XX.

Valamelyik magyar író, talán Márai Sándor, vagy Kosztolányi Dezső fejtegette egyszer valamelyik írásában azt a gondolatot, hogy a föld kétmilliárdnyi emberének életefolyása úgy kapcsolódik egymásba, mint egy roppant fogaskerék-rendszer. Ha Wu-Sing nankingi kulit egy éjszaka váratlanul agyonütik, ez az esemény az emberiség láthatatlan fogaskerékrendszerén át kihatással van Kis Péter csongrádi kubikosra éppúgy, mint ahogyan valaminő területen determinálja mr. McKinley sidney-i gyapjúkereskedő, vagy Antonio Conchez brazíliai kávéültetvényes életútjának további alakulását is.

Lám Benes úrnak nem tetszett a túl gyors román előnyomulás, talán nem is azért, mintha az cseh érdekeket sértett volna, hanem csak, mondjuk, pillanatnyi rosszkedvből. Talán nem ízlett neki május elsején a reggeli kávé, vagy talán azt a dicsőséget, hogy Budapestre bevonulhasson, a cseh hadseregnek szánta, vagy lehet, hogy nem is szánta, csak május elsejei ajándékul kívánta magamagának azt a nagyszerű élményt, hogy ő, Benes Ede, íme országok és hadseregek sorsát intéző hatalom — ki tudja?

Elég az hozzá, hogy Benes úr Párisban szólt Clemenceau úrnak, Clemenceau úr erre Párisból sürgönyzött Bukarestnek, hogy most aztán elég, ne tovább a Tiszánál. Amennyire mi a franciákat ismerjük, lehet, hogy Clemenceau úrnak fogalma sem volt arról, hogy mennyi is az a Tiszáig, lehet, hogy azt sem tudta, hogy a további előnyomulás a magyarországi kommunizmus bukását jelentené, lehet, hogy Clemenceau úrnál ez csak annyit jelentett, hogy az ő Közép-Európa-szakértője, Benes Eduárd kérte ezt, Clemenceau úr meg megadta.

Tény az, hogy a távirat elment s a román hadsereg megállt. És tény az is, hogy ezt a táviratot a csepeli szikratávíró felfogta s így Kun Bélának is tudomására jutott, hogy a román offenzíva megállt s hiába szaladt szét a vörös hadsereg a világ minden tája felé, pillanatnyilag baj nincs, a szökés tehát nem sürgős.

Így történt, hogy a lemondás bejelentése végett összehívott munkás- és katonatanács gyűlésen Kun Béla nem azt jelentette be, amit még délelőtt akart, hanem megfújta a harci harsonákat és a megszálló ellenség, valamint az egyszerre mindenfelé fellángoló ellenforradalmi megmozdulások ellenében a legerélyesebb akció megindítását jelentette be.

Ennek következtében bukott el a hatvani ellenforradalmi kísérlet, de ugyanez a ténykörülmény nyúlt bele az elfogott tisztek további sorsának alakulásába is…

 

A tanácsköztársaság amúgy is kétes értékű hadereje május elsejére úgyszólván teljesen és betű szerinti értelemben szétzüllött. Amint az egyes csapattestek parancsnokságaitól beérkezett jelentésekből ma megállapítható, május másodikán a tanácsköztársaság egész „hadereje” nem tett ki többet 15—20 zászlóaljnál s ebből is, legalább tíznek a harci értéke egyenlő volt a nullával. A rendfokozatok eltörlése, a katonatanács, a bizalmi rendszer, a politikai megbízottak, a katonai esküdtbíráskodás, általában az úgynevezett egyenlőség-elv, meg a kommunizmus többi katonai csodabogara, meghozta a maga gyönyörű gyümölcsét. A hadügyi népbiztossághoz naponta csőstül érkeztek a megsemmisítőbbnél megsemmisítőbb tartalmú jelentések arról, hogy milyen gyáván, milyen rongyul, milyen nyomorultan viselkedik a dicső vörös hadsereg. De ennek tudomásulvételéhez jelentések sem kellettek, a tények hangosan ordították a vörös hadsereg dicséretét. A csehek túl voltak Miskolcon, a románok mindenütt elérték a Tiszát, a szerbek Hódmezővásárhely magasságában jártak, a még megmaradt területen meg óráról-órára újabb és újabb csapatkötelékek bomlottak szét. Fegyveres vörös katonák kóboroltak kisebb-nagyobb bandákba verődve mindenfelé. Az ország katonai lezüllése tökéletes volt, már pedig az adott kül- és belpolitikai körülmények között egy hadsereg talpra állítása a lét, vagy nemlét kérdését jelentette Kun Béláék számára.

A vörös hadseregnek általános és sürgős reorganizációra volt szüksége, vagy pedig mehet a vörös kormány zabot hegyezni.

