Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehetõ, továbbadható feltételeink elfogadása után.

Méhely Lajos: A fajtagadás hóbortja

Somogyi József:

 

MELYIK A MAGYARTALAN MAGYARSÁG?

 

Válasz Méhely Lajos „Magyartalan magyarság” c. cikkére.

 

 

A rádióban ez év febr. 26-án elhangzott „Mi a fajok szerepe a népek küzdelmében?” c. vitámat A CÉL szerkesztője lapjának márciusi számában hosszabb bírálatra méltatta. Szerinte e rádióelőadás teljesen beleilleszkedik a ma divatos és kritikátlanul szajkózott „szentistváni gondolat” poshadt légkörébe és végeredményben megállapítja, hogy „Somogyi tanár úr előadása... teljesen tudománytalan... nem hazafias”.

Lélektanilag teljes megértéssel, sőt részvéttel vagyok Méhely tanár úr tragikus lelkiállapota iránt, amikor azt kell látnia, hogy az az eszme, amiért ő egy kivételesen hosszú élet annyi küzdelmét szentelte, mindjobban háttérbe szorul. Azt is belátom, hogy egy hosszú élet annyi küzdelme után emberileg szinte lehetetlen eddigi meggyőződésének megváltoztatása. Ezért nem is az ő meggyőzésére törekszem, amire már oly sokan és oly kevés eredménnyel vállalkoztak, hanem az ő bírálatának talán még hajlékonyabb lelkű olvasói számára óhajtok egyet-mást válaszolni magam és a szentistváni gondolat igazolására. Mindjárt megjegyzem azonban, hogy az én véleményem nem a Szekfű-féle „éretlenség” kritikátlan továbbszajkózása. Tőle függetlenül, más úton jutottam hasonló meggyőződéshez, ami viszont csak erősíti a megegyező eredményt.

Méhely tanár úr szerint előadásom „minden magyar embert megbotránkoztató” volt. Ezzel szemben megemlítem, hogy a közelmúltban megtisztelő felkérésekre igen sok helyen igen népes hallgatóság előtt tartottam már hasonló tárgyú nyilvános előadásokat, amik a jelenlevők megállapítása szerint is nem felháborodást, hanem minden alkalommal igen nagy sikert és elismerést arattak. Rádióelőadásomat is megtisztelő helyről jött nyomatékos felkérésre vállaltam, az átment a megfelelő tudományos és hazafias cenzúrán és utána igen nagy számban kaptam rendkívül meleg elismeréseket szóban és levélben, a határokon innen és túlról. Egyébként maga Méhely tanár úr is panaszkodik, hogy előadásom szelleme ma divatos, sőt „már szinte a jóneveléshez tartozik”. Következetesen tehát egy kivételes kisebbség botránkozhatott meg rajta.

A CÉL szerkesztője abban a téves hiedelemben van, hogy aki a magyar faj létezését nem fogadja el, csupán ellenszenvből teszi. Ilyen ellenszenvre azonban nekem már csak azért sem lehet okom, mert meggyőződésem szerint a Méhely-féle „magyar faj” nincs, amire tehát éppúgy lehetetlen haragudnom, mint pl. az esperanto fajra vagy a boszorkányokra. További téves hiedelme i. t. bírálómnak, hogy a szentistváni gondolat hívei a „vérbeli magyarság nélkül szeretnék Magyarországot boldogítani”. Ha ilyenek kivételesen mégis akadnának, magam volnék az első, aki ilyesmi ellen a leghatározottabban tiltakoznék. De éppígy tiltakozom az ellen, ha valaki az országot egyetlen fajjal akarja boldogítani a többi, előtte ellenszenves faj nélkül. Magyarország az egész magyarságé, vagyis mindazoké, akik hűséges és áldozatkész lélekkel magyarnak vallják magukat!

Leglényegesebb tévedés azonban Méhely tanár úrnál a népnek, nemzetnek egy fajjal való azonosítása. E kettő más és más síkon mozog, ha vannak is bizonyos érintkező pontjaik. Éppen ezért a nép, a nemzet problémái nem tartoznak kizárólagosan az antropológia és a biológia illetékességi köre alá. Ezt ma már úgyszólván minden számottevő antropológus elismeri és nem talál benne semmi veszedelmeset vagy felháborítót. Sem a francia gloire-t, sem az angol önérzetet nem bántja, hogy nincs francia, illetve angol faj, sőt a német antropológusok se beszélnek német fajról és ha valaki tagadni merné, hogy pl. a szászok és a svábok faji különbségeik ellenére is egyaránt németek, ma aligha maradhatna Németországban egyetemi katedrán. Nem valószínű tehát, hogy Méhely tanár úr faj-nemzet elve akár külföldön is („nemo propheta in patria sua”) tudományos elismerésre találna, főleg nem azokban a kétségtelenül művelt országokban, ahol a tudományos vélemény szabadsága mellett a „rasszizmus” ma már a tudománytalanság prototípusa és a gúnyolódások céltáblájaként szerepel. Méhely tanár úr a magyar faj igazolásaként Winkler professzornak egy kb. 40 évvel ezelőtti munkájára hivatkozik. Ez igazolás sikeres voltának részletes bírálata helyett vele szemben hivatkozhatom viszont pl. Bartuczra, aki a budapesti egyetemen az antropológiában Méhely tanár úr utóda és aki tavaly megjelent sokszáz lapos „A magyar ember” c. könyvében és a „Mi a magyar?” c. munkában közölt dolgozatában a mai és a honfoglaló magyarságot egyaránt Eurázia igen különböző rasszelemeiből alakult tarka rasszmozaiknak tartja.

Érdekes az is, hogy i. t. bírálóm az ősi, keletbalti fajú magyarság nyakára ült, fajban és nyelvben idegen törökös törzset, valamint a honfoglaláskor is még idegen etnikai jellegű kabarokat, illetve ezek utódait tiszteletet érdemlől vérbeli magyaroknak tartja. Nem hajlandó azonban hasonló nagylelkűséget tulajdonítani azokkal szemben, akik azóta bármily hűséggel is csatlakoztak a magyarsághoz.

A keletbalti fajt pedig az antropológia bizonyára azért nevezte el így és nem magyar fajnak, mert sokkal több képviselője van a keletbalti népek, pl. az oroszok között. Tehát legalább ugyanolyan joggal mondhatnám pl. orosz fajnak is és vádolhatnám i. t. bírálómat azzal, hogy az orosz faj magyarországi egyeduralmáért küzd.

Méhely tanár úr szerint a természet nem tűri a fajkeveréket és a korcsok a tiszta fajokra mendeleznek. Különös azonban, hogy mégis úgyszólván mindig csak ilyen, a természettől meg nem tűrt korcsokkal találkozunk, nem pedig a kimendelezett tisztafajúakkal. A mendelezés vezethet az eredeti típusokhoz, ha csupán néhány öröklési tényező különbségéről van szó. De olyan rengeteg különbségnél, ami az emberfajok között fennáll, tisztafajú példányok kimendelezésének valószínűsége rendkívül csekély, gyakorlatilag lehetetlen, főleg akkor, ha a különféle keveredés állandóan tovább folyik. Viszont, ha a fajkeverékek valóban a tiszta fajokra mendeleznének, már ez is ellentmondana Méhely tanár úr másik alapelvének, a keverékek degenerálódásának. Ha az eredeti fajok visszaállnak, akkor sebaj, marad minden a régiben. A zsidóságot még oly nagynevű szerzők, mint pl. Günther vagy Lenz se tartják fajnak. I. t. bírálóm azonban, bár elismeri, hogy a zsidóság egy sereg faj keveréke, mégis fajnak tartja. Hasonló joggal mondhatunk azonban egy össze-vissza keresztezett kutyát is fajkutyának.

