II. RÉSZ:

VESZÉLYEKET REJTŐ MAGYAR PROBLÉMÁK

Magyar munkások dolgoztak külországban. Nehéz volt mindegyik sorsa… Ez a kemény sors türelmetlenné tette őket és lázadóvá.

Az egyik napon is egymás mellett dolgozik két csupa-bőr és csupa-csont magyar. Már reggeltől kezdve túlfűtött mind a kettő. Tegnap vesztek össze valamin. S most robbanásig túlfűtött a lélek-kazán…

Csákányozás közben egy nagyobb darab kő gurul a másik csákányától az indulatos magyar lábára. Mintha csak erre vártak volna: Felvágódik a lélek-szelep és dűl belőle az indulat:

— Megöllek, te hazaáruló!… Még itt se hagysz békében?!… Otthon is gyászmagyar voltál, és itt is csak eladod a magyar erőt,… a magyar egészséget…

— Megállj!… Tedd le a csákányodat!… Nem félek tőle, sőt tőled se… Gyűlöllek, te… te… büszke… fajmagyar!…

És megvillantak a csákányok… A magyarok megdermedve nézték… Az idegenek egy darabig szintén némán bámulták a vérben forgó szemeket, de aztán — mint azok, akik a kettő pusztulásából maguknak várnak hasznot — heccelni kezdték a két dühös magyart:

— Ne hagyd magad!… Vágj oda neki, hogy meg se nyikkanjon!

De nem vághatott oda, mert a magyarok oda rohantak. Megfogták a csákányokat a villogó szemű magyarok kezében, — és egy idős, ráncosképű magyar szomorúan így szólt:

— Szégyelljétek magatokat… Magyar a magyarra ront… Itt, idegen országban… Mit használ, ha agyoncsapjátok egymást?!… Használ ez nekünk magyaroknak?!… Másoknak jó bikaviadal lesz ez… És örülnek, hogy két magyarral kevesebb van a világon…

Magyarok, testvéreim, legalább ti szeressétek egymást, ha már senki sem szeret bennünket, magyar okát. Mert míg ti egymást ölitek és amíg mindennap egymás ellen gyűlölködtök, addig kevesebb dolga lesz annak, aki a magyarság élete ellen akar törni…

*

Értse meg a magyar fiatalság ennek a bölcs magyarnak szavait, — ezért írtam meg e második rész minden fejezetét.

„Egységben az erő!”

E jelszó körül ma két nagy irányzat harcol egymás ellen:

Mivel a világtörténelem nem áll meg a Lajtánál, nem kell csodálkozni azon sem, hogy a külföldön divatos egységmozgalmak és minden irányú uniformizálások Magyarországon is híveket találnak. Szívükben és szándékukban magyar emberek lehetnek ezek is, és biztos, hogy ezek nem akarnak rosszat a magyarságnak, de mivel már kifogytak minden nemzetnevelő gondolatból, vagy mivel kényelmesebb (mert csak a sablont kell használni) a máshol már próba alatt álló rendszer, nemzetmentési szándékkal most a nemzeti egység gondolatát akarják megvalósítani, és ezért most mindenhol, mindenben és mindent csak egységesíteni akarnak. Mivel azonban nem is tudnak elképzelni más módot, mint az egységesítést az egész vonalon, talán azért, mert érzik, hogy van igazság abban az elvben, hogy a nemzeti egységben lesz csak meg a lecsapni is kész magyar erő, — ezért a magyar fiatalság frontján is könyörtelen és kivételnélküli egységesítést akarnak 6 éves kortól a katonaévek leszolgálásáig.

Nagy buzgalmukban odáig jutottak ezen a téren, hogy könnyedén, lelki gátlások nélkül hazaárulónak neveznek vagy inkább gondolnak mindenkit, aki ezt a radikális egységesítést józan kritikával nézi.

Az egyik irányzat tehát (az esetleg idegen hatások alatt álló) radikális egységesítés.

A másik párt nem helyezkedik homlokegyenest szembe ezzel a radikális egységesítéssel, mert ő is fél attól, hogy az egység híján, mint oldott kéve széthull nemzetünk. Sőt annyira nem helyezkedik szembe az egységesítés gondolatával, hogy ő is akarja a magyar fiatalság egységesítését bizonyos szempont szerint, de fél az ifjúsági mozgalmak egységesítése folytán előálló parancsuralomtól, mely minden jószándék ellenére is értékeket semmisíthet meg a túlságosan uniformizált (tehát minden egyéni színezetétől megfosztott) magyar fiatalsági mozgalmakban.

Ez az irányzat tehát a magyar léleknek is jobban megfelelő: mérsékelt (vagyis csak bizonyos szempontokból való) egységesítést szeretne. Kiemeli azonban, hogy ezért még nem érzi hazaárulónak magát, sőt azt is tudatosan vallja, hogy ezzel a szembehelyezkedéssel nem oldja meg a nemzet kévéjét, hogy az széthulljon. Nyíltan hirdeti, hogy ő is össze akarja fogni — az emberi és magyar léleknek jobban megfelelően — a magyar fiatalságot, hogy ennek az így összefogott fiatalságnak legalább olyan ütőképes ereje legyen, mint a radikális egységesítés magyarjainak.

