V. A zsidók a szétszóratásban

Spanyolország

A római császároktól elűzött, szétszórt zsidók zöme a mai Spanyolország felé vette útját. Ide húzódtak az Észak-Afrikából kikergetett zsidók is és itt csakhamar a gazdasági élet vezetői lettek, mivel pénzüzleteik révén rövid idő alatt nagy vagyonra tettek szert.

Sombart írja: „Spanyolországban, ahol a zsidók a legszabadabban működhettek, a nép igen hamar eladósodott. Sokkal korábban, mielőtt a többi államban a zsidókérdés, illetőleg az uzsorakérdés felvetődött volna, Kasztíliában már foglalkoznia kellett a törvényhozásnak a zsidóadósság problémájával, és pedig olyképpen, hogy abból arra kell következtetnünk, hogy ennek a problémának már akkor is nagy jelentősége volt. Azt mondhatjuk tehát, hogy amióta csak tudomásunk van a zsidók gazdasági életéről, látjuk, hogy a pénzkölcsönzés náluk mindig kiváló szerepet játszott.”

A spanyol zsidók pénzügyi tevékenykedéséről Valeriu Marcu zsidó történetíró 1934-ben megjelent „Die Vertreibung der Juden aus Spanien” című könyvében ezeket írja: „A Talmudban a szétszóratás minden gazdasági fázisnak lenyomatát megtalálhatjuk.  A Talmudból a nemes fémek pontos ismertét és meg lehet tanulni. Benne van a hitelnemek, a kölcsönszerződések pontos ismerete is és nagy számítási dispozíciók lehetőségének pontos ismerettét adja.  Minden „igaz” zsidó, akár gazdag, akár szegény, reális gazdasági ismeretekkel bírt, mert köteles volt a Talmudot olvasni, tanulni: minél jámborabb volt tehát, annál jobb számadó, annál jobb közgazda volt. Ezért a portugál és a spanyol királyok a főrabbikat nevezték ki pénzügyminiszterekké. Portugáliában mindig a főrabbi a volt a pénzügyminiszter.”

Spanyolországban a zsidók zavartalanul folytatták üzleteiket egészen 613-ig, amikor a nyugati gótok fölvették a keresztséget és elkezdték a zsidókat a vezető pozíciókból kiszorítani. Mikor azonban a mórok 711-ben elfoglalták az országot, a zsidóknak egyelőre ismét földerült. Csakhamar virágzó rabszolga-kereskedést folytattak, és újból kibővítették a pénzkereskedelmet, a pénzkölcsönzést, a már megszokott 200 százalékos alapon. Ez gyöngyélet évszázadokon át tartott. A zsidók ez alatt az értelmiségi pályákat mind ellepték, így például az orvosok majdnem mind zsidók voltak. Azon kívül iparkodtak a nem zsidókkal minél sűrűbben összeházasodni, hogy így mindenütt nagy befolyásuk legyen.

A XIII. század elején azonban minden eddiginél nagyobb veszedelem zúdult a zsidóságra. Amint ugyanis a történelemből tudjuk, a mórok a tudományok és művészetek terjesztői is voltak. Egyetemeket létesítettek s ezeken később tanszéket állítottak a héber és arámi nyelveknek is, amelyek más országban addig ismeretlenek voltak. A zsidók vesztére sok keresztény szerzetes és tudós hallgatta ezeket a nyelveket és ezek nemcsak az Ószövetséget, hanem a Talmudot is elkezdték olvasni. Így kerültek nyilvánosságra a Talmud förtelmességei, Krisztus-gyalázó passzusai s a keresztények megrontására, elpusztítására irányuló tanításai. Elsőnek a tudós Donin Miklós domonkosrendi pap jelentette föl IX. Gergely pápánál a Talmudot és a pápa el is rendelte valamennyi példány elégetését. A rendelet szétküldetett az egész világra, s a franciák például 1240-ben 24 szekérre való Talmudot égettek el. A Talmudnak napfényre került alattomos utasításai felnyitották a keresztények szemét és most már tisztán látták, hogy milyen törvények alapján szipolyozzák ki őket.

Csak néhány olyan intézkedést sorolunk fel itten, amelyek a zsidó túlkapások megszüntetését célozták. A kamatlábat 33 1/3 %-ra „mérsékelték”. Zsidó nem lehetett adószedő, kincstárnok, bíró vagy tanú. A zsidónak feltűnő ismertetőjelet (sárga folt) kellett viselnie és egy keresztény nő lakására csak egy felnőtt keresztény kíséretében volt szabad belépnie.

A spanyol Los Palacios írja: „A zsidók gonoszok és túlzottan törekszenek, de a kézi munkát megvetik: azt hiszik, hogy egyiptomi mohóság szállta meg őket, a kereskedés által meggazdagodásra fogságban vannak, s hogy ezért meg van engedve nekik, hogy lopással és csalással fosszanak ki bennünket.”

A már idézett Valeriu Marcu könyvének 72. és 73. lapján ezeket mondja: „Az adók az egész országban emelkednek — és miért ne? Kínozzák a népet, és az csak könnyeihez menekülhet. A szegény népet úgy kiégetik, akárcsak a szenet.”

Dr. Fejér Lajos „A zsidóság” című könyvében egy kasztíliai pamfletből ezt az anekdotát idézi: „Fenség” — szólt egy nemes a királyhoz —, „neked bizonyára zsidó szolgáid vannak, akik egész vagyonodat kezelik, a zsidók pedig az adókat egyre magasabbra emelik.”  A király így felelt: „Igen, én nagyon meg vagyok velük elégedve és továbbra is kegyeimben tartom őket: éppen ebben az évben is — hála a zsidóknak — magasabbra emelkedett a jövedelmem.” A király elhallgatott és földig hajolva lépnek elébe a zsidók: Don Ábrahám és Don Sámuel…

Ennek a dicsőségnek csakhamar vége szakadt, amikor a zsidókat a XIV. század közepén az elé a választás elé állították, hogy vagy fölveszik a keresztséget, vagy kitakarodnak az országból. Sok ezren a vándorbotot választották, abban a reményben, hogy ez az „üldözés” úgysem tart sokáig, míg a nagy többség ott maradt és színleg keresztény lett. Ezeket nevezték el azután marannusoknak, vagyis kényszer-keresztényeknek: az ő titkos  zsidó szertartásaikon született meg a „Kol nidre” (Minden fogadalmunk), amely tulajdonképpen egy nyilatkozat, amelyben a zsidók az engesztelő- vagy hosszúnapon előre semmisnek, érvénytelennek, hatálytalannak stb. jelentenek ki minden fogadást, esküt, kötelezést stb.,  amit a jövő évi hosszúnapig fognak tenni. A keresztények csakhamar fölfedezték ezt a csalást és 1478-ban a zsidók már mint hazaárulók kerültek az inkvizítorok elé. Némely történetíró adatai szerint 100 000 zsidó jutott hóhérkézre. Torquemada főinkvizítor 1492-ig 200 000, némelyek szerint 300 000 zsidót küldött számkivetésbe. Ezek részint az Atlanti-óceán, részint a Földközi-tenger mellékére vándoroltak.

Spanyolország akkoriban tehát teljesen megtisztult a zsidóktól. Az ezután beállott gazdasági hanyatlást a zsidó történetírók úgy tüntetik fel, mintha az a zsidók kiűzetésének következménye lett volna. Így pl. az Új Lexikon VI. kötete 3437. lapján azt mondja egy meg nem nevezett történész, hogy a „földművelés lezüllött, a zsidók és mórok kiűzését megsínylette az ipar”. Ennek a hanyatlásnak azonban egészen más okai voltak, Amerika felfedezése után ugyanis olyan óriási mennyiségű aranyat szállítottak az országba, hogy erősen lenyomta a kamatlábat, a hirtelen kitört vándorlási láz pedig erősen megcsökkentette a lakosságot, azután a hosszú, szerencsétlen háborúk is nagyban hozzájárultak a gazdasági hanyatláshoz.

A Spanyolországból kiűzött zsidók egy része Amerikába vándorolt. Ott azonban korántsem erdőirtással vagy útépítéssel foglalkoztak, hanem kereskedtek, uzsoráskodtak: mindenütt hűséges kíséretül szegődtek az erdőirtó, útépítő keresztények csapataihoz, és szállították nekik az élelmiszert, ruhaneműt, később az épületanyagot, gazdasági berendezéseket és főképpen a pénzkölcsönöket. Így természetesen meggazdagodtak és meg is sokasodtak. Csak magában New Yorkban jelenleg is több zsidó él, mint amennyi az egész Palesztina területén találtatott.  A hírlapirodalom teljesen az ő kezükben van. Sajnos, a kivándorolt magyarok egyesületeiben is ők diktálnak és már nem egyszer kellett az amerikai magyar lapokban nemzetgyalázó cikkeket olvasnunk, ha itthon a zsidók tyúkszemére léptek. Vannak azonban Amerikában is olyan előkelő szállodák, ahová néger és zsidó nem teheti be a lábát.

Köztudomású tény, hogy a bolsevizmus létrehozói, megszervezői zsidók voltak, amit alább, az Oroszországról szóló fejezetben ismertetni fogjuk. A bolsevizmus céljában, cselekményében, valamint intézményeinek, végrehajtó szerveinek számában még egy százaléknyi keresztény elemet sem lehet fölfedezni. A bolsevizmus abban az értelemben is veszélyes az egész emberiségre, hogy soha nem elégszik meg egy nép, vagy  ország megmételyezésével, hanem folyton terjeszkedni törekszik, minthogy önfenntartása azt követeli, hogy mindig újabb országok évszázadokon át gyűjtött vagyonát és kincseit rabolja ki. Ezért üzletszerűen űzi a forradalmak szítását és a kiütött lázadások kiterjesztését. Így járt el Spanyolországban is, amikor 1931-ben, XIII. Alfonz eltávozása után a föltüzelt nép kikiáltotta a köztársaságot és a gyenge Zamora vette kezébe a kormányt. Akkor mindjárt megkezdték a bolseviki ügynökök az ő szokott aknamunkájukat és hat éven át tartó romboló munkájukkal bemutatták, hogy mi az ő törekvéseik lényege. Az egyházi és földesúri javakat elrabolták, a templomokat felgyújtották, lerombolták. A Spanyolországba küldött 15 000 szovjetügynök a történelemben páratlanul álló rémségeket vitt véghez. Tudjuk, hogy ezeknek az ügynököknek tervei szerint aknázták alá az egész spanyol fővárost, valamint több vasútvonalat is. Szintúgy azt is megírták a lapok, hogy mennyi sok kastélyt és kolostort alakítottak át börtönnek. A kínvallatásoknak rengeteg áldozata volt, akiket több mint ötven temetőben hantoltak el ismeretlenül. Voltak a vértanuk között több mint 1500-an, akiket elevenen égettek el, még többen, akiket villamosszékben kínoztak meg, akiket megfagyasztottak, ostorcsapásokkal öltek meg, villanyfénnyel őrjítettek meg és a kínzó technika minden találmányát alkalmazták foglyaik gyötrésére. Olvastunk egy papról, akinek egy bestiális nő a torkát harapta el, valamint elevenen elégetett püspökökről, a megkínzott papok és apácák, nemesek és polgárok ezreiről s a meggyalázott nők döbbenetes számáról. Mindezeknek pedig nem volt egyéb vétkük, csak az az egy, hogy keresztények voltak. A kínzóik vezetői pedig nem voltak keresztények.

Franciaország

Amint már fentebb említettük, a Spanyolországból kiűzött zsidók egy része az Atlanti-óceán mellékére, tehát a mai Franciaország területére menekült. Nem ezek voltak azonban a „honfoglalók”, mert ahogy Sombart is megemlíti a már idézett könyvében, ott már a norvég királyok alatt (448-751) „üzletvezetők és pénzkezelők” voltak a zsidók, vagyis magyarra fordítva, pénzüzérek. Hogy azután ez a gazdasági tevékenység mekkora méreteket öltött, mutatja az, hogy a párizsi zsinaton már 829-ben panasz tárgyává tették a nyugat-franciaországi zsidó gabonauzsorát.

I. (Jámbor) Lajos frank király, Nagy Károly fia (814-840), szolgálatába fogadta a zsidókat, udvarszállítókul, adószedőkül alkalmazta, ami a lakosság körében nagy elkeseredést keltett.

A 850-ben tartott Párizsi Zsinat már tiltakozott az ellen, hogy a zsidókat adószedőkül alkalmazzák.

Kecskeméti a már fentebb idézett könyvében (II. köt. 33. old.) elmondja, hogy II. Fülöp Ágost király a Bloisban történt gyilkosság miatt börtönbe vetteti országa valamennyi zsidaját, de 15 000 ezüst márka lefizetése ellenében szabadon bocsátja őket. Ingatlanaikat elkobozza, követeléseik ötödrészét lefoglalja magának, a többit törölteti. Kikergeti őket az országból, de 1198-ban ismét beengedi. A zsidók újból horribilis kamatokat szednek. Egy lovag minden birtokát kénytelen volt elzálogosítani 24 Ft kölcsönért! Később a király és a grófok között olyan megállapodás jött létre, hogy az egyiküktől a másikhoz szökött zsidókat előbbi lakhelyükre visszatoloncolják, ingatlanaikat pedig elkobozzák.

Az őrületes uzsora azonban nem szűnt meg. A kamat egyes vidékeken 120-200 százalék között váltakozott, de sehol sem volt 20 százaléknál kevesebb. X. Lajos francia királyról olvassuk, hogy a kamatot 80 százalékra szorította le. Kapisztrán Szent Jánosról is megemlíti a Breviárium, hogy sokat küzdött az uzsora ellen.

IV. (Szép) Lajos (1285-1341) a zsidókat pénzhamisítás és valutarontás miatt kiűzi, de X. Lajos ismét visszaengedi őket, azonban csak 12 évre, 22 500 font lefizetése ellenében, de később kölcsöneik kétharmadát konfiskálja.

V. (Hosszú) Fülöp 1320-ban bizonyos bűntények miatt 100 000 font adót vet ki rájuk, de a zsidók megfizetik.

II. (Jó) János király (1350-1464) Vesoul zsidót főadószedőnek nevezi ki: fia, V. Károly, magas kamatot enged meg a zsidóknak, de ők még ezt is áthágják, miért is 150 000 márkára bünteti őket. A nép egyre jobban elkeseredik Vesoluék uzsorája és zsarolásai miatt, végre 1380-ban megrohanja a zsidók házait, kirabolja őket, az adósleveleket megsemmisíti, néhány zsidót megöl, sok zsidó gyermeket erőszakkal megkeresztel, a többi zsidót pedig kiűzi az országból.

Josef Kastein történetíró (volt államügyész, később egyetemi tanár Jeruzsálemben) „Eine Geschichte der Juden” című könyvében (393. old.) azokról a zsidókról, akiket V. Károly a tömegesen előfordult uzsorák miatt kiűzött, de később visszafogadott, azt írja, hogy szerződésileg vállalták a megromlott pénzügyek helyreállítását s ennek fejében a király kereskedési és hitelüzleti jogot adott nekik és védelmet ígért a királyi és bírói hivatalokkal szemben.  Azonban — mondja Kastein — olyan nagy szolgálatokat követelt tőlük az állam, hogy nem maradt más számukra, mint a meztelen uzsoraüzlet, mint eszköz, amellyel magukat fenntartsák. 1394-ben „a szent hit elleni vétség és a kiválóságokkal való visszaélés” miatt ismét kiűzték őket az országból. A kiuzsorázott nép elkeseredése az úgynevezett „kalapácsos” fölkelében tört ki és sok véres megtorlásban nyilvánult. VI. Károly király végre engedett a nép kívánságának és kiűzte a zsidókat. Ők azonban idővel ismét visszaszivárogtak. Erre mutat az a tény, hogy a francia királyok és főnemesek bankárjai, pénzkölcsönzői a későbbi korban is zsidók voltak, és a minden egyébbel törődő nemzet gazdasági életét ők irányították. Ez a hanyagság, ez a nemtörődömség idegenítette el uralkodóitól a türelmes népet, s annak elkeseredése a forradalomban robbant ki.

A már idézett Graetz írja (III. köt. 592. old.), hogy a zsidók Elzászban (1806-1818) pénzt kölcsönöztek az ottani lakosoknak, hogy kisbirtokokat vásároljanak és megműveljék. A birtoknak ezen módon való értéknövekedése egy hatodát azonban maguknak kötötték ki. A parasztok persze nem tudtak ennyi pénzt a földből kivonni, s a zsidók tervszerűen a perek egész garmadáját zúdították reájuk és így megkaparintották a parasztok földjeit.

A zsidók azonban nemcsak bankárok és hadseregszállítók voltak, hanem ha az üzlet úgy kívánta, háborúkat és forradalmakat is tudtak csinálni. A francia forradalomban, a berlini fölkelésben, a bécsi zavargásokban, valamint Spanyolországban és Portugáliában kitört lázadásokban mindenhol benne volt az ő kezük, hogy a mi Károlyi Mihályunk elvtársait ne is említsük.

Az 1870-71. évi porosz-francia háborúban úgy I. Vilmosnak, mint Napóleonnak, zsidó bankárja volt s ezek finanszírozták egymással szemben a háborút. A zsidó lányok ebben az időben előkelő házasságokat kötöttek és vagyonuk révén grófnék, bárónék lettek.

