ÖTÖDIK FEJEZET

 

— Most is esik ... — mormogta rossz szájízzel, ahogy hallgatózva felült az ágyon.

Az egyhangú, zsurmoló zaj, az őszi eső kitartó, fáradhatatlan suhogása már harmadik napja bőszítette. Nem tudott mit kezdeni, úgy érezte magát, akár a börtönben. Mindent eláztatott, elgyalázott a zápor, ha kitette a lábát, bokáig ragadt a sárba, a fellegek a torony tetejéig csüngtek le, s már három órakor olyan hályogos setétség feküdt a falura, mintha az utolsó ítéletre alkonyodnak. Csicsogott a föld a beleszivakodott víztől, s úgy érezte: a házak megdagadtak, akár a szivacs, meg az emberek is. A nádtetők vastagabbaknak tetszettek, a fák fuldokoltak s ha nem fújt a szél, a nedves, nyirkos levegő megtelt rothadó bodzaszaggal.

A kutyák megnémultak, de annál hangosabban bőgött a barom, a beszorult tehén az istállókban.

Özönvíz...

Soha se lesz ennek vége?

Riasztotta a furcsa ég, a szinte hangosan, sziszegve torlódó felleggomoly s az volt az érzése sokszor: sártengerré, hömpölygő, fortyogó hideg özönné változik az egész határ a falu alatt és egy éjszaka betör ide, a házak közé, elborít s maga alá temet mindent. Ilyet még nem látott. Pesten, ha esett, legfeljebb az aszfalt csillogott a víztől s a villamosok vékony csatornáin csattogott nagy ívben a zápor áradása. Itt egyszerűen megszűnt a föld szilárdsága, siketté vált a világ. Hát ez a falusi ősz?

Csontjáig fázott át minden éjszaka a dunna alatt is és álmában cethalakkal viaskodott.

Vasárnap...

Harangoznak, nyolc óra, de a harang is, mintha meglágyult volna az esőben, rekedten szól s tán az ütő minden lódulásával belemélyed az ércbe.

— Igaz, fel kell kelni. Ma itthon a gróf, az is jó időt választott a látogatásra, s hozzá kell menni az emberekkel.

Tarné motozott odakint a konyhában s az ajtó hasadékán nyers füstszag szivárgott be. Még a füst se jár ilyenkor a kéményben úgy, mint máskor.

Csattant a kilincs, az öregasszony kendős feje bekukkant.

— Nyolc óra, tanító úr! Hozhatom a früstököt?

— Egy kis meleg vizet előbb, Tar néni, lelkem, beretválkozni akarok.

Kibújt az ágyból és félrehúzta a függönyt az ablakon.

Az udvar gödreiben sárszínű tavak, s bennük magasra ugrál minden kövér esőcsepp után a víz, hogy tüskés lesz a sok kis tó felszíne.

— Bemutatkozó látogatás...

Elmosolyodott. Szép kis bemutatkozás lesz. A gróf már tudja a Kondor-féle esetet, kétféle mesét ismer róla: a bérlőét, meg a Sághyét s tán őt valami veszett szociális forradalmárnak tartja magában. Életében először látja, a falu elszántjainak küldöttsége élén. Bizonyosan nem lesz jókedvű. A csizmák behordják a sarat a ragyogó parkettre, tán a szőnyegekre is, ha csak nem a nyitott kőteraszon fogadja őket. A sáros falusi ősz nem deputáció-járásra való. A tisztelkedő küldöttségeknek kizárólag nyári reggeleken volna szabad a földbirtokos és képviselő grófok elébe járulni, amikor még nincsen nagy meleg, a por se száll fel, a csizmák fényesek és az embereknek sincsen ázott posztó- és bőrszaguk.

Tarné hozta a vizet egy kis, virágos tálban, s letette az asztalra.

Ruhájából rosszul égő venyige füstszaga csapta meg s erről eszébe jutott a tegnapi este, a tüzelőben, Tóth Gábor istállójában. Soha, elképzelni se bírt volna ilyesmit, valóságos élmény volt számára, mintha egy titokzatos szekta szertartását nézte volna végig.

Összegyűltek mind, akik ma ott lesznek a küldöttségben. Az öreg Csizi Balázs, Arnót Márton, Csete Pál s vagy négyen fiatalabb gazdák, tíz, meg hat-nyolc holdasok, akik legjobban ráharaptak a bérletre.

Az eső éppen úgy zuhogott, mint most, az istálló belesüllyedt a sötétségbe, amely mély volt és néma, akár az óceán feneke lehet. A jószág telefújta meleg párával az ólat s a falak közt megszorult a lovak, tehenek szaga, a széna csípős illata, a zablóban erjedő vizes pelyva savanyú gőze. Az állatok szuszogva hevertek az almon, a tehenek lusta szájjal kérődztek s a csikó nyakán néha halkan perdült a csengő nyelve.

A dikó felett, az ablaknál, olajmécses égett, küszködve a homállyal, reménytelenül s világosságában démoni árnyak lebegtek ide-oda, ha megmozdult valaki. Az emberek egyenként jöttek, lerázták magukról a vizet és szótlanul kucorodtak le a kadruc szélén, a dikón, meg a borjújászol oldalán

A cseléd fejőszékeket, felfordított favödröket rakott karikába s akkor odatelepedtek — most látta csak — a tüzelőkő mellé.

