III.

A szerelvény csörömpölve haladt Eperjes felé.

Két oldalt kopasz dombhátak, lucskos tarlók, didergő szántások úsztak visszafelé a piszkos ködtenger hátán a nyirkos novemberi szürkeségben. Itt-ott egy-egy messzenyúló völgyben, mint valami földbeszúrt szürke tollszár, egy-egy kopaszodó jegenye meredezett a ködös levegőbe. Lehangoló, sírja felé vánszorgó volt az egész táj, mint a magyarság sorsa.

Mindezeken felül még Mindenszentek napja is volt, bár ezt csak a zsebkönyve juttatta eszébe Rajnay-Wechternek, mert az ünnep hangulatából nem érzett semmit, de semmit. Az a gyász, amely ráülepedett a lelkére, nélkülözött mindent, ami a kegyelettel függ össze, abban nem volt semmi a hervadó krizantémok és a pislogó gyertyák békéjéből, az a gyász sötét volt, komor, fájdalmas és lázongó, mert a reményvesztettség fullasztó nyomorúságából fakadt.

Ebben a reményvesztett tépelődésben közvetlen feladatukra nem is tudott gondolni.

Maga az eperjesi lázadás önmagában és részleteiben aránylag nem volt nagy jelentőségű a szemében, ijesztővé az tette, hogy ott vöröslött mögötte a forradalom szörnyű háttere.

Hogy egy pótzászlóalj fellázadt és szétzüllött, ez a tény önmagában más időkben nem lett volna olyan tragikus, mint most. Egyszerű hadbírósági ügy lett volna csupán, ma azonban hátborzongató kórtünet volt, az agonizáló magyar államiság ijesztő rángatódzása, egy összedőlni akaró épület vésztjósló reccsenése.

— Hát nem látják ezt? Nem érzik? — tépelődött kétségbeesetten.

Azzal tisztában volt, hogy fél zászlóalj bakával olcsón, vagy drágán, de fel fogja számolni ezt a cselekményét a hatvanhetes közösöknek, tisztában volt azonban azzal is, hogy hiába tömik be ezt a rést, ez után a gátszakadások hosszú sora fog következni, s ehhez az iglói géppuskások kevesen, reménytelenül kevesen vannak, ide sokkal nagyobb erő kéne, ide már-már csodára volna szükség. Ó, így kezdődött, ez Oroszországban is! Ő ott volt, ő látta!

— Mindegy — döntötte el magában — harcolni fogok, tömködni fogom a réseket mindaddig, míg mozogni tudok s ha már nem lehet egyébben hinni, hinni fogok a csodában… amely eljön egyszer feltétlenül.

Eljön, eljön — szuggerálta magának — eljön, eljön, zakatolták a vonatkerekek, de hiába kényszerítette bele a vonat ritmusába, a szavak nagyon fakón, meggyőző erő nélkül zakatoltak, mint az üres garat, amely nem őröl semmit…

— Hát te? Tán a haditerven töprengesz, hogy úgy elmerültél — csendült fel most mögötte.

Kvaszinger volt, Kvaszinger Zoltán hadnagy, szakaszparancsnok a századnál. Szétvetett lábakkal egyensúlyozta magát a zötyögő vonaton és vidám szemmel nézte felettesét. Jelenteni jött, hogy Abos következik és a megbeszélés szerint négy kilométerrel Abos előtt megáll a szerelvény.

Csakugyan, az ütközők máris csattogni kezdtek. Mindenki kászolódni kezdett s a vonat a nyílt pályán csakhamar megállt.

A kiszállás gyorsan és rendben ment végbe.

A vasúti szerelvény a málhával további intézkedésig ott maradt, a különítmény pedig azonnal biztosított menetbe fejlődött, úgy negyed kilenc felé járhatott az idő.

A Kvaszinger szakasza volt az elővéd. Három felderítő járőr mindjárt útnak indult Abos irányában. Az elő- és oldalbiztosítás percek alatt megtörtént és a félzászlóalj máris útban volt. Az utat a pályatest mutatta.

 

…Kilenc óra tíz percet mutattak az óramutatók, mikor az állomás előtti őrházat az él elérte. Célnál voltak.

 

A hadsereg bomlási folyamatának jellege nem volt azonos természetű. A bomló és bomlasztó elem kétféle volt. A bomlás egyik eredője a szocialista munkássághoz tartozó, az ipari városokból, elsősorban Pestről származó elem, amelynek bomlasztó munkáját a marxi maszlaggal operáló zsidó „entellektüelek” a galileista zsidó és zsidószellemű fiatalság, az egyre vörösödő zsidó sajtó és a szocialista szakszervezetek szintén zsidó vezetősége irányította, amely nagyszerű fegyvertársat kapott az orosz hadifogolytáborokból hazaözönlő fertőzött hadifogolyelemekben. A bomlás és bomlasztás másik góca az ántánt-propagandával lázított nemzetiségi elem volt, a Romania mare álomképével hipnotizált erdélyi oláhság, meg a szlobodával vadított szokolista, orolista tótok művelt és félművelt rétege. Ez a két góc, bár semmi tervszerű és tudatos együttműködés nem volt a kettő között, nagyszerű szövetségese volt egymásnak a magyar államhatalom egyetlen erejének, a hadseregnek elpusztításában. A két bomlasztó tevékenység közül a nemzetiségek tevékenysége volt az intelligensebb, mert az kaján örömmel nézte a pesti szocialisták munkáját, míg ezeknek fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen a nemzetiségi aspirációk malmára hajtják a vizet.

A kétoldali tervszerű bomlasztást csak gyorsította az, hogy a négy éve tartó, százszor megunt és megutált háború és a megszokott polgári szabadsághoz képest feltétlenül bizonyos kényelmetlen rabságot jelentő hosszú, háborús disciplinától való szabadulás reménye voltak hatalmas fegyvertársai.