A glorie nemzete egyébként a nagy forradalom óta a zsidóság patrónusa lett. „Az „Alliance Israelite Universelle” az ő édes gyermekük. A zsidó franciaországi térfoglalása őrületes méreteket öltött. Tudjuk, hogy az erkölcsrontó irodalom gyártói zsidók voltak, az egyházüldözés, a szerzetek vagyonának elkobzása a zsidó szabadkőművesek munkája volt. Blum és zsidó társai vitték Franciaországot abba a megaláztatásba, amelyhez hasonlót még nem szenvedtek soha. Könyvünk terjedelme nem engedi meg, hogy a legújabb kor eseményeivel is foglalkozzunk, ezeket azonban, valamint a bekövetkezett tragédiáknak okait, illetőleg az egyes államférfiak cselekvéseinek rugóit minden olvasónk ismeri, mi pedig ebben a könyvben nem óhajtunk politikai vonatkozású dolgokról értekezni.

Anglia

Kecskeméti írja könyvének 270. lapján, hogy a Rouenből a normann Hódító Vilmos alatt bevándorolt zsidók alkották Angliában az első polgári kereskedő-osztályt (1066 körül). Ők lettek az első ottani kapitalisták, mert Vilmos az első hűbéri járandóságokat inkább készpénzben szerette megkapni, mint természetben, a zsidóknak pedig volt pénzük bőven.  Később a keresztes háborúra készülő zarándokok zsidóknak zálogosították el vagy adták el birtokaikat, minthogy kizárólag ők voltak a pénzemberek.  Angliában 1160 táján II. Eduárd rendelte el, hogy a zsidók a ruhájukon megkülönböztető jeleket viseljenek, állítólag azért, hogy mindenki tudomásul vegye, hogy annak a jelnek a viselője a király oltalma alatt áll. A zsidó uzsorások ugyanis olyan közgyűlöletnek örvendtek, hogy úton-útfélen gyalázták, ütlegelték őket. Fokozta a gyűlöletet az is, hogy a zsidók a követeléseik behajtására állandóan karhatalmat vettek igénybe, miért is a polgárság egyre erélyesebben követelte a zsidók kiutasítását. Graetz beszéli, hogy egy rabbit neveztek ki az adók behajtásához is és kiátkozási hatalommal ruházták fel (amitől szegény gójok akkoriban nagyon féltek).

Ugyanő mondja könyvének 296. lapján, hogy Földnélküli János angol király (1199-1216) egy bristoli zsidónak egyenkint húzatta ki fogait, míg csak be nem szolgáltatott neki 10 000 ezüst márkát. Egy Jakab nevű londoni talmudistát azonban Anglia főrabbijának nevezett ki és kedves barátjának szólította. Utóda, VIII. Henrik, egy José, majd egy Áron, azután Elijahu nevű talmudistát nevezett Anglia főrabbijának és a zsidó vagyon felügyelőjének.

Azonban Angliában is megsokallták a zsidók uzsoráskodását, és első ízben 1290-ben, majd később még több ízben kiűzték őket, de a múlt század óta minden politikai jogot teljes mértékben élveznek. Sőt a roppant konzervatív angolok olyan figyelmesek lettek a zsidók iránt, hogy amikor Rotschild Lionelt képviselővé választották, megengedték neki, hogy a parlamentben, 1856. június 26-án föltett kalappal tegye le az esküt, s annak formuláját ezzel a modulációval fejezze be: „Úgy segítsen engem Adonáj!”

Sombart könyvének 106. lapján megállapítja, hogy az bizonyos, miszerint a hivatásos tőzsdei spekulációt a londoni tőzsdére a zsidók vezették be.  Ugyancsak (123. old.) adatokat sorol fel annak bizonyítására, hogy a részvényekkel való nagybani manipulációt is a zsidók találták fel. A 127. lapon pedig megállapítja, hogy a zsidók a részvényeket sokszor az alapítási tőkét meghaladó többletárral dobták piacra s ezen is tetemesen kerestek.

Ha már az angolokról beszélünk, meg kell említenünk lord Beaconsfieldet is, az egykori Disraelit, akit az angol világhatalom megalkotójának neveznek. (1881-ben halt meg.) Ez a félzsidó egy őszinteségi rohamában így nyilatkozott a zsidó fajról: „Nincsen faj, amely olyan konoksággal és szervezőképességgel lenne megáldva, mint a zsidó. Ezzel szerezték megmérhetetlen gazdagságukat és hitelüket. Rég belopták magukat az angol diplomáciába és majdnem hatalmukba kerítették, sőt, vagy 25 év múlva bizonyára részt fognak követelni az ország kormányzásában is. Ez olyan fajnak és olyan embereknek a szövetsége, akik magatartásukban különös szervezet által vezetettek. Ezzel a körülménnyel az államférfiaknak számot kell vetniök. Mit kell a faj alatt érteni? Nyelv és vallás nem képezi a fajt, hanem a vér képezi.”

Wolff Lucien, az angol-zsidó publicista, a Palle Malle Gazette egyik 1890-i számában felháborodással kommentálja azt az eseményt, hogy a választásokon a 18 zsidó jelölt közül többen konzervatív programmal léptek föl, mikor a zsidó csak liberális lehet. „A zsidónak első sorban zsidónak kell lennie. Nekünk, zsidóknak a mózesi törvényben a legrészletesebben van politikai hitvallásunk lefektetve.”

Jóllehet 1919-ben olyan „idegen törvényt” hoztak, amely szerint állami szolgálatba csak olyan állampolgárok léphetnek, akiknek már a nagyszüleik is angol állampolgárok voltak, a jelenlegi Angliában úgy a politikai, mint a pénzügyi téren köztudomásúlag elég sok a zsidó.

Németország

A zsidók aránylag Németországban élvezték legtovább a békét. Ezt az állami türelmet, bár tetemes adókkal kellet megfizetniök, de miként a történelem mutatja, kibírták. Uzsoráskodásaik miatt ugyan sok helyről űzték ki őket, de mindig újból összeszedték magukat. Később külön városrészekbe, az úgynevezett gettókba kényszerítették őket (XIII. század), és onnan csak a sárga folttal és igazolvánnyal távozhattak.

Kecskeméti a már idézett könyvében azt mondja, hogy már a XII. században sok volt a zsidó birtok, kivált Sziléziában. Az egész középkorban egyébként megismétlődő látványnak mondja, hogy a német zsidóknál pénzüzleteik következményeként egész falvak és hitbizományok voltak elzálogosítva, amelyekből gyakran végleges birtok lett. Ugyanő mondja könyve 341. lapján, hogy az állami pénzügyeket, az adó- és vámkezelést is a zsidókra bízták az egyes országokban.  Sokfelé szerepelnek a zsidók, mint a vám- és egyéb illetékek beszedői. A „Jámborok Könyve” már a XIII. század első felében is említi a zsidó vámszedőket. Brunó olmützi püspök panaszt tesz X. Gergely pápánál (1271-1276), hogy Cseh-Morvaországban és Ausztriában sok a zsidó vám- és pénzügyek intézésében. Még a XIV. században is számos helyen vannak a vámok és tizedek a zsidók kezén, néha mint zálogok.

Ugyancsak Kecskeméti írja (332-335. old.), hogy a XIV. században tilos volt ugyan a zsidóknak kereskedést űzni, de a vásárokra elvihette a nála elzálogosított tárgyakat és ott szabadon eladhatta. Könyvének 14. lapján pedig azt mondja, hogy Augsburg, Bázel, Biberach, Constanz, Lindau, Mühlhausen, Nürnberg, Ulm városokra a XIV. században oly nyomasztólag nehezedett a zsidó teher, hogy Vencel király az adósságok és kamatok tetemes részét kénytelen volt törölni.

Az uzsoráskodások és hasonló pénzműveletek miatt sok helyről űzték ki a zsidókat, de ők az új helyen hamarosan felütötték sátrukat. Így például amikor Nürnbergből kiűzték őket,  a környéken telepedtek le s ott folytatták előbbi üzletüket. Graetz beszéli a rosheimi Josef rabbiról, hogy I. Miksa császár (1527-1576) Németország főrabbijává és adóbehajtójává nevezte ki s jogot adott neki a késedelmes adófizetők kiátkozására. Ugyanő mondja (279. old.), hogy Oppenheimer Sámuel 1699-ben, Wertheimer Sámson pedig 1703-ban udvari főhadiszállítókká neveztettek ki: az ő kocsijaik jártak Ausztriába, Magyarországon, s ők adták a kölcsönöket a háború viseléséhez.

Graetz fölemlíti, (X. köt. 40. old.), hogy a bécsi udvar a harmincéves háború (1618-1648) finanszírozására több pénzes zsidónak különféle kiváltságot osztogatott: ilyeneket kapott Josef Pinzerle Görzben, Mosé és Jakob Marburger Gradiskában, Ventura Parente Triesztben, Elija Halfan orvos Bécsben, Samuel zum Drachen és Samuel zum Straussen majnai Frankfurtban, Jakob Bassewi (a későbbi von Treutenburg nemes) Prágában. Ugyanő mondja (II. köt. 160., 267. old.), hogy Velence minden nemesi házának megvolt a bizalmas zsidaja és hogy ugyanígy Európa minden földesura tartott házi zsidót.

Németországban is őrületes méreteket öltött a zsidó térfoglalása: az értelmiségi és gazdasági pályákon 4-5-ször annyi helyet foglaltak el, mint amennyi őket számarányuk alapján megilletett volna. Az irodalom és művészet teljesen az ő kezükben volt. II. Vilmos császár legbizalmasabb embere a zsidó Balin volt, akiben a világháború vége felé a defetista lapok egyik legnagyobb támogatójukat tisztelték.

Hogy milyen kegyetlen lehetett a zsidó uzsoráskodása, azt eléggé bizonyítja Bismarck Ottónak a porosz országgyűlésen 1874-ben elhangzott beszéde, amelyben ezeket mondotta: „Azt már hallottuk, hogy a zsidók saját ügyük támogatásánál milyen jószívűek. Most lássunk az ellenkezőre példát! Én valami mást mondok. Egy olyan példára hivatkozom, amelyben a zsidók és keresztények közötti viszony egész története bennfoglaltatik. Ismerek egy olyan vidéket, ahol a falusi lakosság nagy része zsidó, s ahol a parasztoknak földjükön kívül semmijük sincs, mert az ágytól a piszkavasig minden ingóságuk a zsidóé: zsidóé a marha az istállóban s a paraszt napibért fizet érte: zsidóé a rozs a földeken s a csűrben, zsidó adja el a kenyérhez a rozslisztet, valamint a vetéshez és a takarmányozáshoz szükséges rozsot mérőként.  (Meg kell jegyeznünk, hogy akkoriban a zsidók még nem szerezhettek ingatlant, s ez a nevezetes beszéd abban a világban hangzott el, amelyben arról tárgyaltak, hogy a zsidók vállalhatnak-e hivatalt.) Én minden jogot megadnék nekik — folytatta Bismarck —, csak azt nem, hogy keresztény államban hatósági hivatalt viseljenek. A keresztény tannak megvalósítása az állam célja, nem tudom azonban elhinni, hogy a zsidók segítségével ehhez a célhoz közelebb jutnánk. Ha azt mondja valaki, hogy a zsidók megváltozhatnak, azt kell felelnem, hogy nekünk sem az elmúlt idők Makkabeusaival, sem a jövő zsidaival nincs dolgunk, hanem csak a jelenkor zsidaival, amilyenek ők mostanában. Hogy miért nem sikerült a zsidóságnak évszázadok lefolyása alatt a nép vonzalmát megnyerni, ezt most alapjában nem kutatom, de osztozom a tömeg érzelmeiben, anélkül, hogy szégyelleném magamat ebben a társaságban.”

Tudvalévő dolog, hogy a világháborúban is a zsidók kezdték a defetizmus terjesztését, ők züllesztették destruktív propagandájukkal a front moralitását. Amikor Balfour nevezetes deklarációja 1917. november 2-án megjelent, rögtön teljes erejükkel hozzáláttak bomlasztó munkájukhoz. Abban a deklarációban ugyanis kijelentette az angol külügyi államtitkár Rotschild lordnak, hogy a kormány nagy örömmel és szimpátiával fogadja a cionista mozgalmat és a legnagyobb mértékben támogatja. A zsidók angolbarátsága ettől kezdve nem ismert határt és nyíltan hirdették, hogy a központi hatalmak el fogják veszíteni a háborút, mert ők forradalmat csinálnak.

A kelet-európai országok

Hogy a zsidóságnak a keleti országokba való beözönlése tulajdonképpen mely időpontban kezdődött, az teljes bizonyossággal megállapítani nem lehet, annyit azonban tudunk, hogy a kelet-európai zsidóság nagyobbrészt a nyugat-európai országokból, még pedig az üldözések miatt vándorolt Orosz- és Lengyelországba és csak egy kis rész jött fel egyenest Palesztinából, a mai Oláhországon vagy a Krím félszigeten keresztül. Ezt a vándorlást a zsidó írók azzal próbálják magyarázni, hogy a keresztények  mindenütt megirigyelték a lángeszű zsidók kereskedelmi és gazdasági sikereit s ezért űzték ki mindenünnen őket. Ezzel szemben az igazság az, hogy mindezen megrázkódtatások ellenére, a zsidóság nem csak hogy tartani tudta magát, hanem a lerombolt és elpusztított települési helyein bámulatos gyorsasággal ismét feltalálta magát. A nyugati zsidóságot akkoriban az csalogatta keletre, hogy a kereskedelmi utak úgyszólván mind arrafelé vezettek, tehát az üzletcsinálás Eldorádója ott kínálkozott nekik. A fő kereskedelmi vonal Konstantinápolyon és a Krím-félszigeten át vezetett Lembergbe, Krakkóba, Novgorodba, valamint Budára, Bécsbe stb. Ne feledjük azonkívül, hogy úgy a tatárjárás, mint az 1530-i pestis annyira tönkretette a keleti országokat, hogy bármiféle gyarmatosítókat tárt karokkal fogadtak. A zsidó pedig pénzt és árut hozott. Meg kell azonban azt is említenünk, amit Kecskeméti is bevall a már többször idézett könyvében (II. köt. 30. old.), hogy t. i. már Kálmán halicsi király (IV. Béla öccse, 1217-1241) a zsidó uzsora letörését szükségesnek látta s ezért kénytelen volt elrendelni, hogy a zsidók ne vásárolhassák meg a városokba érkező árut, mielőtt a polgárok szükségletüket be nem szerezték.

Elsőnek Pobozny Boleszlávot olvassuk, mint aki 1264-ben párját ritkító kiváltságokkal halmozta el a zsidókat s ezzel Lengyelország felvirágzását évszázadokra lehetetlenné tette. Ezeket a kiváltságokat IV. Kázmér 1434-ben megerősítette és nyögte is Lengyelország jó hosszú időkig. E kiváltságok biztosították azt, hogy a zsidók kegyura és főbírája maga a király és nádora lett, a zsidók bántalmazása szigorú pénzbüntetéssel járt: egy zsidó megöléséért a „méltó ítéleten kívül” (judicium dignum) az illetőnek javai is elkoboztattak. Gyanús esetekben párbajt rendeltek el, amelyhez a király köteles volt a zsidó helyett egy vívót állítani. Ha egy zsidót éjjel támadtak meg, a keresztény köteles volt segítségére sietni, különben 30 forint bírságot fizetett.  Aki egy zsidó gyermeket a keresztségre „csábított”, a tolvajokhoz hasonlóan büntették. A zsidónak szabad volt keresztény fürdőket látogatni. Nem volt szabad őket egyházi törvényszék elé idézni, s az egyházhatóságoknak nem volt szabad őket „molesztálni”. Temetőik, zsinagógáik, „szent” helyeik különös oltalomban részesültek. Zsidó ügyekben való bíráskodást a zsinagógában tartották. Az országon átutazó nemes embernek a zsidó nem tartozott szállást adni. A kereskedelemben a zsidók teljes szabadságot kaptak. Szabad volt nekik a templomi ruhákon kívül bármit zálogba venni. Ha egy keresztény visszakövetelte a zsidótól a zálogot s az letagadta, vagy azt állította, hogy elégett vagy ellopták, akkor a zsidó eskü letétele útján minden kötelezettségtől megszabadult. (Majmonides szabálya.) Ha a keresztény nem számította ki a kamatot, akkor a „zsidó kamatot” volt köteles fizetni. Ha a zsidó orrgazda esküt tett arra, hogy nem volt tudomása a portéka rablott voltáról, akkor a keresztény köteles volt az elrablott holmi árát a kamatokkal együtt a zsidónak megfizetni. Egy év és egy nap lejártával joga volt a zsidónak az elzálogosított tárgyat eladni. A pénzhamisító zsidókat csak a király vagy a nádor zárathatja el.

Mennyire a zsidók kezében lehettek a lengyel királyok, hogy ilyen kiváltságokat kellett adniok a zsidóknak, s mily arrogánsak lehettek a zsidók ilyen kiváltságok birtokában!