Szóval folyik a harc. Az eredmény pedig ez:

A radikális egységesítők reakciós, „liberális” egységbontóknak tartják azokat, akik nem úgy hódolnak be a koreszme előtt, hogy csak az egységesítésen alapuló diktatúrában lássák a magyar fiatalság teljes erőkifejtési lehetőségeit, — hanem egy bizonyos fokú autonómiát követelnek a már meglévő és a nemzet hasznára működő ifjúsági mozgalmak számára. De ezek a radikális egységesítők annyira félnek az „autonómia” szótól, hogy ha ezt emlegetik előttük, könnyen megkockáztatnak egykét „hazaáruló” díszjelzőt azok ellen, akik még nem annyira korszerűek, hogy egyetlen „csúcsszervezet” egységesítő akaratában lássák a magyar fiatalság sorompóba állítását.

Viszont:

Ezek a rakoncátlan egységesülni nem akarók és autonómiához ragaszkodók sem egészen maszületett bárányok a radikális egységesítőkkel szemben. Igen könnyen emlegetik, hogy lélekben nem lehetnek igazi magyarok azok, akik olyan módon (diktatúrával) akarják összefogni a magyar fiatalságot, amely egyáltalán nem vág a magyarság lelkéhez. Sőt elnevezik őket „eszmeimportőröknek”, „kopírozó” nemzetmentőknek, akik kópiák importálása és Magyarországon való elhelyezése által akarnak maguknak hírnevet, egy-két kitüntetést és talán még gondnélküli anyagi bázist is biztosítani.

És míg mi egymással veszekszünk, a láthatatlan, de mindenütt ott lévő harmadik pedig a markába nevet.

Mert kár „hazaárulózni” és „eszmeimportőrösködni”. Mi nem is állunk egyelőre egyik párthoz sem, hanem nyugodt fejjel a következő kérdésekre akarunk felelni:

1. Miért nincs egység a magyar fiatalság megmozdulásaiban?

Talán ezért:

a) Félő, hogy a magyar ifjúság között „ellenséges ember” jár. Nem tudjuk róla, honnét jött s ki küldte, csak azt tudjuk, hogy ott jár a fiataljaink között és suttog, rágalmaz, bomlaszt, mert neki az az érdeke, hogy a magyar fiatalság minden erejét feleméssze az egymás elleni harcban, hogy ne maradjon erő a veszélyeztetett magyar bástyák megvédésére akkor, mikor majd ezek az „ellenséges emberek” nyíltan is fellépnek a magyarság ellen.

Nem lehet addig egység, míg ezek a láthatatlan ellenségek ott járnak fiataljaink között, és gyakorolják a régi birodalmi politikát: a „divide et impera” elvét.

b) De nemcsak ezért nincs egység.

Nagy baja a magyarnak, hogy sok köztünk a „vezér egyéniség”, sok a „Csák Máté”, aki kiskirály akar lenni a maga fiataljai közt. De addig, amíg ezek az „ifjúsági” Csák Máték össze nem tudnak fogni a haza érdekében, addig még a mindenkitől kívánt egység sem valósulhat meg a magyar fiatalság nagy tömegében.

c) Sőt még akkor is vigyázni kell. Mert: A magyarok közt nem lehet megvalósítani a radikális egységesítést. A magyarság nem nevelődött hozzá és kérdés, hogy egyáltalán hozzá fogunk-e nevelődni ahhoz, hogy egy parancsszó drótján egyszerre lehessen rángatni millió és millió magyar fiatalt. Nem a magyar karakter jellemvonása ez az egy parancsszó drótjával való rángathatás, akármennyire divatos, korszerű és kényelmes erő-összpontosítás is ez manapság.

d) Az is lehet azonban, hogy azért nem akar sikerülni nálunk még az okvetlenül szükséges egységesítés sem, mert nálunk csak keret és egy parancsolóhoz összefutó külső egységesítés van, melyben egységes a külső forma, egységes az adminisztráció, egységesen fekszik rá a „csúcshatalom” mindenre, de még nincs egy nagy, minden magyar fiatalt összefogó gondolat, mely minden parancsuralmi törekvés nélkül is egységesen összefogná a magyar fiatalság erejét.

2. A második kérdés, melyre nyíltan felelni szeretnék, ez:

Lehetséges-e diktatórikus alapon teljesen egységesen egybefogni a magyar fiatalságot?

Tudom, hogy a parancsuralom húsosfazekához közel állók ezt mondják:

— Minden lehetséges, csak akarni kell, és csak olyan férfi kell hozzá, mint például jó magam is vagyok!

Noha ezt a nagy ellenkezést tudom, mégis ezt mondom:

Nálunk — és egyelőre — lehetetlen, mert lehetséges ugyan egy külső kényszerkeretbe belekényszerített egység, de ez a börtönök lakóinak az egysége, és nem a lelkek, az egy nagy célért önként lelkesedők egysége. Szerintem tehát — utópia a magyar fiatalság kényszeren alapuló radikális egyesítése. Mert:

a) Akármennyire óhajtják is az osztálynélküli magyarságot, — nevelés szempontjából más igényekkel lép fel a nevelő hatalommal szemben az Alföld gazdájának a fia, — a város fiatal proletárja, — a fiatal iparos és gyári munkás — és az egyetemi honpolgár. Márpedig, ha ezek az igények jogosan mások, akkor lehet a felvonulásokra és bizonyos előképzésekre hatalommal egységesíteni, de még sokáig utópia lesz — a hatalom ellenére is — a nevelésben való egységesítésre való törekvés, mert egyéni léleknevelést egy kaptafa szerint még akkor sem lehet adni, ha művész készítette azt az egy kaptafát, melyre rá akarjuk húzni a magyar fiatalság lelkét.

b) De én nemcsak ezért tartom utópiának a radikális egyesítést, hanem ezért is:

Az egyesítéshez a „kaptafát” vagy importálják, és akkor szorítani fogja a „bakancs” a magyarság „lelki tyúkszemeit”, mivel nem neki szabták a boldogító egységesítést, — vagy monopóliumot adnak egy már kipróbált magyar „kaptafának”. De ennek a kivételezésnek csak a monopolizáltak örülnek, de a magyar fiatalság csikorogni fog a monopólium által nagy előnyökhöz juttatott riválisok ellen.

