Kell-e szégyenlenünk ázsiai eredetünket?

Egy komoly, jóakaratú nagyfiú jött hozzám ezzel:

— Tanár úr! Nem lehet már kibírni a fiúk között…

— No, csak lassan… Azért talán még kibírod közöttünk… Mi történt megint, ami annyira felborzolta érzékeny magyar lelkiismereted macska- szőreit?

— Csak ne tessék tréfálni… Ez komoly dolog. Magyar ügy…

— Halljuk hát…

— Együtt voltunk többen nagyfiúk. A „sok beszédnek sok az alja” elv alapján sok mindent összebeszéltünk a magyarság-problémával kapcsolatban… Bizony, egy kissé vertük is a mellünket. És ekkor történt…

— Mi? Mondd már egyszer el!…

—- Az egyik nagyfiú (akinek az ősei biztosan nem Árpád kengyeltartói voltak), hogy lelohassza magyaros lelkesedésünket, egyszerre csak elém perdül és ezt mondja:

— Tudod-e, te „ősmagyar”, hogy mit jelent a magyar vasúti kocsik oldalán ez a három betű: MÁV?! …

— Nagyszerű! Hát aztán miért ne tudnám… Annyit jelent, hogy: Magyar Állam Vasutak…

— Tévedés! Nem annyit jelent! . . .

— Hát?!

— Ezt: Magyarok! Ázsiába vissza!

Elfutotta az arcomat a vér. Szerettem volna rárohanni. De ő még fölényeskedett:

— No, no! Csak ne légy olyan dühös… A magyar egy ázsiai hordaléknép… A magyar éppen ázsiai eredeténél és tulajdonságainál fogva nem tud beleilleszkedni a modern Európába… Folyton lázong… Folyton elégedetlenkedik… Vissza tehát Ázsiába ezzel a rebellis hordaléknéppel!…

És úgy látszik, jól el volt készülve… Beszélt, mintha betanult leckét mondott volna fel. És úgy állította be a dolgot, hogy én bizony restellni kezdtem, hogy Ázsiából eredt a magyarság, — és szégyelltem, hogy ennek a rebellis, ázsiai hordaléknépnek vagyok a fia.

— Látod, fiam, nekünk, magyaroknak ez a bajunk. Magad mondtad, hogy annak a magát nem ázsiainak gondoló nagyfiúnak úgy pörgött a nyelve, mintha betanult propagandaleckét mondott volna fel. Én azt hiszem, hogy valóban propagandaleckét szajkózott vissza, — de te nem mered megvallani, hogy te magyar fiú létedre nem voltál felkészülve ilyen hitvány támadásra, sőt magad is szégyenleni kezdted a magyarok ázsiai származását…

— Hát mit kellett volna neki mondanom, hogy elhallgattassam?!

— Például ezt: Ha szégyenletesnek tartja a magyarok vagy más népek ázsiai származását, akkor ezt először ne a magyarokkal szégyelltesse, hanem saját fajával.

— Nem értem?…

— Persze hogy nem, mert azt te nem tanultad meg, hogy annak a fajára oly büszke fiúnak az ősei — a tudomány mai állítása szerint — ugyancsak az ázsiai népbölcső mellől indultak el, mert a Szarmata síkság, ahonnan az ő ősei elindultak, nagyon közel van Ázsiához… Tehát ha neked szégyenlened kellene Ázsiát, akkor neki is éppen úgy röstelkedni kellene ősei eredete miatt…

— Igen, de ő nem röstelkedik ám, mert azt mondja, hogy ők tiszta faj, mi pedig ázsiai hordaléknép vagyunk…

— Látod, fiam, ettől sem kellene megijednie egy magyar fiúnak, ha fel volna vértezve ilyen támadásokra.

— Hát erre mit kellett volna mondanom?!

— Talán ezt: Ha egy faj csak a saját fajának bezárt körében él, — lehet, hogy egy bizonyos fokig megőrzi fajtisztaságát, és lehet, hogy egy ideig még nem csenevészedik, nem öregszik el ez a kitenyésztett faj, de elzárja magát attól a lehetőségtől, hogy egy másik, értékesebb, vagy legalább is egy vagy több nagyon értékes fajjal keveredve átvegye annak az értékes fajnak értékes tulajdonságait. A magyarságot a sors más, értékes tulajdonságokkal bíró népekkel hozta össze. Ez a keveredés talán ártott a magyarság fajtisztaságának, de nem tette másoktól megvetendő hordaléknéppé, hanem felfrissítette és olyan értékes elemeket vitt a magyarságba, melyeket nem szégyenlenünk, hanem hálás szívvel meg kell köszönnünk a jó Istennek, — és amelyekkel mint megnemesedett faji tulajdonságainkkal föléje kerekedhetünk más, ugyancsak Ázsia közeléből, a Szarmata-síkságról elindult fajtiszta népeknek…

— Szóval, nem is annyira megvetendő hordaléknép vagyunk, hanem inkább szerencsés és értékes elemekkel gazdagodott faj. És… És… Szóval nem is kell annyira szégyenleni azt a mi régi ázsiai származásunkat.

— Én, fiam, semmi esetre se, — és senki előtt se szégyenleném a magyarság ázsiai származását. Mégpedig azért nem, mert nagyfokú tudatlanság kell ahhoz, hogy valaki a magyart másodrendű fajnak tekintse csak azért, mert Ázsiából származik.

— De… De…

— Tudom, hogy te is bizalmatlanul fogadod az előbbi állításomat. De hallgass ide. Ha én történelemtanár volnék, nyíltan megmondanám minden magyar nagyfiúnak:

1. A magyarságnak akkor kellene szégyenlenie ázsiai eredetét, ha valóban az ázsiai fajok domináns faji jellege lenne az a barbarizmus, amit a mostani ember csak beleolvas az ázsiai fajok jellegébe.

De azt már senki sem állíthatja jogosan, hogy Ázsia egyenlő a barbarizmussal, és hogy az ázsiai népek csak barbár, másodrendű népek. Az igaz, hogy voltak Ázsiában barbár emberek, akiket a már kulturáltabb európaiak lenéztek barbárságukért, de az is igaz, hogy ugyanazon időkben Európában is éltek olyan barbár lelkű és életű emberek, hogy nem szeretném, ha ezek az európai barbárok lennének az én őseim.

Viszont az is igaz, hogy Ázsiából vagy közvetlen közeléből (Szarmata-síkság!) indultak el olyan népek is, akik ma már megvetnek minden más népet, akik Ázsiából indultak el Európa felé. Ki merné azonban a finn népet ma másodrendű fajnak tartani csak azért, mert ő is onnét indult el a történelembe, ahonnét mi elindultunk?!… Sőt sok európaiságára büszke kultúrnép is szerényebb lenne, ha megtudná és elismerné, hogy az ő eredetük is a népek ázsiai bölcsőjéhez vezet vissza.

De nem is csak ez a döntő.

2. A magyarságnak akkor kellene igazán szégyenlenie ázsiai eredetét, ha összehasonlítva az akkor élő többi néppel, a magyarság kultúrnívója (éppen ázsiai eredeténél fogva) alacsonyabb lett volna, mint a többi, magát büszkén európainak nevező „kultúrnépé”.

De éppen ez az a terület, ahol a többi büszke fajnak bebizonyíthatjuk, hogy a magyarságnak nem kell szégyenkeznie ázsiai eredete miatt. Mert ha ezt az összehasonlítást megcsináljuk, akkor a következő érdekes dolgok derülnek ki:

a) A honfoglaló magyarnak nem kellett egyetlen más európai néptől sem hadi technikát tanulnia. Sőt a hadtörténelem tanúsága szerint a honfoglalás hadászati szempontból is remekmű volt, és ezt az egész művelt Európa csak tehetetlenül nézte. Nem is csoda, mert az akkori terepbeosztás, amivel a honfoglaló magyarok éltek, a részenkinti megszállás (és a már megszállt részek megszervezése), az átkaroló mozdulatok, melyekkel hatalmukba kerítették mostani országunk egy-egy részét, még a mostani háborúban sem elavult hadászati módszer. És ezt az Ázsiából jött magyar nem Európától tanulta.