A CÉL szerkesztője a vérkeveredést azonosnak tartja a csírasejtek keveredésével. Az a nem éppen csekély különbség azonban mégis fennáll közöttük, hogy míg az idegen vércsoportok keveredése halált okozhat az idegen csírasejtek keveredésük után vígan tovább élnek és szaporodnak. Hogy pedig a vércsoportok mutatójából nem lehet a fajiságra következtetni, erre nézve sok neves külföldi szerző mellőzésével hivatkozom ismét Bartuczra, hivatkozom Méhely tanár úr neves tanítványára és tanársegédjére, Gáspár Jánosra, valamint egy másik kiváló tanítványára és hosszú időn át adjunktusára, Ábrahám Ambrusra.

Itt most mellőzhetőnek tartom, hogy i. t. bírálóm további ellenvetéseit sorra megcáfoljam, mivel e kérdésekkel a napokban megjelenő „A faj” c. munkámban behatóan foglalkozom. Ha pedig Méhely tanár úr továbbra is teljes tudománytalansággal vádol, vállalom tovább a docta ignorantiát , hiszen az ő minősítésével olyanok társaságába kerülök, akik miatt nem kell túlságosan szégyenkeznem.

Ami pedig a hazafiság megtagadását illeti, igen könnyű ezt a nagyágyút is visszafelé elsütni. A szentistváni gondolat ezer éven át már kiállotta a tűzpróbát. Ennek alapján iparkodunk visszaszerezni az ezeréves határokat és a néprajzi elvre hivatkozva máris visszaszereztük a Felvidék jelentékeny részét. Mit várhatunk azonban a Méhely-féle gondolattól? Méhely tanár úr a magyarságot tisztán a keletbalti fajúakra akarja redukálni, amihez legfeljebb nagylelkűen még a turáni fajúakat fogadja be. E két faj számaránya pedig a magyarságban Bartucz becslése szerint 20, illetve 25-30%, amiben azonban benne vannak a kevertfajú, tehát Méhely tanár úr szerint degenerált korcsok is. Ha ez utóbbiakat mellőzve tisztán a 100%-os, fajtiszta magyarokat fogadnánk el igazi magyaroknak, könnyen kiderülhetne, hogy magyarok egyáltalán nincsenek. Trianon a 12 milliós magyarságból 3 milliót szakított el, amire dacos, felháborodott. „Nem, nem, soha!” a feleletünk. Mit szóljunk akkor a Méhely-féle magyar írtáshoz? És mi lenne, ha Európa új rendezésénél a hatalmon levőknek — ne adja Isten — eszébe jutna, hogy a Méhely-féle gondolat szerint szabják meg a magyarság helyét a nap alatt?! És hirdeti ezt a magyarírtást Méhely tanár úr akkor, mikor körülöttünk minden nép iparkodik népiségét tágabban értelmezni, számbelileg erősíteni, amikor miniszterelnökünk is minapi híres kassai beszédjében szükségesnek látta, a magyarság tágabb, szentistváni fogalmát hangsúlyozni, amikor még A CÉL is folyton arról siránkozik, hogy kevés a magyar, nem eléggé szaporodik.

Teszi ezt Méhely tanár úr talán arra hivatkozva, hogy a háború után a „kisebbségi vezérek vállvetve marcangolták szét a magyar nemzet testét”. Ez azonban nem faji, hanem nemzeti különbség miatt történt, ami távolról sem azonos. Vajon merné-e szavatolni Méhely tanár úr, hogy egy keletbalti fajú sohase volt és nem is lesz a magyarság árulója? Avagy meri-e tagadni, hogy magyarságukért sokan szenvedtek vértanúságot olyanok is, akik távol állanak a dédelgetett „magyar fajtól”? Hiszen az aradi vértanuk többségének még a neve se volt magyar és bizonyára, nem önző érdekből tolakodtak a bitófa alá a „vérbeli” magyarok helyett, hogy meghaljanak a magyar szabadságért. Viszont a magyar szabadságot eltipró muszka seregekben akárhányan tartozhattak a keletbalti, tehát bírálóm szerint „magyar” fajhoz. És honnan veszi Méhely tanár úr az erkölcsi jogosultságot ahhoz, hogy ellenségeink kárörömére kiakolbólítsa a magyarság közösségéből olyan büszkeségeinket is, mint egy Zrínyi, egy Prohászka és a magyarság sok kiváló vezére a legfőbbektől kezdve! Ha ez az ő hazafisága, én erre továbbra is csak azt válaszolom: „Nem, nem, soha!”

Méhely tanár. úr az én álláspontomat teljesen tudománytalannak magyartalannak és nem hazafiasnak mondta. Én ezt nem mondom róla. Mások elfogulatlan ítéletére bízom annak eldöntését, hogy melyikünk álláspontját illetik meg inkább e jelzők.

 

 

 

 

 

Méhely Lajos:

 

A FAJTAGADÁS HÓBORTJA

 

 

Somogyi Józsefnek válaszul.

 

 

 

Somogyi József, a szegedi polg. isk. tanárképző tanára, f. évi márc. 28-án kelt levelében a tudományos objektivitás, az igazságosság és a lovagiasság nevében arra kért, hogy az én bírálatomra írt válaszát A Cél legközelebbi számában tegyem közzé.

A Cél mostani száma bizonyítja, hogy S. J. kérésének eleget lettem, de nem az általa felsorolt okok jogcímén, hanem, mert az a meggyőződésem, hogy ezt a magyar nemzet létérdekeivel kapcsolatos kérdést nem lehet elég gyakran szellőztetni s nekünk hazafias kötelességünk, hogy az eltévelyedettek eszmejárását rávezessük a helyes megítélés vágányára.

Minthogy S. J. rádióelőadásáról írt bírálatomban világosan bebizonyítottam, hogy ez a hazafias magyarság körében mélységes megbotránkozást keltett előadás teljesen tudománytalan volt, önként érthető, hogy sem a tudományos objektivitás, sem az igazságosság jogcímén nem igényelhet helyreigazítást, ami pedig a lovagiasság követelményét illeti, erre hivatkozni — mint nyomban ki fog tűnni — éppen Somogyi Józsefnek illik legkevésbé.

Az igazi lovagiasságnak ugyanis van egy sarkalatos feltétele, jelesen a mindenek fölött való igazság törhetetlen szolgálata, mely kellékről azonban S. J.-nek fogalma sincs, mert amit válaszának első szakaszában elkövet, az az igazságnak arculcsapása, illetőleg meghamisítása.

S. J. válaszának bevezetésében azt a nyilatkozatot tulajdonítja nekem, hogy szerintem „a rádióelőadás teljesen beilleszkedett a ma divatos és kritikátlanul szajkózott szentistváni gondolat poshadt légkörébe”, holott én sem szóval, sem értelmileg, még távolról hasonlót sem állítottam.

Bírálatom első szakaszában (A mi magyar fajunk) elmondtam, hogy a magyar fajkérdés körül csúnya játék folyik, mert nemcsak a „szentistváni gondolat” alapjára helyezkedett polgártársaink, hanem még az ú. n. szakkörök is azt állítják, hogy magyar faj nincs. Ezt az állítást azután — mondtam tovább — kritikátlanul felkapta a laikus tömeg s ma már szinte a jóneveléshez tartozik: utána szajkózni ezt az éretlenséget” (azt t. i., hogy magyar faj nincs).

