XIX. FEJEZET.

 

Az ima

 

Ezen műnek érdeme. — A legrövidebb ima is nagyon hasznos a megholtaknak. — Azon kellékek, melyekkel az imának bírnia kell, hogy hatásos legyen; az állhatatosság buzgóság és a kegyelem állapota. — A szentek példái. Különféle imák, melyeket haszonnal lehet a megholtakra alkalmazni. — A halottak zsolozsmája. — A keresztút. — Az olvasó. — A harmadik, hetedik és harminczadik napi mise. — Évforduló napi misék. — Szent kilenczedek. — A tisztítóhelybeli lelkek hónapja.

 

 

A harmadik eszköz, melylyel a tisztítóhelybeli lelkeken segíthetünk: az ima; ez a mű a legkönnyebb s leginkább tehetségében áll mindenkinek. Lehet, hogy talán buzgóságtok fogyatékossága, talán természeti gyengeségtek gátol abban, hogy a megholtak javára böjtöljetek s önsanyargatást gyakoroljatok, de mit hozhattok fel okul arra, hogy érettük ne imádkozhatnátok? Azt mondjátok: nincs időtök? Hiszen arra, hogy a megholtak szenvedéseit enyhítsétek, nem szükséges egész napokat és éjedet imában tölteni; a legrövidebb ima, ha a megkívánt kellékkel el van látva, elegendő ezen szerencsétleneknek — ha nem is kiszabadulásukra, de legalább — enyhülésükre, egy szívből jövő sóhaj, ajkainknak egy felsóhajtása is elég s azonnal enyhülés, világosság és béke száll le a szomorú börtönökbe.

Egy szent püspök látott egyszer álmában egy gyermeket, ki egy ezüst kötélre kötött arany horoggal egy nőt húzott ki egy kút mélyéről. Felébredvén kitekintett az ablakon s a közeli temetőben ugyanazon gyermeket látta egy még friss sírhanton térdepelni. «Mit csinálsz, kis barátom?» — «Uram! — felelé a gyermek — egy Miatyánkot s a «Könyörülj Isteneim»-et imádkozom el anyám lelkeért, ki itt van eltemetve.» — Isten így adta tudtára az ő szolgájának, hogy e kis gyermeknek ezen egyszerű imája kieszközlé ezen léleknek szabadulását s hogy az arany horog jelenti a Miatyánkot s az ezüst fonál a Misererét.[186]

Trithemius évkönyvei nyomán ugyanazon író beszéli el, hogy egy jó lelkű szerzetesnek szokása volt, valahányszor a temetőben járt, e megholtakért elmondani: «Adj Uram! a megholtaknak örök nyugodalmat.» Ez nagyon rövid kis ima s emberileg ítélve, nem gondolnók, hogy nagy haszon származhatnék abból. De úgy látszik, hogy a tisztítóhelybeli lelkek nem ezen nézetben vannak. Egy napon, midőn ezen jó szerzetes egyéb gondolatokba merülve, átment a temetőn a nélkül, hogy ezen szokásos imáját elmondotta volna, több megholt látható alakban kijött a sírból s a zsoltárosnak ezen szavait ismételték folytonosan: et non dixerunt, qui praeteribant: benedictio Domini super vos: és a kik elhaladtak mellettünk, nem mondák, hogy az Úr áldása legyen rajtunk. E szavakra a szerzetes feledékenysége miatt zavarba jővén, midőn hallá, hogy a zsoltáros e szavait mondják a halottak, mondá nekik: benedicimus vobis in nomine Domini; megáldlak titeket az Úr nevében. Ezen egyszerű imaszerű szavak után a megholtak visszatértek sírjaikba; e kis ima által megenyhültek.[187]

A következő eset mutatja, hogy mennyit ér Isten előtt a legrövidebb ima is s mennyivel felülmúlja ennek értéke a földnek minden kincsét.