És ezt kellene szégyenlenünk most?!

b) Vagy talán azt kellene most szégyenlenünk, hogy a honfoglaláskori Nyugat szövetségét kéri ennek az Ázsiából elindult harcos magyar népnek?

Ha annyira megvetett faj lettünk volna, akkor a „művelt” Byzanc nem kérte volna az „ázsiai horda” szövetségét Simon bolgár cár ellen. Vagy: Ha abban a korban is úgy lenéztek volna bennünket, mint ahogy egyesek most szeretnének megvetni bennünket ázsiai származásunk miatt, akkor Arnulf keleti frank (germán, német) király nem kérte volna ennek a „hordalék” magyar népnek a szövetségét Szvatopluk ellen.

c) De nemcsak hős katona volt a honfoglaló magyar. Szellemi műveltség szempontjából sem kell szégyenkeznie a honfoglaláskori Európa egyetlen népe előtt sem.

A honfoglaló magyarok később ismerik ugyan a kereszténységet, mint Európa néhány más népe, de pogány vallásában már feltűnik az egyistenhit, és így a monotheizmus gondolatával több fokkal felette áll a többi természetimádó népnek. Az ősök szellemének tisztelete nem minden „európai” népnél állt oly magas fokon, mint ennél a „barbár ázsiainak” mondott magyar népnél.

A honfoglalás előtti magyarok házasságjogáról Gardézi perzsa író tudósít, és e szerint az Ázsiából jövő magyarságnak nem kellene szégyenkeznie a házasságról való felfogása miatt a többi, akkor Európában élő „kultúr”-népek előtt, mert a nőt talán jobban is, de úgy mindenesetre megbecsülte, mint Európa bármely akkori népe.

Azt sem tagadja ma már senki, hogy a honfoglaló és a honfoglalás előtti magyarnak is volt irodalma. Bár itt még nem leírt irodalmi emlékről van szó, tudjuk, hogy a magyarok az írás mesterségével ismerősek voltak (rovásírás), hiszen az „írás” és a „betű” szavaink honfoglalás előtti bolgár jövevényszavak. De ha nem is írták le irodalomként gondolataikat, mindenki tudja már, hogy a magyar irodalom legvégső szálai a halotti torokon elmondott elbeszélésekhez, a hadi dicsőség hősmondákban való megénekléséhez, a nép ajkán keletkezett mesékhez nyúlnak vissza.

Kell ezt szégyenlenünk?! Melyik „nem Ázsiából elsodródott” „kultúrnép” tud sokkal többet felmutatni a honfoglalás előtti századokból ennél az Ázsiából kikerült „hordaléknál”?

Vagy:

d) Kell-e valakinek is különb civilizáció, mint amilyen a honfoglalás előtti és a honfoglaló magyarnak volt? Ha a magyarok díszes, szőnyegekkel, prémekkel, bőrökkel díszített, úrian előkelő sátrát összehasonlítjuk más „európai kultúrnépek” trágyával és földdel födött kunyhóival és pincelakásaival, — ha már Bölcs Leó Hadi taktika c. munkájában érdemesnek tartja felemlíteni, sőt megrója a magyarokat, hogy nagyon szeretik az ékszereket, az aranyat, a díszes lószerszámokat és a keleti szép szőnyegeket, — ha „a bajorok még évtizedek múltán is regéltek a lechmezei csata után foglyul ejtett Lél hadnagy drága hadi ruhájának arany-ezüst díszéről, páncéljáról, ékszereiről, melyekből három font nemesfémet tudtak kiolvasztani” (Hóman B.) — „ha kereskedelmi összeköttetéseink Kelet felé Kínáig nyúltak”, ha „az alán nyelvből kölcsönzött „vám”, „híd”, „vásár”, „vasárnap” szavaink a fejlettebb kereskedelmi fogalmak ismeretéről tanúskodnak” (Hóman), — akkor civilizáció szempontjából sem kell szégyenkeznünk a többi, kultúrájára és civilizációjára büszke európai nép előtt.

— De tanár úr, ha ezek így vannak, mi az oka mégis annak, hogy olyan sokan vannak az olyanok Magyarországon, akik szégyenlik a magyar nemzet őstörténetét, — és olyan sokan vannak Európában, akik e tények ellenére is megvetik a mi Ázsiából indult „hordaléknépünket”?

— Fiam! A születéstől fogva vaknak hiába beszélsz ragyogó színekről. A süketnek hiába beszélsz harmóniáról és diszharmóniáról. — A rosszakaratú propagandának hiába mondod, hogy nyissa ki szemét és fülét a tények meglátására és meghallására. Ez tudatosan vak és süket marad a magyar igazsággal szemben. Mert ha egyszer meglátná az igazságunkat, és ha volna benne becsület, akkor meg kellene mondania, hogy az Ázsiából elindult, értékes tulajdonságokkal gazdagodott magyarságnak nem kell szégyenlenie a maga őstörténetét, hiszen a magyarság olyan múlttal rendelkezik, amilyennel nem minden európai nép dicsekedhetik. De ha ezt elismerné, akkor mi maradna a rosszindulatú propaganda számára?!…

Fiam! Te sem lehetsz közömbös nemzeted őstörténete iránt. Ha szereted nemzetedet, akkor tanulmányozod annak őstörténetét. És minél többet tanulmányozod a magyarság múltját, annál könnyebben megveted egyesek gúnyolódását, mellyel ők ezt a szerintük „ázsiai hordaléknépet” vissza akarják küldeni Ázsiába mint olyant, akinek alsóbbrendűségénél fogva nincs helye Európában. Ha megismerted a honfoglaló magyarság értékes kultúráját, akkor nem hunyászkodsz meg tudatlanságból egyetlen gúnyolódó előtt sem, hanem nemzetedre való büszkeséggel kiáltod oda minden rosszakaratúnak Zrínyi szavait:

„Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!”

Magyar értékek:

I. Akik még élnek

Éppen ezekben a napákban, mikor ezt a fejezetet megfogalmazom, történt a következő, tipikusan magyar eset:A háború tomboló viharai közt is feltűnést keltett, hogy egy jónevű és jótollú ifjúsági írónk világháborús fegyverével pontot tett egy magyar élet végére azért, mert félt a kenyértelenségtől.

Erre a fölényes magyarok így felelnek:

— Nem kár érte… Nem voltak idegei a harchoz… Aki pedig nem bírja idegeivel a harcot, annak jobb, ha elmegy, de minél csendesebben,… hogy még halálával se akassza meg egy pillanatra se a rohanó magyar életet…

Így beszélnek a fölényesek. De akik féltik a magyar értékeket, azok felteszik a keserű kérdéseket:

— Miért kell ennek így lennie nálunk Magyarországon?!… Miért kell félnie egy magyar írónak a kenyértelenségtől, mikor az évtizedeken át oly bőkezűen, oly jóságos szívvel osztotta a mese kalácsát a szépre éhes magyar gyerekeknek?!… Miért magyar sors a megnemértettség?… Miért magyar tragédia az, hogy az értékeinket csak akkor ismerjük meg és akkor ismerjük el, ha a sírhant örökre letakarja, — vagy esetleg amikor a külföld hívja fel figyelmünket rá értékeinek elismerésével akkor, — amikor már késő?!… Magyar írók, feltalálók, hősök, gondolkodók, akiket mi a feledés szemfödőjével takartunk le, és csak későn adtuk meg nekik — esetleg a külföld után — az elismerést, — mit szólnának ezek, ha mégegyszer szembenézhetnének azzal a magyarsággal, mely az öndicséreten kívül oly fukar az elismeréssel addig, míg az irigylésre méltó versenytárs él?!…

Miért nem becsüljük a magyar értékeket addig, míg közöttünk élnek?

Miért?! Ezért:

Irigyek vagyunk egymás értékeire.

