Méhely Lajos:

 

SUUM CUIQUE

 

Bethlen István grófnak válaszul

 

 

„Az utóbbi időben sok szó esett a képviselőházban és a sajtóban a kisebbségi politikáról; heves viták bontakoztak ki előttünk e kérdésről, amelyek utcai tüntetésekre is vezettek és sokhelyt ellenséges nyilatkozatokat és barátságtalan hangulatot váltottak ki a külföldön velünk szemben. Szóval a kérdés — amint mondani szokás — napirendre került”.

Ezekkel a szavakkal vezette be Magyarország volt miniszterelnöke azt a hosszabb lélegzetű tanulmányát, melyet „Magyarország kisebbségi politikája” címen a Magyar Szemle júniusi számában tett közzé[1] s amelyhez hozzászólni annyival inkább kötelességemnek tartom, mert életem egy és más vonatkozásában magam is gyakran szembekerültem ezzel a kérdéssel, amelynek megítélésében azonban a Bethlen István gróf álláspontjával teljesen ellentétes meggyőződésre jutottam.

Bethlen István gróf messzemenő liberalitással kezeli a kisebbségek, helyesebben csak az 5.5%-ot kitevő német kisebbség ügyét, mert a mi második legjelentékenyebb kisebbségünkről, nevezetesen az 5.1%-ot kitevő Mózes vallású zsidókról, egy árva szóval sem emlékszik meg.

Volt miniszterelnökünk fejtegetéseiből világosan kitűnik, hogy a német kisebbség kérdését csak elméletben ismeri, de sohasem élt németek között, mint éltem én diákkoromban öt évig Lőcsén és tanár koromban tizenegy évig Brassóban.

Úgy gondolom, hogy Bethlen István sohasem volt részese annak a bensőségesen hazafias érzésnek, mely bennünket, magyar diákokat, a lőcsei, iglói és késmárki német lakosság szívbeli társává avatott, de abban sem lehetett része, hogy nagy magyar városokban, aminő Brassó, Nagyszeben, Segesvár, Beszterce, naponta megújuló keserűséggel, pironkodva és magyarságában megalázva kellessen szemlélnie a szászok hatalmi tobzódását!

Én mind a kettőt átéltem s így személyes tapasztalatból állapíthattam meg, hogy a magyarországi németek e kétféle viselkedésének mélyreható faji, vallási, nyelvi és közjogi okai vannak. Már „A németek Magyarországon” (1929) című röpiratomban rámutattam, hogy az erdélyi és a Királyhágón inneni németség közjogi helyzete évszázadokon át lényegesen különböző volt, mert amíg a magyar királyok által behívott erdélyi szászok a magyarok és székelyek mellett egy országos törvényeink által elismert harmadik nemzetet alkottak, addig a mi hazai törvényeink a boldogulását keresve önként beszivárgott Királyhágón inneni németséget mindig csak vendégeknek (hospites) tekintették, akik közjogi különállást sohasem élveztek.

Ez magyarázza meg, hogy amíg a cipszerek, hiencek, hauerek, ponzüchterek és svábok a legújabb időkig sohasem igényeltek kisebbségi jogokat s németnyelvű iskoláikat is magyar nyelvűekké alakították át,[2] addig az erdélyi szászok még a rendi alkotmány megdőlte után is a corpus separatum jogaira támaszkodtak s nemcsak iskoláikban, hanem még a városi közigazgatásban is biztosítani tudták maguknak a német nyelv használatát. Ez a körülmény az erdélyi s a magyarországi németség társadalmi és gazdasági helyzetét is merőben eltérő irányba terelte, mert amíg az erdélyi szászok a magyarságtól mereven elzárkózó külön nemzettestet alkottak, melynek határain belül folyt le életük, addig a Királyhágón inneni németség intelligenciája nemcsak német anyanyelvét hagyta el, hanem fajilag is összeolvadt a magyarsággal s nagy erővel nyomult be a magyar közéletbe.