Egy fiatalember elveszté atyját. Hathatósan előmozdítani akarván a kedves lélek enyhülését, az oda nem messze fekvő karthausi zárdába ment, nagy összeg ezüstpénzt vitt, kérvén a szerzeteseket, hogy imádkozzanak kedves halottjáért. A szerzetesek azonnal a karba siettek s az összes szerzetesek énekelték: nyugodjék békében; requiescat in pace. A főnök felelé: amen s a szerzetesek visszatértek szobáikba.

Ez valóban elég kevés volt, gondolá magában a fiatalember. Ah! hogyan, ily jelentékeny összegért csak egy egyszerű: Requiescat in pace? Atyámért nem fognak többet imádkozni? Szerényen a főnökhöz ment, tiszteletteljesen előterjeszté e feletti csodálkozását.

A főnök Isten előtt igen kedves s a természetfeletti dolgokban jártas férfiú volt.

— «Kedves gyermekem! ön tehát azt hiszi, hogy a mennyit adott a kolostornak, annyiért az ajánlott lelkekért többet kellett volna imádkoznunk? Ön kétségtelenül azon véleményben van, hogy mi még adósai vagyunk.» — «Atyám! megvallom, igen!»

— «Ah! jól van Várakozzék egy pillanatig s tüstént be fogja ismerni tévedését.»

Rögtön meghagyta szerzeteseinek, hogy mindenikük írja fel egy-egy papírszeletkére: «Requiescat in pace». Azután mérleget hozatott elő, a mérleg egyik serpenyőjébe a felajánlott összeget, a másikba e kis papírszeleteket tette. Ah! csoda! a mérleg azon csészéje, melyben az ezüst pénz volt, felemelkedett, mintha csupa szalmával lett volna megrakva, a másik csésze láthatólag leszállott a papírszeletek súlya alatt, melyekre a szerzetesek imája volt felírva.

Az ifjú egészen megzavarodva, bocsánatot kért a főnöktől kicsinyhitűségeért s az ifjú rendelete folytán e csoda emlékére atyjának sírjára egy széles kőlapot helyeztek, melyre ezen egyszerű szavakat vésték: «Requiescat in pace».[188]

A Jézus-társaságiak egyik főnöke, ki tudomással bírt ezen eseményekről, ezen esetet felhasználta arra, hogy egy hitetlent meggyőzzön, ki vonakodott elhinni az imának hathatós voltát.

Egy velenczei gazdag úr ugyanis tekintélyes összeget küldött aranyakban Montorfano atyának, a jezsuiták főnökének, hogy ünnepélyes gyászmisét tartsanak családjának megholt tagjaiért.

A jó atya a zárdai szegénységéhez képest mindent a legillendőbb módon elvégeztetett, de sokkal egyszerűbben, mint a világi jótevő óhajtotta.

Emiatt ez elégedetlen lévén, követet küldött a zárdába, ki panaszt emeljen a szerzetesek takarékoskodása miatt.

Montorfano atya visszaemlékezvén a jó karthausi atya esetére, nem vesztegetvén arra az időt, hogy e földi gondolkozású embernek az ima becsét bizonyítgassa, karon fogva a küldöttet, szobájába vezette.

Itt felírta egy papírlapra a «De profundis», «A mélységből kiáltok fel...» kezdetű zsoltárt s aztán egyik szerzetessel mérleget hozatván elő, annak egyik csészéjére tette e papírlapot, a másikra a kapott összeget. Isten megjutalmazta szolgájának hitét, mert megújult az előbbi csoda; az aranynyal telt csésze volt könnyebb. És újból kísérletet tettek, megcserélvén a mérleg serpenyőin a papírszeletet és az aranyat. Az eredmény ugyanaz maradt. E világi gondolkozású ember ebből megértette, hogy mily természetfeletti értéke van a legrövidebb imának is s nem panaszkodott többé. Ezen esemény emlékére egy képet festetett, mely ezen jelenetet ábrázolta.[189]

Ezen példák mutatják az imának természetfeletti értékét s annak hathatós voltát a megholtak enyhülésére; de mikor egy léleknek teljes kiszabadulásáról van szó, akkor tévednénk, ha azt gondolnók, hogy az ily olcsó áron eszközölhető.