Ha valakiben értéket veszünk észre, — legyen az államférfi, politikus, író vagy hős katona — egyszerre felszisszen az, akinek akaratlanul is útját keresztezi munkájával az az értékes magyar ember. És mindjárt kezdi megtenni a maga sakkhúzásait, hogy aláássa azt az értékes magyart. Suttogni kezd… Kutatja az irigyeltnek magán- és családi életét… Kifürkészi származását… Bizalmatlanságot kelt ellene a feljebbvalóinál… Emberi gyengéit felnagyítja és kiszínezi… És mindezt, — akár igazak, akár nem — suttogó propagandával terjeszti társaságokban, az illető ismerősei közt, sőt még ismeretlenek között is, hogy minél szélesebb körben terjedjen a gyilkos méreg…

Mikor már jól preparálta a talajt, a végső tönkretevésre szánja el magát.

Elsuttogja mindezt egy újságíró-„barátjának” és kéri, hogy tényeket ne állítson (mert azokért felelősséget kell vállalni), hanem dicsérve gyanúsítson… És megjelenik a lap… Átveszik a csemegét más lapok is… És akkor a „rendező” fogja az újságpéldányokat és szerény névtelenségbe burkolódzva elküldi a szerencsétlen, megtépázott becsületű magyar elöljáróihoz. Ezekben az újságokban piros ceruzával feltűnően megjelöli azt a cikket, melytől félti az illető magyar kényes becsületét…

És „elfűrészelt” egy magyar életet… És ha az illető nem bírja a harcot és revolverhez nyúl, akkor csak azt mondja a „fűrészelő”:

— Nem volt közénk való! Nem voltak idegei!

Az irigység, a féltékenység, a hatalomra törés pedig kivégzett egy értékes magyar embert.

És figyeljük meg: A gyanúsítás, a rágalom, a házassági és panamaügyek szimatolása, a hazafiság kikezdése hány magyar értékes politikust, államférfit, tudóst, művészt, írót, feltalálót lökött a mellőzöttség sírjába.

Ha pedig ezekhez még hozzáteszem azt is, hogy a magyarban megvan az a gyengeség, hogy nem bízik a saját ítélőképességében, hanem egy magyar érték elismeréséhez mindig megvárja a külföldi márkázást vagy az egész ország helyeslő felzúdulását, — és csak akkor — sokszor azonban már későn, — adja meg a maga részéről a placetum Hungaricumot, akkor sok mindent megértünk.

Akkor megértjük, hogy a magyar fiatalságban is miért fejlődött ki ez a túlzó, sokszor rágalmakon alapuló szeretetlen kritika… Akkor nem csodálkozunk, hogy a magyar fiatalság előtt nincsen élő magyar hős, élő magyar érték, élő magyar tekintély… Akkor már nyilvánvaló, hogy honnét tanulta a magyar fiatalság, hogy olyan fölényesen beszéljen olyan magyarokról is, akik előtt hódolna a világ és vele együtt a magyar fiatalság is, — ha az illetők nem volnának történetesen magyarok… Akkor már tudjuk, hogy miért nincsenek magyar könyvek a kirakatokban magyar értékekről, — és miért kiabálnak a magyar könyvkirakatokban is a külföld értékeit ismertető szép — és propagandacélra jól megírt könyvek.

Más országok újságokban, propagandában, rádióban, filmben és könyvekben reklámozzák a magúk értékeit. Előadókat, művészeket, tudósokat küldenek külföldre, és követségeik útján úgy előkészítik ezeket a bemutatkozókat, hogy a hallgatók és nézők egy ország reprezentáns értékeit lássák az előadókban.

És mi?!

Tapsolunk a külföldi nagyságoknak — és szégyenkezünk, hogy nekünk nincs ilyen értékünk. (Pedig ha annyit törődnénk a magyar értékek belföldi és külföldi reklamírozásával, mint a külföld a maga értékeinek meg- és elismertetésével, akkor a magyar fiatalságban nem fejlődnék ki a külföld-imádat, — akkor talán kevesebb lenne a gyanakvó és gyanúsító kritika az élő magyar értékekkel szemben, — sőt akkor talán a mi fiatalságunk is lelkesednék a magyar ideálokért is!)

Csinálják meg a hivatalosak ezt a magyar propagandát az élő magyar értékek mellett is. Ne féljünk attól, hogy az „émelygős” feldicsérés árt az élő magyar értékeknek és bálvánnyá teszik azt. Aki bálványmódra tömjénezést kíván magának, az már kimutatta, hogy nem magyar érték, — és annak nem is fog adni tömjénezést a magyar, mert a magyar könnyebben kiábrándul valakiből, mint hogy túlszeressen valakit.

Mutassuk meg a magyar fiatalságnak — már nevelési szempontból is — a magyar értékeket, hogy magyar önérzetét és nemes büszkeségét fokozza az a tudat, hogy a történelmi idők nemcsak külföldön termettek a nagy korhoz méltó hősöket, hanem itthon is élnek magyar értékek, akiknek a lábainál nevelődhetnek a jövő magyar értékei.

Ne suttogjunk, ne destruáljunk. Ne gyanúsítsuk a magyar fiatalság előtt az élő magyar nagyokat. — E helyett mutassuk meg nekik, hogy a mai magyar nem veszi át a zsidók módszereit a lejáratásban, az elhallgatásban, a mellőzésben és a minden magyar értéket benyálazó kritikában, hanem megbecsüli a magyar értékeket.

Mert vannak értékeink.

A történelmi időkhöz megvannak a történelmi nagyjaink is, akár Telekinek, akár Horthynak, akár másnak hívják őket.

A második világháború csak márkázta a magyar katona hősiességét. Az újságjaink, a film, a könyvek miért nem reklámozzák legalább úgy ezt a nagy értéket, mint a külföld a magáét reklámozza, sokszor nálunk is.

Vannak feltalálóink és tudósaink bőven. Exportra is jut belőlük és tehetségükből elég. Miért nem ismeri ezt a magyar fiatalság? Azért, mert magyar sors: Amit mi itthon nem értékelünk (vagy talán meg se értünk?), — azt csak akkor vesszük észre, mikor a külföld harsonázza magáénak azt, ami magyar érték is lehetett volna.

Vannak államférfiaink, magyar politikusok, akikhez még nem ért fel a gyanúsítás, — és dolgoznak is annyit az országért, hogy nem kell a külföldet irigyelnünk államférfiaiért és politikusaiért.

Sőt:

A legnagyobb magyar érték a most feltörő magyar ifjúság, melyet a levente és a cserkészet állít a szebb magyar jövő szolgálatába. És ez az új magyar ifjúság igen nagy érték. A megszokástól mi már nem is értékeljük. Azt gondoljuk, hogy természetes az, hogy a most felnövő fiatalság istenfélő, hazát szerető, hős katona. Azt hisszük, hogy nem is lehetne másképp, mint hogy a most felnövő ifjúság hazát építő, szociális reformokat teremtő, Magyarországnak a nap alatt helyet követelő, magyarságára nemesen büszke ifjúság legyen. Pedig lehetne más is a magyar fiatalság. És hogy nem más, ez a mi legnagyobb büszkeségünk.

Látják ezt a határokon túl is. De nem bámulják. Ők csak a maguk értékeit bámulják és bámultatják. De mivel meglátják a jót a határokon túl is, megfigyelik a magyar értéket a magyar fiatalságban is, és ott — és úgy, ahol lehet, belemásolják a maguk intézményeibe.

És mi nem bánjuk ezt, hiszen tudjuk, hogy magyart csak akkor exportálunk, ha érték az. Hála Istennek, vannak magyar értékek…

De mi ebből a magyar konklúzió?

Ez:

Legyünk igazságosak a még élő magyar értékekkel szemben, — és tűnjék el a magyar fiatalság szájáról a magyar értékeket gyanúsító, rágalmazó, lejárató, szeretetlen kritika.

Legyen annyi önérzet és büszkeség bennünk magyarokban is a magyar értékekkel szemben, mint amennyi a külföldben van a maga értékeivel szemben.