Bírálatom végén pedig ezt mondtam: „a szóbanforgó előadás teljesen beilleszkedik a mai nap divatos „átértékelés” szellemébe, mely a magyar lélekre úgy hat, mint a bágyadt őszi fény: nem melegít, úgy hat, mint a poshadt víz: nem üdít”.

S. J. most ebből a szakaszból minden összefüggés nélkül kiragadja a „poshadt légkört” s vakmerőén oda biggyeszti az első szakaszban szereplő „szentistváni gondolathoz”, hogy — mivel bizonyos körökben a cél szentesíti ajz eszközt — számba adhassa a „kritikátlanul szajkózott szentistváni gondolat poshadt légkörének” bárgyúságát!

Minden épeszű ember latja, hogy a szentistváni gondolat egyszerű jelzőként szerepel az én bírálatomban, amelyről sem jót, sem rosszat nem mondtam, valamint azt is minden művelt magyar ember tudja, hogy az általam említett „átértékelés” nem a szentistváni gondolatra vonatkozik, hanem legújabb történetírásunk ama betegesen „tárgyilagos” irányára céloz, melyet annak idején, még az annyira liberális Berzeviczy Albert is kifogásolt.[1]

Szerintem ennek szellemébe illeszkedik bele S. J. előadása s ezt a szellemet hasonlítom én a bágyadt őszi fényhez, mely nem melegít és a poshadt vízhez, mely nem üdít. De S. J.-nek úgy látszik különleges céljai vannak, mert szavaim elferdítésével vagy engem akart valahol befeketíteni, vagy pedig magának akart valakik előtt érdemet szerezni, ami természetesen, az ő magánügye, melyhez nekem csak annyi közöm van, hogy szavaim elferdítése mellett nem mehettem el szó nélkül.

Ilyen előzmények után bízvást fölmentve erezhetném magamat S. J. ellenvetéseinek méltatásától, azonban szerintem a magyar fajiság tisztázása minden áldozatot megér s ennek következtében majd rátérek S. J. észrevételeire, de már most tiltakozom az ő tárgyalásának ama módja ellen, hogy argumentumainak híg levét személyes vonatkozású mozzanatokkal fűszerezze.

Én bírálatomban egy árva szóval sem érintettem S. J. egyéniségét. Nem tudom, szőke-e, barna-e, nem kutattam, vajon átlépett-e már a nagykorúság mesgyéjén, sőt az sem érdekelt, hogy sváb vagy zsidó mentalitás fűti-e az ő fajtagadó hadakozásait, ő azonban illetlenül és teljesen illetéktelenül belegázolt az én belső életembe s „lélektani megértéssel, sőt részvéttel (!) van az én tragikus lelkiállapotom (!) iránt”, amikor — mint mondja — látnom kell, hogy „az az eszme, amelyre egy kivételesen hosszú élet annyi küzdelmét szenteltem, mindjobban háttérbe szorul”.

S. J. — mint mondja — belátja, hogy „egy hosszú élet annyi küzdelme után emberileg szinte lehetetlen eddigi meggyőződésem megváltoztatása”, amit ő tehát, mások hiábavaló fáradozásain okulva, meg sem kísérel, hanem az én bírálatomnak „talán még hajlékonyabb lelkű” olvasóihoz fordul.

Sajnálom, hogy ezt az egész, kifelé jámborul hunyorgató, de befelé nagyon is Janus-arcú ömlengést üres képzelődésnek kell minősítenem, mert immár „kivételesen hosszú” életemben folytatott sok-sok polémiámban mindig tisztelettel hajoltam meg a komoly bizonyítékok előtt s nem az én hibám, ha két évtizedes antropológiai működésem folyamán távolról sem merültek fel olyan számbavehető mozzanatok, amelyek elmélyedő tanulmányokon alapuló s önálló kutatásokon megszilárdult tudományos meggyőződésem megváltoztatását követelték volna meg.

A magyar fajkérdésben elfoglalt tudományos álláspontom azokban a nehéz harcokban alakult ki, amikor mi magyarok a reánk szakadt nemzeti tragédiától lesújtva lázas igyekezettel kerestük ezeréves nemzetünk összeomlásának okait s kutattuk a feltámadás lehetőségét és eszközeit.

Ezekben a gondterhes napokban kellett nekem, az addigi zoológusnak, — bölcsészettudományi karunk határozatából — antropológussá lennem s amikor éjt-napot eggyétevő fáradozással megszereztem magamnak a kellő tudományos belátást, hazafias érzésem sugallatára elindultam, hogy az általam felismert életigazságokat a magyarság széles rétegeiben elterjesszem.

S. J. és vele hasonló korú társai akkor még alighanem aszalt cseresznyét rágicsáltak, amikor én már a hazafias magyar újságokban (Nép, Szózat, A Cél, Magyarság, Előőrs, Hajdúföld, Szegedi Új nemzedék stb) hosszú tanulmányokat írtam a magyar fajiság; sorsdöntő kérdéseiről s a budapesti egyetemen, a M. Tudományos Akadémiában és vidéki városainkban (Debrecen, Szeged, Kőszeg, Cegléd, stb.) tartott számtalan előadásomban a magyar fajkép tudományos körvonalait is megállapítottam.

Ez a fajkép azóta, kellő fajtudattal kiegészülve, az egész művelt magyarság közkincsévé lett, miért is teljesen fölösleges, hogy S. J. „részvéttel legyen az én tragikus lelki állapotom iránt”, mert harmincnégy hazafias egyesület hálairatai s a legértékesebb magyarok százainak írásbeli nyilatkozatai tanúskodnak róla, hogy az én hazafias magvetésem dús kalászba szökkent. Legutóbb, két csúnya támadás okából, ízlésem ellenére is kénytelen voltam számos közéleti férfiú nyilatkozatára hivatkozni[2] s én melegen ajánlom S. J.-nek azok elolvasását, hogy meggyőződjék róla, mennyire mulatságos nagyképűsködés az ő irántam táplált „részvéte”.

 

*

 

Ezek után a dolog velejére térve megállapítom, hogy S. J. mostani válaszában egyetlen új szempontot vagy bizonyítékot sem tud felmutatni az általam kifogásolt állítások igazolására, azonban az ügy érdekében mégis meg fogom kísérelni, hogy abból a rapszodikus összevisszaságból, mely az ő válaszán elömlik, kihalásszak valamit, amire érdemes válaszolni.

 

Faj és nemzet.

 

S. J. szerint az, én leglényegesebb tévedésem „a népnek és nemzetnek egy fajjal való azonosítása”, mert e kettő — szerinte — más és más síkon mozog s „ezt ma már úgyszólván minden számottevő antropológus elismeri”.

A Cél olvasói már eléggé ismerik a „síkokat”, melyeken ez a minduntalan visszatérő probléma mozog, de talán még sehol sem volt megmondva, hogy itt voltaképpen a mesterséggel kapcsolatos álláspontok összeférhetetlensége ütközik össze. Másképp látja a dolgot a politikus s megint másképp az életbúvár.

Így pl. Kornis Gyula 1933-ban, a kultusztárca költségvetési vitájában azt állította, hogy „a nemzet fogalma nem azonosítható a faj fogalmával, mert a nemzetet nem lehet biológiai szempontok szerint nézni”. Szerinte „A nemzet szellemi egység. Közös észjárás és közös szívjárás, közös történelmi szemlélet és közös sorsérzés az; ami az emberek csoportját nemzetté teszi”.[3]

Ezt a meghatározást én már több alkalommal óriási tévedésnek nyilvánítottam, mert — mint mondám[4] a nemzet egyforma nemzésű, vagyis egyforma eredetű, tehát alaktani bélyegeikben megegyező emberek összessége, amiből világos, hogy a nemzet és a faj kongruens fogalom.