Ily körülmények között valósággal mennybéli segítség volt Clemenceau távirata, amely megállította a megszálló csapatok offenzíváját.

 

A talpra állás azzal kezdődött, hogy a hadsereg vezérlete egy kézbe került és a hadsereg főparancsnoka teljhatalmat kapott. A vörös hadsereg szempontjából ez szerencsés intézkedés volt, még ha mindjárt Bőhm Vilmos is lett a hadsereg-főparancsnok. Ez a Bőhm Vilmos, civilben varrógépügynök, tartalékos tiszt volt a világháborús hadseregben ha bár sem a fronton nem volt, sem nem volt semminő stratégiai műveltsége, általában nem volt buta ember, s ez alapjában véve, mint hadsereg-főparancsnoknak elég is, feltéve, ha jó vezérkara van. Bőhm Vilmosnak meg jó vezérkara lett hamarosan s azonkívül volt annyi természetes esze, hogy vezérleti ügyekbe nem avatkozott bele.

A talpra állítás folytatódott Bőhm Vilmosnak és vezérkarának egy csomó épkézláb intézkedésével. Ezek közül az első a politikai megbízottak hatáskörének alapos megnyirbálása volt, amelyet gyors egymásutánban követett a parancsnokválasztás jogának megszüntetése, a katonai esküdtbíráskodás eltörlése, majd nyilván Stromfeld Aurél hatására a forradalom előtti katonai szolgálati szabályzat nagy részének újból való érvénybeléptetése, sőt — Gott über die Welt — parancsnoki rendfokozatok létesítése.

A proletár hadsereg szervezete tehát csodálatos gyorsasággal kezdett visszatérni a régi „militarista” szellemhez.

Ezekkel az új intézkedésekkel egyidejűleg indult meg a hadsereg kereteinek újból való feltöltése is. Már május harmadikán újságolták a Pestről visszatérő Kvaszingerék, hogy a kormány elrendelte, hogy a legénység ezentúl katonai zsoldján kívül polgári jövedelmét is megkapja. A bankó aztán, akár milyen rossz is volt, megtette a magáét. Pesten két nap alatt 16 új zászlóaljat szereltek fel.

 

Bizony erre égetően szükség is volt. A vörös csapatkötelékek felbomlása következtében május másodikára a frontok úgyszólván őrizet nélkül maradtak. Az egész Tisza-vonalon Alpártól a Sajó-torkolatig nem maradt több négy-öt zászlóaljnál. A többi részben szétszaladt, részben pedig, hogy szét ne szaladjon, visszavonták őket arról a területről, ahol puskaporszagú volt a levegő. Az így visszavont és többé-kevésbé kötelékben maradt haderő mintegy tizenkét zászlóaljat tett ki. Ha ezekhez az erőkhöz hozzászámítjuk még a Dunántúlon működő néhány igen kétes értékű zászlóaljat, előttünk áll a tanácsköztársaság egész május másodiki hadereje. Ebből a katonaságból, meg a május másodika után Pesten toborzott 16 új zászlóaljból szervezték meg úgyszólván órák alatt az új vörös hadsereget.

Az új vörös hadsereg három hadtestre tagozódott.

Az első hadtest magva a Tiszát őrző 4—5 zászlóalj lett, amelyből fokozatos feltöltéssel a 2., a 3. és az 5., majd később a 7. hadosztályokat szervezték meg.

A második hadtest a dunántúli zászlóaljakból alakult, míg a harmadik hadtestet a frontokról visszavont tizenkét, továbbá a Pesten sebtiben toborzott 16 új zászlóalj alkotta. Ezek egyike szerelte le az iglóiakat is. Ezt a huszonnyolc zászlóaljat zsúfolták össze május ötödikén előbb Rab Árpád, majd az átszervezés után Landler Jenő parancsnoksága alatt Hatvan körül. Ezt a hadtestet alkotta az 1., a 4. és a 6. hadosztály, amelyek közül a 4. hadosztály Hatvanban, az 1. és a 6. pedig Hatvan katonai kisugárzási területén helyezkedett el.

 

Az a szörnyű élménysorozat, amelyben a hadsereg gyászos szereplése április közepe óta, mióta a kiábrándító valóságot tovább titkolni lehetetlen volt, napról-napra részeltette a vörös köztudatot, a duzzadó proletár-önérzetet fokozatosan lejjebb és lejjebb lohasztotta és kezdte eloszlatni azt az optikai csalódást, hogy tisztán proletárok által vezetett állam fennmaradhat. Ha a gyűlölet meg is maradt a burzsuj iránt, a megvetés már régen megszűnt, sőt az ijedt proletár gondolkozás, ha ezt nyíltan be nem is vallotta, megszégyenülten kezdett kapkodni, legalábbis katonai téren, a burzsuj keze után… Kiderült, mert, ki kellett derülnie, hogy a képzett és művelt középosztálybeli réteg mind a polgári életben, mind katonailag nélkülözhetetlen érték s akár tetszik ez a proletár csahosoknak, akár nem, ha a polgári életben egyelőre nem is, de katonai téren ezt kikerülhetetlenül respektálni kell.