Ha most mindezekhez hozzávesszük azt az. általános reményvesztettséget, amely egyre állandóbb és egyre teljesebb hangulatává vált az országnak és amely egyenes arányban nőtt a győzelembe vetett hit halványulásával, előttünk áll a novemberi események magyarázata.

Az ország szívében a magyarság legszervezettebb, tehát legnagyobb erőt képviselő tömegei a judeo-marxista eszmék bomlasztási erőterében, a perifériákon szervezkedő nemzetiségi elem pedig a mohó nemzetiségi törekvések vonzásában, amelyek hatását itt is, ott is féktelen agitáció növelte: ez volt a mérleg egyik serpenyőjében.

Ezzel szemben a magyar vidék mit sem sejtő szervezetlen paraszt-tömegei, — amelyek maguk is utálták a háborút és amelyeket teljes kül- és belpolitikai tájékozatlanság és közöny jellemzett, — egy politikailag szintén tájékozatlan, erősen kevert fajiságú, széteső és tönkrement idegzetű középosztály, egy gyenge király, egy marakodó parlament és egy a tömegre támaszkodó és a tömeg által terrorizált kormány: ez volt a helyzetkép a másik oldalon.

Ami a bomlás ellenében feszülő egyetlen számottevő erő lett volna az országban, a túlnyomóan, katonai szolgálatot teljesítő nacionalista értelmiségi fiatalság, a Görgeyek, a Vén Zoltánok, a Rajnayak, a Héjjasok, a Prónayak és a többi sok-sok névtelen mindent merő és mindent kockára tevő heroizmusa, akik személyiségük kisugárzó erejével kisebb-nagyobb fegyveres erőket tudtak az általános széthullásban együtt tartani, mint például a székely hadosztály, az iglói géppuskások, majd. később a nyugat-magyarországi felkelők, vagy a kecskeméti „rongyosok” foggal-körömmel harcolni kész csoportjai. — térben és időben annyira széteső, annyira szétdarabolt diaszporikus erőfeszítések voltak, hogy helyi sikereken túlmenő országmentő eredményt már csak ezért sem tudtak elérni.

…A túlnyomóan tót legénységi, eperjesi 67. közös gyalogezred lázadása nemzetiségi lázadás volt. Szokolista és orolista altisztek idézték elő, szeparatista cseh elemek voltak az előkészítői. Igazi lázadó csak néhány fanatizált „öntudatos tót hazafi” volt köztük, a többi csupán bomlásra hajlamos tömeg, amely azt csinálta, amit adott esetben magyar bajtársai is csináltak volna, sőt sok helyen csináltak is. Náluk csupán a rugó volt eggyel több, a tót szabadság, a szloboda jelszava…

 

A lázadók már a kora reggeli órákban megtudták, hogy a város elöljárósága Iglóról kért segítséget. A közeledő karhatalmi különítmény feltartóztatására az egyetlen alkalmas módnak az látszott, ha az érkezőket valahol Eperjes és Igló között feltartóztatják. Választásuk Abosra esett és ennek két oka volt. Az egyik az, hogy Abost a lázadók egy kisebb csoportja már amúgy is a kezében tartotta azzal a feladattal, hogy minden Kassa felől érkező vonatot fosszon ki és az esetleg rajta tartózkodó katonákat vegye rá a lázadáshoz való csatlakozásra. A másik ok az volt; hogy Abosnál nemcsak a vasúti, hanem az országúti összeköttetést is ellenőrizni lehetett az esetre, ha az iglói különítmény nem vasúton, hanem országúton kísérelné meg az Eperjesre való bejutást.

Ezen meggondolás alapján a lázadók mintegy háromszáz főből álló csoportja egy orolista tót szakaszvezető parancsnoksága alatt géppuskákkal felszerelve reggel fél nyolc tájban egy teherkocsikból álló szerelvényen kiment Abosra és ott megszállta az állomás környékét.

Egy géppuskát a pályaudvaron állítottak fel Kassa irányában, egy másikat pedig az állomás mögött, az országúinak. Az állomást azonkívül mind a négy oldalról tábori őrsökkel biztosították.

Egy mulasztást azonban — a képzett vezetőket rendszerint nélkülöző lázadók örök és általános tulajdonsága szerint — elkövettek az abosi lázadók is, mégpedig azt, hogy csak a közvetlen biztosításról gondoskodtak… s ezzel megmentették egy csomó derék iglói géppuskás életét.

A különítmény mintegy hatszáz méterre közelítette meg az állomást, mikor a lázadók tüzelése megkezdődött. A heves géppuska és puskatűz ellen fedezéket keresendő, az elővédet képező szakasz beérkező egységei az őrház mögött gyülekeztek. Mikor az elővédzöm is beérkezett Rajnay-Wechter kiosztotta a szerepeket. Az őrháztól jobbra magasodó domboldalra, ahonnan kitűnő belövés volt a pályaudvarra, egy géppuskás szakaszt rendelt tüzelőállásba, azzal a feladattal, hogy a pályaudvart tartsa tűz alatt. Két szakaszt arcban rendelt támadásba, két szakasszal Kvaszinger hadnagy feladata lett megkerülni a pályaudvart és az arcban támadó szakaszokkal egyidőben keleti irányból megrohanni az ellenséget. Egy szakasz tartalékban maradt, a többi már előbb lemaradt a szerelvény és a málha biztosítására.

A domboldalra kitelepített géppuskás szakasz tüze csakhamar bekergette a lázadókat a várótermekbe, irodákba és éttermekbe, így két géppuskájuk elszigetelődött, majd el is hallgatott. Most már a géppuskák a pályaudvar ablakait vették tűz alá, ahonnan a lázadók tüzeltek.

A megrohanás ideje elérkezett. A rohamot a súlyos erkölcsi, lélektani és taktikai hátrányban levő lázadók nem bírták ki. Hiába igyekezett lelket verni beléjük a szakaszvezetőből századparancsnokká előlépett orolista, a lázadók egy része rövid harc után megadta magát, a többi meg bújt, ahová tudott. Úgy kellett őket szuronyheggyel teherkocsikból, illemhelyekről, honnan előpiszkálni.

