HARMADIK KÖNYV

XVIII.

Valahol a park bokrai mélyén diadalmas nászindulót fújt egy szerelmes fülemile…

Fülledt meleg párák szálltak fel a földből, teli furcsa és nyugtalanító illatokkal. A virágokból részegítően ömlöttek az éjszaka párái. Buja kábulatban lihegett az egész park ezen a csodálatos májusi éjszakán.

A hold már régen lement, a sápadt világosság teljesen felszívódott az égboltozatról, a tárgyak körvonalai letörlődtek az éjszaka táblájáról s most tömör sötétség borított mindent.

Gleviczky kadét kitágult szemmel meredt a sötétségbe. Remegő orrcimpái mohón szívták be a mámorító szagokat, valami enyhe, és édes, de mégis ijesztő kábulatot érzett, és azt, hogy jó volna most lehullani a párákban megtisztult fiatal fűre és sírni egy nagyot, hogy megszabaduljon attól az ismeretlen, ijesztő és szépséges valamitől, aminek nem tudta a nevét, amelyről pontosan nem is tudott számot adni magának, s amely homályosan és nyugtalanítóan dörömbölt benne már napok óta.

Gleviczky kadét tizenöt éves volt és most ezen a megejtő szépségű éjszakán találkozott először személyesen és közvetlenül a tavasszal.

A csalogány most elhallgatott s a teljes és mélységes sötétség beálltával teljes és mélységes lett a csend is, amely azonban nem kongó volt és üres, mint az elhagyatott templomok belsejének mozdulatlansága, hanem aktív csönd volt, teli volt apró neszekkel, amelyek külön-külön felfoghatatlanok, együtt azonban azt a folyamatos és érzékelhető valamit adják, amire külön szó nincs, amely korántsem negatívum, hanem nagyon is pozitív valóság, ami hallható és hallgatható s amit a tökéletlen emberi nyelv mégis szintén csendnek kénytelen nevezni.

Fél négy lehetett éjfél után, a hajnal előtti óra, a legéjszakább éjszaka.

Gleviczky kadét tovább indult, hogy körútját befejezze és visszamenjen a kastélyba, az őrszobába. Gleviczky kadét szolgálatban volt s e pillanatban bajtársai álma fölött őrködött.

Már éppen indulni akart, mikor fojtott suttogásra lett figyelmes. Az éjszakai figyelésben érzékennyé vált hallása rögtön felfogta az éjszakai neszezéstől olyan élesen elütő ritmustalan zajt.

A tanfolyam helyzete villant fel benne és egyszerre minden idegszála megfeszült. Nesztelenül lopakodott a zaj irányába, majd a kerítéshez közel megállott.

— Odébb állítsa, elvtárs — hallotta most tisztán a sötétből.

Fémes csörrenés hallatszott, majd néhány kattanás, s az ő géppuskás-füle egyszerre felismerte a zajt, a géppuska-telepítés annyira ismert jellegzetes zörejeit.

— Itt támadás készül — dobolt halántékában a veszély riadója, és éppoly nesztelenül, ahogy jött, indult visszafelé. Mikor a kastély épületét elérte, gyorsított, a végén már rohant s a következő pillanatban felvijjogott a kastély kis harangjának éles hangja. Gleviczky kadét húzta, rángatta kétségbeesett erővel, majd elengedve a kötelet, berontott az épületbe.

— Fegyverbe! Fegyverbe! Támadááás!

A kastély a következő pillanatban nyüzsögni kezdett, mint a felzavart hangyaboly. Az őrség egy géppuskával kirohant, a pihenők lázasan öltözködni kezdtek.

A kis Gleviczky el sem tudta lihegni Mamusich századosnak a jelentését, mikor odakint egyszerre ropogni kezdtek a gépfegyverek, majd egyszercsak mély dördülés hallatszott.

— Pong!

Mamusich felkapta a fejét.

— Hű, ezek aknavetővel dolgoznak!

Most gyors egymásutánban két csattanás.

— Pakk! Pakk!

— Ezek gyalogsági ágyúk! Mi van itt atyaúristen?

Mamusich rohant intézkedni.

Most megint: pong! és a következő pillanatban hatalmas dörej bent az épületben.

Mintha ez lett volna a vezényszó, most már kelepelni kezdtek az iglóiak géppuskái is.

A tisztek egymás után érkeztek le a hallba.

— Mi az? Mi van odakint?

Egy perc múlva Gyurján Árpád hadnagy hozta a helyzetjelentést:

— A kastély körül van véve.

 

Az iglói géppuskások elszállásolása a Rajnay-Wechter különítmény visszaérkezése után megint ugyanolyan volt, mint eredetileg. A törzs és a törzsosztag a Grassalkovich-kastélyban, Rajnay-Wechter százada pedig a templom mögött levő régi óvodában. Volt még egy állandó őrség az állomáson is. A kastély, az óvodai és az állomás között tábor; telefonösszeköttetés állott fenn, azonkívül mind a két egységnek volt állandó küldönce a törzsnél a kastélyban.

 

Rajnay-Wechter későn aludt el. A tizenegy óra még a századjánál találta, a régi óvodában. Éjfél körül járt az idő, mikor lefeküdt, de még sokáig nem jött álom a szemére. Nyugtalanság kínozta, a gondolatai össze-vissza jártak. A mozgalom problémái gyötörték, bizonytalanságot érzett önmagában is, és nyugtalanította az a tudat, hogy ez a határozatlanság nem vezet jóra. Rádöbbent, hogy már maga sem bízik a sikerben és ez nagyon megijesztette. Tépelődő gondolatai egyre rendszertelenebbek lettek, össze-vissza jutott az eszébe sok minden jelentős és jelentéktelen esemény a közel öt esztendeje tartó háborús zűrzavarból, amelyek most rendetlenül kavarogtak fáradt agyvelejében. Az anyja jutott az eszébe, a sírós, ijedt szeme, meg a reszkető szája széle, úgy, ahogyan utoljára látta, aztán hirtelenül a frontra gondolt, hirtelen felködlött előtte a Strypa-part, az orosz-lengyel mezők, az árkok, amelyekben feküdt a pokoli hőségben. Most eszébe jutott, hogy egyszer a tarkóját kegyetlenül sütötte a nap és mozdulni sem lehetett, mert az orosz támadott…

…Igen semmi kétség, az orosz támadni készül, tisztára bolondok ezek… világos nappal… a gyalogsági tűz is egyre erősebb, géppuska, géppuskák… sok-sok géppuska kattog… de milyen pokoli zajt csapnak és milyen disznó meleg ez a július…. tizenötben nem volt ilyen meleg júliusban… az ember nem bírja már a ruhát… és ez a géppuskaropogás, hát ez kibírhatatlan!

Hirtelen felült. Csuromvizes volt az izzadtságtól.

— Mi ez? Hát hol is vagyok én most? Ja, Hatvan, persze. De minek szólnak olyan veszettül a géppuskák? Vagy álmodom még mindig?

Felugrott a heverőről, amelyen feküdt, félig levetkezve, úgy katonakényelemben, nadrágban, csizmában.

Odakint géppuskák, meg egyéb fegyverek ropogtak, majd: pong! — bődült el egy aknavető.

— Még aknavető is — riadt meg. — Mi van itt?

Most gyalogsági ágyúk csattogtak, majd ugyanabban a pillanatbaji dörömböltek az ajtón.

A zubbonyát húzta éppen, az egyik karja már benne is volt a zubbony ujjában, úgy ment ajtót nyitni.

Ertl telefonista lépett be.

— Mi az a lövöldözés odakint?

— Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, a vörösök körülvették a kastélyt és…

Ebben a pillanatban megint — Pong! — utána csörömpölés és robbanás a másik szobában.

Az ablaküvegek megcsörrentek, és a mennyezetről peregni kezdett a vakolat.

— Szent Isten, a százados úr szobája…

— A százados úr már rég lent van!

Rajnay-Wechter a derékszíját csatolta már menetközben, kifelé.

— Az óvoda? — szólt hátra az utána loholó tizedesnek.

— Arrúl csend van.

Rajnay-Wechter berohant az irodába és felcsengette az óvodát.

— Itt Tóth Tamás tiszthelyettes, ügyeletes altiszt — hallatszott a készülékből.

— Mi van ott maguknál?

— Itt nincs semmi. Motorzúgást hallottam, mire a napost, Kassay Mihályt kiküldtem a kastély felé szétnézni, de még nem jött vissza. Közben lövéseket hallottam, mire a készenlétben levő szakaszt felriasztottam, most aztán várjuk a parancsot.

— Figyeljen! Felriasztja a többit is! Kivezeti a templom mögötti részre őket a következőképpen: A templom két oldala irányában előnyomul két-két puska, a két párhuzamos utcában jobbról is balról is másik két-két puska, amelyek a háztömböket megkerülve két oldalról zárják le a kastély és a templom közötti teret. A puskák tüzeléssel nyomulnak előre, s ha az összes puskák beérkeztek, támadnak. Megértett?

