V.

A tót handabandázást eleinte nem vették Eperjesen komolyan. December 11-én, mikor a tótok Kassán kikiáltották a tót köztársaságot, mindenki nevetett Eperjesen.

Hát hogyne! A tótok?! És még hozzá Kassán! Rákóczi fejedelem városában! Tót köztársaságot! Ugyan kérem!

De aztán négy nap múlva, 15-én híre jött, hogy tegnap a csehek megszállottak Trencsént. Erre a hírre a város egyszerre olyan lett, mint a felbolygatott hangyaboly. Mindenki a katonákat ostromolta, hogy most mi lesz. De bizony, szegények, azok se tudták.

Most már a jövőt kutatta aggodalmasan mindenki. A gondtalan nyugalom ideje egyszerre elmúlt. Nem, jelenhetett meg az utcán, vagy nyilvános helyen géppuskás tiszt, hogy azt a kérdést ne szögezték volna a mellének: Most aztán mi lesz?

A csehek trencséni bevonulását követő napok egyikén Kvaszinger Zoltánt ugyancsak megszorongatták.

Kvaszinger félig-meddig tréfával akarta elütni a dolgot.

— Ne féljenek, míg engem látnak.

Egy epés eperjesi magyar számára azonban úgy látszik ez nem volt eléggé megnyugtató felelet, mert fanyarul megjegyezte:

— És mit csináljunk, ha már majd nem látjuk magát?

Rosszindulatú nevetés hangzott fel a savanyú megjegyzésre. Csakúgy sugárzott belőle a polgárok bizalmatlansága a katonaság iránt. Kvaszinger érezte, hogy ezt éppen az iglói géppuskások nem érdemlik meg, és elöntötte a pulykaméreg.

— A katonaság mindig a parancsot kell, hogy teljesítse. Ha az a parancs, hogy védjük a várost, védeni fogjuk, ha meg azt parancsolják, hogy vonuljunk vissza, vissza kell vonulnunk. De, ha ez magukat megnyugtatja, vegyék tudomásul, hogy én egy tapodtat sem mozdulok Eperjesről, ha csak erőszakkal nem visznek — azzal nagy dühösen továbbment.

…A csehek napról-napra közeledtek s aj városban egyre nyomottabb lett a hangulat. Rajnay-Wechter egyre sűrűbben és egyre sürgetőbben küldözgette a jelentéseit a csehek közeledtéről, komoly katonai segítséget kért, hisz egy század géppuskással nem védhette a várost a bizonyára nagy túlerejű csehek ellen, de biztatást egyáltalán nem kapott.

Így teltek a napok egymás után. A hangulat a városban is, a régi laktanyában is egyre nyomottabb lett és igen reményvesztett légkörben érkezett el december 25-ike, a karácsony.

Az utolsó magyar karácsony Eperjesen…

 

A karácsony mindig és mindenütt öröm és békesség. Öröm a gyermekeknek, öröm a felnőtteknek, ilyenkor még a legmostohább életű ember is kibékül két napra a sorssal, az emberiséggel csoda történik, derű és béke száll a földre.

Az eperjesiek mindebből most nem éreztek semmit. A karácsonyi diadalénekek hamisan csengtek, a dísz kopott volt, a gyertyákból nem látszott csak a homály, mindenre, de mindenre rátelepedett egy szörnyű névtelen szorongás, egy közelgő szerencsétlenség szívszorító előérzete, amely kegyetlenül elsikkasztotta az eperjesi magyar gyerekek karácsonyát.

 

Karácsony után végre úgy látszott, hogy azt amit a szocialista kormány eddig elmulasztott, a népköztársaság tíz napi töprengés után megvalósítja, vagyis szembeszáll az eddig minden komoly ellenállás nélkül előnyomuló csehekkel.

December 27-én Rajnay-Wechter parancsot kapott, hogy minden nélkülözhető erőt küldjön Margitfalvára, ahol végre fegyverrel akarják megállítani az egyre elbizakodottabban előnyomuló cseheket.