Legyen magyar kötelesség a rejtőző értékeket felkutatni, de legyen ugyanolyan kötelesség a már megtalált magyar értékeket megbecsülni és magyar ízléssel és öntudattal reklámozni.

Legyen a magyar vezetőkben annyi felelősségérzet és bátorság, hogy a most nagyon is öntudatos (és ezért szabadszájúan kritikus) magyar fiatalságnak megmondja:

Az élő magyar értékeket bántani mindig is becstelenség volt, de ma hűtlenség a magyar gondolathoz az az eljárás, amely benyálaz és porba ránt minden magyar értéket csak azért, mert csak magyar.

A sírban fekvő magyar értékeket már becsüljük törvények útján is. Mikor jutunk el addig, hogy az élő magyar értékeket is szeretjük és megbecsüljük, még akkor is, ha azok csak magyarok?!

Magyar értékek:

II. Hősi halottaink

A londoni világkiállításon egy meglepő jelenségnek voltam tanúja:

A kiállítás feltűnő és előkelő helyén állt egy óriási, több emelet magas földgömb. Nem tudtam, mit akarnak az angolok ezzel a szertelen nagy földgömbbel. Megbámultam én is. Körüljárni is elég volt. De nem értettem.

Nemsokára azonban megértettem:

Párba állva egy angol középiskola kamasz diákjai érkeztek. Megállnak a nagy földgömb előtt. A tanár úr magyaráz:

— Fiúk! Nézzétek meg jól ezt a földgömböt!… (Erre egy gombnyomásra lassan, — méltóságteljesen forogni kezdett a földgömb… Sőt: A föld igen sok pontján vörös körök gyúltak ki, és viszont egyes nagy területek úgy voltak lila neonfénnyel kivilágítva, mintha neonfénnyel satírozták volna be azokat a nagy területeket… És beszél a tanár.)

— Boys… Anglia világbirodalmát szemlélhetitek itt… A piros körök nagy angol városok a világon… A lila neonfénnyel besatírozott óriási területeken csak angolul beszélnek… Figyeljétek meg: Majdnem az egész világ angol… Legyetek büszkék arra, hogy ti is angolok lehettek…

És mikor lassan továbbfordult az óriási földgömb, láttam, hogy ragyogott a szeme a sok hirtelenszőke angol fiúnak… Láttam, hogy öntudatosan tudják, hogy minden angol gyerek mögött ott áll egy világbirodalom és gyarmatvilág, — és védi őket — és boldoggá teszi őket…

És akkor a magyar pedagógus szomorúan lehajtotta a fejét: Fájt neki az angol fiúk büszke önérzete…

Nem magamért fájt… Nem az fájt, hogy az én hátam mögött nincs egy magyar világbirodalom… Ez fájt: Mennyivel könnyebb egy angol pedagógusnak így, ilyen szemléltető eszközzel nemzeti öntudatra, nemzeti büszkeségre nevelni az angol fiút.

De hogyan neveljem én — magyar pedagógus — magyar öntudatra a szegény trianoni magyar fiút… Nekünk nincs magyar világbirodalmunk… A trianoni Magyarország csak egy csöpp kis folt lenne még azon a nagy földgömbön is… Mire legyen büszke a szegény trianoni magyar fiú?….

Már keserűen ott akartam hagyni a boldog angol gyerekeket… De egyszerre valami átmelegítette a szívemet… Kiabálni szerettem volna… És ha nem féltem volna attól, hogy bolondnak tartanak, oda álltam volna a nagy földgömb és az angol iskola közé, — és most én vettem volna át a szót az angol pedagógustól:

— Boysl… Én nem vagyok angol… Én magyar vagyok… Magyar, ki úgy szereti a magyar fiúkat, mint a ti tanártok titeket…

Fiúk, mikor a ti büszke öntudattól feszülő melleteket láttam, a magyar pedagógusnak összeszorult a szíve…

Nem a ti világbirodalmatokat irigylem… Nekünk nincs világbirodalmunk, sőt a mi szép magyar hazánkat angol kezek is segítették megcsonkítani Trianonban… Ezért nem mutogathatom boldogan a magyar fiúknak a régi Magyarországot… Mi nem dicsekedhetünk gyarmatbirodalommal… A magyar fiú nem lehet büszke, hogy a világ legnagyobb részében angolul beszélnek… Sőt: Ha a magyar fiúk látnák ezt az angol világimpériumot hirdető földgömböt, először ökölbe szorulna a kezük, aztán lehajtanák a fejüket s talán egy forró könnycsepp gördülne le szép arcukon…

De boys, bár itt lennének az én magyar fiaim!… Tudjátok, mit mondanék nekik?… Ezt:

— Fel a fejjel, magyarok! Ne fájjon az, hogy a trianoni magyar fiú nem lehet büszke arra, hogy egy magyar világimpérium áll mögötte… És mégse sírjatok!…

Mi nem világbirodalommal dicsekszünk, — mi a magyar hősi halottakra vagyunk büszkék az egész világon!

Fel a fejjel, trianoni magyar fiúk! És kiáltsátok bele az egész világba — magyar, öntudatos büszkeséggel:

Az első világháborúban a kis magyar nemzet adta a legnagyobb véráldozatot, Francia- és Németország előtt is…

Sőt ha véráldozatról volt szó, — akár hazájáért, akár Európáért kellett azt a drága magyar vért önteni — mindig hősiesen meghozta ezt a véráldozatot…

A magyar fiú erre lehet büszke. Ha én is megépíthetném otthon ezt a nagy földgömböt, akkor én nem a magyar városokat világítanám ki neonfényes transzparenssel, hanem megrajzolnám rajta a kis Magyarországot és apró halottak napi mécsesekkel raknám tele a földgömbön Európa azon helyeit, ahol a magyar hős katonák vére áztatta a földet.

És odahívnám a magyar fiúkat e mécsvilágtói csillogó földgömb köré, és megkezdeném a magyar órát:

— Fiúk! Magyar fiatalság! Nézzetek e furcsa földgömbre… Nézzétek: Milyen kicsi Magyarország a többi nagy világbirodalomhoz képest… Mégis: Legyetek büszkék!… Látjátok azt a sok-sok halottak napi mécsest?!… Magyar hősi halottak lelke lobog benne… Amerre csak azok a szelíd fények lobognak (akár Magyarországon, akár a Balkánon, akár Lengyelországban, akár az egész Nyugat-Európában), mindenütt hős magyar katonák áldozták a vérüket vagy Európáért vagy a kis magyar hazáért.

Legyetek büszkék erre a kiontott magyar vérre… Bőven ontottuk egy évezreden át… Pedig nekünk igen nagy érték a magyar vér minden cseppje… Mert míg más 100 milliós nagy népek a történelmük folyamán megengedhettek maguknak — veszély nélkül — egy-egy vércsapolást, a kis magyarságnak végzetes volt, hogy egy évezreden át pazarolta legdrágább kincsét: a magyar hősi halottak vérét…

Legyetek büszkék arra, hogy a nyugati népek azért lehettek naggyá, mert a ti magyar őseitek feszítették oda vérbő mellüket a Kelet hordái elé, hogy a Nyugat e vérző, élő mellbástya mögött gazdagodhasson és szaporodhasson…

Így ment ez egy évezreden át… De a magyarságnak nem volt elég… A világháború előtt mi is álmodoztunk 20 milliós magyarságról… És mikor jött az első világháborús förgeteg, a magyarság megint oltár elé állt, — és a ti apáitok áldozták föl ismét a haza oltárán a drága magyar vért. És hogy ez a szörnyű véráldozat ismét visszadobott félszázadra bennünket a 20 milliós magyarság gondolatától, — kinek fáj ez a magyarokon kívül?!… Ki remeg minden csepp magyar vérért?!… Az angol nem. Az büszke és boldog… Az földgömböt épít, — és ott a világuralom öntudatát neveli bele a fiaiba… De Európával együtt ő is megfeledkezett és megfeledkezik, hogy egyszer kárpótolni kellene ezt a vérét áldozó magyart, aki lehetővé tette, hogy áldozatai mögött naggyá nőjenek Európa népei.

