— Maga Víg Vilmos hatvani politikai megbízott?

— Igen.

— Igaz-e az, hogy az itt lévő vádlottak ellenforradalmat kezdeményeztek Hatvanban, május harmadikán?

A vádlottak padján ülők felfigyeltek. Na, most mi következik?

— Nekem nincs róla tudomásom.

Az egész terem megmozdult. Ez volt az első mentő tanúvallomás. Az elnök is előrehajolt.

— Azt akarja ezzel mondani, hogy Hatvanban nem volt ellenforradalom?

— Azt. Legalább is nekem, mint politikai megbízottnak tudnom kellett volna róla.

Az elnök rábámult.

— Ott volt, elvtárs, abban az időben Hatvanban?

— Ott.

— És nincs róla tudomása?

— Nincs.

Az elnök és a vádbiztos egymásra néztek. Most a vádbiztos szólt közbe.

— De hiszen itt az összes tanuk azt vallották, hogy a vádlottak letépették az összes vörös zászlókat, elkergették a direktóriumot, és nemzeti színű szalagokat tűzettek ki a legénységgel. Ezekről nincs tudomása?

— Részben van.

— Hogy-hogy részben?

— Úgy, hogy először is a direktóriumot nem kergette el senki, hanem a direktórium minden különösebb ok nélkül még május másodikán szétszaladt. A nemzeti színű szalagokat valóban viselték, de csak egy század, Rajnay-Wechter Vilmos főhadnagy százada. A vörös zászlókat sem a vádlottak tépették le, hanem Rajnay-Wechter, aki azután meg is szökött. Sőt, mikor Rajnay-Wechternek ez az intézkedése tudomására jutott, éppen az itt levő Mamusich István parancsnok szedette le a nemzeti színeket és tűzette ki újból a vörös zászlókat és szalagokat.

Az elnök megint ránézett a vádbiztosra.

— Biztos maga ebben elvtárs? — kérdezte némi szünet után.

Víg Vilmos szemrebbenés nélkül feleli

— Persze, hogy biztos vagyok. Az én tudomásommal történt az egész. Mamusich nekem azonnal jelentette.

Mamusich, meg a tisztek összenéztek. Három nap óta ez volt az első reménysugár.

Az elnök kezdte nem tudni, hányadán áll.

— De hát hogy lehet az, hogy innen Pestről kellett fegyveres erőt küldeni ezeknek a lefegyverzésére?

— Azt én nem tudom. Fegyveres erőt kérni az én feladatom lett volna és én kértem volna is, ha szükség lett volna rá. De kijelentem, hogy semmiféle fegyveres erőre nem volt semmi szükség. Hogy ki kért Hatvanból fegyveres erőt, azt én is szeretném tudni. Mert hogy nagy marhaságot csinált, azt mondhatom.

— De hiszen Hatvanban valóságos ütközet volt!

Víg Vilmos egy türelmetlen mozdulatot csinált.

— Kérem! Az ottani géppuskás különítményt negyedikéről-ötödikére virradó éjjel hirtelen megtámadták. Ágyúkkal, aknavetőkkel, gépfegyverekkel kezdték lőni a szállásukat. Álmukban lepték meg őket, éjszaka. Nem kérdeztek tőlük semmit, csak egyszerűen megtámadták őket. Hát persze, hogy valóságos ütközet lett! Ez a hatvani különítmény olyan különítmény ám, hogy ha megtámadják, védekezni szokott Ezek olyan emberek voltak, akik nem ijednek meg a maguk árnyékától. Ezek huszonketten foglalták vissza Balassagyarmatot a csehektől, januárban. Nyugodtan merem állítani, hogy ez a csapat volt az egész vörös hadsereg legátütőbb erejű csapata! Mindenki tudja, hogy az utóbbi hetekben az egész hadsereg szétzüllött. Mondhatom ügyes dolog, hogy az egyetlen rendes csapatot meg mi támadjuk meg, parancsnokait meg haditörvényszék elé állítjuk, mert egy támadás ellen védekezni mernek!