Az, a mit a tisztítóhely tartamáról elmondottam, mutatja, hogy Isten ennél sokkal nagyobb váltságdíjat kíván a lélekért. Bellarmin mondja: «Ha csak különös kinyilatkoztatást nem nyertünk, nem szabad megszűnnünk egy lélekért imádkozni s nem kell könnyedén azt hinnünk, hogy az már kiszabadult a tisztítóhelyről.»

Az állhatatosság az első kellék, melylyel bírnia kell a holtakért való imának, ha valóban el akarjuk érni czélunkat, azaz, ha őket ki akarjuk szabadítani.

Ezt láthatjuk Avellinói szent András példájából. Ő sokat imádkozott a megholtakért, kik imáiba voltak ajánlva s mindaddig nem hagyott fel az érettük való imádkozással, a míg a lelkek el nem jöttek hozzá azt megköszönni s míg így teljes biztonságba nem helyezték őt szabadulásuk felöl.

Különben természetfeletti felvilágosításokban nem szenvedett hiányt. Így midőn néha egy-egy lélekért imádkozni akart, bizonyos belső ellenszegülést, legyőzhetetlen vonakodást tapasztalt magában. Mikor a szentmisét akarta bemutatni a megholtakért s a sekrestyéből már az oltárhoz akart menni, úgy érezte mintha egy kéz visszatartóztatta volna, hogy ne menjen az oltárhoz. Ennek érintéséből megtudta, hogy azon lélekért nem szükséges többé imádkoznia. Máskor ellenben bizonyos szokatlan buzgalmat, elénk vonzalmat érzett az imához, miből azt következtette, hogy imái meghallgattattak s nem voltak eredménytelenek.[190]

Az imában való ezen állhatatossághoz kell járulnia a buzgóságnak is. Tényleg arról van szó, hogy erőszakot tegyünk az isteni igazságon, s hogy ez által megnyerjük az ő számukra azon legnagyobb kegyelmet, melyet Isten egy emberi teremtményének adhat, hogy t. i. őt színről-színre láthassák. Tudjuk, hogy az imában való langyosság és hanyagság nem eszközölhet ki ily nagy eredményt. Erre is előttünk vannak a szentek buzdító példái. Imáiknak buzgósága és elevensége lehetetlenné tették, hogy Isten azok közül valamelyiket visszautasítsa. Igaz, hogy az imáknál nem úgy áll a dolog, mint a szentségeknél, melyek ex opere operato működnek, s teljesen függetlenül a kiszolgáltatónak lelki állapotától; — itt a mennyit ér Isten előtt az imádkozó, annyit ér imája is, ezért nyerünk Istentől oly keveset mi, míg a szentek — mint a többi közt Jákob, ki. még viaskodott is az Úr angyalával, — Istennel szemben erőszakosak voltak, hogy tőle kicsikarják áldásait.

«Leányom! — monda egyszer az Úr szent Lutgardának — nem tudok ellenállni kérelmeidnek. légy nyugodt, a lélek, a kiért imádkozol, legközelebb ki fog szabadulni szenvedéseiből.»[191]

Hogy a megholtakért Istenhez intézett imáink meghallgattassanak, a harmadik elengedhetetlen kellék az, hogy: a kegyelem állapotában legyünk, midőn azokat végezzük.

Ez magától értetődik, mert az, ki halálos bűne miatt Istennek ellensége, hogyan lehetne kedves közbenjáró az isteni igazságnál a tisztítóhelybeli lelkekért? Scimus quia peccatores Deus non audit; tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket. Ez az örök Bölcsesség jóslata; ezt igazolja a józan ész is.