A lefegyverzést percek alatt végrehajtották. A pályaudvaron sorakoztatott s a védtelen polgári lakossággal szemben oly vitéz szlovák testvérek bizony nagyon szánalmas látványt nyújtottak.

A létszám megállapításánál kiderült, hogy az eredmény a lázadok részéről négy halott, húsz sebesült, a parancsnokuk ellenben nem volt sehol.

Rajnayék beküldtek a faluba egy szakasznyi különítményt az esetleg ott tartózkodó lázadók összefogdosására, ő pedig sietett a forgalmi irodába, megnyugtatni Eperjest, hogy az iglói különítmény rövidesen megérkezik.

Nagyon nehezen kapott összeköttetést.

Hosszú és dühös csengetések után végre kapcsolták az eperjesi városházát. Éppen hozzá akart fogni mondókájához, mikor hirtelen nagy robaj keletkezett a háta mögött, majd mielőtt még hátrafordulhatott volna, puska dörrent.

Mire megfordult, csak annyit látott, hogy mintegy három lépésre tőle egy szuronyos puska hever a földön, mellette kezeit hasára szorítva egy szakaszvezető fetreng, az ajtóban pedig puskával a kezében figyeli a fetrengőt a századküldönc, Mekker Gyula tizedes.

— Mi volt itt? — kérdezte Rajnay-Wechter, mikor a meglepetéstől szóhoz jutott.

Mekker a fejével a földön fetrengőre mutatott.

— Agyon akarta szúrni a főhadnagy urat.

— Engem?

— Igen. Eccercsak kiugrott a főnöki irodábul, oszt csak neki a főhadnagy úrnak. A telefon csengett, oszt azért nem teccett hallani. Én oszt hirtelen hasbalűttem.

Rajnay-Wechter odalépett a földön fetrengőhöz. Az eltorzult arccal, vicsorogja nézett föl rá.

— Látod, marha, kellett ez neked?

A földön fekvő szemeiben gyűlölet lobogott.

— Dögölj meg — sziszegte.

— Odavágjak neki egyet, főhadnagy úr? — kérdezte Mekker mérgesen. — Ennek úgy látszik nem vót elég, amit kapott — azzal megfordította a puskát a boldogabbik végére.

De Rajnay-Wechter leintette.

— Eredj, hívj valakit, aki bekötözi.

Az iroda bejárata már tele volt emberrel. Tudakolták mi történt.

— Egy megbokrosodott tót szakaszvezető ebbül a híres bandábúl agyon akarta szúrni Rajnay-Wekter főhadnagy urat — újságolta Mekker, miközben lökdösődve törekedett kifelé.

— Hát oszt? — kíváncsiskodtak.

— Hát osztán hasbalűttem. Most ott döglődik a fődön, oszt még neki áll feljebb. Aszonta a főhadnagy úrnak, hogy „dögölj meg.”

— Oszt nem csaptad agyon?

Mekker csak vállat vont és ment tovább. Hisz ő agyoncsapta vóna, de ha nem engedték!

Csakhamar talált egy egészségügyi katonát, akivel visszament az irodába.

A merénylőnek azonban nem elsősegély kellett volna már, hanem utolsó kenet. Rándult még egyet-kettőt, felemelte a fejét, gyűlölködve körülnézett, majd feje nagy koppanással leesett a piszkos padlóra és vége volt.

Felnyalábolták és kivitték a többihez. Rajnay-Wechter egy pillanatig utánanézett, majd vállat vont és visszafordult a telefonhoz…

…A nyílt pályán hagyott szerelvény közben befutott az állomásra. Az iglóiak különítménye, a faluba küldött szakasz megérkezése után felszállt, egy szakasz kivételével, amely azt a parancsot kapta, hogy a foglyokat kísérje Kassára. Miután a sebesültek és a halottak sorsa felől is intézkedés történt, a különítmény továbbindult Eperjes felé.

 

Minden győzelem után a természetes emberi érzés az öröm és a diadal érzése. Csaptak is az iglói géppuskások olyan nótázást, hogy egyetlen énekkar volt az egész hat kocsiból álló vasúti szerelvény.

Rajnay-Wechter valahogyan nem érzett különösebb diadalt és különösebb örömet. Merénylőjének arcára gondolt, arra a leírhatatlan gyűlöletre, amit a haldokló szemében látott.

— Uram Isten, mi ez? — kérdezgette önmagától. — Mi történt itt a magyarság háta mögött? Mi az, ami ilyen féktelen gyűlöletet képes a tótokban a magyarság iránt támasztani? Hisz a tót sem szenvedett többet a háborútól, mint mi! Mi lázította ezeket annyira ellenünk? Hisz a tótokkal nem volt soha semmi baj!

Nem tudott a haldokló tót szakaszvezető arcától szabadulni.

— Ez volna hát a tótság igazi arca? Vagy ez csak szórvány? Kivétel? Ez nem volt egyszerű katonai lázadó! Ha egy lázadó nem roppan össze a halál előtt, ha következetesen lázadó marad az utolsó pillanatáig, ott már nem csupán a disciplina nyűge elleni lázadásról van szó, ott már valaminő eszme van a háttérben, cél, amely erőt ad. De mi lehet az a cél? Elszakadás Magyarországtól? Önálló tót állam? Marhaság! De mi hát, ha nem ez?

Nem talált magyarázatot.

Közben a vonat lassítani kezdett. Közeledett Eperjes.

Most már nem lehetett töprengeni.

Most már nem dalolt a legénység sem. A puskákat betöltötték, mindenki kifelé kémlelt, mindenki várta az első lövést. A vonat lépésben ment, hogy tüzelés esetén a legénység ki tudjon ugrálni.

A köd is felszakadt, a sápadt novemberi nap előbújt és valami fáradt aranyozással borította be az eperjesi pályaudvar egyre közeledő épületeit. A harc kezdetét jelző lövés azonban még mindig nem akart eldördülni.