Szóval: Lehet, hogy lesz monopolizált „kaptafa”, de magyar egység nem.

3. De most már nyíltan felelnem kell az utolsó kérdésre is:

Szükséges-e feltétlenül a tökéletes, de diktatórikus egység?

a) Egy dologban igen:

Egyetlen nagy gondolat köré kell összegyűjteni a magyar fiatalságot, de nemcsak egységes külső parancsolási keret alapján, hanem komoly lélekneveléssel. Ez a nagy gondolat pedig ez:

Mi építjük meg az új, független Magyarországot egy újabb ezer évre — az új Európában is.

Ha ennek a gondolatnak volnának magyar hittel, küldetéstudattal és lemondó igénytelenséggel eltelt apostolai és önzetlen prófétái, — és ha ezek a nem diktatúrát, hanem magyar boldogulást kereső apostolok mennének a magyar fiatalok közé és vállalnák a nemzettanítást és a magyar fiatalság lelkének ilyen irányban való egységes nevelését, akkor nem kellene sem keretegység, sem parancsegység, — és mégis egységessé lehetne nevelni a magyar fiatalságot, ha ugyan a hatalomratörők nem gáncsolnák el az önzetlen magyar apostolok lélekemelő munkáját.

De a cél megvalósítása után, a magyar ifjúság összes alakulatai élhetnék a maguk sajátos autonóm életüket a nélkül, hogy „liberális hazaárulók”’ vagy egységbontó különcködők lennének.

b) Azt mondhatnák egyesek:

— A magyarságnak nem szabad lemaradnia az idő és történelem gyorsvonatáról… Európában most mindenütt a kollektív gondolat érvényesül… A magyarság is legjobban teszi, ha átveszi ezt az új európai uniformist a fiatalság egységesítése terén is.

Ezeknek az uraknak abban igazuk van, hogy a magyarságnak nem szabad lemaradnia az idő és a történelem gyorsvonatáról, de abban nem akarunk nekik hinni, hogy a történelem gyorsvonatára csak azok kaphatnak jegyet, akik valamely nép kaptafájára akarják ráhúzni fiatalságuk nevelésének gondolatát.

Ha ez igaz volna, akkor se a német, se az olasz, se a finn, se a spanyol nép nem kapna jegyet erre a gyorsvonatra, mert egyik se egy másiktól átvett sablon szolgai utánzásával neveli a saját ifjúságának a lelkét, és nem a másik néptől ellesett módszerekkel akarja összefogni a maga ifjúságának erejét, hanem a német német módra, az olasz olasz módon akarja a legnagyobb gondolatot, a hazát egységesen szolgálni.

És mégis jegyet kapnak a történelem gyorsvonatára!

És érdekes:

Csak a magyar nép volna olyan gondolatszegény és invenciótlan nép, hogy nekünk feltétlenül idegen sablont kellene belemásolnunk még az ifjúságunk egységesítésébe is, hogy jegyet kapjunk a történelem gyorsvonatára?

Nagy szegénységi bizonyítvány volna ez!

Ne fárasszák tehát magukat az „eszmeimportőrök” felesleges külföldi utazásokkal, és ne meregessék szemüket a külföld felé a mintamásolók. A magyar van olyan istenáldotta-tehetségű nép, hogy majd ezen a téren is kitalál valami olyan igazán magyar gondolatot, amelynek megvalósításával kiérdemli vagy kierőszakolja magának azt, hogy jegyet kapjon a történelem gyorsvonatára…

*

Tény az, hogy az ifjúság léleknevelésében és erőink egyesítésében nincs meg még a kívánt egység. De azért még nem kell tüzet kiáltani és „hazaárulókról” és „liberális egységbontókról” beszélni.

Ha az egységhiány baj, de nem „tipikus magyar bűn”, nem „magyaros széthúzás” és nem hazaárulás.

Talán a megvalósítás módszereiben vannak hibák, mert úgy látszik, hogy ezek a módszerek nem magyarok és nem számolnak a magyar lélek adottságaival.

Neveljék a mai magyar fiatalság lelkét a legnagyobb magyar gondolat munkálására (új ezerévre, új, de független Magyarország kiépítése az új Európában!), de magyar lélekkel, magyar módszerrel, — s akkor hiszem, hogy az egész magyar fiatalság egységes és elég erős lesz az új országépítésre. Azokat azonban, akik nem vállalkoznak ennek az egyetlen magyar gondolatnak megvalósítására, — egységesen zárják börtönbe mint hazaárulókat vagy egységesen toloncolják ki az országból mint nem magyarokat…

De akik vállalkoznak ennek a gondolatnak a munkálására igaz magyar lélekkel, azokban én bízom még akkor is, ha nem egységes pártjelvény díszeleg a kabátjuk hajtókáján, mert tudom róluk, hogy a lelkük olyanná nevelődött, hogy a honmentésben és az új magyar országépítésben valamennyien igaz magyarok és egységesek leszünk.

„Katolikus” magyar — „protestáns” magyar

Prohászka, a magyarságnak ez a lánglelkű apostola a magyar tépelődések sötét éjszakáin ijedve vette észre, hogy a magyarság, bár alighogy csak letette a világháború véres fegyverét, máris kegyetlen testvérharcot vív egymással — vallási alapon.

