XIII. A lélek betegségei.

Végső elemzésében csak két bűn, két lelki betegség van, egyik a hiúság, másik az érzékiség. Minden egyéb ezekből ered.

Egyik a világ szeretete, másik a magunk szeretete… Ezért tilt a Szentírás, hogy csak a világot ne szeressétek, más helyen pedig így ír, csak a test kívánságát ne teljesítsétek, mert a lélek ellen tör. E két tétellel meg van adva az egész lelki kórtan.

Az arcok tüzetes átvizsgálása után három főcsoportot különböztetünk meg: a) a terheltekét, b) az átlagemberekét, c) a kiválóakét. Az első kettő a lelki betegek csoportja, még pedig a terheltek, bűnre disponáltaké, akik nem szeretik az igazságot, illetve az erényeket, hanem a bűnt s élvezik, ha rosszat tehetnek.

Az átlagok vagy közönyösek bűnre-erényre egyformán hajlamosak. Nem akarnak rosszat, de jót se. Esztikbe se jut segíteni, de ártani se, elbámulják az életüket, körülmények rabjai. Minden nagyobbra alkalmatlanok, se hideg, se meleg tömegek, egyetlen gyógyszerük a szenvedés, mely felrázza őket… Amíg az elsőt, a terheltet csak leszoktatni lehet a bűnről, ezeket már esetleg némi erényre is rá lehet nevelni.

A harmadik, a kiválók csoportjának azonban bűn helyett az erény a lelki sajátja. Amíg a terhelt a bűnökben, emez az erényekben leli örömét. Amaz árt, emez segít. Az átlag se nem árt, se nem segít, közönyös, csak a maga dolgát látja, csak a saját ügye érdekli, mozdítja, hajtja. Innen van aztán, hogy a legtöbb ember arcáról — mivel átlag a többség — se jót, se rosszat nem mondhatunk, csak annyit, hogy jóra-, rosszrahajló átlag, de minden egyéni saját, kiválóság nélkül, olyan tömegáru a műalkotások körül… Faragás alatt álló szobrok, illetve lelkek, akiket a sors még csak ezután fog elkezdeni felékesíteni a szenvedések, csalódások, megalázások kúrája folytán — erényekkel. Mert csak ez — a szenvedés — legyen bármilyen fajta — az egyetlen gyógyszere ezeknek. Tan, elv, szó, idea itt nem fogan még meg. Szenvedés, mert a jólét erényt nem nevel, még az erényeset is könnyen félrecsusszantja a hiúság, vagy testiség lejtői felé.

A szenvedés a lélek edzőtornája, mely megerősíti s ellenállóvá teszi lelki izmait. Azért írja Szent Alfonz, ha tudnák az emberek, hogy a szenvedés milyen nagy kincs, úgy az rablás tárgyává lenne.

E három fő lelki alakzat szem előtt tartása mellett lehet csak elkezdeni a lelki betegségek osztályozását és a lelkek gyógyítását, nevelését, tekintettel ama kórra, melyben szenvednek, legyen az érzékiségből vagy hiúságból eredő.

Minden ember egy-egy fő lelki hiánnyal vagy többlettel születik, ez az ő főbűne vagy erénye, gyengéje vagy ereje aszerint, hogy terhelt, átlag vagy kiváló. Ez ellen kell elsősorban küzdeni, mert ez tartja őt vissza örök fejlődésének útján. Egyik pl. érzéki, másik erőszakos, harmadik ravasz, negyedik könnyelmű, ötödik fösvény stb. Mindnek más a fő lelki betegsége s így mindnek más-más lelki recept is kell. Amint a testi bajoknál más recept kell a máj, vese, szív betegsége esetén, úgy léleknél is.

A vékony s hosszúnyakú emberek betegsége a gyengeség, ennélfogva ingatagok, félénkek, félénkségből folyóan óvatosak, esetleg ravaszok, hazudók. A vastag- és rövidnyakúak inkább erősek, ennélfogva erőszakosságra, bátorságra hajlók, ebből folyólag őszinték, nyersek, esetleg érzékiek. Ugyanígy van a vagyoni adottság szerint is. A szegények betegsége a lázongás, fukarság, gyűlölködés, a gazdagoké könnyelműség, tékozlás, gőg, fölényesség és közöny. Ezért egész más prédikációk és tanítás kellene egyiknek, mint a másiknak… A pipogyánál az akaratot erősíteni, az erőszakosnál pedig gyengíteni kellene. A pipogya receptje: Ne engedj az igazságból! Az erőszakosé ellenben: Nem lehet az igazságot erőszakkal elfojtani. Az őszintének: Vigyázz, őszinteséged ne sértsen. A hazugnak: Inkább sértésig légy őszinte, mint hazudj. A szegénynek: Ne lázongj — kérj. A gazdagnak: Ne lázíts, adj! Eszesnél a szívet kell nemesíteni — szerető szívűnél az észt fejleszteni. Az idealistát realizmusra kell inteni, míg a reális embert idealizmusra. Itt a jövő nevelésében az arctannak óriási titka és elmellőzhetetlen hivatása, mert az igazi tanítónak s nevelőnek épp olyan lelki orvosnak kell lenni, mint amilyen testi doktor az orvos.

Farkasból nem lehet bárányt csinálni, de lehet szelíd farkast! S ez a nevelés és idomzat közti lehetőségek területi határa. Ember gyarlóság, arc hiba nélkül nincs, de mindeniket lehet nemesíteni. Mennél közelebb idomban és mozgásban, annál közelebb lélekben is az állathoz. Ezért nem minden bűn oly nagymérvű egyiknél, mint a másiknál, illetve minden bűn és erény olyan mérvben az, ami, amily mérvben arra — erényre vagy bűnre — diszponálva van. Ezért sok bűnt csak lelki betegségnek szabad tekinteni azoknál, kik arra diszponáltak, ellenben bűnnek azoknál, kik abból már kinőttek és felsőbb életvonalra hivatottak. Egyiknek természete pl. a hazugság, másiknak már nem. Egyiknél erény egy-egy elmaradó, elnyomott hazugság, másiknál bűn volna csak egy is… A bűnösnél szép, ha meg-megemlékezik egy pillanatra Istenről; de szentnél szörnyű, ha elfeledkezik egy-egy pillanatra is Róla… Nem arra kell tehát a fősúlyt helyezni, hogy az illető elkövette-e a bűnt, hanem diszponálva van-e rá, vagy nem, mert bizonyos százalékig az emberiség nem beszámítható, parasztosan mondva gyengeelméjű, esetleg tévideáknak hódoló. Amint a bolond nem beszámítható teljesen, de részben egy kicsit mindig az, úgy a józan is bizonyos irányban és részben beszámíthatatlan… Például egy kommunistánál egész máshol kezdődik a bűn, mint egy kapitalistánál. Némelyik bűnözése az előrelátó ravaszságon törik meg, míg másoknál az előrelátás hiányán történik. Az ok a szellemi vagy erkölcsi állapot többlete vagy hiánya. Ezért a világ összes jogi törvénye értéktelen Isten előtt, mert kimaradtak belőle a pszichika legfőbb tételei, a praediszpozíció: a lélek kész, de a test — erőtelen…

Némely ember gonosznak látszik, de közelebbről nézve látjuk, hogy nem az, mert nem kényszerül — pl. jóléte folytán — bűnre… Sok könnyelműségre hajló férfit megment beosztó felesége a bűntől és fordítva; sok komoly embert bűnbe ránt könnyelmű felesége… Mert a szükség tolvajt csinál, a bőség meg — zsarnokot…

Van eset, mikor kiváló ember bűnözik. Nem akarta, csak gikszert fogott a lelke, befalsolt s ő maga utálja legjobban cselekedetét, mintegy sírva, bánva azt. Ahhoz, hogy egész életen át megálljuk helyünket a sátáni kísértésekkel szemben, mint Jézus Krisztus, ahhoz kegyelem is kell, nem csak diszpozíció.