A vályúformára vájt kőlap közepére szalmacsutakot vetett a gazda s a gyufa lángja fellobbantotta a száraz, sárga szálakat. Magasra ágaskodott a piros nyelv, keserű füst fátyola lebegett a nádfedél láthatatlan rései felé s a kísérteti fény táncolva libbent ide-oda az arcokon. Úgy guggolták körül a szalmatüzet, ahogy az ázsiai steppék nomádjai teszik tán a jurtákban, s most maguk is olyanok voltak, akár a puszta komor vándorai. Tenyerükbe ejtették állukat és szemük pillantás nélkül merült bele a láng titkaiba, a nyugtalan villódzásba, az egymást kergető alakokba, amelyek néha sárkányok bizarr formáját utánozták, néha ördögpofák ragyogtak ki közülök.

A jószág szuszogott, s az emberek, ázott, esőszagú bálványok, arcukon, járomcsontjukon megfeszülő bőrrel, nyugtalanító némaságban kucorogtak, egyetlen szó nélkül az égő szalma tüze, vagy pislákoló parazsa mellett. Csak a vendéglátó keze moccant néha, hogy kurta mozdulattal új szalmát kotorjon a pernyére, csak a vékony drótpálca pengése hallott, más semmi. Ha a láng kifáradt és ellobbant a fekete pernye közt, a füstben széjjelmosódtak a körben ülők, fantomokká bomlottak, a hegyes bőrsüvegek, bekecsek, nagy csizmák egy vízió valószínűtlen kavargásában bukkantak csak elő, külön-külön, mintha semmi közük nem volna egymáshoz.

Ha később nem kezdenek beszélni, s nem ragadnak meg elméjében a szavak, az elhangzott mondatok, most hajlandó volna azt hinni: álmodta csak az egészet, vagy képen látta.

Kiismerhetetlen világ ez itt, körülte, s mennyi titok lappanghat még, amiről sejtelme sincsen. Mennyi ősi vadság, micsoda visszaérzések az elzuhant múltba, amiről nem is tudnak semmit, csak törvényeit követik még most is, engedelmesen. A lélek és ösztön búvárai de sok mindent láthatnának itt, ha egyszer csakugyan komolyan meg akarnák ismerni a népet, nem ünneplőben, de amikor mint a vad biztos rejtekhelyén: egyedül érzi magát...

Másodikat harangozták, mire elkészült és megitta a tejet is. A tornácon már hallotta Tóth Gábor komoly dobogását, ahogy a csizmájára ragadt sárbocskort próbálta leverni.

— Hagyjad, Gábor, hagyjad mán, az Isten áldjon meg, nem templomba mégy, úgyis behurcolásszuk magunk is. Ne kínlódj vele.

Az öregasszony biztatta a vendéget s tuszkolta befelé.

— Hát mehetünk-e, tanító úr? — kopogott az ajtón.

— Mehetünk. Hol vannak a többiek?

— Majd odaérnek ők is, mire mink a kapunál leszünk. Nem akartam olyan nagy csatával végigmenni a falun.

Igaz, mire is a feltűnés? Hátha semmi se sikerül az egész dologból s akkor rossz tréfákat faragjanak rólunk, vagy helyi közmondást csináljon egy pihent eszű ember?

Megragadta az esernyőt, sárcipőt húzott és elindultak.

— Nem bánta még meg, tanító úr?

Csak ennyit kérdezett egész úton az ember, egy szusszanásra megállva, ahogy kerülgették a mélyét, s ugráltak egyik árokpartról a másikra.

— Nem.

— Akkor jó.

A kastély nyitott kapujában csakugyan ott várakoztak már a többiek, mind ünnepélyes arccal, simára beretváltan, feketében. Pofacsontjukon feszült a bőr, szájukat összeszorították, kezük keményen markolta a görbebotot.

— Hát menjünk beljebb akkor... — mondta csendesen Csizi Balázs.

Lassan vonultak végig a sárgahomokos úton, az ázott, vörös leveleken lépkedve, körüllengve az avar fanyar illatával. Itt nem volt sár se, a púposra épített útról lefutott az esővíz.

Vince most látta először nyitva a kastély ablakait, a fehér zsalukat s mögöttük a kissé homályos üveget. Mint a most ébredt ember még álomittas szemei, úgy néztek bele a komor napba. Imitt-amott csipkefüggönyök leheletkönnyű habja látszott, másutt nehéz dohányszín, vagy vörös drapériák dús redője mögöttük. A boltíves nagy ajtó két szárnyát is kitárták, vendégvárón, s beljebb, a lépcsők aljában megragyogtak a szőnyegtartó réz rudak.

Kicsit bizonytalanul érezte magát, de nem mutatta és határozott léptekkel haladt a kis csapat élén.

— Jó reggelt, tanító úr! — köszönt rá az udvaros. — A méltóságos úrhoz?

— Hozzá, Mihály.

— Csak tessék. Majd Gergő mutatja az utat.

Pártfogó és majdnem fölényes volt az öreg, az otthonlévők biztonsága, leereszkedő jóindulata beszélt belőle.

Nagy csizmatisztogatás kezdődött az ajtóban, a régimódi vaskón, amiről most látta csak: menynyire használható szerszám és milyen okos volt, aki kitalálta. Egészen tűrhető állapotban vonultak be a tágas lépcsőházba s pipiskedve léptek a vastag gyökérszőnyegen, felfelé.