Ami azt illeti, „nélkülözhető” erő nem állt Rajnay-Wechternek rendelkezésére.

A fél zászlóaljnyi különítményből időközben már elvezényelték a Kovács-századot s a megmaradt egy század a túlontúl bizonytalan időkhöz képest ugyancsak ráfért Eperjesre.

Mivel azonban a csehekről volt szó, és Rajnay-Wechter is, mint minden katona boldog volt, hogy az örökös visszavonulás után végre megkezdődik a katonai ellenállás, meg aztán Kvaszingernek is nagy kedve volt elmenni, jelentette, hogy bár nélkülözhető erő nem áll a rendelkezésére, egy szakaszt két géppuskával, Kvaszinger Zoltán hadnagy parancsnoksága alatt kiküld Margitfalvára.

 

Margitfalva közlekedési szempontból igen fontos pontja volt a Felvidéknek. Ez a közlekedési fontosság adott neki különösebb stratégiai jelentőséget, általánosságban is, mint fontos közlekedési pont, most pedig különösen, amikor a cseh katonai eljárás nem töretlen arcvonal fokozatos előretolása volt, hanem kisebb-nagyobb egységek előrenyomulása magyar területre, amely természetszerűleg közlekedési vonalak, elsősorban vasinak mentén történt.

Margitfalva a Kassa—Oderbergi vasútvonalnak volt egyik állomása, annak az egyetlen vasútvonalnak, amely Csehországot a Felvidék keleti részével összekötötte. Margitfalva tehát kulcsa volt a kelet-felvidéki cseh katonai megszállásnak, mert birtoka az egyetlen kényelmes hadtápvonalnak is birtokát jelentette. Jelentőségét csak növelte az, hogy Kassa, Igló, Eperjes, Munkács, Ungvár csak rajta keresztül volt vasúton megközelíthető.

Most már igen fenyegető helyzete volt. A csehek a valóságban még nem szállották ugyan meg, sőt volt is még néhány főből álló magyar állomásőrsége, a Kassa felé tapogatózó cseh páncélvonatok azonban már többször feltűntek állomásán, sőt néhány napja úgyszólván mindennaposak voltak, mintegy jelezve, hogy a legközelebbi cseh katonai cél Margitfalva lesz.

Az állomásfőnökség egyre sürgetőbb segélykérésére végre belátta a népköztársaság, amelynek honvédelmi minisztere két hét óta maga Károlyi Mihály volt, hogy Margitfalváért tenni kell valamit, mert az állomás katonai szempontból nagyon fontos hely, így aztán a kassai honvédkerület minden nélkülözhető erejét Margitfalvára rendelték.

Ennek a rendelkezésnek a végrehajtása azonban a legnagyobb nehézségekbe ütközött. Karácsony után az idő hirtelen hidegre fordult s a tiszteknek csak kapacitálásokkal, könyörgésekkel, fenyegetőzésekkel sikerült nagy nehezen a Kassán tartózkodó „haderőt” rávenni arra, hogy vonuljon a csehek feltartóztatására Margitfalvára. A forradalom óta eltelt négy hét tökéletesen elég volt arra, hogy minden katonai fegyelmet teljesen elpusztítson.

Ennél a katonai erőnél jelentkezett és kapott beosztást Kvaszinger és szakasza.

 

Már az érkező katonaság kirakodása is a legnagyobb rendetlenséggel történt. Veszekedés, káromkodás, húzódozás, kelletlenség jellemezte az egész műveletet. A terv szerint nagyjából északi-déli irányban kellett volna a védelmi vonalat felvenni, az állomás és a vasútvonal környékét nem akarta azonban egyik csapattest sem elhagyni. Így a harcrend felfejlődése igen nehezen akart kialakulni. A népköztársaság szabadságába belekótyagosodott fejű katonák szidták az időt, a hideget, kijelentették, hogy marhaság az egész, mert a kőkeményre fagyott földbe „az isten se tud lövészárkot ásni”, szóval tele voltak panasszal, kifogással. A tisztek dühösen rimánkodtak, könyörögtek, mert parancsolni nem lehetett. A katona urak minden haragos szóért megsértődtek és állandóan azzal fenyegetőztek, hogy itt hagynak csapot-papot és visszamennek Kassára.