Fordítva is van, mikor terhelteket látunk nemesen cselekedni, sőt élni. Ezek karriert csináltak a lélek birodalmában! Ilyeneknél rendesen a hit az erőt adó, az újjátermő alap, mely Sauluszból Pauluszt csinál. S ha vissza is esnek néha, alapjában mindegyre kijjebb mennek az élet fertőjéből az örökélet partjai felé… Arcukon még néha semmi jele a nemesülésnek, de világnézetük s tán életcéljuk is már átalakult… Ilyen esetben csal az arc, mert még a múltat mutatja, azonban gondolkodásában már a jövő arca ragyog, bizony néha isteni fényárban. De ezek világritkaságok!

Ezért elengedhetetlen a kellő emberismerethez a testi forma mellett megtudni, kinek mi a passziója, szórakozása, világnézete, hogy kellően mérlegelve a Tartozik és Követel rovatot, meglássuk a pluszt és mínuszt, mert ez a igazi egyéni alkat, míg a többi hullámzó gyarlóság…

Figyeljük meg, kik szimpatikusak és kik antipatikusak nekünk s hozzuk magunkat mérlegre. Megláthatjuk, hogy hol állunk. Ezt írók könyvein át is — kipróbálhatjuk, ki mit szeret olvasni, ahhoz hasonul lélekben is, mert a könyv mindig lelki injekció! Kár, hogy kevesen tudják és szabadjára van engedve a lélekmérgezés…

Az egyén betegségének a felismerésénél arra is figyelni kell, kivel áll szemben az illető. Pl. a nyers ember nem nyers a fellebbvalójával szemben, de nyers lefele. A fukar se fukar felfele, de alkalmazottjaival az. Zsúrra van pénz hiúságból, de szegények részére nincs. E két vonal között egyensúlyt tart a felsőbbrendű lélek. Ne hirtelenkedjük el tehát s ne mondjuk, hogy ez nem az, aminek arca mutatja, mert nem láttuk még abból a szögből, mely kiváltja gyengéit. Avagy melyik gőgös ember gőgösködik a rangosabbal s melyik hízelkedő kedveskedik — lefele… Elülről és oldalról kell nézni az arcot, a lelket pedig felülről és alulról, akkor aztán — látunk…

Sok felderítést ad a foglalkozás, passzió és szenvedély hármasságának az összehasonlítása is. Ezért első kérdésünk ahhoz, kit meg akarunk ismerni, az legyen, mi a passziója, vagy mivel tölti szabadidejét.

Akinek a könyv a passziója, feltéve nem átlag és gonosz szellemű regények, azzal még könnyen boldogulhatunk, jó könyveket adva kezébe, de akinek sport a bálványa, azzal már nehezen… Az ilyen léleknek nehezen lehet beadni a szellemieket. Ott elégedjünk meg, ha az illető becsületes ember marad s tegyünk le arról, hogy nemes, bölcs, felsőbbrendű emberré nevelhessük. Ezeknél még sok szenvedés kell, kiirtani a dudvákat, miket az érzékiség és sportolás életszintjén szereztek.

Jó volna ezt tudni az illetékeseknek is és vigyázni, hogy ne a sport felé irányítsák, a sport állandó ünneplésével, a szellemiekre hivatott emberiséget, mert elfajzítják az embert, s őket veszi számon az Úr, nemsokára, mert a nevelés célja nem az, hogy erőstestű, vagy állati embereket neveljünk, hanem az, hogy erős jellemű és lelkületű isteni embereket. Ide pedig két feltétel szükséges. Egyik lefaragni az állatit, másik kiépíteni az istenit. Persze mindkettőt egész más helyen, módban és mértékben kell elkezdeni mindenkinél. Nem képes mindenki ugyanazon bűnre és ugyanazon erényre, mint más, akár csak a fizikai téren, ki mázsát bír, ki csak kilókat.

A test se egyforma teljesítőképességű, így a lélek sem. Pl. mészárosnak nem, de papnak már megbotránkoztatásra méltó és megbocsáthatatlan bűn volna vadászni! Egész papi felsőbbrendűségének és etikai készletének a teljes hiányára vallana. Sőt a kártya, pince, dohány is. Több szektáriussal beszéltem, nem is papok, csak szekták hívei, kik mióta „megtértek” az Úrhoz, nem isznak, nem dohányoznak, nem káromkodnak, a kártyát kézbe se veszik, csak Isten dolgaival foglalkoznak: bibliáznak… Hol áll ezekhez némelyik hittel nem rendelkező, de vallásilag elkönyvelt pap…

Jóllehet Mózes Tízparancsolata mindenkire kötelező, de nem egyforma erővel s arányban, mert ha gazdag lop, súlyosító, míg ha szegény lop, csak enyhítő körülményeik vannak. Falánk típustól nem kívánható, hogy böjtöljön, de egy szellemi típustól elvárhatjuk, hogy egyszer se falja tele magát… Életfokok ezek, mint a művészet fokai, de ezek mutatják meg, ki mi, nem a rang s nem a pénz, vagy a nevetségig felmagasztalt származás és diploma. Mindenki a maga értéktáblája, lelki fajsúlya szerint. Ezért nevetséges a világiak bálványozása, vagy a származási gőg az előtt, aki ismeri az alak és jellem, test és lélek összhangját. A felsőbbrendűn meglátszik felsőbbrendűsége úgy fizikai, mint lelki oldalról, nem kell ahhoz pótlék… Épp ezért a fejlődő kor előbb-utóbb eltörli a sokakat megtévesztő rangot, mint egyik pápa tette a lábcsókkal pár évtizede és rang helyett elénk állítja az — egyént…

Vannak velünk született lelki-testi fogyatékosságok. Vannak aztán, amiket itt szerzünk. Ilyen lelki betegségeket termelhet ki bennünk a mai irodalom, mely a szerelmen és bűnön kívül alig állít valamit olvasója elé, úgyhogy a legjobb esetben is csak annyira nevelhet, hogy ne bűnözz, de ama felső fokra: tedd az erényest, nem vezet. Ennek a baliránynak a megejtettjei aztán belekeverednek egy olyan világnézetbe, amelyben azt se tudják, mi a felsőbbrendű élet, mi az, mi nem test, hús, szerelem, sport. Testiségük kielégíthetésére pénzre, hiúságuk kielégíthetéséért rangra, vagy más „kiválóságra” törtetnek. Ezeket ebben az életben nem mentheti meg más, csak egy csőddel kezdődő szenvedés, mikor új utakra kényszerülnek, megtanulni az erényeket… A bűn és betegség testvérfogalmak. A bűnös beteg is. Mi a bűn? A törvénytelenség, írja Szt. János I. lev. III. rész 4. v. S mi a betegség? A test törvénytelensége, törvénytelen működése. S mi a lelki betegség? A lélek törvénytelen érzése, gondolkodása, akarata. Kórtani szempontból nézve: gyűlölködés, igazságtalanság, erőszakoskodás. E három meríti ki a bűntan alapérveit. S mi ezek ellenszere? Szeretet, igazság, szabad akarat tisztelete. Van tehát bűn, melyet, mint a ragályt, erőszakosan is fertőtleníteni kell, de nem lehet a bűnöst magát minden mentség nélkül elítélni, mert amint némelyek teste bizonyos betegségre, úgy némelyek lelke bizonyos bűnre hajlamosan születik, épp úgy, mint egészségre és erényekre a kiválók.

