiának kellett megélni. Én úgy segítettem a családon, hogy a heti kalória járandóságomat, — amit a PRO-tól kaptunk — mindig a Borsos családnak adtam.

A kisebbik fiú még iskolába járt, a nagyobbik akkor szabadult fel, mint szerszámkészítő a Fusch gyárban és mint lehetett az akkori induló repülőtiszti tanfolyamra beprotezsáltam, el is végezte az iskolát és repülőtiszt lett.

Borsos, Sopronból történt fölhelyezésére ismét Wellert vettem igénybe, aki Szücs Ernő ÁVH-s ezredesnél elintézte az áthelyezést és Boros 1949. elején az ÁVO-ra került. Így történt meg, hogy 1949. június 9-én azzal a hatósági gépkocsival jött be az ÁVO-ra, amelyik értem kijött.

Kiszabadulásom után Princz Gyulától tudtam meg, hogy lebukásomkor több oldalas jelentést írt rólam és adott át Bauer Miklósnak, amit Princzel elolvastattak. Hát ez volt a fizetség a segítségemért.

Sajnos az internálásom alatt is tapasztaltam az aljasságát, mert amikor a nővérem látogatott és csomagot hozott be, a tisztasági holmik között két új olcsóbb alsónadrág is és ing volt. Szóltam nővéremnek, miért vett új holmikat, amikor úgyis sóherek vagyunk és van nekem elég fehérneműm otthon. Sírva válaszolta, hogy elment a lakásomra és akart fehérneműt hozni, de Borsos durván kiutasította, hogy nincs ott semmi keresnivalója és nekem már nincs ott semmim, mert az AVO mindent elkobzott. Így amikor kijöttem, elkészültem rá, hogy nincs hová mennem, de nem kereshettem Borsoson a holmijaimat.

1949. október 20-a után, tehát miután kiszabadultam két hónapig igen sok szomorú tapasztalatot szereztem. Egy barátom fogadott be ideiglenesen, mert bútoromat Borsos nem akarta kiadni, arról pedig, hogy az ő lakásába visszaköltözzem, szó sem lehetett. Legtöbb barátom és ismerősöm elkerülte a velem való találkozást, nehogy szóba kelljen állni velem, arról nem is beszélve, hogy munkát, állást szerezzenek nekem. Voltak páran, akiket én segítettem jó állásba, felülvizsgálatkor engem hívtak mentőtanúnak, senki nem „tudott” tenni semmit az érdekemben, pedig csak egy egyszerű állást szerettem volna.

Csak egy ember volt, aki pár heti ténfergés után fölkarolt, az Szabó Kálmán volt, akivel az Útlevél Osztályon együtt voltam. Megmondta, neki jó barátja Prieszol József Közlekedésügyi államtitkár és már beszélt neki rólam. Egyet kell tennem, életrajzomban nem szabad bevennem, hogy őrizetben voltam és a pártagságommal kapcsolatban pedig ködösítsek. Ennek érdekében az életrajzomba a következők szerepeltek. „1949 júniusáig az AVH-n teljesítettem szolgálatot, ahonnan egy munkával kapcsolatos ügy miatt kellett eljönnöm és a párttagságom is emiatt kivizsgálás alatt van”.

Így helyeztetett el Prieszol az akkor alakult Teherfuvar Vállalathoz ellenőrzési osztály vezető helyettesnek. Sajnos az esetem hamarosan nyilvánosságra került, sok ismerősöm volt városszerte, sokan tudtak a lebukásomról, így munkahelyemen sem maradhatott titokban. A stréber „éberek” feljelentettek a XIV. kerületnél, ahonnan március végén kijött egy lista, 45 névvel — köztük az enyémmel, — hogy ezek osztályidegenek, deklasszált /társadalmi osztályból kizárt/ elemek. Titoisták, az állam ellenségei és felszólították az igazgatóságot, hogy ezeket a személyeket másfél hónapon belül küldje el. Előzőleg barátságos kollégáim ettől az időtől kezdve elkerültek, nem fogadták a köszönésemet, csupán Éliás személyzeti vezetőhelyettes tartott ki mellettem és vigasztalt, hogy majd szerez nekem egy másik munkát.

1949. április végén és május elsejei ünneplésre éberségi szolgálatot szerveztek és a főnököm betegsége miatt én mentem el a KPM-be az értekezletre. Értekezlet után az egész Autófőosztály vállalatainak vezetői, párttitkárai, ellenőrei — köztük én is — jöttünk ki a tanácsteremből. A folyosó másik oldalán volt a miniszter szobája, onnan pedig kijött Bebrits Antal miniszter és Farkas Mihály, teljes tábornoki díszben. Mindenki földig hajolva köszönt a két főistennek. Amikor azok visszaköszöntek, Farkas meglátott engem és mosolyogva odajött, átölelte a vállamat, Berbics elé vezetett, akinek kb. a következőket mondta: „Kiss elvtárs régi jó ismerősöm, örülök, hogy a közlekedési tárcánál dolgozik”, még pár mondatot váltott velem, természetesen én nem világosítottam fel, hogy azóta mik történtek velem és már nem vagyok „szalonképes”. Ez a találkozó megalapozta a jövőmet, mert másnaptól mindenki hangosan üdvözölt, barátkozott velem. Egy hónap múlva megalakult a TEFU központ, mint a TEFU-k felettes hatósága engem oda osztályvezetőnek kineveztek.

Aztán még négy évig ott dolgoztam, majd annak megszűnése után saját kérésemre a IV. sz. Autójavítóhoz helyeztek, ott dolgoztam nyugdíjazásomig: 1979. március 1-ig.

A megalakult TEFU Központban /a Tüköry u./ Feledy Béla lett az igazgató és igazgató helyettesként odakerült a velem együtt elbocsájtandók listáján szereplő dr. Benkő László. Őt a MÁV-nál „B” listázták, de Bebrits miniszter többedmagával, mint fuvarozási szakembereket Miniszteri Feljegyzésben, Feledyhez küldte. Én mindkettővel igen jó barátságban voltam. Feledyvel annyira, hogy mikor kijött házzá az ÁVH illetékes /közlekedési/ osztályáról az összekötő, majdnem minden esetben tanácsot kért tőlem. 1950-ben rendeztünk egy szilveszteri murit, ahol Feledy mint cigányprímás lépett föl és kitűnően hegedült. Benkő Lacinak meg remek tenorhangja volt, ő meg opera-áriákat énekelt. Mindkettőjük fia közismert, Péter a TV. műsorigazgatója, Benkő Laci fia pedig az OMEGA együttes megalapítója.