Víg Vilmos vallomása láthatóan nagy hatást keltett a hallgatóságban. Mindenfelől enyhült tekintetek fordultak a vádlott tisztek felé.

Víg Vilmos, látva a hatást, még tovább verte a vasat.

— Lehet-e hát csodálkozni ilyen viszonyok mellett, hogy a románok a Tiszánál állnak, a csehek már túl vannak Miskolcon, a szerbek elfoglalták Hódmezővásárhelyt? Maholnap itt lesznek az imperialisták Pesten, mi meg a vádlottak padjára ültetjük legderekabb katonáinkat, azért, mert egy ijedt ember óbégatására anélkül, hogy az erre hivatott politikai megbízottat bárki is megkérdezné, egyszerűen megtámadják őket, és ők nem hagyják magukat. És mindez a május másodiki fejetlenség miatt volt. Ezért ülnek most ezek itt! — mutatott rá egy drámai gesztussal a vádlottakra.

Azok meg szegények csak bámultak és nem akartak hinni a saját fülüknek. Hát ilyen oszlopai lettek volna ők a proletárdiktatúrának?!

— Ha kiszabadulunk, megcsókolom ezt a csúnya zsidót! — súgta oda Koritsánszky a mellette ülő Kvaszingernek, mikor Víg leült a hallgatóság soraiban.

— Ugyan ne fenyegetőzz! Még meghallja és megváltoztatja a vallomását.

A közhangulat most már határozottan az iglói tisztek oldalán volt. Az elnök arcán is zavar ült. Nem tudta, hogy most mit higgyen. Szeme többször is megkereste Víg Vilmos alakját ott a hallgatóság soraiban. Végre tanácstalan arccal a vádbiztos felé fordult.

— Vádbiztos elvtársnak mi a véleménye.

A románok, meg a csehek emlegetése gondolkodóba ejtett mindenkit. A vádbiztost is. Ő se tudta hányadán áll. Vállat vont.

— Hát ha mindaz igaz, amit Víg elvtárs mondott, akkor itt valami tévedés van — volt a bizonytalan felelet.

Mindenki fellélegzett. A terem rokonszenve határozottan a vádlottak oldalán volt. Csak az ajtóban álló terrorista nézett nagyon csúnyán mindenkire.

— Van még hátra tanú? — kérdezte most az elnök bizonytalanul.

A terrorista felelt:

— Van.

Az elnök most újra a vádbiztosra nézett, mintha azt kérdezte volna, hogy ezek után van-e még szükség tanúkra, majd némi habozás után mégis a tanú kihallgatása mellett döntött.

— Vezesse be!

A terrorista kiment… és a következő pillanatban megjelent Kapusi Gyula, az iglói géppuskások egyik őrmestere a teremben.

A tisztek közé, akik már szinte szabadoknak érezték magukat, mintha a villám csapott volna le.

Közülük való, mint tanú? Ez nem sok jót ígért!

És valóban, Kapusi Gyula az elnök kérdésére kijelentette, hogy május harmadikán ő Mamusich István századostól parancsot kapott arra, hogy, Hatvan község külterületén lévő tanyák bizalmijait fegyverezze le. Ezt hajlandó akár szemébe is mondani Mamusich századosnak.

A teremben egyszerre döbbenetes csend támadt.

A vádbiztos úgy ugrott fel, mintha darázs csípte volna meg.

— Hát mégis csak ellenforradalmár ez a piszok banda! Most pofázzon maga piszkos gazember! — ordított vörös arccal Mamusichra — igaz ez, vagy nem igaz?

Krisztus sem nézhetett több szemrehányással Júdásra, mint ahogy a holtsápadt Mamusich most Kapusira nézett. Erre nem volt elkészülve. Hirtelen arra gondolt, mennyi jót tett ő ezzel az emberrel és egyszerre végtelen elkeseredés rohanta meg.

— De hisz ez egy aljas, alattomos fráter — szorongatta a torkát a csalódás, és tetőtől-talpig végigmérte őrmesterét.

Az erre a tekintetre konokul felszegte a fejét.