A litvániai Jagello Sándor 1495-ben konfiskáltatta a nyakára nőtt zsidók vagyonát, mire a zsidók Lengyelországba vándoroltak, tudván, hogy nem sokáig kell ott várniok. 1503-ban csakugyan visszahívták őket, mert „a zsidó elem nélkül a pénzügyi szükséget nem lehet megszüntetni”. Klasszikus szegénységi bizonyítvány egy szerencsétlen országról! Elgondolhatjuk, hogy mi következett ezután. A zsidók megkapták a vámokat mind, ők lettek a király pénzügynökei, s egyenlők lettek az ország főméltóságaival. Alig száz évvel előbb pedig Jagello Ulászló a zsidó uzsorásoknak, a poznani Áronnak és Dánielnek volt adósa és nem is tudta szívlelni a zsidókat. Ugyanígy volt Hedwig királyné a krakkói Lewkóval, IV. Kázmér pedig nagy összegeket vett fel uzsorára a háború költségeire. A háborún keresni akaró zsidók azzal a hazugsággal akarták Kázmért beugratni a háborúba, hogy Magyarországon a keresztény hit veszélyben van. I. Zsigmondnak moszkvai és szmolenszki háborúját Josefowicz Michel és ennek testvére, Ábrahám kincstári miniszter, továbbá Franczek Fischel és Ábrahám Bohemus nevű zsidók finanszírozták.

Itt megemlítjük, hogy IV. Kázmér, noha büntetést szabott azokra, akik vonakodtak portékájukat zsidónak eladni, mégis száznyolc százalékra „mérsékelte” a kamatlábat.

A zsidók elhatalmasodása egyre tűrhetetlenebb lett az egyes városokban. Már régebben, 1319-ben ki is kergették őket Boroszlóból. 1389-ben tüntetéseket rendeztek ellenük Poznanban és Lembergben, ahol a többségben lévő német lakosság zúdult fel ellenük. A szintén erősen német Krakkó tanácsa is tiltakozott a királynál a zsidók zsarnokoskodása ellen s 1440-től szakadatlanul perlekednek a zsidók túlkapásai miatt. Semeikiben a köznemesség lázad föl ellenük, a király a főnemességgel együtt azonban még mindig a zsidók pártján van. Közben a zsidók annyira „elnemesedtek”, hogy kardot, aranyláncot, pecsétgyűrűt és drágakövekkel kirakott övet viseltek.

Végre a petrikaui tartománygyűlés a köznemesekkel, papokkal és polgárokkal egyetértve kimondotta, hogy „mostantól fogva mindenkor a nemességet illeti a vámszedés és a vámhivatalnokok keresztények legyenek: elhatároztuk, hogy zsidó vámszedőket sehol és soha nem tűrünk, mert ez méltatlan és az isteni joggal ellenkező dolog, hogy ilyenfajta emberek iránt tiszteletet tanúsítsunk és nyilvános hivatal betöltését a keresztények között nekik megengedjük.” Majd az is határozatba ment,  hogy „mivel a zsidók az őket megkülönböztető ismertetőjelet elvetették és teljesen keresztény módra öltöznek, elrendeljük, hogy sárga parókát vagy kalapot, vagy egyéb sárga föveget viseljenek.”

A főnemességnek csak 1539-ben sikerült kivívni, hogy az ő birtokaik is ugyanolyan védettségben részesüljenek, mint a zsidó birtokok. Sajnos csak a zsidó birtokokra vonatkozó rendeleteket lehetett keresztülvinni, noha az 1542-ben tartott Petrikaui Zsinat nemcsak mind elfogadta az elébe terjesztett javaslatokat, hanem új zsinagógák építését is megtiltotta. A királyok ugyanis ezen túl is rászorultak a zsidó tőkére.

A katolikus egyház ebben az időben erélyesen szembeszállt a zsidósággal. 1556-ban Sochaczewben egy szentséggyalázási per indult a zsidók ellen, amelyet később még több hasonló per követ. 1564-ben Bielksben egy rituális gyilkosság kerül a törvényszék elé, de 1557-ben királyi rendelet jelenik meg, amely minden ilyen pert a király vagy az országgyűlés illetékessége alá von.  A két pör vádlottjait fölmentik. Báthory István már szigorúbban lép föl a rituális gyilkosságok ellen, jóllehet a zsidók pénzügyi befolyása alól ő sem tudja magát fölszabadítani.

A petrikaui határozatokat a lublini tartománygyűlés is magáévá tette, de a zsidó privilégiumok lényegükben továbbra is fennmaradtak.

Amint azonban a történelemből tudjuk, a Wasa-dinasztia alatt megkezdődött a királyi hatalom és tekintély hanyatlása, s ezzel párhuzamosan a zsidók jóléte is hanyatlani kezdett. Egyre több gyilkossági per indul a zsidók ellen, mégpedig legtöbbször a zsidó pesszach táján, amikor a macesz készül.

A választott királyok alatt azonban a zsidóságnak mégis igen kedvezett a szerencse. Új üzletág nyílt számukra, amit ki is használtak alaposan. A választásokat tudvalevőleg nem lehet elképzelni alkotmányos költségek nélkül, és vajon ki adta volna ezekhez a fedezetet, ha nem a zsidók.

Graetz azt beszéli, hogy a zsidó a lengyel nemesnek több volt, mint egy pénzügyminiszter: a zsidó kisegítője volt mindenféle zavarában (Verlegenheit), tanácsadója és mindene volt mindenféle dologban. Nem sokat jelentett az, hogy a királyok miként vélekedtek a zsidók iránt, mert a nemesség legfőképpen a birtokaira támaszkodott az ellenséges támadásokkal szemben, ha az érdekeit veszélyeztetve látta, amikor pedig a zsidók azt tapasztalták,  hogy a nemesség függetlenülése több hasznot ígér nekik, mint a választott királyok szolgálata, akkor a német városok ellen fordultak, amelyek csakis kiváltságaikra és egy független királyságra tudtak támaszkodni.

Ugyanígy, amikor látták, hogy a főnemesség helyett hasznosabb a vidéki nemességet favorizálni, akkor korcsmárosok, bérlők, intézők, vámszedők, gyarmati vállalkozók lettek. Még a görögkeleti templomok kulcsait is kibérelték, mivel t. i. Oroszországban az volt a szokás, hogy minden újszülött után fizetni kellett bizonyos illetéket a templom javára, a zsidó bérlő addig ki nem adta a templom kulcsát s így a keresztelendőt nem tudták a templomba bevinni, míg a zsidó a neki bérbe adott illetéket a parasztokon be nem kaszálta.

Az 1648. esztendő meghozta rég várt katasztrófát a zsidóságra. A zsidó uzsorások és csaló ügynökök által kiszipolyozott parasztok tengernyi panaszára Chmelnicki Bogdán kozákkapitány kibontotta a felkelés zászlaját, leverte Ukrajnát, majd a tatárok segítségével megverte a lengyel sereget és borzalmas pusztításokat vitt véghez az egész országban. A zsidókat mindenütt lemészárolták, némely zsidó író állítása szerint mintegy 375 000-et. Még azon év őszén Lemberg elé ért a fölkelő sereg és Chmelnicki a zsidók kiadását követelte, „mivel ők ennek a háborúnak főbűnösei.” Hosszadalmas tárgyalások után sikerült azonban a fölkelő vezért elvonulásra bírni. Most aztán Varsó ellen indult, de ott is megegyezést kötött. Rengeteg zsidó menekült ekkor Németországba, Lengyelországba, Angliába, Amerikába, sőt Magyarországba is. Állítólag ekkor kezdtek ők németül tanulni és az ő jellegzetes tájszólásukból született meg a „jiddis” nyelv.

1654-ben orosz és kozák csapatok rontottak Lengyelországra.  Ez volt a jelszavuk: „Az oroszságért és az ortodoxiáért!” Ezek a támadók a zsidó nagy részét elűzték, nagy részét pedig Oroszország belsejébe hurcolták.

1655 őszén jött a svéd támadás: a lengyelek most is egy tucat pártra szakadoztak, míg a zsidók természetesen svédpártiak lettek. Mikor azonban Czarniczki István megnyerte a „szent háborút”, martalócai a zsidókon véres bosszút álltak.

1750-ben Chmelnicki unokája verte le a zsidókon a port: nemcsak hogy elkergette őket, hanem a zsidó bérlőket, korcsmárosokat stb. mind leölette. Sok zsidó község lett ekkor néptelenné.

Az orosz forradalom

Oroszországban egy Náthán nevű zsidó kezdte a múlt században megszervezni az úgynevezett „néppártokat”, amelyek a forradalmak első melegágyai lettek. Ugyanő alapította meg 1890-ben a „nemzeti néppártot”, majd az „alkotmányos demokratapártot”, amely „kadettpárt” néven lett ismeretes. A szociáldemokrata párt szervezői Oroszországban is zsidók voltak. Ez a párt később ketté vált: az egyik frakció mensevikinek, vagyis kisebbségieknek, a másik bolsevikieknek, vagyis többségieknek nevezte magát. Sietünk megjegyezni, hogy a mensevikiek vezetői is csupa zsidók voltak. A anarchisták vezetősége is nagyobbrészt zsidókból állt. Az 1905 évi forradalom szervezői, a rohamcsapatok vezetői, nemkülönben zsidók voltak. A Birodalmi Dumába bekerült Bronstein, a későbbi Trockij, aki már akkoriban a forradalmárok egyik oszlopa volt. Ez az 1905-i forradalom azonban rosszul sikerült, mivel hatalmas pogrom volt rá a felelet.

A 90-es évek vége felé Lengyelországban, Litvániában, Oroszországban még különféle zsidó pártok alakultak, amelyeknek központi irányító szerve a „munkásszövetség” volt s ez készítette elő a talajt arra a nagy forradalomra, amely Kerenszkij vezetése alatt Oroszországot végromlásba vezette.

Lengyelország a háború után külön állammá alakult s ebben az új államban is folytatták a zsidók előbbi machinációikat: a lengyel lapok állandóan foglalkoztak a zsidók túlkapásaival, arroganciájával és szennyes üzleteivel. Megértjük tehát Kreppelnek „Juden und Judentum von heute” című könyvében megállapított azt az igazságot, miszerint „Lengyelországban valamennyi párt a zsidót, mint megbízhatatlan polgárt, bizonyos tekintetben az állam ellenségének tekintik”. A zsidók Lengyelországban igen fennhéjázóan viselkedtek, a vezetőséget fumigálták, és mindjárt kezdetben „nemzeti kisebbségnek” jelentették ki magukat, persze abban a hitben, hogy így az antanttól még több kiváltságot fognak kieszközölni maguknak a már amúgy is kikövetelt kisebbségi jogokon kívül.

Magyarország

A Krisztus utáni VII. és VIII. században a magyar fajjal rokon hatalmas turáni törzs, a kazár, kánjával és előkelőségeivel együtt áttért az izraelita vallásra. Komoly tudósok állítják azonban, hogy nemsokára visszatértek ősi vallásukra. A legnagyobb valószínűség mégis az, hogy legalább nagyobb részük beolvadt az odaköltözött zsidóságba és a legortodoxabb lengyel-zsidók lettek belőlük, a Talmud fanatikus hívei.  Ezt bizonyítja a sok kerekfejű, alacsony, zömöktestű lengyel-zsidó. Hogy pedig ebből a fajból semmi sem jött be a honfoglaló magyarokkal, azt viszont bizonyítja az a közismert tény, hogy az itt lakó zsidók még a 60-as években sem tudtak magyarul.

A zsidók nálunk kezdetben nem okoztak említésre méltó bajokat. A tatárjárás és egyéb bajok nem tették nekik kívánatossá az itt tartózkodást, sem zavartalan üzletcsinálásokkal nem kecsegtették őket. A magyar történelemben nem találunk példát arra, hogy valamelyik királyunk zsidó minisztere vagy bizalmasa lett volna, s így a zsidó uzsora a magyar népet csak attól az időszaktól kezdte fojtogatni, amikor a törvényhozás emancipálta őket.

„A zsidóság — mondja a Zsidó Lexikon a 420. lapon — amint megnyílt előtte a jogászi pálya, csupán jogi ismeretének forrásanyagát változtatta, a jogi érzékét, amely két és fél évezred öröksége volt, egyenes vonalban tovább fejlesztette. Hogy mi ez az „egyenes vonal”, azt megmondja az „Izraelita Vallásoktatás Vezérfonala” című tankönyv, amelynek 87. lapján ezt az oktatást találjuk: „Kötelességünk dicsőíteni a mindenség Urát és magasztalni a világ Teremtőjét, hogy nem tett bennünket hasonlókká az országok pogány (!) népeihez s nem alkotott olyanokká, mint a föld nemzetségei, hogy nem szabta ki a mi osztályrészünket az övék szerint, sem sorsunkat, mint a népek tömegéét.” (Mondja valaki, hogy ez nem a valódi talmudista szellem szózata.)

Az ő elvük: Izrael mindenek felett! Nem egyszer tapasztaltuk azelőtt, amikor a zsidók még nagy urak voltak nálunk, hogy a történelmi Magyarországról szóval és írásban lekicsinylő, megvető modorban nyilatkoztak, és szinte szállóigévé tették azt a pökhendi állítást, hogy a magyaroknak nincs egyéb előnyük ezen a földön, csupán az, hogy ők egykét száz évvel előbb voltak itt, mint ők! Dr. Concha Győző egyetemi tanár szintén kénytelen volt megállapítani (a Huszadik Század című folyóirat 1916-ban közzétett körkérdésére), hogy „az 1900 után felcseperedett zsidóság gyűlölettel viseltetik a magyar tradíciók iránt”. (Hányszor kellett napilapjainkban a zsidó firkászok gúnyolódását, gyalázkodását olvasnunk a magyar tradíciók „ócskaságairól”.)

Sok szociológus és fajelméleti tudós a zsidóság bűneit abból a körülményből igyekszik megmagyarázni, hogy a zsidóság sehol sem asszimilálódik az őt befogadó néppel, legalább mentalitásban, illetőleg erkölcsben nem. Az asszimiláció kérdésének már egész irodalma van. Nem tartozván ez a kérdés tárgykörünkhöz, nem is bocsátkozunk fejtegetésébe, csupán annak megállapítására szorítkozunk, hogy nem lehet sem asszimilálódást, sem irántuk való becsületességet, őszinteséget és bizalmat várni az olyan egyedektől, amelyek csak félelemből vagy anyagi előnyökért hatják fejüket a keresztvíz alá, de a keresztény tant butaságnak, Krisztust népámítónak, a keresztény erkölcsöket pogány szokásoknak tartják, és továbbra is a Talmud szellemében akarnak élni és annak parancsai szerint gyarapítani vagyonukat.

Midőn a magyarországi zsidóság tetteiről szólunk, nem mulaszthatjuk el, hogy a nagyemlékű Bartha Miklósnak „Kazárföldön” c. könyvéből ide ne iktassunk néhány sort. A kazárról ezeket írja: „Űzte a csempészetet, az áruuzsorát, a gabonauzsorát és a felesmarha uzsorát. Így élt. Hangosan imádkozik és némán csal… A muszka rostából — mint szemét — kerültek Galíciába. Itt újra megrostáltattak. A java ott maradt. A hulladék vándorútra kelt… Az orrgazdaságot többször gyakorolta… Legáltalánosabb mestersége a közvetítés. Ezen a téren hihetetlen rekordot ér el… A nép egy modern tizedet fizet a kazárnak.”

A zsidó asszimilálni nem akarás bizonyítására idézzük e sorokat dr. Rónay Károlynak, illetőleg Hatvany-Deutsch Lajosnak egy regényéből, amelynek hőse egy gazdag zsidó bankár, a börzén a gabona- és gyapjúüzletek irányítója. Kedvenc fiacskája az 1866. évben még nem tud annyit magyarul, hogy a középiskolába fölvegyék. Egy szegény jogászt fogad tehát szégyenletesen olcsó díjazás mellett nevelőül, aki igen lelkes hazafi és a kis zsidót nemcsak jól megtanítja a magyar nyelvre, hanem nemzeti érzést és lelkesedést is csepegtet belé. Ezen a gazdag zsidó bankár azonban fölháborodik és így leckézteti a házitanítót: „Mit akar maga? Mi? Hát tegyük fel, hogy a fiam egy magyar lesz, egy jó magyar hazafi, – azaz hogy ő annak fogja érezni magát —, de a gróf Kárászy szemében én mondom magának, hogy az én fiam az ilyen mai hadiszállítóból, vagy tegnapi rablólovagból lett mágnás számára, és ha a vérét meg a lelkét, meg a testét is odaadja ennek az országnak, hát az én fiam mi lesz a gróf Kárászy meg a többi jó magyarok szemében? Én mondom magának: egy zsidó lesz, egy büdös zsidó. Az. Semmi más. Még a Heinének és Börnének sem akarták elhinni, hogy ők jámbor németek, pedig azok csak tudtak németül! Miért hinné el valaki az én fiamnak, hogy ő egy magyar, és ha még olyan jól fog is magyarul beszélni! Nézze meg az orrát a fiamnak! Nézze meg a szemét! Ez egy zsidó orr, meg egy zsidó szem. Meg kell őt hagyni annak, aminek született. És ha már mindenáron tanítani akarja, hát őt arra kell tanítani, hogy kössön meg minden jó üzletet, és hogy neki fizessen, aki tartozik. És hogy éljen itt, mint egy gyarmatos és gyarmaton is nagyszerűen meg lehet élni, ahol az ember a maga pénzét csinálja. Az én fiamnak pénzt kell csinálni, sok-sok pénzt. És ő azért csak érezze magát itt idegennek. Mert az ember könnyebben vesz el pénzt az idegentől, mint jó ismerősétől vagy rokonától… Szóval tehát ha az én fiamnak sok-sok pénze lesz Magyarországon, akkor az én fiam egy leges-legjobb magyar lesz. Amire szükségem van, megszerzem magamnak… érti, mi az? Meg-szerzem! És ahogy lehet, úgy!”