Feledyvel együtt voltunk vádolva a Budapesti Pártbizottságon, ő azzal, hogy maga köré gyűjtött egy csomó osztályidegent, volt MATEOSZ-tagokat, „B” listázott MÁV tiszteket, volt katonatiszteket stb. A vád felolvasása után Feledy megpróbálta logikus magyarázattal igazolni, hogy helyesen cselekedett, a Szovjetunióból annyi új tehergépkocsi jön hetenként, hogy annak műszaki karbantartását csak ezekkel az emberekkel tudja megszervezni. Nem lehet elhanyagolni a szervezett karbantartást, amikor tömegesen érkeznek a szovjet ZIL-ek. Ekkor az elnöklő Kovács István /Rozner Jenő/ nagybudapesti főtitkár azt felelte, — „magából az ellenség beszél.” Feledy teljesen összeomlott, és a jelenlévő Párttag munkáskáderek, igazat adtak Kovácsnak és nem merték Feledyt szakmai álláspontjában támogatni.

A KPM küldöttje, a jelenlévő Prieszol államtitkár rögtön magával vitte az összeomlott Feledyt, és bevitte a KPM-be az Autófőosztály élére. Sajnos nem sokáig dolgozhatott, egyszer-kétszer találkoztunk, hamarosan meghalt.

dr. Benkő Lacival többször találkoztam, ő már közel van a nyolcvanhoz s Győri Közlekedési Főiskolán tanít. Fia meg sikert-sikerre halmoz.

A TEFU Központban új igazgató került, egy Halmai sváb, akinek a sógornője a Farkas titkárságán dolgozott, onnan kapott támogatást.

Feledyt igen sokan ismerték és szerették a szakmában, mert igen sok vezető került ki a Postajárműből, ahol a háború előtt Feledy volt a tanintézet vezetője.

Princz Gyulával való kapcsolatom nagyon érdekesen alakult.

Legelőször az Útlevél osztályon találkoztam vele, ahová valamilyen információk beszerzése miatt keresett föl.

1948. októberében az ő alosztályára kerültem, ő lett a főnököm, de az őt körülvevő klikk miatt nem kerülhettem vele közelebbi, bizalmas kapcsolatba. Ebben az időben a Felka utca 6. szám alatt lakott, egy jól berendezett kétszobás lakásban, amit az ÁVH-tól kapott teljesen bebútorozva.

1949. június 9-től — 1949 október 19-ig letartóztatásban voltam, amikor kijöttem Princz már a Deák tér 3. alatt lakott, egy első osztályúan berendezett három szoba, hallos luxuslakásban, amit Péter Gábor hozzájárulásával Reiter Sándor az ÁVH útlevélfelhajtója szerzett neki, mert a Balogh Mihály-féle zsarolási kísérletet „megakadályozta”. A lakás gyönyörű rózsafa bútorokkal volt berendezve, a falakon egyrészt a régi lakó ottmaradt képei és a Princz által „házkutatásoknál” rekvirált márkás festményei díszítették.

Kiszabadulásom után egyszer-kétszer találkoztam Princzel, ekkor már elég barátságosan fogadott. A tulajdonképpeni szoros kapcsolat csak akkor alakult ki köztünk, amikor Décsi Gyulát és Princz Gyulát az ÁVH-ról áthelyezték az Igazságügyi Minisztériumba. Décsi lett a miniszter, Princz pedig a Börtönügyi Osztály vezetője. Ez az áthelyezés annak ellenére, hogy magasabb beosztásba kerültek, nyilvánvaló bukást jelentett.

Erre mutatnak azok a jelenségek is, amelyek Princz körül lejátszódtak. Ugyanis a volt „klikkje”, a volt „liblingek”, akik azelőtt feleségestől együtt másnaponként Princzékkel együtt voltak, az áthelyezés után nagyon elfoglaltak lettek, az ÁVH-n egyre több „dolguk” volt és mindig kevesebb és kevesebb idő jutott a Princzékkel való találkozásra.

Bár ez természetes, de Princznek rosszul esett, hogy kedvencei akikért, — hogy saját szavaival éljek — „lopott, csalt, lakást, bútort szerzett”, előmenetelben támogatta őket másokkal szemben, lassanként bele kellett törődnie, hogy ezek az emberek elmaradoztak tőle. Velem való találkozásai ezután lettek sűrűbbek és Princz magatartása ezután kezdett bizalmasabb lenni velem szemben.

Rendszeresen meghívott a Gundelba, ahová Princz feleségestől hetenként kijárt. Ezekre a vacsorákon sűrűn megjelent Princz fivére, továbbá egy háború előtti jó barátja, Timár Józsi bácsi, a nyalókás Timár. Princz a felszabadulás előtt az Almássy tér környékén lakott és ott az Almássy utcában volt Timárnak cukorkagyára. Timár az államosítás után a Büffé NV-hez került, ahol különböző jól fizető újításával rengeteget keresett és szoros barátságba került az akkori igazgatóval, Ónody Lajossal.

Timár társaságában Ónody is sűrűn megjelent a Gundelnál és ott két esetben a szemem láttára nagyobb összegű pénzen osztozkodtak:

Ugyanis Princz, mint a Börtönügyi osztály vezetője tudott kedvezményeket, előnyöket biztosítani az elítélteknek. Sőt, Décsi támogatásával arra is talált módot, hogy valakit kihozzon a börtönből. Princz több embernek tett szívességet barátságból, de nagyobb „szívességeknél” nem remegett a keze, ha pénzt kellett elfogadni.

Ilyen szívességet tett egyik alkalommal Ónodynak is Timár közvetítésével és az ügy befejezése után Ónody egy borítékot adott át Princznek. Princz megkérdezte Ónodyt, „levetted a részedet?” — „igen!”, válaszolta Ónody. Princz pedig a borítékot ideadta nekem a következőkkel; „Jóska nálad van aktatáska, tedd el a borítékot és légy szíves ugorj fel vele holnap a Szabadság térre”, ott volt ugyanis Princz székhelye.

Másnap a borítékot felvittem. Miután a ragasztás le volt átírással zárva, nem bontottam föl, de Princz fölbontotta előttem, megszámolta és 50 ezer forint volt benne.

Én magam is kértem ilyen irányú szívességet Princztől. Az egyik, egy régi barátom Sugár Ferenc, akinek ruhaüzlete volt, és az államosításnál bíróság elé állították, hogy feketén dolgoztatott, hat hónapra ítélték el. Ez a Sugár Ferenc nevű Barátom bízott abban, hogy egy volt MUSZ-os barátja, aki az Igazságügyi Minisztériumban volt, megígérte, hogy elintézi ügyét, addig ígérgette az elintézést, hogy lejárt az idő és Sugár megkapta a Markóba a behívóját, büntetésének letöltésére. Ekkor jött hozzám és elmentem vele Princzhez, aki jól lehordott bennünket, hogy az ítélet öt hónapja volt és csak az utolsó percben megyünk hozzá. Letelefonált a Markóba, hogy másnap jelentkező Sugár Ferencet még aznapi transzporttal vigyék ki az Andor utcai munkahelyre. Princz itt csoportvezetőt csinált belőle és az akkori rendelkezéseknek megfelelően annyi idővel előbb szabadulhatott, ahány százalékot el tudott számolni. Hogy ez kedvező legyen arról Princz gondoskodott.