— Meddig várjak még — ordított Mamusichra újra a vádbiztos. — Kiadta azt a parancsot, vagy nem?

Mamusich lelkében kavargóit a keserűség. Egyik volt katonájáról hirtelen kiderült aljasság teljesen legyűrte. Kihullt belőle minden erő, minden küzdőképesség, feladott mindent…

— Igen — hallotta saját hangját — kiadtam.

— Úgy — üvöltött a vádbiztos — és miért adta ki? Hogy mert ilyen parancsot kiadni, piszok burzsuj?

Mamusich fejében dülöngéltek a gondolatok. Most mit mondjon, teremtő Isten?! Mit lehet itt mondani? Hogy merte kiadni… hát… Most valami ügyes hazugság kéne, mert rögtön baj lesz… De mi legyen az a hazugság? Jaj, hogy milyen nehéz is hazudni. És hát egyáltalán szabad-e hazudni egy katonatisztnek?

Most hirtelen volt nagyváradi tanárjának alakja ködlött fel előtte… Hogy is hívták csak?… Százados volt, igen, százados volt… de hogy is hívták… eh, valamit mondani kéne és én azon töröm a fejemet, hogy hogy hívtak valakit… de mit is mondjak, teremtőm… Hogy milyen folyékonyan tudott hazudni ez a Víg Vilmos… ez nem akar sértés lenni Víg úr, azaz bajtárs, hisz tiszt volt ön is, ez irigység részemről e pillanatban… jóllehet egy tiszt nem hazudik,… így mondta… ki is mondta így?… Eh, vigye el az ördög az egészet, legfeljebb főbe lőnek…

Ügyetlennek és tehetetlennek érezte magát és az volt az érzése, hogy mennydörgő robajjal dűl a fejére minden.

— Miért kellett a bizalmiakat leszerelni — hallotta most megint valahonnan messziről, nagyon messziről a vádbiztos hangját.

Tanácstalanul nézett körül és ködösen imbolygott a szeme előtt minden, ami körülötte volt, a lángoló arcú vádbiztos, a szemöldökét ráncoló elnök, behunyt szemű társai, meg a konokul előtte álló Kapusi kavarogtak bizonytalan körvonalakban össze-vissza… majd egy mozdulatot fényképezett le a szeme: nini, Víg Vilmos a hallgatóság soraiban feltartja a kezét.

— Most már felelni kell — érezte, és megszólalt.

— Én… — tétovázott — … a megbeszélés értelmében… adtam ki a parancsot, mert a fegyverek az esetleges… — Most hirtelen rádöbbent, hogy az, amit mondani akart, már kész beismerés, és erre fáradtan abbahagyta.

A vádbiztos azonban hajszolta tovább.

— Mi van a fegyverekkel?

Most, mielőtt Mamusich beszélni kezdett volna, megszólalt az elnök.

— Víg Vilmos elvtárs mit akar?

Víg Vilmos már régen bosszankodva figyelte Mamusichot.

— Borzasztó, hogy ez az ember milyen ügyetlen — fészkelődött izgatottan a helyén. — Hát nincs benne egy kis életrevalóság. Ez képes itt helyrehozhatatlanul elrontani mindent… Itt sürgősen bele kell avatkozni — határozta el magát izgatottan, mikor Mamusich zavart motyogását újra meghallotta — hisz ez még tisztességesen hazudni sem tud!

Erre tartotta fel a kezét.

— Ki akarom egészíteni a vallomásomat — felelt az elnök kérdésére és megindult a tárgyaló asztal felé.

— Halljuk!

— Azt akarom mondani, hogy csodálkozom azon, hogy Mamusich elvtárs nem emlékszik arra, hogy május harmadikán én adtam ki neki a parancsot a fegyverek összeszedésére.

A vádbiztosnak felakadt a szeme.

— Maga? Hisz akkor magának is a vádlottak padján a helyre — támadt rá Vigre felháborodva.

— Miért volna ott a helyem? — nyelvelt vissza Vig. — Van arról vádbiztos elvtársnak fogalma, hogy mi volt ott akkor a helyzet? Mert ha nem volt, ne beszéljen!