Abban mindenesetre igaza van az én t. barátomnak, hogy a nemzet fiait „közös észjárás és közös szívjárás” köti össze, ami azonban csak egyforma szervi alapon lehetséges, ellenben a „közös sorsérzés” nem kritériuma a nemzet fogalmának.

Erről éppen a mi nemzetiségeink tanúskodnak, akik hosszá évszázadokon át éltek velünk a legbensőbb sorsközösségben s mégis az első kakasszóra elárultak bennünket, éppen azért, mert fajilag különböztek tőlünk és sohasem alkottak velünk egy nemzetet, épp oly kevéssé, mint ahogy a fejedelmek korában Erdélyben is faji alapon volt megszervezve a három különálló, t. i. a magyar, a székely és a szász nemzet, melyek együttesen egy államot, vagyis egy országot alkottak.

Nagyon érdekes, hogy egy másik kiváló politikusunk, Eckhardt Tibor, teljesen a Kornis Gyuláéhoz hasonló húrokat penget, mondván: „Sem a nyelv, sem a fajiság, sem a gazdasági szempontok, egyedül a nemzeti gondolat lényegét és tartalmát ki nem merítik. Az emberi ént minden vonatkozásban felölelő, intim lelki összefogódzás eredménye a nemzeti lét, mely a teljes kulturális és politikai egységben jut csak méltó kifejezésre.”[5]

Mily kár, hogy ebből a sok szép szóvirágból éppen csak az hiányzik, ami az egész okoskodásnak szilárd gerincet adhatott volna, t. i. a közös fajiság!

Mennyivel találóbb s élettudományilag is mennyivel helyesebb, a mi őszintén megsiratott nagy püspökünk, Prohászka Ottokár alábbi meghatározása: „A nemzet éppen, olyan természetadta s történelemalkotta közület széles értelemben, mint amilyen a család. A nemzet az Isten gondolata! A nemzetek annak az Isten teremtette emberiségi gyökérnek törzsekbe szökellései. A nemzetek típusok, melyekben testet öltenek a vér s a lélek sajátosságai, világnézetek s felfogások, hajlamok és szenvedélyek, hangulatok s az életmód és életakarás ezer és egy lehetősége.[6]

Nem ilyen ékesen, de annál szabatosabban határozza meg a nemzet fogalmát a filozófusok királya, Imanuel Kant, ekként: „A nemzet a közös származásúak alkotta polgári egész”.[7]

Mindezekből nyugodt lélekkel levonhatjuk azt a következtetést, hogy a nemzet — helyesen értelmezve .— nem sorsközösséget, hanem fajközösséget jelent s éppen a nép az az embercsoport, mely esetleg nagyon is különféle fajok egyedeiből tevődik össze.

Teljesen ebben az értelemben fogják fel a kérdést a külföldön is s akit ez közelebbről érdekel, olvassa el pl. Walter Gross professzor legutóbbi tanulmányát, melyben a szerző nagyon meggyőző okfejtéssel tiltakozik a faj és nép azonosítása ellen.[8]

Ha S. J. mindezeket végiggondolja, talán meg fogja érteni, hogy nekem is kedvesebb, mert helyesebb, a nemzet fogalmában a fajiság kiteljesülését látni.

 

Fajtagadás — körömszakadtáig.

 

S. J. szerint „sem a francia gloire-t, sem az angol önérzetet nem bántja, hogy nincs francia, illetve angol faj, sőt a német antropológusok se beszélnek német fajról” és „azokban a kétségtelenül művelt országokban, ahol a tudományos vélemény szabadsága mellett a „rasszizmus” ma már a tudománytalanság prototípusa és a gúnyolódások céltáblájaként szerepel.”

Sajnálattal állapítom meg, hogy a fentebbi állítások egész raja fölött mélységes sötétség terjeng.

Az angolok a régi breton (kelta), azt angolszász és a normann néphullámokból, tehát tiszta északi fajú elemekből szövődött s mai nap már teljesen megállandósult brit fajta boldog birtokosai.

Ennek tudata oly mélyen gyökerezik az angol nemzet lelkében, hogy fajisága ösztönös érzésében már nem bíbelődik a fajbiológia kezdeti feladataival, hanem ennél magasabb célra törve, faji birtokállománya tökéletesítésének szenteli magát. Evégből indította meg Sir Francis Galton ötvenhét évvel ezelőtt az azóta világszerte követőkre talált eugénikai mozgalmat.[9]

A franciák már sokkal kevésbé egységes fajúak, mert a provánszi francia lényegesen különbözik a bretontól, vagy az auvergnati a normanntól, azonban — mondja Gustav le Bon[10] „ha nincs is egységes francia típus, az egyes vidékeknek mégis megvan a maguk típusa” s mindezek együttesen alkotják azt az évszázadok alatt összekovácsolódott közösséget, melyet ez a jeles antropo-sziociológus történeti fajnak nevez. Ezenkívül arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Cheysson számítása szerint — ha három nemzedéket számítunk száz évre — „minden francia ereiben az 1000-ik évig legalább húszmilliónyi kortársának a vére lüktet”.

Hogy a német antropológusok ne beszélnének német fajról, az a mesék birodalmába tartozik, mert ámbár a német antropológusok egyértelműen elismerik, hogy „német fajta nincs a világon”, mégis lépten-nyomon beszélnek az ő német fajukról, értvén alatta az északi fajtát, melyhez a német nép zöme tartozik.

Hans Günther, a német fajismerettan úttörője, mintegy 50 százalékra teszi az északi fajtájú németek számát, de megjegyzi, hogy ebből legfeljebb 6—8% tisztavérű.[11] Ugyanígy vélekedik H. Weinert kieli professzor is,[12] azonban báró Eickstedt boroszlói professzor már azt állítja, hogy a németségnek 70% többé-kevésbé északi fajtájú[13], Reche lipcsei professzor pedig egyszerűen kijelenti, hogy „alapjában véve minden németben a kultúrateremtő északi fajta vére lüktet, mely mindnyájunkat egyesít”.[14]

Az utóbbi állítás a tiszta tudomány szempontjából talán nagy túlzásnak tűnik fel, azonban — különösen ha Cheysson számítására gondolunk — mégsem mondható alaptalannak.

Ami pedig a faji gondolat („a rasszizmus”) külföldi kigúnyolását illeti, itt is másképp fest az igazság, melyet azonban S. J. nem ismer, mert nincs tudomása azokról a bizonyára szerinte is művelt Angolországban és Kanadában megjelenő — igaz, hogy nem filoszemita irányú — fajvédő folyóiratokról, amilyen pl. a The Patriot, a The Fascist, a The British Lion, a British Fascism, a Le Miroir stb., melyek mind a fajismerettan kincsesbányái.

Épp oly kevéssé ismeri S. J. a Rómában megjelenő s kiváló egyetemi tanárok szerkesztette La difesa della Razza, vagy a Parisban megjelenő La Lutte, a Nouvelle Revue Romande, a La Nouvelle Francé, a La Cocarde Nationale, a La Nouvelle Aurore című, a francia fajták megtisztulásáért küzdő folyóiratokat, nem is szólva azokról a németországi folyóiratokról (Arch f. Ges.-u. Rassenbiol., Deutschl. Erneuer., Zeitschr. f. Rassenk., Rasse, Der Weltkampf, Rassenpol. Ausl. Korresp. stb)., melyek részben már évtizedek óta páratlan lelkesedéssel szolgálják a faji gondolatot.