A másik ügyem Rózsás Sándor volt. Szintén háború előtti jó barátom, Mussinger János könyörögve kért, ha Isten ismerek, beszéljek a Gyula bácsival, mert Rózsást a sógorát disszidálási kísérlet miatt három évre ítélték és az ország legrosszabb börtönében van, Jászberényben. Rózsás annyira elkeseredett, hogy öngyilkossággal fenyegetőzik.

Szóltam Princznek, három nap múlva Rózsás Pestre került a várépítkezésre, ahol Princz szintén magas százalékot számoltatott el neki és így büntetésének több mint felét elengedték.

Mindkét esetben az érdekeltek megkérdezték, hogy hálálják meg Princznek. Én megkérdeztem tőle, hogy mivel tartozik a család. Princz mindkét esetben azt mondta, ezek a Te haverjaid és baráti szívességből segített. Ennek ellenére Sugár egy bőrkabátot, Mussinger Jancsi pedig — bár Princz tiltakozott — 5 ezer forinttal hálálta meg szívességét.

1953. január első szombatján ebéd után felmentem Princz lakására, hogy a városban elterjedt híreket elmondjam neki. Azt beszélték ugyanis, hogy Péter Gábort többedmagával letartóztatták. A hírt gondoltam megkonzultálom Princzel. Princzné fogadott, kérdeztem, mikor jön haza Gyula. Azt felelte, nem tudja. Akkor nyilallott be az agyamba, „csak nem Princz is?” Princzné sírva felelte, „de igen.” Az egyik éjjel érte jött az ÁVH-ról Zsidi Gyula ÁVH-s alezredes és elvitte Gyulát.

Elmentem és miután a dolgot megemésztettem magamban, másnap ismét fölmentem princznéhez, megpróbáltam vigasztalni és felajánlottam, ha bármiben tudok segíteni, csak szóljon. Princzné Ónody Lajos a Büffé NV igazgatójához fordult, aki Princznének adott egy Timár-féle fagylaltos kocsit, amivel a Nyugati mellett Princzné málnát árulhatott.

Ekkor kezdődött Princzné kálváriája. Férjének azok a beosztottjai, akik azelőtt sülve-főve feleségestül, családostól Princz vendéglátását élvezték, egymásnál minden második nap vendégeskedtek, — ezután mintha soha nem ismerték volna Princznét, átmentek a túlsó oldalra, hogy ne kelljen vele találkozniok.

Én továbbra is felkerestem a családot, Princzné szépen keresett, /no, meg Gyula nem hagyta őt egész sóheren/ a felajánlott támogatásomra nem volt szüksége. Egyetlen alkalommal erőszakoltam ki, hogy Gyulának küldött csomag árát én fedezzem. Meg kell mondanom, ez igen kis összeg volt, mert a csomag csak 100 db. cigarettát, 1 kg. szalonnát és tisztaságit tartalmazhatott.

Princz 1957. nyarán szabadult. Miután a fellebbviteli tárgyaláson büntetését levették 7 évre és a letöltött négy és fél évet kitöltöttnek vették. Nekem aznap telefonáltak a munkahelyemre és este már ott voltam náluk és haláláig én voltam az egyedüli személy, akit Princzékkel baráti kapcsolatot tartott. Sok mindent beszéltek, sokan gyűlölték Princzet és sokaknak okuk is volt rá. Én bevallom, a saját nézetemen vagyok, — bár mindenben igazat adok az átkozódóknak tudom, hogy mennyire és kiknek van igazuk, sőt még olyanokat is tudok róla, amiről másoknak fogalmuk sincs.

Én elfogultságomat arra alapítom, hogy a Borsos-féle bútorigénylésnél annyira fölháborodott, hogy akarva-akaratlan mellém állt és ennek eredményeként aznap kijöttem a sittről. Ezt tartottam mindig szem előtt. Barátaim — köztük több volt ÁVH-s többször megkérdezték tőlem, „hogy lehet egy ilyen aljas gyilkossal egy asztalhoz leülni?” — én mindig azt feleltem, — „tudom, hogy igazatok van, tudom, hogy miket csinált, de mikor sitten voltam a katonai börtön várt rám, ő volt az egyedüli, aki szót emelt az érdekemben. Teljesen mindegy, hogy rossz idegállapota, irántam való szimpátiája, vagy Borsos aljassága volt a kiváltó ok, én estére szabadlábra kerültem és ez a lényeg.”

Miután Princz nehéz természetű volt, másrészt pedig a volt „tettestársak” nem szívesen álltak vele szóba, egyre inkább kereste az én társaságomat. Feleségével rendszeresen telefonáltatott a munkahelyemre, kért, hogy látogassam meg. Az egyik ilyen alkalomkor /azt hiszem 1962-ben volt/, felesége sírva panaszkodott, hogy Gyulát az éjjel elvitték az oroszok. Semmit nem lehetett tenni, semmiféle információ beszerzésére nem volt mód, míg Princzet 3 nap múlva kiengedték.

Aznap délután rögtön fölmentem hozzájuk, ahol Princz a következőket mondta el: „Képzeld, ez a szemét kurva, /Szücs orosz felesége/ panaszt tett a SZKP Kongresszusán, hogy férjét /Szücs Ernő ÁVH-s ezredest a KGB megbízottja és Péter Gábor helyettese volt/ agyonvertük, kitördeltük az aranyfogait és sósavval leöntöttük. Kivittük a Váci börtöntemetőbe, ahol a Szücs testvéreket én ástam el és ki kellett ásnom, hogy a szovjet orvosok a holttesteket „megvizsgálhassák”. Arról, hogy a vizsgálat mit eredményezett, arról nem beszélt és én nem is forszíroztam a dolgot.

Eszembe jutott, hogy az ötvenes évek elejéén pletykaként hallottam, hogy a két Szücsöt formálisan agyonverték és poszt mortem ítélték halálra. Erre Princz keményen az asztalra ütött és a következőket mondta: „Hát idehallgass öregem, hogyha neked abban az időben azt mondja Rákosi és Péter, hogy a Szücs testvérek 1930-óta az Intelligent Service beépített emberei voltak és a szovjet elhárításnak erről több kilónyi bizonyítéka van és azt mondja Rákosi; Princz elvtárs, addig üssék ezt a két szemétbányát, amíg bele nem pusztulnak és minden csontjukat törjék össze, Te nem teszed meg?”