Már Stromfeld Auréllal és Julier Ferenccel megkezdődött, most május másodika óta azonban ugrásszerű emelkedéssel folytatódott a volt tényleges és tartalékos tiszteknek nemcsak bevonása a vörös hadseregbe, hanem parancsnoki szerepekhez való juttatása is, és előállt az a tragikomikus helyzet, hogy a proletárhadsereg proletár katonái fölött, a proletárdiktatúra akaratából burzsujok parancsnokoltak.

A volt tényleges és tartalékos tisztek tömeges megjelenésének magyarázata a vörös hadseregben elsősorban a kényszer volt. Elfogadható kifogás nélkül senki sem vonhatta ki magát a katonáskodás alól, mert ezzel életét és szabadságát kockáztatta. Előmozdította azonban a tisztek tömeges bevonulását a kényszeren kívül sok egyéb is. Egy csomó volt tiszt megszállott területekre való volt s itt az egyre zsugorodó proletárhazában, különösen a volt ténylegeseknek, semmi megélhetési lehetőségük nem akadt. Majdnem ugyanez volt a helyzete a városlakóknak, akiket az egyre növekvő élelmezési nehézségek kényszerítettek a hadseregbe. Sokakat ösztönzött az a széltében-hosszában elterjedt hír is, hogy a vörös kormány elhatározta, hogy kiveri az országból a betolakodott ellenséget. Ez különösen a megszállott területieket csábította. A már bent lévők is csalogatták a még kint lévőket azzal, hogy a vörös hadseregben szolgáló volt tisztek mindenikében él a hátsó gondolat, hogy ha elegen lesznek felfegyverezve, a külső ellenség leverése után, az új fegyelmezett hadsereg megbízhatóbb részével majd rendet teremtenek az ország belsejében is.

Ezek a tények idézték elő oly csodálatos gyorsasággal a vörös hadsereg újjászületését.

Május ötödikére nemcsak a vezénylet, hanem a vezérlet is volt tisztekkel telt meg, úgy, hogy az a furcsa helyzet állt elő, hogy a hadsereg vörös főparancsnoksága és vörös legénysége közé egy nemzetiszínű középréteg ékelődött, a nacionalista és „burzsuj” tisztikar.

Hogy ez mennyire így volt nemcsak az egyes csapattesteknél, hanem a vezérletnél is, mindennél ékesebben bizonyítja a főhadiszállás furcsa és érdekes képe.

 

A Bőhm Vilmos által átvett hadsereg Főparancsnokság, főhadiszállását stratégiai okokból Gödöllőre helyezte át. Ez a főhadiszállás két teljesen különálló részből állt. Az egyik részt Bőhm Vilmos alkotta és szűkebb környezete, csupa szemenszedett zsidó a tanácsköztársaság garnitúrájából, a másikat Stromfeld Aurél és vezérkara, amely csupa volt tényleges tisztből állt.

Bőhm Vilmosék állandó tartózkodási helye egy különvonat volt, a vezérkaré a királyi kastély.

A két csoport tagjai alig érintkeztek egymással. Stromfeld karánál a rend, a hangnem és a szellem ugyanolyan volt, mint a monarchia hadseregénél annakidején a forradalom előtti időkben. Még az elvtárs megszólítás is csak akkor járta, ha gyanús idegen volt köztük, egyébként általában a tiszti rendfokozatok elnevezéseit használták. A társalgó és étkező helység rendje és a benne uralkodó tónus ugyanolyan volt, mint a régi jó időkben, éppen csak nem hívták tiszti étkezdének. A vezérkar arculata úgyszólván csak abban ütött el a régitől, hogy ez a vezérkar csupa fiatalból állt. Ennek az oka egyrészt az volt, hogy az idősebb tiszteknek meg volt a módjuk: korukra és egészségi állapotukra való hivatkozással kibújni a hadseregbe való visszatérés kötelezettsége alól, amit a fiatalok nem tehettek meg, másrészt az, hogy a fiatalok romantikusabb gondolkozása a vörös hadsereg felett való parancsnoklásban ellenforradalmi lehetőséget szimatolt, no meg aztán a betöltött, s korukhoz képest magas katonai hatáskör hízelgett is legtöbbjüknek. Ha világnézeti beidegzettségük okozott is náluk lelkiismeret-furdalást, megnyugtatta őket az a tudat, hogy végeredményben hazájuk földjét védik, ami végső elemzésben igaz is volt.