A terv szerint az állomás előtt két kilométerrel fel kellett volna szedni a síneket. Erre a célra egy különítményt akartak összeállítani a tisztek, vállalkozó azonban nem akadt.

— Mi katonák vagyunk, nem napszámosok — jelentették ki az emberek.

Végre hosszas könyörgések után és kellő rumellátmány kilátásba helyezésével sikerült egy különítményt összeszedni, de akkor meg kisült, hogy nincs szerszám. Mire szerszámot tudtak nagy nehezen keríteni, akkorra meg a különítmény tagjai oszoltak szét, és másodikat már nem sikerült összeszedni.

Erre a parancsnokság mit tehetett mást, megpróbálta a pályatestet fegyverrel lezárni, és ebből a célból Kvaszingert és szakaszát az állomástól néhány száz méterrel tolták előre azzal a feladattal, hogy a pályatest két oldalára telepített géppuskákkal zárja le a pályát az Oderberg irányából érkező vasúti erők elől. A pályaudvart meg megrakták a lehetőség szerint emberrel. E célból a szárnyakra nagy nehezen kicsábítgatott erőből kellett néhány egységet bevonni. Mikor az erre vonatkozó parancs a szárnyakra kiment, mindenki be akart jönni az állomásra. A még ki sem alakult harcrendben erre még nagyobb zavar keletkezett.

Így történt, hogy mikor Oderberg irányából feltűnt egy cseh páncélos vonat és az iglói géppuskás szakasz megnyitotta rá a tüzet, a hátul levő zöm harcrendje még mindig nem volt készen. A kavarodás erre egyszerre a tetőfokra hágott, összevissza kezdett mindenki lövöldözni.

A cseh páncélvonat lassan, óvatosan közeledett, mikor azonban kiderült, hogy csak géppuskatűzzel kell számolnia, egyszerre bátrabb lett. Hiába árasztotta el valóságos ólomesővel Kvaszinger két géppuskája, keresztülhatolt az iglóiak vonalán és erős tűz alá vette a fejlődőfélben levő kassaiakat. A pályaudvar területére összpontosított zömben igen hatásosan érvényesült a páncélvonat tüze, már pedig a népköztársaság Linder Bála által nevelt vitézei nem szerették a lövöldözést. A hajnaltól kilencig nagykeservesen felvett védelmi vonal dereka csakhamar átszakadt. A „katonákról” egyszerre kiderült, hogy mégis csak napszámosok.

A derék áttörése csakhamar maga után vonta a szárnyakat is, s nem telt bele egy kis félóra, teljesen felbomlott minden kötelék és futott minden ember a szélrózsa minden irányába.

A legénység nélkül maradt tisztek sírtak a tehetetlen dühtől, nekik sem volt azonban egyéb választásuk, mint visszavonulni.

 

Kvaszinger két géppuskája azonban még mindig ropogott.

A páncélvonatot gyalogsági erők követték, azaz csak követték volna, ha az iglóiak tüze fel nem tartóztatja őket. A dühös géppuskatűz azonban megállította az előnyomulást. Nagy lövöldözés kezdődött csakhamar a csehek részéről is, az iglóiak azonban állták a tüzet és a csehek egy tapodtat sem tudtak előbbre jönni.

Kvaszinger aggodalmaskodva figyelt hátra, mert a tüzelés távolodása az állomás felől egyre gyanúsabb kezdett lenni. Gyanúja csakhamar beigazolódott, mikor az állomás felől egy tiszt rohant feléjük.

— Mi van hátul? — kérdezte Kvaszinger, mikor a tiszt odaért közéjük.