Ezért a világ összes büntetőtörvényét és fogházak ügymenetét és kezelési szabályzatát át kell keresztényesíteni, mert amíg nem a szeretet, igazság és szabad akarat tisztelése lesz a „kúra”, hanem a közönséges bosszú és megtorlás, addig félmunkát végeztünk: irtjuk a dudvát, de nem vetünk helyére nemes magot… S ezért cselekedett egyedül az Anyaszentegyház helyesen, mikor a bűnbocsánatot, illetve a büntetés elengedését a megbánás és megtérés kettősségéhez, nem pedig — mint ma teszik az államok — a kiszabott büntetési idő kétharmadának vagy háromnegyedének a kitöltéséhez fűzte…

A lélek betegségei, amint láttuk, mindenkinél mások, úgy mennyiségileg, mint minőségileg, de lényegében mindegy: tökéletlenség… S e fogalom kellő átértésével kezdődik az új etika!

Hogy miért teremtettünk ilyen tökéletleneknek, illetve a többség miért tökéletlen, holott épp tökéletesnek kellene lennie, ha nem a természet vak esetei, hanem Isten teremtései, arra kitértem a 153-ik oldalon, ott megérthető úgy a terheltség, mint a kiválóság oka, úgy a hülye, mint a zseni „származása” és minden, ami a lélek belső életére vonatkozik.

Annyit azonban jegyezzünk meg, hogy betegség nélkül senki sincs, a lélek gyógykúráira tehát mindenkinek szüksége van! Aki kivételnek hiszi magát, az — szellemrövidlátásban szenved s ez a legnagyobb betegség…

XIV. A lélek gyógytényezői.

Ha a természet ellen vétünk, büntet a fizikai világ. Ha az erkölcsi rend ellen vétünk, büntet az erkölcsi világ. A fizikai világ büntetése a betegség, az erkölcsié a lelkiismeret-furdalástól gyötrelmekig terjedő végtelen változású szenvedés. Ugyanígy termi gyümölcsét az erény is. Hűség a természethez testi, hűség az isteniekhez lelki egészség.

A lélek gyógytényezőinek a célja, megszabadítani rossz szokásainktól, illetve bűneinktől és a soha el nem maradó velejáróktól, a bűnhődésektől.

Sorsunk részben kimért. Ezt a kimértséget azonban bölcsességünk arányában elkerülhetjük. Pl. A falánk ember jövője gyomorbaj, bélbaj, stb., de a törvénytelenség, azaz falánkság elhagyásával elkerülheti azokat. Ugyanígy áll a lélek ügye is. Hitvány embert gyűlölet vesz körül, de ha megváltozik, szeretet. Amint senki nem egészen csúnya, sem nem egészen szép testileg, éppúgy senki sem egészen jó, se egészen rossz lelkileg. Amily ritka a lemondott beteg, éppoly ritka a kárhozott lélek, mert minden lélek gyógyítható, amelyik maga is gyógyulni akar. Az ehhez való gyógyítási módokat azonban éppúgy kell ismerni, mint magát a gyógyszereket.

A lélek adó és fogadó erői nemcsak misztikus dolgok. Az igazságérzet pl. erőt, bátorságot kölcsönöz, a bűntudat félelmet. A szépség megindít s hódolatra késztet, míg a jóság áldozatra s a szentség felemel. Mindezek a lélek erői, melyekkel gyógyíthat s melyek által — mint fogadóerővel — gyógyulhat. Ugyanígy nemesíthet s emelhet is, de csak az, aki nem csupán ismeri, hanem át is éli és át is sugározza a lélek — mindenkor csak átélésekkel szerezhető és nemesíthető — erőit.

Téves az, hogy ép testben ép lélek. A tétel fordítva áll: Ép léleknek van ép teste, mert nem test összhangja a lélek, hanem a lélek építménye a test s innen van aztán, hogy a testről lerí s a testen át megismerhető a lélek. Az arctanra azonban nem azért van szükség, hogy mást, hanem elsősorban magunkat ismerjük meg és gyógyítsuk ki a minden egyéb bűnt felölelő két főbűnből, a hiúságból és érzékiségből. Mert amíg önmagunkat nem ismerjük, addig el sem kezdhetjük a felsőbbrendű életet, hanem csak azt fogjuk folytatni, mely másnál a szálkát is látja, míg magánál a gerendát se. Leküzdeni bűneinket és kitermelni erényeinket, ez a kettős hivatás nem a mások, hanem a magunk megismerésével érhető el s ennek a nagy lélekgyógyászainak egyetlen s kizárólagos, valamint egyedülálló és mindenek felett való könyve a Szentírás.

A szentírásnak két receptje van, egyik a hit, másik az erkölcs; filozófia, illetve világnézet és etika, illetve átélés. A hitbeli receptet inkább Szent János evangéliumában, míg az etikait az Úr Hegyi beszédében találjuk meg. Ezek az alaptételei úgy az ember, mint az emberiség újjászületésének, illetve a felsőbbrendű ember kitermelésének és minden lelki gyógyreceptnek, nem pedig, mint sokan hiszik, az — egyetemek…

A lélek receptjei háromfélék, mint ahogy háromféle maga az emberi alapjellem is; szellemiek, lelkiek és testiek. Szellemiek az örökkévaló igazságok megismerése, az ész kiművelése. Lelkiek a szeretet, illetve érzés- és kedélyvilágunk átnemesítése, azaz a szív kiművelése, amihez éppúgy vezethet a zene és művészet, mint a nemesebb irodalom. Csak míg előzőnél inkább az igazság — filozófiai, — addig itt inkább a jóság a hivatott alap. Fizikaiak, azaz testiek a jó levegő, mély légzés, mozgás, természetes étrend, illetve a testnek mint műszernek a tökéletesítése, azaz a természettel való összhangosítása.

Hogy ezek közül melyikre kell helyezni a fősúlyt, az mindig attól függ, hogy melyikkel állunk szemben, azaz világnézeti, etikai vagy egészségi fogyatkozással.