Lássuk már most, melyek azon imák, melyeket a legnagyobb haszonnal végezhetünk a megholtak javára? Most mellőzöm a legjelesebb imádságot: a szentmise-áldozatot, s azon imákat, melyekhez búcsúk vannak kötve. Ezt a kettőt nagy fontosságuknál fogva, külön fogom tárgyalni. Ezek előrebocsátása után a lelki élet nagy mesterével, Faber atyával azt mondom, hogy az egyház által helybenhagyott összes imaformák közül, melyek minden imakönyvben feltalálhatók, válaszszátok azokat, melyek iránt legtöbb vonzalmat éreznek lelkeitek. Ki-ki tetszését követheti az imák megválasztásában, mert lehet, hogy egy ájtatossági gyakorlat, mely egy lélekre kitűnő, a másikra semmi értékkel sem bír; a lényeges nem az, hogy ezt vagy azt tegyük, hanem, hogy valamit mégis tegyünk e szegény lelkekért. Lássuk a legkiválóbb ájtatossági gyakorlatokat, melyek közül ki-ki végezheti a megholtak javára bármelyiket; ezek közül ki-ki választhat tetszése szerint.

Első helyre teszem az egyház imáját: a megholtak zsolozsmáját. Tudom, hogy ez az ájtatosság nem foglal többé helyet ájtatossági gyakorlataink közt, de anélkül, hogy a többi imák érdeméből valamit levonni akarnék, hiszem, hogy azok közül egy sincs, mely ezzel felérne, mert ez az egyház imája, ez a mi közös anyánknak könyörgése szerencsétlen gyermekeiért. Tehát hihető, hogy az egyház nevében végzett ezen ima minden más imánál hathatósabb arra, hogy Isten szívét megindítsa.

Az oltáriszentségről nevezett Franciska anya, daczára hivatalával járó számos elfoglaltatásának, minden ünnepnapon elimádkozta a halottak zsolozsmáját, mert ezen napokon kissé több időt szentelhetett az imádságnak.

Lássuk erre vonatkozólag mit beszél el szent Terézia önéletleírásában. «Egyik halottak napján este egy templomba mentem, hogy ott elimádkozzam a megholtak zsolozsmáját. Ekkor egy rettenetes szörnyeteget láttam megjelenni, mely könyvemre ült, úgy, hogy sem könyvemből olvasni, sem imádkozni nem tudtam tőle. Védekeztem; háromszor keresztet vetvén reá, a gonosz lélek háromszor visszavonult tőlem, de alig kezdettem a zsoltárokat imádkozni, újra visszajött hozzám, hogy háborgasson. Nem tudtam őt másképp elűzni s magamat tőle megszabadítani, csak az által, hogy a könyvet szentelt vízzel meghintettem, melyből ő reá is esett néhány csepp. Ah! akkor hanyatt-homlok rohant el tőlem s hagyott imádkozni.»

«Alig végeztem el ezen imát, a tisztítóhelyről sok lelket láttam előjönni, kik ott csupán ezen kis imára várakoztak még. Ezért akarta a féltékeny ördög ezen imámat megakadályozni.»[192] Ebből látható, hogy ezen egyházi ima mily hasznos a megholtaknak s hogy az ördög mennyire fél attól.

Ugyanily első rangú imák közé sorozhatjuk a zsoltárok imádkozását, mely azelőtt nagyon is általános volt a keresztény nép körében, de a mi napjainkban nagy ritkaság lett.

Mindamellett, még több szerzetesrendben feltaláljuk ezt, melyek híven megőrizték az ősi hagyományos szokásokat. A középkorban IV. Ottó-császár, ki a németországi szerzetesrendeknek nagy jótevője volt, halála után megjelent egyik nagynénjének, hogy tudassa vele, hogy daczára jó cselekedeteinek, daczára szent hírnevének, melyben meghalt, mégis kegyetlenül szenved a tisztítóhelyen. Kérte, hogy tudassa ezt azon kolostorokkal, melyek egykor bőkezűségét érezték s kérje fel azon szerzeteseket, hogy sokszor imádkozzák el érette a zsoltárokat, mert, tevé hozzá: «Ezen módon kell megtisztulnom; az isteni igazság azt akarja, hogy azon szerzetesrendek által szabadíttassam ki, melyekkel jót tettem.»