Fájt neki, hogy ez a nagyrahivatott nép mindig harcol, mindig vérzik. Harcol az ellenséggel. És ha már jól elvérzett és nincs külső ellensége, akkor harcol a magyar testvérrel, mintha olyan bővérű volna ez a szegény magyarság, hogy állandóan vércsapolásra volna szüksége.

Az ember-Prohászka tépelődött és siratta elvérző népét, a próféta-Prohászka szép költői látomást látott:

Szivárványhíd kötötte össze Pannonhalmát, a bencéseknek („Szent István-rendjének”) ősi monostorát és a kálvinista Rómát, Debrecent. — És Prohászka talán már látta is, hogy elindultak a „katolikus” magyarok Pannonhalma felől és a „protestáns” magyarok Debrecen felől, hogy találkozzanak és kibéküljenek — a magyarság boldogulásáért.

Ó, bár így lett volna!

A szivárványhíd azonban csak a költő-próféta álma maradt. Ma is folyik a testvérharc és a vízözönös veszekedések után nem tűnik fel a megbékélést jelentő szivárvány. Sőt: A testvérharc vízözönének piszkos hullámait — öntudatosító lelki nevelés címén — már az ifjúságig elvezették.

A nyitott szemű magyar fiatalság világosan látja:

Prohászka megálmodta a szivárványhidat Debrecen és Pannonhalma között (a katolikus és protestáns magyarság között), de a magyarság nem akarja komolyan venni a látnok költői vízióját. Kevesen vannak a hídépítők, akik a magyar egység gondolatáért áldozatok árán is építeni akarják a szivárványhidat, — de annál többen vannak, akik a felekezeti béke megzavarásával aláaknázzák ezt a szivárványhidat.

Mert mi történt, és mi történik ma is?!

Vitatkoztunk és vitatkozunk ma is, — vádoltunk a múltban és vádaskodunk ma is, — és nem gondolunk arra, hogy a sértődöttségből származó felekezetieskedés és a hatalmi kérdés állandó hánytorgatása szembeállítja a magyart a magyarral.

Pedig mennyire más volt a világ a cseh megszállás alatt a magyarok között! Én, a katolikus magyar bencés éppen olyan magyaros szeretettel és az összetartozás ösztönös megérzésével tanítottam a komáromi bencés gimnáziumban a protestáns tiszteletes urak magyar gyerekeit, mint a magyar „pápistákat”. És az a magyar protestáns lelkész nem féltette tőlem, bencéstől a gyerekeit, és eszébe sem jutott, hogy én elnemzetlenítem az ő gyerekeit. De nekem sem jutott eszembe mást látni az ő gyerekeiben, mint magyar gyerekeket, akiket szeretnem kell, hiszen az ő ereikben is magyar vér folyik és magyarságuk miatt ők éppen olyan nem szívesen látott vendégek voltak a „cseh-szlovák republikában”, mint én magam is voltam. És ugyanezt csinálta Erdélyben is a magyarság.

De míg a megszállott országrészekben építették a szivárványhidat, addig a trianoni magyarság megengedte magának a luxust, hogy hitvitákat rendezzen, — hogy vádaskodjék egymás ellen, hogy vallási alapon gyöngítse a belső magyar frontot. Ezért aztán nem csodálkozhatik senki, hogy már a fiatalságig eljutott a probléma:

A „katolikus” magyarok — vagy a „protestáns” magyarok az igazi magyarok?

És a propagandával felhecceltek szentül meg voltak győződve arról, hogy a katolikus magyar nem is lehet igazi magyar, mert a katolikusság szíve Róma felé dobog, és a katolicizmus egy vallási alapon nyugvó szupernacionalizmust szolgál. Sőt tovább mentek és névelemzéseik alapján tételként hirdették ki, hogy a katolikus magyarság nagyrésze „fajidegen”. Arra persze nem akartak gondolni, hogy Szent Istvántól a reformációig a katolikus magyarság is volt olyan fajmagyar, vagy legalábbis szentistváni magyar, mint azok a protestánsok, akiknek ősei még „katolikus” magyarok voltak.

Viszont: Hogy az ütés ne fájjon annyira, a másik oldalról is visszaütöttek, és számon kérték a többségben protestáns vidéken meg nem született magyarokat, — és kétségbe vonták, hogy nemzetfenntartó elem legyen az a magyarság, melyet még megszületni sem engedtek.

És aztán, mikor Erdély egy részének visszatérése miatt örülni kellett volna az egész magyarságnak azon kezdtünk vitatkozni, hogy a katolikus vagy a protestáns tartotta-e meg magyarnak Erdélyt az elnyomatás keserű éveiben. És míg az egyik oldal mellét döngetve magánalt követelte az erdélyi magyarság megőrzésének érdemét és megfeledkezett a katolikus székelyekről, addig a másik oldal, hogy a valóságos igazát könnyebben hitethesse el, fegyverkezett, hogy szúnyogból csinált elefánt-rémek ellen harcolhasson — sebeket osztva — a maga igazáért.

És néha-néha még ma is akad egy-egy vérbeborult szemű felekezeti harcos, aki — nem törődve azzal, hogy mindkét vallású magyarságnál destruál — nemzeti tradícióink lerombolásával sárba rántja a legnagyobb magyart is nem azért, mert az más templomban imádja az Istent, mint ő, hanem azért hogy túltengő felekezeti önérzetében porba rántson egy más felekezetűnek keresztelt magyart. (Németh László: Széchenyi István.) Ha pedig erre felszisszennek a másik oldalon, akkor elkezdünk kiabálni, hogy „felelőtlen elemek” felgyújtották a felekezeti béke papírmasé házát.

