Hubay Kálmán rádióbeszéde

 

 

Testvér!

 

Hányszor énekeltük hittel, égő arccal, kigyúlt szemekkel, hogy „Elég a szolgaságból, rázzátok le a rabbilincset!”

Hányszor rikoltottuk a közömbösök, a süketek, a komótcipős és hálósipkás nyárspolgárok fülébe, hogy „Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben...”, s hogy „Elvész a fajtánk, hogyha nem merünk...”

Koponyánkban lázasan lüktetett az agyvelő, karjainkban feszültek az izmok. Szemeinkben csodálatosan fanatikus láng égett. Keserű elszántsággal néztük a Nemzet pusztulásba döntését, s egész valónk egyetlen féltő remegés volt azért, amit úgy hívnak, hogy magyar faj és magyar jövő! Népgyűléseken, titkos összejöveteleken, vagy az országgyűlés képviselőházában hosszú esztendők óta bús Cassandraként festettük a történelem vásznára a fekete jövőt, mert éreztük, hogy a becstelenségnek, a kétlakiságnak, a ledér és léha dínomdánomnak, a Mának élő és a Holnappal nemtörődő patópáloskodásnak csak egyetlen eredménye és következése lehet: valami irtózatos próbatétel, valami szörnyű katasztrófa, a magyar nép, a magyar család, a magyar anya, magyar gyermek, a magyar jövendő számára.

És a rendszer, amely féltette a maga évszázadokon át összeravaszkodott birtokállományát, amely azt hitte, hogy soha meg nem szűnik számára a hegyen-völgyön lakodalom; a rendszer, az csak kacagott... Kacagott, amikor egy új Mohács közeledtéről beszéltünk. Kacagott, amikor szemébe vágtuk és fülébe ordítottuk, hogy nem lesz ennek jó vége urak, ha mindig csak szavalnak a magyar szabadságról és függetlenségről, de cinikus rendszerességgel és módszerességgel sorvasztják el azokat a magyar erőket, amelyek egyedül alkalmasak még arra, hogy megvédelmezzék a magyar szabadságát és függetlenségét.

Akkor kacagtak az urak! Akkor kótyagosoknak és politikai mezítlábasoknak neveztek bennünket az urak, hogy ma a bolsevista ágyúk dörgése közben ajkukra fagyjon a kacaj és - ha van még bennük egy fikarcnyi jóérzés - bűnbánóan verjék a mellüket és elismerjék, hogy mégis jó lett volna a kótyagosokra hallgatni és mégis a politikai mezítlábosoknak volt igazuk!...

Idézlek Szegedről Szentgyörgyi professzor, aki a Nobel-díjaddal, a paprikatudományoddal, fölényes világpolgárságoddal azt hitted, hogy tudós tekintélyed meg fog védeni a bolsevizmussal szemben is, aki vállaltad a Szovjet direktórium tagságát a legmagyarabb városban és most mégis visszaszöktél az átkos hungaristák közé, a németek és a magyar hungaristák védelme alá, mert nem bírtad tovább a szovjet terrort. Idézlek Szentgyörgyi professzor: Igaz-e, hogy hiába hirdetted a judeo-bolsevisták magasabbrendűségét, mégis megborzadtál, amikor a szegedi szovjet-direktor társaid közül is, közvetlenebb munkatársaid közül is kivégeztetett három embert a Szovjet? Ezt akartad Szentgyörgyi professzor, és ezt akartátok ti, minden rendű és rangú Szentgyörgyi professzorok?

Mit szóltatok, amikor Szegedről ismeretlen helyre gyalogmenetben vitték el a bolsevisták a 16-50 éves férfiakat és a 16-40 éves nőket, elvitték az egyetemi hallgatókat, hogy soha többé meg ne lássák a fogadalmi templom tornyait, a kies újszegedi ligetet, a Tisza szőke habjait, hanem hogy a bolseviki barbarizmus számára jelentsenek építő erőt és fajtájuk ellen kovácsoljanak az uráli gyárakban fegyvert?