A különböző kolostorok értesülvén jótevőjüknek óhajtásáról, siettek kérését teljesíteni s néhány nap múlva a megholt újra megjelent, de egészen körülsugározva mennyei fényességtől. Kiengesztelődése véget ért s igya sok zsoltár imádkozása lett szabadulásának eszköze.[193]

Ha a zsoltárok imádkozásától azok hosszadalmassága miatt visszariadtak, van egy más, ennél rövidebb ájtatossági gyakorlat s ez: a hét bűnbánati zsoltár imádkozása. Isten gyakran csodákkal bizonyította, hogy mily kedves előtte ezen ájtatosság.

Egy Bristano nevű szent püspöknek az a szokása volt, hogy éjjelenként felkelvén, a temetőbe ment s ott e hét bűnbánati zsoltárt imádkozta a megholtak sírja felett. A történeti feljegyzések beszélik, hogy egy ily alkalommal, midőn az egyes zsoltárokat befejező «Requiescat in pace» szavakat monda, a föld méhéből sok hang felelé: «Amen.»[194] Szent Bernátnak, midőn Citeaux-ban még újoncz volt, azon szent szokása volt, hogy minden este szintén elimádkozta e hét bűnbánati zsoltárt anyjának lelki nyugalmáért. Egy este vagy restségből, vagy lelki feledékenységből elmulasztá e buzgó ájtatosságát. De az apát szent István, ki Isten előtt kedves ember volt, kinyilatkoztatásából megtudta a mulasztást, melyben kedves tanítványa hibásnak találtatott s őt reggel magához hívatván, mondá: «Testvér! miért hagytad el tegnap bűnbánati zsoltáraid imádkozását, vagy kit bíztál meg ezzel?» — Szent Bernát mivel ő senkinek sem mondta el, hogy ezen ájtatossági gyakorlatot szokta végezni, meg volt lepetve, midőn látta, hogy az apát nem csak ezt, de még mulasztását is tudja s térdre esvén, megígéré, hogy ezentúl híven fogja azt teljesíteni. Ebből megtudta, hogy mily kedves Isten előtt ezen imádság.[195]

Végül ugyanezen czélra, találok Corneille János Jézus-társasági atyának élettörténetében egy még rövidebb és még könnyebb ájtatosságot s ez a «De profundis» zsoltár imádkozása. Valahányszor ezen atya kezeit mosta, a «De profundis»-t imádkozta, kérvén Istent, hogy a purgatóriumi lelkeket tisztítsa meg vétkeik szennyétől. Számos látomás bizonyította, hogy ez az egyszerű ima nagyon hasznos a megholtaknak.

A megholtakra nagyon becses másik ájtatosság: a keresztút; egyrészt a hozzá kötött számos búcsúk miatt, másrészt mert magában véve is különösen jeles imádság, miután lényegileg a Jézus szenvedései feletti elmélkedésből ál. Hogy e visszaemlékezés a Kálvária nagy áldozatára, mely minden bűnös számára a megváltásnak nélkülözhetetlen eszköze s hogy a tisztítóhelybeli lelkekre aláfolyó isteni vér mily hathatós arra, hogy a lelkeket megtisztítsa bűnfoltjaiknak maradványaitól, — azt nem vonhatja kétségbe senki, a kinek hite van.