Egyébként is élő és eleven valóság volt náluk az ellenforradalmi gondolkodás és tervezgetés, amely fontos tanácskozásokban nyilvánult meg. Bár volt közéjük beosztva néhány meggyőződéses forradalmár is, akik folyton szaglásztak körülöttük, helyzetük az adott körülmények között sokkal szilárdabb volt annál, semhogy komoly veszély fenyegethette volna őket. A szemmel tartásukra Gödöllőre helyezett terrorzászlóalj ellenében megbízható volt csendőrökből palotaőrséget szerveztek a maguk számára, amely az esetleges puccsok ellen, bebiztosította őket, egyéb baj meg nem történhetett, hisz végeredményben ők voltak a hadsereg urai. A köztük levő szellemiségről futottak be ugyan Kun Bélához aggodalmaskodó jelentések, de sokkal nélkülözhetetlenebbek voltak, mintsem bármit is tehettek volna ellenük. Az ő biztonságuk viszont a csapattisztek biztonságát is jelentette, de egyébként is a vörös hadsereg áprilisi megsemmisülése óta a vörös kormányzat szemében minden tiszt aranyat ért.

 

A bőrkabátosok hatvani garázdálkodásának az oda szakadatlan tömegekben érkező vörös katonaság vetett véget.

Ezek a Hatvanban működő bőrkabátosok a Lenin-fiúk néven ismert terror-szervezet egy része voltak, Cserni József hírhedt legényei. Ezt a szervezetet az ántánt parancsára Kun Béla ugyan már harmadikán feloszlatta, mégis negyedikén, ha utoljára is, de még ténykedtek. E ténykedésük talán bizonyos tekintetben egyéni akció lehetett, mert lefegyverezésük, megaláztatásuk és három halottjuk nem járt a tanfolyam elfogott legénysége számára a szokásos verekedésen és ijesztgetésen kívül semmi súlyosabb megtorlással. A keringő hírek, vállalkozásuk illegitim voltának tudomása habozóvá tették ezt a gyáva söpredéket, amely szegény kis Gleviczky megkínozásán egy Németh nevű iglói honvéd megvakításán és Hajdú Aladár vendéglős agyonlövésén kívül nagyobb arányú vérengzést szokásától eltérően nem követett el, talán azért is, mert a másnap estére beérkező katonaság lehetetlenné tette számukra, hogy végrehajtsák azt, amit esetleg terveztek, de amit végrehajtani az ötödikén reggeltől hatodikán estig eltelt 36 óra alatt, úgy látszik, nem mertek.

Hatodikán estére már nyüzsgött Hatvanban a sok katona s ennek következtében a bőrkabátosok az éj folyamán elpárologtak Hatvanból. A község feletti hatalom a vörös katonaság kezébe került s ennek a vörös katonaságnak a parancsnokai már volt tisztek voltak.

Az iglóiakra halált követő direktóriumi tagok hangja egy huszonnégy óra alatt csendesebb lett.

Hiába, az éghajlat észrevehetően megváltozott…

 

Másnap a tanfolyam legénysége két és félnapi fogság után visszakapta fegyvereit és beosztották őket a 6. hadosztályba, mint géppuskás századot.

Harmadnap már útban voltak Salgótarján felé, negyedik nap már tűzben voltak…

XXI.

Soha Hatvan még akkora sürgés-forgást nem látott, mint amilyen május hatodikának délutánján a községben megindult. Az egymásután mindenfelől érkező vasúti szerelvények ontották a sok katonát. Csakhamar tele lett emberekkel minden ház, kocsikkal, lovakkal minden utca. A lakosság bámészan nézte a nagy forgalmat, amely az esti órákban már elképesztő méreteket öltött. Huszonnyolc zászlóalj tengernyi embere zúdult át a falun!

Hatvan község máról-hólnapra a vörös hadsereg harmadik hadtestének székhelyévé lett…

…Víg: Vilmos politikai megbízott sokáig bámulta elmerülten a felvonuló katonaságot.

Egy igen furcsa tünet ütött szeget a fejébe. Már a harmadik elvonuló zászlóaljnál volt alkalma megfigyelni, hogy a századok élén éppúgy, mint a zászlóalj élén is, olyan volt tisztek meneteltek, akiket még a háborúból ismert s akikről pontosan tudta, hogy esetleg rájuk lehetne fogni sok mindent, de az, hogy kommunisták volnának, ki van zárva.

Víg Vilmos politikai megbízott sokáig tűnődött e felett a furcsa dolog felett.

— Érdekes — morfondírozott magában, miközben haladt a községháza felé — azt beszélik, hogy a gödöllői vezérkarnál is nyüzsögnek a volt tisztek.

Egész úton ennél a gondolatnál időzött, és még akkor sem tudott tőle szabadulni, mikor töprengve benyitott a direktórium helyiségébe.