De Európa nem hálás… Földgömböket épít és ott neveli öntudatra ifjúságát.

Nem baj!

Mi nem építünk földgömböket… Mi csak apró mécseseket gyújtunk hősi halottaink sírján a Doberdón… A Balkánon… Flandriában… Volhyniában… A Kárpátokban… Kicsiny játékhajókban is égő mécsest engedünk le a magyar vérrel áztatott Isonzón,… a magyar vérrel festett orosz folyókon… és Európa többi magyar vértől pirosló folyóján…

És ha Európa megkérdezné, mi ez a temetős kivilágítás, nyugodtan így felelnék neki:

— A hősök iskolája… Mi idevisszük a magyar fiatalságot, hogy magyar öntudatra neveljük őket. Minden magyar hősi halott-temető: iskola… Hőseink domboruló sírja a katedra… A tanító: a névtelen magyar hős katona…

Már folyik is a tanítás:

— Magyar fiatalság! Drága a kiontott magyar vér… Becsüld meg azokat a magyar hősöket, akik vérüket áldozták hazádért — és Európáért… A magyar hősök sírján sohase hervadjon el a virág… Becsüld meg mindig azokat és azoknak az emlékét, akik szent kötelességüknek tartották az életáldozó véráldozatot is… Nem magyar szívű fiú, aki részvét és büszkeség nélkül tud! elmenni a legnagyobb magyar érték: Hőseink véráldozata mellett… Magyar fiatalság! Vigyázz! Tisztelegj! A hősök iskolájában vérüket ontott hősök tanítják a kemény magyar leckét:

A magyar katona kiontott vére azt követeli minden magyar fiútól: A hazáért mindent! Vért, életet, boldogságot…

Mi ezt tettük… Ha Európa a mi szörnyű véráldozatunkért csak — Trianonnal volt hálás, lesz még másképp is… Sőt: Legyen másképp!

Ha a mi kezünkből kiesett is a piros magyar vérrel áztatott zászló, — ti, a hősök fiai és unokái vegyétek fel a hősök vérével megszentelt magyar zászlót, és dübörögve induljon el a magyar fiatalság és kiáltsa bele Európa fülébe:

— Igazságot Magyarországnak! Ha pedig elkeserednétek, hogy ennyi kiontott vér ellenére is mások ülnek az élet húsosfazeka mellett, jusson eszetekbe:

Nem az arany, nem a dollár vagy font,… nem a kizsákmányolt gyarmatbirodalmak,… nem a rabszolgaláncra fűzött népek egy nemzet legnagyobb értékei… Egy nép fiatalságának az önérzetét nemcsak a világuralom nevelheti… A magyar fiatalság ne érezze tehát magát másodrendűnek a gyarmatbirodalmakkal dicsekedhető népek fiai mellett, mert ha azok büszkék a nem mindig becsülettel szerzett világbirodalomra, a magyar fiú százszor büszkébb lehet hősi halottaink kiontott vérére, mert azt a vért a becsület mezején ontották a hazáért — és Európáért…

*

Hősi halottaink vére nagy magyar érték… Ha Európa hálátlan is a kiontott magyar vérért, — a hősök unokái, a mai magyar fiatalság hálásan hajtja meg kemény nyakát a magyar hősi halottak sírjánál és így imádkozik a szíve:

— Ennyi magyar vér nem hullott hiába!… Ti éltek… A ti kiontott véretek számunkra a legnagyobb magyar kincs… S mi őrizni fogjuk e drága magyar kincset!…

Magyar értékek:

III. Magyar szentek

A skandináv ősmonda szerint az Isten egy gyönyörű palotában: a Walhallában maga köré gyűjti azokat, akik egész életüket Istennek szentelték. Ezek a hősök aztán az egész örökkévalóságon át élvezik Ogin isten jóságát és boldogságát.

A németek átvették ennek az ősmondának a magvát és Regensburgban megépítették a német Walhallát. Ez lett a németek hősi galériája, mert ebbe a gyönyörű épületbe helyezték el azoknak a németeknek a szobrát, akik életüket a német gondolat szolgálatának szentelték. És hogy a nemzeti eszme hősi szolgálata ki ne vesszék a német ifjúság lelkéből, a német ifjúság évenkint felkeresi a Walhallát és ott tanulja meg a komoly német leckét:

A német fiatalság nem borgőzös lebujokban, nem forgóparkettás bárokban, nem zsúrokon és nem kártyaasztalnál nevelődik a német gondolat hősévé, hanem itt a Walhallánál, a német hősök lábainál — az ő életpéldájuk szerint.

Nekünk magyaroknak nincs Walhallánk, de vannak hőseink, akik az örökkévalóság Walhallájában vannak. Mégpedig azért, mert egyszerre az Isten és a magyar gondolat hősei voltak életükben: — a magyar szentek.

Álljunk itt meg egy pillanatra.

Sokszor végiggondoltam ezt:

Hogy telekiabálnák más népek a világot, ha egy-két szentet tudnának felmutatni az uralkodócsaládjukban… És mi magyarok?… A jó Isten igen szereti a mi népünket. Tudta, hogy ezer évekre kell megalapozni ezt a kicsiny országot. Ezért aztán bőkezűen szórta jóságát. És amit nem tud felmutatni sem Európa, sem a világ, — ez a maroknyi magyar nép büszkélkedhetik azzal, hogy az egész világ uralkodócsaládjai közül az Árpád-házi királyok között van a legtöbb szent. Úgyhogy nyugodtan elmondhatjuk, hogy az Árpádok dinasztiája a szentek dinasztiájává lett.

De nem elég, hogy a magyar fiatalság tudomásul vegye azt, hogy a legnagyobb magyar hősök egyúttal szentek is. Azt is tudomásul kell vennie, hogy Isten a szent magyarok érdemeiért tartotta fenn ezer évig, ezer veszély között a mi szép hazánkat. Sőt: ha nem is akarok feltétlenül csodát látni abban, hogy legnagyobb elesettségünk idején is ezek a hős szent magyarok jöttek hazánk segítségére, mégis tudomásul kell vennem, hogy a Szent Imre-jubileum hívja fel először hatékonyan a világ figyelmét a szenvedő magyarság megcsonkítására. Vagy: Felfoghatja akárki akárhogy a dolgokat, — az nem változtathat azon a tényen, hogy Szent István jubileuma hozza meg a megkínzott magyarságnak az első lépést az integritás felé… Vagy: Mondhatják véletlennek, de nem változtathatják meg a tényt, hogy éppen Szent Imre napján indulnak el honvédeink, hogy ismét birtokukba vegyék az elorozott területek egy részét. Vagy: Lehet az is, hogy véletlen, de nem változtat a tényen, hogy Szent László jubileumi évében indulnak meg a magyar seregek, hogy hazahozzák az elszakított magyarok százezreit…

Tehát:

Szent magyarok érdemeiért tartotta fenn ezer évig az Isten a mi szép hazánkat. — Szent magyarok közbenjárására szereztük vissza Csonka-Magyarország leszaggatott részeit. — És: Csak szent magyarok biztosítanak újabb ezer évet ennek a sok veszélynek kitett országnak.

De ha csak szent magyarok biztosítanak újabb ezer évet hazánknak, akkor a mostani magyar fiatalságnak — melyet szeretünk országépítő magyarságnak nevezni — végig kell járnia a magyar szentek iskoláját.

Ebben az újfajta „kitűnőek iskolájában” a magyar szentek a tanárok.

*

Az államvezetést és országszervezést Szent István tanítja. A Szent Istvántól tanított anyag lényege ez:

Csak szent magyarokat a kormányrúd mellé!

