Amilyen helytelennek tűnik manapság a vallás tételeiből túlzó következtetést levonni a tapasztalat világára vonatkozóan, épp oly helytelen napjainkban a tapasztalás tételeiből következtetni, a tapasztalat előtti és feletti dolgokra. Az Egyháznak — csökkenő világhatalma folytán — az idők szellemében kellett haladnia és engedményeket kellett tennie, mivel továbbra is fenn kívánt maradni. A további engedmények kicsikarásának a mi generációnk az élő tanúja. A dolgok igazi rugója már nem is az Egyház ú. n. tévedéseinek kiküszöbölését célozza, hanem magának az Egyháznak a megszüntetését. Mert ha még csak a «lelki dolgokra» kívánjuk szorítani az Egyházat, vagyis az egyesületek és sportklubok jogi státusába soroljuk — tehát nem helyezzük törvényen kívüli állapotba —, ez annyira ellenkezik az évszázadok folyamán kialakult «két kard» elmélettel, annyira szemben áll a caesaro-papaizmus alapjaival, hogy ily módon ezt az Egyház túl nem élheti. (Két kard elmélete: lásd Nacionalizmus — Univerzalizmus fejezetet.) Reformra van szükség, Istentől küldött reformátorra, aki vissza tud és vissza mer nyúlni az ősi gyökerekhez, az ősi alaphoz, amin állva fel tud majd építeni egy külsőleg új Egyházat. Hogy az alapokhoz eljussunk, rombolni kell. És ez a rombolás folyik vagy 400 éve. Hogy ez a jövő kereszténysége milyen lesz, talán nem a mi dolgunk tudni, de semmi okunk sincs arra, hogy bekötve lássuk a nyugati, a fehér-ember sorsába és ennek hanyatlásába. Ami belőle, együtt a fehér emberrel el fog pusztulni, az a kultúrának ama része, amely fejlődésnek, virágzásnak és elöregedésnek van kitéve. Az örök alapokon azonban a pokol kapui biztosan nem vesznek erőt.

Napjaink nehéz, ellentmondásos idejére néhány tanulságos gondolatot leszűrhetünk az eddig elmondottak alapján. Az Egyház és a protestáns Egyházak éppúgy áldozatai az általános hanyatlásnak, mint ahogy a nyugati kultúra legszebb vívmányai. A protestáns Egyházakat a szabadkőművesség már jóformán megfojtotta, a sor most a római Egyház megrontásán van. Ehhez a kolosszushoz több idő kellett. Nekünk, keresztényeknek szeretettel és megértéssel kell feltekintenünk erre az Intézményre, még ha nem is értünk egyet sok mindenben, nem való szembefordulni vele. A nagy Édesanya szent marad az öregség és betegség minden csapása közepette is.

Az Egyház a nyugati kultúránknak nemcsak alapját adva, hanem azt hordozta is. A kettő elválaszthatatlan egymástól, egymással és egymásból nőttek fel ez óriás fává, erőiket hol egymás ellen, hol egy közös célba egyesítve összpontosították. S mily különös, félelmetesen nagyszerű volt az Egyház szerepe a történelem során. Ugyanakkor az Egyház politikailag meg nem határozható testületnek tűnik: nem örökölhető abszolutizmus s mindamellett demokratikus alapokon nyugszik ez a szigorúan szabályozott arisztokrácia. Eget és földet átölelő mérhetetlen szellemi kör volt valamikor, a politika és hit törvényei szerint felosztja és rendezi a világot — amibe belegondolni is szédületbe ejt s mérhetetlen hatalom feletti hatalom középpontja egy rendszerint törékeny, öregember. Reszkető, agg kezekbe voltak letéve az ég villámai.

De ezekből az öregekből éppúgy eredt az aggság és sötétség, mint az ifjúság és fény. Teljes keresztmetszettel az igazi, a teljes Életnek, az élet fennmaradását feltételező Ellentmondásnak. A középkor gyönge és védtelen pápái harcias fejedelmeket hódoltattak meg, királyoknak parancsoltak, akik meztelen lábbal, vezeklő kámzsában álltak ajtóik előtt, vagy kegyes óráikban megengedték, hogy a fejedelmek kiszolgálják őket lakomáikon vagy, hogy tartsák lovuk kantárszárát.

Ezek a pápák a köznapiság homályából emelkedtek tel, nem bíborban született királyokként, sőt igen sokan alacsony sorból születtek. Tegnap még ismeretlenek és számba nem vett lények voltak és ma már a történelem gyeplőit tartják kezökben s népek sorsa felett döntenek. Sem családfa, sem nemzetség nem jött számításba, koldusmezben, vezeklő csuklyában emelkedtek fel Szt. Péter trónjára. És mindegy ki fia volt, görög, német, olasz, szír, spanyol, francia. És halála óráján egyikök sem ismerte utódját, nem tudta kinek a Kezébe teszi le a jogart.

És akik a Semmiből jöttek és jóformán semmijök sem volt, országokat, tengereket ajándékoztak, még fel nem fedezett világrészeket osztanak fel egyetlen tollvonással. Hallgatást parancsoltak a lázadó emberi szellemnek, szűk marokkal mérték ki a tudást és megszorították a szabadságot, a haladást a szeretet és félelem, a bölcsesség és szigor furcsa vegyülésével tartották kordában. Mintha évezredekben gondolkodtak volna lényeglátó perspektívában. Hatalmuk volt kötni és oldani és hatalmuk túlterjedt a Földön, három világ urai voltak, a mennyé és a pokolé. A történelemben egyedülálló páratlan intézmény volt az Egyház, amit ma látunk belőle, rom a szó teljes értelmében.

Befejezésül szóljunk egy különös jóslatról. Misztika, csoda prófécia az Egyház világa s az alább következő apokaliptikus kép nem is tűnik olyan lehetetlennek.

A jóslatot Szt. Malachiásnak tulajdonítják. Írország érseke volt Armagh-ban a Xll. szd. első felében. Mások szerint az első protestáns időkből való. A jóslat felállítja a pápák névsorát az utolsó pápáig. E szimbolikus nevek a pápák «igazi» nevét jelenti, tehát nem a hivatalos megjelölés van adva. A hivatalos névre váló «átszámítást» megtalálja az olvasó a szimbolikus név mellett. Hosszúra nyúlna e helyütt magyarázni, hogy miként azonosítják és teszik párhuzamba a kétféle nevet Az utolsó tíz pápa így van felsorolva a több, mint 800 éves jóslatban:

Égi fény                          XIII Leo
Égő tűz                           X. Pius
Elpusztult vallás        XV. Benedek
Rendíthetetlen hit     XI. Pius
Angyali pásztor          XII. Pius
Pásztor és hajós         VI. Pál
Virágok virága            XXIII. János
Félholdból
Nap munkája
Olajfa dísze

«A szent római egyház üldözése idején fog székelni római Péter (második), aki sok viszontagság között fogja a juhokat legeltetni, majd a hétdombú város feldúlatik és a félelmetes bíró ítélni fog népe felett. Amen.»

VÉGE

Nyomtatható változat