— Igenis!

— Siessen!

Rajnay-Wechter lecsapta a kagylót és kirohant.

Kint a hallban nagy volt a szaladgálás. Csak nagy nehezen sikerült elcsípni egy rohanó tisztet.

— Mi van?

— Mamusich Ferkó két puskával a parkon át kiment, s most a kastély két oldala felől támad.

— Remek! Az enyémek meg a templom felől jönnek.

Közben a lövöldözés egyre erősebb lett. A kastélyt már a harmadik telitalálat érte.

Rajnay-Wechter kirohant a parkba, végigszaladt a fák között, majd átugrott a kerítésen, és nagyot kerülve futni kezdett az óvoda felé.

 

Kassay Mihály napos tizedes szolgálata éjfélig tartott s amint felváltották, rögtön lefeküdt. Sietett a lefekvéssel, mert a négy óra pihenő kétségbeejtően rövid, gyorsan elrepül és négykor újra szolgálatba kell állnia. Ruhástól dűlt le, amint ez szolgálatban kötelező, és a következő percben már horkolt is.

Arra ébredt, hogy kegyetlenül rázza valaki. Dühösen rúgott egyet, de hogy a rázás nem maradt abba, nagy nehezen kinyitotta a szemét.

Tóth Tamás tiszthelyettes állt a fekvőhely mellett.

— Keljen csak gyorsan, Kassay! A kastély felöl motorzúgás hallatszott, meg kell nézni mi lehet ott.

Kassay kábultan tápászkodott fel.

— Hány óra, tiszthelyettes úr?

— Négy felé jár.

Kassay bizonytalan kézzel csatolta fel derékszíját s miközben álmosan nyúlt a puskája után, azon tűnődött, hogy ha az órák nem bizonyítanák, esküdni merne, hogy öt perccel ezelőtt feküdt le.

A tiszthelyettes nyilvánvaló izgatottságából nem ragadt rá semmi. Meg sem értette tökéletesen, hogy miért is kell megnéznie a kastély környékét, csak ment gépiesen, vitte előre a kapott parancs.

Puskája hanyagul lógott a vállán s amint az álomtól még mindig kábultan befordult egy házsaroknál, hirtelen rákiáltottak.

— Állj !

Ösztönösen megállt, hirtelen teljesen éber lett és szemét kimeresztve próbálta megállapítani az előtte levő bizonytalan folt kilétét.

Hirtelen egy bőrkabátos alak árnyképe bontakozott ki a homályból a közvetlen közelségben.

Az árnyék revolvert szegezett rá.

— Hova megy?

— A kastélyba.

— Minek?

— Megnézem mi van ott?

— Honnan jön?

— Az óvodából.

Eddig egészen gépiesen felelgetett, de most hirtelen rádöbbent arra, hogy ő tulajdonképpen szolgálatban levő katona, neki fegyvere van és hát micsoda szemtelenség az, hogy őt itt valaki faggatja… ő meg tisztára meghülyült, hogy ilyen engedelmesen felelget. Gyorsan a puskája után kapott.

A revolvert feljebb emelték.

— Ide azt a puskát! — csattant fel az árnyék.

— Miért adjam én oda a puskát — kérdezte Kassay méltatlankodva, de közben érezte, hogy a puskával már régen elkésett. — Ki maga? Kitől kapott arra parancsot, hogy tőlem a puskát követelje?

Ekkorra a templom felől még öt-hat bőrkabátos alak ért oda hozzájuk, akik közül az egyik, hallva Kassay kérdését, azt mondta, hogy ő a parancsnok és hogy Kassay adja át a fegyvert.

A bőrkabátosok mindegyike revolvert szorongatott a kezében. Kassay látta, hogy itt védekezésre nem gondolhat és kelletlenül átadta a fegyverét.

Most az, aki azt állította magáról, hogy ő a parancsnok, rámutatott a ház falára.

— Álljon oda a falhoz.

Kassay hátán egyszerre végigfutott a hideg.

— Ezek most agyonlőnek — rémült át rajta a gondolat. Nem tudta hirtelenében mit kellene csinálnia. Menjen? Ne menjen? Mit lehetne itt tenni?

Gyorsan körülnézett megoldást keresve, de be kellett látnia, hogy semmit se tehet.

A parancsnokot dühbe hozta ez a tétovázás. Ráordított Kassayra.

— Álljon oda, az anyja mindenit, mert mindjárt keresztül lövöm — azzal felemelte a revolvert.

Kassay most már ugrott, mint akin ostorral vágnak végig.

A fal mellett két helybeli vörösőr fogadta vigyorogva. Puska volt náluk.

— Ezek hívták hát ezt a bandát ide — gondolta dühös ijedtséggel.

Kassay következtetése egészen természetes volt. A helybeli vörösőrök nem szerették a kastélybeli katonákat. Január óta állandó volt a súrlódás köztük, amely sok kisebb-nagyobb verekedést idézett elő, amelyekben mindig a vörösőrök húzták a rövidebbet. A cívódás még a helybeli sajtóorgánumban is folytatódott gúnyversekben, amelyeket a vörösőrök, meg az iglóiak házi költője, Meskó Cyrill, váltottak egymással. Hiába egy unalmas garnizon-élet télen sok furcsaságot produkál.

…Közben alig észrevehető átmenettel szürkülni kezdett.

Kassay most már felfedezte a többi bőrkabátost is. Egy teherautóról lőszert raktak le lázas sietséggel.

Most a kastély túlsó oldala felől egyszerre felugatott egy géppuska, majd nem sokkal utána elbődült egy aknavető.

Csakhamar Kassay is felfedezett a szürkületben a teherautótól nem messze egy másik aknavetőt meg egy kiskaliberű gyalogsági ágyút, majd nem sokkal utána kibontakozott a szürkületből egy géppuska sziluettje is. A lőszerszámok körül szintén bőrkabátosok tevékenykedtek.

Nem telt bele két perc, munkába léptek ezek a fegyverek is.

A zenebona egyre nagyobb lett, mert a kastély felől most újabb géppuskák kezdtek ropogni.

— Ezek már a kastélybeliek — állapította meg Kassay s szorongása lassan kezdett alábbhagyni.

Újabb néhány perc telhetett el, mikor egyszerre bal felől ugatott fel egy géppuska, majd utána még egy csomó a térbe torkolló utcákból.

Kassay most már ujjongott.

— Ez már az óvoda! — villant egyet a szeme és a két vörösőrre sandított.

Azok arcán már szorongás kezdte felváltani az előbbi győzelmes vigyort.

A bőrkabátosok csoportja is, mintha nyugtalankodni kezdett volna.

A teherautó környékén most kis porfelhők támadtak a földön, a géppuskagolyók becsapódásai. A bőrkabátosok géppuskájának irányzója hirtelen abbahagyta a tüzelést, és odaugrott a Kassayék csoportjához a ház fedezete alá.

— Belőttek! — mondta a parancsnoknak.

— A fene, aki téged megesz! Ha elsül egy puska, téged mindjárt „belőnek” — felelt egy másik bőrkabátos dühösen és kiugrott a géppuskához, de egy rövid sorozat után káromkodva az is visszaugrott.

— Meglőttek — jajgatott szitkozódva és rázta a balkezét.

A bőrkabát ujjából fröcsögött a vér.

A zavar és az idegesség egyre nagyobb lett a fal mellett álló csoportban. Látszott rajtuk, hogy ellenállásra nem számítottak.

Közben elhallgatott az aknavető is. A kezelőlegénység egyik tagja hirtelen szétcsapta a kezeit, arcra bukott és ott maradt a földön mozdulatlanul. A másik kettő erre ijedten odarohant a fal mellé.

Most az a bőrkabátos szólalt meg, akit az előbb „belőttek”.

— Jó lesz pucolni innen!

A parancsnok káromkodva tiltakozott az indítvány ellen, ami azonban teljesen felesleges volt már akkor, mert az utcatorkolatokban egymásután bukkantak elő az előrenyomuló iglóiak géppuskái.

A tér minden oldalról körül volt zárva. Innen már nem lehetett „megpucolni.”

A fal mellett állongó bőrkabátosok tehetetlen topogása a körülzárás láttára egyszerre valóságos pánikká növekedett. Az iglói géppuskák ólomesője a házfal melletti szűk holttérre zsúfolt már ekkor vagy 15—20 bőrkabátost, akik mint a befogott patkányok futkostak ide-oda.

A parancsnok most kegyeskedett Kassayt újra észrevenni. Odament hozzá.

— Nini, hisz maga is vörös — mondta sietve, és Kassay sapkájára mutatott, amelyen a tegnapi parancs következtében ott virított a vörös szalag. — Hisz itt akkor valami tévedés van! — tette hozzá meglepetést mutató hangon.