— Hát mi volt? — kérdezte az elnök.

Víg Vilmos most az elnök felé fordult és beszélni kezdett… és… hazugság ide, hazugság oda, volt valami imponáló abban, ahogy ez az ember — ezúttal igazán jó ügy érdekében — hazudni tudott.

— Kérem, a környéken napirenden voltak a lövöldözések, fegyveres összetűzések, fosztogatások. A puskák a bizalmiak kezéről egymás után vesztek el és mindenféle gyanús emberek kezébe kerültek, maguk a bizalmiak is… egyáltalán nem értettek a fegyverekhez és egyre gyakrabban fordultak elő balesetek. Különben sem volt a bizalmiak kezén fegyverre semmi szükség, mert a tanyai munkástanács akkorra már minden politikailag megbízhatatlan embert elzavart régen. A rendfenntartást mi láttuk el, Mamusich elvtárs, meg én s a dolgunkat csak zavarták a nagyszájú, de fegyverhez nem értő bizalmiak, akikkel a puskák miatt mindig baj volt.

Az iglói tisztek megint fellélegzettek s a vádbiztos is, mintha újra megingott volna kissé, bár igen gyanakvóan nézett Víg Vilmosra.

Hosszas habozás után, végre vádindítványát úgy módosította, hogy ellenforradalmi ténykedésért csupán Rajnay-Wechter Vilmosra kért halálos ítéletet.

A forradalmi törvényszék végül is a szökésben levő Rajnay-Wechterre kimondta a halálos ítéletet és elrendelte országos köröztetését, a többi vádlott felől pedig úgy végzett, hogy mivel az lglói géppuskás különítmény a jelek szerint nem egészen megbízható, tovább egy kötelékben együtt nem maradhat, hanem, mivel a proletárhazának a jelenlegi nehéz időkben minden katonára szüksége van, a jövőben az egyes tagok szétszórva kötelesek szolgálatot teljesíteni s evégből megkeresi a 6. hadosztály parancsnokságát, hogy a volt iglói géppuskás különítmény állományát a hadosztály keretében ossza szét.

Ezzel a hatvani ellenforradalmi pör véget ért.

Az elfogott iglói tisztek megszabadultak.

 

Víg Vilmos, miközben Hatvan felé vánszorgott vele a vonat, a nyugodt lelkiismeretű emberek békés derűjével morfondírozott a kocsi sarkában.

— Barátom. Vilmos, ezt emberül megcsináltad! És akárhogy is volt azelőtt, ezt a követel oldalra jegyezték fel az égi folyószámládon.

Most a hatvani direktóriumi elvtársak jutottak az eszébe és erre elmosolyogta magát, majd felállt, és kihajolt az ablakon.

Zöld volt az egész határ és a nap kacagva sütött…

Víg Vilmos lelke könnyű volt, mint a kék égben röpködő madaraké.

 

Hiszen, ha a hadi helyzet nem lett volna olyan kritikus és ha nem lett volna olyan nagy szükség tisztekre, Mamusichék aligha úszták volna meg a dolgot ilyen simán. Még egy héttel előbb, majd aztán 8—10 nappal később sokkal kisebb dolgok miatt is végeztek ki embereket…

…Benes úrnak azonban május elsején Párisban egy szeszélye támadt, és ez a szeszély a láthatatlan fogaskerékrendszeren át 14 magyar katonatiszt sorsába nyúlt bele…

XXIII.

Az alig három hete felszabadult Miskolc boldogan nyújtózkodott a júniusi napsugarakban.

Az utcákon pezsgett az élet, mindenfelé dagadt a proletárkebel, a diadalmas felvidéki hadjárat boldog káprázatában vöröslött az egész Miskolc. A kolóniabeli „srácok” vígan karikáztak az utcákon a tömörgumijú cseh bicikliken, amelyeket a május huszadiki miskolci ütközetből menekülő legionisták hagytak el mindenfelé.