És idézem becstelen emléketeket, ti Czap és Bajza nevű dombrádi rongyok, akik nyolc bitang cimborátokkal mutogattátok az október 23-án Dombrádra bevonult szovjet bestiáknak, hogy hová rejtőztek a tiszta magyar anyák, az érintetlen magyar szüzek, s röhögtetek, amikor a részeg vadállatok 13 éves fejletlen magyar leánykák szüzességét tépték fel és elégítették ki rajtuk állati vágyukat. Röhögtetek és nem tudtátok, hogy jön a megtorlás, hogy három napig tart a véres orgia és túl enyhe büntetés volt számotokra, hogy október 26-án, amikor csapataink újra bevonultak Dombrádra, a feldühödött és asszonyaink tisztaságát féltő katonáink úgy lőttek le benneteket, mint a rühes kutyákat!

Idézlek Schrantz István, Juhász Ferenc, Nagy Pál, Alexik Imre, Kántor János gyálligeti magyarok, akiket a bolsevisták csak azért lőttek tarkón, mert rádiókészüléket találtak lakásaitokon! Idézlek téged, kis 14 éves Pap Mária, akit Gyálligeten, Jelics Ferenc, utca 4. sz. kis házatokban anyád mellől, a bunkerből húztak ki a sztyeppe vadjai és miután hat bestia becstelenítette meg tiszta, gyermeki leányságodat, agyonlőttek a kéj és mámor, a gyilkolás és rablás professzionistái. Ne bánkódj kis Mária, te tiszta maradtál azután is, hogy a vad horda keresztülment rajtad: tiszta maradt a lelked és az angyalok közé felszállott szűzi magyar életed szent áldozat volt azért, hogy felismerjük kötelességünket és ha kell, tíz körömmel védjük meg a kis magyar Máriák tisztaságát. Idézlek mindnyájatokat, élők és halottak, és idézem elsősorban azokat, akik fennen hirdették a bolsevizmus nemességét, építő szocializmusát, akik a nemzeti szocializmussal szemben vak és tehetetlen gyűlölettel harcoltak és testvérekként várták a vörös hadsereg tagjait: Ezt akartátok? Így akartátok? Ezt képzeltétek? Ezt vártátok?

Ti szűkfejűek, ti korlátoltak, ti rövidlátók és ostobák! Hát tényleg azt hittétek, hogy csak prédikálni kell Sztálinék nemes demokratizmusáról és a Szovjet nyomban megszelídül? Hát komolyan hittétek, hogy a sakál, vagy a hiéna a ti kegyes prédikációtokra kezes báránnyá szelídül, hogy a tigrisek a ti kedvetekért a jövőben füvet legelnek, a pestisbacilus pedig átképzi magát békés és ártatlan háziállattá? Hát nem láttátok, hogy a kegyes frázisok a Szovjet szelídségéről és humanizmusáról nem egyebek, mint a hatezer éves zsidó ravaszság propagandafogása, hogy elhódítván a hiszékeny, nem zsidó népeket, rájuk eresszék a sztyeppe vad hordáit, janicsároknak hurcolják el a magyar fiatalságot és az örök zsidó szadizmus és kéjvágy vigyorgásával kacagjon a félvad szovjet állat karmai között remegő-ringó magyar szűz szégyene és gyalázata fölött?