Érdekes momentum az is, hogy ugyanez a Hatvany-Deutsch Lajos a „Huszadik Század” című folyóiratnak 1916-ban közzétett körkérdésére azt a választ adta, hogy a zsidóknak „minél több vegyes házasságot kíván, hogy a zsidó faji jelleg lehetőleg és minél előbb elmosódjék”. (Mellesleg megjegyezzük, hogy Hatvany-Deutsch és társai jogtalanul nevezték magukat emigránsoknak, mert hiszen az ő fajuknak Magyarország soha nem volt hazája.)

*

A zsidóknak a világháború alatti viselkedéséről külön könyvet lehetne írni. Közismert tény, hogy sok zsidó katonaorvos a zsidó férfiakat sorra alkalmatlanoknak minősítette. Azt is tudjuk, hogy a zsidó nem tolakodtak a tűzvonalba, hanem az irodákban és egyéb segédszolgálati ágakban tüntették ki magukat. Az idősebbek még emlékeznek arra a szállóigére, hogy ha egy katonaviselt zsidó megkérdeztek, hogy milyen vallású, egyszerűen így felelt: „A tréneknél szolgáltam.” A papírbakancsok készítőit nem feledi el a magyar nép soha. De nem feledjük el azt sem, hogy „Az Est” és hasonszőrű társainak defetista propagandája nagyban hozzájárult a front összeomlásához és annyi honfivér kiomlása után ezeréves hazánk feldarabolásához. A zsidó pórázán vezetett Károlyi Mihály, akinek tanácsadói a hírhedt Galilei Körből kerültek ki, csak rátette a koronát a zsidó destruktőrök művére s 1918. november 16-án ordító betűkkel hirdették a zsidó lapok: „Most temetjük Magyarország ezeréves alkotmányát!”

Emlékezzünk csak arra, hogy a numerus clausus törvénybeiktatása ellen is nemzetközi mozgalmat indítottak s külföldön a legkíméletlenebb módon gyalázták a keresztény Magyarországot. (Klebelsberg, miként később bevallotta, kisompolygott a javaslat szavazásakor, de néhány héttel később részt vett az „Egyenlőség” című zsidó lap jubileumán.)

Az 1925-26-ban lezajlott frankpörben a külföldi zsidóság mindent elkövetett, hogy a magyar kormányra a bűnrészességet rábizonyítsa. Akkoriban Vázsonyi nem átallotta a hírhedt Sauerweinnel trafikálni, és a magyar kormányt a leggaládabb módon gyanúsítani és támadni.

Ne feledjük a szerencsétlen Zatloka mérnök merényletét, akiről, bár bebizonyosodott, hogy elborult elmével lövöldözött a zsinagógában, a zsidók mégis kikövetelték, hogy az érseki helytartó jelenjen meg az „áldozatok” temetésén és hallgassa meg a rabbi kereszténygyalázó beszédét!

Jól emlékszünk arra,hogy a forradalom előtti időkben a zsidó szellem rányomta bélyegét egész kultúránkra, mindenütt ők voltak a hangadók és veszve volt az, aki másként mert gondolkodni. A színházak és mulatóhelyek sikamlós, erkölcstelen műsorán éppúgy meglátszott a zsidó hatás, mint a politikusok mentalitásán, nyilatkozatain. Nem akarunk közismert adatokat idézni annak a szomorú ténynek bizonyítására, hogy nemcsak a birtokokat és bérleteket, hanem úgyszólván az egész nagyipart és kereskedelmet hogyan kaparintották meg, mert hisz a keresztények pazarlása, könnyelműsége, élhetetlensége és marakodása juttatta zsidó kézre a keresztény vagyont. De viszont nem hallgathatunk a szabadkőművesek bűneiről sem, akik ebben a rablómunkában a zsidók leghívebb szövetségesei voltak. A zsidóság kedvelt fészkei voltak a páholyok, ahová bejutni minden felkapaszkodott zsidónak legszebb álma volt. Mit szóljunk a gomba módra elszaporodott zsidó bankok filoxéra-munkájáról! A körmönfont hitelezésekkel kizsákmányolt parasztok ezreiről! Csak dr. Rónay királyi közjegyző könyvét idézzük, amelyben így szól: „Nem volt ritka (saját tapasztalatromból tudom) az olyan eset, hogy a váltó prolongálásakor a zsidó hitelező nem adta vissza a régi váltót s mind a kettőt peresítette és végrehajtotta.” Ugyanő írja ezt is: „Tisza Kálmánnak, sőt Tisza Istvánnak is politikai hibája volt, hogy a zsidóság túlságos térfoglalását nemcsak hogy nem akadályozták, hanem elő is mozdították.”

*

A zsidók, amint tudjuk, a kereskedelmi és ipari vállalatokra vetették magukat; rengeteg bankot alapítottak, majd elárasztották az ügyvédi és orvosi pályát, azután kisajátították maguknak a hírlapirodalmat és a nyomdai ipart. Rendszeresen és szívósan folytatták a zsidó „tehetségek” reklámozását. Olyan kitartóan verték a nagydobot, hogy a közönség végre arra ébredt, hogy minden „közkedvelt” írója és művésze zsidó. (A könyvkereskedések, valamint a papírkereskedések máig is 90 százalékban zsidó kézben vannak.) A színházakat szintén elfoglalták és zsidóérzelmű színdarabokkal traktálták a közönséget.

A zsidó hírlapirodalom vagy 70 éven keresztül szakadatlanul destruálta a keresztény erkölcsöket; nevetségessé tette a házastársi hűséget, dicsérte a szabadszerelmet, a hitestárs csereberélését. A zsidó recepciójáról szóló törvényjavaslat vitája idején a szidalmak özönét zúdította a papságra és propagandát csinált a felekezetnélküliségnek. Egy papképviselőt, Lepsényi Miklóst egy zsidó újságíró a nyílt utcán megbotozott és semmi bántódása nem lett emiatt.

Közismert dolgokat kellene regisztrálnunk, ha el akarnánk mondani, hogy a zsidók a birtokos osztály házi zsidai voltak, előlegeket adtak a termésre, nemkülönben nagy szimpátiával vetették alá magukat a kocsmajogra s hiteleztek addig, amíg csak el nem árverezték a könnyelmű parasztság házát, földjét. Azt is tudjuk, hogy a Galíciából beszivárgott zsidók alig negyven év alatt úgy kiszipolyozták a Felvidéket, hogy a kormány kénytelen volt kormánybiztost oda küldeni. Ez az intézkedés sajnálatos későn történt, a zsidók mégis zúgolódtak ezért a „jogsértésért”. Az utolsó kormánybiztost, Egán Edét meggyilkolták, a tettesek nem kerültek elő, de mindenki tudta, hogy kik voltak a fölbujtók.

A zsidók beözönlése ellen annak idején Széchenyi fölemelte intő szavát, de nem hallgattak reá. 67 után a liberális kormány által alkotott törvények alig 10 év alatt megadták a zsidóknak az állampolgárságot, s minden politikai jogot, de már beköltözésük után is nyomban kereskedhettek, ipart űzhettek, ingatlant vásárolhattak.

VI. A bolsevizmus áldozatai hazánkban

1919. március 21. Megborzongunk, ha erre a rettenetes napra visszagondolunk! Hatszáz áldozatnak véres emléke int 1919-ből felénk, és a halottak csontvázkezei összetéve kérnek mindnyájunkat, hogy ne feledjük el őket.

A mai nemzedék hamar felejt. Pedig ami velünk a proletárdiktatúra alatt történt, azt nem lehet és nem szabad elfelejteni. Azt a szégyenfoltot, hogy Szent István országában a közhatalmat 133 napon át néhány sehonnai bitang bitorolta, a magyar történelemből kitörölni nem lehet.

Ezt a szégyent csak tetézi az a gyalázat, hogy az emberiség söpredékének kezére egy magyar főúr játszotta át a hatalmat. A hazaáruló Károlyi Mihály, mikor már ránk hozta a végromlást, kajánul kijelentette, hogy őszerinte Magyarországot csak a bolsevizmuson keresztül lehet megmenteni! Erre a pokoli hazugságra a zsidó Kun Béla áldozatainak százai cáfoltak borzalmasan rá, s ki tudja, hogy ezerre rúgott volna a vörös szadisták áldozatainak száma, ha az általuk hazudott „szociális jólét” csődbe nem kerül.

Emlékezzünk! Kiből állt Károlyi Mihály vezérkara? Szociáldemokrata zsidóból! Ezeknek engedélye nélkül mozdulni sem lehetett az országban, de ezeknek parancsára esze nélkül működött minden szerv. 1919. március 21-e letagadhatatlanul rácáfol arra a hazugságra, hogy a szociáldemokrácia távol áll a bolsevizmustól. Távol addig, amíg nincs szabad zsákmány! De mihelyt ezt odadobták nekik, fenevadak módjára vetették rá magukat. A hitványaknak még a kisujjukat sem kellett érte megmozdítaniuk, maga Károlyi Mihály nyitott nekik utat.

Emlékezzünk csak vissza, kik voltak ezek a hóhérok? Harminckét zsidó és tizenhárom „keresztény”!

A zsidók: dr. Landler Jenő, Vágó Béla, dr. Hamburger Jenő, Varga Jenő, Székely Béla, Kunfi Zsigmond, Lukács György, Kun Béla, Ágoston (Augenstein) Péter, Rákosi Mátyás, Pogány József, Szántó Béla, Szamuely Tibor, dr. Rónai Zoltán, Böhm Vilmos,  Heves Gyula, Kalmár (Kohn) Henrik, Erdélyi Mór, Kondor Bernát, Szabados (Freystadt) Sándor, dr. Guth Antal, Lengyel Gyula, Kelen (Klein) József, Bolgár Elek, Alpári Gyula, Adler Mózes, Horovitz Jenő, Hevesi Ákos, Vincze Sándor, Preusz Mór, Bíró Dezső, Seidler Ernő.

Ennek a jellegzetes számaránynak olvasásakor joggal kérdezheti minden magyar ember, hogy vajon a harctereken is ilyen számarányban szerepeltek a zsidó hősök? Pedig ez a névsor még nem is teljes, mivel hiányoznak belőlük a Korvin-Klein Ottók s egyéb hóhérok, akik a „kormányzásban” nem vettek részt.

Érdekes tanulság az is, hogy a harminckét zsidó közül kettőnek sikerült tisztáznia magát: egy (Szamuely) öngyilkos lett, egy fogházbüntetést kapott, ötöt ki kellett adni az oroszoknak, huszonhárom pedig megszökött. (Rákosi azután visszakerült.) Ezek idejekorán megszagolták a közeli veszedelmet s faképnél hagyták „keresztény” cinkostársaikat.

1919. március 28.

Az egész ország a hirtelen rászakadt terror dermesztő hatása alatt állott. Az emberek megdöbbenve olvasták a „Tanácsköztársaság” „Mindenkihez!” megszólítású kiáltványát, amelyben Kun Béla bejelenti az ő megalakulásukat, „a dolgozó uralmának biztosítása végett a kizsákmányolók felett”.

A betűszedők sztrájkja miatt a lapok nem jelentek meg, a közönség csak találgatásokból próbált tájékozódni. Mindjárt az első napokban felállították a forradalmi törvényszéket, és halálbüntetéssel fenyegették meg az ellenforradalmárokat. Az ország lakossága, amely már a Károlyi-uralom alatt megszokta a kapkodást és fejetlenséget az államvezetésben, Kunfi és Jászi, e két szabadkőműves zsidó frázisaitól megundorodva, aggódva nézett a jövő elé.

24-én az üzleteket halálbüntetés terhe mellett bezárták. Az élelmiszerhiány tüstént kezdett mutatkozni, a boltok, piacok üresek lettek. 27-én a házakat és ipari vállalatokat elkommunizálták. Vidékről rémes hírek érkeztek az oláhok gyújtogatásairól. 28-án a kormányzótanács elrendelte a bankok pénzszekrényeinek felnyitását s az ékszerek ellenszolgáltatás nélküli átadását. 31-én az apácákat kiűzték az iskolákból. A gimnáziumban nincs hittanóra, a gyerekek a templomokba járnak hitoktatásra. Április 1-jén az apácák civilben folytatják a tanítást. A város hangulata igen puskaporos, különféle rémhírek keringenek. 3-án általános sztrájk, a villamosok sem járnak.

A fegyverszüneti szerződés lejárt s az antant meghosszabbítás helyett ultimátumot küldött Kun Bélának, aki egyébként még március 29-én kijelentette, hogy ő nem áll a területi integritás alapján. (Ez érthető is, mert hiszen ő zsidó létére nem mondhatta Magyarországról, hogy „ez a föld, amelyen annyiszor apáink vére folyt”.) Ugyanazon a napon Pogány népbiztos is tett egy hencegő kijelentést, mondván, hogy „ebben az országban többé semmiféle más érdek és akarat nem érvényesülhet, mint a proletárság akarata”. Ez a „proletárság” azonban a hiteles statisztika szerint a szociáldemokraták, illetőleg kommunisták száma, alig egy százalékát tette ki a lakosságnak. Ez a törpe kisebbség csakis a terror eszközeivel tudta tartani a hatalmat. Mivel pedig a népbiztosok zöme zsidó volt, a vezető állásokat hitsorsosaikkal iparkodtak betölteni. Így például a közoktatásügyi népbiztosságnál összesen öt népbiztos fordult meg, s valamennyi zsidó volt. A 11 csoportvezető helyére 9 zsidót hoztak be, a 27 osztályvezető helyére 21 zsidót és 6 keresztényt. A földművelésügyi népbizottság 29 politikai megbízottja közül 18 zsidó volt. A főváros igazgatása egy 5 zsidóból álló direktórium kezébe került, s a 16 osztályvezető közül 14 zsidó volt.

A zsidók nagy örömmel vállalták az ilyen szennyes szerepeket, mivel a tradíciók nem kötötték őket az országhoz: nem volt gyökerük ebben a földben, amely hazájuk lett, anélkül hogy szerették volna, soha nem értették — s ma sem értik — a nemzet gondolkodását, és csak egy mohó vágyuk volt: érvényesülni, harácsolni.

*

1919. június 4-én, amidőn a vörös rémuralom átka alól életük kockáztatásával akarta megszabadítani a magyar hazát egy pár lelkes, rettenthetetlen férfiú, Horváth Viktor is közöttük volt. Az ellenforradalmat vérbe fojtották a terrorista martalócok, s akiket el tudtak fogni, kínpadra vonták. Horváth Viktort menekülés közben érték utol, s agyba-főbe verve szállították be a gyűjtőfogházba. Százöt napig lebegett élet és halál között, s hogy nem végezték ki a pribékek, csak annak tulajdonítható, hogy a borzalmas sérülése miatt jártányi ereje sem volt, s folyton azt várták, hogy összetört teste amúgy sem bírja ki a halállal való küzdelmet. Horváth Viktor sohasem lett többé ép ember. Teste nem tudott meggyógyulni, de lelke ép volt halála pillanatában éppúgy, mint akkor, amidőn félelmet nem ismerve, egy maroknyi derékkel szembe mert szállni a nemzetet porba sújtó, a becstelenséget legfőbb erénnyé tevő, állig felfegyverzett söpredék hatalmával. 1936 március havában szólította magához a Teremtő.

Kun Béla kezdte el nálunk a keresztény magyarság pusztítását. Kegyelettel emlékezzék meg minden magyar azokról a vértanúkról, akik a vörös terror pribékjeinek keze által hullottak el!

Az áldozatok sorát Panczu György rendőrellenőr nyitotta meg, aki Budapesten, az őt lefegyverezni akaró vörösöknek ellenállt s ezért az őrszobán agyonlőtték.

Szuromi László 30 éves kecskeméti lakost négy vöröskatona „szolgálati rendetlenség” miatt agyonlőtte. Kamuty Lajos főhadnagyot „ellenforradalmi magatartás” miatt Kisvárdán letartóztatták s a fogságban agyonlőtte magát. Bummer Lajos, Steiner Sándor, Preiszl Károly, Tschurtz Frigyes soproni gazdák összetűztek a vöröskatonákkal: ellenforradalmi magatartás címén agyonlőtték őket. Földváry Bálint dömsödi gazda a direktóriumi elnök elé vezette  az erőszakoskodások miatt elkeseredett gazdákat, mire az revolvert rántott s Földváry Bálintot agyonlőtte. A tömeg erre agyonverte a gyilkost. Buczolics János és Drimmel Mária fülesi lakosokat a vöröskatonák agyonlőtték.