Minden ember bizonyos adottsággal születik, a gyógyításnak tehát onnan kell kiindulnia s mindig lehetőleg mindhárom irányban kiterjednie. A lélek egyik legjobb gyógyszere pl. az ének, kivált ha szövege is megfelelő és felemelő. Ha a beteg maga énekel, kétszeres a hatás s többet ér minden zenénél, mert lelkileg-testileg hat. Nyelv és zeneórák helyett szenténekeket kellene énekelnünk s más egyéniségekké fejlődnénk. Azért ily sivár korunk érzésvilága, mert soha nem énekel a mai „ál-kultúr” ember, még a templomban sem. Ugyanilyen hatóerejű a nemesebb tartalmú könyv. Ez úgy kell a léleknek, mint facsemete mellé a karó. Aki ezt elmulasztja odaadni gyermeke kezébe, annak a gyermeknek később karó helyett keresztet ad az — élet… Mert a sors is olyan, mint az okos orvos: egyéniséghez méri a kúrát…

A másik lelki recept a vidámság, mely a bölcsesség és igazságszeretet mellett — mint fényesség mellett a melegség — teljessé teszi az életet.

A vidámság előfeltétele a lelki békesség, ennek pedig az igénytelenség, illetve legalább is a határokon belüli igényesség. Az Úr is erre — a lelki békére — int: Békességet hagyok néktek, nem úgy, mint a világ. A világ békessége jóléttől, illetve a külső feltételektől függ, az Úr békessége azonban a belső feltételektől, a világgal és a testtel szembeni bizonyos igénytelenségtől, közönytől és az Istennel szembeni szent megnyugvástól. S hogy ezeket elérhessük, int a Szentírás, hogy csak a világot ne szeressük, se azokat, amik benne vannak. Más helyen maga az Úr is óv, mondván: Mit ér egész világ, ha lelked kárát vallja. Ez a lelki békesség, mely minden világi háborgások között is nyugodt és békés, mert tudja, hogy Isten keze irányítja és tekintete kíséri sorsán, elengedhetetlen feltétel a lélek újjászületéséhez. Ahol ez a béke hiányzik, ott a lelkierők legnagyobb felfrissítője, a vidámság is hiányzik.

A vidámság nem bolondság, nem komikum, hanem lelki derű, melynek tünete készségesség, kedvesség, szívesség, öröm.

A vidámság akadálya a testiség is. Elfalt és érzéki ember többnyire morózus, kedélytelen, sőt leleményessége is hiányos. Olyan, mint az emésztő állat, lusta és tunya, mert életerőit felemészti az emésztés nagy munkája. Ezeknek az étel nem tápszer, hanem élvezeti cikk, érzékiségük és élvezetvágyuk kielégítésére. S ma a nagy százalék ez, modern pogány, aki azt nézi — mint azt Szent Máté evangéliuma meghatározza, — hogy mit esznek, mit isznak, mibe öltözködnek, míg a lelki ember ezek helyett az örökkévaló igazságok, azaz Istenországánák és igazságainak keresésére fordítja élete fősúlyát és célját. Az ilyen — modern pogány — testi ember, ama bizonyos lelki derűt sohase szerezheti meg, sohase termelheti ki, nem engedi a test, miáltal a felsőbb életvonaltól is elzártan marad. Ezeknek a komoly könyv bolondság, Szentírás és a lélek idegen, Isten mélységei ismeretlenek. Egyetlen felrázó kúra a részükre a szenvedés, mely lelki aléltságukból felébreszti és elszakítja vagy visszatartja a világ utáni futástól…

A vidámság kelléke, illetve feltétele tehát némi aszkézis, azaz mérték és határ ételben, italban s minden testiségben, mert mindezek a lélek erőinek a rovására mennek s a fáradt vagy kimerült lélek fáradtsága arányában veszti ruganyosságát, azaz derűjét, éberségét, önállóságát, készségét és aktivitását. Már pedig épp ezek a felsőbbrendű élet és egyén sajátjai, nem pedig az áltudóst jelző komorság, mogorvaság és nyersesség. Már a pogányok tudták, hogy a felsőbbrendűség egyik kelléke a kevés evés s azt is naponta csak kétszer, mert másként a lélek rovására megy. Mit szólnának ehhez a mai ötször-hatszor étkező, egésznap nassoló kultúremberek… Meg is látszik rajtuk, mert csak értelmileg, azaz egyoldalúan fejlődtek, míg érzésviláguk visszamaradt.

A sok evés elbágyasztja az embert s mivel nem az a cél, hogy kilós súlyok nyomják gyomrunkat, hanem hogy tápszert vegyünk fel, — mert nem szénégetésre van a kazán, hanem azért égetjük a szenet, hogy a kazánt hajtsa, — lelki embernek tartózkodnia kell a mértéktelenségtől, amit az Egyház is tilt.

Amíg a hiúság ellenszere az alázatosság, addig az érzékiségé az aszkézis. Mindkettő fontos gyógyszere az Úrnak. S amíg az érzékiség elleni recept az aszkézis, addig a hiúság elleni a megaláztatások skálája. S amíg az érzékiség tunyává, passzívvá tesz, holt pontra visz, — addig a hiúság démoni irányba aktívál… S ezért veszélyesebb az érzékiségnél.

Átlagembernek elég a mózesi Tízparancsolat, a felsőbbrendűnek azonban az Úr Hegyibeszédje a recept. E két határ között vezet a tömeg útja, míg a Hegyibeszéden felül már az isteni élet szintje kezdődik, amikor már életünket is oda adjuk felebarátainkért, akár úgy, hogy egész életünket önzetlenül és haszon nélkül nekik áldozzuk, mint egyik-másik szent és vértanúsággal játszó régi hittérítők tették, akár úgy, hogy szükség esetén meghalunk értük. Egyik — a nagyobb — a vértanúi élet, másik a vértanúi halál. (Szt. János X. r. 11. XV. r. 13. I. lev. III. r. 16. v.)

Lelki receptekkel van tele a Szentírás, de bizonyos és logikailag indokolt alkalmi recepteket mindenkinek írhatunk, ez az igazi született s nemcsak képzett nevelő tehetsége, ilyenek pl.: Ne hízelegj, mert szolgalelkűségre való hajlamot termel. A szolgalelkűeket kihasználják s aztán — megvetik. Ne hazudj, mert saját tekintélyed ásod alá véle, ha lassan és észrevétlen is. Légy igazságos és növeled a magad tekintélyét. Ne hidd, hogy a bűnt elrejtheted, mert magától is kibúvik, csak a — hátad megett. Az embereken csak eggyel uralkodhatsz, s ez a — szeretet. A bölcsesség nem a beszéden, hanem a hallgatáson épül. A mindenkikez való alkalmazkodás, egyéniségnélkülivé tesz. Hogy nagy célokhoz érhess, előbb nagy egyéniséggé kell lenned. Az igazi nagyság jele nem a tudás, hanem a — jellem.

Avagy nők részére szólók: Minél jobban ragadsz a férfihez, annál kevésbé leszel idővel értékes előtte. Amennyire testtel hatsz lélek helyett, annyira süllyedsz ideálból szeretővé. Akit csak tested virulásával hódítottál meg, azt annak hervadásával el is veszted, — de akit lélekkel, azt örökre meghódítottad. A test egyre öregszik, de a gondozott lélek egyre fiatalodik. Férjednek engedd át az igazságosságot, magadnak tartsd meg a jóságosságot. Szeretettel nemcsak a férfiakat, de a vadállatokat is meg lehet szelídíteni. A sok szerelem taszító, a sok szeretet vonzó erők forrása. Okos nő a férfit nem vezeti, hanem irányítja. Férjedben nem kenyérkereső szolgádat, hanem eltartó uradat lásd. Az igazi nő vezérelve ama máriási lelkület, hogy: Legyen a te szavad szerint.