Bátran mondhatjuk, hogy a fajiság kultusza mai nap már az egész civilizált világra kiterjedt s valamennyi művelt nemzet lelkiismeretben kötelességének tudja a maga fajának a megismerését, megbecsülését és tökéletesítését, csak éppen nálunk akadnak olyan csodabogarak, akik — alighanem a „szentistváni gondolat” nagybérlőinek a tömjénezésére — a fajtalanság hínárjában evickélnek.

Mai nap már köztudomású, hogy valamint állat- és növényfajok, úgy emberfajok is vannak a világon s nincs ember, aki valamelyik fajhoz, illetőleg fajtához ne tartoznék. Ezt természetesen nem szabad úgy értelmezni, hogy minden ember — akár a kolorádóbogár, vagy a petrezselyemszöllő — egyedül és kizárólag csak egy faj hordozója, mert ámbár rengeteg sok tisztafajú ember van a világon, mégis több a félvérű vagy többszörös fajkeverék, de minden egyeden bizonyos fajtának a bélyegei uralkodnak s ezek szabják meg az ő faji hovatartozását.

Tagadhatatlan azonban, hogy ez az ismeretelméletileg teljesen tisztázott kérdés a gyakorlati kivitelben sok nehézségbe ütközik, ami már abból is kitűnik, hogy amíg Virey 2, Cuvier 3, Linné 4, Blumenbach 5. Kollman 18 fajtát, addig Haeckel[15] már 12 emberfajt és 34 fajtát különböztet meg, megmondván, hogy ha ezek a fajták nem emberek, hanem pl. csigák lennének, senki sem kételkednék azok külön fajiságában.

Sőt még az európai fajták megítélése sem egységes, mert pl. amíg Eugen Fischer, a németek vezérantropológusa, elegendőnek tartja az északi, földközi, alpesi és dinári fajta megkülönböztetését, addig Günther a keletbalti vagy finn fajta bevezetését is szükségesnek tartotta, ellenben Lenz az alpesi és a dinári fajtát mellőzhetőnek véli, de egy atlanti fajta felállítását javasolja.

 

A mi magyar fajtánk.

 

A budapesti egyetemen húsz éven át tartott antropológiai és fajvédelmi előadásaimban leszögeztem azt az álláspontomat, hogy a magyarság zöme a maga saját fajtájához, t. i. a magyar, vagyis az ugor fajtához tartozik, azonban a magyar nemzet egy rétege, nevezetesen a történelmi nemesség, nem ugor, hanem török, illetőleg turáni fajtájú, mely két elem azonban csak árnyalatilag különbözik egymástól, mert gyökerében mind a kettő mongoloid eredetű uralaltáji nép s csak kevésbé kiteljesedett ágazata a mongol törzsnek.

Ezt a kristálytiszta igazságot nem én fedeztem föl, hanem csak határozott formáiba öltöztettem Nagy Géza,[16] Jankó János,[17] és Semayr Vilibáld[18] ama megállapítását, hogy a vérbeli magyarság két féleségből, nevezetesen ugoros és törökös vagy kunos magyarokból tevődik össze.

Ennek az alapvető megállapításnak a helyességét felismerve azután magam is a kutatás mezejére léptem s tanulmányaimat több éven át folytatott vérvizsgálatokkal is kiegészítve, számos dolgozatomban[19], nemcsak a magyar fajta antropológiai képét rajzoltam meg, hanem idegen származású polgártársaink fajiságát is megvilágítottam.

Minderről a külföldi szakirodalomban is beszámoltam s a német antropológusok kérésére az Eugen Fischer-emlékkönyvbe írt dolgozatomban[20] kiemeltem, hogy a nyugati írók által keletbaltinak nevezett fajtát helyesen ugor vagyis magyar fajtának kell nevezni, amit a külföldi szakírók is tudomásul vettek.[21]

Meg vagyok győződve, hogy S. J. az én tanulmányaimnak egyikét sem olvasta, mert ha olvasta volna, lehetetlennek tartanám, hogy fajtagadó álláspontját Bartucz-nak „A magyar ember" című könyvével és a „Mi a magyar? című munkában megjelent dolgozatával támogatná.

Tudom, hogy Bartucz Lajos olthatatlan szerelemmel viseltetik Szekfű Gyula amaz észképlete iránt, mely szerint „a régi magyar faj nincs többé; a mai magyarság, úgy mint közvetlen elődjei is, fajilag atomizált, meghatározhatatlan egyéniség”, azonban Szekfű Gyula nem antropológus s bizonyára nem tart reá igényt, hogy azóta talán már százszor is megbánt, elhamarkodott szavait axiómának tekintsük. De Bartucz Lajos antropológusnak mondja magát s ha valóban az volna, tudnia illenék, hogy a S. J. által idézett kijelentése, melyben „a mai és a honfoglaló magyarságot egyaránt Eurázia igen különböző elemeiből alakult, tarka rasszmozaiknak tartja”, minden betűjében valótlan.

A magyarság mai nap már teljesen tisztázott őstörténetéből tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok 896-ban Kr. u. fajilag egységes tömegül érkeztek a Kárpátok medencéjébe s valamint az Etelközi hazában, úgy a hármas bérc és a négy folyó hónában is legfeljebb rokonfajú népekkel, besenyőkkel, kabarokkal, itt talált avarokkal, továbbá kunokkal, bolgár törökökkel és eszegelekkel (székelyekkel) keveredtek, mely kereszteződés, ha egyáltalában megtörtént, nem csorbíthatta a magyar fajiság örökítő állományának épségét.

Hogy ez így volt ezer év előtt s így van mai nap is, arról tanúskodnak a nagyhírű Luschan Félix professzor kraniológiai tanulmányai,[22] továbbá Winkler boroszlói professzornak az élő magyarságon szerzett tapasztalati,[23] melyeket én kellő nyomatékkal emeltem ki múltkori bírálatomban, amelyekre azonban S. J. ügyet sem vet, mert az ő szemében Bartucz Lajos a döntő tekintély.

Sajnálom, hogy S. J.-nek ezt az álláspontját nem fogadhatom el, mert Bartucz-ot antropológiai kérdésekben nem tartom illetékes bírónak. Megmondom, miért?

Bartucz Lajos már a csőcselékuralom idejében alaposan levizsgázott az antropológiából, amikor a Lambrecht Kálmán szerkesztette vörös Természettudományi Közlöny egyik füzetében[24] azt írta, hogy „a kapitalista állam termelte ki... a gonosztevők nagy családját”, holott minden öröklésbúvár tudja, hogy a gonosztevő nem a társadalmi forma, hanem az öröklött terheltség áldozata.

Ugyanott — Niceforo nyomán — fejtegette „mint termelte ki és terjesztette tovább a kapitalista állam a proletariátus antropológiai bélyegeit, melyek ez osztály egyéneit testi külsejükben csúnyákká, durva típusúakká, belső szervezetükben, idegrendszerükben pedig gyengékké, kevésbé ellentállókká tette”, ami ismét elejétől végig helytelen, mert ha némely proletárnak durvább is a megjelenésformája, az a foglalkozás természetes következménye, mely azonban nem öröklődik s az antropológiai bélyegekhez semmi köze sincs. A dél-floridai cukorültetvény néger munkása ugyanolyan néger marad, mint a philadelphiai ítélőtábla néger bírája.