Az erdélyi szász intelligencia az ő népi kötelékében teljesen megtalálta a maga boldogulását, mert a szászok népesedési arányszáma s ezzel kapcsolatos felvevő képessége a kétgyermek-rendszer mellett századokon át változatlan maradt, ami azonban a Királyhágón inneni németségre nézve lehetetlen volt, mert jelentékeny szaporasága mellett a szabad pályákon kívül a közpályákra is rá volt utalva s ez utóbbiakat azután annyira ellepte, hogy már 1608-ban törvényt kellett hozni, mely a magyaroknak is biztosította a jogot, hogy a szabad királyi városokban bírák és tanácstagok lehessenek.[3]

Mindebből nyilvánvaló, hogy amíg az erdélyi szászoknak évszázados joguk volt hozzá, hogy iskoláikban németül tanítsanak, addig a Királyhágón inneni németség ezzel a joggal soha nem rendelkezett s csak a legutóbbi világháború óta és pedig csakis mesterséges izgatás következtében kezdett ilyen követelménnyel előállni.

A német nép maga ma is távol áll ettől a mozgalomtól s éppenséggel nem örvend a Bethlen-Klebelsberg éra A, B és C típusú iskolamonstrumának, mert ha talán pillanatnyilag legyezgeti is faji hiúságát, hogy most már teljesen kiélheti német lelkiségét, a higgadtan gondolkodók máris belátták, hogy ez a „vívmány” nagyon hasonlít a danaidák ajándékához, mert éket ver a magyar nemzet s a németség közé és megszünteti, vagy legalább nagyon lecsökkenti azokat az életlehetőségeket, melyekre az egyre szaporodó német intelligencia annyira rá van utalva.

Hazafias érzésén kívül ez a belátás ösztönzi arra a délvidéki németséget, hogy Bleyer Jakab szerencsétlen képviselőházi nyilatkozata óta szívvel-lélekkel tiltakozzék az elnyomatás vádja ellen. Már eddig is töméntelen hűségnyilatkozat jelent meg a lapokban, de most, mint egy reggeli újság jún. 18-iki számában olvasom, rohamosan szaporodik a sváb vidékeken alakuló evang. olvasókörök száma, amelyeknek egyes községekben, így a Tolna megyei Majoson, már kétszer annyi tagjuk van, mint a Bleyer-féle Kulturvereinnek. Sőt most már azok a szülők is, akik a pángermán izgatás hatása alatt A típusú (vagyis csak németül tanító) iskolát kívántak, több magyar oktatást szeretnének s a hatodik elemi osztályt végezetteket Szekszárdra küldik, hogy magyarul tanuljanak. Jellemző továbbá, hogy amíg Nagymányokon a Volksbildungsvereinból egymásután lépnek ki a svábok, addig Györkönyön nem kívánják a német oktatást, Hidason a sváb szülők önszántukból negyven gyereket adtak be magyar szóra, Zombán egyetlen aláírást sem tudtak gyűjteni a német iskolát kérő ívre, Felsőnánán pedig a sváb parasztok menekült székelyt választottak meg jegyzőnek.

Ezek a jakfai Gömbös Miklós reálgimnáziumi tanár s a független kisgazdapárt bonyhádi elnökének kalauzolásával szerzett tapasztalatok beszédes bizonyságai annak a legkevésbé sem „ásatag gondolkozású” felfogásnak,[4] hogy a hazai németségnek nem német, hanem magyarnyelvű és magyar szellemű iskolákra van szüksége s én mélységesen meg vagyok győződve, hogy nemcsak Milotay István és a „Magyarság köre”, hanem Bethlen István gróf is súlyos tévedésben él, ha azt hiszi, hogy „ezt csak olyan magyarok kívánhatják, akik csak a magyar glóbuszt nézik és látóképességük a magyar Alföld peremén túl nem terjed.”[5]

Sőt ellenkezőleg, éppen a magyar glóbusz határain túl garmadával találunk bizonyítékokat arra nézve, hogy a nemzethűség s a nemzeti összetartozás érzésének ápolására és kitenyésztésére elsősorban is az egynyelvű állami iskola hivatott.