Amikor Princz a polgári életben elhelyezkedett, rendkívül nehéz dolga volt. Igen rossz volt a természete, egy szóért képes volt a plafonra mászni. Ezt családjával szemben is alkalmazta.

Ha valamelyik vezető politikus beszédtéma volt, rögtön kiásta az emlékezetéből a dolgokat, amelyek kellemetlen színben tüntették föl az illetőt. Pedig Princz sok mindent tudott. Sokszor bántotta, hogy teljesen magára maradt. Ilyenkor elpanaszkodta egyes eseteit.

Elmondta, hogy az ÁVH-sok a Váci börtönből egy éjjel kivitték a gödöllői erdőbe, hogy mutassa meg, hová ásta el saját kezűleg Rajkékat. Meg is mutatta, ki is ásták, hogy a dísztemetést megrendezhessék. Nem igaz Hegedűs Andrásnak az az állítása, ami a Szabad Európa Rádióban hangzott el, miszerint Balázsi Béla ÁVH-s alezredes — a Reki — intézte az elásást és a helyszínrajzot megsemmisítette. Ezt Princz csinálta és a helyet jól megjegyezte.

Szücs Ernő ÁVH-s ezredes feleségének panaszára a XX. Pártkongresszus elrendelte a Szücs ügy kivizsgálását, rehabilitálását. A bejelentés szerint Princz kiszedte Szücs aranyfogait, miután agyonverték és eltette. Szűcsöt is vele ásatták ki a Szovjet NKVD-sek. Nagy Károly ÁVH-s őrnagy, börtönparancsnok, Károlyi Márton ÁVH-s ezredes, Farkas Vladimír ÁVH-s alezredes, Réh Alajos ÁVH-s ezredes, Köteles Henrik ÁVH-s százados, Kovács József ÁVH-s őrnagy voltak a társai. Princznek védekezésében hittem, mert ezekben az időkben igen sok olyan „ügyet” is elmondott, amiről még nem is tudtam, vagy pedig csak fél füllel hallottam róluk. Ezekben Princz egyáltalán nem szépítette a saját szerepét, sőt szinte dicsekedve mesélte el egyes durva múltbeli tevékenységét.

Ahogy kiszabadulása után érezte, hogy a volt jóbarátok eltávolodása fokozódik, úgy ragaszkodott hozzám egyre erősebben. Sűrűn telefonált, hogy menjek föl, mert ki akarja véleményemet kérni kisebbik lánya csavargásaival kapcsolatban. Sírva panaszkodta, hogy sógornője előtt a csavargó lánya a Terka őt mindenféle ÁVH-s gyilkosnak lehordja.

Többször panaszkodott arról, hogy volt „kezeltjei”-nek hozzátartozói az utcán, villamoson, buszon letámadják, sértegetik. Azt mondta, „mindenki kimosta magát a történtekből, mindenki más húrokat penget, úgy látszik, csak akikre a párt vezetői az utasítását adta.”

Pálffyné egy alkalommal a buszon felismerte és mindenféle aljas gyilkosnak lehordta és ő úgy vette észre, hogy az utazóközönség Pálffyné mellé állt. Mások is tettek sértő megjegyzéseket rá és ő jobbnak látta gyorsan leszállni a legközelebbi megállónál.

Nagyon bántotta, hogy volt ÁVH-sok újságoknál, TV-nél és más fontosabb helyeken vannak és kritizálják a régi dolgokat, mintha ők jelen sem lettek volna. Hát ebben én is teljesen igazat adok nekik. Komlós János ÁVH-s százados színigazgató, dr. Váradi György ÁVH-s őrnagy TV osztályvezető és sokan mások a demokrácia tisztaságáról és védelméről tartanaik előadásokat, mintha ők csak hallomásból értesültek volna az ÁVH létezéséről.

A sors nem volt hozzá kegyes, mert 61 éves korában nyugdíjba akart menni, a munkahelyén mindent előkészítettek, jutalmat adtak, elbúcsúztatták és nyugdíjas szabadságra küldték. Egy hónap múlva behívatták a Nyugdíjintézethez, ahol az egyik igazgató kávéval, konyakkal kínálva közölte vele, hogy bizalmas rendelkezés szerint nem kaphat egyelőre nyugdíjat. Alkalmazzák vele szemben a mellékbüntetéskén kirótt jogvesztést, — amit az igazgató szerint ebben a korban a nyugdíjnál még eddig nem alkalmaztak, — de kérje írásban az igazságügyi minisztert, hogy a körülményekre való tekintettel törölje a mellékbüntetést. A miniszter 15 napon belül elutasította, akkor egy barátja irt egy kérvényt, a Kádár titkárságára ugyanebben az ügyben, két hét múlva onnan is megjött az elutasítás.

Azt hiszem, másfél évig betegeskedett és mint betegállományú — hererákban — úgy emlékszem 1969-ben meghalt.

Princzné férje halála után vett egy szép nyaralót Rákoshegyen, azt teljesen felújították, szépen berendezték és az egész nyarat ott töltik. Princznével van a kisebbik lányának gyereke, akit az anyja Princz kisebbik lánya, kéthetes korában elhagyott. Princzné akkor kilépett a munkahelyéről, bár még a nyugdíjkorhatárt nem érte el, hogy az unoka felnevelésével foglalkozhasson.

Legutóbb Princzné és lánya a Pártkongresszushoz akartak fordulni, hogy Princzet rehabilitálják és a hamvait a Pantheonban helyezzék el. Most nyíltabban megmondtam Princznének, eszébe ne jusson ilyesmi és vegyék már végre tudomásul, hogy Princznek még a neve is átkozottul hangzik a mai pártvezetés előtt, nem beszélve, hogy a lakosságban elterjedt és kialakult vélemény szerint Princz volt Péter Gábor vezette ÁVH egyik legrettegettebb neve.

Amikor az Autójavító Központ megszűnt, én választhattam munkahelyet. Bemehettem volna a KPM-be /Közlekedési és Postaügyi Minisztérium/ az autó főosztályra, ahol dr. Kádas Kálmán a műszaki fejlesztési osztálynak volt a vezetője, majd a megalakult Közlekedési Egyetemnek lett a rektora. Vele igen jó viszonyba voltam, bevitt a Közlekedés Tudományi Intézetbe, ahol munkacsoporton belül feladatokat kaptam, és elég jól elvégeztem. Kádas annyira megkedvelt, hogy esti üzemmérnöki végzettségről kiállított okmányt adott, miután unszolásra pár előadást meghallgattam. Én ezt az üzemmérnöki papírt nem igen mutogattam, mert szégyelltem volna a baráti körömben, hogy ilyen okmánnyal rendelkezem.