A Népliget fái alatt sűrű fürtökben sétálgattak az emberek a délelőtti csendben, amelyet csak néha-néha zavart meg egy-egy elrobogó csabai villamos éles kolomphangja, meg a vasutas sporttelepen futballozó ifjúmunkások fel-felparázsló veszekedése.

A Mindszenti-templom toronyórája éppen elütötte a tizenegyet, mikor a sétálók sodrából kibontakozott egy pár és megindult a park kijárata felé. Egy civil ruhás férfi volt, meg egy leány. Rajnay-Wechter, meg a menyasszonya.

— Siessünk, Vili, én még szeretnék beszaladni egy percre a templomba is.

Sokan keresték fel akkoriban egy-egy percre a templomokat hétköznap is. Az élet nagyon bizonytalan volt, mindenki süppedő talajon járt s a biztonságérzetét elvesztett ember sietősen Istenbe szokott kapaszkodni.

 

A júniusi forróság után amúgy is jól esett a templom simogató hűvössége, meg a pihentető félhomály, úgy hogy ugyancsak hunyorgattak, mikor kiléptek a vakító fényességbe.

A templom előtti tér teljesen elhagyatott volt, csak egy unatkozó vörös katona lődörgött ásítozva a túlsó oldalon.

Mikor meglátta a templomból kilépőket, hirtelen megállt.

— Nini — nyilallt fel benne — hisz ez a nő meg az, akinél a múltkor azt az iglói főhadnagyot kerestük. Akkor azt mondták, hogy ez a menyasszonya.

Rajnay-Wechter, meg a menyasszonya most egymásba karoltak és ügyet sem vetve a katonára, megindultak a Sötét-kapu felé.

A vörös katona megrándult.

— Belekarolt. Akármi legyek, ha ez nem a mi pasink!

Hirtelen átvágott a túlsó oldalra és sebesen megindult utánuk.

Rajnay-Wechter arra lett figyelmes, hogy valaki közvetlenül a hátuk mögött van, már-már megfordult, de hirtelen megszólították őket.

— Álljon csak meg, elvtárs, egy szóra!

Rajnay-Wechter megfordult. Erzsiké egyszerre falfehér lett.

A vörös katona tetőtől-talpig végigfürkészelte.

— Maga Rajnay-Wechter Vilmos volt főhadnagy.

Rajnay-Wechter igyekezett elpalástolni megdöbbenését, de ez nem nagyon sikerült.

— Téved, barátom.

A hang könnyednek volt szánva, de bizony vibrált benne az izgalom.

— Tudja magát valamivel igazolni?

Rajnay-Wechter bizony nem tudta.

— No, akkor jöjjön csak velem, elvtárs, majd a katonai parancsnokságon tisztázunk mindent.

Rajnay-Wechternek egyszerre nagyon melege lett. Erzsike meg elfakadt sírva.

— De a menyasszonyom…

— Á, a menyasszonya az elvtársnő?

Rajnay-Wechter szerette volna a nyelvét leharapni. Elárulta magát.

— No, az elvtársnő majd haza talál egyedül kájára. — Na, gyerünk elvtárs!

Rajnay-Wechter egy leírhatatlan pillantást vetett menyasszonyára és megindult.

Péntek volt és tizenharmadika…

 

Hatvanból történt kalandos szökése után dr. Bukó Imrééknél talált Miskolcon menedéket.

Az első napokban úgyszólván ki sem mert mozdulni, mikor azonban házigazdája megnyugtatta, hogy a magyar tiszti egyenruhában nincs semmi feltűnő, a csehek nem törődnek vele, mások is viselik, ő is kimerészkedett az utcára.

Néhány nap alatt rájött arra is, hogy nemcsak ő van egyedül olyan, aki vörös területről menekült, hanem vannak tömegével. Mindjárt az első napokban összekerült egy Balogh nevű tüzérfőhadnaggyal, aki szintén a vörösök bosszúja elől menekült cseh megszállott területre.

Miskolcon néhány békés napot élt át. Idejének legnagyobb részét Erzsikével osztotta meg, aki számára Miskolcon történt felbukkanása nagy és váratlan ajándéka volt a sorsnak.