A hallban a gróf inasa, az a bizonyos Gergő fogadta őket, tapintatosan; látszott, hogy sok küldöttséggel volt már dolga életében. Csak éppen hogy ki nem oktatta Vincét: miképp viselkedjék.

Hatalmas ezüst szivardobozt tartott az emberek elé, kínálta őket, mint a magáéból. Szeme se rebbent az ügyetlenségük és nehézkes mozdulataik láttán, ahogy turkáltak a drága gyűrűs alkotmányok közt és tanácstalanul válogattak.

— A méltóságos úr egy kis türelmet kér — közölte közben Vincével —, pesti fontos telefont vár, de csak pár perc...

— Köszönöm — biccentett.

Nem először látott életében zöldgalléros, tölgy-leveles díszű inast, s gróffal is fogott már kezet néhányszor, de most azon kapta magát, hogy elfogódott. Az emberekről ragadt-e rá, vagy a környezet nagy különbsége tette, de határozottan úgy érezte: a gróf egy másik szférából készül hozzájuk leszállani, olyan világból, ahol ők, közönséges halandók csak külön hívásra jelenhetnek meg, de engedélyük legfeljebb az előszobáig szól, a szentély ajtaja zárva marad előttük, mert profánok hozzá, hogy oda is bemehessenek.

Észre se vette, hogy a földesúr belépett, csak a hangját hallotta:

— Jó reggelt, emberek.

Magas, karcsú alakja kissé előrehajlott, inkább a hanyag előkelőség, mint az öregség tartásával. Régi, kopott kabát volt rajta, meg flanel nadrág, de fejedelmien elegánsnak látszott benne. Magas, kicsit már kopaszodó homloka derűs volt, szeme ragyogott és rövid szakálla mögött mosoly bujkált.

Odanyújtotta keskeny, finom, de azért kemény fogású kezét Vincének s azt mondta:

— Ön az új tanító, úgy-e? Sok szépet hallottam már önről.

Parolázott az emberekkel is, sorban, nem sietve, szája körül az elfogyhatatlan mosollyal. S hogy végzett, visszalépett egy karcsúlábú barokk-asztal mellé, arca komolyra változott, szeme megadó figyelemmel fordult Vincére, mintha azt fejezte volna ki pillantása: hát essünk túl rajta.

— Milyen rutinja van... — gondolta.

Az emberek köszörülték a torkukat, mintha ők készültek volna beszélni.

— Méltóságos gróf úr! — kezdte egy gondolatnyira remegő hangon, élete első politikai természetű beszédét. — Engedje meg méltóságod, hogy a falu igen nagyszámú gazdája és törpebirtokosa nevében úgy is, mint községünk földesurához, úgy is, mint a kerület országgyűlési képviselőjéhez egy életbevágóan fontos kérdésben támogatásért forduljunk...

A gróf alig észrevehetően bólintott, hogy: kész az engedelem, tessék.

Jobb lábát kissé előre csúsztatta, bal keze az asztal lapjára feküdt, mintha jelezni akarná, hogy a szónok bátran beszélhet, kényelmesen elhelyezkedett és hosszabb ideig is képes lesz hallgatni, zavarás nélkül.

Belebátorodott a mondókájába és már tüzes szavakkal magyarázott. Elfelejtette az előre kigondolt beszédtervet, rögtönzött és apró, kemény gesztusokkal kísérte szavait. Elmondta, hogy mint bizonyára a gróf úr, földesúri és képviselői minőségében egyformán jól tudja, baj van a falu szociális viszonyai körül. Beszélt az egykéről, a nemzethalál kísértő rémségéről, a magyarság biológiai erejéről s végül rákanyarodott a bérletre.

Bőven kifejtette, hogy a gazdák milyen biztosítékokat tudnának nyújtani, mennyivel jobban megbecsülnék a földet, mint a mostani bérlő, s nagy lendülettel fejezte be: örök időkig emlegetnék a történelmi idők szavát megértő nagyurat, ha megfontolná, vajon ne a nép mellé álljon-e inkább, mint Kondor mellé.

A gróf röviden válaszolt és igen óvatosan. Megígérte, hogy komolyan megfontolja majd az elmondottakat és bizonyos felőle: „a döntés kielégíti az érdekelteket”.

Aztán, mintha végszóra lépett volna be, Gergő kinyitotta az ajtót, a két szárnyat szélesre tárta, s az óriás ebédlő csillárja rászórta fényét a küldöttségre.

— Legyenek vendégeim egy pohár sörre — intett a gróf, s karon fogta Vincét, meg az öreg Csizi Balázst.

Szikráztak a kristálypoharak az asztalon és a falról fensőbbséges jóindulattal néztek le a néhai jobbágyok ivadékaira a halott ősök.