Az csak legyintett egyet megvetően, és dühösen lőni kezdte a kezében levő puskával a cseheket.

— Az első puskalövésre szétszaladt az egész csürhe — mondta megvetően, miközben új tárt nyomott a puskájába. — Nem katonák ezek! Ezek rongy senkiháziak!

Kvaszinger elsápadt.

— Szóval magunkra maradtunk.

A főhadnagy bólintott és elkeseredetten lövöldözött tovább.

A cseh gyalogság két szárnya most kezdett kinyúlni és lassan átkarolta a maroknyi iglói géppuskást.

— Hadnagy úr, ezek be akarnak keríteni bennünket — kiáltott most oda Kvaszingernek az egyik irányzó.

Jól látta azt már Kvaszinger is, de már késő volt. Az állást elhagyni egyenlő lett volna a biztos halállal. Már így is nagy volt a veszteség.

Súlyosbította a helyzetet az is, hogy a vasúti töltés túlsó oldalán levő félszakaszhoz a közeledés szinte teljesen lehetetlenné vált az erős puskatűzben, mert aki felmászott a töltésre, a halál fia volt.

Mindezek betetőzéséül jött már vissza a páncélvonat is.

Ezzel a kör az iglói géppuskások körül bezárult. Itt már hiábavaló volt minden dühös elszántság. A tökéletlenül fedezett szakasz létszáma egyre fogyott. A kettes számú géppuskától már a harmadik irányzót lőtték ki. Kvaszingernek be kellett látnia, hogy ha nem akarja kiirtani szakaszát teljesen, a harcot be kell szüntetni. Fogcsikorgatva engedelmeskedtek tehát a kényszerű helyzetnek… és az iglói géppuskások harmadik szakaszát elfogták. Azaz dehogy volt az már akkor szakasz. Vele, meg az idegen főhadnaggyal együtt összesen ha húszan voltak.

Mikor a csehek közeledtek lefegyverezni őket, Kvaszinger odaszólt az idegen tisztnek.

— Hát téged hogy hívnak, pajtás? Hadd tudjam már legalább, hogy kivel együtt estem fogságba?

— Hubay István főhadnagy vagyok — felelt sötéten a tiszt.

— Én meg Kvaszinger Zoltán vagyok — szólt kezet nyújtva Kvaszinger, de ekkor már a csehek ott is voltak.

Ezzel a margitfalvi csatának végérvényesen vége lett…

 

Még aznap este futár érkezett Iglóról. Jelentette Rajnay-Wechternek, hogy a cseh előnyomulás elől a géppuskás tanfolyam törzse elhagyja Iglót, és Egerbe teszi át székhelyét. A futár parancsot is hozott, hogy a század málházzon azonnal és induljon Egerbe, ahol majd bevonul a törzshöz.

Rajnay-Wechter haladéktalanul megtette a szükséges intézkedéseket. Kvaszingernek és szakaszának sorsáról már délután kapott értesítést. Nagyon sajnálta a derék, örökké jókedvű fiút, meg a szakaszt, amelynek sorsa miatt szemrehányásokat tett magának. Századának ereje így most már három szakasznyira csökkent.

Ezt a három szakaszt másnap vonatra ültette és a 67. gyalogezred pótzászlóaljának néhány ottmaradt tisztjével együtt 58 napi ott tartózkodás után egy teherkocsikból álló szerelvénnyel elhagyta Eperjest.

Az eperjesiek kétségbeesetten vették tudomásul, hogy a város most már védtelen maradt. A költözködő különítményt sokan kísérték ki az állomásra, de miközben aggodalommal telt szívvel néztek a csörömpölő vasúti kocsik után, nem sejtette senki, hogy az iglói géppuskások csonka századának tagjai voltak az utolsó magyar katonák Eperjesen…

Mire a vonat zúgását felszívta a messzeség, Eperjes teljesen védtelen maradt, feltárt kebellel várta a közeledő csehek csapásait…

VI.

Az iglói géppuskások eperjesi különítménye Füzesabonyban érte be az ott veszteglő tanfolyamtörzset.