Becker András sárospataki földműves több gazdaemberrel összeállt, hogy a csupa csőcselékből álló vörösőrséget szétkergesse. Beckert, erős védekezés után, amelynek során egy vörösőrt agyonlőtt, kettőt pedig megsebesített, Riskó József társával együtt lefogták s forradalmi törvényszék elő állították, amely egy cipészsegédből, egy géplakatosból és két kádársegédből állott: a vádat egy Láng nevű zsidó jogász képviselte. Mindkét vádlottat halálra ítélték. Beckert a sárospataki városháza kapujának vasrácsára akasztották föl, míg Riskót két nappal később a Kossuth-szobor mellett fölállított akasztófán végezték ki.

Hegedüs József váci vöröskatonát ellenforradalmár nyilatkozata miatt az ottani forradalmi törvényszék, amelynek elnöke Vida Tivadar zsidó gyógyszerész volt, agyonlövette. Vida megszökött, a többiek fegyházbüntetést kaptak. Szemelicker Antal fülesi plébánost Enztbruder vörösparancsnok lázadásra való buzdítás miatt elfogatta s a forradalmi törvényszék agyonlövette.

*

Egy hét eseményei a proletárdiktatúra idejéből.

Április 4-én rendeletileg kimondották a száz holdon felüli földbirtok „szocializálását”. 7-én megejtették a szovjet választásokat. Tisztára komédia volt ez a szavazás. 8-án Böhm népbiztos kijelentette, hogy csak egy ellenségük van, a burzsoázia. Több plébánost, szerzetest, apácát letartóztattak.

1919. április 11.

A főváros polgárságán a vörös terror dermesztő félelme lett úrrá. Az utcákon fegyveres vörösőrök cirkáltak, s borzalmas dolgokat hallott az ember ezeknek a Lombroso-alakulatoknak erőszakosságairól. A proletárdiktatúra áldozatai ismét szaporodtak. Erről a hétről a következőt jegyeztük föl.

Peschka Oszkár 21 éves tengerésztisztet Budafokon, szolgálati kötelességének teljesítése miatt, a munkástanács tagjai az országúton agyonlőtték. Ifj. Juhász Péter hajdúszoboszlói lakost „vörösőrrel szemben tanúsított engedetlenség” címén agyonlőtték. Radován Katalin Szikra községbeli lakost Dongó Lajos vörösőr „batyuzás” ürügye alatt agyonlőtte. Egy ismeretlen polgárt Újpesten két vörösőr agyonvert és kirabolt.

Április 15-én az öt hadügyi népbiztos kiáltványt intézett a vörös katonákhoz, amely szerint „a hadseregnek kell sakkban tartani az ország belsejében azokat az elemeket, amelyek nem akarnak belenyugodni a változhatatlanba”.

A fővárosban olyan hírek terjedtek el, hogy a szerbek Baja és Szabadka között csapatokat vontak össze s támadásra készülnek Budapest ellen. Az egyik Vörös hadosztály parancsnokságát Kecskemétre helyezték.

Április 16-án az oláhok támadása a Szamos és Maros között megindult s a vörös frontot két nap alatt könnyedén áttörték. Az úgynevezett I. nemzetközi ezred egyszerűen szétszaladt. Debrecenből is oda akartak 500 vörösőrt küldeni, de ezek berúgtak, veszekedtek, lövöldöztek s megtagadták az engedelmességet. A biztosításra kirendelt szakaszok nem tudtak rendeltetési helyükre eljutni, mert parancsnokaik nem ismerték a térképet. A VI. hadosztály parancsnoka például ezt jelentette: „Csapataink teljesen fegyelmezetlenek, pániszerű félelem uralkodik közöttük, a parancsnokokat és politikai megbízottakat lelövéssel fenyegetik, fegyvert, fölszerelést, vörös jelvényt elhagyva, vad csorda gyanánt özönlenek vissza.” „Egy nyomorúságos oláh járőr elől egész zászlóaljak megfutamodtak.”

Ezekre a hírekre nagy csüggedés szállta meg a vörösőröket, a polgárság viszont titokban örülni kezdett — éppen nagyszombat volt —, hogy közeledik a feltámadás. Hogy azonban milyen korai volt az öröm, azt az ezután következő több mint 500 kivégzés mutatta meg.

Kunfi népbiztos kegyesen megengedte „az úgynevezett nagyszombati körmenet” megtartását, azonban azt sok helyen durva kiabálásokkal, csúfolódásokkal, az Internacionálé éneklésével, dobálásokkal megzavarták.

A húsvéti ünnepeket a polgárság csendben tartotta meg. A vörösök még azokat a civileket is fölfirkálták, akik a templomi énekkarokban részt vettek. Az élelmiszerhiány erősen mutatkozott, valamint a nagy drágaság is, mivel a szocializált birtokokon a termelés egyre csökkent, a kisgazdák pedig vonakodtak a vörös Budapestnek élelmiszert szállítani.

1919. április 19.

A vörösök megkezdik a túszok rendszeres szedését. Pogány József a budapesti munkás- és katonatanács ülésén kijelenti, „vegye tudomásul a burzsoázia, hogy a mai naptól kezdve túsznak tekintjük”. Wekerle Sándort, Szterényit, Szurmay tábornokot, Mikes püspököt, Hazai Samut, Balogh Jenő volt igazságügyminisztert, Lánczy Leót, Hochenburger tábornokot, Láng Boldizsár bárót, több katolikus papot, szerzetest, katonatisztet, hivatalnokot már az előző napokban letartóztattak, és még 430 név szerepel a listájukon. A túszokat éjjelenkint hurcolták el s gyűjtőfogház magánzárkáiba csukták. Durván bántak velük, moslék-kosztot adtak nekik, kivégzéssel fenyegették őket s elrettentésül a kivégzéseket celláik közelében hajtották végre. Csak az antantmissziók közbenjárására nyertek később emberibb bánásmódot.

Április 19-én Derecskén a fehér gárda megszervezése miatt Meisner nevű önkéntest Stern Mózes zsidó terrorista agyonlövette. A följelentő, Szathmáry József asztalossegéd tíz év fegyházat kapott, Stern megszökött. Ugyanaznap Püspökladány körül a tehervonat poggyászkocsijában agyonlőttek egy ismeretlen, állítólag Dr. Fehérváry nevű sebesült századost, Landler Jenő népbiztos rendeletére. Az ítéletet végrehajtó Grünblatt Boris zsidó terrorista 15 évi fegyházat kapott.

Április 20-án végezték ki Budapesten Dobsa Miklós 19 éves zászlóst a „Lenin-fiúk”. Húsvét vasárnapján apjával a Duna-korzón sétált, amikor igazolásra szólították föl. Minthogy szerencsétlenségére igazolványát elveszítette, a vörösök bevitték Schön-Goldberger politikai megbízott elé. Dobsa védekezése közben véletlenül mosolygott s ezért levitték a pincébe, össze-vissza verték a karját, állkapcsát eltörték, azután agyonlőtték s hulláját a Dunába dobták. Ezt a terrorista csapatot, amelyben csakis marcona kinézésű alakokat vettek be, a parancsnokuk, Cserny József úgy oktatta ki, hogy „ellenforradalom esetén a burzsujokkal szemben vadállatoknak kell lenniük. Jöhet olyan parancs, hogy valakit haza kell küldeni (ki kell végezni) s ilyenkor nem szabad habozni, citerázni, hanem engedelmeskedni kell.” Korvin-Klein Ottó szintén így oktatta őket: „Annyi burzsujt tehettek el láb alól, amennyit csak akartok. Én mindent elsimítok.” A Lenin-fiúk a Batthyány-palotában tanyáztak. A pincében több vagon lőszert raktároztak el, továbbá 12 aknavetőt, több gyalogsági ágyút, s 24 gépfegyvert. Több gépfegyvert a kapu elé állítottak föl. 24 autójuk volt (Károly király és József főherceg autóit is ők használták), mindegyiküknél több fegyver, kézigránát, rohamkés. A fronton azonban nem lehetett őket használni, mind megszökött.

Ugyancsak 20-án lépett akcióba a vidéken az átkos emlékű Szamuely Tibor, aki Gábor Mózes 23 éves zsidó jogász barátjával, terrorcsapata élén Püspökladányba ment s ott ellenforradalmi szervezkedés címén elfogatta Pongrácz Aladár csendőrszázadost, Tóth Ferenc és Szabados Pál járásőrmestereket s mindhármukat a temetőben agyonlövette. Ugyanaznap Mátyásföldön a vörösőrök agyonlőtték Eperjesi Kálmán 20 éves hadirokkant földművest, akit Rákosszentmihályon fogtak el, ugyanis fogságában nem bírta már a szomjazást s mert vízért ment, lelőtték. Ugyanaznap Szatmárcsekén Körmendi Elek csendőrfelügyelőt és Borbély Károly csendőrellenőrt, Talpas Ferenc párttitkár följelentésére, ellenforradalmi magatartás miatt el akarták fogni. A csendőrök hősiesen védelmezték a csendőrlaktanyát, míg lelőtték, leszúrták őket.

Április 21-én Herincsén Uzsvai László csendőrmester a kommunista tömeg támadása közben halálos sebet kapott s a kórházba való szállítás közben meghalt.

Április 22-én Nyíregyházán Pogány József és Szamuely László (Szamuely Tibor 24 éves öccse) Kovács István főhadnagyot, az ő régi haragosukat „rémhírek terjesztése” miatt forradalmi törvényszék elé állították. Ez a törvényszék, amely egy díjnokból, egy géplakatosból és egy szobafestőből állt, agyonlövésre ítélte a főhadnagyot. Ugyanekkor végezték ki Bodolai Jánost is. Ugyanaznap Budapesten beárulták dr. Stenczel János ügyvédet, Nikolényi Dezső rendőrfogalmazót és hat társukat ellenforradalmi szervezkedés miatt. A forradalmi törvényszék tagjai Cserny József, egy géplakatos és egy lőszergyári munkás voltak, a vádat László (Lőwy) Jenő képviselte. Korvin-Klein Ottó követelésére mind a nyolc vádlottat halálra ítélték, a „forradalmi kormányzótanács” azonban hatnak megkegyelmezett: Stenczelt és Nikolényit még aznap éjjel agyonlőtték a Markó utcai reáliskola udvarán.

Április 22-én Sátoraljaújhelyen  Papp József szatmárcsekei folyambiztost és Jónás Aladár dolhai főszolgabírót ellenforradalmi magatartás miatt agyonlőtték. A tettesek közül Talpas Ferencet, Vasó Györgyöt, Kiss Lászlót és Csabóczky Mihályt kivégezték, a többi életfogytiglani, illetőleg 10-15 évi fegyházat kapott.

Április 23-án éjjel Budapesten Cserny nyolc budai polgárnak túszként való letartóztatásával bízta meg egyik legvérengzőbb segédjét, Lázár Andor 25 éves zsidó terroristát. A nyolc túsz közül csak négyet találtak otthon s ezért féltek, hogy Cserny nem lesz munkájukkal megelégedve. Két túszt tehát, a két Hollán Sándort agyonlőtték s holttestüket a Dunába dobták. Cserny ezért megdicsérte őket s cigarettával kínálta meg. Ugyanaznap Makón Farkas Jánost a Weis politikai megbízott elleni zendülésnél lőttek le a vörösök.

Április 24-én a Kecskemét melletti Szentkirályon tört ki az ellenforradalom, Francia Kiss Mihály vezetése alatt. A vörösök azonban leverték a mozgalmat. Francia Kiss Mihálynak menekülnie kellett. Az őt üldöző vörösök megkínozták barátait s hozzátartozóit, majd dr. Kiss Bélát hurcolták el a kisfái tanyáról s az úton hátulról lelőtték. Mikor haldokolva hörgött, szidalmazták s arcul verték.  A tettesek megszöktek.

Április 24-én Szamuely Hajdúszoboszlón folytatta vérengzését. Innen ugyanis a vörös direktórium az oláhok közeledtének hírére elszaladt, de később visszaosont és Szamuely a csőcselék följelentésére elfogatta Fekete László polgármestert, aki a városházára fehér zászlót tűzetett ki, továbbá Körner Béla takarékpénztári igazgatót és Tokay József rendőrfogalmazót s a piactéri akácfára fölakasztatta. Az áldozatok férfiasan mentek a halálba. A tettesek közül Kohn-Kerekes Árpádot és Jónás Gyulát kivégezték.

1919. április 22-én Jancsik Ferenc, a vörösőrség budapesti parancsnoka szigorúan eltiltja az utcai csoportosulásokat, s aki ilyenekben részt vesz, a forradalmi törvényszék elé állítják. Éjjel 11 óra után senkinek sem szabad az utcán tartózkodni, sőt magánlakásokban minden világítás tilos.

Április 23-án kezdődik az első hústalan hét. A szénhiány miatt csökkentik a vasúti forgalmat.

Április 25-én Cserny terrorcsapatából 30 embert és 150 vörösőrt Makóra küldtek, ahol az erőszakoskodások miatt felzúdult kisgazdák Vásárhelyi (Weiss) Kálmán politikai megbízottat agyonverték. A terrorcsapat vezetője, Tóth Béla (álnéven Anocskai András) többször büntetett gonosztevő volt, aki a legborzalmasabb gyilkosságokat rendezte. Emberei Makót teljesen kirabolták, több polgárt letartóztattak s ezek közül ötöt, név szerint Szlovák István, Rácz Sándor, Gera Ferenc, Meszes Horváth János, Csirkés Varga Ferenc gazdálkodót magukkal hurcolták Hódmezővásárhelyre. Útközben átvették a Földeákon elfogott Návay Lajos, a képviselőház volt elnökét, továbbá Návay István földbirtokost és Korchmáros Imrét.  Hódmezővásárhelyen is raboltak, fosztogattak, kivált az ékszerészboltokat és pénztárakat ürítették ki. 27-én aztán az öt makói gazdát minden formaság nélkül az állomáson agyonlőtték. A halálvonat most Szentes felé haladt: onnan elhurcolták Kiss Béla ügyvédet s a vonaton vésztörvényszéket tartottak. Amint Félegyházára érkeztek, a két Návayt és Kiss Bélát a vasúti étteremmel szemben megásott gödör mellett agyonlőtték. Návay István nem halt meg mindjárt, mire Engi Lajos terrorista rohamkését forgatta meg szívében. A tettesek közül Engit kivégezték, Jánovics János 12 évi, Tóth Béla 15 évi fegyházat kapott, a többi megszökött.

Április 28-án Szelevényben K. Varga Sándor földművest lőtték agyon az oláhok elől menekülő vörösök.

Április 30-án Balatonkenesén Szigeti Gusztáv dégi kereskedőt végezték ki. Az volt a bűne, hogy állítólag gróf Festetich Sándor volt minisztert rejtegette: emiatt elfogták, majd Lusztig Arnold politikai megbízott és Pervanger Mihály rendeletére Csomor Gábor terrorista pisztolyból lelőtte, azután 16-szor beleszúrt, végül a fülét levágta s bizonyítékul Pervangernek átadta. A tettesek közül Pervangert és Csomort kivégezték, Lusztig megszökött.

Május 1-én Pintér András csongrádi gazdálkodót és Sütő Mihály volt csendőrt ellenforradalmi magatartás miatt egy csónakba rakták s a Tiszán agyonlőtték.

1919. május 2-án Budapesten Dr. Vándor Róbert ügyvédet és feleségét a vörösök egy rekvirálás alkalmával agyonlőtték.

Május 3-án Jászberényben Egressy Kálmán hadnagyot Gárdos-Gottselig Henrik munkástanácstag szíven lőtte, mivel Fecske Sándor földbirtokost a vörösök elől védelmezni akarta.

Május elsején Poroszlón Csupár Lajos, Málik Ferenc, Fenyő Nándor, Gück Emil, Tóth Lajos, Varga Károly és még egy ismeretlen nevű rendőrt Lukács György vörös hadosztályparancsnok agyonlövette. Lukács megszökött, a társa, Szabó Tibor 8 év fegyházat kapott. Ugyanakkor Szelevényben Szépe Sándor községi pénztárost, Döme Sándor és Bene Jakab földműveseket ellenforradalmi magatartás miatt agyonlőtték s hulláikat a Körösbe dobták.

Május 3-án Poroszlón Komáromy István gazdasági intézőt lőtték agyon. A halálos ítéletet Nagy József hentessegéd hozta meg: ezt később kivégezték, két társa életfogytiglani fegyházat kapott.

Budapesten Bodnár Gyula ácsmestert elhurcolták s meggyilkolták, hulláját a Dunába dobták. A tettesek közül kettőt kivégeztek. Monoron Rédey Kálmán vendéglőst az ellenforradalom leverése után lőtték agyon. Vecsésen Teichter József földművest az ellenforradalmárokra adott sortűz megölte. Gyöngyösön az oláhok közeledtének hírére május 2-án kitört az ellenforradalom s a vörösök megszöktek: 5-én azonban Nemecz vörös parancsnok 60 terroristával visszament, hat ellenforradalmárt halára ítéltek s ezek közül Csipkay Albert huszárszázadost és Welt Ignác üvegkereskedőt 7-én Tausz Vilmos és Stern Mór zsidó terroristák kivégezték. Csipkay derekára gúnyból vörös szalagot kötöttek, kutyakorbáccsal verték s úgy akasztották föl egy villanypóznára, hogy 45 percig tartott halálküzdelme.