Kassay gúnyosan figyelte az erőlködést.

— Hát persze! — mondta félmosollyal.

A parancsnok nem vette észre, vagy inkább talán nem akarta észrevenni a gúnyt.

— Meg kéne nekik magyarázni, hogy tévedés van a dologban — intett a fejével idegesen a térre meredő iglói géppuskák felé.

De Kassay figyelmét ekkor már más kötötte le.

A tér túlsó oldalán hirtelen felfedezte Rajnay-Wechter főhadnagy alakját, majd úgyszólván ugyanebben a pillanatban, balról az egyik utcatorokból szuronyok csillantak elő. A második szakasz indult be a térre és a rohanó legénység élén Tóth Tamás tiszthelyettes alakja bontakozott ki a hajnal párából. Puska volt a balkezében Tóth Tamásnak, a jobbjában meg kézigránátot forgatott, mint valami buzogányt és rohant előre.

— Előre iglóiak — bömbölte túlharsogva a puskaropogást és csoportja zúdult utána, mint a fergeteg.

Nagyszerű, lenyűgöző látvány volt ez a Tóth Tamás, amint alakját megnövesztette a párák bizonytalansága, nagyszerű volt és lenyűgöző, mintha a hajnali párák nyugtalanító mélységeiben ott örvénylett volna szálas alakja mögött szilaj és rikoltozó emléke minden hajrának Katalaunumtól Limanováig.

A bőrkabátosok nem is várták be a rohamot. A revolverek, a puskák pillanatok alatt a földön voltak s a vitéz Lenin-fiúk feltartott kezekkel üvöltötték:

— Ne bántsatok, testvérek!

Tóth Tamás csoportja egy szemvillanás alatt körülkapta a bőrkabátosokat.

Rövidesen más bőrkabátos csoportokat is kezdtek keresztülvezetni a téren.

Az utcatorkolatokban, meg a keresztülhaladó országúton akkorra már kíváncsi civilek is kezdtek gyülekezni, akik egyre népesedő csődületben nézték a bőrkabátosok összeterelését.

Egy szőke gyulladásos szemű terrorfiú megpróbált dikciózni, hogy az egész dolog tévedés volt, és hogy ők tudják, hogy az iglóiak is proletárok és ők nem akarják az iglóiakat bántani, mire nagy röhögés támadt s erre a gyulladásos szemű elhallgatott.

Időközben kivilágosodott.

A templom toronysisakja már lángolni kezdett a kelő nap rávetődő sugaraiban, majd ez a ragyogás lassan kúszott egyre lejjebb és lejjebb, elérte a toronyórát, amelynek számlapja egyszerre előtűnt.

Hat óra volt.

A Lenin-fiúk támadása le volt verve…

 

A bőrkabátosokon aratott győzelem eredménye volt négy teherautó, két aknavető, két gyalogsági ágyú, három géppuska, meg csomó egyéb fegyver. Emberben a terroristák vesztesége három halott és vagy nyolcvan fogoly, köztük sok sebesült.

Az iglóiak részéről négyen sebesültek meg.

Az elfogott Lenin-fiúkat egy csomóban terelték a kastély udvarára, s miután a fontosabb utcakeresztezésekhez géppuskákat telepítettek, a legénység zöme visszavonult körleteibe, a tisztek közül meg néhányan a kastély halljában gyülekeztek tanácskozni afelől, hogy mi legyen a bőrkabátosokkal.

S bizony ez nagyon fogas kérdés volt.

A megbeszélés azonban úgyszólván meg sem kezdődött, mikor küldönc érkezett az állomásról. Bartosievics küldte azzal a jelentéssel, hogy a csepeli vasas-dandár egy üteggel megérkezett, Hatvan előtt kirak és a község körülzárását megkezdte.

A jelentés felolvasását dermedt csend követte. Mozdulatlanná meredt mindenki, csak a játékos májusi napnak egy nevető sugara táncolt a padlón…

 

Megoldás nem volt sehol, pedig cselekedni eszeveszett gyorsasággal kellett volna.

Végül is Mamusich százados szólalt meg nehéz sóhaj után.

— Egy tüzérséggel támogatott dandárral szemben a harcot felvenni őrültség volna: ez az igazság. Nemcsak minket mészárolnának le, hanem a tüzérségi tűz borzalmas rombolást idézne elő a községben is. Ennek a felelősségét én nem vállalom.

Mamusich százados szavai úgy hullottak, mint a göröngyök a koporsóra.

— Más megoldást nem látok, minthogy kimegyek a vasasok elé és megpróbálok velük egyezkedni, úgy, amint lehet. Ha már nekünk végünk, legalább a legénységet mentsük meg. A játéknak most már vége. Nekünk már csak egy feladatunk lehet, tagadni mindent, ami tagadható, s amit nem lehet tagadni, azért vállalnunk kell a felelősséget, kizárólagosan nekünk, tiszteknek. Bár Bartosievics talán még ki tudna bennünket, tiszteket, szöktetni ebből az egérfogóból, de a legénységet cserbenhagyni becstelenség volna. A legénységért helyt kell állnunk!

A tisztek lehorgasztott fejjel hallgatták Mamusich százados szavait. Mikor befejezte, süket csend támadt. Nem volt mondanivalója senkinek. Mi is lett volna?…

Rajnay-Wechter halálsápadtan állt az asztal mellett. Úgy érezte, hogy mint az ellenforradalmi eszme egyik főmozgatója, ő az oka mindennek. S arai még keservesebb volt, úgy érezte, hogy a többiek is ezt gondolják magukban, elsősorban az a sebhelyes arcú katona, aki olyan nobilis módon igyekezett elkerülni azt, hogy egyetlen szóval, hogy egyetlen erősebb hangsúllyal, vagy tekintettel még csak sejtesse is, hogy a lelke mélyén az ő fiatalos túlzását okolja valamiért.

Most körülnézett. Végigvizsgálta egymás után a bajtársak kemény arcát, de nem volt sehol a szemrehányásnak még csak nyoma sem. Nagyok, rettentő nagyok és urak, és férfiak voltak ezek a katonatisztek.

Rajnay-Wechter nem bírta tovább ezt a megrendítő gavallériát. Rekedten megszólalt.

— Én voltam az értelmi szerző. Illő, hogy én viseljem a következményeket is. Majd én állok oda a felelősséget vállalni.

Mamusich százados, ránézett.

— Már megint ez a fiatalos szamárkodás. Éppen te nem vállalhatsz semmit, mert mi talán több-kevesebb büntetéssel még esetleg megúszhatjuk ezt az ügyet, de téged biztosan felakasztanának.

— De…

Mamusich fáradt türelmetlenséggel intette le.

— Csak semmi romantikus gesztust! Utálom a romantikát. Ennek a nyomorult országnak élő emberek kellenek, nem romantikus hullák. Te ne legénykedj! Te a legokosabban tennéd, ha sürgősen kámforrá válnál. Te olyan messzire mentél itt is, Miskolcon is, hogy te szépszerivel nem kerülhetsz ki ebből a csávából.

— Egy tapodtat se mehetek a tanfolyamtól.

Mamusich dühösen ránézett, majd vállat vont.

— Ha te makacskodsz, nem segíthetek. En mindenesetre sajnállak. Kár lesz érted! — azzal felállt.

Végignézett a tiszteken. Sóhajtott egy nagyot, mint aki előtt nehéz kötelesség áll, és csendesen, letörten megindult, ki a csepeli vasasok elé, megalázkodni a fiaiért… tárgyalni… menteni, ami menthető…

 

Nyolc óra tájban ijedten rohant be az óvodaépületbe a sorompóőr.

— Fiúk, körül vagyunk véve!

A században általános lett a megrökönyödés. A következő pillanatban felugrált mindenki. Egyesek a puskák után kaptak, egy csomóan kitódultak az udvarra.

Kint ijesztő látvány fogadta őket. Az épület körül egy méteres távközben fegyveres emberek álltak lövésre kész puskával. Az óvoda valóban teljesen körül volt véve, szorosabban és tökéletesebben körülvéve már nem is lehetett volna. Azok, akik kirohantak kétségbeesetten somfordáltak vissza.

Mindenki Tóth Tamást kezdte most ostromolni.

— Mi lesz most, tiszthelyettes úr?

Tóth Tamás nem vesztette el a fejét.

— Hogy mi lesz, majd megkapjuk parancsban. Addig is azonban a géppuskákat felszerelni, betölteni, zárócsapok a puskákon nyitva legyenek. Ide be nem eresztünk senkit.

— Hát oszt mit csinálunk?

— Mit? Várunk!

Egy félórái ténfergés következett, majd az ablaknál levők felkiáltottak.

— Jön a százados úr!