Rajnay-Wechter jelentése a Kvaszinger-szakasz sorsáról nem volt már újság Mamusich százados előtt. Nagyon lesújtotta őt is a derék tiszt és az értékes szakasz elvesztése, amelynek további sorsáról egyelőre semmit sem tudtak.

Az eperjesi különítmény szerelvényét összekapcsolták a tanfolyamtörzs szerelvényével és még aznap befutottak az egri állomásra, ahova a tanfolyamot Igló megszállása következtében ideiglenesen áttették.

Jellemző volt az általános fejetlenségre, hogy Egerben semmit sem tudtak érkezésükről és még csak helyet sem tudtak adni nekik. Három napig futkosott Mamusich százados Ponciustól Pilátusig, de a zsúfolt laktanyákban egy gyufaszál számára sem volt hely, nemhogy egy olyan nagylétszámú katonai egység számára lett volna, mint amilyen az iglói géppuskás tanfolyam volt. A felvidékről korábban visszavont csapatok már megtöltöttek minden kaszárnyazugot.

Három napig lakott a tanfolyam a vasúti kocsikban, míg végre hosszadalmas telefonálgatások és intézkedések után nagy nehezen Hatvanban kaptak helyet, ahová az új esztendő második napján érkeztek meg.

A törzs, valamint a legénység egy része a Grassalkovich-kastélyban kapott helyet, a többi, Rajnay-Wechter századának nagyobbik fele, a kastéllyal szemben levő templom mögötti régi óvoda épületében helyezkedett el.

Ha azt hitte a sokat hányódott tanfolyam, hogy most már nyugodtabb napok következnek rá, hát tévedett. Még le sem rakták úgyszólván a szerelvényüket, mikor jelentés érkezett, hogy Salgótarjánban tízezer bányász fellázadt, gyilkol, rabol és pusztít, azonnali segítségre van szükség.

Úgy látszik, hogy a tanfolyam, mint valami átkot cipelte a hátán a lázadást, a harcot, a munkát, mintha a Sors maga intézte volna úgy, hogy az iglói géppuskások ezekben a tétlenkedő lelkek számára oly veszélyes időkben egy percre sem maradjanak feladatok nélkül…

 

A kapitalisztikus termelés kifejlődésének első korszakát mindenütt a tőke érdekeinek kizárólagos szem előtt tartása jellemzi, s csak midőn a termelés kiépítése már nagyjából kész, fut csak figyelem a kapitalisztikus termelés szociális velejárójára, a munkáskérdésre.

A kezdeti kapitalizmust mindenkor a szociális közömbösség jellemzi, úgy, hogy mindig az érdekelt munkásság kénytelen sorsa javítását a kezébe venni. Ez történt Angliában az ezernyolcszázas évek elején, ezt csinálták a lyoni és a sziléziai takácsok ötven évvel később, ez a korszak köszöntött be Németországban a hetvenes, nyolcvanas években s ennek a korszaknak el kellett érkeznie a fiatal magyar kapitalizmus számára is.

Mikor a kapitalisztikus termelési rendszer már bizonyos múltra tekinthet vissza, tehát mikorra megerősödik és a szervezettségnek már bizonyos fokát eléri, akkorra a munkásság is eljut tömegerejének öntudatára. A tömegerő öntudata és a szervezett tőke szembenállása megindítja a munka szervezkedését s amint a tömeg szervezetté válik, hatalmi szóval igyekszik beleavatkozni szociális helyzetének szabályozásába. A munkásság követelései mindig a tőke és a fogyasztó zsebét érintik, a tőke tehát a munkásság követeléseinek csak addig tesz eleget, míg azt a fogyasztó rovására képes kielégíteni, mikor azonban ez már piacilag lehetetlenné válik, a további követeléseknek a végletekig ellenszegül. A munkásság szociális emelkedésre irányuló törekvése és a tőke ellenszegülése hozza létre a bérharcot. Ebben a bérharcban a tőkének természetes szövetsége az államhatalom, mert az olcsó termelés azonos érdeke mind a kettőnek, viszont a szociális politika szükségképpen államháztartási terhet jelent. De a tőke a liberális korszakban amúgy is könnyűszerrel megszerezhette magának fegyvertársul az államot, különösen az olyan államokban, ahol egyrészt a kapitalizmus még fiatal volt ahhoz, hogy a tőke és a munka harcát kellő tisztasággal láthatta volna a műveltebb, a vezető, tehát a proletariátustól legtávolabb álló és ösztönösen kapitalisztikus beállítottságú közvélemény, másrészt, ahol a liberális-parlamentárizmus a maga költséges pártpolitikai rendszere folytán ténylegesen és állandóan rá volt szorulva a tőkére s így már csak ezért is kénytelen volt a tőke oldalára állni.