Bizony, ha ilyen s hasonló lelki órákat is tartatnának az iskolákban, akkor arányban állna a tanultság a nemességgel, de így — sok esetben fordítva…

Igazság, szeretet és bölcsesség együtt jár. A bölcs tudja, hogy legnagyobb két erő az igazság és szeretet; melyeknek gyümölcse a bölcsesség és áldozatkészség. Az ezeken alapuló világnézet az, mely a lelket Istenhez vezérli. E nélkül a világnézet nélkül az ember kormány nélküli hajó módjára leng az illem, szokás, érdek, divat hullámverésein s inkább azt nézi, mit és mint tesz más, nem pedig azt, mi lenne helyes — jó és nemes — cselekedet s élete inkább idejének eltöltésével, mint annak mások javára való kihasználásával telik el. Ezek a tömeglelkek, se jók, se rosszak, illetve se jóra, se rosszra nincs kellő intelligenciájuk, csak az — utánzásra.

A világnézetnek Isten megismerésében s az emberi örökcélok felismerésében kell végződnie, ez a filozófia, mely Istenig vezet. A hit pedig itt kezdődik, ahol emez, azaz a filozófia végződik — az Isten megismerésénél — s végső határa az Istennel való kapcsolódás. Azért boldogabbak, kik a hitnél kezdik filozófia nélkül, mint akik filozófiával kezdik, de hit nélkül, mert a hit útja rövidebb, ott kezdi eleve, ahol a filozófia legjobb esetben is végezheti — Istennél.

A szeretet pedig — ismétlem — az az erő, melyre még az állat is reagál, míg az igazságra csak a felsőbbrendű lények. Ezért a szeretet egyetemes, míg az igazság kivételes gyógyszer. Külön a kettő fél érték, együtt pedig — ha tökéletesek és tiszták, a mindenható erő alapzatait képezik. A szeretet jele az áldozatosság. Aki szeret, az adni akar.

A bölcsesség megkímél mindama világi szenvedésektől, amelyeket felesleges — többnyire csak hiú, vagy érzéki igényeink — támasztanak. Ennek kútfeje a Szentírás, mely megtanít, hogy az élet igazi — örök — célja nem a mulandók elérése, a rang, pénz, tudás megszerzése, hanem nemesebb — felsőbbrendű életre méltó és képes — emberré lenni, továbbá, hogy az emberi hivatás legmagasabb — azaz krisztusi — vonala nem a parancsolás, hanem a szolgálás. Nem uralkodni, de szolgálni. Nem máson élni, hanem másokat is éltetni. Nem kapni, hanem adni. Legyetek olyanok, mint az istenek, írja a görög, szolgáljátok ki magatokat. Az Úr ennél is többet kíván: Aki nagy akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Ez a két irány szabja meg, ki mi lélekben, pogány vagy keresztény. Ezért mondják, hogy igazi kereszténynek lenni — eleinte — martir, de később boldog — isteni — élet.

Ehhez az élethez azonban előbb meg kell ismerni és választani ama életcélokat, melyek oda vezetnek. Mert az életcél az, ami megszabja haladásunk irányát s ezzel együtt egyéni fejlődésünket. Akinek a testiség kielégítése a célja, az állati, — akinek a lelkiség, az isteni képmássá lesz. Első a lélek betegségét, a másik annak gyógyulását hozza.

Az emberiséget — úgy állami, mint egyházi vonatkozásban — két téves cél — modern bálvány — térítette el igazi irányától, illetve életcéljától, a hiúságot szolgáló rang és a testiséget szolgáló pénz. Ugyanez a kettő ejti el az egyént is, mennél rangosabbá lesz, annál tartózkodóbb, szeretetnélkülibb, sőt sokszor gőgös is lefele s mennél gazdagabb, annál önzőbb, testibb, érzékibb, léhább, könnyelműbb, tékozlóbb és világibb rendesen. Persze kivétel mindenben van. A rang ellen adta az Úr a „testvériség” tanát, a pénz s vagyongyűjtés veszélyes lelki mániája ellen a „szegénység” ideáját s célkitűzését. S ezzel a kettővel megadta az emberiség legnagyobb betegségének ellenszerét, illetve gyógyszerét.

Mindenki annyira fejlődhet, amennyire összhangba jön magával és az Istennel. A boldogság maga az életösszhang, melynek vannak ugyan alsóbb és felsőbb fokozatai, mint a hangskálának, fény- és színképleteknek, mégis maga a boldogság már a legszegényebb kunyhóban éppúgy ott lehet, mint az analfabéta — de nemes érzésű ember — lelkében és viszont a leggazdagabb és legtanultabb osztályokból és egyénekből kimaradhat. Attól függ, mi az élet célja s mint közeledik felé.

Akinek életcélja a rang s pénz, az örök hízelkedéssel és alkalmazkodással előbb-utóbb elveszti egyénisége alapkarakterét s olyan lesz, mint egy szétkent festmény, se idoma, se vonala… Akinek a pénz és vagyon az életcélja, az elveszti a lélek legszebb vonását az önzetlenséget. Mindkettőre áll az a veszély, hogy minden szánom-bánom mellett se érheti el az isteni élet szintjét, hacsak el nem szakad, ki nem cseréli életcélját isteniekre, mert nem elég a bűnbánat, ha nem szakadunk el a bűntől, tév-iránytól, téves céloktól.

Akinek életcélja azonban Jézus Krisztus követése s áldozatos szolgálása, — nem pedig a vége-hossza nélküli s mindenféle kérésekkel való kihasználása, anélkül, hogy valamit is tenne az Úr vagy szegényei érdekében, — azon előbb-utóbb elkezdődik a reá való hasonulás, előbb gondolkozásban, érzésben, megnyilvánulásban s végül — formában, mert — írja a Szentírás — olyanokká leszünk, amilyen Ő.

A másik, de a lélek életében döntő tényezőként szereplő fogalom az igény és igényesség. Az igények kétfélék, szükségesek és feleslegesek. A bölcs bölcsessége arányában egyre kevesebbet tart a világiakból szükségesnek s egyre többet feleslegesnek, míg a balga igény aránya fordítva növekszik. S amíg a bölcs a világiak helyett a mennyeiekből igényel többet, addig a balga itt is fordítva. Úgy mondhatnánk még, hogy testi igényeink nagyobb százaléka felesleges, ellenben lelki igényeinknél pedig fordítva, épp a nagyobb százalék volna szükséges. De a dőre előtt ez is fordítva áll s ezért, mivel más célból és szögből nézzük az életcélokat és igényeket — lelki megvilágosultságunk arányában — azért nem lehet az embereket uniformizálni sem szociális, sem filozófiai, még kevésbé vallási téren; egy kis egyéni szabadságot mindenhol meg kell engedni, mint a karámban… A testi igényeket mindenki igényli, de a lelkit kevesen. A boldogság kezdete pedig ez: apasztani a testi és világi — azaz múlandó — s ezzel szemben növelni az isteni és lelki — azaz örökkévaló — igényeket. Ez a lelki művelet a bolond előtt bolondság, a bölcs előtt szentség. Amennyivel több a testi és világi igényed, annyival több a boldogtalanságra való eshetőséged. Mivel testi és világi igényeink a mi legnagyobb veszedelmünk, éppen azért számolni kell velük. Az életharcban valaminek veszni kell, vagy nekünk, vagy múlandó igényeinknek. Könnyebb azonban igényeinket leküzdeni, mint kielégíteni. A legtöbb bajunk forrása nem a kenyér kicsinysége, vagy kevés volta, hanem igényeink nagysága és sokasága. Csak a balga nem ismeri fel testi s világi igényeiben saját ellenségét, míg a bölcs küzd ellene. Épp ezért szörnyen téves nevelés az, ha iskolai, ha otthoni, melynek neveltjei igénytelenség helyett igényesekké lesznek s pláne — itt már a komikum határát érinti — épp tanultságuk révén, holott az igazi tudás és fejlődés ezen igények apadásával jár… Ha megfigyeljük, látni fogjuk, hogy a legtöbb kereszt igazi neve — igény…