Miután a IV. számú Autójavító volt legközelebb a lakásomhoz és mert annak vezetői igen jó barátaim voltak, oda kértem az áthelyezésemet. Könnyen ment, mert akkor béralappal együtt lettem áthelyezve. Így kerültem a IV. Autójavítóba a volt Steyer céghez. Közel harmincévi munkaviszony után innen mentem nyugdíjba, 1979. március 1-én

A vállalatnál különböző beosztásokban voltam, majd 1955-ben megalakult a Gyártó-felújító műhely és végig annak voltam a vezetője.

Különös szakképesítéssel, szakképzettséggel nem rendelkeztem, /természetesen a Kádas-féle üzemmérnöki papírra nem hivatkoztam/, de miután a műhely fejlődésben volt, először 20, 40, 50, majd végül 110 fős nagy gyártóműhellyé fejlődött föl, ebben nagy szerepet játszott az én szervezési hozzáállásom. Külső, nagytömegű és értékű munkát vállaltunk és ennek az új munkának legtöbbször én voltam a szervezője. Mindenesetre hosszú évekig az én műhelyem volt a legnagyobb hasznot elérő üzemegység.

1968-ban, a 25 éves jutalom kifizetésnél hiányzott az a munkaidőm, amit a B.M. állományában töltöttem el. Beadtam egy kérelmet a B.M. Személyzeti Főosztályára, ahonnan pár nap múlva egy értesítés jött, hogy március 7-én menjek be a B.M. Politikai és Személyzeti Főcsoportfőnökségre, a Zrínyi utca és Nádor utca sarkán volt az épület, a volt Lipótvárosi Kaszinó. Gonda nevű alezredes és egy őrnagy fogadtak, nagyon udvariasan és kávéval kínáltak meg. Az alezredes azt mondta, nem szokták a kérelmezőket behívni, velem csak azért tesznek kivételt, mert a kérelmemben és a náluk lévő dossziémban eltérnek az adatok. Ugyanis én azt írtam, hogy 1949. június 9-én vettek őrizetbe, a náluk lévő okmányok szerint július 26-án. Megmutatták az okmányt, ami a következő volt:

26. számú Szigorúan Titkos Parancs Az ÁVH Fegyelmi Bizottsága a mai napon megtartott tárgyalásán Kiss József volt nyomozótisztet saját és hozzátartozóival szembeni minden igény kizárásával azonnali hatállyal elbocsájtja.

Budapest, 1949. július 26.

Péter Gábor s.k. altábornagy

Csak ekkor tudtam meg, hogy fegyelmivel elbocsájtottak. Aztán tisztáztuk, hogy őrizetbe vételem és az elbocsájtásom közötti időkülönbség a személyzeti bürokráciának a következménye.

Gonda megmutatta az összes okmányokat, ami a dossziémban volt található:

— A fent említett 26. számú fegyelmi elbocsájtás dr. Décsi által aláirt internálási véghatározat Vásárhelyi Miklós által aláírt feljelentés gépelt másolata

— A Központi Káderosztály javaslata a B.M. felé Kinevezésem másolata

Gondától kaptam egy igazolást a BM-nél eltöltött időmről, de a fegyelmi elbocsájtás következményei alól nem mentesített.

1992. tavaszán egy barátom megkért, hogy rám hivatkozott a rehabilitációs ügyénél és ha behívnak a BM-be, akkor tanúskodjak mellette. Be is hívtak, válaszoltam arra amit kérdeztek és a hölgy csudálkozott, hogy ilyen jól ismerem a körülményeket. Megmondtam, hogy barátommal együtt voltunk internálva. Megkérdezte: miért? — és válaszomra azt mondta, „Ön miért nem kéri a rehabilitálását?” Feleségem tiltakozott, de én azt mondtam, „csak 30 forintba kerül az ajánlott levél és ezt megérdemli az ügyem.” Pár hét múlva behívattak a BM-be és ott egy magasrangú rendőrtiszt közölte, hogy az általam hivatkozott iratok nem találhatók a dossziémban. Meg is mutatta, hogy üres a dossziém. Én határozottan kijelentettem, hogy akkor az okmányokat itt a BM-ben — ellopták!

Felháborodva visszautasította a feltevésemet, mire azt mondtam: „nézze uram, ezt azért merem ilyen kategorikusan kijelenteni, mert 1968-ban a 25 éves munkaidő igazolásához szükség volt a BM-nél eltöltött idő igazolására is. Akkor behívattak a BM. Személyügyi és Politikai Főcsoporthoz és az adatok egyeztetésére és ott az osztályvezető, Gonda ezredes megmutatta a már felsorolt irataimat.

Egyetlen egyet sem tartalmazott 1992. májusában a BM-ben lévő dossziém.

A rehabilitációt megkaptam kb. egy havi nyugdíjamnak megfelelő összeget és visszamenőleg előléptettek. Tehát a maffia utánam nyúlt és eltüntette a BM-ben lévő irataimat. Lehet találgatni, kinek volt az érdeke, mert nekem nem!

A III-as és a IV-es Autójavító egyesítése, továbbá az utolsó években felerősödő áskálódások elvették a kedvemet és ahogy elértem a korhatárt elmentem nyugdíjba. Szerettem a munkámat, az igazgató és a főmérnök meglepődtek, amikor bejelentettem a szándékomat. Próbáltak lebeszélni, de én ragaszkodtam az elhatározásomhoz.

1878. nyarán, a nyugdíjkorhatárhoz közeledve, tájékozódás végett beszereztem az SZTK-nál az addigi munkaviszonyaim igazolását. Megdöbbenve vettem észre, hogy 1940-től, — a Lódén Posztógyárból való elbocsájtásomig nincs munkaviszony igazolásom.

Ugyanis a Munkatörvény szerint „azoknak a személyeknek akiknek a Közszolgálatban vagy más munkahelyen a munkaviszonya faji, felekezeti vagy politikai okokból szűnt meg, azoknak a személyeknek a munkaviszonyát 1945. március 31-ig jogfolytonosnak kell tekinteni.”

Volt egy MT határozat, hogy azok a Közszolgálatban állók, akik bírói, fegyelmi vagy internálás útján lettek eltávolítva, elvesztik a Közszolgálatban eltöltött idejüket. Ez a rendelet nyilván a háború előtti Közalkalmazottakra vonatkozott, de engem is ebbe a kategóriába soroltak be, miután a közszolgálatból a Péter Gábor-féle határozattal és internálással bocsájtottak el 1949. nyarán.

Találtam kapcsolatot a Nyugdíjintézet egyik ügyészéhez dr. Kiss nevű osztályvezetőhöz, akinek előadtam panaszomat és megkérdeztem, forduljak-e bírósághoz, hogy nem veszik figyelembe a Munkatörvényt. Dr. Kiss azt mondta, teljesen fölösleges a bírósághoz fordulnom, mert a Munkatörvény vonatkozó szövegéhez a végrehajtási utasítás azt is előírja,… amennyiben a kérelmező munkásmozgalmi tevékenysége nem szakadt meg és ma is folyamatos. Miután engem 1949-ben kizártak a Pártból, így én erre kedvezményre nem vagyok jogosult.