Ennek a híres cikknek azonban az az orákulumszerű kijelentés a koronája, hogy „ha a mai (t. i. akkori) nagy poltikai és társadalmi átalakulás s a nyomában fejlődő szebb, jobb s főleg igazságosabb társadalmi rend (értsd: a bolsevizmus) el is fogja tüntetni a gonosztevésnek sok eddig tisztán szociális mozzanatát (!), a probléma mégis meg fog maradni, mindaddig, amíg az emberiség el nem érte a tökéletesség mintaképét”. Aki ilyen szemenszedett sületlenségeket le tud írni, az ne akarjon a nemzet oktatója, legfontosabb életkérdéseinek irányítója lenni.

Bartucz Lajos urat tehát bátran kihagyhatjuk a játékból, annyival inkább, mert az ő „sokszáz lapos” nagy munkájában csak óriási zűrzavar és kritikáitlan egyoldalúság uralkodik, de semmi sincs, ami a magyar fajiság nekünk annyira fontos kérdését a tudomány követelményeit s a magyar lélek érzéseit kielégítő megoldásra juttatná. Ami helytálló van benne, azt én már mind ő előtte megírtam, ami pedig speciálisan az övé, az teljesen komolytalan hebehurgyaság, aminek igazsága a következőkből is ki fog tűnni.

 

A vér szava.

 

S. J. szerint „a vércsoportok mutatójából nem lehet a fajiságra következtetni” s e tekintetben ismét Bartuczra, továbbá az én állítólag neves tanítványomra és volt tanársegédemre: Gáspár Jánosra, valamint egy másik kiváló tanítványomra és hosszú időn át adjunktusomra, Ábrahám Ambrusra hivatkozik.

Erre röviden csak annyit mondhatok, hogy Gáspár János nem az én tanítványom. Ezt az urat, miután már valami gyakornokféle volt a közgazdasági egyetem földrajzi intézetében, azután gyakorló orvos valamilyen München melletti faluban, továbbá tanársegéd a pécsi egyetem egyik zsidó professzoránál, valóban magamhoz vettem az antropológiai intézetbe tanársegédül, de csak most az Új Magyarság ápr. 16-iki számának egyik cikkéből tudtam meg, hogy „ez a ma általánosan ismert, neves fajbiológusunk, aki a miniszterelnök mellett kapott kedvet a fajbiológiai kutatásokra, Teleki Pál gróf kiváló tanítványainak egyike.” Én ezt a jeles férfiút nem reklamálom vissza a miniszterelnök úrtól, csupán annak a kijelentésére szorítkozom, hogy a vér kérdéséhez nem ért, mert azzal sohasem foglalkozott.

Épp oly kevéssé ért hozzá az én ifjú barátom, Ábrahám Ambrus, aki az idegvégződés tanának nagyon jeles búvára, de akit én mint zoológust mindig tervszerűen tartottam távol minden antropológiai munkától.

Ezek az urak tehát e téren bátran mellőzhetők, azonban egy pillanatra meg kell állnunk Bartucz mellett, aki a vércsoportkutatást az ő nagy képeskönyvében egyszerűen szemfényvesztésnek minősítette!

Tudom, hogy vannak esetek, amikor az ilyen jupiteri fennsőbbségnek is megvan a maga lehetősége, csakhogy ennek egyedüli jogforrása csak a tárgy alapos ismerete lehet. Ámde mit tudhat egy vak ember a színek pompájáról s aki életében soha egyetlen vérvizsgálatot sem végzett, mit tudhat a vér csodás világáról?

A vér szerepe az egyed és a faj életében az élővilág legnagyobb misztériuma, de ha valaki csak némiképp is be akar ebbe pillantani, ahhoz sok ezer vérvizsgálatot kell végeznie.

A külföld már bőven kivette a maga részét ebből a munkából, de Magyarország sem maradt hátra, mert a hazai szakférfiak is számos, a külföldön is megbecsült vizsgálatot végeztek e téren.

Verzár, Weszeczky, Jeney, Csörsz, Méhely, Manuila, Rosztóczy és Schmidt a vidéki magyarság, Kiss, Ferró-Gajzágó és Lénárt-Lajta pedig a budapesti lakosság körében folytattak vérvizsgálatot, melynek fajbiológiai eredményeit Kollarits és főképpen a bécsi jeles szerológus, Wellisch Zsigmond, aknázta ki mesteri módon.

Az ő nevezetes tanulmánya[25] mindenekelőtt valóságos iskolapéldája annak az avatatlan oldalról gyakran támadott igazságnak, hogy „a fajbélyegek megállapítására elméletileg és gyakorlatilag is a vércsoportok a legalkalmasabbak, nemcsak mert valamennyi bélyeg között a legkönnyebben és legbiztosabban puhatolhatok ki, ha nem mert egyúttal számítás által is a legszigorúbban ellenőrizhetők.” De kiderült belőle sok más, minket magyarokat nagyon közelről érdeklő megállapítás is.

Wellisch a mi vérvizsgálataink adatait nemcsak a régi Hirschfeld-féle, hanem a mai nap használatosabb Bernstein-féle vérmutató szerint is átszámította, azokat az örökítő egységek (a gének) gyakoriságát kifejező vérrokonsági jelző szerint csoportosította s végül a magyarság faji képletét is megállapította.

Mindezek a vizsgálatok mindenekelőtt Luschan-nak azt a megállapítását igazolták, hogy „a magyarok ázsiai elemei az európai típusokkal való ezeréves vérkeveredés ellenére is még mindig meglepő gyakorisággal mutathatók ki”. (34. l.)

Kiderült továbbá az a nevezetes tény, hogy „a vidéki magyar lakosságban — a zsidókat nem számítva — mintegy 88 % tisztavérű magyarnak, 5% németnek s 1-1% lengyelnek, bolgárnak, tótnak, ruténnek, szerbnek, oláhnak és csennek a vére rejlik” (37. l.), ami közérthetőbben kifejezve azt jelenti, hogy a vidéki magyarságnak 88 százaléka tisztavérű magyar, — több, mint amennyit a legvérmesebb reményeink alapján gondoltunk.

Íme, így ítélkezik a magyar fajiságról egy elfogulatlan német tudós, de a mi gyászmagyarjaink szerint „nincs magyar faj”, csak egy „tarka rasszmozaik”, amiből nyilvánvaló, hogy a jóindulatú külföld hiába iparkodik a mi fajunkat megfelelően értékelni, ha a magyar „szakértők” csak a fajcsőcselék eszméjéig tudnak felemelkedni.

Bizonyára nem kell mondanom, hogy az utóbbi álláspont az egész magyarság arculcsapása s az illető uraknak igen nagy szerencséjük, hogy még nem akadt kultuszminiszter, aki a tanulni vágyó hazafias ifjúságot az ilyen herosztratoszoktól megszabadítsa. A többi kifogás szóra sem méltó mellé- és félrebeszélés. Ilyen légből kapott állítás pl. az, hogy én a magyarságot csupán a keletbalti (ugor) fajúakra akarom redukálni s legfeljebb — nagylelkűen — még a turáni fajúakat fogadom be, de nem vagyok hajlandó azokat is magyaroknak tekinteni, akik „hűséges és áldozatkész lélekkel magyarnak vallják magukat”.

Ennek cáfolatára idézem egyik régebbi dolgozatom[26] eme szakaszát: „Az egyes egyénekben foglalt magyar vér mennyisége tekintetében mindenesetre fokozatok vannak, azonban a magyar faj keretéből a kevertvérűeket sem lehet kirekeszteni, mert hiszen az arany akkor is arany marad, ha több-kevesebb rezet is kevernek hozzá”.