A békés napok azonban nem tartottak soká. Tizenharmadikán már széltében-hosszában beszélték, hogy a vörösök nagy offenzívát indítanak, és hogy Miskolcot rövidesen vissza fogják foglalni.

Rajnay-Wechter, meg Balogh főhadnagy egyre nyugtalanabbul figyelték a szállongó híreket, mikor aztán a különböző jelekből szemmel látható volt, hogy a sokat emlegetett offenzíva rövidesen csakugyan meg fog indulni, megállapodtak abban, hogy jó lesz elpárologni Miskolcról.

Összeszedett hát annyi kék pénzt, amennyit tudott, és Balogh főhadnaggyal, meg egy másik, Wuffka nevű főhadnaggyal együtt május tizennyolcadikán Szikszóra tették át a székhelyüket.

Itt a szállodában laktak a körülményekhez képest elég nagy kényelemben, de nem sokáig. Huszonnegyedikén a Stromfeld-offenzíva elől visszavonuló csehek letartóztatták mindhármójukat és Kassára irányították őket.

 

A kassai állomás olyan volt, mint egy megbolygatott hangyaboly.

Szerelvény szerelvény mellett állt a síneken, futkosás, zaj, idegesség és katona mindenfelé. A feje tetején állt minden, őrjítő volt a rendetlenség.

A Szikszó felől befutó katonai szerelvény alig tudott befurakodni két másik szerelvény közé egy üres sínpárra, úgy, hogy Rajnay-Wechteréknek, meg kísérőiknek kocsisorok alatt kellett valósággal keresztülbujkálniuk, míg nagy nehezen kivergődtek a peronra. Itt is csak nehezen lehetett azonban előrejutni, úgy, hogy az őrizetükre rendelt két szuronyos legionista valósággal közelharcot vívott, hogy bejussanak a pályaudvar-parancsnokság helyiségébe.

Fiatal tiszt volt a pályaudvar-parancsnok, írt valamit éppen, és csak a legionista jelentkezésére fordult meg.

Mikor Rajnay-Wechter meglátta, meglepetten felkiáltott:

— Orlinszky!

Az ránézett, majd a felismerés fénye villant fel a szemében.

— Nini, Wechter! Hogy kerülsz te ide?

Ezredtársak voltak régebben. A kilenceseknél szolgáltak mind a ketten tizenhatban.

Egyszerre jutott ez mind a kettőjük eszébe és ugyanabban a pillanatban már fel is villant bennük a helyzet fonákságának tudata.

— Nini ez tiszttársam volt. És most ellenség. Hát nem furcsa?

Az egyik cseh volt, a másik magyar.

Rajnay-Wechter ocsúdott fel hamarább.

— Úgy látom, foglyaid vagyunk — mondta fanyar mosollyal.

Orlinszky sietve végignézte mind a hármukat.

— Ugyan ne vicceljetek — mondta enyhe zavarral.

— Nos? Hát elengedsz bennünket?

— Persze, hogy el — felelte kényelmetlenül feszengve a cseh, és azonnal intézkedett is.

Tíz perc múlva már az utcán voltak.

— Hát ez jól jött — jegyezte meg Wuffka.

— Ez a cselák egész rendes ember — toldta meg Balogh.

Rajnay-Wechter nem szólt, csak ingatta a fejét. Ő nem tudta Orlinszkyban csupán a személytelen cseh főhadnagyot nézni, ő egyre a volt ezredtársat látta benne, és ez a találkozás egy kicsit kihozta a sodrából.

— Hej, de össze-vissza borzolódott itt a dolgok régi rendje — sóhajtotta. — És ugyan mi lesz a vége mindezeknek, Istenem…

 

A szökevényeknek Kassán sem volt sokáig maradásuk. Stromfeld katonái gyorsan közeledtek, úgy, hogy rövidesen innen is menniük kellett. Elvált tehát Baloghéktól és június negyedikén hazaszökött a szüleihez, Bártfára.