Sőt, ha még ez se lenne elég, akkor féltékenyen ellenőrizzük egymást. — Lessük, hogy ki mennyi pénzbeli támogatást kap az államtól. — Számon tartjuk, ki milyen arányban foglalt el pozíciókat az országban és minisztériumokban. — És ha már kifogytunk volna a féltékenykedés, hatalomféltés és veszekedés anyagából, akkor azon kezdünk vitatkozni, hogy kié igazán a Betlehemben megszületett szegény Jézus,… hogy ez a minden oldalról fenyegetett Magyarország Regnum Marianum-e, vagy pedig Regnum Lutheranum.

Közben pedig az ellenség luciferi kacajjal lesi ezt a felekezeti alapon való magyargyöngítést, és epedve várja azt a pillanatot, amikor majd tetőfokra hág a széthúzás. — Ha majd ez már megtörtént, akkor az ellenség könnyen eléri a célját, hisz a veszekedők — hogy magukat biztosítsák — könnyen eljuthatnak odáig, hogy a kacagó harmadik segítségét kérik. Az ellenség pedig boldogan örül, mert a régi imperialista jelszót (a „Divide et impera!” = Ha uralkodni akarsz egy népen, szaggasd pártokra!) nem is kellett kijátszania, mert a magyargyöngítés pusztító munkáját elvégezték maguk a magyarok — felekezeti alapon.

Minden igaz magyar félve nézi ezt a luciferi bomlasztást, mert tudja, hogy ez az út a pusztulásba visz. És minden igaz magyar kiutat, megbékélést keres, ha igazán szereti a hazáját. De szomorúan látjuk, hogy egyes „felelőtlen elemek” szóban, írásban, suttogó propagandában egyre élesítik a kardokat és a nyelveket a felekezeti harchoz, és oly ritkán látunk olyanokat, akik a szivárványhidat építenék a szentistváni Pannonhalma — és a kálvinista Róma között.

Ez a nagy vágyódás a magyarázata annak, hogy a komoly, igaz magyarok mindkét oldalon olyan jó szemmel nézték a debreceni róm. kat. plébános beiktatásánál történt dolgokat 1942 októberében.

Mert mi történt Debrecenben?

Semmi más, mint az, hogy a „kálvinista Róma” legfőbb protestáns vezetői (civilek és papok) elmentek annak a katolikus plébánosnak a beiktatási ünnepségeire, aki Erdélyből jött Debrecenbe, de csak akkor, mikor Erdélyben már megmutatta, hogy neki a felekezeti béke nem szólam, amely mögött nyugodtan dúlhat a felekezeti háború, hanem élet- és magyarságmentés. És milyen szép és sokatmondó volt az a jelenet, mikor a protestáns főpásztor és a katolikus pap megölelték és megcsókolták egymást — a megtalált magyarságért. Szimbólum volt ez: A magyar veszélyt átérző magyarság megbocsátó egymásratalálásának a szimbóluma. És úgy éreztük, hogy épül a szivárványhíd, — és hittük, hogy csak így, csak ilyen komoly felelősségtudattal lehet építeni a magyarság egymásratalálásának szivárványhídját.

Igazán örültünk ennek a helyi érdekességen túl az egész magyarság életében is szimbolikus plébános-beiktatásnak. De az öröm mellett egy másik érzés is feltámadt a szívünkben: Minden magyarban ott égett a követelés:

1. Ez a szimbolikus ölelés nem lehet csak egy olyan színpadi jelenet, melyben a színpadon a katolikus magyar meghatódva a protestáns keblére borul, de a színfalak mögött mindkét részről kardokat élesítenek a további felekezeti harcra csak azért, hogy bebizonyítsák, hogy a színpadon elcsattant csók csak Júdás-csók volt, és a férfias meghatódás csak felekezeti gyűlöletet takart.

Követeljük:

2. hogy ebben az országban a debreceni felséges pillanatok után ne lehessen beszélni — még „felelőtlennek” se — a csak tömegével imponáló, de tehetségeivel szerény katolikus „verebekről” — és a „verebekkel” szemben kisebbségben élő, de értékeiket tekintve „királyi” protestáns „sasokról”.

Követeljük:

3. hogy ebben az egyetértésre annyira rászoruló országban egyik felekezet se játszhassa meg állandóan „az elnyomott elégedetlenkedő” szerepét csak azért, hogy ezt az állandó elégedetlenséget lefölözhesse a maga felekezete számára (előnyökben, anyagiakban, állásokban).

Követeljük:

4. hogy a magát „oroszlánnak” tudó felekezetnek ne legyen módja arra, hogy túlságosan bízzék erejében és nagyságában. Viszont a felekezeti harcokban a mese „egerének” degradáltak vigyázzanak, és ne játsszanak állandó bosszantásul a kényelmes „oroszlán” bajszával, hogy ne ingereljék bosszúállásra ezt az amúgy nyugodt, békés „oroszlánt”.

Követeljük:

5. hogy ha dogmatikai téren nem is lehetséges egyelőre a keresztény egyházak uniója, — (bár jönne el ez a boldog idő, és vele az egy akol és egy pásztor) — magyar síkon kövessenek el mindkét oldalon mindent, küszöböljenek ki minden ütközőpontot — és fogjanak össze hátsó gondolatok nélkül hazánk megmentéséért.

Hogy ez megtörténhessék, követeljük:

6. hogy tűnjenek el a magyarság szótárából (és az ifjúság neveléséből) a „pápista” — és a csupán lenézésre használt „eretnek” szavak, hisz mindegyik szó a hitvitázók korának megbélyegző kifejezése volt attól a pillanattól kezdve, mikor elvonták e szavakat a tudomány (a dogmatika) területéről.