Amíg az isteni tudományok boldoggá, addig a világiak sivárrá — üressé — teszik a lelket, illetve olyan kivilágított teremmé, amelyben nagy a fény, csak hiányzik a melegség…

Lelki igényeink azonban fordított hatásúak. Mennél több, annál emelőbb. Úgy a szegénység, mint a gazdagság az igazi lelki embert lelkibbé, míg a testi embert testibbé teszi. A boldogság és boldogtalanság nem rajtunk kívül, hanem bennünk, igényeink mennyiségén és minőségén múlik. A boldogság, — mely maga az életharmónia — el van zárva a testi emberek elől s csupán az érzéki örömök állnak rendelkezésére, melyek idővel nagyságuk arányában hozzák a szenvedést. Az igazi lelki ember azonban már e földön megkezdi üdvözülését, ha mindjárt kisebb-nagyobb zavaró körülmények között is. Az üdv arányban áll szellemi voltunkkal s amíg a testi igények küzdelmet, a lelki igények békességet hoznak. A boldogság, illetve a lélek egészségének — harmóniájának — titka tehát igényeink megválasztása, mert ahogy táplálom a lelket, aszerint erősödik vagy gyengül úgy a testtel, mint a világgal és bűnnel szemben.

A lélek nem ébredhet, nem gyógyulhat, nem eszmélhet addig, amíg el nem éri, meg nem szerzi legalább a békét, a belső lelki békességet. A béke a lélek nyugalma és ereje. Egyetlen, de állandó zavarója a világi és a testi igény. A nirvána, azaz „ni-banja” sem egyéb, mint bizonyos assziszi-féle szent nemtörődömség illetve „nem-bánja”. Az igények azok, amelyek közelebb visznek úgy a mennyhez, mint a pokolhoz. Igény nélkül nem élhetünk, de igényeinket megválaszthatjuk, akár csak testi ételeinket.

Gondoljuk csak végig, miért küzdünk, miért verejtékezünk, miért szenvedünk és megdöbbenve látjuk, hogy — legtöbb esetben — minden hiúság és testiség, amelyek pedig közelebbről nézve nem érik meg, hogy küzdjünk s éljünk értük. Az életnek csak akkor van célja, ha az örökélettel kapcsolatos és ha azért éljük; — mert akár egy napnak, akár egy évnek bevétele és kiadása, azaz öröme és baja olyan aránytalanul nagy, hogy nem éri meg a küzdelmeket.

Hogy az igények milyen kielégíthetetlen veszedelmek, ezer esetben láthatjuk. A hiúság az önimádásig, az érzékiség az állati életig vezethet. Kiválóbbak akarunk lenni másoknál, de lelkibb — szerető szívűbb — alig… Testiségünk előbb csak enni akar, aztán ínyenckedni, élvezni, aminek végső akkordja: kevés a feleség, más is kell, — szerető, szeretők. Ahogy épp telik, csupán pénzügyi kérdés végül és nem etikai. S ha egyszer elkezdődött a gyűjtés, a több utáni futás, majd a sok utáni hajsza, végül a minden utáni rohanás, a múlandókért való örök küzdelem, akkor a hiábavalóságokért élt s elszaladt élet végén szomorúan látjuk, hogy kitermelt egyéni értékünk igazi jelzője ember helyett az — állat… S mindezek inkább a jobb módúak veszélye, kik kenyér helyett tortát kívánnak, kik víz helyett bort, sör helyett pezsgőt igényelnek, akik — a bőség mindennapi kísértései folytán nem tudnak megküzdeni testiségükkel, akik nem tudnak a Szentírás eme két legsúlyosabb pontjáról, — mely nélkül azonban nincs üdvösség, mert Isten országa, mint Szt. Pál írja, nem evés, nem ivás, hanem Szentlélek általi öröm, — hogy: „Tartózkodjatok a testi kívánságoktól, melyek a lélek ellen harcolnak.” (Szt. Péter I. 1. II. r. 11. v.) és: „Lélek szerint járjatok és a test kívánságait véghez ne vigyétek, mert a test a lélek ellen törekedik.” (Galat. V. r. 16—17. v.)

Hasonlóan ír a Szentírás a világ és hiúság veszélyeiről is: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert minden, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága és az élet hiúsága.” (Szt. János I. 1. II. r. 15. v.) Más helyen még súlyosabban szól:

Paráznák — azaz érzékiek, — ínyenckedők, testiek, — nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága — e pogány világ szokásainak való behódolás divattól képmutatásig — ellenségeskedés az Istennel? (Szent Jakab IV. r. 4.)

A nemes igények ellenben a világ divatja és szokása, azaz képmutatása fölé emelik az embert. Mert a világ élete — képmutatás, önzés, érzékiség. Ezek pedig a lélek megölői. S ha nem is lehet a testiséget egészen kiirtanunk, mert legtöbbet a sírig kísérnek, de lehet másodrendűvé tenni, korlátozni, mérsékelni. S ez a lélek gyógyításának egyik tényezője, azaz, ha nem is lehetsz szent, de ne légy bűnös, ha nem is lehetsz szellemi, de ne légy érzéki — testi — se, mert másként nem nyílnak meg előtted a lelki örömök, az üdv, a mennynek kapui.

Hogy mi a lelki öröm, azt — érezni kell. Testi embernek oly idegen, hogy hiába tennénk a mennybe, megszökne onnan, idegen volna néki, mint amilyen idegen szellemi embernek a Föld. Egyéni fajsúlyúnk szerint vonzódunk és vonzatunk a megfelelő világba és létszínre, ki állati, ki isteni vonalakra.

Akik azonban nem tudnak káros igényeiktől, vagy épp szenvedélyeiktől szabadulni, azokat van hivatva elszakítani a kényszer, szükség, szenvedés.

A szenvedés olyan nagy kincs a lélek üdve szempontjából — írja Szt. Alfonz —, hogyha az emberek ismernék értékét, úgy az rablás tárgyává lenne. Ez a gondviselés operációja azokon, akiken sem a bölcsesség, sem a szeretet receptjei nem váltak be… Akiken nem fogott Isten intő szava.