Az emberek leültek; Gergő töltögetni kezdte a habos sört, szivart kínált, a házigazda pedig koccintott, mosolyogva, a bankettek szíves modorában. Az őszi munkáról beszélt, a kelletlen esőről, s az emberek lassan felengedtek. A keserű, szokatlan ital megoldotta nyelvüket, keresztbe rakták lábukat az asztal alatt, arcuk kipirosodott. A sör nem akart elfogyni és a poharak újra meg újra megteltek. Mégis csak jó ember a gróf — gondolták —, finom ember, hogy el tud beszélgetni a közönséges paraszttal is. A jegyzőnél nem érezték, hogy leereszkednék hozzájuk, a papnál se, hiszen egyik a falu, másik az eklézsia cselédje, fizetik mind a kettőt és kevélyebb perceikben le is nézték őket mindig. De a gróf: más. Annak minden retye-rutyája úr volt, s akad a faluban most is egy-két nagyon vén ember, aki emlékszik, hogy az apja robotra járt az öreg méltóságos úr földjeire. Ott van a képe, épp szemben az asztallal, annak is szakálla volt, mint a fiának, csak éppen hosszabb. Kardot szorongat a kezében és összehúzza a szemöldökét, mintha haragudnék valamiért.

Tíz óra is elmúlt, mikor végre kászolódni kezdtek, s otthonosan tologatták a székeket a sima parketten. Keményen kezet fogtak a gróffal, szemük ragyogott már, s ujjaik közt hegyesen tartották a vastag szivart.

— Hát meglakattak bennünket, tanító úr — mondta Tóth Gábor, mikor a kapu felé ballagtak.

— De a markunk épp olyan üres, mint volt. Nesze semmi, fogd meg jól...

Vince szája is keserű volt egy kicsit. Bólintott s arra gondolt: egy lépést se tettek csakugyan, ott vannak, ahol voltak és tán nem is jutnak tovább soha. A „mindig így volt” falán koppant a homlokuk, szédeleghetnek belé, s bizony, a kaput nem lelik, ha ugyan van egyáltalán kapu ezen a falon.

Mit mondjon? A sörtől vidám többiek nem érzik, amit ő, boldogok, s azt hiszik, a bérlet áldomását itták meg az előbb. Hagyja őket? Holnapra lassacskán majd kivilágosodik előttük is, elég lesz holnap beszélni. Vagy egy hét múlva. Egy hónap múlva. Mindegy. Idejük van, a föld nem szalad el, Csizi Balázsnak van biztosan fia, s tán az majd megéri, hogy ekét akaszthat a grófi bérlet földjébe. Mert most úgy látszik: évtizedekben kell számolni.

Hallgatagon ballagtak, kerülgették a pocsolyákat, s nagyokat léptek az árkon keresztül. Az eső elállóit már, szakadozott, rongyos szélű fellegek rohantak az égen s olykor-olykor a nap is előbukkant. Vizes-szagú szél fújt, megerősödő, elcsendesedő szél keletről s szaggatta le az útszéli eperfák barna, ázott leveleit minden rohama.

A templomból jöttek is már; a torony alatti ajtón sűrű, fekete tömeg ömlött ki, a cinterem felől a fiatalok lármája hallott s lábak dobogása, ahogy a karból a falépcsőn igyekeztek a legények. A vizes járdán megállott a nép, a kisbíró a tömeg feje felett nézte a kőpadra kapaszkodva, hogy mindenki előjött-e már, s homlokán hátratolta zsinóros kék sapkáját.

— Közhírré tétetik!... — harsogott, s olvasta az árkusról, — hogy Tómán Barna háza szabad kézből örök áron eladó, a gulyabeli marhák hazajönnek, a felszegi vásárra a járvány miatt hasított körmű jószágot nem szabad hajtani s hogy tíz ludat befogott a gróf ispánja a tilosban, a gazdája jelentkezzék az intéző úrnál.

Vince elbúcsúzott az emberektől és az álldogáló csoportokat kerülgetve haza akart menni.

— Szökik már, szökik!... — hallotta a papkisasszony hangját.

Megfordult, s az öreg asszonyok közt ott látta Sárit. Kék kosztüm volt rajta, hajtókáján bolyhos, csinált virággal és kacér kis kalap. Az anyjával, meg egy idegen, szőke lánnyal ő is kifelé igyekezett a tömegből.

— Nem volt templomban, kerestem — nyújtott kezet. — Így mutat maga példát a népnek?

Nevetett, egészséges fogai villogtak. Szája rozsos volt, tán a vendég tiszteletére festette be.

— Dolgom volt, azért...

— Jó, jó... Hát jöjjön közelébb, hadd mutassam be a barátnőmnek.

A szőke komolyan nyújtott kezet.

— Dalma — mondta.

— Úgy-e, milyen viccesen romantikus neve van? De jól áll neki a hajához.

— Szép név — bólintott meggyőződés nélkül.

— Nem hétköznapi.

— Költő volt az édesapja, azért kapta. Verseket írt... No, most velünk jön, elragadjuk hozzánk.

Megadón, szó nélkül csatlakozott. A két lány közrefogta, a tiszteletes asszony meg mögöttük lépegetett, s nézte a három fiatalt.

— Nem volna rossz parti ez a fiú — gondolta.

— Józan, csendes gyerek, elvehetné Sárit.

Megörült az ötletnek, s nem is tudta, miért nem jutott eddig eszébe. Két hónapja már, hogy itt van, igaz, keveset látta, tán ötször, vagy hatszor járt náluk, úgy látszik, magának való ember, de ilyenekből lesz a jó férj. Nem kívánkozik mindig társaságba, nem spriccerező fajta, mint Lápos, vagy az ő ura. Ámbár később mind megváltoznak, az első esztendő után, ahogy megházasodtak.