Ez még a szabadság klasszikus földjén, az Észak Amerikai Egyesült Államokban is így van, amiről egy hazafiasságáról is nevezetes nagy német tudós, Plate Lajos, a jénai egyetem világhírű professzorának eme nyilatkozata is tanúskodik:[6]

„Amikor néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban tartózkodtam, nem égigérő házaikért s más technikai csodáikért irigyeltem az amerikaiakat, hanem az összetartozás és testvériség amaz érzéséért, mely az osztályellentéteket oly örvendetesen enyhíti, a legszegényebb cipőtisztítót éppúgy áthatja, mint a sokszoros milliomost s amely a bevándorolt németet, írt, norvéget és franciát olyan ellenállhatatlan erővel ragadja meg, hogy néhány év alatt elfelejtik régi hazájukat és büszkén érzik magukat a csillagos lobogó fiainak. Honnan ered az Egyesült Államoknak ez az összeforrasztó ereje, mely Európa valamennyi nemzetét, a fehéreket és feketéket, minden nagy kérdésben egyesíti, hozzá még olyan országban, amelynek nincs nagy történeti múltja, nincsenek történeti romjai és emlékei s ahol mindenki könyörtelenül hajszolja a dollárt? Gyakran beszélgettem erről művelt amerikaiakkal s valamennyien egyetértettek abban, hogy két bölcs intézkedés az, mely elsősorban hozzájárul ahhoz, hogy ezt az egységérzetet, ezt az igazi hazafias érzést minden amerikaiban nagyra növelje: az egységes iskola s az állam és az egyház teljes különválasztása.”

„Gazdag és szegény emberek gyermekei, a fiúk a lányokkal együtt, tizenkettedik életévükig ugyanazt az iskolát látogatják s így ugyanazokat a benyomásokat veszik fel és egyforma tanításban részesülnek. A kora ifjúságnak ezek az emlékei nagyon mélyre eresztik gyökereiket s csak természetes, hogy azok, akik ugyanazon az iskolapadon ültek, emberileg mindig közel maradnak egymáshoz, bármennyire is elválasztja őket később az élet.”

„De mit teszünk mi? Mi gyermekeink seregét a lehető legkülönfélébb iskolákra osztjuk szét, elválasztjuk a fiúkat a lányoktól, a szegényeket a gazdagoktól és legújabb népnevelési törvényünk azt a rettenetes visszaesést is meghozta nekünk, hogy a gyermekeket vallásfelekezetek szerint választottuk külön. Ha az ellentéteket ekként lehetőleg kiélesítettük és már az ifjúság tudatába bevittük, hogy várhatnók azután, hogy a felnőttek szeme előtt egy közös cél, a haza érdeke lebegjen?”

Súlyos és nagyon megszívlelendő tanulságok rejlenek ezekben a mélyreható megfigyelésekben, mert az egységes, egynyelvű állami iskola nemcsak a nemzeti szuverenitás elengedhetetlen kelléke, hanem egyúttal az a csodatevő erő is, mely lelkileg közel hozza egymáshoz a tanulókat, anélkül, hogy fajiságukat veszélyeztetné, mert nincs a világon olyan iskola, mely valakinek a faját meg tudná változtatni.

Egyébként a helyzet logikája is úgy kívánja, hogy a németek lakta vidékeken magyarnyelvű legyen az iskola, mert állami szuverenitásunk szempontjából tűrhetetlen, hogy legyen Magyarországon olyan iskola, amilyen pedig nem egy van a délvidéken, ahol még a magyar gyerekek is németül kénytelenek tanulni s az istentiszteleteken német prédikációt hallgatni, mert aki nem ért németül, az templom nélkül van!

Tudom, hogy ha én itt az egynyelvű állami iskola szószólója vagyok, nyomban szembekerülök azzal a „Magyarság köre” s a germán „apostolok” által állandóan hangoztatott ellenvetéssel, hogy ilyen elvekkel a tőlünk elrabolt országrészekben sínylődő magyar kisebbségeket teljesen kiszolgáltatjuk az idegen uralom önkényének.