Mamusich valóban jött. Hat bőrkabátos kísérte felvont revolverrel. Az arca éveket öregedett reggel óta.

A hangjára alig lehetett ráismerni.

— Fiúk, tegyétek le a fegyvert.

Az emberek értelmetlenül bámultak rá. Amit azonban a szavaiból nem értettek, azt kiolvasták az arcából, a magatartásából. Mamusich százados teljesen le volt törve.

Pillanatokig tartott a dermedt csend, majd az iglói géppuskások kelletlenül, habozva egymás után kezdték a fegyvereket letenni.

Öt perc múlva fegyvertelenül sorakoztatták őket az udvaron és megindították őket a kastély, felé.

A hatvani ellenforradalomnak vége lett…

XIX.

Mamusich százados úgyszólván a hátán hozta a faluba a vasasokat. Odakint nem bántották, csak a fegyvereit vették el tőle. Egyébként a parancsnok mellett jött, mögöttük meg a zászlóalj kettős rendekben.

Rajnay-Wechter főhadnagy a községhaza előtt találkozott velük. Mikor meglátta a parancsnok mellett békésen lépdelő Mamusich alakját, hirtelen átfutott rajta az öröm. Felvillanyozva sietett elébük, mikor azonban közelükbe ért, egyszerre látta, hogy valami baj van.

Mamusich arca a legreménytelenebb csüggedést tükrözte vissza.

— Főhadnagy elvtárs, adja át a fegyvereit — mordult rá a Mamusich mellett lépdelő parancsnok.

Akkor vette észre, hogy Mamusich fegyvertelen.

Sápadtan csatolta le a kardját és a derékszíját, amelyen a revolvertáskája lógott. Most már megbánta, hogy hozzájuk csatlakozott, és ott akarta hagyni őket. De a parancsnok nem engedte.

— Jöjjön csak velünk.

A községben a reggel kitelepített géppuskafészkeket egymás után szerelték le a vasasok.

Az iglóiak el voltak keseredve, de parancsnokaik láttára eszükbe sem jutott védekezni.

A park város felőli sarkához telepített géppuskánál az öregebbik Tarján minden áron lőni akart. Az öccse rántotta le a kezét az utolsó pillanatban. A hüvelykujja már az elsütő billentyűn volt.

Tíz percen belül tizennégy tiszt le volt tartóztatva, és a bőrkabátosok visszakapva fegyvereiket, rögtön hozzákezdtek a kastélybeli legénység lefegyverzéséhez. A csepeliek azt hitték, hogy a dolog ezzel be is fejeződött, de a bőrkabátosok felvilágosították őket, hogy a „banda” veszélyesebb része az óvodában van, és hogy azokkal jó lesz vigyázni.

Öt perc múlva az egész zászlóalj az óvodát vette körül.

 

A dolgok irányítását egyszerre a hangját visszanyert bőrkabátos parancsnok vette át, aki hatodmagával körülkapva Mamusichot, meg Rajnay-Wechtert, a postára cipelte őket, ahol telefonon felhívta Budapestet.

A kapcsolás után, amint a párbeszédből kivehető volt, Korvin elvtárs jelentkezett, akinek a parancsnok fölényes hangon jelentette, hogy a hatvani ellenforradalmi kísérletet leverték, a fehér tiszteket elfogták és teherautón azonnal útnak indítják őket Pestre a további eljárás végett.

Mikor a postáról kijöttek, az egyik bőrkabátos a parancsnokhoz fordult.

— Hát az óvodabeliekkel mi lesz? Azok még nincsenek leszerelve és alighanem védekezni fognak!

Most, hogy a többi is odafigyelt, Mamusich hirtelen odasúgta Rajnay-Wechternek:

— Te meg menekülj, ha tudsz, mert téged biztosan felkötnek!

A parancsnok most Mamusichhoz fordult.

— Valamit csináljanak az óvodabeliekkel, mert ha el mernek sütni egy puskát, mi halomra lövöldözzük az egész társaságot.

Mamusich vállat vont.

— Én nemigen tudok velük mit csinálni. A főhadnagy úr a parancsnokuk — mondta Rajnay-Wechter felé intve és közben észre sem vette, hogy a tilos „úr” szót használta.

— Úr? — ordított rá a parancsnok. — Mi az az úr?

Mamusich ismét vállat vont.

— Hát: elvtárs!

A parancsnok dühösen nézett rájuk, majd Rajnay-Wechterhez intézve szavait, megszólalt.

— Hány ember van az óvodában?

— Egy század.

— Van géppuskájuk is?

— Hát hogyne volna! Hisz géppuskás század!

— Hány géppuskájuk van?

— Tizenhat — hazudta Rajnay-Wechter szemrebbenés nélkül, pedig tudta, hogy csak négy van, a többi ki volt telepítve és azokat már leszerelték.

A bőrkabátosok összenéztek.

— Maga a századparancsnok? — folytatta a bőrkabátos tovább a faggatást.

— Én.

— És hallgatnak magára?

A kérdés nagyon jellemző volt.

— Hát persze, hogy hallgatnak.

— Hát menjen előre és figyelmeztesse őket, hogy ne merjenek lőni, ha kedves az életük — mondta a parancsnok egy pillanatnyi hallgatás után.

Hiába, féltették a bőrüket nagyon.

Rajnay-Wechter úgy tett, mintha haboznék.

— No, mozgás, mozgás! És nehogy ellenálláson törje a fejét, mert mindnyájukat felakasztatom!

Ekkor hagyták el a községháza épületét.

Rajnay-Wechter előre sietett…

 

Mikor a századot lefegyverezték, akkor derült ki, hogy Rajnay-Wechter nincs az óvodában.

És, hogy nem is volt.

…Az óvodai század lehorgasztott fővel, lélektelenül bandukolt a templom mögötti téren keresztül a kastély felé, mikor a kastély irányából hat bőrkabátos bukkant elő a templom mellett. Az első egy tiszti kardot emelt magasra, mint a processzióban szokták a keresztet. Mikor beérték a századot, az, aki a kardot tartotta, elkezdett kiabálni feléjük.

— „Főhadnagy úr”, „százados úr”, ez kellett nektek, akasztófáravaló gazemberek — közben jobbra-balra ingatta a magasra emelt kardot.

A kardon nemzetiszínű szalaggal átkötött tiszti kardbojt volt, és az most úgy himbálózott fent a magasban, mint egy órainga.

Az emberek felnéztek a kardra, és…

…a leverten bandukoló század első soraiban dübörgő ritmus csattant fel, amit másodpercek alatt átvett az egész század.

Nem vezényelt senki, ki is vezényelt volna, és mégis a század dübörgő díszlépésben vonult el a kard előtt.

Hiszen nem egyszerű kard volt az a szemükben, amit az a bőrkabátos tartott olyan csúfondárosan a kezében, hanem a Kard maga…

 

A kastélybeli törzsosztag karpaszományosait ott találták az udvaron egy csomóba összeterelve, körülöttük szuronyos bőrkabátosok. A bejárat előtt álló géppuska rájuk volt irányítva, mögötte egy bőrkabátos ült fenyegetően.

Közülük is kiválasztották a karpaszományosokat, akiket odasorakoztattak a kastélybeliek közé, a többieket meg beterelték a kastélyba és bezsúfolták három üres szobába.

Mikor az óvodabeli karpaszományosokat odavitték, az ott állók között már javában állt a vizsgálat. Azt firtatták éppen, hogy kik voltak az éjszaka szolgálatban.

— No és ki húzta meg a harangot? — faggatózott az a bőrkabátos, akit reggel úgy kinevettek.

Néma csend lett. Senki sem tudta.

— No, most nincs mersz ugye?

Ekkor előlépett lángoló arccal a kis Gleviczky.

— Dehogy nincs. Én húztam meg — mondta dacosan.

Rosszul tette.

A bőrkabátos ránézett ellenszenves, gyulladásos szemével.

— Szóval te húztad meg?! — szólt fenyegetőleg odalépve hozzá.

A kis Gleviczky bátran nézett rá vissza.

— Én!

— No és kinek a parancsára húztad meg?

— Senkiére. Én voltam szolgálatban, és…

A gyulladásos szemű ebben a pillanatban ököllel felütötte az állát.

— Azt kérdeztem, kinek a parancsára húztad meg a riasztó harangot!

A kis Gleviczky nem felelt, csak artikulátlan hangon nyöszörgött. A szeméből patakzott a könny.

A terrorista balkezében rövidnyelű korbács lógott. Hirtelen áttette a jobb kezébe és végigvágott vele a gyereken.

— Pofázz!

Gleviczky azonban, még ha akart volna, se tudott volna beszélni, mert a szájából patakzott a vér. Az előbb, hogy állon ütötték, elharapta a nyelvét. A korbácsütésre végigrándult a teste, majd furcsa, szinte komikus hangon szakadt ki belőle a síró panasz:

— Fáj a fám…

A gyulladásos szemű röhögött.