Május 4-én Szolnok vidékén játszódtak le a legvéresebb események.

A terrorcsapat első állomása Cegléd volt, ahol Buday József huszárfőhadnagyot végezték ki.

Agyonlőtték Báthory Győző hadnagyot és Brachler József katonát is. Báthory bűne az volt, hogy az oláhok elől visszavonuló 130 katonával levétette vörös jelvényeket s a fegyvereket a vízbe dobatta. A terrorcsapat Ceglédről Abonyba utazott s ott Szamuely rendeletére Sarudi-Battik Béla főhadnagyot Stern Mózes zsidó politikai megbízott fölakasztatta. Stern megszökött, társa tíz évi fegyházat kapott.

Május 4-én Piros Jenő kereskedőt és K. Molnár József földművest akasztatta föl Stern Mózes.

Ugyanaznap agyonlőtték Doby Gábor községi főjegyzőt, mivel az oláhok elől elmenekült vörösök helyébe megbízható egyéneket alkalmazott.

Szolnokon lelőtték Szikszay György törvényszéki elnököt, Oesterreicher Nándor kereskedőt, több katonatisztet és polgárt. Pethes Manó törvényszéki bírót a lakásán lőtték le. Másnap Szamuely összefogdostatta mindazokat, akik a vörös csapatoknak ellenálltak, s közülük sokat kihallgatás nélkül agyonlövetett. Ennek a vérengzésnek 33 áldozata volt. Király Árpád tüzérfőhadnagy, Zalán Zoltán hadnagy, Palesco Jenő huszárőrnagy, Tallósi Vámos Zoltán és Vermes István főhadnagyok, Majthényi Pál, Sugár Miklós hadnagyok és két ismeretlen tiszt; továbbá Dr. Hajdu Béla vármegyei ügyész, Simonyi Pál árvaszéki ülnök, Benedek János, Berger Albert, Róth Ernő, Ginszt Sándor, dr. Engel Sándor ügyvéd, ifj. Zelei János ügyvédjelölt, Stögermajer Antal, Németh Pál törzsőrmester, Spiller Aladár, Zakariás Mihály, Zakariás István, Demény Lajos, Sztankovics Sándor tiszthelyettes, Tordai Lajos és Osbath Gyula csendőrőrmesterek, Szántai Ferenc, Tövis Béla MÁV-tiszt és Mellinger Endre 16 éves kereskedelmi iskolai tanuló, aki kivégzése előtt Szamuelyt szemtől-szembe fosztogató gazembernek nevezte. A tettesek közül Stern Mózes és Gerlei Géza megszöktek, Kohn-Kerekes Árpádot és Kovács Lajost kivégezték, a többi 12-15 évi fegyházat kapott. Még aznap agyonlőtték László Imre MÁV-elöljárót a temető árkában.

Május 4-én Tápióbicskén a Hoepfner és Binenstok Ármin által vezetett vörösök, akik az oláhok elöl gyáván megfutottak s a békés lakosságot fosztogatták, sortüzet adtak a védekező polgárokra s lelőtték Trupolai János és Domonkos Imre csendőrőrmestereket, továbbá Hosszú István és Pozsgai Sándor gazdákat. Ugyanaznap Tiszavárkonyban agyonlőtték Megyery Antal csendőrőrmestert, aki május 2-án bámulatos ügyességgel és bátorsággal néhány száz főből álló vörös tüzérséget fegyverzett le. „Éljen a haza!” kiáltással fejezte be életét.

Hatvanban Németh József és Kobovits Bogdán vörösőröket, Hajdu Aladár fűszerkereskedőt, Mészáros József munkást és Fehér Illés földművest Bertók István terrorista végezte ki.  Borsodivánkán Kiss Ernő segédjegyzőt Stern Mózes terrorcsapata agyonlőtte. Egerben sárbogárdi Mészöly Géza tartalékos őrnagyot, aki az odaküldött terrorcsapat előtt a síneket felszedette, menekülése közben egy őrházban felesége szeme láttára összeszurkálták és agyonlőtték. Jászkarajenőn Dobák Imre vöröskatona Kósa József plébánost „a papok iránti gyűlöletből” agyonlőtte, majd amikor Hornyik Károly káplán a holtteste mellett imádkozott, őt is agyonlőtte. Dobákot kivégezték.

Május 5-én Kecskeméten a terroristák összelövöldözték az előlük menekülő Vén András csendőrfelügyelőt. Hulláját kifosztották és egy gödörbe lökték. Körmenden Laszlóczky Ferenc hentes a vörösök sortüzében hunyt el. Egerben Russó János sofőrt alezredes megszöktetése miatt agyonlőttek.

Devecserben is kitört az ellenforradalom: a munkástanács tagjait lefogták s Bőnyi Gyula őrizetére bízták. A vörösök azonban csakhamar megérkeztek: Bőnyit egy Markos János nevű vöröskatona lelőtte. 7-én Buják István tartalékos hadnagyot, valamint Ferenczi Lajos szakaszvezetőt a katolikus templom előtt fölakasztották. Másnap elfogták Krasovszky Gyula herendi tanítót s kivégezték. Végül még Somogyi Józsefet fogták el és 14-én agyonlőtték. A tettesek közül Lusztig Arnold és Schwarz Sámuel megszöktek, Csaplár Jánost és Végh Miklóst kivégezték.

Május 7-én Jászberényben Hajek Ferenc törvényszéki díjnokot agyonlőtték.

1919. májusának második hetében tovább folyt a vérengzés.

10-én éjjel Hatvanban egy vörösőr agyonlőtte Fehér Illés 17 éves földművest. Ugyanaznap Lajtaújfalu határában a vörösőrök agyonlőtték Zellner József osztrák állampolgárt. 13-án Emődön Kovács Lajos diósgyőri lakost végezték ki.

14-én Isaszegen a vöröskatonák „a proletárdiktatúra szidalmazása miatt” agyonlőtték Windisch János szakaszvezetőt. Ugyanaznap Jászladányban agyonlőtték Bornemissza Jenő jászkíséri főjegyzőt, mivel az oláhok közeledtekor összeíratta azokat a megbízható polgárokat, akiket a rend fenntartására alkalmasoknak tartott. Hulláját kifosztották s a tárgyalás előtt már órákkal megásott sírba dobták.

E napokban Rákospalotán fedeztek fel olyan összeesküvést, mint aminő a Stenczel-Nikolényi-Dormándy-féle összeesküvés volt. Ebben az egykori főkapitány, Dietz Károly és több rendőrtisz vett részt. Összeköttetésben álltak Lemberkovics százados szervezetével, de ezt vallatásuknál nem árulták el. Az volt a szándékuk, hogy mihelyt az oláhok a fővárosba érnek, letartóztatják a népbiztosokat és katonai diktatúrát léptetnek életbe.

Ekkoriban Budapesten lisztet, kenyeret, fát, szenet csak jegy ellenében lehetett kapni. Már korán reggel hosszú sorok ácsorogtak a boltok előtt. A proletár uralomban az volt a tragikomikus, hogy azt a munkásság a saját diktatúrájának tartotta, holott voltaképpen néhány idegen fajú ember basáskodását jelentette. Ezek az emberek meggazdagodtak, a munkásoknak pedig az elrabolt pénzből és értékekből nem jutott semmi.

Klein (Kelen) József például a szociális termelés népbiztosa volt: az egyik fitestvére Kelemenre, a másik Korvinra magyarosította a nevét. Természetes dolog, hogy Kelemen szintén a szociális termelés népbiztosságánál működött, mint a textilosztály főnöke, míg Korvin-Klein politikai megbízott lett a belügyi népbiztosságnál. Egyébként az akasztófán fejezte be életét. Kelen felesége, Fried Jolán osztályfőnök volt a népoktatásügyi népbiztosságnál, Korvin felesége, Stern Erzsi, a népjóléti népbiztosságnál volt osztályfőnök. Kelenné apja, Fried Lajos a postai ruházati osztály főnöke volt, Kelenné testvére, Fried Jenő, valamint Fried Hugó a gyermek szociális osztály intézői voltak. Rokonaik, Schőnné, továbbá Halász és neje, Hellerné ugyanott a gyermekotthon felügyelői voltak. Egy Singer nevű unokahúguk a népoktatási népbiztosságnál volt alkalmazva. Tehát 13 zsidó egy famíliából, csupa olyan állásban, ahol nem kellett verejtékezni.

Kun Béla sógora a szociális termelés népbiztosságánál osztályfőnök volt, Kunfi felesége ugyanaz a népjóléti népbiztosságnál, testvére, Rónai Zoltán igazságügyi népbiztos, Kunfi testvére a népruházási hivatalnál megbízott volt. Seidler népbiztos felesége a szociális kurzus vezetője.

Landler, Varga, Kunfi, Rónai népbiztosok sógorok voltak. Hevesi népbiztos fitestvére, Hevesi Jenő volt az értékeket felkutató csoport vezetője, aki százezreket érő ékszereket, selymet, csipkét stb. rabolt össze. Szamuely Tibor öccse, László szintén vérengző politikai megbízott volt. Mind híven követték a talmudi tanítást: „Ha valahová az egyik lábadat betetted, húzd utána a másikat.”

1919. május közepén nehéz napok virradtak a vörös hadseregre. A csehek és románok szorongatták az internacionalistákat, akiknek szedett-vedett társasága úgyszólván kardcsapás nélkül engedte át az ellenségnek az ország jelentős területeit. Budapest lakossága óriási izgalommal várta a fejleményeket. A küzdőtérről a legtöbb hír csak kerülő úton érkezett Budapestre, legfeljebb a „Népszavá”-ban lehetett újabb és újabb területek feloldásáról olvasni. Május 2-án jött az a hír, hogy Szolnok és Miskolc elestek. Két nappal később Nagydaróc, Ózd és Fülek került a csehek kezébe, május 5-én Szolnok elestét kezdték cáfolni, ugyanekkor azonban közölték azt, hogy a cseh csapatok előnyomultak Kékes és Emőd felé. A vörösök egyre nagyobb eréllyel kezdtek sorozni, ez azonban természetesen nagy akadályokkal járt. Május 6-án a csehek már elértek Szécsény és Mátranovák község határába, Csongrádról pedig az oláh előnyomulás híre érkezett. Május 7-én az oláhok állítólag rendkívül szigorú fegyverszüneti feltételeket szabtak. Május 9-én egy csomó ellenforradalmárt tartóztattak le, május 10-én pedig arról beszéltek, hogy a vörösök visszafoglalták Füleket. Május 17-én egy bécsi lap azt a hírt közölte, hogy az antant a vörösök ellen több hadosztályt szándékozik mozgósítani. Május 22-én a vörös hadseregbe kényszerített magyar tisztek érdeme folytán visszaszerezték Miskolcot, Salgótarján azonban már majdnem teljesen be volt kerítve. Pogány József, a vörösök hadtestparancsnoka beismerte, hogy a csehekkel folytatott lévai ütközet sikereit azok a tényleges tisztek szerezték meg, akik ellen ő annak idején a legbrutálisabban járt el. A vörös hadseregben a legzüllöttebb állapotok uralkodtak, így például a 80. dandár azzal a megokolással, hogy a fronton lévő csapatoknak különlegességi dohányt adtak, nekik viszont csak komisz cigarettát, megtagadta a szolgálatot. A 11. ezred mindenféle ok nélkül Ipolyságra vonult vissza. Mint Pogány József maga mondotta, „az egész csürhéből csak harminchetet sikerült a politikai megbízottaknak arra rávenni, hogy a frontra visszamenjenek” A forradalmi törvényszék szinte naponta az ítéletek egész tömegét hozta a vörös katonák ellen szökés, lopás, betörés, különböző erőszakoskodások miatt.  Több rabló vörös katonát az Országház téren agyonlőttek. Ugyanekkor természetesen tovább dühöngött a polgársággal szemben is a vörös terror. Május 17-én Jászapátiban agyonlőtték a börtöncellában Joó Andor járásbírót, és meggyilkolása után a terroristák felvágták a holttest hasát, hogy öngyilkosnak tüntessék fel. Május 20-án Görgey Árpád őrnagyot és feleségét gyilkolták meg orvul menekülés közben Alsózsolca községben. Amidőn súlyosan sebesülve összeesett a házaspár, rohamkésekkel összeszurkálták és puskatussal agyonverték. Május 21-én Dédesen Reisz Frigyes hadnagyot lőtték főbe. Bélapátfalván pedig egy hatvanesztendős, teljesen süket molnármestert, Betes Lajost, kémkedés gyanúja miatt felakasztották. Május 22-én a Hűvösvölgyben Csákány Sándort azért lőtte agyon egy vörösőr, mert fát szedett. Ugyanakkor Jászladányban Szöllős Mihály kiskörei bíró került akasztófára azért, mert május 1-én a templom tornyára fehér zászlót tűzetett ki. Ennek a napnak utolsó áldozata Lutter László sajókazai gazdálkodó volt, akit a terroristák agyonvertek.

1919 májusa, amelyre a vörös vezérek paradicsomi állapotokat ígértek az elbolondított munkástömegeknek, egyáltalán nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Éppen ellenkezőleg, az történt, hogy május 25-én Kun Béla beismerte a munkástanácsban, hogy olyan ínség állott be, amelyet megszüntetni nem lehet, legfeljebb mérsékelni. Azzal igyekezett a vele egy húron pendülőket vigasztalni, hogy a burzsoázia ezentúl majd együtt nyomoroghat a proletárokkal. A pénz időközben jelentős értékveszteséget szenvedett, ennek egyenes következménye volt az élelmiszerek árainak emelkedése és a munkabérek jelentékeny megnövekedése.

Annak ellenére, hogy a kommün vezérei ekkor már látták, hogy feltartóztathatatlanul haladnak a gazdasági csőd felé, terrorcselekedeteiket egyáltalán nem mérsékelték.

Május 25-én Nagybakonak községben Lukácsi János, Horváth János, Horváth József és Kolarics József gazdálkodót lőtték agyon, Szuhakálló községben pedig Göllén József csendőrőrmestert agyonverték. Ennek a napnak még egy áldozata volt, a Magyarszentmiklós községben lakó Kulich József személyében.

Május 26-án Felsőhangonyban Endrész Lászlót, 27-én Heréden Hárs Szabó Péter zászlóst, 28-án Böd községben Udvardi Ferencet, Udvardi Antalt, Derdák Jánost, Pásthy Lajost, Tanka Antalt, Polgár Kálmánt és Farkas Jánost lőtték agyon. Sajószentpéteren ugyanekkor Balogh Dániel földműves szenvedett mártírhalált. Május 29-én Nagykanizsán Neumayer Györgyöt, Nagyszékely községben Holzapfer Jánost végezték ki.

1919 május végén több helyen lángolt fel az ellenforradalom. A diktatúra megbuktatására irányuló kísérleteket azonban a vörösök mindenütt vérbe fojtották. A tolnatamási-i ellenforradalom legázolására több terrorcsapat szállta meg a községet és kétszáz polgárt elfogott. A harc folyamán Kéri József, Schisler János és Molnár János esett áldozatul, később pedig Kiss A. Józsefet főbe lőtték, Madarász József községi rendőrt, Berta Pál mészárost és Hőrik Imre asztalosmestert pedig, miután előzőleg brutálisan megkínozták őket, felakasztották.

A vend lakosságú Muraszombat környékén is voltak halálos áldozatai az ellenforradalomnak, minthogy azonban ez a vidék idegen megszállás alá került, a kivégzettek nevei nem ismertek.

Május 31-én Miskolcon Weinberger György századost agyonlőtték, Kőhídgyarmaton Léderer Ferenc földbirtokost felakasztották, Disznóshorváti községben pedig Czövek Erzsébetet és Fodor Lídiát végezték ki. Június 3-án Dunamocs községben Trubinyi János plébánost a Duna-parton akasztották fel, június 5-én Nagycenken és környékén Gludovácz Mátyás, Gmász Ferenc és Prokop Vendel esett el a gépfegyverekkel és repülőgépekkel támadó vörösök elleni küzdelemben. Szamuely Tibor öccse, László, ugyanitt előbb megkínoztatta, majd halálra ítéltette Fennesz Rezsőt és Szántó Róbertet.

A szovjet kormány helyzete a sok vérengzés ellenére egyre bizonytalanabbá kezdett válni. Az egyik népbiztosi tanácsülésen már arról panaszkodtak, hogy „a népbiztosok beültek az irodákba, ott azonban nem csinálnak mást, mint pipáznak és beszélgetnek, egyébként azonban teljesen tétlen életet folytatnak.” Ebben az időben már a gyárak foglalkoztatása 25-75 százalékos csökkenést mutatott.

A keresztény emberek egyébként egyre jobban látták, hogy az egész kommün voltaképpen a zsidó kisebbségek terrorjának eredménye. Horváth János Somogy megyei gazda például a kommunista párt kongresszusán azt hangoztatta, hogy Veszprémben 54 politikai megbízott közül 48 a zsidó, Székesfehérvárott pedig egyetlen este hatvan olyan politikai megbízott ült együtt, „akinek arcán még a pajesz maradványai voltak felfedezhetők”.