— Jó, hogy jön, elvtárs — fogadták a bennlévők — megidézték Pestre. Éppen most érkezett az. értesítés a pesti katonai forradalmi törvényszéktől. Holnap lesz az iglói tisztek ügyének főtárgyalása. Meg vagyunk idézve sokan. Magát, mint politikai megbízottat, külön követelik.

Víg Vilmos meghökkent. A kint látott tisztekre gondolt. Meg Gödöllőre. Meg arra, hogy a románok Szolnoknál vannak. Meg arra, hogy az egész vörös cirkusz már nem igen fog sokáig tartani, akármit is beszél Kun Béla.

— Hm, — tűnődött, miközben az idézést nézegette. — Ez egy kicsit kényes dolog.

Hangosan azonban nem szólt semmit.

— Remélem, jól befűt nekik?! — szólalt meg most a jelenlevők egyike.

Víg Vilmos előtt most hirtelen végigsuhant az iglói tisztek arca.

Neki tulajdonképpen nem velük semmi baja. Az utolsó napokban, mikor ők voltak az urak, őt békében hagyták. Általában jól esett neki, hogy kicsit mindig mintha a régi bajtársat látták volna benne.

Víg Vilmos tartalékos hadnagy volt azelőtt és ezt nem tudta egészen magáról ma sem levetkőznie. A lelke mélyén le is nézte egy kicsit a direktóriumot, amelyben bizony sok volt a szedett-vedett ember.

— Miért fűtenék? — adta vissza a kérdést némi szünet után.

A direktóriumi tagok összenéztek.

— Na, hallja — förmedtek rá egyszerre mindnyájan — hisz ellenforradalmárok!

— Mondják már! — felelte vissza Víg Vilmos egy körülírhatatlan gesztussal — ki nem volt ellenforradalmár május másodikán? Különben is ki lett azzal szegényebb, hogy ellenforradalmárok voltak?

Most felállt az egyik jelenlevő.

— Szóval azt mondja, elvtárs, hogy nem fog ellenük vallani?

Víg Vilmos végignézte. Sok-sok fölénnyel, hiszen Hatvanban ő élet és halál ura volt.

— Úgy, ahogy mondja — felelt gúnyosan. — Tán nem tetszik ez magának?

— Nekem bizony nem —- mondta a másik fenyegetve — és én majd teszek is róla!

Víg Vilmos most megint a tisztekre gondolt, meg Gödöllőre, meg az aradi és a bécsi hírekre, és mosolygott.

— Lehet — mondta, azzal kényelmesen megindult kifelé.

Kintről még behallatszott, amint elindult a folyosón a „Túl az óperencián”-t fütyürészve.

— Ez egy piszok — állapították meg az ottmaradottak.

— No, majd én elintézem a pasit — állt fel az, aki az előbb fenyegetőzött, és indult kifelé. Azt mondta, hogy a parancsnokságra megy.

Nem intézett el azonban semmit és senkit, mert egy negyedóra múlva dühösen jött vissza.

— Tele van a parancsnokság rothadt burzsuj tisztekkel — káromkodott dühösen. — Azt mondták, menjek a fenébe.

A direktóriumi elvtársak megrökönyödve néztek össze, és egyszerre megértették Víg Vilmost. Hirtelen mindnyájan rájöttek, hogy jobb lesz Pestre fel nem menni.

Az egyik el is árulta magát.

— Majd tudom én már, hogy mit csinálok… Víg elvtárs se fog elmenni Pestre, azért jót állok!

 

Az iglói tisztek, egy kis lyukba összezsúfolva, fásult beletörődéssel várták sorsuk beteljesülését, a Margit-körúti katonai fogházban. Magában mindenikük leszámolt már mindennel, hisz érezniük kellett mindnyájuknak, ha hangosan nem is merték egymás előtt bevallani, hogy a szabadulásban hinni, dőreség volna. Úgy készülődött hát lelkében mindegyikük a holnapi tárgyalásra, mint ami után már nem következik semmi, csak a kivégzés.

Először a Batthyányi palotába kerültek s ott eltöltött harminchat óra már testileg-lelkileg összetörte őket.

Isten tudja hányszor emeltek rájuk töltött revolvert azzal, hogy a következő pillanatban egy dörrenés és vége az életnek. Kötelet akasztottak a nyakukba és megjátszottak velük hátborzongató komolysággal egy-egy akasztási komédiát. Valami beteges ötletszerűséggel az elmúlt éjszaka kétszer is felverték és vitték őket kihallgatásra. Ezeken a „kihallgatásokon” egyébként az ököl, az ólomvégű korbács, meg a revolveragy dominált.

Mindnyájan teli voltak zúzódásokkal. daganatokkal, kék-zöld foltokkal. A vallatást a bőrkabátosok végezték, a feloszlatott Cserni-különítmény volt tagjai, akik így akartak bosszút állni a hatvani kudarcért.