A vonatban ülők egymásra néztek.

Mi ez?

A vonat poroszkált egyre közelebb és közelebb. Már beérte az első blokkházat, már a váltókon kattogott át, egy feszült perc még és megálltak néhány méterrel a pályaudvar épülete előtt.

A géppuskák tüzelőállásban voltak a kocsik ajtajában, a legénység készen arra, hogy bármelyik pillanatban lőhessen és… semmi támadó szándék.

— Első szakasz velem együtt kiszáll — adta ki Rajnay-Wechter a parancsot. — tüzelőállásban levő géppuskák baj esetén fedezzenek! — Azzal kiugrott a kocsiból. Az első szakasz utána.

Egy perc alatt megszállották az állomást, egy másik perc alatt a pályaudvar területét. Egy fegyveres vasutassal találkoztak mindössze.

— Mi van? — kérdezték tőle. — Fosztogatnak-e még?

A vasutas nem tudott felvilágosítást adni.

— Reggel óta folyik a rendcsinálás — mondta mégis —, de hogy mi van, nem tudom. Mi már reggel óta őrizzük a pályaudvart.

Mikor Rajnayék látták, hogy egy fia lázadó sincs a pályaudvaron, jelt adtak a kiszállásra.

A különítmény minden akadály nélkül kiszállt és sorakozott. Kovács főhadnagy előre küldött egy szakaszt felderítés és az útkereszteződések biztosítása céljából, a pályaudvar elé kitelepített egy géppuskát, azzal a különítmény indult be a városba.

A halott városba.

Mert Eperjes olyan volt, mintha kihalt volna. Az üzletek, a házak kapui, ablakai zárva voltak. Itt-ott tépett rongyok, bútorok roncsai, betört ablakok, kifosztott kirakatok. Az iglóiak lába alatt csikorgott a sok üvegcserép. A vitéz hatvanhetesek keze munkájának eredménye. Itt-ott a betorkolló utcák mélyén egy-egy elsuhanó emberárnyék, a távolban szórványos puskatűz, egyébként ember sehol. Se civil, se katona.

Egy darabig csendben figyelve menetelt a különítmény, de hogy semmi jele nem mutatkozott az ellenségeskedésnek, megindult a beszélgetés.

— Ugyan laknak-e még Eperjesen?

Kvaszinger Zoltán nem is bírta sokáig a csendet. Kiadta a parancsot a szakaszának:

— Nóta!

Rá is zendített a szakasz azonnal. Rögtön utána átvette egy másik. Nem telt bele két perc, fújta az egész különítmény:

— „Égnek a gyertyák az oltár előtt,

Mégsem jön ide a párom…”

A csukott ablakok egymásután nyíltak fel. Kicsapódtak csakhamar a kapuk is és Eperjes kiömlött az utcákra.

Mire a különítmény a városháza elé ért, a járdák tele voltak éljenző, kendőlobogtató eperjesiekkel.

A nóta csodát tett.

A halott város megelevenedett.

Ilyen boldog örömmel még nem fogadtak katonákat soha. Hát hogyne! Az eperjesiek az újságokban a pesti forradalomról olvastak. Az ő külön eperjesi élményük szörnyű volt. Az ember egyébként is hajlamos arra, hogy tapasztalatait, ítéletét és hangulatát általánosítsa. Az eperjesiek reszketve gondoltak arra, hogy tegnap óta az egész magyar hadsereg szerte az országban egyetlen fosztogató csőcselék.

S nini, itt katonák jönnek, fegyelmezetlen, nótaszóval, rendes, komoly katonák, olyanok, amilyeneknek a katonáknak lenniük kell.

Valami szörnyű nyomás szakadt fel mindenkiben. Hát hiszen még nem fordult fel fenekestül minden! Hát hiszen vannak még katonák, ha Eperjesen fel is lázadtak az odavalók! Íme itt jönnek, keményen, mint maga az erő. Oh, a drága, édes katonák!

A rendcsinálás munkája most már teljes lendülettel folytatódott. Rajnayék jelentkeztek Sajó századosnál, aki a városparancsnokságot átvette, s az iglóiak karhatalmi különítménye egykettőre megtisztította a várost és a környékét.

Megszervezték a térparancsnokságot, amelynek vezetését Bielek Artúr helybeli őrnagy vette át.

A közel huszonnégy órás lidércnyomás elmúlt. Béke volt újra, nyugalom és biztonság.

A magyar hűség őrködött most már Eperjes fölött…

 

De vajon meddig, Istenem?…

IV.

A város és a környék teljes megtisztítása a forradalmi elemektől három nap alatt megtörtént. Ekkorra már a városban is eltakarították nagyjában a rombolás nyomait, sőt sikerült összeszedni és tulajdonosaiknak visszaadni az elrabolt holmik egy részét is. A rendcsinálás során fordultak ugyan elő véres csetepaték, de nagyjában és egészében aránylag simán ment mégis a tisztogató munka.

Az éttermek és kávéházak egymás után nyíltak ki megint, a cigány újra muzsikált esténkint s a béke fecskéinek, — a frontokról egyre tömegesebben érkező helybelieknek örvendező Eperjesre a derű és a nyugalom napjai következtek.

Bár a lázadások, rablások és pusztítások a Felvidék különböző pontjain napirenden voltak s különösen a nyugatibb városok tót lakosságán volt különös érthetetlen és ijesztő rezgelődés észlelhető, Eperjesen csend volt és nyugalom.

Iglón a tanfolyam kiképző munkája úgyszólván teljesen megszűnt. A mindenfelől érkező segélykérésekre Mamusich százados minden nélkülözhető emberét szétküldte s Eperjestől Zsolnáig mindenfelé az iglói géppuskások tartották fenn a rendet.