Ennek a helyzetnek következtében a munkásság nemcsak a tőkét, hanem az államot is ellenségének kénytelen tekinteni s ez a körülmény tette a liberális világban a nemzetközi szociálizmus számára oly könnyűvé a helyzetet, nevezetesen azt, hogy a szervezett munkásság tömegerejét egyszerűen birtokba vegye és azt politikai harcában éppen az állam ellen felhasználja.

Tipikus példa volt minderre éppen Magyarország, ahol a munkáskérdés elmérgesedéséhez a fenti általános okok mellett még specifikus magyar okok is járultak. Ezek közül az egyik a Magyarországra kétségkívül jellemző feudalisztikus lelkiség, amely semmi közösséget nem volt képes érezni az egyrészt alacsony műveltségű, másrészt zsidószagú közéleti attitűdjei következtében ellenszenves proletariátusai; a másik a csonka államiság, amely túlterhelvén a magyar politikai életet, nem hagyott helyet, időt és energiát a munkáskérdés számára.

Mindezek ellenére is, mint a többi európai államokban, hosszabb, vagy rövidebb idő alatt, több vagy kevesebb küzdelem árán itt is nyugalmi helyzetbe került volna a munkáskérdés, anélkül, hogy katasztrófát idézett volna elő, ha a szociális mozgalmak korának nem éppen a legkritikusabb szakaszára esik a minden esetben szétziláló hatású háború, amikor a frontokon birkózó nemzeti erő hátában szabadabb lélekzethez jutott a marxi emlőkön nemzetközivé és minden poklokon keresztül egoistává nevelt osztályharcos, műveletlen, sőt félrevezetett munkásság, amely a maga féktelen türelmetlenségében, ha a saját országát felemésztő lángoknál is, de mindenáron a saját pecsenyéjét akarta megsütni.

Minél jobban csökkentette a magyar közgazdaság erejét a világháború, tehát minél időszerűtlenebb lett egy általános, még egy erős közgazdaság számára is súlyos megerőltetést jelentő szociálpolitikai átalakítás végrehajtása, annál nagyobb erővel jelentkezett a munkáspolitikusok ilyenirányú követelése.

A magyar állam tehát valóban tragikus helyzetbe jutott, mert egyrészt a munkásigényeket éppen ezekben az időkben teljesíthette legkevésbé, másrészt egyre fogyatkozó belpolitikai hatalma és ereje egyre nagyobb lovat adott a munkáspolitika letéteményeseként szereplő szociáldemokrácia alá.

A magyar állam tehát tragikus válaszút elé került: vagy teljesíti a munkásság követeléseit, vagy hatalmi szóval szünteti be a munkásság által nemzeti szempontból éppen a legrosszabbkor indított harcot. Az első megoldás a végletekig legyengülj közgazdasági élet összeroppanását idézte volna elő, a másik megoldáshoz meg nem volt a kormánynak bátorsága és talán ereje sem.

Mivel az egyikre nem volt képes, a másikra meg nem merte magát elhatározni az állam, szükségképpen bekövetkezett a forradalom.