Súlyosbította a tisztek kétségbeesett lelkiállapotát, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy mi lehet a külvilágban. Ha a minden élő emberben olyan makacsul megkapaszkodó csodálatos isteni adomány, a remény, nem pislákolt volna bennük, aligha bírták volna ki összeroppanás nélkül a várakozás szörnyű óráit.

Csodálatos valami is a remény. Nagyobb és értékesebb adománya talán nincs is ennél az Istennek. Ez a forrása minden erőnek és minden kitartásnak. A remény ajándéka nélkül az ember nem is lenne ember, ma is állatbőrökben járna és kőbaltával verekednék. Azt mondják, hogy a kultúra és a civilizáció az értelem eredménye, pedig hát mire ment volna az értelem remény nélkül. Remény nélkül az ember nem volna képes hőssé és mártírrá válni. Remény nélkül a kutató földhöz vágná kísérleti eszközeit, a tanító nem tanítana, a gyáros nem gyártana, a katona nem védené a hazáját. A vallások legyűrhetetlen ereje éppen abban van, hogy a reményt állítják az ember szeme elé. Az akasztófa alatt álló rablógyilkosban, akit elhagyott minden és mindenki, akinek a kötél már feszül a nyakán, még mindig támogatja a kétségbeesés előtt álló lelket a remény a legeslegutolsó pillanatban érkező kegyelemben.

Valami ilyenféle lehetett az a remény is, amit Mamusich és tisztjei éreztek s ami makacsul újra és újra talpra ugrott bennük, hiába susogta a fülükbe az értelem, hogy nem lehet semmi várnivalójuk.

Estére már beszélgetni sem volt kedvük. Rettegve vigyáztak arra, hogy beszéd közben a jövőt ne érintsék, mert féltek, hogy összeroppannak, másról beszélni pedig… próbálták, de nagyon hamisan csengett minden szó. Érezték, hogy jobb lesz abbahagyni.

Magukba vonulva üldögéltek, vagy feküdtek hát azon a szűk helyen, amit a proletár igazságszolgáltatás juttatott nekik.

Az idő mászott, az egyetlen ablak világos foltja egyre szűkült, lassan este lett. A fogház kezdett elcsendesedni.

A fogházak általában csendes épületek szoktak lenni, a proletárfogházak azonban ebben is különböztek más fogházaktól. A proletárfogházak reggeltől estig tele voltak zsivajjal, lármával.

Most azonban este volt már, és lassan elcsendesedett minden. Kint a folyosókon egyre ritkultak a lépések, a csend kezdett teljessé válni, csupán valahol a folyosó túlsó végén dalolt valaki. Talán valamelyik vörösőr, vagy valamelyik terrorista fújta keservesen:

— Kaliforniába vágyom…

Kvaszinger hirtelen megszólalt a nyomasztó csendben:

Halljátok, még ő is! Mit szóljunk akkor mi?

Egyszerre harsogó nevetés csattant fel. De olyan elementáris nevetés, hogy a fogoly tisztek valósággal vonaglottak tőle. Egymás után három-négy nevetéshullám is végigzúdult a szobán.

— Kaliforniába vágyom… Még ő vágyik Kaliforniába, hahaha… hát ez remek volt, Zoli — bruhaházott a szoba. Soha Kvaszinger viccét így még nem honorálták.

De hisz ez érthető volt. A hangulat-inga a természet törvényének engedelmeskedett.

Csak Csók Sándor szisszent fel káromkodva.

— Te Zoli, a fene egyen meg, ne röhögtess! Felrepedt a szám…

Szegény Puszinak a tegnapi kihallgatáson egy terrorista ökölcsapás következtében felhasadt a szája széle, s az időközben összehúzódni kezdődő seb, most a visszafojthatatlan nevetéstől újra felrepedt.

Puszi a kabátja ujjával itatgatta nagy dühösen az állára folyó vért.

— Kíváncsi vagyok, hogy holnap az akasztófa alatt is fogsz-e hát viccelni?

Egyszerre hűvös légáramlat vágta el a derűt.

Mindenki a holnapra gondolt és megborzongott az egész szoba…

 

Másnap reggel, a pesti vonat indulása előtt egy fél órával megjelent Víg Vilmos lakásán egy vörösőr.

— A direktóriumról küldtek. Azt üzenik, hogy azonnal gyüjjön be elvtárs egy nagyon fontos ügyben a községházára.

Víg Vilmos már éppen indulni akart az állomásra. Borzasztó dühös lett.

— Mi a nyavalyát akarnak most velem? Mindjárt indul a vonatom. Mi az a sürgős dolog?

A vörösőr vállat vont. Ő nem tudja.