Ez a rendfenntartás egyáltalán nem volt könnyű feladat. A szétküldött különítmények nem élhettek nyugodt garnizon-életet, a forradalom hol itt, hol ott felparázsló gyeptüzeinek elfojtására úgyszólván állandó mozgásban voltak.

Rajnay-Wechter különítménye még meg sem melegedhetett eperjesi otthonában, a fogházzal szembeni régi laktanyában, máris Orlóban kellett egy lázadást elfojtania. Orló után a sztroplói, majd a sebeskellemesi lázadás leverése következett, aztán Bártfa, Kapi és a többiek. A nagy kereslet miatt a Kovács századát el is vezényelték.

Az eperjesiek mindabból, ami a Felvidék különböző pontjain történt, csak az újságokból értesültek s nem láttak benne különösebben sorsdöntő jelentőséget. Az egészet a háborús rendetlenség számlájára írták. Eperjesen, hála az iglói géppuskások különítményének rend volt s pillanatnyilag ez volt az eperjesiek számára a legfontosabb.

 

Az eperjesi katonalázadást leverni sikerült ugyan, de elszigetelni nem. A felbomlott pótzászlóalj legénységének egy része elhagyta Eperjest és Szepesben széftolyt mindenfelé. A szétözönlő katonák útjukban fellázították a tót és rutén falvak lakosságát és a fellázított tömegek mindenfelé megrohanták a kis felvidéki városokat. Szepesváralja, Szepesolaszi, Szepesvéghely, Iglóvéghely, Korompa csakhamar puskalövésektől, gránátrobbanásoktól, jajveszékeléstől lett hangos s az iglói honvédlaktanyába egyre-másra érkeztek a segítséget kérő futárok, meg telefonüzenetek.

A tanfolyam új és új karhatalmi különítményeket küldött ki s az egész Szepes megye területén csakhamar mindenütt iglói géppuskák ropogtak.

Szepesben három nap alatt helyre is állt a rend, a rendzavarás hullámai azonban most már Liptót fenyegették és terjedtek félelmetes gyorsasággal, mint az erdőtűz.

A tanfolyamparancsnokság telefonja úgyszólván állandóan csengett. A falakon egyszerre újra megelevenedtek a térképek, zászlócskák, vonalak, vázlatok kerültek rájuk. A tanfolyamparancsnokság irodája valósággal főhadiszállás képét mutatta.

A lázadás hullámai csakhamar Liptóba is átcsaptak és a liptómegyei alispán is az iglói géppuskásokhoz folyamodott. Segítségkérésére Hybbe, Vichodna rabló, fosztogató tót lakossága is rövidesen megismerkedett az iglóiak szuronyaival.

A lázadás tüze azonban terjedt tovább. Liptó után Sárosban, Abaújban lángoltak fel egymásután a lázadás lappangó tüzei. A zsolnai vasútvonal ellen több merényletet intéztek, amelyeknek több szerelvény esett áldozatul. S a zsolnai vasút megintcsak az iglói géppuskás tanfolyamhoz folyamodott.

És a tanfolyam győzte.

Hogy hogyan csinálta Mamusich százados, örök titok marad, de a géppuskás tanfolyam különítményei most már a vasútvonal biztosítását is ellátták és Zsolnától Kassáig iglói szuronyok védelme alatt közlekedtek a vonatok.

November közepétől a Felvidék egész keleti felének rendjét az iglói géppuskás tanfolyam Borsodból, Hontból, Nógrádból. Abaújból, Hevesből verbuvált legényei tartották fenn, mégpedig példás fegyelmezettséggel.

A csodával volt valósággal határos, hogy ezekben az időkben, amikor a fegyelem úgyszólván teljesen eltűnt, amikor a katonai kötelékek egymásután bomlottak fel, amikor a tiszteket mindenfelé elkergette a megkergült legénység, és a katonai lázadások és polgári rendzavarások napirenden voltak, amikor az ország az általános bomlás képét mutatta, a kétezer iglói géppuskás állt, mint a szikla és működött kifogástalanul, halálos biztonsággal, hiba nélkül, mint a gép.

…És talán az egész osztrák-magyar katonai gépezetben ez az egység volt az egyetlen, amelyről ezt el lehetett mondani…

 

A felvidéki mozgolódásokat körülbelül az eperjesiekhez hasonlóan ítélte meg az egész ország. A magyar társadalom egyáltalán nem értette meg micsoda erők irányítják a felvidéki eseményeket és a forradalom első heteiben álmában sem gondolt senki arra, hogy ezek a nyugtalanító jelenségek egy nagy nemzeti katasztrófa előjelei.

Hogy a háborút elvesztettük, azzal Tisza István drámai bejelentése óta tisztában volt mindenki, az első döbbenet azonban elmúlt és a forradalmi szuggesztió bevitte a köztudatba, hogy a világháború elvesztése tulajdonképpen nyereség nekünk, mert az Ausztria bukását és az önálló és független Magyarország megszületését jelenti.

…Az Ausztriával való négyszáz esztendős marakodás azt a szörnyűséges optikai csalódást keltette a nemzetben, hogy a magyarság egyetlen életkérdése, a magyar út egyetlen akadálya a Haubsburg-Ausztria. Ez volt a magyarság kollektív hite negyvennyolc előtt, és ez maradt hatvanhét után is. Még a legtisztábban látó magyar politikai elmék se hitték, hogy a magyar sorsproblémák sorában az osztrák elnyomatásánál is fontosabb. súlyosabb: a nemzetiségi kérdés.