— A fád fáj? — utánozta a gyereket és újra végigvágott rajta. — Fog az még jobban is fájni?

Pofázz!

A kis kadét kínlódva engedelmeskedett.

— Én voltam folgálatban, éf én vettem éfre… A gyulladásos szemű most hirtelen megint felütötte az állát.

A kis Gleviczky felsikoltott, mert sebesült nyelvét újra megharapta.

Az elfogott iglóiak csoportja felhördült.

A szuronyok egyszerre rájuk szegeződtek. A géppuska mögött ülő bőrkabátos hirtelen rátette a fogantyúra a kezét.

A mozgás egyszerre megszűnt, csak Gleviczky tagolatlan ordítása hallatszott, akinek már arca, keze, zubbonya eleje csupa vér volt.

A gyulladásos szemű most ütni verni kezdte, ahol érte. Olyan volt, mintha hirtelen megörült volna.

A kis Gleviczky az arca elé tartotta mind a két kezét és hátrált volna, de egy a háta mögött álló terrorista előrelökte, úgy, hogy elesett.

— Állj fel — tajtékzott a bőrkabátos és belerúgott kétszer is egymásután.

A kis Gleviczky nyöszörögve tápászkodott fel.

— Megmondod-e már ki adott parancsot arra, hogy meghúzd a harangot — sziszegte őrjöngve a bőrkabátos és mellénél megragadva a zubbonyát, megrázta a gyermeket.

Az kétségbeesetten felüvöltött és két karjával eltakart, vállába húzott fejével integetett, hogy senki.

A gyulladásos szemű most a két védekező karját feszegette le a gyermek arcáról.

— Ne takard el a fejedet te gyáva disznó — hörögte fogcsikorgatva s mikor a gyerek véres arca szabaddá vált, öklével újra belevágott, úgy, hogy a kis kadét összesett.

— Hát ez már állati aljasság — szakadt ki valakinek a száján.

A terrorista meghallotta.

— Ki ugatott itt? — ugrott oda rikácsolva és a nála levő korbáccsal ütni-verni kezdte az iglóiakat, ahol érte.

A kis Gleviczky most nyöszörögve felült, majd tántorogva talpra állt.

— Szóval nem akarod megmondani, hogy kitől kaptad a parancsot — ugrott megint neki a gyulladásos szemű, aki teljesen olyan volt, mint akinek nincs tökéletes esze.

A kis Gleviczky már előre nyöszörögni kezdett a félelemtől.

— Beszélj, az anyád… — s itt egy borzalmas káromkodás következett.

A gyerek kínlódva rázta a fejét. Alkalmasint azt akarta mondani, hogy neki nem adott parancsot senki, de az a barom azt hitte, hogy nem akar beszélni.

— Kötelet ide! — rikoltott.

Mindenki halálsápadtan várta, hogy mi lesz. Az iglóiak átkozták azt a pillanatot, mikor átadták a fegyverüket. Most mindegyik a lelke üdvösségét adta volna egy mannlicherért.

Hej, mióta a világ világ, még mindenki megbánta, aki kiadta a kezéből a fegyvert!

Közben az egyik bőrkabátos hozott az udvaron álló teherautóról egy tekercs kötelet.

A gyulladásos szemű kikapta a kezéből, kibontotta, ráhurkolta a fiú csuklóira és ráordított.

— Beszélsz-e hát?

Gleviczky térdre esett előtte és úgy nyújtotta feléje az összekötözött kezeit, mint aki imádkozik.

— Nnnn… nnn… — erőlködött.

Olyan volt ez a hang, mint a némáké szokott lenni.

Mindenki megborzongott.

— Hát nem érti, hogy nem tud beszélni? — hördült fel megint valaki fogcsikorgatva az elfogottak közül, de a gyulladásos szemű sem nem látott, sem nem halott.

A kötélnél fogva odarángatta Gleviczkyt a teherautóhoz és mintegy három méteres pórázt hagyva, odakötötte a kötél másik végét a kocsihoz.

— Húzassátok körül a fiatalurat a kastélyon!

Az a bőrkabátos, aki az előbb a kötelet hozta beindította a motort, felült a teherautóra és a kocsi egy rántással megindult.

A kis Gleviczky az első rántásra elesett és a teherautó vonszolni kezdte a földön, majd húsz-harminc méternyi út után megállt és a vezető leszállt a kocsiról.

— Mér nem mégy tovább? — ordított oda neki a gyulladásos szemű.

—- Azér, mer nem megyek! — felelt vissza sötét képpel a másik és mogorván megindult a kastélyépület felé.

A kis kadét mozdulatlanul feküdt a földön, mintha már nem is lett volna benne élet. A feje csupa vér, por, sár és maszat.

A gyulladásos szemű mintha kijózanodott volna egy kicsit.

— Oldja le valaki — mordult az iglóiakra — és locsolják fel!

Azzal ő is bement a kastélyba.

Úgy látszik, a „vizsgálatot” egyelőre befejezték. Az egész csoportot bezavarták az épületbe, kivéve azt a két embert, akik a kis Gleviczky körül foglalatoskodtak. Több mint fél óra kellett hozzá, míg a szerencsétlen fiú annyira talpra állt, hogy betámogathatták a szobába.

 

Körülbelül ezzel egyidőben rakták a községháza előtt teherautóra az elfogott tizennégy tisztet és indították útnak őket erős fedezet mellett Pestre, hogy a forradalmi törvényszék elé álljanak. Szegények arca csupa vér volt, és tele zúzódásokkal. Némelyiket támogatni kellett…

 

A proletárdiktatúra első dolga volt a bírákat és az ügyészeket elkergetni. A forradalmi bíróságok képzett bírák helyett nemcsak laikus, hanem egyenesen műveletlen, sőt sokszor bűnöző proletárokból állottak. A forradalom felfogása szerint bíró lehetett minden proletár, aki a huszadik életévét betöltötte. Ezek a bírák feladatukat nem az igazság keresésében látták, hanem abban, hogy visszafizessenek a burzsujoknak mindent, amit hitük szerint eddig a burzsuj igazságszolgáltatástól a proletároknak szenvedniük kellett.

A burzsujnak ezek előtt a bíróságok előtt vesztett ügye volt. Védelemről szó sem lehetett. A védőügyvéd igen könnyen a védence mellé került a vádlottak padjára. A mentőtanú gyakran mint elítélt hagyta el a tárgyalótermet. Védőügyvéd nem létében rendeltek ugyan ki hivatalos védőt, ez azonban feladatát abban látta, hogy még jobban befeketítse a burzsuj vádlottat s legtöbbször túltett a vádbiztoson is, ahogyan a proletár igazságszolgáltatás az ügyészt nevezte.

A forradalmi törvényszékek ítéletei között böngészve a legképtelenebbeket lehet találni. Egy burzsujt például a saját tulajdonában levő malac direktóriumi engedély nélkül történt leszúrásáért és elfogyasztásáért három évi börtönre ítélték, holott a vádlott bebizonyította, hogy sem a malacnak, sem neki nem volt már mit ennie. Szesztilalom áthágásáért egy másik vádlottat 8 évi fegyházra ítéltek. A tanácsköztársaság megsértéséért egy harmadik vádlott 15 évi fegyházat kapott. De maradt fenn olyan ügyirat is, amelyre ez van rávezetve: „vádlott eljárás közben erőszakos halállal kimúlt.”

A proletárnak már egész más volt a helyzete ezek előtt a bíróságok előtt. Az sokszor sikeresen, szállt szembe bíráival. Proletárok ügyeiben az ítéletek is egész másként szóltak.

Egy vörösőr például a Hűvösvölgyben egy gallyat szedő 16 éves gyereket agyonlőtt, mert nem tudta megfizetni a rőzseszedésért járó két korona illetéket. A vádlott vörösőr iratán, mint elintézés ez áll: „Irattárba.”

A veszprémi kormányzótanácsi biztos, akinek hatásköre a főispánénak felelt meg, rekvirált lakásával összefüggő másik lakásrészbe, egy mérnökhöz, annak távollétében betört, összeszedett mindent és az egészet elszállíttatta pesti lakására. A dolog rábizonyosodott. Védekezése ez volt: „Burzsitól vettem el ezeket a dolgokat és ezután is így fogok tenni.” A forradalmi törvényszék a vádlottat megdorgálta és felmentette.

A tárgyalásoknak alig volt valamelyes rendje, sőt az legtöbbször igen rövid volt.

Az elnök kitette maga elé az óráját.

— Egy percet adok — mondta a védőnek, vagy vádlottnak, de sokszor még annak az egy percnek a végét sem várta be. Különösen, ha a védekezés eredményesnek ígérkezett. Ilyenkor minősíthetetlen formában félbeszakították a védekezőt és meghozták a dühben fogant ötletszerű ítéletet.