Lehullott orgonaleveleken lépkedtek át a paplak verandájáig, s orrukba csapott a sáfrányos húsleves szaga, meg a kacsasült illata. A konyha ajtaja nyitva volt, a küszöbön ült a tarka korcskutya, Floki és nyalogatta a száját.

Az ebédlőbe mentek, ahol langyos volt a levegő, úgy látszik, fűtöttek már. Az élénksárgára festett padlót kicsit kopottan, de kínosan tisztán borította be az axminster-szőnyeg, még a tiszteletes asszony hozományából. Sári a magashátú dívánra vetette a kalapját, Vince lesegítette róla a kabátot, amely átmelegedett erős, fiatal testétől s kicsapott belőle megint az olcsó kölni szaga.

Dalma már blúzban volt, mire hozzálépett.

— Mennyivel szebb, mint Sári — gondolta.

A haját igazgatta és felemelt karjai alatt megfeszült két gömbölyű, kemény kis melle. Karcsú volt, formás, szép vonalú száján öntudatos mosoly ragyogott.

— Ábrányból jött, ma reggel — súgta Sári. — Együtt jártunk iskolába, az apja ott volt intéző a Kurz-birtokon. Úgy-e, szép?

— Rólam pletykázol?

— Bizony! Kár hogy meghallottad. Épp most akartam rosszakat mondani.

Viharosan megölelte, anyáskodó szeretettel.

A tiszteletes asszony a tálaló fiókjából kivette a diópálinkás üveget, meg a piros borlikőrt, amire nagyon büszke volt és soha se felejtette el a vendégnek ajánlani, hogy kóstolja meg, saját találmánya. Apró sütemény is került elő virágos porcelán tálon. Sári az intarziás cigarettadobozt tette az asztalra, felnyitotta és nagy szakértelemmel ragadta meg a töltőt.

— Ebédeljen velünk, Vince — mondta a tiszteletes asszony, mikor feléje nyújtotta a pálinkás poharat. — Ha el nem ígérkezett valahová, örülnék neki.

— Jó ebéd lesz, nyugodtan maradhat.

Sári kacsintott.

— Igen?

— Szereti a kacsát almakompóttal?

— Hajaj!

— No! Akkor szót se.

— Itt van apád is hallgatózott kifelé az asszony. — Hallom a járásáról.

Az öreg pap kicsit csoszogva nyitott be. Karján hozta már a selyempalástot, a feketetáblájú, vékony imádságos könyvet, meg az öreg bibliát.

— Szervusztok! — intett. — Mindjárt jövök én is.

Átment az ebédlőn az irodába s lerakodott.

— No — dörzsölte össze tenyerét —, hogy vagy, Vince öcsém?

— Köszönöm szépen...

— Megérzi a dongó a mézet — csípett régimódi gavallériával bókolva Dalma felé —, lám, mi hétszámra nem látjuk, most meg a szép lány hogy előcsalta!

— Áh! — nevetett Sári, — dehogy dongó az úrfi! Hiszen úgy kellett megfogni a frakkját, hogy el ne szaladjon mellettünk! Igaz, Dalma?

Az utcán hintózörgés hallatszott. Sári az ablakhoz szaladt és félrehúzta a függönyt.

— No, itt a másik lovag is!

— Kicsoda?

— Hát azt hiszi, hogy majd magán marakodunk ketten, kis elbizakodott? A falu valamennyi használható gavallérját felhajszoltam Dalma tiszteletére. Igaz, a választék nem nagy, hiszen mindössze ketten vannak, akik még nem eresztenek pocakot és férjjelöltekként is számbavehetők esetleg.

— Szóval Pongrácz Sanyi!

— No!... Nehéz volt kitalálni?

Már kopogott is az ajtón az új vendég.

Sári elébe ment, kezet nyújtott s egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Volt a nézésükben valami cinkos bizalmasság, közös titok. A segédtiszt mosolygott is, úgy, ahogy csak a birtokon belül lévők szoktak, meleg, derűs mosolygással.

— Szervusz, Vince! De kicsi ez a falu!

Nevettek. A tiszteletes töltött, a férfiaknak a diópálinkából, a három nőnek meg az édes pirosból. Cigarettafüst terjengett, s keveredett el a szelíd pipafüst vastag fellegével. A lányok is rágyújtottak. Dalma a gyakorlott dohányosok mozdulatával, Sári kicsit bátortalanul és az öregek néma szemrehányásától kisérve. Különösen az anyja nézte úgy, mint a kotlóstyúk a csirkékkel együtt kelttetett kacsát, mikor a sárgapelyhes jószágok a vízbe futnak.

A tiszteletes kinyitotta a rádiót, de gyengén szólt, hiába babrált a telepeken.

— Kár! Cigányzene volna pedig — sajnálkozott Sári.

— Játszunk valamit magunk.

Dalma a szürkére kopott pianino mellé lépett, felnyitotta a fedelét és csak úgy, állva, leütött egy moll akkordot.

— No, Dali! Igazán, játsszál valamit... De énekelj is, hadd szédüljön a két úrfi. Maguk nem is sejtik, milyen szép hangja van!

— Aki ilyen szép, annak ne legyen? — lelkesedett a segédtiszt, de Sári szeme sarkából egy megrovó pillantás repült feléje s mindjárt elhallgatott.