Ellenben adott egy tanácsot, hogy a felszabadulás előtti munkaidőm igazolására keressek két megbízható tanút, akik igazolják a háború előtti munkaviszonyomat valamilyen állítólagos cégnél. Az internálással elvesztegetett időre pedig azt tanácsolta, hogy forduljak a Munkaügyi miniszterhez, mert a Minisztertanács az ő határkörébe utalta a rehabilitációból kimaradt személyek munkaviszonyának a Munkakönyvbe való bevezetésének elrendelését.

Két barátommal igazoltattam a háború előtti hiányzó munkaidőt, a munkaügyi miniszterhez írásban fordultam a kérésemmel, amit ott elutasítottak. Ezután a barátaim azt a tanácsot adták, hogy az internálással elvesztegetett időmet próbáljam a feljelentővel és a határozatot hozóval igazoltatni.

1978. szeptemberében felhívtam Vásárhelyi Miklóst aki a Szabad Nép szerkesztőjeként, 1949. június 9-én az ÁVH vezetőjénél írásban följelentett. A beszélgetés így zajlott le:

— Szerkesztő úr, Kiss József vagyok, a IV. számú Autójavítónál művezetőként dolgozom. Személyesen nem találkoztunk, nem is ismerjük egymást, azt szeretném, hogy a közelgő nyugdíjazásomhoz kb. fél évet igazolja nekem.

— Uram Ön mondja, hogy nem ismerjük egymást én szívesen segítenék, de így ismeretlenként hogyan tudnék a segítségére lenni?

Van a munkaviszonyomban egy féléves hiányom, ami az internálásomból és az azt követő munkába való elhelyezkedésemig tartott. Erre szeretném az ön segítségét igénybe venni.

— Uram, ön mondja, hogy nem láttuk egymást, nem találkoztunk egymással, én hogy tudok önnek segíteni?

— Ön jelentett föl írásban a Szabad Nép szerkesztőjeként 1949. június 9-én, aminek következtében engem összevertek és internáltak.

— Uram, hogy állíthat ilyent, én senkit soha föl nem jelentettem, önt különösen nem, mi okom lett volna. A feleségem és a gyermekeim életére megesküszöm, hogy önt félrevezethették.

— Akkor, hogy leegyszerűsítsük a témát, beolvasom önnek a följelentés szövegét. Ugyanis a följelentés szövegét Bánkuti Antal ÁVH-s ezredes leírta és ideadta, egyébként is, amikor a jegyzőkönyvet fölvette, megmutatta a följelentést és annak minden sora az agyamba vésődött. Ezt az írásos följelentést, ami Péter Gábornak volt címezve, ön Erdős Péter újságíró barátjával küldte el és Décsi Gyula ÁVH-s alezredesnél ő igazolta az azonosságomat.

— Ezután is tiltakozott, de már nem volt olyan magabiztos.

— Hogy emlékeit felfrissítse, beszéljen Erdőssel és majd pár nap múlva újra hívom.

Pár nap múlva felhívtam, bemutatkoztam és rögtön így kezdte:

— Kiss úr, beszéltem Erdőssel, hát nem egészen úgy van, ahogy ön beállítja…

Azt feleltem:

— Én sehogy sem állítottam be a dolgot, csupán a tényt közöltem, hogy ön volt a feljelentő és azzal, hogy Erdőssel való beszélgetés után így nyilatkozik, azt jelenti, hogy mégis volt valamiféle feljelentés és… lecsaptam a kagylót!

Felhívtam a másik tanújelöltemet, Décsi Gyulát a volt ÁVH-s alezredest az Akadémiai Kiadó, Alkotmány-utcai részlegénél dolgozott. Nála ugyanúgy jelentkeztem, mint vásárhelyinél, hogy tanúnak szeretném felkérni a kieső munkaidőm igazolásához.

Ugyanúgy kezdte, ahogy Vásárhelyi;

— De öregem, hogy tudok neked ebben segíteni?

— Gyula, hát te internáltál.

— Egy pillanat öregem, legalább négyezer embert vettem őrizetbe, vagy internáltam, mondj valami közelítőt.

— Gyula, behívattál a szobába Princzel együtt, ott ült a fotelban Erdős Péter…

Tovább nem engedte folytatni

— Öregem, ne mond tovább, már emlékszem, a Vásárhelyi féle följelentést hozta be Erdős.

Elmondtam neki, hogy Vásárhelyit fölhívtam, először a családja életére megesküdött, hogy ő senkit föl nem jelentett, másodszor pedig ki akart valamit magyarázni, hogy az Erdőssel beszélt, de nem egészen úgy van, ahogy én beállítottam, én erre lecsaptam a kagylót.

Nevetve mondta — Öregem, te ne hivatkozz Vásárhelyire tanúként, mert ő nem olyan ember, mint „mi”. Ezt nem tudom, hogy értette. Hivatkozz csak rám, én rendeltem el az őrizetbe vételedet és a Rajk ügy lezárása után pár nappal szabadlábra helyezésedet is én rendeltem el. Rajnai Sándor volt ÁVH-s ezredes mondta nekem, hogy a Nagy Imre ügyben is a vizsgálók szája íze szerint beszéltek Erdőssel együtt.

Décsinek a hozzáállása eloszlatta a vele szemben fennálló fogadkozásomat, miszerint az ÁVH-n június 10-én Bauer—Pető-féle kegyetlenkedés után esküvel megfogadtam, ha valaha kiszabadulok a sorsomért felelősöket Bauer Miklós ÁVH-s alezredes, Pető László ÁVH-s alezredest, Décsí Gyula ÁVH-s ezredest, Vásárhelyi Miklós szerkesztőt és Erdős Péter újságírót megölöm.

Décsi evvel kiesett a nálam lévő elítéltek listájából. Természetes, hogy a kijövetelemkor örültem, hogy lyuk van a „seggemen” és eszembe sem volt a bosszú és a múló idő mindig jobban elmosta szándékaimat.

Jellemző, hogy 1955-ben, amikor lehetőségem volt a visszavágásra, nem is jutott eszembe a velem való tevékenységük.

Idetartozik még, amikor 7-8 évvel ezelőtt Litván Györgyék élettörténetem megírására serkentettek, egy Décsivel való találkozásunkkor megbeszéltük, hogy megpróbáljuk kideríteni Vásárhelyi Miklós indokait. Décsi megmondta, hogy igen jó viszonyban van Vásárhelyivel, de miután neki van legközvetlenebb tudomása, hogy engem aljasul följelentettek, azért segít nekem Vásár-helyivel a dolgokat tisztázni. Annál is inkább, mert látja, hogy én csak arra vagyok kíváncsi, mi volt az oka a lebuktatásomnak és semmiféle bosszúvágy nem él bennem.