Vagyis:

Az országépítő magyar fiatalságnak nem „kereszténynek”, hanem szentnek kell lennie előbb, mintsem hogy a kormányrúd mellé állhatna. Ha szentté lett ez a fiatalság a maga hétköznapi életében, akkor az ország majd nyugodtan bízza rá a magyarság millióit,… akkor majd lehet kemény, mint Szent István a lázadókkal,… akkor majd lehet kegyes a nemzetiségekkel szemben, mint Szent István,… akkor majd hozhat reformokat (talán még külföldről is!)… Azonban jegyezze meg a magyar fiatalság, hogy a jövő Magyarországa csak olyanokat enged a kormányrúd mellé, akik megtanulták a Szent István-féle életleckét, — mert a pogány magyaroktól féltjük az országot.

*

Ebben az újfajta magyar iskolában az erős magyarság tanának Szent Imre a tanára. És Szent Imre ilyen leckét tanultat a magyar fiatalsággal:

Minden állam talpköve a tiszta erkölcs. A 20 milliós magyarság legfőbb biztosítéka a magyar fiatalság tisztán megőrzött vére. Mert kifáradtan, fertőzött vérrel, rokkantan csak rombolni lehet a már amúgyis fogyó magyarságot… Fogja le tehát a magyar fiatalság a sűrű, ösztönös vérét és félperces örömökért ne lopja meg azt az életanyagot, melyet az Isten a 20 milliós magyarság megvalósításához adott… Legyen szent szabály a magyar fiatalság előtt: Tisztán, érintetlenül a házasságig! Mert: A lebujokban ifjú erejét elpazarló fiatalságot nem engedjük a magyar családok szentélyébe, — mert ott is csak rombol, fertőz és gyengíti a magyarságot.

Kemény lecke, de ezt is meg kell tanulniok, és az életükkel ebből is le kell vizsgázniok azoknak, akik a magyar életben szerephez akarnak jutni…

*

A leányfiatalságnak Szent Erzsébet tart órákat a családi boldogságról.

A megtanulandó lecke ez:

A magyar családok akkor lesznek boldogok, ha a Szent Erzsébet-lelkű magyar anyák lesznek a magyar otthonok királynői… Felszámolni a magyar lányok életéből a vizek partján közszemlére kitett strandfókákat… A magyar lányok nem kínálhatják érintetlenségük gyümölcsét senkinek addig, míg az oltár előtt hűséget nem esküdtek örökre… A magyar anyák nem démonokból, nem a tánctermek és zsúrok balerináiból, nem a férjet cserélgető nőstényekből lesznek, hanem Szent Erzsébet-lelkű magyar lányokból akik, mivel szentek, — szeretik az Istent, szeretik a férjet a sírig. Szeretik a magyar gyermeket, mégpedig annyit, amennyit az Isten ád a 20 milliós magyarság megvalósításához…

*

A hazaszeretet tanára Árpád-házi Boldog Margit. Ő életét áldozta a hazáért, — ezért a leckéje is ez:

A magyar fiatalság nem a hazából él, hanem a hazáért. És: A hazáért mindent kockáztatni kell, de a hazát kockára tenni semmi másért nem szabad.

E lecke szerint a magyar fiatalság a hazáért él, dolgozik. Nem a húsosfazék környéke az ő hazája. Nemcsak addig hűséges magyar, míg a mi szegény magyar hazánk is busás jövedelmet, tekintélyt biztosító állást, hatalmat adó miniszteri bársonyszéket tud juttatni neki.

E lecke szerint a magyar fiatalságnak akkor is meg kell mutatnia hazaszeretetét, ha a haza áldozatot, lemondást, sőt talán az életet is követeli.

Boldog Margit áldozata megmentette a magyar hazát. Az újjáépítendő Magyarországot csak azok vezethetik, akik szentté lettek a magyar szentek iskolájában és tudják olyan áldozatosan szeretni hazájukat, mint Árpád-házi Boldog Margit…

*

A magyar birodalmi eszme tanára Szent László. E Szent Magyarországának határait három tenger mosta. Népek és nemzetek fértek el ebben a nagy magyar „világbirodalomban”, — és egyik sem érezte magát másodrendű népnek Szent László országában, mert Szent László volt annyira magyar és annyira szent módjára lovagias, hogy nem bántotta egy nép vallását és faji vagy nemzeti érzését sem.

Szent László a szentek iskolájában ezt a leckét adja a magyar fiatalságnak:

A magyar fiatalság, ha magyar birodalmat akar építeni és ezt a szentistváni birodalmat együtt akarja tartani, — legyen először életében modern szentté, hogy tudjon aztán olyan nagylelkűen lovagias lenni minden nemzetiséggel szemben, mint a lovagias szent: Szent László király volt.

Pogányos sovinisztákat, akik kiűzik ez országból azokat, akiket a magyar lovagiasság és jóság — ha vérben nem is — de szívében már magyarrá tett, — nem tűrünk az ország kormányrúdja mellett. Nekünk Nagy-Magyarországra van szükségünk. Mi Szent László lovagias jóságával szívesen látunk mindenkit, aki vállalja mindenkor és mindenhol a magyar sorsközösséget. — Csak az árulókat vetjük meg…

Kemény lecke. Szentnek a leckéje. De a magyar fiatalságnak ezt is meg kell tanulnia.

De megtanulja-e vajon ezt a leckét is?

Egy igaz:

A magyar fiatalságot most túlságosan munkába vették. Tanfolyamokra jár. Átképzéseken megy keresztül. Mindenki gyúrja. Mindenki nevelni akarja. De — mintha ebben a nagy szellemi átgyúrásban csak elméletnek tartanák azt, hogy az országépítő fiatalságnak először a magyar szentek iskoláját kell eredményesen kijárnia. És — mintha a magyar fiatalság is szívesen tenné le a különböző tanfolyamok és átképzések után a jártassági és teljesítménypróbákat, de nagyon is húzódoznék attól, hogy az Isten vizsgáztassa le azon életteljesítményekből, amelyek azt mutatják, hogy eredménnyel járta végig a szentek iskoláját.

Mi mintha túlságosan elméletivé tettük volna a magyar szentek iskoláját azon elv alapján, hogy: A magyar vallási téren nem eshetik túlzásokba, mert „vallásilag megosztott nép” vagyunk.

Kár lenne, ha ez a tudat beleférkőznék a magyar fiatalság lelkébe. Mert: A megosztott magyar fiatalság a magyar erők megosztását is jelentené. A magyar szentek dinasztiája azonban egyformán magyar érték a protestáns és katolikus magyar számára. Sőt a magyar szentek fent leírt leckéjét éppúgy meg kell tanulnia, éppúgy életté kell tennie a protestáns magyarnak, mint a katolikus magyarnak, mert e nélkül egyiknek sincs joga ahhoz, hogy hozzákezdhessen az új, a boldogabb Magyarország építéséhez…

Szent magyarok tartották meg ezer éven át ezt az országot. — És az élniakaró magyarok nem engedik, hogy az akár protestáns, akár katolikus kereszténynek keresztelt, de pogány életű magyarok megfosszák egy újabb ezredévtől szép magyar hazánkat csak azért, mert nem akarnak járni a magyar szentek iskolájába.

Magyaros külsőségek

Azok, akik a magyar gondolat érvényesüléséről álmodoztak, — mégpedig az egész vonalon — először boldogan reménykedtek, a végén pedig keserű csalódottsággal állapították meg:

— Hiába! Mi magyarok javíthatatlanok vagyunk. — Lelkesedünk… Próbálkozunk is egy kicsit… Aztán jönnek a hétköznapok, — és magunk is magyaros és naiv rajongásnak tartjuk azt, amit tegnap magyar szempontból fontosnak tartottunk.

A magyaros ruháról van szó.