Stenczel Vilmos ügyvéd és Nikolényi Dezső rendőrfogalmazó közismert ügyében a tárgyalás ennyi volt:

Cserni József elnök feltette a kérdést:

— Itt csak arról van szó, hogy abban az időben a kérdéses helyen jelen voltak-e, igen, vagy nem?

A vádlottak, abban a hiszemben, hogy ez csak a tárgyalás bevezetése, azt felelték, hogy igen.

Erre Cserni kihirdette az ítéletet: Golyó általi halál.

Mind a kettőt agyonlőtték.

 

Ilyen bíráskodás várt az iglói tisztekre.

 

Amint Rajnay-Wechter a bőrkabátosokat maga mögött hagyja befordult a sarkon, rohanni kezdett, ahogy csak a lábai bírták.

— Ha most nem sikerül — lihegte — búcsút mondhatok az életnek.

Tudott egy kis mellékutcát, amelynek a házai mögött már a szőlők húzódtak.

— Azt kell elérnem — szorította össze a fogát és hátranézett nem érték-e már el a sarkot a többiek.

Hát nem érték el, ellenben mikor újra előre fordult, Ertl tizedest látta maga felé szaladni, az utca túlsó vége felöl.

Majdnem egyszerre érték el a kis köz sarkát. Ertl boldogan vigyorgott mikor beérte a főhadnagyot.

— Mi van odabenn, Gyula? — szolt oda neki Rajnay-Wechter, amint futva bekanyarodtak a közbe.

Ertl legyintett.

— Megkezdődött a verekedés, főhadnagy úr. A bőrkabátosok nagyon zabosak a hajnali kudarc miatt. A tiszt urakat a községházára hurcolták, az önkénteseket meg akkor hajkurászták össze, mikor én megléptem.

Ertl most betaszított egy kaput.

— Erre tessék gyünni — azzal beugrott az udvarra.

Egy pillanat alatt végigrohantak az udvaron, úgy, hogy mire egy kíváncsi leányfej kibukkant a ház ajtaján, már bent jártak a kertben és rohantak egyenesen neki a deszkapalánknak.

Egy iramlás, majd két huppanás, és már a túlsó oldalon voltak. Átszaladtak egy dűlőúton és most már a szőlők között rohantak tovább.

— A tiszt urakat mind elfogták? — szólalt meg most újra a főhadnagy fújtatva.

— Nem tudom — szuszogta a tizedes. — Szabó Zoltán, meg Kovács főhadnagy uraknak sikerült elszelelni, azt tudom. Kacsó hadnagy úr meg átöltözött legénységi ruhába. Persze szűk volt rajta és feszült éktelenül. Abban bízik, hogy a bőrkabátosok nem ismerik.

Rajnay-Wechter elmosolyogta magát. Elképzelte a nagy mahomet Kacsót a szűk legénységi ruhában.

Közben lankadatlanul loholtak tovább. Már csurgott a víz mind a kettőjükről.

Csakhamar elfogytak a szőlők. Most már szántások következtek.

A szőlők szélén Rajnay-Wechter megállt.

— Álljunk csak meg — szólt rá a tizedesre. — Mielőtt kimegyünk a nyílt terepre, jó lesz széjjelnézni.

Sokáig kémlelték a vidéket, de nem találtak semmi gyanúsat.

Békés napsugár aranyozta be az egész tájat. A kék égen fehér vattacsomók úszkáltak, a földek zöld szalagjain szétszórtan szöszmötölt néhány emberhangya.

— Azt hiszem, mehetünk — fejezte be Ertl a szemlélődést és felállt.

Felállt Rajnay-Wechter is, és szaporán megindultak az egyik tanya felé.

— Majd bent a tanyában leszedjük a rangjelzésünket, és ha lehet, kerítünk valami civil holmit is.

A tanyában csodálkozva néztek rájuk és amikor megértették miről van szó, az asszony kerített valahonnan egy kalapot. Igen viharvert jószág volt.

— Mást nemigen tudunk adni — restelkedett.

— Tetszik tudni manapság nagyon nagy foga van a ruhafélinek.

Rajnay-Wechter levagdalta a csillagjait, majd óvatosan lefejtette és eltette a sapkáján levő nemzetiszín szalagot. A sapkáját aztán odaadta cserébe a kalapért.

Kaptak egy-egy pohár tejet is, azzal búcsút mondtak a tanyabeliek és megindultak toronyiránt Csánynak.

Úgy tíz óra körül járhatott az idő…

 

…A karácsondi templomban éppen a delet harangozták, mikor a két szökevény kióvakodott a karácsondi állomásra, ahol egy félórai ácsorgás után az egyik forgalmista jóvoltából sikerült egy Füzesabonyba tartó, mozdonyból és egy szerkocsiból álló üres szerelvényre feljutniok.

A szerelvény Füzesabonyig két helyen is megállt, Ludason, meg Kál-Kápolnán. Mind a két helyen izgatottan fülelték az emberek beszédjét, hogy nincs-e már valami híre a szökésüknek, de sem Ludason, sem Kálban nem törődött velük a kutya sem. Kál-Kápolnán mégis idegeskedtek egy kicsit, mert a szerelvény sokáig ácsorgott., úgy, hogy két óra is elmúlt, mire Füzesabonyba beértek.

Mikor a befutó szerelvényről leszálltak, az első ember, akibe belebotlottak, Bartosievics főhadnagy volt.

A 7. számú páncélvonat ott füstölgött a gépház előtt az egyik mellékvágányon.

 

— És most mit akarsz csinálni — kérdezte tőle Bartosievics, mikor, végre biztonságban ott ült a páncélvonat tiszti fülkéjében, és elmesélt mindent.

Erre a kérdésre bizonytalanul vonogatta a vállát.

— Hát azt voltaképpen én sem tudom — vallotta be némi szünet után.

Elmerülten nézegette csizmája orrát.

— Arra gondoltam — szólalt meg később habozva — hogy valahogyan elmegyek Miskolcra. Ott a cseh megszállás alatt, talán biztonságban lehetek.

— Miskolcra? — csodálkozott Bartosievics. — De hát hogy a csudába akarsz te Miskolcra jutni? Hogy jutsz át a fronton?

— Hát tudod, ezt az egyet még magam sem tudom — nézett rá Rajnay-Wechter. — Te nem tudnál valami okosat?

Bartosievics hosszú ideig vizsgálgatta Rajnay-Wechter fáradt arcát, majd hirtelen felállt.

— Várjál csak egy cseppet! — szólt oda a főhadnagynak, azzal kiment, hogy egy perc múlva visszatérjen egy térképpel.

Kiterítette, és összedugták felette a fejüket.

A tanulmányozás eredménye az volt, hogy az egyetlen útvonal, amelyen át Rajnay-Wechter megkísérelheti a Miskolcra való bejutást, a Bükk erdőségein át vezet.

A főhadnagy elgondolkozva vezette mutatóujját végig a térképen megjelölt vonalon.

— Hát igen — mondta némi szünet után. — Nyékládháza felé valóban lehetetlen. Ezen az útvonalon azonban meg lehet kísérelni — mutatott rá a térképen felvázolt útirányra — bár… ez is bajos. Egerig még csak eljutok vonaton. De onnan Miskolcig gyalog borzasztóan hosszú.

…Közben az idő is megváltozott. Az eget finom fátyol kezdte behúzni, amelynek szürkesége egyre mélyült, öt órára szabályosan beborult.

Rajnay-Wechter kelletlenül figyelte a borulást.

— Igazán, már csak egy eső hiányzik, és akkor éppen rendben leszek.

 

Hat óra tájban a kegyelmes sors segítségükre sietett a menekülőknek. Parancs érkezett Bartosievicshez, amelynek értelmében az éj folyamán a 7. számú páncélvonatnak fel kell derítenie, hogy a csehek elérték-e már az Eger—Szarvaskő—Bélapátfalva—Szilvásváradi vonalszakaszt.

— No, Vili — nyitotta rá Rajnay-Wechterre a tiszti fülke ajtaját — elvigyelek-e Szilvásváradig?

Ez remek újság volt a főhadnagy számára. Szilvásváradtól Miskolc nincs messzebb 30—35 kilométernél s ebből is, ha csak egy kis szerencséje van, csak tizenötöt kell gyalogolnia, mert Baross-aknától Diósgyőrig bányavasút vezetett. Onnan meg már be lehet jutni Miskolcra akármelyik villamoson.

— Este nyolckor indulunk — jelentette be még Bartosievics és ment intézkedni.

 

Füzesabonytól Egerig sehol sem állt meg a páncélvonat, mindössze Maklárnál kellett lassítaniuk, ahol a pályát hozták éppen rendbe.

— Mészölyék siklasztottak ki itt egy mozdonyt tegnapelőtt — magyarázta Bartosievics.