Sajnos erre a megbeszélésre már nem kerülhetett sor, mert Décsi beteg lett, többször feküdt korházba és írásban kért elnézést tőlem, hogy a megbeszélés elhúzódik. Levele most is megvan, de a beszélgetésre nem került sor. Décsi hamarosan meghalt.

Három legközelebbi barátommal, /Venczel Andorral ÁVH-s tiszt, Vencel Vera színésznő apja a haláláig Bolgár Pállal és Lai Bélával/ hosszú évekig rendes heti összejövetelt tartottunk, ahol az én esetemet alaposan megtárgyaltuk, tehát ők legalább 40 év óta ismerték az ügyemet és lebuktatásom szereplőit. 4-5 évvel ezelőtt találkoztam Bauer Miklóssal és megkérdeztem, ennyi idő után végre mondja meg, mi volt az oka az én lebuktatásomnak. Elmondtam neki, hogy én annak tudom be, hogy ott dolgoztam az édesapja vállalatánál, kifutói minőségben és én annak tulajdonítom az ellenem indított hajszáját, hogy kellemetlen volt a személyem, aki ismerte a családját és aki elég alantas beosztású dolgozó volt a Bauer és Rácz cégnél.

Bauer elismerte, hogy az elmondottak és az ismereteim szerint valóban ott dolgozhattam az édesapjánál, de arra, hogy velem volt valami nézeteltérése az ÁVH-n, arra nem emlékszik és tagadta azt is, hogy ellenem kihallgatást végeztek, vallattak és megvertek.

1990. márciusban más ügyből kifolyólag találkoztam Vásárhelyi Miklóssal is és életemben akkor láttam először. Tőle is megkérdeztem, mi késztette arra, hogy engem, az ismeretlen személyt írásban följelentsen az ÁVH-n. Ő is tagadta, hogy ő nem is emlékezik arra, hogy valaha is ilyen nevű személlyel bármiféle dolga lett volna, életében senkit föl nem jelentett. Akkor felemlítettem neki, hogy a második telefonhívásomra azt felelte, hogy beszélt Erdőssel és nem úgy van, ahogy én beállítottam. Közöltem vele, én az első telefonbeszélgetésnél semmit sem mondtam, csak a följelentés tényét közöltem és elismételtem a följelentés szövegét. Azt kérdezte, — jelenleg hol van az a följelentés? — közöltem, biztos az ÁVH-n, vagy a BM. irattárában megtalálható. Mindenesetre a BM irattárában van egy gépelt másolat, valakinek a kézjegyével, mert amikor a nyugdíj-időmhöz munkaviszony igazolást kértem, akkor Gonda alezredes megmutatta a dossziémban lévő iratokat. Ez találkozás úgy jött létre, hogy egy barátomnak valamilyen könyv-ügye volt vele és én vállaltam az elintézést. A telefonbeszélgetés folytán barátom abban állapodott meg vele, hogy felkeresi a Várban, a Soros Alapítványnál, erre az megbeszélésre én mentem el és a szóban fogó könyv sorsának elintézése után csak mi ketten voltunk az irodában, így került sor a beszélgetésre.

Közben két baráti köröm alakult ki, amelyben rendszeresen részt vettem. Az egyik székhelye az Andrássy úti Negró eszpresszó, valamint a Művész. Itt nem volt meghatározott időpont a találkozóra, mert különböző elfoglaltságú tagok jártak össze, nyugdíjasok, mint Deák László, akit még 1949-előtt az ÁVH-ról ismertem, Balassa Tibor leszázalékolt és Amerikából hazatelepült kolozsvári zsidó barátunk, Ordentlich Dezső. Mindannyian különböző gondolkodásúak voltunk, és így érdekesek voltak ezek a találkozások.

A másik baráti köröm, már rendszeresebb volt, minden szerdán és vasárnap délelőtt volt a Krisztina körúti Déryné eszpresszóban a találkozónk és ennek négyen voltunk tagjai. Venczel Andor volt ÁVH-s tiszt, akit még kifutó koromból ismertem, a Holló utcából, Bolgár Pál /Paja/ volt ÁVH-s tiszt a Szücs perben ítélték el, továbbá Lay Béla az Egyetemi Könyvtár németnyelvű lektora és én.

Ez sokkal színvonalasabb társaság volt és azonos gondolkodásúak voltunk. Minden alkalommal kiértékeltük a heti politikai eseményeket. Sokat vitatkoztunk, az utolsó évek eseményein, boncolgattuk a gazdasági helyzetet. A leglényegesebb; mindannyian ismertük a másik előéletét, problémáit.

A nyolcvanas években többször találkoztam Décsivel, temetésen, presszóban, utcán és sokat beszélgettünk. Bár ő is rajta volt az elintézendők listáján, akiket a lebukásomért okoltam, de 1978-as nyugdíjigazolásomkor tanúsított egyenes kijelentései miatt levettem a listáról.

A 80-as évek második felében egy História cikkel kapcsolatban kerültem össze Litván György történésszel, aki egy hosszabb beszélgetés után azt mondta, írjam meg az emlékezéseimet és majd egy fiatal történésszel, Varga Lászlóval átdolgozva alkalmassá tesszük esetleges megjelentetésre vagy, ha úgy látszik a Széchenyi Könyvtárba való lerakásra. Meg is írtam több részből álló emlékeimet, de a lebukásom történeténél, amely Vásárhelyi-féle följelentést tartalmazza, Litván is és Varga is azt mondták, ez nem így volt, mert ők igen jól ismerik Vásárhelyit és nem létezik, hogy ő valakit följelentett az ÁVH-n. Én szép csendben összepakoltam a papírjaimat és barátságosan elköszöntem tőlük.

A Déryné cukrászdában elmondtam a barátomnak és akkor Lay is és Bolgár is azt mondták, természetes, hogy Litvánék így állnak hozzá, hisz Vásárhelyi a SOROS Alapítvány kurátora és ők azok azok között vannak akiket az alapítvány támogat.

Miután az én „dolgozatom” csak Vásárhelyi feljelentésével és Bauer-Pető sötét szerepével együtt komplett, félretettem a naplóírást.