E nagyon súlyosnak látszó ellenvetés azonban teljesen alaptalan, mert a székelyek Erdély őslakói, akiknek már akkor is magas kultúrájuk volt, amikor az oláhok még valahol a Vardár völgyében legeltették birkáikat. Most, hogy a háborúban győzteseknek mondott oláhok uralma alá kerültek, a trianoni diktátum által hivatalosan elismert kisebbséggé lettek s a békeokmányok — sajnos, meg nem tartott — rendelkezései éppen faji fennmaradásuk biztosítását célozták.

Fölösleges hangsúlyozni, hogy a magyarországi németség sohasem felelt meg ennek a kritériumnak, mert egyes részei különböző időben, kisebb rajokban, boldogulásukat keresve, hívatlanul szivárogtak be hazánkba s ha némelykor, mint pl. V. István idejében (1271) a szepesi szászoknak, saját bíróságuk és igazgatásuk volt, ez csak azért lehetett, mert „egyszerű emberek és földművelő munkások lévén, nem értettek a nemesi joghoz” („in jure Nobilium nequeunt conversari”).[7]

Efféle jelenségek bizonyítják, hogy a Királyhágón inneni németek körében sohasem lehetett kisebbségi kérdésről szó s azt csak a vesztett háború után más nemzeti fészkelődésektől vérszemet kapott és hatalmi sóvárgásukban hirtelen „népapostolokká” vedlett izgatok csiholták ki.

Az igazságnak teljesen megfelelően írta Bleyer Jakab abban a Wiener Parlaments Korrespondenznek küldött denunciáló[8] cikkében, hogy „apáink és nagyapáink szintén németek voltak, de gyanútlanul mondottak le német iskoláztatásukról,”[9] mert amíg az egymást kölcsönösen hazaárulónak bélyegzett, tehát sem célkitűzésében, sem eszközeiben nem egységes társaság (Gündisch, Bleyer, Grassel, Bónitz stb.) nem indította meg a bujtogatást, addig egyetlen németnek sem jutott eszébe, hogy Magyarországon nem magyarnyelvű iskola is lehetséges volna.

Amikor Bleyer Jakab, mint kisebbségi miniszter, 1920. évi január 7-én a minisztertanáccsal elfogadtatta a tót autonómia tervét, akkor német kisebbségi törekvésekről még szó sem volt, mert Junker, volt nemzetiségi miniszter s a kommunista lázadás idejében oly hírhedtté vált államtitkára, a jeles Kalmár Henrik „népbiztos elvtárs”, vidéki erőlködései kudarcot vallottak s ez utóbbinak az alkotmányozó kabaré („tanácsok országos gyűlése”) 1919. évi június 17-iki ülésén, mint „a magyarországi németek képviselőjének” még nem volt „forróbb vágya”, mint hogy „egész rövid idő alatt üdvözölhesse a cseh és a német-osztrák tanácsköztársaságot is.”[10]

A német kisebbségi agitációt.Bleyer indította meg[11] s az ő aknamunkája érlelte meg a Bethlen-Klebelsberg éra idejében az A és B típusú iskolaszörnyet, melynek bevezetése bűn volt a magyar nemzet szuverenitása ellen, mert ezzel elszakadt az a legerősebb fonal, mely a sváb falvak népét a magyar honpolgár kötelmeire emlékeztette.

Ennek folyamányaképpen jött létre azután az a minden más országban lehetetlen állapot, amilyenről pl. Siklós Ferenc hírlap-író személyes tapasztalatai alapján ekként számol be: „Tolna megyében a svábok vezetői svábok, az iskolák svábok, a törvénykezés sváb nyelven folyik, az istentiszteleten, miséken németül prédikálnak, minden orvos sváb s a nemesi birtokok legnagyobb része svábok kezére ment át.”[12]

Ilyen körülmények között már száz százalékig beteljesedett Bethlen Istvánnak az az óhajtása, hogy — mint a bécsi újságíróknak[13] mondotta — „a német kisebbség olyan jól érezze magát a magyar nemzet körében, mint fajtestvérei között,” csak az a kár, hogy ebben a sváb eldorádóban annyira meglazult a magyar hazához való tartozás érzete, hogy egyes falvakon az iskolás gyerekek már Németország lakosainak vallották magukat.