A trianoni összeroppantás után valami magyaros dac és élniakarás támadt szívünkben. Fellángolt a csonka országban a nemzeti gondolat. És mikor észrevettük, hogy a nagy Európában önzetlenül senki sem lesz szerelmes a kis magyarba, hanem mindenki csak könnyen felbontható érdekházasságra hajlandó, — először szomorúan állapítottuk meg: Egyedül vagyunk! — de aztán a dacos, csakazértis-élniakarás beledobta a köztudatba a jelszót: Ha egyedül vagyunk is, egyedül is élni és boldogulni akarunk… És ha csak a magunk erejében bízhatunk, akkor magyarok akarunk lenni a kis Magyarországon, de nemcsak nacionálénk szerint, hanem szívünkben, életünkben, az egész vonalon mindenben.

És pártok alakultak ezzel a céllal…

És feltámadt a Prohászkától még lázításnak és okvetetlenkedésnek vett hungarista-mozgalom…

És jelvények, könyvek és újságok hirdették ezt a magyar megújhodást…

És megjelentek a magyar életben az újonnan tervezett magyaros stílusú ruhákba öltözött magyarok.

Őszintén megvallva, örültünk ennek az egyszerűségében is szép és ünnepélyes magyar férfiruhának. Amikor pedig a magyar úriasszonyok és magyar lányok az eucharisztikus kongresszus alkalmával felvonultak a szebbnél-szebb, úri és modern és mégis magyaros ruháikban, úgy éreztük, hogy a magyar mennyország magyar angyalai járnak az Andrássy-úton.

És vártuk a folytatást.

De a magyar urak vagy túlságosan egyszerűnek vagy politika-szagúnak érezték ezt az új és szép magyar ruhát, — és ezért csak egy-két hivatalos vagy esetleg pártpolitikai alkalom ruhájának kezdték tekinteni a magyar ruhát. A magyar úriasszonyok egy része túlságosan drágának találta a szép magyar ruhát, — és ezért könnyen lemondott a „túlságosan alkalomszerű” magyar ruháról; — a másik része pedig az ünnepek múltával gondosan becsomagolta a drága ruhákat, hogy megőrizze addig, míg ismét egy ilyen nagy magyar demonstrációs alkalom adódik…

Mi pedig szomorkodtunk, mert a magyaros szalmaláng megint hamar kialudt.

De nemcsak azért szomorkodtunk.

Jobban bántott az, hogy míg nálunk egy kis lelkesedés után jobblétre szenderül minden magyaros akarás, addig a külföld szívósan őrzi még a legjelentéktelenebb külsőséget is, amiben valami sajátos faji vonás található.

Sokat jártam külföldön. A városokban ott is egy bizonyos el-európaisodás volt tapasztalható. De a nagy általánosságban sajátosan jellegzetes volt az olasz város és az olasz nép és az olasz külsőségek, de ugyanúgy sajátosan jellegzetes volt a norvég kikötőváros és annak a norvég népnek faji külsőségei. Szándékosan csak európai népet említettem, mert természetesnek tartottam, hogy az egyiptomi arabnak vagy a konstantinápolyi töröknek a mieinktől teljesen elütő és feltűnően faji külsőségei legyenek.

De mikor azt láttam, hogy a német gyerek nyári ruhájában az egész világon egyformaságra (vagy talán így mondhatnám: a faji jelleg kihangsúlyozására) törekszik,… amikor meg kellett látnom, hogy a tiroli parasztleány ruháját elfogadott városi ruhává nemesítették,… amikor tudom, hogy a németek a házépítésben, a lakáskultúrában, a szórakozás külsőségeiben is tudatosan törekszenek a faji jelleg kihangsúlyozására, — kerestem az okot, hogy a magyar (eltekintve egyes vidékek féltékenyen és már hivatalosan is őrzött népi külsőségeitől) miért színtelenedett el faji külsőségeiben. És talán nem tévedtem, mikor okul ezt gondoltam: Mi magyarok mindig is túlságosan féltünk attól, hogy Európa még a magyart is a balkániak közé számítja. Ezért aztán túlságosan is európaiasodni akartunk. De ebben a nagy európaivá való fejlődésben a saját magyaros külsőségeinket levetettük, mert féltünk, hogy ezeket a színes népi külsőségeket Európa balkáni jellegnek tulajdonítja. Közben azonban úgy jártunk a nagy európaiasodási szándékkal, mint pl. a szociáldemokráciával. A szociáldemokrácia Franciaországban is francia maradt, — Németországban német lett, de a magyar szociáldemokrácia internacionális lett azért, mert a „jó fiú” szerepét akarta játszani kifelé, — belsőleg, lelkileg pedig a vezetőik annyira nem voltak magyarok, hogy nem is érezték szükségét annak, hogy annak a mozgalomnak magyar jellegét biztosítsák.

Mi a külsőségeinkben is túlságosan internacionalizálódtunk, mert nem mertünk a magunk lábán járni, — mert magyar helyett európai „jó fiúk” akartunk lenni,… mert talán az a vezetőréteg, melynek a magyar élet külsőségeit kellett volna megőrizni, nem érzett lelki kényszert magában ezen magyar jellegek megőrzésére.

Ne vádoljon senki se azzal, hogy én lényegtelen külsőségek erőltetésével akarok gyökértelen magyarkodást propagálni. Tudom én nagyon jól, hogy nem a külsőség a lényeg,… hogy nem a ruha teszi az embert,… hogy az üres külsőségek nem emelik egy nép faji öntudatát. De: Ha a külföld — a mai erős faji elkülönülések idején — tudatosan és módszeresen kihangsúlyozza a faji jelleget (népi) életének még a külsőségeiben is, — ennek a kis maroknyi magyar népnek minden kis fűszálba is kapaszkodnia kell, hogy kihangsúlyozza saját faji jellegét. Mert ha nem ragad meg minden magyaros külsőséget is, — akkor félő, hogy ezt a kis népet elnyeli a népek tengere.

A római kétezer évvel ezelőtt is amfiteátrumot épített magának az akkori római birodalom Karakószörcsökén: Aquincumban is. És: Római módon — és római külsőségek között élt a birodalom legvégső zugában is. Nagy Sándornak bűnül rótták fel a macedónok, hogy keleti ruhákban és keleti szokások szerint él, mert azt gondolták, hogy ezzel elárulja a nagy macedón faji gondolatot…

Csak a magyar nem fél attól, hogy elszíntelenedésének és a külföldhöz való asszimilálódásának az lesz a következménye, hogy a kultúrájában európai, fajiságában megosztott, nyelvében és fajiságában meggyengült magyarságot majd nem is tartják külön fajnak, hanem olyan hordalék masszának, melyet könnyen át lehet gyúrni, hiszen úgy sincs semmi kihangsúlyozott faji jellege?

Ki merné ezt megkockáztatni? Aki szereti magyar faját, az semmi esetre sem kockáztat ilyen lehetőséget. Aki szívében is magyar, az minden eszközt (még külsőséget is!) megragad, hogy a magyarban felkeltse a faji tudatot, és ezáltal jogot követeljen a magyarságnak is a nap alatt.

Mi tehát a teendő a magyar külsőségek ügyében?

1. Aki a magyar faját szereti, az követeli a magyaros külsőségeket. — De mivel tudja, hogy a külsőség még nem lélek és nem magyar öntudat, ezért lelket is nevel a külsőségek mögé.

Ez a lelkületnevelés a legfontosabb. Ez a céltudatosan megnevelt lelkület majd nem szégyelli és nem tartja balkáninak a magyaros külsőségeket, hanem az egész magyar életben alkalmazni fogja azokat, mert tudja, hogy ezek a magyar vonások mélyíthetik magyar öntudatát és szebbé, sajátosabbá, magyarabbá és igazabbá teszik életét.

Ne ijedjen meg senki. Nem akarom „népi” parasztruhába öltöztetni a városi magyart. Nem akarok gémeskutas udvart telepíteni Budapest elegáns üzletnegyedébe. A magyar városi gyereket se csikósgatyában akarom táncoltatni és iskolába járatni. Azt se gondolom, hogy a magyar úriház egyetlen értékes bútordarabja a tulipános láda. Ezt csak a délibábos-magyarság akarja.