A fővárosban június közepe felé egyre nagyobb lett az ínség, egy-egy emberre mindössze fél deka zsír jutott naponta és háromnegyed kiló kenyér, felerészben az is nyers — egy hónapra. A Dunántúlon ostromállapotot hirdettek, az iskolai évet pedig sebbel-lobbal mindenféle osztályozás nélkül befejezték.

A kommunisták dühöngése 1919 júniusában érte el a legnagyobb fokát. Ebben a hónapban a terroristák rengeteg halálos áldozattal gyarapították a nemzet mártírjainak hosszú-hosszú sorát. Június 6-án Abonyban Lajcsák István és Teleki Fehér Mihály esett áldozatul a kommunistáknak, Kőszegen Waisbecker Jenő százados, továbbá egy hétgyerekes apát, Herics György földművest végeztek ki brutális módon. Csornán Rácz Alfonzot lőtte agyon egy vöröskatona, Németh Lajos tiszthelyettest agyonverték, Horvátlövőn Weszelics Ferencet végezték ki. Lajtaújfalu községben Szamuely terroristái Nakovics Nándort, Ligetújfaluban Moharos Gyula főhadnagyot lőtték agyon, június 7-én a Lenin-fiúk Sopronkövesd községben Schmidt Mátyás vasúti pénztárost és fiát, ifj. Schmidt Mátyást akasztották fel. Június 8-án Kapuvárott Reszt József kórházgondnokot, Stelczer Pál molnármestert, Pintér Pál járásőrmestert, Szalay Béla kávéház tulajdonost, Mesterházy Zsigmond postamestert és Schemek Károly gazdálkodót akasztatta fel Szamuely Tibor, június 10-én pedig a csornai ellenforradalmi megmozdulásban részt vett hét polgár szenvedett vértanúhalált hazafiassága miatt. Ákots Gyula gőzmalom tulajdonos, Lachler Lajos vegyeskereskedő, Németh Gyula és Tarcsai István gazdálkodók, Glaser Ferenc bérlő, Pozsgai Bálint és Takács Ferenc gazdálkodót küldte sírba a vörös terror. Ezeknek a csornai magyaroknak rettenetes bűnük volt a vörös bestiák előtt, plakátot nyomtattak ugyanis, amely a következőképpen hangzott: „A csornai járás lakossága nem hajlandó tovább tűrni a kommunista gazdák garázdálkodását, azt a rémuralmat, amelyet az emberi jogos és szabadság ürügye alatt folytatnak, és amelyben hazug jelszavakkal minden szabadságot elfojtani igyekeznek. A valódi népuralom helyébe mindenféle munkakerülő csirkefogó népség uralmát ültették és az országot a teljes gazdasági csőd szélére juttatták.” Ugyancsak június 10-én halálos áldozati voltak a kommunistáknak Esztergomban: Berniczey Aladár földbirtokost és Varga Dezső János földművest lőtték itt agyon a tőlük megszokott brutális jelenetek között.

Június 18-án Sarud községben Kovács Jánost lőtték agyon, június 10-én a fővárosban Effinov Grigory és Jukelsohn Isay ukrán tiszteket Kun Béla egyenes parancsára elfogták, levezették őket a Duna partjára, levetkőztették, kezeiket összekötözték és miután köveket akasztottak nyakukba, beledobták őket a Dunába. Ugyanezen a napon Fóton Gódor János és Gernát Pál, a kalocsai országúton Tamás Sándor gazdálkodót lőtték agyon, június 20-án pedig a Tasson fellángolt ellenforradalom harcában Jenei Sándor és Jenei János földműves esett el. Június 21-én Dunaföldváron Jankó Ferenc földműves, Hartán Nagy Gyula volt a halálos áldozat, Pusztakengyelen Léderer Pál földbirtokost lőtték agyon, Tasson Vörös Istvánt és Kovács Istvánt akasztották föl, június 22-én pedig Dunaföldváron Révész Ferenc földművest végezték ki. Eger városában a végsőkig elkeseredett polgárság megtámadta a városházán a vörösöket, mire a vörös katonák a nép közé lőttek és golyóik nyomán Liszkai Ignác földművest, Balog Antal János, Demeter István gazdálkodó és Prókay Erzsébet tízesztendős leány maradt holtan a helyszínen. Felsődabas községben Soproni Kálmánnét lőtték agyon. Kaposváron Szabó Ferencet állították puskacső elé, Pákozdon Barna Imre földművest végezték ki. Ugyancsak június 22-én zajlott le Solton és Soltvadkerten az ellenforradalmi mozgalom, amelynek tizenkilenc polgári áldozata volt. Itt is Szamuely személyesen tartott statáriumot és hihetetlen elvetemültséggel valóságos vérfürdőt rendezett. A vésztörvényszék Jászfalussy Károly jegyzőt és három társát, mint az ellenforradalmi szervezkedés vezetőit, felakasztották a téren álló fákra és a jegyző feleségét arra kényszerítették, hogy az ura lába alól saját maga húzza ki a zsámolyt. Kovács Gáspár kisbirtokos, Szili László tisztviselő, Zlinszky János korcsmáros, Molnár Gábor, Ács Pál, Lonka István földműves, Fülöp Lajos lakatossegéd, Polyák János gazdasági cseléd, Berkes Bálint munkásgazda, Juhász György, Geszti Gáspár, Lehoczky Ádám, Szentgyörgyi János földműves, Schneider Henrik napszámos, Friedmann György, Schuller Henrik, Mátyási János és Haász Ferenc földműves holtteste jelezte a kommunisták véres bosszúállását. Dühöngésük során a kommunisták a házakba is behatoltak és a teljesen védtelen emberekre lövöldöztek. Ekkor súlyos sérüléseket szenvedett Martin János, Reithardt István, Erdős Henrik és Kuncz Péter. Ennek a napnak halálos áldozata volt még Szalkszentmárton községben Polánszy Mihály gazdasági alkalmazott, aki az ellenforradalmi harcban elesett.

Június 23-án lángolt a legmagasabbra a vörös terror dühe. Ezen a napon tömegével estek áldozatul a hazafias érzésű magyar polgárok a terrorista bandák gyilkos fegyvereinek.

A Krisztinavárosban ezen a napon tartották meg az úrnapi körmenetet. A körmenetben résztvevők a Himnuszt kezdték énekelni, mire Cserny József terrorista félszázad vörös katonával nekirontott a körmenetben részvevőknek és közéjük lövetett. Egy golyó dr. Dénes Artúr ügyvédet találta, aki sérülésébe belehalt. Dunaföldváron az ellenforradalom leverése után a vörösök statáriális bírósága Miskolczí Istvánt, Hambalkó Jánost, Holmár Imrét és Gál Mihályt halálra ítélte. Közülük Miskolczit agyonlőtték, a másik hármat felakasztották. Ugyanerre a napra esik a dunapataji vérfürdő gyászos emlékezete. Az ellenforradalmi érzelmű lakosság valóságos ütközetet vívott itt a vörösökkel, akik a kellő felszereléssel nem rendelkező falusi népet könnyedén leverték. Megjelent Szamuely terrorista csoportjával és egy kézlegyintéssel halálra ítélt tizennégy embert: Sándor Ernőt, Elkán Gyulát, Herold Sándort, Tóth Andrást, Dudás Józsefet, Fiteró Miklóst, Máté Gábort, Tüzkő Kálmánt, Nagy Lajost, Csizmadia Józsefet, Kincses Józsefet, Sass Lajost, Ribári Józsefet és egy ismeretlen polgárt. Az útszéli fákra akasztották fel őket, és valamennyit arra kényszerítették, hogy saját maguk rúgják ki a lábuk alól a széket. A vörösök elfogtak két fiatalembert is, akik élelmiszert akartak vásárolni a községben. Az egyiket felakasztották, a másikat menekülés közben lelőtték és agyonverték. Az ellenforradalmi harcokban 48 ember esett el Dunapatajon, aki pedig élve került a terroristák kezébe, azokat borzalmas kínzások közepette hurcolták Szamuely elé. Aki védekezni próbált, azt véresre verték, s ha valaki összeesett, addig bántalmazták, míg fel nem tápászkodott. A kommün vérengző hóhéra a sebesülteket is agyon akarta lövetni, a dunapataji orvos erélyes fellépése azonban ezt a gaztettet megakadályozta. Szamuely ráparancsolt az orvosra, hogy a sebesülteket élve temessék el, ezt a parancsot azonban nem teljesítették. Az ellenforradalmi küzdelemben a következő polgárok estek el: Horváth Mihály, Vajda G. István, Tessényi István, Takács István, Iván Gergely, Papp István, Bán S. Imre, Keserü István, Bán János, Bíró Sándor, Dutka Sándor, Herczeg József, Sulyok József, Gyöngyössi János, Vendég József, Vörös János, Sárközy Kálmán, Vitális János, Biacsi Sámuel, Faddi János, id. Herczeg Imre, ifj. Faragó Gy. István, Bogárdi Sándor, Klein Vilmos, Balla Lajos,  Szajcz József, Széll Sándor, Vass Imre, Széll Gy. István, Nagy István, Grósz Vilmos, Katus István, Kákonyi Imre, Bán Sándor, Gábori István, Berecz Sándor, Váczi Sándor, Papp Mihály, Koller István, Siroki Richárd, Dudás Antal, Nagy Gyula, Szűcs Sándor, Farkas Sándor, Berte József, Bíró Sándor, Schwarz József. A lakosságra 802 000 korona sarcot vettek ki, az életben maradt ellenforradalmárokat börtönbe vetették. Ugyanezen a napon volt a hajósi ellenforradalom. Ennek hősei a következők: Csanádi József, Jagicza Antal, Romsich Gergely, Pirisi István, Romsich Sándor, Rideg József, Balázs István, Vén István János, Vén Ignác. Hartán Szamuely hét embert végeztetett ki: Kaszt Jánost, Schneider Jánost, Himpelmann Pétert, Molnár Istvánt, Schnell Pétert, Brenner Jánost, Szeidl Jánost. A Tetétlen körüli harcokban elfogtak több hartai és solti ellenforradalmárt. Mintegy 25 embert folytonos ütlegelések közben bevittek Kecskemétre s ott öt embert kínvallatások után kivégeztek, a többit 10-20 évi kényszermunkára ítélték. Az agyonlőttek nevei a következők: Horváth József, Szabó István, Hus Lajos, Tarr János, Kugelmann Péter. Ugyanaznap Kecelen Benediczki Pál gazdasági intézőt három rabló vörös katona a lakásán agyonlőtte. A menekülő félben lévő Lajkó M. Andrást és Halász Józsefet szintén agyonlőtték, az időközben bevonult vörös katonák pedig Vajai László római katolikus segédlelkészt, továbbá Vén Jánost és Árvai Andrást végezték ki. Több ízben rálőttek Kurcz Adolf plébánosra is, de szerencsére nem találták el. Kurcz Erzsébet polgári iskolai tanítónő után kézigránátot dobtak, sebesülés azonban itt sem történt. Az ellenforradalmi harcban Laváti János, Szabó József, Porcsik István, Palásti Mihály, Sajdik György, Onódi Imre, Halász Gergely, Laki János, Filus István, Csuri Sándor, Fejes János, Borbélyi János, Tusori Ferenc, Dán István, ifj. Laváti János, Beck András, Szanter Mihály, Lajkó József, Sebestyén Pál, Simon Mihály és Wallmann Ferenc fizetett életével hazafiasságáért. Ugyanezekben a napokban kivégezték Spang József, Szenohradszki Pál és Kutyifa János kiskőrösi lakosokat. Spong Józsefre, amidőn már felakasztották, felülről ráugrott egy vörös katona és a szerencsétlen ember nyakán lovagolt. Mezőtúron szörnyű kínzások után Gy. Szabó István gazdálkodót végezték ki, a Kalocsa közelében fekvő Páhi községben pedig agyonlőtték Heiszán Ferenc nyolcesztendős fiút, akit ellenforradalmárnak néztek. Pusztaszentimrén Gelencsér Mihály és Almási József, Szekszárdon Majsai József polgárember gyarapította a halálos áldozatok számát.

Június 24-én zajlott le Budapesten az ellenforradalom. Lemberkovits Jenő százados játszott ebben főszerepet. A Vilmos-laktanya tüzértisztjei, a Ludovika Akadémia növendékei és a dunai monitorok tisztjei hűségesen szállottak harcba a mindent elnyomó terror ellen. A ludovikások, csupa fiatal gyerek, hat órán keresztül tartották irtózatos túlerővel szemben a József-központot. A monitorok, árbocaikon nemzeti színű zászlókkal, a Dunán vonultak fel s ágyúval belőttek Kun Bélának a Hungária Szállóban lévő szobáiba, de összelődözték a Radeczky-kaszárnyát is. Az ellenforradalmi megmozdulást gyalázatos árulás meghiúsította. Herczeg Géza banktisztviselőt, aki megelőző vasárnap a Bazilika előtt hazafias tartalmú röpcédulákat osztogatott, 24-én reggel agyonlőtték. Egyes hírek szerint ezek miatt a röpcédulák miatt rendelték el a statáriumot. Az ellenforradalom sikertelenségét közvetlenül az okozta, hogy a Vilmos-laktanya legénysége, amely eleinte az ellenforradalmár tisztek oldalán sorakozott fel, megtagadta az engedelmességet és így a vörös őrség hamarosan megszállhatta a laktanyát. Itt tartóztatták le Lemberkovits századost több tiszttársával együtt. A letartóztatottakat Jancsik vörösőrségi parancsnok elé kísérték, az előszobában azonban Lemberkovitst agyonlőtték, Filipecz Dénes főhadnagyot pedig súlyosan megsebesítették. Az ellenforradalom hírére Kun Béla ész nélkül menekült a fővárosból. A vörösök összesen 402 ellenforradalmárt tartóztattak le, akiket tömegesen szándékoztak kivégezni. Romanelli olasz alezredes energikus fellépése azonban a vérengzést megakadályozta. Június 24-én ennek ellenére még több halálos áldozat volt. Agyonlőtték Kiss Rózát, Berend Miklós orvostanárt, Madarász Béla orvosnövendéket, Ivándai Karátson István tüzérszázadost, Erődi Ödön főhadnagyot, Pogány Jenő ludovikást, továbbá Andódi Jánost, Gosztonyi Mihályt és Pécsi Jenőt. Akasztó községben Melkvi Antal, Csepelen Thomas Antal, Tengelicen Sebestyén Sándor esett áldozatul a gyilkosoknak, Kalocsán pedig 19 embert végeztetett ki Szamuely Tibor. Tizenhatot felakasztottak, hármat főbelőttek. Ezek a mártírok a következők voltak: Császár István főszolgabíró, Csiszár István tanító, Mészáros Ignác tanár, Kálmán József kereskedő, Gallina Zoltán intéző, Horváth Lajos joghallgató, Vargacz Gergely, Berta János, Varajti József, Romsics János, Kővágó Sándor, Musza József, Berta Antal, Vargacz József, Szabady István, Horváth Gyula, Rigó Ferenc gazdálkodók.

Június 25-én Szentendrén agyonlőtték dr. Kucsera Ferenc káplánt. Hősiesen fogadta a gyilkosok golyóit. Tetemét a temető árkában földelték el.

Újpesten az ellenforradalmi mozgalom szervezői közül Dezső Elemér, Haiden László, Rojcsek László, Szűcs János esett áldozatul a terroristáknak, másnap pedig Martinovics Béla, Orczy Karó Imre és Papp Imre fejezte be a kommunisták golyói által életét. Június 25-én Taubinger Géza nyugalmazott pénzügy igazgatót lőtte le a fővárosban egy vörösőr azzal, hogy „burzsuj pofája volt”. Szőts András főhadnagyot, aki Lemberkovitscsal együtt vett részt az ellenforradalomban, az Országház harmadik emeletéről a világítóudvarba dobták és a zuhanás következtében meghalt. Csajta községben Ludovikán Jánost, Érsekcsanádon Kincses Pált, Kecelen Csóti Ferencet, Uszodon Bazsó Sándort végezték ki.

1919 júliusa a feszült várakozás jegyében indult meg. A vörösök az ellenforradalmakat mindenütt vérbe fojtották, azonban a polgárság mégis tudta, érezte, hogy a diktatúra nem tarthat sokáig. Az országban mindenféle anyag kifogyóban volt, behozatalra pedig semmi kilátás nem mutatkozott, mivel a külföld nem volt hajlandó a vörös bandával tárgyalni. Az antant már április elején tisztában volt azzal, hogy Kun Béla nem képviseli Magyarország polgárságát. Hasztalan próbált Kun Béla úgy akkor, mint később az antantnak azzal hízelegni, hogy a tanácsköztársaság nem áll az integritás alapján, a cseh vereségek komoly lépésre kényszerítették Clemenceaut s június 7-én kelt jegyzékében „a legszélsőbb rendszabályokkal” fenyegette meg Kun Béla kormányát. Minthogy pedig ennek ellenére a vörös hadsereg — a hazafias érzelmű tisztek vitézsége által — június 10-én elfoglalta Eperjest és Tornát, Clemenceaut június 13-án újabb táviratot intézett Kun Bélához, amelyben figyelmeztette őt a hadműveletek céltalan voltára s egyben közölte a később Trianonban szerződésbe foglalt határokat. Ezeket a határokat még a legfeketébben látók sem képzelték el olyan szörnyűségesnek. A legtöbb, amire el voltak készülve, a nemzetiségeknek Magyarországtól való elszakítása volt, most azonban kiderült, hogy tiszta magyar területeket is minden látható ok nélkül idegen államoknak ítéltek oda. Magyarország szomszédjai sikeresen használták ki az általános ellenszenvet, amely Magyarország iránt bolsevista kormányára való tekintettel akkor egész Európában megnyilvánult: nagyobb területeket kaptak a magyar zsákmányból, mint amilyenre ők maguk számítottak.