Titka, hogy aki szenved, az megtanul mással érezni, míg aki nem szenvedett, abban közöny burjánzik fel… Amint a világbani csalódás Isten felé irányít, úgy a siker könnyen elcsal Tőle… A szenvedés kigyomlálja a lélek dudváit, míg a jólét könnyen beülteti…

Aki tehát a szenvedéseket elkerülni akarja, annak egész lelki táp- és étrendjét át kell cserélni az isteni eledelekre, annak tudatos szem előtt tartásával, hogy nem csak kenyérrel él a felsőbbrendű ember, hanem Isten lelkierőt adó szavaival is! Mert másként, ha kevés a szó, jön a bot, a — szenvedés.

S miért kell mindez, miért nem maradhatunk a fejlődés alsó, önző, és hiú fokain? Miért a fesőbbrendűség erőszakolása?

Mert csak így valósítható meg Isten ama végső célja, melynek egyetlen kifejezője a: testvériség!

Amíg az ember vagy emberiség alsóbbrendű marad, azaz testiségnek élő önző, vagy versengést, harcot, gyűlölködést hozó, hiú, — addig nem épülhet ki az Isten országa, illetve a boldogság világa, a béke és szeretet kora, az igazság és szeretet uralma, legyen bármilyen államforma is a Földön, mert nem az új világ hozza az új embert, hanem az új ember teremti az új világot! S épp ezért nem államformát, hanem új embert kíván Jézus Krisztus, mert ez az alapja amannak, nem pedig amaz emennek! S ezt az új emberi vonalat el kell érni mindenkinek, hogy egyrészt részese lehessen annak, amire vágyik, a boldogságnak, másrészt pedig ne lehessen akaratlanul se zavarója és akadályozója a mások boldogságának, azaz a nagy isteni összhangnak! Mert mindenek: intés és büntetés arra vannak, hogy testvériesüljünk! Hisz ez az Úr tanának és az igazi kereszténységnek a lelke, szelleme, célja!!!

S akik ezt szolgálják, azok a megvilágosultak, míg akik gáncsolják, hiába minden képzettségük — elhomályosultak.

S ennek a megvilágosulásnak és elhomályosulásnak a titkos jelei rajta vannak az arcokon, a formán, idomzaton és egyéniségen. S ennek a leolvashatására elmellőzhetetlen az arc- és alaktannak némi ismerete, hogy eleve felismerjük a belső embert s aszerint értékeljük szavát, világnézetét és cselekedeteit, tudva és látva, hogy — mint Jézus mondta — Istenatyától, vagy ördögatyától való-e… (Szt. Ján. ev. VIII. 42-44. v.)

A szeretet maga a mindenható erő. Úgy hódít, hogy nemesít. Ennek igazi oltványát, a minden egyéni, családi, faji, vagy vallási korlátoktól való teljességét egyedül a mi Urunk és Istenünk: Jézus Krisztus hozta alá a mennyekből! Előtte csak fajisággal, rokonsággal kevert érdekszeretet volt, Ő óta van az egyetemes — isteni — szeretet köztünk, amit az Úr igazi szentjeinek önzetlen és áldozatkész cselekedetein át láthatunk.

Akit szeretettel érintünk, abban vidámságot, örömöt, nemesülést váltunk ki. A szeretet mintegy kiemeli, kioldja a lelket a test bilincseiből, fellendítve a magasztosabb életszínt felé; emel és nemesít. Aki tehát másban szeretetet gyújt, az azt nemesíti, gyógyítja. Semmivel se tehetünk jobbat mással, mintha szeretetet váltunk ki belőle, kivált, ha azt vidám lélekkel — kedvesen — tesszük. Ezért írja a Szentírás, hogy szereti Isten a vidáman, azaz kedvesen adakozót, mert az ilyen duplán ad. Anyagit is, szellemit is.

Mindenki annyit ér, amennyi benne az isteni rész, a szeretet, nem pedig amennyi tudása. Ez fontos, mert a világ épp ellenkezően véli. Kiben mennyi az isteni rész, annyi benne a szeretet is, mert Isten — írja Szt. János levele — Szeretet. Akiben Ő él, abban szeretet is van, olyan arányban, amily arányban helyet adott szívében Istennek. Sajnos, hogy nevelési rendszereinkben semmi hely se jutott a szeretet-óráknak, még a teológián se! Meg is látszik rajtunk és korunkon…

Amennyi a szereteted, annyi isteni rangod. Amennyire szeretsz, annyira állsz közel Istenhez. Nem az ima — noha ez is kell! — avagy más külsőség, hanem az Isten és emberek — sőt állatok és mindenek! — iránti tiszta szeretet az egyedüli gazdagság és érték, míg minden más bölcsesség, áldozatkészség, vidámság, kedvesség, alázatosság csak ennek gyümölcse. De ne feledjük, minden szeretet annyit veszít értékéből, amennyire nem egyetemes, hanem kivételes pl. ideáljával, családjával, fajával, érdekeivel, kutyájával, birtokával stb. szemben. Az ilyen érdek-, azaz önző szeretet nem fentről való. Értéke is földi. A tiszta szeretet — egyetemes s nem tudja jobban szeretni egyiket, mint a másikat, mert szeretetét a tiszta igazság — azaz testvériség — mértéke egyensúlyozza, nem az érdek, hanem a szükség szerint. Isteni példa rá a Nap, mely mindenekre egyformán szórja melegét, fényét, áldását: a szeretetet. (Szt. Máté ev. V. r. 45. v.) A szeretetnek semmi köze a szerelemhez. Egyik lelki, másik testi alaphangra hangolt.

A szeretet csak nemes, fennkölt lelkek sajátja, kik már részt kaptak Isten lelkéből. Akikben ez lobog, legyen arctanilag bármilyen: — királyi lélek!

Az igazi ima — mely lényegében nem ajkak beszéde, hanem Istennel való aktív kapcsolódás — legnagyobb erő és gyógyszer. Az ilyen — Istennel kapcsolódott lélek — olyan, mint a teleppel kapcsolt villanykörte, melynek fénye kifogyhatatlan. S amíg az ajakimák fárasztóak, addig a lélekkel kapcsolódók örömöt, boldogságot, emelkedettséget — magát az üdvöt érzik imájuk alatt. Ima nélkül azonban felsőbbrendű fejlődés nincs. Az apostol is int, mondván: „Szüntelenül imádkozzatok.” Azaz szüntelenül kapcsolódjatok Istennel, úgy terveitek, mint cselekedeteitek átgondolása és végrehajtása alatt ezzel:

Mindent Neki, Vele, Érte!

S ez életünk drága bére.