Lássuk, mit olvasunk ezen becses ájtatosságra vonatkozólag tisztelendő Antigna Mária élettörténetében Hosszú időn keresztül naponta el szokta végezni volt a keresztúti ájtatosságot a megholtak enyhülésére. Később alább szállt előbbi buzgalma s végre bizonyos idő múlva nem is végezte ezen ájtatosságot. A mi Urunk, kinek nagy tervei voltak ezen lélekkel s ki a tisztítóhelybeli lelkek javára a szeretet áldozatát akarta vele végrehajtatni, tudta a módját, hogyan figyelmeztesse őt elhanyagolt kötelességére. Ugyanazon zárdának: egy megholt szerzetesnője, halála után bizonyos idő múlva megjelent neki. «Testvér — monda, sóhajtva a lélek — miért nem végzed a keresztutat érettem és más szenvedő lelkekért, mint azelőtt szoktad volt?» Ugyanezen pillanatban a lelkek édes Üdvözítője is megjelent komoly arczczal s mondá: «Nagyon haragszom — leányom! — hanyagságodért. Tudd meg, hogy a keresztúti ájtatosság nagyon hasznos a lelkeknek, azért engedtem meg ezen léleknek, hogy hozzád jöjjön a saját s a többiek nevében, hogy arra felkérjen tégedet. Ez egy fontos jelentőségű ájtatosság. Mivel azelőtt pontosan végezted azt, azért engedtem meg azon kegyelmet, hogy érintkezhettél a megholtakkal s azon hálás lelkek nem is szűnnek meg éretted imádkozni s igazságom ítélőszékénél védeni a te ügyedet. Ismertesd meg testvéreiddel is, hogy mi kincs rejlik ez ájtatosságban s mondd meg nekik, hogy bőven merítsenek abból a maguk s a megholtak részére.»

Nagy haszonnal lehet imádkozni a rózsafüzért, vagyis olvasót is a megholtak enyhülésére A tisztítóhelybeli lelkek jól tudják ennek hathatósságát. Az oltáriszentségről nevezett Franciska anyának életleírásában olvassuk, hogy naponta imádkozta a rózsafüzért a megholtak lelkeinek kiszabadulására s a «Gloria Patri» helyett minden tizedet ezen szavakkal fejezett be: Requiescant in pace. A szent olvasót az ő alamizsnájának nevezte el s tényleg ez volt az, a mi neki lehetővé tette, hogy oly gazdag lelki segélyt adhatott a tisztítóhelybeli lelkeknek. A lelkek gyakori látogatásainak alkalmával, melyeket nála tettek, kezeiben megfogták olvasóját, tisztelettel csókolták azt, mint üdvösségük eszközét.

A tisztítóhelybeli lelkek javának egy másik buzgó előmozdítója Nieremberg József, kiről már többször beszéltem, szintén ezen szándékra naponta el szokta imádkozni az olvasót. Volt neki egy búcsúkkal megáldott olvasója. Ezt elvesztvén, nagyon szomorkodott, hogy e szegény lelkek javát már nem mozdíthatta elő oly hathatósan olvasója nélkül. Egy este — jobbat nem tehetvén — az ő jó szándékát ajánlá fel a mi Urunknak; ekkor szobájának mennyezetén különös recsegést hallott s ugyanakkor lábaihoz látta esni olvasóját azon érmekkel együtt, melyek hozzá voltak kötve. Nem kételkedett a felett, hogy a tisztítóhelybeli lelkek adták azt vissza ő neki, hogy így serkentsék őt arra, hogy tovább is folytassa eddigi ájtatosságát, mely nekik oly hasznos volt.[196]

Máshol beszéltem azon fiatal leányról, ki a halálos bűn állapotában halt meg s kit szent Domonkos feltámasztott. Most ismét felemlítem ezt a rózsafüzér ájtatosságra vonatkozólag, mert társnőinek ezen imái voltak azok, a mik kieszközlék számára, hogy tizenöt nap múlva kiszabadult a tisztítóhelyről. Vétkei miatt hét évre volt a tisztítóhelyre ítélve. Ebből meggyőződhetünk ezen ájtatosság hathatósságáról. Ezen boldogult lélek, midőn kiszabadítását megköszönni a szent előtt megjelent, köszönő szavaihoz még hozzátette, hogy a többi purgatóriumi lelkek követeként is jött, hogy kérje, hogy a szent hirdesse mindenütt s ismertesse meg az egész világgal a rózsafüzér ájtatosságot; s hogy a társulati tagok is ajándékozzák e szegény lelkeknek azon búcsúkat és lelki hasznokat, melyeket ezen ájtatosság által nyernek. Ez által a társulati testvérek mit sem fognak veszíteni, mert az általuk kiszabadított lelkek viszont imádkozni fognak jótevőikért, mikor ők már meg lesznek koronázva. Az angyalok is örvendenek ezen ájtatosságon s a mennyország királynéja is kijelenté, hogy anyja lesz mindazoknak, kik ezen imát végzik.[197]