— Az ám, Mészölyék… — ötlött hirtelen a Rajnay-Wechter eszébe, de úgy, mint valami nagyon régi történet, amelyről már csak fakó emlékei vannak.

— Ugyan mi lehet velük — szólalt meg tűnődve.

— Csak annyit tudok, hogy az ellenforradalom Egerben is megszűnt ma délelőtt — válaszolt Bartosievics egy lemondó mozdulattal. — Füzesabonyban újságolták. De meg magam is láttam egy katonákkal megrakott szerelvényt Egerbe tartani. Mészölyt, szegényt, állítólag szintén elfogták.

Most mind a ketten hallgattak egy hosszút. Tűnődve nézték a visszafelé futó borongó tájat és arra gondoltak, hogy mennyi minden történt tegnap óta.

— Valahol elhibáztuk — szólalt meg Bartosievics nagy sokára.

Rajnay-Wechter a habozásukra gondolt, a huszonnégy órai egy helyben való topogásra és bólintott.

— Igen — sóhajtotta —, aki á-t mond, mondjon bét is, vagy ne is nyissa ki a száját.

…Háromnegyed kilenc lehetett, mikor bejutottak a rosszul világított egri állomásra.

Itt csak annyi felvilágosítást tudtak adni, hogy délután ötkor Bélapátfalván még ott volt a vörös katonaság. Hogy azonban azóta hogy áll a helyzet, senki sem tudta.

Kilenc óra elmúlt, mikor a szerelvény átkattogott a váltókon és megindult az eger—putnoki vonalon bele a koromsötét éjszakába.

Mikor a tihaméri állomás lámpáit maguk mögött hagyták, csendesen megeredt az eső…

 

Szarvaskőn nem volt semmi újság és a páncélvonat tapogatózva haladt tovább Bélapátfalváig. Itt megint megálltak.

A befutó páncélvonat dübörgésére kinyílt az állomás ajtaja és egy vörös katona sietett a szakadó esőben a szerelvényhez.

— Mi a van csehekkel? — kérdezte Bartosievics leugorva a vonatról.

— Még nem láttunk belőlük egyet sem — volt a felelet.

— Hol vannak?

— A vasúttól két-három kilométernyire kelet felé.

— Szilvásvárad?

— Egy órával ezelőtt még ott sem voltak. Hogy azóta mi van, nem tudjuk. De baj nem lehet, mert telefonáltak volna.

Bartosievicsnek már a tarkóján folyt az esőlé lefelé. Sürgősen visszamászott hát a szerelvényre.

— Hát Szilvásváradig még elmegyünk — szólt le búcsúképpen a vörös katonának, azzal a szerelvény indult tovább.

Tizenegyre futottak be Szilvásváradra. Az állomáson sehol egy szál katona. Csak a forgalmi iroda ablakából kiszűrődő bálvány fény-nyaláb mutatta, hogy az állomás nem teljesen elhagyatott. Egy vasúti tisztviselő fogadta őket.

— Nincsenek itt katonák? — kérdezte Bartosievics a feltűrt gallérú vasutast, aki pislogó lámpája fényfoltjával úszni látszott a parancsnoki kocsi felé.

— Nincsenek. Egy órával ezelőtt mentek el.

— És a csehek?

— Még nem láttuk őket.

Bartosievics töprengett.

— Lehet-e még tovább menni?

A vasutas felvonta a vállát.

— Azt nem tudom. Gondolom, hogy talán Visnyóig még lehet.

— Mennyire van ide az a Visnyó?

— Öt kilométer.

— Közelebb esik oda Miskolc, mint ide?

Ezt Rajnay-Wechter kérdezte, aki kijött Bartosievics után, és most ott állt a kocsi ajtajánál.

— Közelebb — válaszolta a vasutas. — De Miskolc felé már csehek vannak ám!

Most pár pillanatnyi szünet következett. A páncélozott kocsik oldalán csillogva folyt lefelé a víz. A vasutas türelmetlen mozdulatot tett és megcsörrent lába alatt a kavics.

Bartosievics most Rajnay-Wechter felé fordult.

— Kiszállsz?

A főhadnagy megborzongva nézte a zuhogó esőt.

— Nem lehetne még egy kicsit tovább menni?

Bartosievics hümmögött.

— Hm, kockázatos… De azért tán megkockáztathatunk még egy-két kilométert.

Megint visszabújtak a kocsiba és a páncélvonat lassan továbbindult.

A fülkében most feszült csendben telt el egy negyedóra. Csak ketten voltak, és Bartosievics fülén állandóan ott volt a mozdony telefonjának kagylója. Nem lehetett beszélgetni.

Egy negyedóra elteltével a mozdony jelentette:

— Fény előttünk a pálya jobboldalán. Alig-hanem Nagyvisnyó.

— Állj! — szólt bele Bartosievics a mikrofonba, azzal leakasztotta a fejéről a hallgatót és felállt.

— Nagyvisnyó itt van előttünk. Tovább már igazán nem mehetek.

Rajnay-Wechter felcihelődött.

— Ugyan esik-e még?

Felhajtotta a köpenygallért, kezet szorított Bartosieviccsel és kiugrott a pályatestre.

Ertl már odalent várta. Körülszaglásztak, de ellenség jelenlétét semmi jel nem mutatta.

Az eső még mindig esett, ha nem is olyan nagyon, mint az előbb.

Bartosievics kihajolt.

— Vigyázzatok, hogy el ne tévedjetek ebben a pokoli sötétben. Sok szerencsét!

Rajnay-Wechter habozva körülnézett, majd megfordult és mind a ketten lemásztak a töltésről. Egy pillanat múlva felbukkant meghajlott alakjuk az árok túlsó partján. Onnan visszaintettek még a páncélvonat felé, azután egyszerre elnyelte őket az eső és az éjszaka.

A következő percben sisteregni kezdett a gőz a dugattyúkban és a páncélvonat egyre fokozódó sebességgel megindult visszafelé.

Akkor már nem sok hiányzott az éjfélből.

 

A lábát majdnem kificamította egy gödörben, egyszer csupán az Isten őrizte őket, hogy egy cseh járőr karjaiba nem szaladtak, fél öttől hétig ácsorogtak a szakadó esőben Baross-aknán, míg nagy nehezen fel tudtak kapaszkodni egy trezinára… de azért kilenc órára holtfáradtan, bőrig ázva, de egyéb baj nélkül a Papszer-utcában voltak.

Mikor betoppantak, Erzsiké nagyot sikoltott… és Rajnay-Wechter révben volt.

Legalább is egyelőre.

 

A szörnyű vallatás után betámolygó kis Gleviczkyt az egész szoba aggódó szeretettel vette körül. Helyet csináltak neki, levetkőztették, lefektették. A teste szörnyű látvány volt, telis tele zúzódásokkal, meg korbácsütések nyomaival.

Sem orvos, sem orvosság nem volt, jobb híján vizes ruhával igyekeztek hát fájdalmait enyhíteni. Dagadt és felsebzett nyelvét is azzal öblögette. Különösen a nyelvét fájlalta nagyon.

A szorgos ápolás eredményeképpen végre úgy délután négy óra tájban elaludt.

Jó fiúk voltak ezek az iglóiak és nagyon szerethették a kis kadétot, mert megható fegyelmezettséggel igyekezett mindenki csendben maradni. Teli voltak aggódással kis bajtársuk iránt, akinek minden mozdulatára, minden nyöszörgésére ügyeltek.

Közben a vizsgálat odakint tovább folyt. Fél öt tájban a Gleviczky szobájára is sor került. Párosával hurcolták ki az embereket s a „vizsgálat” eredményeképpen a szobában egyre szaporodott a sebesültek száma.

Így jött el az este.

Hétkor aztán az összes karpaszományosokat sorakoztatták az udvaron azzal, hogy megtizedelik őket:

Döbbent kétségbeeséssel, szorongva mentek le az udvarra. Voltak, akiket szinte a rosszullét környékezett, a többség azonban fásult beletörődéssel állt be a sorba. A hajnal óta tartó idegfeszültség tökéletesen kimerített már mindenkit.

De nem volt tizedelés. Egy félórái ácsorgás után újra bezavarták őket a kastélyba azzal, hogy a tizedelést holnapra halasztják.

Igen nehéz szívvel feküdt le mindenki. Különösen a Gleviczky szobájának volt rossz éjszakája.

A kis kadét, aki lázas volt, folyton hánykolódott, sokszor hirtelen sikoltozni, kiabálni kezdett, s ilyenkor alig lehetett lecsillapítani. Így volt ez jóval éjfél utánig. Volt két óra, mikor a láz alábbhagyott és a szerencsétlen kadét nyugodtan aludni kezdett.