De mintha csak a hátán hozta volna a vörös hadsereget, a Stromfeld előnyomulás tovább tartott. Méghozzá új nehézségek is támadtak. A csehek, hihetőleg a sorozatos vereségek miatt, most már nem hagyták olyan szabadon mozogni a magyar tiszteket, mint annak előtte. Kémkedésre gyanakodtak-e vagy csak egyszerűen dühösek voltak, nem lehetett tudni, kezdték azonban mindenfelé összefogdosni és internáló táborokba szállítani a magyar tiszteket. Ennek következtében Bártfán már rejtőznie kellett, s mikor 9-én Bártfa alá ért a vörös hadsereg, elhatározta, hogy nem marad tovább cseh megszállott területen, hanem leszámolva mindennel, bevárja a vörösök bevonulását.

Egyenruháját a csehek miatt már elrejtette, civilben járt, úgy, hogy Bártfa visszakerülése utáni napon június 11-én megkockáztathatta a visszajutást Miskolcra, ahova másnap 12-én csütörtökön érkezett meg.

Erzsiké valósággal kétségbeesett, mikor meglátta.

— Jaj, miért jöttél vissza — tördelte a kezét siránkozva — hát nem tudod? Halálra vagy ítélve! Mindenfelé köröznek! Már a régi lakásodon is, meg itt is többször kerestek. Ha megtalálnak, véged van.

Rajnay-Wechter sóhajtott egy nagyot. Hát hova legyen szegény feje? Üldözik itt, üldözik odaát.

— Hát ez szörnyű — jutott az eszébe, de a „szörnyű” csak szó volt nála, nem gondolat, mert azt, hogy csakugyan szörnyű, már nem is érezte. Egyáltalán nem is érzett semmit, csak fáradtságot és fásultságot. Az életéért folytatott küzdelem hiábavaló voltát.

Vállat vont.

— Mindegy. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Nem törődött már semmivel…

…Másnap, tizenharmadikán történt meg a letartóztatása.

 

Miskolcon két hétig volt a dandárparancsnokság fogdájában. Ez alatt az idő alatt sokszor kihallgatták, szerették volna kivenni belőle, hogy kicsoda, mert ebben nem voltak bizonyosak, de ő állhatatosan tagadta, hogy azonos lenne az országosan körözött Rajnay-Wechter Vilmos volt iglói főhadnaggyal. Szerencsére személyesen a dandárnál senki sem ismerte, a direktóriumon érdeklődni nem jutott eszükbe s így nem tudtak vele semmire sem menni.

Végül is kétheti fogva tartás után, személyazonosságának megállapítása végett szuronyos kísérettel Hatvanba szállították.

Mikor az annyira ismerős állomáson lelépett a vonatról, összeszorult a szíve. Egyszerre újraéledt benne minden, az ötven napi bujdosás elsüllyedt egyszerre nyomtalanul, s zökkenő nélkül folytatódott minden ott, ahol május ötödikén abbamaradt, amikor befordult a sarkon és szaladni kezdett.

Amint bandukolt a két szuronyos katona között befelé a faluba, a házak, a kastély, az utcák ködös imbolygással úsztak el mellette s mire észbekapott, ott állt a községházán egy ajtó előtt.

A toronyban éppen ütni kezdett az óra.

Tíz óra volt. Délelőtt.

Hirtelen körülnézett. Hát igen. Halálra van ítélve és elfogták. És most ide be kell mennie.

— No, mozogjunk, elvtárs — szólalt meg mögötte az egyik vörös katona.

Megfogta a kilincset.

— Consummatum est — mormogta magában és belökte az ajtót.

A szobában Várkonyi főjegyző ült egyedül, az ajtónyílásra felnézett és úgy meredt a belépő Rajnay-Wechterre, mint valami kísértetre.

 

Mikor a formaságok elintézése után a vörös katonák kimentek, Várkonyi sokáig nem szólt, csak hosszasan nézte a főhadnagyot.

A nem is olyan régen még oly daliás katonatiszt csak árnyéka volt önmagának. Sovány testén agyon gyűrött civil ruha lötyögött, beesett arcát kiverte a hetes szakáll.