Nincs semmi mi ennél bátorítóbban lelkesítené a híveket arra, hogy a rózsafüzért vagy olvasót a megholtak javára imádkozzák.

Ezért több szerzetesrendben, különösen Szt. Sulpice zárdáiban szokásban van a szent olvasó napi imádkozását egy hatodik tizeddel megtoldani. Ezen hatodik tizedet a megholtakért imádkozzák s a végén a «De profundis»-sal fejezik be, hogy annak haszna a megholtakra alkalmaztassák.

Bár Istennek örökkévalóságában minden nap egyforma, mindazonáltal bizonyos titkos okoknál fogva, melyek az emberi ész előtt elrejtvék, az egyház, mint Isten akaratának megbízott tolmácsolója, némely napokat különösen fenntartott, hogy különösen azokon végeztessenek a megholtakért való imádságok, ily napok a halál utáni harmadik, hetedik, harminczadik s az évfordulati nap. Ezen napokon a liturgia különös imádságokat ír elő s nagyobb szabadságot enged a gyászmisék végzésére. Ez által felhív bennünket, hogy e napokon különösen imádkozzunk azokért, kiket elvesztettünk.

Láttuk már előbb, hogy a benedek-rendieknél s több szerzetesrendben a halált követő harmincz napot arra szentelik, hogy a megholtakért imádkozzanak s alamizsnát oszszanak. Ezen szokás Nagy szt. Gergely idejére vezethető vissza, ki azt egy látomása alapján hozta szokásba, melyről később fogok beszélni.

Szintén kiváló s az egyház állal helybenhagyott ájtatosság még: a szent kilenczed végzése a tisztítóhelybeli lelkek javára. — Tudva van, hogy a Pistojában tartott jansenista-zsinat atyáinknak mindezen jámbor szokásait a babonák közé sorolta, melyektől megtisztítani akarta az egyházat. Abból, hogy VI. Pius nyíltan kárhoztatta a zsinatot, megtudjuk, hogy mi az egyház véleménye. Kétségkívül minden nap jó az imádkozásra; és igaz, hogy óvni kell magunkat a babonától, — de még nagyobb gonddal kell arra vigyáznunk, nehogy azt, amit az egyház helyesel, kárhoztassuk azon ürügy alatt, hogy annak okait eszünkkel be nem látjuk. Ne legyünk okosabbak, mint a mi anyánk: az egyház.

A buzgó lelkek sok helyen a hétnek egyes napjait, rendszerint a hétfőt és pénteket szokták a megholtakérti imádságnak szentelni úgy, hogy reggel e szándékkal a szentmisén részt vesznek, este pedig a rózsafüzért imádkozzák vagy a keresztutat végzik érettük.

Végre a legújabb időben, a hívek buzgalmuk sugallatát követve, mint azt a legszentebb Szűz tiszteletére teszik, úgy a megholtak felsegélésére is egy egész hónapot szentelnek: a november hónapot. Faber atya nagyon ajánlja ezen ájtatosságot s láttam, hogy sok egyházban nagyon épületesen s nagy buzgósággal meg is tártját: azt.

Ezek röviden összefoglalva azon imák, melyeket Istennek fel lehet ajánlani a szenvedő lelkek javára. Mindezek igen kiválók s tetszésünktől függ, hogy melyiket válasszuk; csak az a fő, hogy imádkozzunk a megholtakért. Ez szoros kötelességünk; — törvényes kötelességünk ez némely lelkek iránt; de szeretetbeli kötelességünk ez mindnyájuk iránt.