Október 15-én egy ezeréves, büszke nemzetet akartatok kiszolgáltatni az új tatárjárás vad hordáinak és most remegtek, hogy a Szovjet itt dörömböl Budapest kapuinál. Most remegtek, hogy hiába volt a nagy angol barátság, hiába volt a semleges útlevél, hiába dicsértétek Sztálint a pompás paloták fotőljében. A Szovjet nektek sem kegyelmezne, ha karmaiba kerülnétek. És bár nem érdemlitek meg, de reszketek érte, hogy a magyar és a német hadsereg feltartsa ezt a vad rohamot, hogy az általatok annyira gyűlölt nemzeti szocialisták, a Hungarizmus katonái titeket is megmentsenek, a ti asszonyaitokat és leányaitokat is megvédjék a gyalázattól. Igen, a magyar milliók ma egyetlen nagy gyűlöletben forrnak össze: nem tiértetek, hanem a magyar jövőért, a magyar gyermekekért, az örök magyar folytatásért, a magyar bölcsőért, a magyar család, a magyar élet tisztaságáért. Egyetlen nagy gyűlöletben az ellenség ellen, egyetlen forró rajongásban a Haza iránt! Ti addig szavaltátok, hogy az életet - de mindig csak a mások életét - fel kell áldozni a Hazáért, míg október 15-én a Hazát akartátok feláldozni nyomorult életetekért! Ti fegyházba vetettétek Szálasi Ferencet és most várjátok, hogy a 9323-as fegyenc szabadítson meg benneteket, mert soha nem magatoktól, hanem mindig másoktól vártátok a szabadulást. Megmérettetek és könnyűnek találtattatok: ki fogtok hullani a magyar történelem nagy rostáján, ha meg nem tértek és meg nem javultok. És nem lesz protekció, nem lesz sógor és koma, nem lesz uram-bátyám, aki megmentsen benneteket. Mert vegyétek tudomásul, ez az ország nem urambátyámék országa többé! Ez az ország nem dús vadászterület egyetlen nagyétvágyú, duplapuskás orvvadász számára sem. Ebben az országban október 15-én 180 fokos szöggel hajlott el a történelem. Október 15-től nem azt mondjuk: „Ez volt az apám!”, hanem ezt: „Ez vagyok én!” Nem az számít, hogy hol születtél, hanem az, hogy hol dolgoztál. Nem az az érték, hogy mennyit kerestél, hanem, hogy mennyit harcoltál. A jövőt, az életet - ezt tessék tudomásul venni: - nem sorsjegyen fogjuk nyerni, hanem ki fogjuk verekedni, mert ki kell ve-re-ked-nünk! Trianon óta országló uraink kinevezték a magyarság szent madarának a sült galambot és várták, hogy tátott szájukba berepüljön! Mindenért, ami a vágyunk, ami a jussunk, minden talpalatnyi földért, minden tanyáért, minden faluért, minden páncélosért: a Holnap viszonylagos biztonságáért elsősorban nekünk, magunknak kell megharcolnunk, s hitünket legfeljebb csak megerősítheti, elszántságunkat csak növelheti, izmainkat csak acélosíthatja, hogy mögöttünk 100 millió német bajtárs is harcol érettünk úgy, mintha csak a német földet, a német otthont védené.

Igen, utoljára, a huszonnegyedik óra hatvanadik percében, de annál keményebben harsant fel a nagy riadó: „Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben!...” Immár nem a kárpáti bérceken, hanem a Mátra és a Bükk hegyein gyulladtak ki a szurkos fenyők, az örök magyar lármafák, hogy kísérteties tüzükkel száz és száz kilométerekre hirdessék: baj van magyarok! Gátra magyarok! Nem ijedezni, nem rémüldözni, nem sápítozni, hanem küzdeni és harcolni! Hogy hol áll meg a Szovjet? Ott, ahol megállítjuk! - mondotta Magyarország Nemzetvezetője. Itt már nem is a fegyverek harcolnak, itt már az idegek harcolnak! Lloyd George és Churchill vallották be az első világháború után, hogy ha a központi hatalmak még csak két hónapig kitartanak, akkor Franciaországban és Angliában következett volna be az összeomlás. Most, a második világháború szörnyű finisében Churchill megint az idegekre spekulál, s a mi idegeinknek jobbnak kell lenniük a bolsevistákénál is, az angolokénál is, a zsidókénál is. A csoda bennünk van: a mi erőinkben és abban az elszántságban, hogy győzni akarunk és hogy egy emberként sorakoztunk fel a mögé a Férfiú mögé, aki október 15-én a végpusztulás széléről rántotta vissza ezt az elárvult nemzetet. Nem durcáskodni, nem presztízsen bolhászkodni, hanem dolgozni, küzdeni, harcolni!

Ébredj magyar! - harsogtuk esztendőkkel ezelőtt...

Testvér, elég a szolgaságból! - riadt ajkunkról a Hungarista Induló.

És most, indulónk hangjai mellett a végső, nagy sorakozóra szólnak a kürtök és fújnak a harsonák!... Egy megváltást váró Nemzet szíve-dobbanása veri a nagy indulóhoz az ütemet...

 

Kitartás!

 

(Elhangzott a Magyar Rádióban, 1944. október 26-án)

 

 

 

Az Andrássy út az „akasztófák” útja

 

Szemtanú a zsidóbolsevista hóhérok örjöngéséről

 

Pozsony, január 29.