Amint ott állt fáradt egykedvűséggel az íróasztal előtt, Várkonyi borzasztóan megsajnálta.

— Nagy baj van, öregem. Szökésed után halálra ítéltek.

Rajnay-Wechter bólintott.

— Tudom.

Várkonyi most keresgélni kezdett az asztalon. Rövid keresgélés után egy papírlapot húzott elő, és a főhadnagy felé nyújtotta.

Rajnay-Wechter egykedvűen nyúlt utána, belenézett, és visszaadta. A körözvény volt.

— Tudok róla.

Várkonyi megcsóválta a fejét.

— Dehát miért jöttél akkor vissza? Hisz én Bartosevicstől úgy értesültem, hogy odaát vagy a cseheknél!

Rajnay-Wechter tűnődve nézte az asztalon álló tintatartót.

— Akkor még nem tudtam — mondta vontatva. — De… azt hiszem akkor is visszajöttem volna, ha tudok róla. Hiába, muszáj volt… rájöttem, hogy én ide tartozom.

Várkonyi csendesen bólintott.

— Értem.

Rajnay-Wechter elmosolyodott. Nem az arcával, hanem csak úgy… odabent. Szoktunk így mosolyogni.

— Dehogy érted, öreg cimbora — folydogáltak a gondolatai — nem is értheted…

Valóban Várkonyi nem érthette. Hisz ő az előbb Orlinszkyra gondolt, a volt bajtársra, aki most amoda tartozik, de erről nem szólt.

Hosszú csend feküdte meg a szobát. Valaki fütyörészve ment el a nyitott ablak alatt, majd utána a toronyóra ütése hallatszott.

Ez felrezzentette őket.

— Hát most mit csináljunk? — kérdezte Várkonyi.

Rajnay-Wechter egyetlen mozdulattal felelt.

De ez a mozdulat pontosan és szabatosan ezt fejezte ki:

— Te kérdezed éntőlem?

— A direktóriumi tagok vérszomjasabbjai most oda vannak a propaganda körúton a holnapi Péterpál-napra való tekintettel… — tűnődött Várkonyi. — Talán lehetne valamit csinálni?

Rajnay-Wechter agya azt kapta el az egészből, hogy holnap Pétérpál.

— Holnap Pétérpál — tűnődött — Péterpál, június 29. Péterpál… Istenem, Mindenszentek, karácsony, újév, húsvét, pünkösd, Péterpál… Igló, Eperjes, Hatvan, Miskolc, Kassa, és most újra: Hatvan. Utazás Mindenszentektől Péterpálig. Hát igen, ez így volt.

Arra rezzent fel, hogy Várkonyi már régen beszél.

— …meg fogom próbálni. Ha nem sikerül, az nagy baj lenne. De az itthon levők mégis valamennyire hallgatnak rám. Még ma összehívjuk a forradalmi törvényszéket. A vidéki forradalmi törvényszékeknek nincs joguk halálos ítéletet kimondani. Pestre semmi esetre sem szabad kerülnöd, mert akkor véged van. Jó lesz így?

Rajnay-Wechter tulajdonképpen nem is tudta miről van szó, de azért bólintott. Úgyis mindegy.

— Jó lesz.

— Hát akkor megyek. Én megteszek minden lehetőt. Próbálj nyugodtan várni. Reméljük sikerül.

 

Sikerült.

Várkonyi fáradhatatlan utánjárásának eredményeképp délutánra összeült a sebtiben összehívott „forradalmi törvényszék” és hosszas huzavona után ítéletet hozott. Az ítélet Rajnay-Wechtert megfosztotta tiszti rangjától, kimondta, hogy a vörös hadseregben nem lehet parancsnok, megintette és megfenyegette, örökre kitiltotta Hatvan község területéről és elrendelte, hogy mint közlegény, haladéktalanul vonuljon be a 4. hadosztályhoz Putnokra.

Az élete tehát megmaradt.

Adtak mellé egy vörös katonát és az esti vonattal útnak indították…

Nyomtatható változat