— Játsszék, kérem — kérlelte Vince is.

— Mit?

— Mindegy. Valami szépet, amit akar.

Megigazította a forgószéket, illedelmesen lesimította a szoknyáját és kihúzott derékkal próbálgatni kezdte a zongorát. Bizony, ráfért volna már a hangolás, imitt-amott hamis volt egy-két húr, de az ilyesmire nem kell sokat adni.

Szentimentális dallam zengett, szomorú, kicsit levendula-illatú s a szőke fej előrebillent a sárgára vénült billentyűk fölé. Egy fürt elszabadult hajából, homlokára hullott, de nem törődött vele. Száját összeszorította, ajka szögletében bánatos kis vonás jelent meg.

— Énekeld, Dalikám... Énekeld!...

Meleg és sötét alt hangja fölé kerekedett a húrok szavának és a dallam mögött, a hangokat feltámasztva csengett:

Még nyílik a völgyben a kerti virág...

Az első szavaknál azt hitte, hogy a Petőfi-versre írt dallam, s a lány rosszul tudja a szöveget, de aztán kikerekedett egy bidermeyer-hangulatú románc, a tovatűnő életről, ájultan lehulló szirmokról.

Csak a hangot hallotta, amely valóban csodálatos volt, csillogó, mint a selyem, hajlékony, iskolázatlanul is. Mélyen izzott, akár a piros színű parázs az estében s valami fanyar bánat volt benne.

Hogy befejezte, mindnyájan tapsoltak, Sári odaugrott hozzá és beleborzolt a hajába, megcsókolta.

— Még valamit! — kérlelték.

Nem szabódott, némán bólintott és ölébe ejtett keze újból végigsiklott a billentyűkön. Fejét hátravetette s úgy kérdezett:

— Mit?

— Amit akarsz, angyal.

Régi háborús sanzont énekelt, aztán kéretlenül még egy románcot az udvari bolondról, aki meglesi a bársonybőrű királynét a tóban s a kegyetlen hölgy kiszúratja érte mind a két szemét.

Sári pilláján két nagy sós csepp ragyogott már a refrénnél:

Óh, asszonyom, hadd öntözöm meg

Forró könnyel lábad nyomát,

Csak egyszer lássam életemben

Királyi tested bársonyát...

A cseléd nyitott be, s lábujjhegyen lépkedett az asztalig. Leszedte a térítőt, az énekre figyelve s szétbontogatta a vasalásszagú ünnepi abroszt.

— Gyönyörű volt! — bólogatott a segédtiszt. — Gyönyörű... Hogy is? És dörmögő hangon próbálgatta: „Óh, asszonyom, hadd öntözöm meg...”

Sárira pislogott, s a lány elpirult.

Csörömpöltek a tányérok, a hangulatot szétzavarta az ebéd profán előkészülete. A két lány segített a terítésnél, aztán leültek, s a szobát megtöltötte a húsleves illata. Ünnepélyesen kanalaztak, kicsit merev derékkal ülve a kényelmetlen nádfonatú széken.

Vince Dalma mellé került.

Lopva nézegette a lányt, keskeny kezét, amelyen töredezettek voltak a körmök. Úgy látszik, otthon dolgozik, — állapította meg és ez tetszett neki. Nem használt kölnit, üde szappan és tiszta bőr-illata volt.

Ittak, a tányérváltásnál már beszélgettek is, félmondatokat váltottak, mert közben részt kellett venni az általános társalgásban, amely a jó húsleves főzésének titka körül forgott. A segédtiszt dicsérte a tiszteletes asszony szakácsművészetét és megesküdött, hogy életében a legjobb leveseket az ő asztalánál ette.

A házigazda szorgalmasan töltött, a cseléd háromszor is körülhordta a tálat a piros kacsasülttel. Az arcok kitüzesedtek, egyre többet nevettek, hangos beszédük megtöltötte a szobát. Az öreg tiszteletes régi történetekbe kezdett abból az időből, amikor még jeles ünnepeken legációba járt Patakról, s minden történet végén nagyokat kacagott. Huncutul törölgette kétfelé a bajuszát és megígérte Vincének, hogy egyszer, ha majd „nem lesz zsindely a háztetőn”, elmond egy igen különös históriát is.

A cseléd újratöltötte a borosüveget, már éppen harmadszor és friss szódát is hozott.

Még asztalnál ültek, mikor nagy lármával megérkeztek a jegyzőék. A sovány férfi szinte elveszett a gránátos-termetű asszony mellett. Mögöttük kínos eleganciával öltözött fiatalember lépkedett.

— Vendéget hozott a vendég! — csókolta arcon kétfelől a madárarcú tiszteletes asszonyt Bálintné.

— Jól tetted, szívem... Hogy van Pista, de régen láttuk?

A keszeg ifjú bemutatkozott Dalmának és Vincének.

— Tanító Felszegen, kollégája... — súgta Sári. — Csuda csinos, mi?

A segédtiszt vetélytársat szimatolt benne, mert mogorván szorította meg a tenyerét és elfordult tőle.

— Jönnek Láposék is nemsokára — sürgölődött a háziasszony —, megígérték, hogy átaljönnek ebéd után.

Üvegtányérkákat rakosgatott ki a tálalóra és nekiállt tortát vágni.