Követeljük:

7. hogy a felekezeti béke megőrzése ne csak az egyik felekezetre legyen kötelező,… és hogy az egyoldali felekezeti békétlenkedőket ne lehessen a „felelőtlen elemek” felekezeti harcot támogató és szító közkifejezése mögé elbújtatni.

Követeljük:

8. hogy mindkét oldalon komolyan állítsák le a veszekedésből élő „hecckáplánokat” — és a hatalomféltés miatt „terrorizáló megfélemlítőket”.

E helyett:

Ha a protestáns magyar támogatja a maga felekezetét, segítse a katolikus magyar is a hittestvérét, hogy az tehetsége és számaránya szerint érvényesülhessen a magyar életben.

Sőt:

Becsülje meg egymást a katolikus és protestáns magyar. Bízzunk egymásban. — És ha közeledünk egymáshoz, egyikünk se gondolja, hogy a szivárványhídon elindultaknak köpenye alatt gyilkos tőr bújik meg.

Mondjuk meg egyszer már a fiatalságnak is nyíltan:

Vétkes könnyelműség a magyarság erejét gyengíteni felekezeti harcokkal akkor, mikor ég körülöttünk a világ. — És ha nem tér észre a felekezetekre osztott magyarság, hanem könnyelműen tüzet csóvál a felekezeti béke puskaporos hordója mellett, akkor ne csodálkozzék azon, hogy míg hajba kap egymással a katolikus és protestáns magyar, — az ellenség megvalósítja terveit, — és ezt a tervmegvalósítást majd nemcsak a katolikus, hanem a protestáns magyar is meg fogja keservesen siratni…

*

Prohászka megálmodta a magyarságot összekötő szivárványhidat. Akkor lesz erős és boldog a magyarság, ha mindkét oldalról egyszerre indulnak el a protestáns és katolikus magyarok, hogy találkozzanak, hogy összefogjanak, hogy egy új vérszerződést kössenek az új, az egységesen magyar, erős Magyarországért…

Akik a szivárványhídon először elindulnak, kell, hogy a haza sorsáért aggódó magyar fiatalság legyen.

Fajmagyar vagy szentistváni magyar?

Egy könnyes szemű nagyfiú áll előttem:

— Atyám! A szerbektől megszállt területről jöttem az anyaországba… Úgy vágyódtam ide! Elfelejtettem, hogy a szerbek megkínoztak magyarságomért… Mikor átléptem a diadalkapun, melyen a honvédeink vonulnak be a városunkba, — és elindultam Pest felé, boldogságritmust dobolt a szívem, és azt hittem, hogy a Boldogságország kapui tárultak fel előttem…

És elhallgatott… Csak egy nagyot nyelt, és egy nehéz könnycsepp gördült le azon a komoly nagyfiús arcon…

— No, fiam, miért hallgattál el?!… Hát most itt minálunk nem vagy boldog?!…

— Nem, Atyám, nem vagyok boldog… Én hazamegyek innét, mert most ezerszeresen fáj, hogy megkínoztak a szerbek…

— Fiam! Ne beszélj így! Mondd meg, mi történt?!

— Nem bírom itt ki… Idegen hangzású a nevem… És a fiúk bántanak… Nem hiszik el rólam, hogy magyar vagyok… Pedig én már szenvedtem a magyarságomért… A szerbek rebellis, megbízhatatlan magyarnak tartottak idegen hangzású nevem ellenére, mert tudták, hogy a szívem magyar még a szerb uralom alatt is… Akik most itt bántanak, talán még nem is szenvedtek a magyarságukért… De engem kikívánnak ebből az országból. Azt mondják rám, hogy nem vagyok fajmagyar. Nyíltan a szemembe vágják:

— Menj vissza a fajtádhoz!… Ne szívd el a magyar elől a levegőt!…

És én hiába mondom nekik, hogy én igenis visszamehetnék a fajtámhoz. Az a nemzetség kitárt karokkal fogadna engem. Sőt levenné a vállamról az emberrélevés gondjait is. Taníttatna. Iskoláztatna. Állást, mégpedig jó állást adna. Tőlem pedig nem kívánna mást, mint hogy tagadjam meg a szívemet és ne érezzem magyarnak magamat, hanem legyek hű tagja a népcsoportnak.

…Fel is ajánlották ezt… De nem fogadtam el, hanem nyíltan megmondtam nekik:

— Hiába idegen származásúak az őseim… Hiába idegen hangzású a nevem, a szívem magyar!

…Ezért aztán kitagadtak — és fajom árulójának neveztek.

Lássa, Atyám, ez fáj most nekem. Itt bántanak azért, mert — a társaim szerint — nem vagyok fajmagyar, sőt magyar se. A vérem szerinti fajtám pedig kitagad azért, mert idegen fajom árulójának tart… Hát hová menjek?!… Nekem nincs jogom szeretni a magyar hazát?…

És újra kicsordultak a könnyei…

Megsajnáltam ezt a szegény nagyfiút.

— Ottó! Ne sírj, fiam! Beszéljünk nyíltan és nyugodtan erről a kérdésről… Van egy kis ráérő időd?!… Ülj le… Halld meg, mit mond erről a kérdésről a magyar ifjúság egyik nevelője:

…Tudom, fiam, hogy mikor először léptél Szent István országába, nem ilyen fogadtatásra számítottál… Tudom, hogy te nem gyűlölködést, nem kitaszítást vártál a magyar fiúktól…

De ne botránkozz meg… Látod, te ott születtél, éltél és szenvedtél a szerb megszállás alatt. Ne gondold, hogy a magyar fiú gondtalanul élhetett a megcsonkított magyar hazában. Nem. Szenvedett ő is eleget… Szenvedte csonkaságunk minden átkát, — és bizalmatlan lett minden idegennel szemben, aki neki a trianoni nyomorúságot készítette.