 

A magyarországi forradalmat előidéző ezen törvényszerűen ható történelmi erők mellett működött azonban még két olyan tényező is, amely már nem volt szükségképi, amely esetleges volt, de amely éppúgy érvényesítette a maga hatását a magyar katasztrófában, mint a fentiek. Ezen tényezők egyike az volt, hogy ugyanezen időre esik az orosz forradalom, amelynek kívülről behatoló hullámai tragikus eredményességgel segítették a belső bomlasztó erőket, a másika pedig a zsidóság.

 

A zsidóság felelősségéről pro és kontra sokat vitatkoztak a forradalom óta. A zsidó védekezés szerintük megcáfolhatatlan főérve a zsidó ártatlanság mellett az, hogy a zsidóság nem tehető felelőssé a Kun Bélák, Szamuelik, Korvin-Klein Ottók és társaik tetteiért, hiszen a forradalomban szerepeltek nemzsidók is és a forradalom alatt szenvedett a zsidóság is. Az, hogy a forradalomban véletlenül zsidók szerepeltek túlnyomóan, esetlegesség, amelyet a zsidóság őszintén fájlal, de nem tehet róla.

A zsidó felelősség azonban nem Kun Bélánál és társainál fogva áll fenn, hanem sokkal tágabb és mélyebb értelemben. A zsidó felelősség az okokban van. Kun Béla és társai csak jelenség, tünet.

A zsidóság kapitalisztikus kapcsolatai letagadhatatlan, köztudomású valóságok. Általában az egész világon, de Magyarországon különösen a zsidóság és a kapitalizmus majdnem azonos volt.

Nem kevésbé feltűnő azonban, hogy a forradalmasításban szintén a zsidóé a vezető szerep. Furcsa és megdöbbentő, hogy korunk társadalmi rendszerének két legszélső pólusát a korlátlan és antiszociális kapitalizmust, mint a magántulajdon elvének túlzó formáját, és a forradalmi szocializmust, mint a köztulajdon szélsőséges doktrínájának letéteményesét egyformán ez az örökké és mindenütt idegen faj tartja a kezében.

Ebben a tényben nem esetlegességet, hanem törvényszerűséget látni az első pillanatban ellentmondásnak tetszhetik, igazságtalan vexatúrának a zsidóság felé. Hát hogyne! Ha a szegény zsidó kapitalista, akkor is baj, ha szocialista, akkor is baj! A kapitalista zsidókért is, meg a szocialista zsidókért is az egyetemes zsidóságot ütni vak és elfogult antiszemitizmus, semmi más, hiszen két ilyen merőben ellentétes dolgot a zsidó fajiság közös nevezőjére hozni már csak nem lehet talán?

Pedig hát a pénzgyűjtés és a forradalom egy és ugyanazon hatalomra törés két különböző megnyilatkozása.

 

A zsidó nem hazafi, a zsidó nem nemzettag. A zsidó nem magyar, nem német, orosz, angol, vagy francia, a zsidó — zsidó. Ez a nemzeten kívülisége teszi számára világnézetileg könnyűvé a néppusztító, kizsákmányoló pénzszerzést éppúgy, mint a forradalmasító munkát, mert a zsidóban, egyébként érthetően nincs meg a nemzet, a nép sorsával kapcsolatos aggodalmak gátlása.

A forradalmat a zsidó nem a forradalomért csinálja, hisz a zsidó alapjában véve nem anarchista természet. Az anarchia a zsidó számára eszköz csupán, amely a hatalom felé segítse. A gazdag zsidó sohasem anarchista, mert nincs szüksége arra, hogy anarchista legyen a szegény zsidó mindig az.

A zsidót anarchistává teszi az az ellenállás, amit Európa részéről állandóan érez. Európa ösztönösen szorította és szorítja vissza a zsidót minden vonalon.