— Jaj, dehogy eszünk, szívem, hiszen most keltünk fel az ebéd mellől — tiltakozott a jegyzőné.

— Muszáj megkóstolni, igazán jól sikerült!

Csipegették a csokoládémázzal bevont süteményt, vettek kétszer, háromszor is, mindig nagy tiltakozások és heves kínálgatások után.

A jegyző félrehúzódott a tiszteletessel az asztal sarkára, a két asszony kézimunkára hajolt, a fiatalok pedig a dívánra ültek és sűrű füstöt eregettek a cigarettából. Vincét unszolták, hogy beszéljen a pesti életről, az Angolparkról, s a dunaparti korzóról, ahol az a sok szép fővárosi dáma sétál. Kikérdezték: járt-e a Hungáriában, ahol Magyari Imre muzsikál, s ő felelgetett hűségesen mindenre.

Mire Láposék megérkeztek, már otthonos és meleg hangulat uralkodott.

— Nézze — súgta Dalma Vincének —, ez a néni is odaillenék a Duna-korzóra, olyan elegáns.

Kihízott kék kosztüm volt az asszonyon, nyakában hatalmas vörös róka s fején valami fantasztikus kalap, tollakkal és hátul lecsüngő fátyollal.

Általános csókolózás és nevetgélő ölelkezés kezdődött, aztán helyet szorítottak az újonnan jötteknek.

A tiszteletes kinyitotta az iroda ajtaját és kacsingatva hívta át a jegyzőt, meg Lápost.

— Ne zavarjuk a fiatalokat — mondta.

Megragadta a borosüveget, a többiek is fogták poharukat és áthurcolkodtak. Néhány perc múlva áthallatszott az ebédlőbe Lápos hangja:

— Abszolút! Család, összes adu!

— Estig ki nem jönnek... — suttogott Sári.

Zsúrasztalt gurított a díván elé, rárakta a süteményes tálat, a diópálinkát, meg a borlikőrt, s a segédtiszttel odacipelt két bőrkarosszéket is. Kényelmesen elhelyezkedtek és akkor kérlelni kezdte Dalmát:

— Gyönyörűm, zongorázz még nekünk!

— Hallgatókat játsszék! Hallgatókat, Dalmácska! — segített a gazdász.

Az asszonyok nem tudtak beszélgetni a zenétől, felkerekedtek és indultak a hálószobába. A jegyzőné egy pillanatig habozott, aztán kijelentette:

— Én maradok a gyerekekkel. Legalább vigyázok, hogy illedelmesen viselkedjenek.

Közéjük telepedett a dívánra, Sári a háta mögött fintort vágott, mindnyájan nevettek, a jegyzőné is.

Lápos haragos arccal kukkantott ki az irodából, s becsukta az ajtót.

— No, végre egyedül vagyunk!

Sári felkuporodott a dívánra, maga alá húzta a lábát és odadőlt a segédtiszt vállához, aki halkan énekelt a zongoraszó mellé. Később a jegyzőné öccse is belekapott a nótába vékony tenorján.

— Társasjátékot kéne játszani, gyerekek! — ajánlotta a jegyzőné.

Dalma abbahagyta a muzsikálást s olyan komolyan, mintha életbevágó elhatározásról volna szó, vitatkozni kezdtek, hogy mit játszanak.

— Fekete-fehér, igen-nemet! — ajánlotta Dalma.

Vincének kellett kérdeznie.

A zálogok csodálatosan gyorsan gyűltek, mindenki elvétette a feleleteket, a többiek diadalmas nevetésétől kísérve kirakta zsebéből a büntetést s tarka holmik: ceruzák, órák, gyűrűk, női zsebkendők, fésűk, hajcsatok gyűltek Vince kalapjában.

A segédtisztet választották meg bírónak, mikor már végképp kifogytak a zálognak valóból, s a nagydarab férfi lelkesen borult arcra a dívánpárnák közé, hogy ne lássa: kinek a holmija van Vince kezében. A „büntetések” nem voltak nagyon változatosak, — főként csókolóznia kellett minden zálogtulajdonosnak, vagy a bíróval, vagy a kérdezővel. A két lány arca kipirult, láthatóan jól esett nekik a kerítő játék. Szemük ragyogott, szájuk nedvesen nyílt ki, s még a jegyzőné is nekihevült.

Dalma karneolos gyűrűjét csak úgy kaphatta vissza, ha Vincével kivonul a sötét előszobába és csókolózik, míg odabent százig számolnak.

— Gyerünk! — ugrott fel lelkesen. — De a számolás csak attól érvényes, mikor már betettük az ajtót.

— Nem, nem! — rázta fejét a lány, egy csepp komoly tiltakozással a hangjában. — Ilyen szigorú büntetést senki se kapott. Még hogy százig!... És a sötétben odakint... Hogyisne!

— Akkor nincs gyűrű — s Vince már indult is az ajtó felé. — Tessék, fellebbezni nem lehet.

Sári elkomolyodott.

— Igazán, Dali, ne legyél utálatos. Látod, én is kimentem a folyosóra Sanyival.

— Az más... A folyosó, az más...

— De az előszobán keresztül mentünk mi is.

— Csakhogy nektek nem kellett ott csókolóznotok, haszontalan.

Sári arcát pirosan elöntötte a vér.