Víg Vilmos arra gondolt, hogy nem megy be. De aztán eszébe jutott, hogy mégis csak jó lesz bemenni, elvégre tisztek ide, tisztek oda, egyelőre még kommunizmus van. Meg aztán ki tudja mit fundáltak ki azok ott odabent. A politikai talaj igen sikamlós volt akkoriban. Igen könnyen el lehetett csúszni rajta még egy politikai megbízottnak is.

Elrohant hát a községházára.

— Rögtön indul a vonaton. Mit akarnak?

— Egy kémgyanús egyént fogtak az éjszaka. Azonnal meg kell állapítani a kilétét. A hadtestparancsnokság parancsára — tették hozzá gúnyosan.

Ez igaz is volt, és ez a kémgyanús egyén nagyon jól jött a direktóriumnak. A hadtestparancsnoksággal nem lehetett kukoricázni, s ezt Víg Vilmos tudta a legjobban.

A nagy fontoskodásból és az alig leplezett kajánságból egyszerre rájött, hogy miben sántikál a direktórium.

— Ezek azt akarják, hogy lekéssek — füstölgőit magában, és most már csak azért is elhatározta, hogy elmegy Pestre és ha csak egy mód lesz rá, kihúzza a csávából az iglói tiszteket.

— Hol az a kémgyanús pasi? — kérdezte türelmetlenül.

— A fogdában.

— Hát miért nem hozatták már fel — förmedt rájuk bosszúsan. — Hozzák fel azonnal.

Öt perc is beletelt, mikorra a két vörösőr eléje állított egy csavargó vörös katonát.

Víg Vilmos elhatározta, hogy olyan gyorsan végez, amilyen gyorsan csak lehet.

Elővette a revolverét.

— Egy percet adok. Ha addig meg nem mondja, hogy kicsoda és mit keres itt, agyonlövöm.

Kinyitotta a biztonsági zárat, elővette az óráját és revolverét a katonaszökevényre szegezve, ötösével számolni kezdte a másodperceket.

A harmincadik másodpercnél a katona beszélni kezdett, mint a parancsolat. Nem kém volt, csak frontlógós és most halálra volt rémülve szegény.

A jegyzőkönyv aláírása után azonban már hiába rohant ki Víg Vilmos az állomásra.

A vonat, már elment.

 

Lehetetlen méreggel nézett Pest irányába. Most mit csináljon? Fél kilenc és a tárgyalás tízkor kezdődik.

Pár percig tehetetlenül futkosott Ponciustól-Pilátusig, de nem tudott rajta segíteni senki. A következő vonat fél tizenkettőkor indult.

Csüggedten akarta feladni az egész tervet. Utóvégre neki az iglói tisztek se inge, se gallérja. Megcsinálják a marhaságot és most ő húzza ki őket a csávából! De aztán eszébe jutott az a gúnyos arc, amivel a direktóriumon majd fogadni fogják, ha szégyenszemre visszakullog. Ez új energiát öntött bele.

— Kell! Muszáj valami megoldást találni! — csikorgatta a fogát.

Lassan kezdett megint töprengeni.

Felrakta az egyik lábát a peron egyik lócájára, rákönyökölt a térdére és a pályatestre meredve gondolkozni kezdett. De nem jutott eszébe semmi. Közel s távolban semmi ötlet, a feje üres volt, mint a pályatest, ahol üresen és elhagyatottan szikráztak a sínek fényesre kopott vonalai. Mindössze a pálya túlsó oldalán, egy mellékvágányon árváskodott egy kilökött vasúti motor.

— Lássuk csak, lássuk, csak — erőltette, de nem jutott tovább. Elmerülten nézte a hallgatag járművet s azon kapta magát rajta, hogy nem is arra gondol, amire akar. Hirtelen visszakényszerítette a figyelmét a problémára, de egy perc múlva már megint elkalandozott. Megint a motort vizsgálhatta féltudattal. A feliratot vizsgálhatta az oldalán. Nagy fekete betűkkel ez állt rajta: A. Cs. E. V.

—- Ugyan mi lehet az az A. Cs. E. V. — villant át rajta a minden után érdeklődő ember ösztönös kíváncsisága.

— A. Cs. E. V… A. Cs. E. V… — mormogta, majd elmondta magában egy párszor összeolvasva is:

— Acsev, acsev… úgy hangzik, mint valami orosz név… acsev… a fene egye meg, mi lehet az az acsev — törte a fejét, és mereven bámulta a motort. De nem tudta kitalálni.

— Vigye el az ördög — szakította meg erőszakkal tűnődését — azon kellene gondolkoznom, hogy hogy jutok el Pestre és a helyett itt rejtvények megfejtésén töröm a fejemet. Bánom is én, mi az az acsev, azért sem törődöm vele tovább.

De az acsev titka nem hagyta nyugodni. Úgy volt vele, mint a középkori alkimista a vörös oroszlánnal.