És a sok szenvedés közt fellángolt benne a nemzeti lelkesedés. Mivel az élet mindig csak megverte a magyart, elkeseredett a szíve. — Ezért egyszer már boldog akart lenni mint magyar is…

Közben azonban egész Európában fellángolt a faji gondolat dicsőítése, a fajnak és a vérnek a joga…

Annyit írtak, annyit propagandáztak a faji gondolat jogossága, nemzetvédő ereje mellett, hogy nálunk is közbeszéd tárgya lett a „fajmagyarság”, a „mélymagyarság”, a „hígmagyarság”, a „törzsökös magyarság”, a „tősgyökeres magyarság” stb. jelszava.

Nem tudom, hogy a propagandisták és a felelőtlen „mélymagyarok” gondoltak-e arra, hogy egy 80—100—150 milliós nép még könnyelműen is játszhatik a tisztafajúság tüzével, de a kis magyarság nem engedheti meg ezt a luxust, mert ez a könnyelmű luxus lehet a tragédiája.

A tény az, hogy a fiatalság fogékony lelkéhez is eljutott a fajmagyarság gondolatának hullámverése. És mivel fiatal volt és mivel a hangos propaganda elkábította, lelkesedett a nélkül, hogy ennek a magyarságra nézve veszélyes problémának a mélyére nézett volna. És így lettél áldozat te is és veled együtt sok kedves és szívében igazán magyar nagyfiú, akiknek azonban nem jutott osztályrészül, hogy fajtiszta magyar anyától származzanak.

Ez a hullámverés az anyaországban levő fiatalságot is kettéosztotta. Azok, akik boldogan azt hihették magukról, hogy „fajmagyarok”, büszkék voltak fajtisztaságukra. És mivel sokszor a nevelők is tévesen vagy megtévesztően hangsúlyozták ki a fajiság értékét, megvetettek mindenkit, aki a világrajövéskor nem volt olyan szerencsés, mint ők. — Azok pedig, akik olyanok voltak, mint te, vagyis lélekben és életükkel jó magyarok voltak, de nem dicsekedhetnek fajtiszta magyar ősökkel, — e rosszul nevelt magyarságszemlélet mellett üldözötteknek érezhették magukat, és féltek, hogy kizárják őket a magyar közösségből és idegennek tekintik őket a magyar hazában, melyért ők is élni és halni akartak.

Pedig, fiam, nyíltan megmondom, hogy azoknak a „fajmagyar” fiúknak nincs okuk a büszkeségre, mert ma — a tudomány mai állása mellett — „fajmagyarokról” beszélni és tökéletes magyar fajtisztaságról ábrándozni, naivság. Ma már mindenki elismeri, hogy az állatvilágban keresztülerőltetett fajtisztaság (a nagy értékűnek tartott, mesterségesen elfinomított és ezért olyan könnyen elveszthető „pedigré”) az embervilágban majdnem lehetetlen állítás. Teljesen tiszta, keveredés nélküli, egyvonalúan tiszta faj ma már elképzelhetetlen. A teljes fajtisztasággal ma már még azok a népek sem dicsekedhetnek, akik legbüszkébbek fajuk tisztaságára.

De nincs is szégyenlenivaló abban, ha egy faj egy vagy több értékes fajjal keveredett. Ki veti ma az olaszok szemére, hogy 4—5 másik faj keveredéséből állott elő az olasz nép?! — Azonban megtörténhetik az egyéneknél is, ami a nemzeteknél megtörténik. Az egyén csak nyerhet értékében faji szempontból is, ha egy másik nemes fajjal keveredik.

Mindezt csak azért mondtam el, hogy ne legyen olyan büszke az a fiú, aki téged lenéz faji eredeted miatt a saját fajtisztaságának gőgös tudatában. Mert részben egyáltalán nem olyan nagyon biztos az ő „fajtisztasága” sem, — részben pedig nincs joga, hogy kizárjon a magyar haza közösségéből téged, ki már szenvedtél a magyarságért, és idegen eredeted és idegen hangzású neved ellenére is magyarul, magyar szívvel akarsz élni ebben a magyar hazában.

*

Tudom, hogy a fajtisztaságukra büszke magyar fiatalok most így vádolnak engem:

— Persze, ez is csak azért beszél így, ezért teszi ezt a megbékéltető engedményt az idegen nevűeknek és fajúaknak, mert maga is idegen származású, és a nagyon is magyarosan hangzó „Szivós” név „S” betűje valamikor egy szláv vagy német vezetéknevet kezdett.

Fiam! Erre vonatkozólag csak ennyit felelek:

1. Először is én nem magyarosítottam meg a nevemet.

2. Másodszor pedig az 1700-as évek második felében a dédszüleim nevei közt ilyenek szerepelnek: Szivós Ádám, Tollár Anna, Kotsis János, Farkas Anna, Ihász József, Deák Ferenc, Dávid Julianna stb.

Ezek után nem tudom, hogy te elfogadsz-e engem is magyarnak. Én magyarnak tartom magam, mert minden szívdobbanásom a magyar Hazámé, de annyira „fajmagyarnak” nem gondolom magamat, hogy büszke lehetnék fajtisztaságomra annyira, hogy büszkén kiközösíthetném mindazokat a magyarságból, akik nem tudnak olyan nevű dédszülőket felmutatni, mint amilyeneket én az előbb felsoroltam.