Ebben az időben kezdtek cikkezni folyóiratokban, szamizdatokban az ÁVH-s kegyetlenkedésekről. Bolgár Paja találkozott Szöllősi György volt ÁVH-s alezredessel, aki elmondta Pajának, hogy azt beszélik és cikkezik, hogy Bauer Miklós ÁVH-s alezredes és felesége majd Szendi /Schönberg/ Juci ÁVH-s főhadnagy széklábbal agyonverték dr. Ries István igazságügy-minisztert. Szöllősi hozzátette, hogy ez a legnagyobb rágalom, mert Bauer soha senkit nem vert meg. Paja erre azt mondta „én biztosan tudom, hogy Petővel együtt Kiss Jóskát is megverték és utána lezárattak.” Szöllősi ezt nem akarta elhinni és elmesélte Bauernak, aminek következtében Paja közvetítésével találkoztam Bauerral. A találkozás és a beszélgetés az Ibolya eszpresszó teraszán folyt le, amit elmeséltem a barátaimnak, akik nem csodálkoztak Bauer tagadásán, hisz akkor indult meg a hajsza a volt ÁVO-sok ellen az újságokban.

A barátaim közül nem mindenki hallotta akkor a lebukásom történetét, csak Venczel Andor ÁVH-s tiszt, amikor 1949. novemberében az IFIG-en beszámoltam volt főnökömnek Weller Antalnak és ezen a beszélgetéskor ott volt Venczel Andi is, aki akkor Wellernél volt osztályvezető.

Sajnos, Bolgár Paja időközben meghalt és s baráti találkozónk száma leapadt. Most is összejárunk, de külön-külön és egyre több az egészségügyi problémánk.

Az életrajzi dolgaim megint előtérbe kerültek, mert december elején felhívott egy nő, hogy szeretne velem találkozni. Másnap a presszóban találkoztam vele. Elmondta, hogy Kéri Editnek hívják, nyugdíjas színésznő és egy TV műsorban megtámadta Pető Ivánt és Bauer Tamást, az SZDSZ vezetőit, hogy olyan embereknek nincs helyük a politikai palettán, akiknek a szülei az ÁVH-n kegyetlenkedtek. Elmondta továbbá, hogy címemet és telefonszámomat egyik barátomtól tudta meg és ő mondta neki, hogy Rajk-ügy idején nekem is a szóban forgó személyekkel volt „kellemetlenségem.” Közöltem vele, hogy nekem a szóban forgó SZDSZ vezetőkkel nincs nézeteltérésem, nem is találkoztam velük. Ami pedig a szüleiket illeti, fenntartom magamnak a jogot, ha elégtételt akarok szerezni, azt magam döntsem el. Megkértem, hogy rám ne hivatkozzon.

Venczel azt tanácsolta, fel kellene hívni Kapás utca sarkán lévő Ágnes eszpresszóban találkozzunk, 10 órákkor, ugyanis lejön bevásárolni és akkor ez egybeesik az útjával.

Szombaton pontosan megjelentem az általa megadott címen, de egy órai várakozásig Pető nem jött. Este fölhívtam, hogy egy órát vártam és nem jött, holott ő adta meg az időt és a címet. Pimasz választ adott, „én nem tudom kicsoda maga én nem adtam semmiféle címet és időt, és ha várt egy órát remélem jól szórakozott.”

Rettenetesen fölháborodtam ezen a pimasz viselkedésen és nyilvánosságra akartam hozni a lebukásom történetét, de Litván György történész azt mondta, — ne tegyem, — mert ez a cikk a választások előtt mérhetetlen károkat okozhat az SZDSZ-nek. Más okból, Bárd Karcsi — aki egy ügyvédi irodában dolgozik Bauerral — is lebeszélt és mosolyogva mondta: „Józsikám, én ismerlek téged régóta, te ezt nem teszed meg, csak fenyegetőzöl.” Azt feleltem: „Karcsikám, hát engem vertek meg ezek a szemetek, igaz már nagyjából ügyemet belepte az emlékezés köde, de mostanában újból elővettem a témát, mert közeledésemre a reagálás nem történik, pedig semmi mást nem akartam tőlük, csupán arra vártam feleletet, hogy Vásárhelyi Miklós miért írt ellenem följelentést. Baueréktól meg azt akartam megtudni, miért szervezték meg az én lebukásomat. Miért vertek órákig?”

Amíg erre nem kapok választ, addig azt vagyok kénytelen elképzelni, amit én innen-onnan összeszedtem. De egy dologból nem engedek, hogy Vásárhelyi jelentett föl és Bauer-Pető duó vert félig agyon!

Pető László szemtelen és aljas válaszára nagyon dühös lettem, hogy én, aki az áldozatuk vagyok és próbáltam a fiával kapcsolatban lojális lenni, gyors elhatározásomra, illetve felháborodásomra „Nyílt levelet” akartam egy napilapban közzétenni. Megírtam a levelet, még Vencel barátom is helyeselte, de nem küldtem el. Viszont megmutattam Bárd Karcsinak és megmondtam, hogy elküldöm Bauernak, hogy tudja meg a tettestársa aljas magatartását. A levéltervet egy kísérőlevél kíséretében el is küldtem Bauernak, aki hamarosan udvarias levélben „Kedves Jóska” kezdetű választ irt, hogy csak később tud részletesen válaszolni nagy terjedelmű levelemre, mert el kell utaznia.

Valóban, pár hét múlva Bauer válaszolt, amiben egy szó sem volt a levelem tartalmáról és ahhoz csatolt Pető levélről. Azt bizonygatta, hogy ő az apja üzletében dolgozott 1939. óta és bár kitűnő az emlékezete, de rólam nem tud. /Érdekes, hogy amikor személyesen találkoztunk pár évvel ezelőtt, akkor az én elbeszélésemet, — miszerint az apjánál voltam kifutó — hihetőnek tartotta. A második tagadása az volt, hogy az általam tanúként, közreműködőként megnevezett volt ÁVH-s személyekről nem tud, ilyen nevű személyekre nem emlékszik, pedig mint személyzeti osztályvezetőnek igen sok névvel rendelkezik.

Pető László SZDSZ vezetőjének és Bauer Miklós volt ÁVH-s alezredes válaszára elhatároztam, hogy lebukásom történeté véglegesen összeállítom és valamelyik lapban megjelentetem a szereplők neveinek részletes ismertetésével.

Én ugyanis, több mint negyven év után nem felelősségre vonást, nem bosszúállást akartam elérni, hanem csupán választ egyetlen kérdésemre; Vásárhelyi Miklós miért jelentett fel és Bauerék miért buktattak le és vertek össze? Ez minimális kívánság és ha erre nem kapok választ, akkor nyilvánosságra lépek a panaszommal.

Csak az érdekesség kedvéért megjegyzem. hogy feljelentőm és vallatóim közül Vásárhelyi Miklós SZDSZ képviselő, a Soros Alapítvány kurátora és a TIB elnöke. Pető László volt ÁVH-s alezredes és Bauer Miklós volt ÁVH-s alezredes fiai az SZDSZ vezető politikusai.

Nyomtatható változat