Igaz, hogy a nemzetiségi kérdés hosszú időn át a lappangás korát élte, és még akkor sem lett volna könnyen észrevehető, ha a magyar politikai érdeklődés gyújtópontjában nem állt volna a nemzetiségi problémánál külsőségeiben sokkal inkább megfigyelhető s rohamosan a válság felé haladó monarchikus probléma, de viszont az is igaz, hogy a magyarság már 1848-ban kapott egy fenyegető figyelmeztetést arra, hogy nemzetiségi kérdés: van. Ezt a figyelmeztetést azonban a magyarság gyorsan elfelejtette, egyrészt azért, mert a negyvennyolcas nemzetiségi villongás füstjét-Iángját vesztette és csak a hamuban parázslóit tovább kevésbé észrevehetően, másrészt, azért, mert a Habsburgok irányában — talán érthetően, de nem menthetően — elfogult magyar történetszemlélet a nemzetiségek negyvennyolcas lázadását kizárólag a bécsi udvar bujtogatásával magyarázta s ezzel kényelmes magyarázatot szállítva a magyar lelkiismeretnek, a megoldásra való serkentés helyett segített sutba dobni és elfelejtetni az egész nemzetiségi problémát, amely pedig egyre nőtt, egyre üszkösödött.

Ma pedig eleven és félelmetes valóság volt…

 

A majdnem azonos méretű elnyomatás állapotában a Rákóczi-féle szabadságharc leverését követő aléltság hetven esztendeje alatt a magyarság és a nemzetiségek békében éltek egymás mellett. A magyar és a nemzetiségi nemes között nem volt különbség, a jobbágynál meg nem számított milyen nyelven beszél.

Amikor azután a magyarság, kiheverve a török hódoltság és a Rákóczi szabadságharc emberfeletti megerőltetéseit, újra megerősödött, és előbb nyelvi és kulturális, majd gazdasági és politikai téren építeni kezdte az új magyar államot a régi romjai felett, a maga központi helyzeténél, nagyobb műveltségénél, történelmi hagyományainál és guvernementális képességeinél fogva egy évszázaddal előzte meg haladásban a határain belül élő népcsoportokat. Míg azonban magyarság minden figyelmét és minden erejét megfeszítve, hatalmas kalapácsütésekkel igyekezett összeróni az új magyar állam szilárd vázát, nem vette észre, hogy a magyar nacionalizmus ébredését a nemzeti eszme ébredése követte a Magyarországon élő nemzetiségekben is, és ahogyan a magyar reform-korszak eredményei Ausztria ellen feszültek, úgy feszültek a nemzetiségi reformáló erők a magyar államiság ellen.

A magyarság óriási arányú fejlődésével párhuzamosan a nemzetiségek is nagy fejlődésen mentek keresztül és az önálló államiságáért küzdő magyarságot hátba támadva csakhamar megindult a csendes, de szívós harc a nemzetiségek részéről is a nemzeti élet minden területén; ezt a harcot azonban azok is, akik egyáltalán tudomásul vették, egyszerű rendőri és közigazgatási kérdésként kezelték, politikai kérdésként kezelni s a magyarság küzdelmével azonos küzdelemként szemlélni a történelmi és alkotmányjogi beállítottságú magyar köztudatnak esze ágában se volt, hiszen a nemzetiségeknek nem voltak meg azok a történelmi és alkotmányjogi alapjai, amelyekkel az ezeresztendős birodalmi területhez való elsőszülöttségi jogú magyarság rendelkezett.

Pedig a nemzetiségi kérdés a gyakorlatban hovatovább nem a történelem és nem a jog, hanem az erő kérdése volt s a magyarság tragédiája az lett, hogy ezt csak az utolsó pillanatban vette észre.

Köztudomású, hogy a Magyar Birodalom lakosainak száma a világháború kitörésekor 21 millió, sőt Bosznia-Hercegovinával együtt 23 millió volt, s ebből csak 11 millió volt magyar.

A XV. század végén, az akkor mintegy ötmillió lelket számláló magyar birodalom, az őslakó tót, a beszivárgott oláh és a betelepedett olasz, francia és német szórványok figyelembevételével sem volt távolról sem nemzetiségi állam, mert a magyarság számaránya az idegen ajkúak mellett olyan túlnyomó volt, hogy mellette az idegen ajkúak száma csak jelentéktelen hányada volt a birodalom összlakosságának. A Rákóczi-féle szabadságharcig, az ezerhétszázas évek elejéig eltelt két évszázadon át folyó élethalálharc a törökkel azonban a magyarság és az ország nemzetiségei közötti számarányt teljesen megváltoztatta a magyarság kárára. Közismert tény ugyanis, hogy a török emberpusztítás majdnem kizárólag a színtiszta magyar lakosságú Alföldet, Dunántúlt és Tiszántúlt néptelenítette el ugyanakkor, mikor a tótlakta Felvidék, a románlakta Erdély és a németlakta Nyugat-Magyarország lakossága, ha lassú ütemben is, de egyre szaporodott. Így állt elő az a helyzet, hogy az 1720-iki népszámlálás a Horvát-Szlavonország nélküli Magyarországon csupán t. i 60.000 magyart és ezzel szemben már 1.400.000 nemzetiségit talált, vagyis a lakosságnak csupán 4-5%-a volt magyar.

Ez a számarány III. Károly, Mária Terézia és II. József alatt az erőteljes telepítési tevékenység következtében a magyarság hátrányára még inkább rosszabbodott, mert 1787-ben az ország nyolcmillió lakosából csak alig több, mint három millió magyar, vagyis az összlakosságnak csupán 39%-a, pedig a magyar életerő ragyogó bizonyítékaképpen a magyarság a számára kedvezőtlen politikai körülmények között is, alig több, mint két emberöltő alatt csaknem megháromszorozta önmagát.

Az elpusztíthatatlan magyar életerő tovább birkózott a magyarság számbeli fölényéért. 1850-ben a népszámlálás már tizenegy és félmillió lelket talál a történelmi Magyarország területén, akik közül már ötmillió volt a magyar, azaz közel 42%. 1869-ben az elnyomatás kora után 13 és félmillió lakosa volt az országnak s ebből már több mint hat millió a magyar, azaz az összlakosság 45.5%-a, hogy aztán 1910-re, a török hódoltság után kétszáz évvel elérje a tízmilliót, vagyis a Horváth-Szlavonia nélküli Magyarország 18 milliót kitevő összlakosságának 55%-át.