Clemenceau négynapi határidőt szabott a „szlovák” területről való visszavonulásra, de egyben ígéretet tett, hogy ennek teljesítése esetén az oláh csapatokat visszavonják. Kun Béla így kelepcébe jutván, elrendelte ugyan a hadműveletek beszüntetését, a magyar tisztek által vezetett vörösök azonban Érsekújvárnál és Lévánál 18-án alaposan megverték a cseheket.

A kommunista párt ezalatt igyekezett a hangulatot megjavítani. Nagygyűléseket rendeztek. Garbai a budapesti nagygyűlésen kijelentette, hogy „most temetjük Magyarország ezeréves alkotmányát”. A hangulat azonban csakhamar lehűlt, amikor a „Népszava” (amely akkor őszintén a kommunista párt hivatalos lapjának nevezte magát) június 27-i számában kénytelen volt közölni Romanelli ezredes erélyes tiltakozását az ellenforradalmárok kivégzése ellen.

Június 30-án a vörös hadsereg megkezdte a visszavonulást a Clemenceau-vonalra. A monitorok ismét megjelentek a Dunán, a Ferenc József-hidat gránátlövés érte. A lakosságot azzal a hazugsággal igyekeztek megnyugtatni, hogy a vörös hadsereg visszavonulása „csak időleges jellegű”, „az új határ még nem végleges”, és „sokkal nagyobb területet kapunk harc nélkül vissza”. Stromfeld vörös hadseregparancsnok megtörten mondott le július elején. Mikor maradásra akarták bírni, barátai előtt ezt a kijelentést tette: „Harcoltam a csehek és románok ellen, de ellenforradalmárok ellen nem vívok háborút.”

A napokban a vörös rémuralomnak a következő áldozatai voltak:

Tolnán június 29-én agyonlőtték Baranyai László dr. községi orvost és Vass József pénzügyőrt. Baranyai dr. katonai egyenruhában, tiszti rangjelzéssel fehér gárdát szervezett és mindvégig hősi magatartást tanúsított.

Július 23-án Szobon Domonkos Gáspár dr. ügyvéd a csőcselék előtt ellenforradalmi kijelentéseket tett, mire megrohanták, a vörös katonák belelőttek s a csőcselék agyonverte.

4-én akasztották föl a Komárom megyei Császár községben Wohlmuth Ferenc dr. plébánost. A Lantos-Lőwy Bertalan zsidó géplakatos elnöklete alatt működő rögtönítélő bíróság végeztette ki: Katona Sándor vádbiztos arra hivatkozott, hogy Korvin-Klein Ottó utasítása szerint minden papot ki kell végezni. A plébános hősiesen viselkedett s emelkedett szellemű beszédben búcsúzott híveitől. Lőwy egy ideig hallgatta, de aztán rátették a hurkot a pap nyakára s az egyik katona arcul ütötte. A tetemét azután gúnyosan himbálták. A tetteseket kivégezték.

1919 július elején már a népbiztosok nem hittek a kommunizmus örökkévalóságában. A lakosság elégedetlensége egyre fokozódott. A hús őrületesen drágult, főzelékfélét nem lehetett kapni, a szovjet liszt pedig használhatatlan volt. A fővárosban hatalmas fehér gárdákról, majd a franciák és angolok bevonulásáról kezdtek suttogni. Az újságírók szakszervezete bizalmatlanságot szavazott a vörös kormánynak. Több újságírót letartóztattak.  Az optimisták újabb antant ultimátumot kezdtek emlegetni, sőt arról is beszéltek, hogy az antantmisszió a kaszárnyák kiürítését szorgalmazza. A sok rettegés után mohón kaptak az emberek minden kedvező híren.

Az áldozatok száma e napokban kevés volt.

6-án Abaújszántón agyonlőtték ifj. Jaczenkó Andrást, mivel nem engedte magát lefegyverezni. Ugyanaznap Sári községben a rekvirálások miatt elkeseredett emberek a templom előtti téren csoportosultak. A vörös katonák szétkergették őket, egyikük azonban, Mráz Mátyás ellenállt, mire lelőtték.

7-én Szombathy János zagyvarékasi adóügyi jegyzőt egy vörös katona az utcán bosszúból agyonlőtte. A tettes 13 évi fegyházat kapott.

1919 július közepén már mindenki tudta, hogy a terror az utolsó napjait éli. Izgalommal olvastuk a „Presse” becsempészett példányaiból, hogy az antant elhatározta a támadást s ennek vezetésével Frech tábornokot bízta meg.

11-én Kun Béla prepotens hangon táviratot menesztett Clemenceau-hoz, amelyben követelte tőle a Tiszántúlnak a demarkációs vonalig való kiürítését. Erre a felszólításra azt a választ kapta, hogy a békekonferencia mindaddig nem tárgyal velük, amíg ők nem teljesítik a fegyverszüneti feltételeket. A bolsevik kormánynak nagy szüksége volt a még ki nem fosztott Tiszántúlra a ezért elhatározta, hogy megtámadja az ott álló oláh haderőket. Idehaza viszont számoltak a legvégsőkkel, s az 500-as tanács ülésen Surek „elvtárs” (akit aztán fölakasztottak) azt az indítványt tette, hogyha az antant serege Budapestet fenyegetni fogja, öljék le a túszokat, azután minél több polgárt, hogy hullahegyek fogadják a bevonuló hódítókat. Szamuely is tett ilyen nyilatkozatokat.

A hónap közepére kifogyott a fehér rotációs papír, a Népszavát barna csomagolópapírra kezdték nyomni. A Világszabadság megjelenését heti háromszorra korlátozták, a hetilapokat megszüntették.

A vendéglők, korcsmák, kifőzések ajtajánál nagy tömegek álltak sorba, hogy egy kis gerstlihez jussanak. Ez lett a proletárdiktatúra jellegzetes étele. Az ízetlen, silány vendéglői kosztot is csak jegy ellenében lehetett kapni.

16-án közölte a „Presse”, hogy Franchet d’Espéray tábornok megbízást kapott a hadműveletek megkezdésére. 17-én Romanelli alezredes újabb jegyzéket intézett Kun Bélához, amelyben erélyesen tiltakozott az általános mozgósítás ellen.

A vörös terrornak ezekben a napokban a következő áldozatai voltak:

12-én (vagy 14-én) dr. Vermes Gyula fővárosi hittanárt Abaliget közelében agyonlőtték.

13-án a vörösök Jászberényben népgyűlést rendeztek, melyre 300 vörös katonát és egy gépfegyvert vittek le. A népgyűlés szónokát, Bokányi Dezsőt, a nép lehurrogta, mire a gépfegyverből megindult a tüzelés, majd a vörös katonák lövöldöztek a menekülő tömegre. A végén 11 hullát szedtek össze, azon kívül 36 súlyos sebesülés történt. A halálos áldozatok a következők voltak: Cseh József, Gugi István, Herczeg András, Kiss Frigyes, Kolcza Béla, Kovács Mihály, Mészáros József, Rácz János, Szabó Mihály, Kondor József (a vádbiztos fia) és Urbán Ferenc. A lakosságra Keleti Béla zsidó hadtestparancsnok 3 millió hadisarcot vetett ki, azon kívül a vagyonosabb polgárok lakását kifosztották.

1919 július utolsó napjaira mindig úgy fogunk visszagondolni, mint valami szigorú nagyböjtre. Ennivalót csak rettenetes küszködés árán lehetett szerezni. A „fehér” pénzt csak félannyi értékben fogadták el, mint a kéket. Szamuely rohamcsapatai végigrabolták a vidéket s így jutottak a proletárok egy-egy csirkéhez hetenként, de a polgárság nem kapott húst. Július 23-án eltiltották a „batyuzást”, amellyel — mint a rendelet mondta — egyesek az élelmiszerkészletek elharácsolásával a dolgozók összességének rovására maguknak különleges elbánást biztosítanak. Karhatalmi közegek vizsgálták meg a város határában a kocsikat s akinél valamilyen élelmiszert találtak, letartóztatták. A fahiány miatt a sétányok fáit, a kerítésléceket, sőt a temetők fejfáit is lopkodták. Hamburger Jenő népbiztos a „Népszavá”-ban kétségbeesett hangon ezeket írta: „Ott tartunk, hogy igen erősen kifejlődött a csirkefogók szolidaritása, és kemény ember legyen, aki a panamista szövetkezetek útvesztőjében el tud igazodni, vagy ott rendet akar teremteni.”

A vörös hadsereg a Tiszánál döntő vereséget szenvedett. Az antantnak Bécsben székelő missziói attól tartottak, hogy a budapesti bolsevisták most már elkerülhetetlenné vált bukása előtt vérfürdőt fognak rendezni a polgárság körében. Ezért Cunnigham ezredes, a bécsi angol misszió főnöke 23-án magához hivatta Böhm Vilmost, aki közben a tanácsköztársaság bécsi követe lett, és igyekezett őt arra rábírni, hogy a proletárdiktatúra kormánya önként távozzék. Böhm fölrendelte Weltner Jakabot és Peyer Károlyt ,és velük együtt folytatta Cunnigham ezredesnél a tárgyalásokat a proletárdiktatúra csendes likvidálása ügyében. Az angol ezredes a föltételeket is megszabta: Kun Béla kormányának távozása, a bolsevizmussal való szakítás, mérsékelt elemekből való kormányalakítás. Ennek fejében helyezték kilátásba az országnak szénnel és élelmiszerrel való ellátását.

A vörös terror azonban a kommün belső bajai ellenére sem szűnt meg.

19-én Tarcalon Tóth István katonát agyonlőtték. 20-án Szabolcs községben az oláhok elleni harcok idején Csegei János, Csáti Mihály és Bodnár Ferencné esett áldozatul a vörösöknek.

23-án Mezőtúron agyonlőtték Sipos András csendőrőrmestert, Mindszent határában id. és ifj. Barna Istvánt és Török Andrást. Ugyanaznap Szentesen agyonlőtték Fejes Károlynét, továbbá az ottani Tisza-hídnál dr. Czobor Tibor budapesti lakost.

1919. július 26-án megkezdődött a proletárdiktatúra végvonaglása. A déli fronton, Csongrádnál a hadműveletek megakadtak, mivel az itt működő hadcsoport a szegedi kormánnyal megegyezett s az előnyomulást megszüntette. A Szolnoknál előnyomuló csapatokat vissza kellett vonni, a bekerítés veszélye fenyegette őket. Ennek megfelelően az északi hadcsoportot is visszarendelték. A vörös hadsereg teljes rendetlenségben özönlött vissza Budapest felé. A csehek megszállták a semleges zónát.

Az antant válasza 28-án érkezett meg. A „Népszava” közölte ezt a jegyzéket, amelyben kifejtette az antant, hogy az élelmiszer szállítását mindaddig nem kezdik meg, amíg Magyarországon olyan kormány nem alakul, amely a népakaratot képviseli: felszólítják tehát Kun Bélát a lemondásra, „mert az ő uralmuk nem a nemzet szabad akaratán, hanem csupán a terroron nyugszik”. Kun Béla nem fogadta el ezt a visszavonulási utat, hanem hirtelen Bruckba utazott s ott kezdett tárgyalni Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Megszokott lódításokkal kijelentette, hogy nincs szükség megállapodásokra, a szovjet kormány helyzete szilárd, mert a vörös hadsereg visszaverte (!) az oláhokat s a győzelem nem lehet kétséges! Naiv kapkodásában 400 000 koronát küldött az osztrák kommunistáknak, hogy ők is azonnal kiáltsák ki a proletárdiktatúrát. Budapesten ugyanakkor, vagyis 30-án parancsban figyelmeztették a lakosságot egy esetleges riadóra, mert az oláh hadsereg már előző nap átkelt a Tiszán, s a vörösök Ceglédet, Kecskemétet sietve kiürítették.

31-én a proletárkormány már tisztában volt azzal, hogy Budapest megszállását nem tudja megakadályozni. Kun Béla visszatérvén, összegyűjtötte híveit s most már őszintén bevallotta, hogy a helyzet reménytelen. Szamuely és Hamburger a további ellenállás mellett szájaskodtak, de ilyen kilátástalan kalandhoz senkinek sem volt kedve. A városban ellenforradalmi hangulat kezdett lábra kapni, amiért korábbra tették a zárórát.

A vörös uralom utolsó gonosztettei közül ki kell emelnünk a legbrutálisabbat, Fery Oszkár csendőraltábornagy, továbbá Borhy Sándor és Menkina János csendőrezredesek legyilkolását. Névtelen följelentésben ellenforradalom szervezésével vádolták meg a derék tiszteket. Három napig vallatták őket, mialatt hozzátartozóik minden követ megmozgattak, azonban még Romanellinek sem sikerült megtudnia, hol tartják őket fogva. Három napi kínzás után éjnek idején egy Mozdony utcai pincében akasztották fel őket a vízmelegítő csőre. A kötelet maguknak kellett a nyakukra tenni s még azután is kínozták, pofozták, szurkálták őket, holttestüket pedig teherautóra rakták s bedobták a Dunába. A tettesek közül, akik egyébként dr. Berend Miklóst és Madarász Bélát is meggyilkolták, Cserny József, Schőn-Goldberger Gábor, Groó Géza, Mészáros Sándor, Lőbl Mór, Steiger János, Papp Sándor, Küvér Lajos, Max Miksa, Bonyháti Tibor, Kakas Ferenc, Csomor Gábor, Neumayer Géza és Löscher Márton életével lakolt a gaz gyilkosságért.

26-án Tiszaroffon Endre István gazdát lőtték agyon, Tiszadobon pedig Szabó János miskolci bérkocsist, 27-én Kács községben agyonlőtték Molnár Terézt, Móron pedig Antal Józsefet, 29-én pedig Vácott Szilágyi Pétert végezték ki, 30-án Budapesten agyonlőtték Mildner Ferenc tüzérszázadost, a ludovikások tanárát. Jóllehet a forradalmi törvényszék fölmentette, Kun Béla titokban kivégeztette. Ugyanaznap Rém községben agyonlőtték Védeleg Mihályt, Győrött pedig Krammer Ignácot, Mezőcsáton Kéki Andrásnét, Forró Molnár Andrást, Salap Dánielt, Harsányi Istvánt, Angyal Jánost és Smila Gyulát végezték ki.

1919. augusztus 1-én a vörös kormány végre belátta, hogy hiába minden. Délutánra összehívták a munkástanácsot s Kun Béla bejelentette lemondását. A munkástanács erre egy úgynevezett szociáldemokrata kormányt választott, amelynek elnöke Peidl Gyula „elvtárs” lett. A népbiztosok most már csak a menekülésre gondoltak: Kun Béla zokogó hangon telefonált Bécsbe Böhmnek és menedékért könyörgött. Sajnos megkapta. Rögtön kisietett társaival autón Kelenföldre, ahol az egyetlen Pulmann-kocsiból álló szerelvény már várta őket. Szamuely nem kapott menedékjogot: szökni próbált, de Lichtendorfban a csendőrök felismerték. Mielőtt azonban bekísérték volna, önkezével vetett véget gonosz életének.

2-án tele volt a főváros nemzeti zászlókkal, a templomokban — néhány hónap multán — fölzendült a Himnusz. A bíróságok megkezdték működésüket. A sajtószabadság is helyreállt.

A vidéken azonban a vörösök sok helyütt még tovább gyilkoltak.

1-én Nagykátán Gallai András földművest, Tarnamérán Süri Sándor gazdát, Tápiószentmártonban Bergendi Ferenc intéző feleségét lőtték agyon a vörösök. 2-án Várpalotán a vörös katonák a nép közé lőttek; özvegy Horváth Istvánné és özvegy Hámen Lajosné holtan maradtak a téren. 3-án Vámosgyörkön a vörös katonák Weisz Béla parancsára agyonlőtték Szedmák István községi képviselőt.

Lovászpatona községben a lakosság a diktatúra bukása fölötti örömében felvonulást rendezett s a templomra kitűzték a nemzeti lobogót. Erre 14-án Pápáról vörös katonák érkeztek, többeket letartóztattak. Mayer Lajos asztalos segéd lelőtte dr. Nagy Jenő plébánost. A gyilkost kivégezték.

Tapolcáról elmenekültek a direktórium tagjai, de később visszatértek 120 katonával és letartóztattak 24 polgárt. Másnap, 5-én székely katonák jöttek páncélvonaton, a harcban parancsnokuk Pethő István hadnagy és Rozenberg Géza gyalogos esett el.

Az oláh sereg 3-án bevonult Budapestre. Ezt a szégyent is a vörösöknek köszönhettük. Három nappal később az ellenforradalom egyik bátor csoportja kikényszerítette a Peidl-kormány lemondását.

Nyomtatható változat