De nem is vagyok büszke ezekre a nevekre sem, hiszen ezekbe a nevekbe én is csak beleszülettem minden érdememen kívül. Csak azokra az érdemekre lehetek majd magyar szempontból büszke, amelyeket én szerzek a magyar hazámnak való szolgálat, életodaadás, munka, szorgalom, becsület által.

Tehát láthatod ebből, hogy nem a magam igazolása miatt védtem meg azt az idegen eredetű és nevű, de nagyon jó magyar szívű gyereket, hanem azért, mert

1. nem engedem széttépni Szent István országát túlzó, szűkkeblű, délibábokat kergető „fajpolitikával”.

Nekünk magyaroknak, hogy megtarthassuk uralkodó szerepünket Szent István birodalmában, szükségünk van mindenkire, aki vállalja a magyar sorsközösséget a jó és rossz sorsban, akármilyen néphez tartozzék egyébként fajilag ebben a magyar hazában.

Mi magyarok szívünkre ölelünk mindenkit, akármilyen idegen hangzású is a neve, ha vállalja a mi Magyarországunkat, és kész érte élni és meghalni.

2. Mi magyarok magyarnak tekintünk minden igaz szentistváni magyart (vagyis azt, aki akármelyik népcsoporthoz, nemzetiséghez tartozik is, akármilyen idegen hangzású vagy magyarosított is a neve, de a szíve magyar), mert nem engedhetjük meg magunknak azt a szentistváni birodalmat szétrontó luxust, mely szűkkeblű „fajmagyarsággal” biztosan szétzülleszti Szent István Kárpátok koszorúzta, remekül megkonstruált birodalmát. Húszmillió magyar kell Szent István birodalmába! Hol vagyunk mi ettől?! És hol leszünk később is? Hogyan tarthatjuk meg vezető szerepünket, ha a nevében idegen, de szívében magyar, unokáikban Szent István birodalmához biztosan hűséges testvéreinket vak és büszke „fajmagyar” politikával elmarjuk magunk mellől?!…

3. De nem rajongok ezért a szűkkeblű „fajmagyar” politikáért azért sem, mert nem veszíthetem össze a magyar nevűt az idegen hangzású nevűvel, a „fajmagyart” a „jövevénnyel”, a „mélymagyart” a „hígmagyarral”. Mert ha összeveszítem egymással ezt a jelszavakkal és komoly tudományos alapot nélkülöző handabandázással részekre osztott szentistváni magyarságot, akkor kiteszem Szent István birodalmát annak, hogy míg a különféle magyarok egymást marcangolják, a harmadik kajánul örül ennek az egymásmarcangolásnak, mert tudja, hogy így hullik szét legkönnyebben Szent István istenáldotta birodalma.

4. És ha akárhogyan elítélnek is egyes túlzó magyarkodók (akiknek az ősei a régi monarchiás világban magyar nevük és eredetük ellenére is hűségesebben sütkéreztek az idegen nap fényében, mint az én őseim), — én nem fogadhatom el ezt a szétválasztó „fajmagyar” politikát. Mert ha ezt a sokszor esztelen szükkeblűségből és a magyar célok megnemlátásából származó elméletet elfogadnám, akkor ki kellene zárnom a magyar történelemből az Árpád-házi királyokat és utódaikat, mert azok felesége (Szent István királytól kezdve) legtöbbször idegen fajú nő volt…

De melyik fajmagyar merné kizárni a magyar közösségből és a magyarság történetéből Petőfit azért, mert atyja Petrovics István, anyja pedig a túrócmegyei Hrúz Mária volt?!

Vagy: Ki merné a hungarizmus megalapítóját, Prohászka Ottokárt kitagadni a magyarságból csak azért, mert atyja szudétanémet Beamter, anyja pedig, egy svájci német pék leánya volt.

Hát Zrínyit, hát Munkácsy Mihályt, hát a többi ezer és ezer nem „fajmagyar” magyart ki merné a magyar történelemből kioperálni?!

Erre a kétségbeejtő műtétre csak őrültek mernének vállalkozni, ha a magyarság botorul a kezükbe adná a „fajmagyar” jelszó operálókését. De hála Istennek, a józan magyarság nem engedi meg ezt a műtétet, mert tudja, hogy ebbe a műtétbe belepusztulna Szent István birodalma.

*

Tehát:

Ha figyelmesen olvastad e sorokat, fiam, láthattad, hogy én le akartam törölni a könnyeidet, melyeket azért hullattál, mert egy-két meggondolatlan magyar fiú nem akar maga közé befogadni téged azért, mert egy Szent István birodalmában élő nemzetiségnek idegen nevű fia vagy.

Én befogadlak téged a magyarságba, mert tudom, hogy magyarul dobog a szíved és vállalod a magyar sorsot, akár jól, akár rosszul megy a sorsod ebben a magyar hazában.

De jól jegyezd meg:

A te idegen eredeted és idegen hangzású neved nem biztosíthat előjogokat neked a magyarok kárára ebben az országban. Magyarország talán mégis csak a magyaroké, t. i. a szentistváni magyaroké. De az idegen származás (még a magyar szív mellett sem) jelenthet olyan előnyöket senkinek, amelyeket egy eredetében is magyar ember sohase tudna behozni se tudásával, se szorgalmával csak azért, mert csak magyar. Ne félj, ezzel a kis megjegyzésemmel nem tettelek téged másodrendű magyarrá, csupán azt szerettem volna mondani, hogy a jogok és előnyök forrása e hazában nem a származás és név, hanem az a mindennapi munka és mindennapi életfeláldozás, amit mindennap a haza oltárára teszünk…

Ugye, megértjük egymást?!

Nyomtatható változat