Érdekes és érdemes levelet kaptunk egy „Alkalmi olvasótól”. Idézzük néhány elgondolkoztató sorát.

„Ha a Hungarista Mozgalom valóban hungarista volna, akkor szakítania kellene a beteges nyugat-imádattal. Meg kellene tagadnia azt a szerencsétlenséget, amit nyugati kultúrának neveznek és judeo-kereszténységgé torzította az eredetében zsidó-ellenes szumír kereszténységet. Az atlanti nyugat összefogott a zsidósággal a legmagasabbrendű Jézus-vallás elpusztítására, összefogott azért is, hogy a kelet nagy népeit gyarmati sorba szorítsa s a „gazdasági fejlődés” örve alatt ezeknek tiszta karakterét szétrombolja s népi erejét a maga profitéhsége szolgálatába állítsa… Mindezt azért írom Önöknek, mert az Út és Cél talán az egyetlen emigrációs lap, amely félelem nélkül ki meri mondani, amit gondol s amely nem bújtatja a nemzeti érdekek nagydobja mögé a maga szerkesztőcskéinek szereplési és érvényesülési vágyát… Nyíltan le is írom: fáj, hogy ez a lap nem a teljes igazságot keresi, Nemzetszolgálatát nem tudja kivonni az atlanti bűvöletből… Épp Önökre kellene alkalmazni az ébredj Magyart…”

Nem tudjuk ezt az őszinte, korholó levelet teljes terjedelmében itt ismertetni. Mindamellett érdekes volna barátságosan megbeszélni, hogy tulajdonképpen ki az, aki álmodik és kinek kellene felébrednie. Ez a téma gyakran fölmerül az emigrációban és gyakran ér minket szemrehányás is e téren. Olykor, bizony, nem is ilyen kulturált hangon.

Ebbe a kérdésbe több okból nem kívánunk nagyon mélyen belemerülni.

1. mert a megosztott emigrációban csak további megosztáshoz vezetne. Annyi emóciót viszünk bele a kérdés tárgyalásába, hogy a megbeszélés légköre egészségtelenül fölmelegszik. Személyes sértésnek vesszük, ha valaki nem ért velünk egyet. Végülis az indulatnál, a gorombaságnál és haragnál lyukadunk ki. Minderre nem kívánunk felületet adni.

2. mert ilyen kérdésben való állásfoglalás nem lehet tárgya az emigráció nehézségeibe szorult Hungarista Mozgalomnak. Ezt elsősorban a szaktudósoknak kell megtárgyalniok és akkor is még mindig szakprobléma marad a helytállóság igazolása. Ezért mi, akik nem vagyunk szakemberek, csak emocionális „megérzés” szerint állnánk egyik vagy másik felfogás mellé. Egyúttal elterelnénk a figyelmet arról a főkérdésről, ami viszont nagyon is tárgya a Mozgalomnak.

3. mert ennek a problémának időszerűsége — úgy erezzük — akkor merül föl igazán, amikor a leendő Hungarista Államban egyéb, pillanatnyi fontosságú kérdéseket már megoldottuk és a kérdéssel való foglalkozást megfontolt szakembereknek kiadjuk és azok javaslata alapján a politika alapjává tesszük. A téma komolyságát és méltóságát nagyon is érezzük, ezért nem tartjuk feladatunknak az állásfoglalást és nem is tartjuk időszerűnek. Hasonlattal élve, az építkezést nem lehet a tetőszerkezeten kezdeni. Más szóval, ha a házam lángokban áll, fölöttébb időszerűtlen volna leülni és azon tűnődni, hogy mi okozta a tüzet s mit kellett volna tennem. Sokkal reálisabb, ha víz után nézek és segítségül hívom az atlanti szemléletű tűzoltókat.

Az „Alkalmi olvasó” igen hajlik arra, hogy a török és tatár hódítókban testvéreket, felszabadítókat lásson. Vajon észreveszi-e azt a megdöbbentően hasonló hangulatú szóhasználatot, amivel az Összeomlás idején hazai magyarjaink (még csak nem is zsidók) és a kommunisták érveltek az „ellenállási mozgalom” és a Szovjettel való beke mellett? Kísértetiesen azonosnak tűnik itt a levélíró meghatódott rajongása a törökök és tatárok iránt az ilyenfajta otthoni kommunista propagandával, hogy „a magyar nép nagy barátja, a felszabadító Szovjetunió”. Vajon milyen sok kell még ahhoz, hogy 1241 és 1526 békésen megférjen 1945-tel, mint olyan, ahol a kelettel összefogva a nyugat ellen kellett volna fordulnunk? Megpróbálná-e levélírónk — aki épp úgy nem kommunista, mint mi — belehelyezni a bolsevizmus elől nyugatra emigrált személyét az 1241-es és 1526-os magyar őse helyébe?