A zsidó a keresztény világban sohasem volt és soha sem lesz vendég. A zsidó csak mint hódító teheti be a lábát a keresztény világ bármelyik pontjára. Éppen azért a zsidó biztonságérzet alapja sohasem volt a szeretet, hanem mindig csak a hatalom. A hatalomnélküli zsidó sorsa keserves sors, a hatalomnélküli zsidó élete boldogtalan élet.

A zsidó hatalomvágy tehát nem csupán a minden ember természetes vágya a hatalom után, a zsidónak a hatalom nélkülözhetetlen életszükséglet, mint a gyarmati fehér embernek a revolver.

Az a zsidó tehát, amelyik nem eléggé gazdag ahhoz, hogy a gazdag zsidó szabadságát és hatalmát birtokba vehesse, nekifeszül az őt visszaszorító korlátoknak, amelyeket forradalommal igyekszik eltávolítani.

A hatalomra törő magyarországi zsidóság forradalom-előkészítő tevékenysége tehát érthető és logikus.

A forradalom számára az előfeltételeket a kapitalista zsidóság teremtette meg. A kapitalista termelési rendszer zsúfolta földrajzilag össze, zsákmányolta ki, és keserítette el a tömegeket. A kapitalista zsidó a forradalom pioneerja.

Persze balgaság volna azt állítani, hogy a zsidók a kapitalizmust kizárólag a forradalom előkészítésére teremtették volna meg. Sőt azt sem lehet bizonyosra állítani, hogy egy nemzsidó kapitalizmus nem idézett volna elő forradalmat, bár egy keresztény kapitalizmus mind formáiban, mind fejlődésében egészen bizonyosan más lett volna, mint az, amit a liberalizmus alkotott; tény azonban az, hogy a kapitalizmus forradalom-előidéző ok volt. Ha közvetett ok is volt, de ok volt. És az is tény, hogy ez a kapitalizmus: zsidó kapitalizmus.

A zsidó kapitalizmus által kizsákmányolt munkásság kollektív elkeseredését gyakorlatilag a szocializmus értékesítette, amely szintén — zsidó. A zsidó szocialista vezetők csakhamar felfedezték, nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt Európában, hogy a szervezett munkásság erőt jelent és hogy ez az erő alkalomadtán borzalmas fegyver. Mi sem természetesebb annál, mint hogy ezt a fegyvert is igyekezett a hatalomra törő zsidóság megkaparintani, ami a nacionalista tényezők, elsősorban magának az államnak közömbössége következtében teljes mértékben sikerült is, így aztán a forradalom mind a két fogantyúja a zsidóság kezében volt.

A kapitalizmusnak és a szocializmusnak, mint két ellentétes erőnek kisülése a szociális forradalom. Ez megcáfolhatatlan. Mind a kapitalizmust, mind a szocializmust a zsidóság irányította Magyarországon. Ez letagadhatatlan.

Tegyük fel tehát a kérdést: Túl a szereplő személyeken, oka-e hát a forradalomnak a zsidóság?…

 

Kun Béla szakszervezeti tisztviselő volt, akit sikkasztása miatt elbocsájtottak. Vagyontalan szegény zsidó volt, tehát újságíró akart lenni. Magyarországon az ügyetlen és szegény zsidók újságíróknak csaptak fel. Neki azonban, annak ellenére, hogy zsidó volt, még ez sem sikerült.

Hiába, tehetségtelen volt.

Kell-e több egy zsidónak ahhoz, hogy anarchista legyen?

Kun Bélát komolyan vették Oroszországban és pénzt adtak neki. 1918-ban került haza a bomlás idején, amikor az enervált magyar társadalom részéről már nem volt semmi ellenállás.

Mi kell több egy zsidónak ahhoz, hogy belevesse magát a forradalomba, különösen, ha azt veszély nélkül teheti? Már pedig Magyarországon 1918-ban veszély nélkül lehetett kacérkodni a forradalommal. Mások is azt csinálták.

Kun Béla tehát féktelen kommunista agitációt kezdett, különösen a vidéki ipari központokban.

Így jutott el karácsony másodnapján Salgótarjánba…

Nyomtatható változat