Amit azonban a magyarság számarányban nyert, azt más szempontokból elveszítette. Ezek a szempontok a nemzetiség elv egyre nagyobb térfoglalása, a nemzetiségek öntudatosodása, vagyonosodása, külön nemzetiségi középosztály képződése, szóval a nemzetiségek politikai súlyának számarányuk magaslatára való emelkedése.

A magyarországi nemzetiségek politikai súlya, különösen a szlávságé, még egy másik ok miatt is növekedett ez az ok pedig az összmonarchia népeinek összetétele volt.

A nemzetiségi kérdés ugyanis Ausztriában is kiéleződött, mégpedig a magyarországinál is nagyobb mértékben.

A világháborút megelőző években a mintegy 29 milliót számláló Ausztria népi összetétele még kedvezőtlenebb volt az osztrák-németségre nézve, mint a magyarországi a magyarságra, egyrészt, mert az államalkotó németség számaránya alig haladta meg az osztrák tartományok összlakosságának egyharmadát, másrészt, mert az ausztriai nemzetiségek majdnem teljes számban szlávok — lengyelek, cseh-morvák — voltak, harmadsorban, mert ezek a nemzetiségek — valaha önálló államok — műveltebbek, politikailag fejlettebbek voltak magyarországi fajrokonaiknál és végül, mert csupán két népcsoporthoz tartozván, egységesebbek is voltak, mint a földrajzilag is, népileg is széttördeltebb — tót, rutén, horvát, szlavón, szerb, stb. — magyarországi szlávság.

A magyarországi nemzetiségek kitűnő fegyvertársat kaptak az ausztriai nemzetiségekben, akik egyébként is nehezményezték, hogy a Habsburg-ház miért a magyarokkal egyezett ki, miért nem a szlávokkal? A gondolat kézenfekvőnek látszott, mert a monarchia három nagy népeleme közül a szlávság volt a legnagyobb, hiszen a szlávság lélekszáma egyedül nagyobb volt, mint a magyaroké és németeké együttvéve.

A szlávok azonban nem vették figyelembe azt, hogy először is nagy létszámuk tízféle különböző nyelvű, műveltségű, beállítottságú, vallású népcsoportból áll, másodszor a birodalom vezetéséhez történelmi, kulturális és politikai jogai elsősorban a németségnek és a magyarságnak voltak, harmadszor politikai jogait a magyarság négy évszázadon át egy pillanatra sem adta fel, azért sohasem szűnt meg végkimerülésig harcolni, érte irtózatos véráldozatokat hozni s így jogfolytonosságát fenntartani, nem úgy, mint a nemzetiségi aspirációk legtekintélyesebb népcsoportja a cseh-morva nép, amely Fehérhegy óta politikailag tökéletesen beolvadt — hogy a többit ne is említsük —; negyedszer a magyarságnak a monarchikus együttélés előttről is már hatszáz éves ősi jussa volt ahhoz, hogy ezeresztendős hazájában ő legyen az úr.

A magyarság is ezen, inkább jogi, mint politikai adottságok alapjaira helyezkedett s ahelyett, hogy eszeveszett sietséggel igyekezett volna a centrifugális nemzetiségi erők ellen politikai és hatalmi biztosítékok pádimentumát lerakni, az erkölcsi és jogszerű igazság biztosnak hitt páholyából ölbe tett kézzel nézte a nemzetiségi zajgást, a vonatról lekésett egyszeri paraszt módjára, aki a pályaudvarról kifüstölgő vonata láttára meglobogtatta a jegyét azzal, hogy „iszen mehetsz, marha, itt van a jegy a kezembe la!”

Így esett aztán, hogy az 1918. november—decemberi események teljesen érthetetlenek voltak a magyarság számára és olyan váratlanul érték a magyar államot, hogy nem tudott ellenükbe mást állítani, csupán a felvidéki magyar diaszpórák majdnem a semmivel egyenlő értékű ellenállását és kétezer iglói géppuskást…

 

Közismert tény, hogy az osztrák-magyar monarchiát a csehek elárulták. Áruló volt a hadvezetőség cseh tagjainak egy része, árulók voltak a csapattisztek. Egész ezredek kötelékben adták meg magukat, sokszor egész frontszakaszokat hagyva őrizetlenül és sokszor teljesen kockára téve a monarchia legtöbbször magyar vérrel kivívott hadi eredményeit. Isten a megmondhatója, hogy hány derék magyar katona élete veszett el és hány magyar hadifogoly jutott fogságba a cseh becstelenség következtében.

Az áruló cseh katonai kötelékeket Oroszországban, mint szövetségeseket kezelték. Katonai szervezetüket, felszerelésüket meghagyták, külön táborokban extra bánásmódban részesítették őket s különösen a Kerenszki korszakban a legjelentékenyebb frontmögötti katonai erőt jelentették Oroszországban.

Mint ilyenek utálták és gyűlölték a becsületes harcban foglyul esett magyar, német és osztrák katonákat, gyűlölték az erkölcsileg alsóbbrendűek gyűlöletével és gyűlölték politikai gyűlölettel.

Azzal tisztában voltak, hogy ha számításaik ellenére mégis a központi hatalmak győznek, ők többé hazájukba, otthonukba vissza nem térhetnek, nekik árulásukért keservesen bűnhődniük kell. Számukra tehát nemcsak politikai program volt a központi hatalmak, elsősorban a monarchia tönkretétele, hanem egyetlen életlehetőség is. Ez, és nem valaminő hősi romantika volt az az erő, amely együtt tartotta őket. Fegyelmük a saját bőrét féltő rabló fegyelme volt, aki tisztában van azzal, hogy élete és biztonsága együtt áll, vagy bukik a banda életével és biztonságával.

De bármilyen gyökereken szívta is a cseh légió fegyelmének tápláló erejét, fegyelme mindenesetre fegyelem volt és a fegyelem erőt jelentett ott és akkor, amikor és ahol minden volt már, csak fegyelem nem.