— Menj csak! — anyáskodott a jegyzőné is.

— Nincs abban semmi.

Huncutul nevetett, mint akit csiklandoznak és apró szeme nedvesen csillogott.

Felkelt és tétován indult az ajtó felé, de mielőtt a küszöbön átlépett volna, segítséget kérőn visszapillantott.

— Százig?

— Százig! — felelték kórusban.

Az előszobában jótékony homály volt. A folyosóra vezető ajtó felett egy keskeny résben szürkére mocskolódott ablakdarabon derengett csak be valami fény, éppen annyi, hogy halványan látszott a fali fogas, meg egy öreg szekrény.

Vince szédülő fejjel állott a fogas mellett. Nézte a lányt, aki egészen közel került hozzá a szűk odúban. Érezte a leheletét, a testéből kiáradó meleget s látta, hogy nyakán lüktet az ér. Száját összeszorította és furcsa kis mosoly lebegett rajta.

— Ne... jó? — suttogta.

Félig tréfásan, félig komolyan tiltakozott:

— Muszáj!

Hangja rekedt volt, torka kiszáradt. A játék alatt néhányszor már meg kellett csókolnia hűvös, kemény, összeszorított száját, s az ajkak édesen fanyar izét most egyszerre tisztán érezte. Közelebb lépett hozzá, arca a hajához ért és keze a lány válla után nyúlt, hogy magához ölelje.

— Ne... igazán ne...

Nem a játék ellen való tiltakozás volt ez már, sokkal több, — szinte rémület. Közömbös ember csókja miatt eshet ennyire kétségbe? — futott át Vincén a gondolat. S hát aztán? A játék jogot ad hozzá, viccesen kell csinálni, ne törődj vele...

Magához vonta, majdnem erőszakosan, s felemelte a mellére buktatott, védekező fejét. Tenyerével szorította az állát és a száját kereste.

Dalma sírósan nézett, könnyel telt el a szeme.

— Goromba... — sziszegte, hogy Vince nem engedte el. — Iga...

A szót elnémította a forró száj, a fiúé.

Szédült, vékony ujjai megmarkolták Vince karját, nekifeszült két könyöke a mellének, de nem bírt szabadulni.

— Drága... — dadogta, — bizony Isten szeretem...

— Utálatos...

— Nem, hiszen...

Az ajtó kinyílt, keskeny fénypászma világított be a homályba s éppen rájuk esett, mint a színpadon az ölelkező hősökre a reflektor világa.

Sári nézett ki és tele szájjal nevetett.

— Jól van, nagyon szorgalmasak voltak!... Tessék abbahagyni.

— Én igazán nem — mentegetőzött hevesen Dalma.

— Csak semmi beszéd!

Vérvörös arccal ment vissza a szobába, de Vince is fülig pirult. Minden szem őket nézte, a jegyzőné cinkosan bólogatott rá, a segédtiszt kacsintott s a keszeg kolléga is megszólalt:

— Irigylésre méltó ember vagy, barátom. Én legfeljebb a nővéremmel csókolózhattam eddig, abban pedig kevesebb az élvezet.

A jegyzőné sikítva esett neki és a haját cibálta. Nevetve védekezett, de mire megszabadult a rokoni kezek közül, gondos frizurája tönkrement.

Ittak, változatosság kedvéért most Vince zongorázott és kellemes bariton hangján énekelt hozzá. Sári összebújt a segédtiszttel, Dalma pedig a díván sarkába húzódva, néha lopva rápillantott a fiúra.

Sötét volt már, mikor Lápos kijött az irodából.

— Hát ti, mit csináltok? — tapogatózott az asztal felé. — Persze, lámpát gyújtani sajnáltok, mert drága a petróleum, igaz-e?

— Sose irigykedjék! — csípett feléje a jegyzőné.

— Maga is szívesen ülne még a sötétben, ha lehetne.

— Nem mondom... Hol az én párom? Tán ő is maguk közt bujkál valami gavallérral?

A tiszteletesné előkerült az igazgató feleségével, s általános búcsúzkodás kezdődött.

— Meddig marad minálunk? — kérdezte Vince, s nem engedte el Dalma kezét. — Remélem, látom még...

— Holnap hazamegyek.

— Kár...

Szemébe nézett és suttogva folytatta:

— Nem haragszik rám, úgy-e?

— Én? Deehogy...

— Akkor jó.

Sári közéjük robbant.

— Ne suttogjanak a hátam mögött! Még elcsavarja a barátnőm fejét, nézze meg az ember.

Megint elpirult s hevesen kiszakította kezét Vince tenyeréből.

Megvárta, míg a többiek elmennek, aztán ő is kiballagott az udvarra. Lassan permetélt az eső, de meleg déli szél fújt s hallotta, hogy a fekete égen, magasan vadlúd kiáltoz.

Fütyörészve ment az út közepén hazafelé és azt érezte, hogy nem veszett kárba a mai napja. A gróf és a bérlet ugyan eszébe se jutott dél óta, ezt egy kicsit szégyellte s csodálkozott is rajta. Hát ennyire elbír tölteni valakit egy csók az előszobában, egy vadidegen lánnyal, akit most látott először?

S egy sötét, meleg hang így kiénekelheti egy férfiből a célokat, amelyekért érdemes és tán egyedül érdemes élni?