De azt igenis állítom, hogy a magyar népi viseletben, építésmódban, lakásdíszítésben stb. vannak olyan szép és igazán magyar motívumok, hogy ha azokat a városi magyar élet egyes megnyilvánulásaihoz hozzásimítjuk, szebb, művészibb, magyarosabb, — és mégis európai lesz a magyar élet a külsőségeiben is.

2. És ha ezt a lelkületnevelést elvégeztük az ifjúságnál, akkor sor kerülhet a gyakorlati megvalósulásra:

Ha a stájer hegyilakó parasztházából a német lélek olyan úriházakat alkotott, hogy most már nemcsak a német magaslati üdülőhelyek, hanem már a városi villatelkek is ezekkel vannak beépítve, miért nem lehetne kiválasztani egy-két igazán szép magyar stílusú házat és azt a magyar tájak szerint magyarul modernizálni és magyarul városiasítani úgy, hogy a magyar fiatalság (az egyszerű és a tanult is) a maga környezetének megfelelően építve szeresse azt, és akarja a saját otthonát is így, szép magyarosan építeni…

Csak ez a tudatosan nevelt lelkület fogja kiszorítani a sok nemzetközi, modern kockastílusú papírházakat és teremtheti meg majd azt a falut és várost, melyről az idegen is kénytelen lesz bevallani:

— Szép falu, — szép város, pedig nem is olyan, mint a mienk… Vagy talán éppen azért szép és értékes, mert nem olyan, mint a miénk, hanem magyar…

De tovább megyek:

Voltam norvég családi házban… Láttam török otthont… Tudom, milyen az olasz család otthona… Én mindegyikben idegenül éreztem magamat, mert egyik sem volt magyar, mert mindegyik az illető nép lelkülete szerint volt berendezve.

Milyen szép is lehetne a magyaros díszítésű magyar otthon! Mert: Milyen szép magyar stílusú bútorokkal lehetne díszíteni a magyar otthonokat, ha akadna egy-két magyar lelkű iparművész, aki ellesné a magyar népi lakásművészet kincseit és azt modernizálva városiasítaná! Vagy: Milyen szép lenne a magyar otthon, ha annak díszítésében a magyar lelkület, a szép, úri magyar ízlés érvényesülhetne!

De még ettől nagyon messze vagyunk. A magyar lakásdíszítő művészet értékei a múzeumokban porosodnak, — és legföljebb egy-két lelkes tanár viszi oda a diákokat, (de az igazat megvallva ezek a fiúk is idegenül állnak ezekkel a magyar értékekkel szemben) és mivel otthon nem ezeket látják, ezeket a magyar értékeket csak exotikumnak tekintik, és eszükbe se jut, hogy egyszer majd — ha ők is otthont építenek — azt magyar stílusú bútorokkal és díszítésekkel lássák el.

Elismerem, hogy már ezen a téren is van szerény próbálkozás, de már jó előre megmondom, hogy nem mindig szerencsés és bizony nem finom magyar ízlés próbálkozása ez. Mert: Ha a kerti bútorokat, — ha a nyaralók szobáit, — ha egy-két propagandaépületet magyar stílusban, de rikító színekben és nem a környezethez alkalmazott, modernizált formában építenek, ez lehet propaganda, de nem biztos, hogy jó propaganda. Ettől a rikítószínű, a falu ízléséhez szabott, kényelmetlen erőlködésektől elmegy a városi ember kedve, és egynek se jut eszébe, hogy ilyen módon rendezze be családi otthonát.

Pedig, ha az olasz meg tudta teremteni magának az olasz lelkületnek megfelelő otthont, — ha a német nép is tudatosan törekszik arra, hogy a német otthon is a német lelkület vetülete legyen, — akkor a magyar sem elégedhetik meg a színtelen, formátlan, internacionális modernségekkel és a magyar lélektől idegen lakásdíszítésekkel.

3. És még valamit:

Legyen magyaros a magyar még a ruhájában is. Ne ijedjen meg senki: Nem akarom csikósgatyába borjúszájú ingbe, piros mellénybe és árvalányhajas kalapba öltöztetni az egész magyarságot.

De azt igenis szeretném, hogy polgárjogot nyerjen a magyar ruha.

Tudom, hogy vannak próbálkozások ezen a téren is. Éppen a budapesti bencés gimnázium volt az elsők között, melynek a tanárai egy igen szép magyaros ruhát terveztettek a diákjaik számára magyar művészekkel. Merész kikezdés volt ez akkor, mert a szegényebb diákoknak nehezebb volt beszerezni ezt a formaruhát, azoknak pedig, akiknél a pénz nem volt probléma, nem tetszett az uniformizálás. De mikor aztán az egész intézet kivonult a szép sötétkék, zsinóros, egészen magyaros stílusú ruhában, feltűnt a magyar ruha szépsége az egész városnak. Pedig magyar ruha volt, ha nem is a bugaci pásztorgyerek ruháját vette mintául, hanem magyar gimnazistáknak tervezték azt. Aztán megszerette a főváros diáksága… Szegény és gazdag diákok tömege feszít már „Bocskai” (bencés) ruhában. És helyesek, elegánsak, előkelőek diákjaink ebben a szép magyaros diákruhában.

Az ember azt hitte volna, hogy a felnőttek is követik a magyar diákokat. De nem ez történt meg. Talán éppen azért nem sikerült ez a gondolat a felnőtteknél, mert egy meghatározott politikai párt propagálta a szép magyar férfiruhát. Pedig szép ez a modernizált, magyaros, úri férfiruha. Azok, akik párthűségüket akarták bizonyítani, hamar meg is csináltatták ezt a ruhát, és gyűléseken, politikai megmozdulásokon tüntettek is vele, — de ezzel elijesztették ettől a ruhától azokat, akik nem pártpolitikai tüntetésből, hanem magyar lelkük sugallatából akarták hordani ezt a szép, magyaros férfiruhát.

Bár próbálkoztak egyesek, hogy ez a ruha polgárjogot nyerjen mindenütt, de ezzel is majdnem úgy jártak, mint a férfiak cserkészruhájával: Kimondták a cserkészruháról is, hogy bármely alkalomkor használható, mégis csak reprezentációs ruha lett belőle, mert a nem cserkészek mindig idegenkedve, sőt sokszor lesajnáló mosollyal fogadták a térdnadrágos cserkészruha térhódítását.

A férfiak — de ide vehetjük a magyar úriasszonyokat is — ugyanígy jártak a magyaros ruhával: Reprezentációs ruha lett belőle, amit felveszünk egykét magyar demonstráción, de eszünkbe se jut, hogy ezt a ruhát a mindennapi élet (ünnepek és hétköznapok) ruhájává tegyük. Sőt a városi magyarság — ha akad egy-két merész magyar úriasszony és úriember, akik egy ünnepségre vagy bálra magyarosan akarnak öltözködni — előbb összevissza telefonálják magukat és biztosítják magukat, nehogy egyedül legyenek magyaros ruhában, és így ne csak őket bámulja mindenki mint magyar exotikumokat.

És: Ha ettől egy amerikai társaságban kellene félni, akkor még csak hagyján. De ha Magyarországon, magyar társaságban kényelmetlen a magyar ruhában való megjelenés, ez szomorú bizonyítvány azoknak a „magyaroknak” magyar öntudatáról.

Mert az igaz, hogy nem a ruha teszi az embert, — és nem a külsőségek adják meg egy népbe az öntudatot, de külsőnkben is, belsőnkben is elszíntelenedni csak azért, hogy internacionális európaiak lehessünk, bűn a magyar öntudat és a magyar faj ellen.

Ma a magyarság is a nemzeti létét menti, hogy a népek tengere el ne nyelje mint olyan népet, amelynek úgysincs egyéni színe és sajátos faji jellege. A magyar fiatalságnak meg kell szereznie a magyar öntudatból sarjadzó azt a lelkületet, mely a magyar élet külső megnyilvánulásaiban is szereti a magyar színt, mert tudja, hogy ezzel is hazájának és a magyarságnak követel helyet a nap alatt.

Nyomtatható változat