Azok után a szörnyű rémtettek után, amelyeket a német-magyar csapatok a magyar helyiségek felszabadítása után tapasztaltak, nem jelent meglepetést a szovjet hóhérok budapesti működése. Az 53 éves Fekete László budapesti kereskedőnek sikerült a bolsevista pokolból megmenekülni. Sikerült neki szinte regényes módon átjutnia a szovjet vonalakon. Jelentkezett a német csapattestnél és a következő szemtanú vallomást mondotta jegyzőkönyvbe a budapesti bolsevista terrorról:

„Zsidók és a GPU ügynökei dühöngenek a magyar főváros azon részeiben, amelyet a bolsevisták megszálltak. Asszonyok és lányok üldöztetésének nincs határa. Erőszakkal ráncigálják ki a lakásokból a nőket és legborzalmasabb rémtetteknek vannak kitéve. Budapest főútját az Andrássy utat az „akasztófaútnak” hívják mostanában. Itt naponta éppúgy, mint a munkásnegyedek utcáiban lámpaoszlopokra akasztják fel a „halálraítélteket”. Az Üllői úton saját szeműleg több mint 30 akasztottat láttam a fákon és lámpaoszlopokon.

 

(Megjelent az Új Magyar Hírekben 1945. január 30-án)

 

 

Pst!

 

- e három betűből álló figyelmeztető felhívást láthatod, olvashatod német földön mindenfelé. Ne fecsegj, ne dumálj! Ne legyél hír-éhes. A birtokodba jutott híreket ne oszd, ne szorozd; ne színezd, ne díszítsd fel garnirunggal, pesszimista vagy optimista életfelfogásod bugyborékával. Pst! Dolgozzál és hallgassál. Tanulj meg végre engedelmeskedni. Ne akarj mindég mindenütt vezér, dirigens, akarnok és csak parancsnok lenni. Tudd meg, hogy a mostani világégés óriási tétje: Európa, ez az öreg földrész, a legrégibb tudomány és művészet büszke vára, amelyet most a sátán ördögei szeretnének elpusztítani. Európa védelmét pedig nem Te, hanem a – németek irányítják. A védelmi harcban csak ők dirigálhatnak. Pst! Ne akarjál okosabb lenni a német hadvezéreknél. A kávéházi konrádok ideje már rég lejárt. A győzelmet csak a csendben dolgozók, a csendben engedelmeskedők hada vívhatja ki.

 

Pst! Minden szavadra ügyelj. Sohsem tudhatod, hogy ki hallgat ki. A levegő puskaporos, az idegek végsőkig feszültek, a nagy csatatereken az ellenség utolsó aduit kell megsemmisítenünk. Ehhez reád is szükség van. Reád, aki egyetlen könnyelmű, ostoba megjegyzéseddel is bajt zúdíthatsz a csataterek hőseinek fejére. Erre gondolj – mindég és mindenhol.

            Pst! Ne panaszkodjál. Az ajvékoló, nyafogó vénasszonykodásról végre mondjál le. Tűrjél. Ha kell, úgy nyeljél is, hiszen ez önfegyelmezéshez vezet, az önfegyelmezett tömeg pedig a végső győzelem biztos záloga.

            Pst! Fölöslegesen, fék nélkül ne kritizálj, ne hidd, hogy náladnál okosabb senki sem lehet, hogy mindenki hibázik, csak te vagy hibátlan.

 

            A világ fönnállása óta még ilyen vészes időket nem éltünk át. Igaz, a zsidóság még ilyen merészen, ilyen felkészülten, ilyen kegyetlenül még sohasem támadta meg a keresztényeket. Még sohasem dúlt ilyen és egyszerre ennyi polgárháború Európa földjén. Még sohasem volt ennyire barbár föld felett, a vízen, víz alatt és víz felett, fenn, a véghetetlen légtérben ölik, gyilkolják egymást az emberek. Sőt, nemcsak a test, hanem a lélek, az idegek háborúja is már-már nem ismer határt. Nemcsak fehér küzd a barna és fekete-, de – ha a bolsevisták ténykedéseire gondolunk azt mondhatnánk, hogy az ember állat ellen harcol… mindehhez persze naponta – tudom – ezer megjegyzésed volna, de – Pst! Hallgass! Csendben végezd dolgodat.

            Ne legyél hívatlan prókátor, sem vádló, vagy védő. Fegyelmezd magad. Ha valamit megtudtál, úgy azt ne kotyogd el mindjárt mindenkinek. Használj zablát, ha kell – lakatot. Előbb kétszer gondold meg, hogy mit kinek mondasz el.

            Ne legyél természetesen hitetlen Tamás se de mindég jusson eszedbe, hogy a hatéves világháború még sohasem követelte meg tőled, hogy – Pst! Testvér, – ne fecsegj!

 

 

(Megjelent az Új Magyar Hírekben 1945. január 30-án)