Nem a tudás, hanem a megtisztult érzésvilág, a szeretet teszi az embert felsőbbrendűvé. Tudással járhat — mint jár is — erkölcstelen és önző élet, de szeretettel soha, mert a szeretet egyetlen öröme: adni, adni, adni… Akiben tehát megtisztult érzésvilágra találunk, azt mindenek felettinek kell tekintenünk. Ezek — a tisztaszívűek — látják meg Istent már itt e földön tanain át, ott fönn pedig színről-színre, mint a Szentírás írja — „amint van.” — Hogy a tudás értéke mennyire alatta van a szeretetnek, mutatja a mai világ kontúrja: tele tudással a világ s más se hallik, csak — fegyverkezés. Ha tisztaszívű apostolok ülnének helyükön, az Úr békessége és áldása lebegne a Föld felett…

Az Úr egész tanítása ezen épül s a teljes apostoli munka az Úrban való hit terjesztése mellett a szeretet mindenkiben való kiváltása, ültetése, terjesztése. Mert ezt is úgy kell terjeszteni, mint a bölcsességet, csak míg azt észtől-észig, addig ezt szívtől-szívig. Lucifer ott bukott, hogy csak az első felét végezte…

A lélekkezelés technikájának első kelléke a gondolatismétlés. Hiába olvasunk bármit, ha nem ismételjük, elfelejtjük. Az ismétlések azonban beidegződnek a lélekbe s lassan-lassan vezérelvekké válva, átalakítják egyéniségünket. Innen van, hogy a naponkint bibliázó emberek rövid idő alatt átalakulnak, míg akik csak iskolai s világi anyagokat tanulmányoznak, vénségükre se változnak át testiről szellemire, állatiról istenire, mert nélkülözik a lelki injekciókat. Aki tehát boldog akar lenni, vagy gyermekeit boldoggá akarja tenni, az a Szentírást adja kezébe — mindennapi kenyeréül. S bármilyen terhelt volna is, nemesít rajta az állandó ismétlés. Mert amint a legjobb gyógyszer is csak adagolva, ismételve hat, úgy az isteni recept — a Szentírás — is. S ez a lelki adagolás éppoly szükséges, mint a kenyér, amit az Úr így fejez ki: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével, mely az Ő szájából származik.” (Szt. Máté ev. IV. 4.) S mivel mindennap megéhezik a test, kell, hogy mindennap kapjon a lélek is. Honnan és mit? A Szentírásból Krisztus szavát! Mert — mint Ő mondja —: „Bizony mondom néktek, az én szavam élet!” S aki elmellőzi ezt, az az élet legnagyobb s egyetlen kincsét mellőzte el, koldusszegényen menve tova az élet aranymezőin…

Jogosan kérdezhetjük tehát, mi hát a lélek igazi gyógytényezője? A filozófia vagy teológia? — A tudomány vagy a művészet?

Egyik se! — Mind lehet jó is, rossz is, aszerint, milyen a lelki alaphangunk, azaz isteni vagy állati irányú-e. Úgy magunkban — Isten lelke nélkül — ezek is, mint minden egyéb, olyanok, mint üres tál az éhező előtt… vagy mint hulla lélek nélkül… hit cselekedet nélkül… Ellenben áldozatos cselekedetekre kész és képes élőhittel telten, — hit és vallás éppoly kettő, mint test és ruha, — minden isteni értékre emelődik! De ezt az élőhitet egyedül és kizárólag Jézus szavaiból meríthetjük. Az a tévtan, hogy az erkölcs és erény ismerete hit nélkül is elég lehet a nemes és önzetlen ember kitermelésére, megbukott úgy a hitetlen nagyságok önzésén, mint hiúságán… Az igazi nagyság csak a túlvilággal kapcsolatos világnézeten épülhet s alakulhat ki s ezért kell ezt a túlvilági kapcsolatokat teremtő könyvet — a Szentírást — lelkünk mindennapi kenyerévé tenni, ha egészséges lelket, helyes fejlődési irányt akarunk, mert enélkül — az isteniek kihagyásával — még a legklasszikusabb arcú ember lelke mélyén is előbb utóbb gyökeret ver a bűn s megkezdődik a lelke virágos kertjének dudvásodása… gazosodása… süllyedése… S viszont még a legterheltebb arcú ember is, kellő világnézeti adagolás mellett — nemesülni kezd. Ezért mellőzhetetlen gyógyszer a lélek és egyéniség részére a Szentírásnak úgy filozófiai, mint etikai megemésztése, lelkünkbe való felszívása. A lélek és az emberiség két legnagyobb betegsége, a rang- és pénzimádás s amíg ettől meg nem szabadul, addig nem indulhat el az isteniek felé.

XV. BEFEJEZÉS.

Az ember igazi értéke önmaga, nem, az ami körötte, hanem ami benne van. Mert amint semmit se hozunk a világra születésünkkor, éppúgy semmit se viszünk el halálunkkor, csak önmagunkat — egyéniségünket. Az élet ezer változaton át vezető örökútjaira semmit se adhatunk egymásnak és fiainknak, — mert minden itt marad a síron innen, — csak több ismeretet az örökkévalókból, tisztább szeretetet az isteniekből és akkor gazdagon engedjük el, másként koldusmódra, hiába minden hű-hó utána…

Semmi életcél nincs tehát ebben a kórháznak és aranybányának nevezett Földön, mint meggyógyulni, meggazdagodni s úgy indulni útnak, hogy elég legyek önmagamnak Isten kegyelméből. Mert annyira vagyunk rabszolgák, amennyire magunkon kívüliek vonzanak és kötnek, azaz a világ.

Hogy kiben mennyi ez a belső érték, arra más kulcs nincs, mint az illető külső és belső, azaz idomzati és világnézeti megismerése. Ez az ismeret aztán megszabadít attól, hogy rang után igazodjunk az igazsághoz, ellenben megtanít arra, hogy összeegyeztessük a „mit mondottat” a „ki mondotta”-val s lássuk, hogy amíg a bűn és hitetlenség terjesztői a torzak és betegek, addig az erények és hit terjesztői s kivált Jézus meggyőződéses hívei — egészségesek, harmonikusak, klasszikusak, kiknek etikai és logikai összhangjuk, a múlandók és örökkévalók közti kiegyensúlyozottságuk teljes és tökéletes. S mindezt az arctan kellő ismerete nélkül nem érhetjük el, mert amint látni kell tudni a műalkotás és gyári áru közti különbséget, úgy kell látni tudni Isten fiai és a világ fiai, bölcsek és balgák közti eltéréseket és a lelki s testi torzulatokat is. Az arctan hivatása tehát nem a jóslás, hanem az egyéni értékek közti tökéletesebb tájékozódás! S ezt akartam szolgálni a test és lélek idomzatának megvonalozásával.

Másik ok és cél volt, hogy a ma világszerte túlzásba menő fajelmélettel szemben is leszögezzem, hogy nem a vér, hanem a lélek szerinti faj a felsőbbrendű és igazi érték s hogy minden fajban, még a zsidóban is! van nemes és nemtelen, ha nem is azonos arányszámban, mint más fajúakban, mert mindenek üdvözülésre hívattak s ezért mindenek közt vannak világító lámpák, mutatni, merre az Isten útja… Isten országa…

Végül pedig kívántam megingatni azt a rangimádást, mely, meg se nézve az egyént, a rangot bálványozza, holott arctani ismeretekkel látni fogja, hogy lent is vannak királyi lelkek épp úgy, mint fent is vannak — betegek… S megtanulják akként értékelni az embert, ami ő maga, nem pedig világi ragadéka, legyen az a rang, vagy pénz, vagy származás, mert mindezek ismerete elengedhetetlen előfeltétel ahhoz, hogy az Úr testvéri országát felépíthessük eme ranggal, pénzzel, származással széthatárolt kasztrendszer helyére.

Nyomtatható változat