Ápolói, akik maguk is ápolásra szorultak volna, csak akkor gondoltak a lefekvésre, mikor látták, hogy sápadt arcát kezdi rózsaszínűre festeni az álom, amely bizonyára hazaröpítette őt Iglóra, a Poprád mellé, ahonnan egy szörnyű forgószél olyan durván elragadta.

 

Másnap reggel tovább folytatódott a vallatás és megismétlődött a tizedelési komédia. Persze most se lett belőle semmi, úgy látszik csak vallatási fogás volt, aminek azonban nem lett semmi eredménye. Hiszen az elfogottak valóban nem sokat tudtak, s ha volt is köztük, aki tudott valami terhelőt, nem árulta el.

Közben kiterjedt a vizsgálat a civilekre is. Itt már könnyebb volt a bőrkabátosok dolga, mert itt már akadtak besúgók bőviben. Szerencsére Okolicsányi, meg a két Hirling még tegnap reggel megléptek és azóta már árkon-bokron túl jártak, Várkonyi meg, a főjegyző kisebb-nagyobb kellemetlenség árán megúszta a vizsgálatot. Hanem Hajdú Aladárnak vége lett. Őt az egyik terrorista revolverével vallatás közben agyonlőtte.

 

Mindent összevetve az elért nyomozati eredmény nagyon sovány volt. A zászlók és szalagok kitűzésén kívül alig tudtak összeszedni az iglói tisztek ellen valami terhelőt. Pedig kudarcba fulladt éjjeli támadásuk és három halottjuk mellé szükségük lett volna valami magyarázatra.

A tanfolyam volt irodájában igen dühös tárgyalás folyt.

— Dehát lehetetlenség — fakadt ki a parancsnok —, hogy ennyi emberből ne tudjunk kivenni semmit! Hát már még vallatni sem tudtok?

— Nem tudnak ezek semmit — morgott az egyik bőrkabátos —, mert ha tudnának, már beszéltek volna. Megdolgoztuk mi őket rendessen.

Így mondta. Két essel. Pesti volt.

— Az a kölyök se mondott semmit?

A gyulladásos szemű felelt.

— Nem mondott az semmit. Még azt se mondta meg, hogy ki adott neki parancsot a riasztó harang meghúzására, pedig majd hogy ki nem végeztem.

— Elő kell venni még egyszer. Ijessz rá alaposan. Egy gyerekkel csak el tudunk tán bánni!

— El tudok én bánni felnőttel is. De ha egyszer nem tud semmit!

— Az ki van zárva!

A gyulladásos szemű vállat vont.

— Hát jó, én megdolgozom még egyszer. De nem hiszem, hogy eredménye legyen.

A kis Gleviczky kálváriája ezzel újra kezdődött.

 

Reggel tűrhető állapotban ébredt. Bár egész teste sajgott és felszisszent minden mozdulatra, a nyelve már sokat lohadt, nem is fájt olyan kegyetlenül s így legnagyobb kínjától megszabadult. Most már, ha vigyázva is, de tudott beszélni. Úgy látszott, rendbe fog jönni. Még mosolygott is.

Mikor azonban meglátta a gyulladásos szeműt negyedmagával belépni a szobába, egyszerre elkezdett reszketni, és mikor a bőrkabátos felszólította, hogy menjen vele, egyszerre olyan lett, mint a fal. A többiek azt hitték, hogy mindjárt összeesik.

De nem esett össze. Csak egy leírhatatlan pillantást vetett rájuk és támolyogva megindult…

 

A gyulladásos szemű alaposan „dolgozhatta”, mert vagy húsz percen át borzalmas sikoltozás, hallatszott az egyik szobából. A vallatás úgy szakadt félbe, hogy hirtelen kivágódott az ajtó és vérző szájjal, kétségbeesett sikoltozással kirohant rajta a kis kadét.

A gyulladásos szemű utána. Persze utolérte egy pár lépés után. Előre lökte a lábát és a gyerek felbukott.

— Ohó barátocskám, tőlem akarsz megszökni? — lihegte megállva fölötte, azzal lenyúlt és felrántotta nyakánál fogva a gyereket.

Az reszketett, mint a nyárfalevél és eszelős rémülettel meredt hóhérjára.

— Na megállj csak, majd elintézlek én téged mindjárt!

Egyik kezével megmarkolta a kis kadét gallérját, a másikkal meg kikapcsolta a gyerek derekán levő nadrágszíjat, átvetette a nyakán és a szíj végét belehúzta a csattba. Aztán meghúzta a szíjat.

— No, most szaladj, ha tudsz! — szólt rá a gyerekre, azzal megrántotta a szíjat, úgy, hogy Gleviczky fuldoklani kezdett.

— Most majd szobáról szobára megyünk, és ha van ott tiszt legénységi ruhába bújva, megmutatod! De megmutasd ám, ha jót akarsz, mert ott muszáj tisztnek lenni. Négy tisztet nem találunk.

Úgy vezette végig a szobákon, mint a kutyát —, de minden eredmény nélkül.

Az utolsó szobában dühösen megrángatta a szíjat.

A kis kadétnak a szeme is kidülledt a szorítástól, majd mikor újra levegőt kapott, elkezdett kétségbeesetten zokogni. Testi-lelki erejének végére ért.

— Itt sincs? — ordított rá a gyulladásos szemű.

— Nincs. — zokogott a gyerek.

— Szóval itt sincs. No gyere csak, most aztán végzek veled!

Kirángatta a szobából és kicipelte a parkba egy fa alá. Ott átvetette a szíj végét egy faágon.

— Még most elmondhatod, amit tudsz. De beszélj, mert rögtön felakasztalak.

Gleviczkynek már elfogyott a hangja. Kezeit tördelve nézett maga elé, de szemében a rémület őrülete lobogott.

— Nem tudok semmit… semmit — suttogta alig hallhatóan.

— Neeem?

Az az emberi mivoltából kivetkezett fenevad húzni kezdte a szíjat.

A kis kadét teste kinyúlt, követni akarta a szíjat, lábujjhegyre állt, majd görcsösen a torkához kapott, aztán hirtelen elernyedt a teste.

— Elég lesz már, hallod-e, — szólt rá ekkor a gyulladásos szeműre egy másik bőrkabátos, aki pár lépésről nézte az „ijesztést” —, mert megfullad!

De látta ezt a gyulladásos szemű is, mert gyorsan meglazította a szíjat, majd látva, hogy a kis kadét teste aléltan lóg, leengedte a földre.

— Látod, te marha, már meg is fulladt — kiáltott rá a másik és odaugrott.

Lecsatolta a szíjat a gyerek nyakáról, nézte egy pár pillanatig, majd ránézett a gyulladásos szeműre.

— Mondtam én, hogy nem tud ez semmit — mordult fel az dühösen. — Mit forszíroztatták velem?

A másik bőrkabátos azonban nem várta be a gyulladásos szemű mondókáját, hanem elsietett és nemsokára visszatért egy vödör vízzel. Letérdelt Gleviczky mozdulatlan teste mellé, közelebb húzta a vödröt és elkezdett vizet lötykölni a kis kadét arcába. Aztán a nyakát dörzsölgette, majd a mellkasát kezdte nyomogatni, de minden eredmény nélkül. Jó tíz percnyi fáradozás után felállt.

— Hát ennek pász. Vége.

Tanácstalanul néztek le az élettelen tetemre, mikor egyszercsak a kis kadét ballába megrezdült.

— Nézd! Mozog!

Figyelték tovább. Most gyenge sóhaj hagyta el a gyerek ajkát, majd hirtelen az egész test elkezdett reszketni.

Az emberségesebb bőrkabátos újra letérdelt mellé.

— No, öcskös, jobban vagy már?

A kis Gleviczky lassan kinyitotta a szemét és imbolyogva felült. Az arcára azonban rá sem lehetett ismerni. A kis kadét okosan csillogó két szeme most bambán meredt a környező tárgyakra. Borzalmas látvány volt.

A terrorista is hátrahőkölt tőle, majd gyorsan felállt.

A gyerek tétován körülnézett, de látszott rajta, hogy nem tudja, hol van.

Földön heverő keze most görcsösen összehúzódott, felmarkolt vele egy csomó sarat és tétován beledobta a mellett álló vödörbe.

A víz kiloccsant és erre elkezdett nevetni.

— Hehe, vizecske, vizecske — motyogta és újabb sárcsomókat dobott bele.

A két bőrkabátos egymásra nézett.

Gleviczky most magához húzta a vödröt és mohón elkezdte inni a sáros vizet. Aztán feltaszította a vödröt és bambán megint nevetni kezdett, majd hirtelen a fejéhez kapott, felállt, és elkezdett torkaszakadtából énekelni:

— Föl, föl, ti rabjai a földnek,

Föl, föl, te rongyos proletár…

 

Gleviczky Gyula katonaiskolai növendék megőrült…

Nyomtatható változat