A monarchia katonai összeomlása után a birodalom területén a legjelentékenyebb katonai erőt az Oroszországból zárt kötelékekben hazaérkező cseh légiók jelentették s ezek a légiók teljes erejükkel a szláv nemzetiségi törekvések rendelkezésére állottak.

A szláv nemzetiségek órája elérkezett hát. Mind Ausztria, mind Magyarország erejét felmorzsolta a háború, s amit a háború még meghagyott, azt szétrombolta a forradalom. A nemzetiségi törekvések viszont hatalmi eszközt kaptak a kezükbe a légiókban. Ezzel az addig inkább csak elméleti és propaganda harc gyakorlati térre terelődött s Cseh-Morvaország nemzeti hatalom alá vonása után elérkezett az ideje és lehetősége a magyar Felvidék megszállásának is. Ehhez a megszálláshoz szolgáltatták az előjátékot a Felvidék különböző pontjain kirobbanó lázadások.

 

Azon a politikai lejtőn, amelyre Magyarországot a pesti zsidó szellem október 31-én vitte, nem volt többé megállás. November tizenkettedikén Eckartsauban felszólították a királyt, hogy mondjon le a magyar trónról. A király erre nem volt hajlandó, mire november 16-án Pesten kikiáltották a népköztársaságot. A magyar politikai halálgalopp egyre eszeveszettebb sebességgel haladt a lejtőn lefelé.

Amilyen ütemben adta fel magát és jövőjét az enervált magyarság, olyan ütemben vált egyre rugalmasabbá és szemtelenebbé a nemzetiségi hiénák és sakálok dögszagra gyülekező hada.

Egyszerre, mintegy varázsütésre a napfényre bújtak az addig a föld alatt dolgozó nemzetiségi csahosok. Jutott belőlük minden városba, sőt lassan minden faluba is. Az általuk felizgatott nemzetiségi csőcselék megerősödve a frontokról hazaözönlő nemzetiségi katonákkal, mindenfelé rabolni, pusztítani kezdett.

Minél közelebb volt egy-egy falu, egy-egy város a határhoz, annál kevésbé jutott el segélykiáltása az egyre részegebben dülöngélő magyar államhatalomhoz. Ily körülmények között elsőnek Holics, majd Szakolca a csehekhez fordult karhatalomért a fosztogatók ellen.

És a csehek jöttek.

Előbb lassan, félve tapogatózó lépésekkel, minden pillanatban készen a visszafutásra, majd mikor látták, hogy néhány tehetetlen csendőrön kívül senki nem állja útjukat, egyre bátrabban, egyre szemtelenebbül.

De nekibátorodtak a tót hiénák is.

A tót nemzetiségi vezérek a Vyx jegyzékre való hivatkozással december negyedikén bejelentették, hogy a cseh légiók meg fogják szállni a Felvidéket.

 

…S most, amikor a Tartarosz ördögei nyújtogatják undok karmaikat mindenfelől az ezeresztendős rögök után, a pesti utcának mindennél sürgősebb és fontosabb volt lemondatni a királyt és kikiáltani a köztársaságot, amely alapjában véve senkinek sem kellett és semmin sem segíthetett.

A lég jelentéktelenebb kis tót zugprókátor is területgyarapításon, országalapításon dolgozott, kémkedett, figyelt, készült, szervezett, ágált, beszélt, lelkesített, vagy ha már mást nem tudott, „propagandát” hazudott egy addig soha nem létező ország érdekében; az erdélyi oláh papok, ügyvédek, orvosok, tanítók a Romanie mare részegítő gondolatától megszállottan dolgoztak inuk szakadtáig egy új nagy impérium összefoltozásán; százszor szétvert, megtiport, megtaposott, nyomorékká sebesült, félig éhen halt hős szerb katonák fegyvert kértek és parancsokat lestek… s ugyanekkor a zsidó-magyar fővárosban államforma-változtatás volt a legfőbb gond, papírosalkotmányok szerkesztése a legfőbb feladat, a hadseregbomlasztás a leghalaszthatatlanabb program, mert a nemzetgyilkosságra készülő reszkető vörös lelkiismeret nem akart katonát látni…

A pártok miniszteri tárcákon marakodtak, a bolsevisták újságot alapítottak, világbékét hirdettek, nemzetköziséget hitvallottak és senki sem vette észre, hogy hovatovább nem lesz szükség új államformára, mert nem lesz ország, nem kell majd miniszteri tárca, mert nem lesz hatáskör, nem kell újság, mert úgyis reménytelenül több a szó, a frázis, a beszéd, a jelszó, a rendetlenség, mint a kilátás arra, hogy ebből a hullaszagú országból lesz még valami valaha.

Undok pondrók rezsegtek Magyarország testén kívül-belül, fürge és ellenszenves férgek, és a nagy tetem feküdt mozdulatlanul, önmagát feladva, mint a haldoklóhoz illik.

Férgek osztakoztak kint, férgek tépték egymás szájából a cafatokat bent, húsba és szívbevágó végzések születtek embermilliók sorsa felől, piszkos és izzadt és szemtelen kis hazudozó senkik, analfabéta népecskék izzadttenyerű kis fiskálisai, parazita fajtöredékek rojtos nadrágú kis sajtókulijai dugdosták zsebre egy méltóságos ország becstelenségen szerzett darabjait… csak a nagy Haldoklót nem kérdezte senki, mert az öncsonkító révületében feladta önmagát és elhatározta, hogy azért is meghal.

Ami még élt benne, egy-egy elszigetelt ideggóc volt csupán, amelyekben még nyilallott egyet-egyet a fájdalom, amelyekben még rándult egyet-egyet az élniakarás reflexe, amelyekben még sikoltott egyet-egyet a kétségbeesés, de maga a kormányzó és éltető Lélek ópiumos kábulatba lökve, zavaros, buja és fülledt és részeg álomban fetrengett és nem törődött már semmivel, de semmivel.

Nyomtatható változat