Végre, csakhogy megszabaduljon tőle, megállított egy arra siető vasutast.

— Mondja elvtárs, mi az az acsev?

A vasutas gyanakodva nézett rá. Bolond ez, vagy mi baja? — kérdezte tekintete.

— Acsev?

— Ühüm.

— Micsoda acsev?

Víg Vilmos rámutatott a motorra.

— Az ni! Ott van olvassa! A. Cs. E. V.

A vasutas elnevette magát.

— Ja az? Arad-Csanádi Egyesült Vasutak.

— Arad-Csanádi Egyesült Vasutak… Hogy a ménkű csapjon bele! Ezen törtem hát én annyit a fejem! Dekát hogy kerül ez az arad-csanádi egyesüli vasutaktól ide?

A vasutas vállat vont.

— Azt már kérdezze meg a katonáktól. Azok hozták — azzal sietett tovább.

Víg Vilmosnak újra a tegnap látott tisztek jutottak eszébe… és már tudta is, mit fog csinálni.

Rohant be, vissza a városba, egyenest a kastélyba, ahol a katonai parancsnokság tegnap óta székelt.

Ott egy ideig tanácstalanul ténfergett, mert nem talált senki ismerőst, de aztán elcsípett egy jóarcú tisztet, félrevonta és elmondott neki mindent. Az „acsevet” is.

— Ha azt a motort megkaphatnám, fel tudnék menni Pestre. Tizennégy magyar katonatiszt életéről van szó.

A tiszt egy pillanatig sem habozott.

— Azonnal intézkedem.

Egy percen belül telefonparancs ment az állomásra.

Tíz perc múlva Víg Vilmos már robogott Pest felé.

 

Gödöllőn azonban baj történt. A pályaudvar őrsége a motort feltartóztatta, és hiába magyarázta, hogy a 4. hadosztály megbízásából utazik, a motort elvették tőle.

Kétségbeesetten dühöngött az állomáson, kért, könyörgött, futkosott ide-oda, de hiába. Végre egy jószívű vasutas félrevonta.

— Ha olyan sürgős ügye van, menjen be a községbe. Ott majd eligazítják a királyi nyaralóhoz. Ott van a vezérkar. Azok tisztek, nem olyanok, mint ezek itt a különvonaton. Azoknak van autójuk, nem is egy. Kérjen onnan. Hátha adnak Ha csakugyan katonai ügyben megy, biztosan adnak.

Víg Vilmos rohant a vezérkarhoz.

Mikor ott az egyik tisztnek előadta a dolgot, annak első dolga volt, hogy telefont bocsájtott a rendelkezésre, hogy jelenthesse Pestre, hogy a tárgyaláson egy óra múlva ott lesz, majd azonnal autót szerzett neki, beültette és útnak indította.

…Tizenegy óra elmúlt, mikor belépett a tárgyalóterem folyosójára. Bent a tárgyalás már javában állt.

Amint a tárgyalóterem ajtajához ért, éppen akkor hozott egy iglói tisztet egy kézigránátokkal, revolverekkel körültűzködött terrorista. A tiszt Gyurján Árpád volt.

Mikor Gyurján meglátta Víget, odafordult hozzá.

— Most visznek be másodszor. Nagyon csehül állunk. Segítsen, ha Istent ismer, mert nagy baj van.

Nagyon levert volt szegény fiú.

Gyurján szavaira a terrorista megfordult. Szúrósan végignézte Víget, majd rámordult.

— Iszen csak próbáljon mellettük vallani! Nem is viszi haza épségben a bőrit! — Ezután Gyurjánt maga előtt lökve, bement a terembe.

Víg Vilmos egy pillanatig tétovázott, majd belépett ő is.

Az első pillantása az iglói tisztekre esett. A testi és lelki szenvedésektől végletekig elgyötört, kék foltos, véraláfutásos arcok néztek rá vissza.

Víg Vilmos népbiztos volt, és zsidó. A magyarsággal különösebb belső kapcsolatot talán nem is érzett. Így kellett lennie, hisz nem érezte azt sem, hogy nemzetellenes dolgot cselekszik, mikor a bolsevizmus szolgálatába áll.

Víg Vilmos azonban, ha nem is volt valami nagy hazafi, feltétlenül jó ember volt, s ha nem Is sajnálta az iglói tiszteket, mert a magyarságukért szenvednek, sajnálta őket, mert emberek… mert elgyötörtek… mert ismerősök… és láttukra megrendülten állt meg.

Azután tétován megindult, odament a tárgyalóterem asztalához és jelentkezett. Miután igazolta magát, az elnök helyet mutatott neki a tanúk padján s a tárgyalást folytatták tovább. Gyurján Árpád volt soron, majd mikor vele végeztek, a hatvani politikai megbízott kihallgatása kezdődött meg.

Nyomtatható változat