Ebből látjuk, hogy én mindenkit elismerek magyarnak, akiben több-kevesebb magyar vér is van, de sohasem fogok tudni abba belenyugodni, hogy azok is magyaroknak mondják magukat, akiknek egész felmenő rokonságában egyetlen csepp magyar vér sincs. Ebben pedig nemcsak élettudományi ismereteim, hanem történelmi okulásaim is megerősítenek, mert százszázalékosan beigazolt az a meggyőződésem, hogy csak a tisztavérű nemzetek állják meg az idők viharát.

A magyar történet is arról tanúskodik, hogy Magyarország mindenkori hatalmát és tekintélyét nem kegyeskedő szentenciáknak, hanem a magyar vér és lélek erejének, vagyis a magyar vitézségnek köszönhette. Kálmán a száván-túli Horvátországot és Dalmáciát, valamint Boszniának egy részét, Imre Szerbiát, II. András Galíciát és Lodomériát, IV. Béla, Oláh- és Moldvaországot s V. István Bulgáriát szerezte meg a, magyar koronának, Kún László pedig már magyar, dalmát, horvát, ráma, szerb, halics, lodomér, kún és bolgár királynak nevezhette magát.

Ugyancsak a magyar vér ereje terjesztette ki a magyar haza határait három tengerig Mátyás és Nagy Lajos idejében, de a magyar vér végzetes elapadása hozta nyakunkra a törököt, a Habsburgokat és a világ legnagyobb gyalázatát: Trianont.

Abból azonban, ha valaki magyar vérűségének tudatában magyarul érez, legkevésbé sem következik a nem magyar származásúak gyűlölete, valaminthogy a legcsekélyebb kegyeletsértés sincs abban, ha a magyar szabadságért életüket áldozott aradi vértanúknak egy részét nem mondhatjuk magyaroknak.

Egyébként nagy lelki sivárság ütközik ki Somogyi Józsefnek abból az állításából, hogy „az aradi vértanúk többségének még a neve sem volt magyar és bizonyára nem önző érdekből tolakodtak a bitófa alá a vérbeli magyarok helyett — mily hitvány megrágalmazása ez az egész magyarságnak —, hogy meghaljanak a magyar szabadságért”.

Sokszor megírtam már, hogy az aradi vértanúk emléke minden magyar embernek szentséges oltárképe, de vértanúhalálával sem a német Aulich, Lahner, Leiningen, Pöltenberg és Schweidel, sem a horvát Knézich, sem a rác Damjanich nem vált magyarrá, épp oly kevéssé, mint ahogy a fenyőfa nem válik azzal tölgyfává, ha belécsap a villám. Különben ezek a nem magyar vértanuk épp oly kevéssé „tolakodtak” a bitófa alá, mint a vérbeli magyar Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Nagy Sándor, Török Ignácz, Vécsey Károly és Lázár Vilmos. Egyformán az osztrák ármádia tisztjei voltak, tehát egyformán kellett a magyar szabadságért meghalniok.

 

A „szentistváni gondolat”.

 

S. J. nagyon meggondolatlanul „magyarirtást” lát az én fajvédelmi álláspontomban, holott minden írásom bizonyítja, mennyire liberálisan értelmezem én a magyarság fogalmát. S ugyanilyen megértő szemmel nézem az ú. n. szentistváni gondolatot is, — de csak bizonyos határig.

Hogy erről az elgondolásról mit tartok, azt már bővebben kifejtettem egyik korábbi cikkemben,[27] valamint az annak kapcsán köztem és Lendvai István közt lefolyt vitában.[28] Ennek megismétlésére itt nincs terem, azonban az ott elmondottaknak az volt a veleje, hogy az Intelmekben említett „jövevényeket” és „vendégeket” tápláljuk ugyan a Szt. István óhajának megfelelő „jó akarattal" (4. §.), de csak az eszélyesség határáig s ne a magyarság életérdekeinek rovására. Törekedjünk arra, hogy a vendégek és jövevények „szívesebben lakjanak nálunk, mint ahogy másutt laknak”, de ebbéli nagy igyekezetünkben ne kényszerítsük a magyarságot arra, hogy ő is szívesebben lakjék másutt.

Ha S. J. ebben az álláspontomban „magyarirtást” lát, készséggel vállalom érte a felelősséget, még abban az esetben is, ha — mint mondja — „miniszterelnökünk minapi híres kassai beszédjében szükségesnek látta a magyarság tágabb, szentistváni fogalmát hangsúlyozni”, mert immár „kivételesen hosszú” életemben eléggé megtanultam, hogy egy exponált állású politikusnak mit kell és mit lehet egy veszélyeztetett végvidéken mondani.

Én nem a politikus, hanem a tapasztalt magyar ember szemével nézem a világot s a történelemnek egész nagy okmánytárával tudom bizonyítani, hogy az István király szájába adott 3. §. („Mert az egynyelvű és egyerkölcsű ország gyönge és törékeny”) éppen fordítva igaz.

Azonban bármilyen magyarázatot is adunk az Intelmeknek (melyek különben a 8. fejezetben „az ősök követését” is elrendelik), teljesen bizonyos, hogy „amíg az ú. n. szentistváni ideológiát nem váltja fel egy a magyarság életérdekeire kedvezőbb, élettanilag és politikailag igazabb koncepció, addig minden, ami ebben az országban kulturális, közgazdasági és népesedéspolitikai téren történik, csak ártalmára lehet a vérbeli magyarság fejlődésének” — mondám Gömbös Gyuláról írt emlékbeszédemben[29] s mondom ma is.

 

A zsidók fajisága.

 

S. J. rádióelőadásáról írt bírálatomban higgadt tárgyilagossággal s a tudomány komoly eszközeivel fejtettem ki, hogy a zsidóság egy évezredek folyamán megszilárdult többszörös korcsfajta, azonban S. J. minderről nem vesz tudomást s konokul kitart az ő félszeg álláspontján, melyen — úgy a kaftán alatt — a zsidók mosolyognak a legjobban.

Én most a rendelkezésemre álló világirodalom és személyes tapasztalataim alapján porrá őrölhetném ezt az álláspontot, de — nem teszem.

Azért nem teszem, mert időközben kezemhez jutott A Magyar Zsidók Lapja ápr. 18-án megjelent száma, melyben egy Sós Endre nevű tollforgató zsidó lelkendezve dicsőíti Somogyi Józsefnek e napokban megjelent „A faj” című könyvét.

Az ismertetés szerint „a zsidóság nemesi levelét nem lehet szebben és tömörebben megfogalmazni, mint Somogyi József tette, amikor ezeket írja: „Az Új- és a tőle elválaszthatatlan Ószövetség, valamint a kereszténység szerzői és első terjesztői zsidó származásúak voltak, a tíz parancsolatot a zsidóság útján ismertük meg, az európai művészet legremekebb alkotásai, a templomok, utak, közterek tele vannak zsidó származású személyek képmásaival, a naptár, a heti beosztás, az ünnepek mind közvetlenül vagy közvetve a zsidóságra emlékeztetnek. Aki mindezektől szabadulni akar, az kénytelen kilépni az egész európai közösségből.”

Ezeket olvasva be kellett látnom, hogy itt teljesen hiábavaló volna a zsidók fajiságával a tudomány módszerei szerint foglalkozni, mert itt nyilván mélyreható genetikai kapcsolatok forognak fenn: szervezeti beidegzettségek, tudatalatti érzések és megérzések, amelyek automatikusan megkívánják a „nemesi levéllel” kitüntetett zsidó faj kötelességszerű felmagasztalását.