Röviden összefoglalva, nem magát a problémait vetjük el, csupán a vele való foglalkozást MOST nem tartjuk időszerűnek. Az hogy egyáltalán foglalkozhassunk ezzel a magyar kérdéssel azon múlik hogy megszabaduljunk azoktól az okoktól, amelyek minket ebbe a helyzetbe kényszerítettek, hogy előbb fölismerjük tulajdon ellenségünket, a nemzetközi zsidóságot. A magunk ereje kevés ehhez a világméretű harchoz. Ezért kellett és kell kapcsolatot találnunk hasonló felismerésre jutott nyugati — atlanti — áramlatokkal. A világ zsidósága nemcsak a magyarnak, hanem magának az emberiségnek is az ellensége. Ez az ellenség ma már oly hatalmas fizikai erővel is rendelkezik, hogy ennek semlegesítése csak fizikai eszközökkel látszik lehetségesnek. Ebbe az irányba kellene az emigrációnak összefognia — ha merne. Ma kiállásra, harcvállalásra van szükség s nem a semmi veszéllyel és erőfeszítéssel nem járó múlt dicsőségébe való menekülésre. Most a tüzet kell oltani s nem a tűz keletkezésének okán elmélkedni.

Mert ma mindnyájan megegyezünk abban, hogy tűz van, veszélyben a magyar. De ahelyett, hogy összefognánk az oltásban, frakciókba esünk széjjel s minden klikk megvitatja a maga indokolt álláspontját, bőven helyet adva apró okosoknak, dilettáns hangoskodóknak és gyáva alkalmazkodóknak, a cselekvéstől irtózó szájhősöknek. Csak a tűz oltására nem kerül sor. Az ellenségnek még csak nincs is szüksége sok ügyességre, hogy ebbe a hőkölő gyülekezetbe, a mindig csak önmaga érvényesülését kereső nagyságok közé beépítse a maga ügynökeit.

Erőt erővel lehet csak ellensúlyozni. Az az Igazság amiről az „Alkalmi olvasó” ír, a történelem tanulsága szerint soha, semmire sem ment a tények világában. Vegyük már észre azt, hogy mindig a gyönge, a vesztes az, aki fölfedezi az Igazság elefántcsont tornyát; a sikeres, a győztes a maga erejének tombolásában gyönyörködik. A bolsevisták és Izrael nyugodtan fölrúghat minden igazságot, mert az erő alapján áll.

Az életben csak egy Igazság lehet — sajnos — az erősebb igazsága. Török-tatár-orosz az erősebb jogán gyilkol minket. Testvériség, jog, erkölcs, becsület, okosság, felszabadulás és hasonlók akkor vetülnek ki a legyőzöttben, amikor már nem tud, vagy nem mer erőt szegezni az erővel szemben. Akkor, amikor MÁSTÓL várjuk el, hogy megtegye azt, amit mi nem merünk. Ez a MÁSTÓL várás vonatkozik arra is, amikor a múlt dicső szellemeihez menekülünk, mintegy tudat alatt elvárva tőlük, hogy kivívják számunkra azt, amire mi képtelennek érezzük magunkat.

Barát, ellenség egyetlen szót ért csak: Erő. Csak az erős ember képes ellenségét fölismerni. A magyarság ellensége ma nem a kereszténység, nem az atlanti nyugat, nem is a Habsburgok. Egy ellenségünk van: a bolsevizmus és a kissingeri világkormány formájában rejtőzködő Zsidóság. Mi, Hungaristák abból a tényből, hogy a bolsevizmus legyőzte Magyarországot, csak egyet tudunk kikövetkeztetni: azt, hogy győzelem lehetséges. A győzelemhez pedig erő kell. Minden gondolatunkat, minden akaratunkat, minden megnyilvánulásunkat és minden írásunkat a bolsevizmusra és a zsidóságra kell összpontosítanunk. És annál inkább a zsidóságra minél inkább látszanak napjainkban a zsidók az antibolsevizmus hőseinek (Szolzsenyicin könyvek a zsidó boltokban). A zsidóságnak ezer arca van, minden formát magára tud ölteni, hogy megtévesszen.

Ezzel szemben az emigrációs ajtó le sem meri írni azt a szót, hogy zsidó. Az „Alkalmi olvasó” be kell lássa, hogy ehhez nemzetközpontú gondolkodás, Önzetlenség, intelligencia, bátorság, röviden Erő kell. Tehát ne okoljuk nyugatot vagy keletet, Szt. Istvánt vagy Habsburgokat, törököt, tatárt vagy oroszt, de még a zsidóságot se. Mi magunk vagyunk okai mindennek. Itt régik a bűnök és régik az átkok és újak a bűnök. és újak az átkok. A magyarnak ebben az éjszakában a legnagyobb ellenséggé a magyar.

Mikor, óh mikor fog az álmodó Tisza-parton magához térni a nagy Kelet Fia a hívó szóra: Ébredj magyar, az ősi fold veszélyben…?

Nyomtatható változat