Az ilyen tropizmusokat észokokkal megközelíteni nem lehet s én nem is a S. J. megtérítésére, mint inkább a megtévesztett olvasók felvilágosítására iktatok ide néhány értékítéletet arról a ragyogó kultúráról, melyet S. J. a zsidó pszihe teremtő erejére vezet vissza.

Renan Ernő, a szemita fajta és szellem legnagyobb ismerője, alacsonyrendű emberfajtának találta a zsidót, kultúrájáról pedig akként nyilatkozik, hogy a szemitáktól sohasem eredt nagy gondolat. Szerinte „a szírek csak a görögök tanítványai s az arab tudomány és bölcsészet is csak a perzsa, görög és ind szellem visszfénye. Még a középkor zsidait is csak tolmácsoknak mondja, akik másodkézből vett tudományt műveltek s azt is az ő szűk látókörűikből, melyet a száraz és kemény szemita szellem sehogy sem tudott áttörni”.[30]

Vierkandt, a higgadt és mélységes gondolkodó szerint[31] „a szemita fajta inkább formai, mint tartalmi irányban fejlesztvén ki energiáját, a félkultúra lépcsőfokán állapodott meg, Letourneau pedig nyomatékkal utal arra, hogy a szemita szellem az emberiség fölemelkedésének akadályozója volt.[32]

Már ez a néhány idézet is eléggé megvilágítja, hogy ha az ú. n. zsidó művelődéskörből kikapcsoljuk a hethita, perzsa, egyiptomi és görög elemeket, akkor nem marad belőle semmi, csak egy dermesztőén rideg és száraz dialektika, vagyis a talmudi szőrszálhasogatás, mint szülőanyja annak a kegyetlen kufár szellemnek, amely az egész művelt világot rákényszerítette arra, hogy a zsidók tűrhetetlen garázdálkodása ellen intézményesen védekezzék.

Látjuk íme, hogy az a „szépen és tömören megfogalmazott nemesi levél”, mellyel S. J. fajvédelmi buzgalmában a zsidóságot megajándékozta, néminemű szépséghibákban szenved, melyek csak még kirívóbbá teszik az ő munkájának gyarlóságait.

 

*

 

A fentebb előadottak összefoglalásaképpen megállapítom, hogy Somogyi József rádióelőadása, mely nyilvánvalóan csak e napokban megjelent „A faj” című könyvének lényegi kivonata, a tudomány megállapításaival homlokegyenest ellenkező, de a magyar önérzetet sértő, a magyar fajtudatot aláásó, a pacifizmus és defetizmus szellemét szolgáló kontárság, melyet a nemzet ellen való bűn volt a nagy nyilvánosság arénájába bebocsátani.



[1] Berzeviczy Albert, A magyar történetírás új útjai; Budap. Hírl., 1931. jún. 14. sz.

[2] Méhely Lajos, Vallomások; A Cél, 1939. dec. 12.

[3] Kornis Gyula, Nemzeti Újság, 1933. május 31.

[4] Méhely Lajos, Vér, faj, nemzet: A Cél, 1933.

[5] Eckhardt Tibor, A nacionalizmus nemzetközi jelentősége; Az Ébredő Magyarok Egyes. 1924. évi kongr. tartott előadások sorozata, 43. l.

[6] Prohászka Ottokár, A nacionalizmusról; Ébredő Magy. 1924 évi kongr. előadássoroz., 55. l.

[7] Imanuel Kant, Anthropologie, 1899, 239, l.

[8] Walter Gross, Rasse-Volk; Rassenpolit. Ausl. — Korresp. 1939. ápr. sz. „Ha a liberális időben — mondja ez a nagytekintélyű tudós - megkísérelték a nép fogalmának a meghatározását, akkor csupa külvilági tényezőből indultak ki, amilyen a közös település, a közös nyelv, közös történelem, közös szellemi és kultúráiét s ideális esetben még a közös államiság is s mindez együttvéve minden elgondolható föltételét megadta a nép fogalmának, ahogy az akkori idők felfogásában élt. Mindez teljesen kielégítette a liberális demokrácia lelkiségét és senki sem ütközött meg azon, hogy a nép fogalmából éppen az emberi és történelmi életnek legfontosabb kelléke hiányzik, t. i. a faji odatartozás, mely, az előbbi környezeti tényezőkkel ellentétben, nem választható meg az ember kénye-kedve szerint, hanem megmásíthatatlan és sorsdöntő.”

[9] Francis Galton, Inquiries into human faculty and its development, 1883. (Az emberi tehetségek s azak fejlődésének vizsgálata).

[10] Gustav le Bon, Psychol. Grundges. in der Völkerentwickl., 1922. 39. l.

[11] H. Günther, Rassenkunde der deutschen Volkes, 12. kiad. 1932.

[12] H. Weinert, Die Rassen der Menschheit, 1935, 134. l.

[13] Egon Frhr. von Eickstedt, Die rassischen Grundlagen d. deutschen Volkstums, 1934. 53. l.

[14] O. Reche, Rasse u. Kultur, 1934, 52. l.

[15] E. Haeckel, Natürliche Schöpfungsgesch., 11. kiad. 1909.

[16] Nagy Géza, Fajunk jövője; Új Magyar Szemle, 1902.

[17] Jankó János, Magyar typusok, 1900.

[18] Semayr Vilibáld. A magyarság antropológiai typusai; Magy. Nemz. Muz. Nepr. Ért., IV., 1903.

[19] Idevágó legfontosabb dolgozataim a következők:

A magyar tragédia élettudományi okai: A Cél, 1923. ápr.—dec sz.

Mongolok-e a magyarok? A Nép, 1925, márc. 30 és 31. sz.

A magyar fajvédelem irányelvei; A Cél, 1926. május—aug. sz.

A magyarság antropológiája; A Cél, 1929. jan.—febr. sz.

A vércsoportok faji jelentősége; A Cél, 1930. jún.—júl. sz.

A magyar faj önvédelmi harca; A Cél, 1933. jan.—máj. sz.

A magyar fajkep; A Cél, 1936. márc. sz.

A magyarság múltja, jelene és jövője; A Cél, 1936. szept.—okt. sz.

Vér és faj; A Cél. 1939, jan. sz.

A noszvaji magyarság antropológiája; A Cél, 1939. júl. sz.

[20] L. v. Méhely, Blut und Rasse; Zeitschr. f. Morph., 1934.

[21] S. Wellisch, Zeitschr. f. Rassenkunde, 1938. 34. l.

[22] Felix v. Luschan, VölkerRaschenSprachen, 1922. 165. l.

[23] H. Winkler, Das Finnenthum der Magyaren; Zeitschr. f. Ethnol., 1901.

[24] Bartucz Lajos, A társadalmi embertan; Természettud. Közl. 1919 jún. 1. Ez a füzet egyike annak a négynek, amelyet a Termeszéttudományi Társulat a kommunizmus bukása után megsemmisített.

[25] S. Wellisch, Rassendiagnose der Ungarn; Zeitschr. f. Rassenkunde, 1938.

[26] Méhely Lajos, A magyar fajkép; A Cél. 1936. márc, sz.

[27] Méhely Lajos, A magyar fajvédelem ábrázata; A Cél, 1936. dec. sz.

[28] Méhely Lajos, A szentistváni gondolatról; Magyarság, 1937. jan. 26. sz.

[29] Méhely Lajos, Gömbös Gyula emlékére; A Cél, 1936. 303. l.

[30] E. Renan, De la part des peuples sémitiques l'historie de la civilisation, 2. kiad., 1862. 21. l.

[31] Vierkandt, Naturvölker u. Kulturvölker, 131. l.

[32] Letourneau, Psychologie ethnique, 336 l.