Bethlen István gróf miniszterelnöki programmbeszédében így nyilatkozott[14] a kisebbségi kérdésről: „A praktikus probléma az, hogy megadjuk azt, amit a latin így fejez ki: suum cuique. A kérdésnek a súlypontja kulturális téren van. Nekünk gondoskodnunk kell arról, hogy bárki e hazában, ha nem is beszéli a magyar nyelvet, az ő oktatását a legfelső fokig anyanyelvén kapja meg. Régóta hiba volt ebben az országban, hogy ebben a tekintetben gondoskodás nem történt. A második feladat pedig az, hogy ott, ahol a nemzetiségek tömör blokkokban laknak együtt, gondoskodás történjék arról, hogy az adminisztrációban nyelvük megfelelő érvényesülést nyerjen, hogy saját fajuk az adminisztrációban kellően képviselve legyen, mert csak az fogja tényleg a nemzetiségeket megnyugtatni, ha ezt elérik. Én teljesen kielégítőnek tartom a nemzetiségi kérdés megoldását olyan formában, mint ahogy az például a szászoknál megvolt Erdélyben, ahol ők saját anyanyelvükön élvezhették az oktatást, a legalsóbb foktól a középfokú oktatáson keresztül mindenütt. Az adminisztrációban nyelvüket használhatták, a bíróságok előtt szintén és az adminisztrációban is azon vármegyékben, ahol többségben voltak, saját fajukból vett tisztviselők kormányzása alatt állottak. Én azt hiszem, ha eddig a pontig elmegyünk, akkor teljesen kielégítjük azon jogos igényeket, amelyeket a nemzetiségek velünk szemben támaszthatnak, anélkül, hogy ezzel a nemzetnek és a magyar államnak egységét megbontanók.”

Egy pillanatig sem kétséges, hogy az ilyen megoldás teljesen kielégíti a nemzetiségeket, csakhogy viszont mi magyarok ennek láttára joggal kérdezhetjük, hogy vajon akkor mi emlékezteti még a nemzetiségeket a magyar hazára és honpolgári kötelességeikre?

Hiszen, ha Bethlen István javaslata a délvidéki sváb falvakban máris megvalósított módszer szerint az egész vonalon érvényesül, akkor a mi németjeink akarva nem akarva is Anhalt-Nassauban, vagy akár Lippe-Detmoldban fogják magukat érezni. És ha mi ezt eltűrjük, sőt előmozdítjuk, akkor nincs jogunk rossz néven venni, ha a Bleyer Jakab vándorlegényei (Wandervögel) a pángermán izgatás által félrevezeti németek között „új honfoglalást készítenek elő és - mint Szívós-Waldvogel altábornagy Esztergom-Komárom megye közgyűlésén megállapította — német erődöket kívánnak létesíteni a magyar haza területén a „Drang nach Osten” számára."[15]

Ha mi — Bethlen István gróf módszerét követve — a mi németjeinknek az erdélyi szászokéhoz hasonló helyzetet teremtünk, ezzel valóban szászokká is tesszük őket s a magyarságtól való teljes elszakadásukat mozdítjuk elő, mert ez a rövidlátó politika szüli azokat a nagynémet ábrándokat, amelyek ebben a pillanatban még talán nem veszedelmesek, de máris aggodalmat keltők.

Hogy e tekintetben hazánk egyes vidékein milyen aggasztó hangulat uralkodik, arról hű képet nyújt egy határszéli városunkban működő kiváló bíránknak f. évi június 22-én hozzám intézett levele, melynek megállapításai minden magyar ember lelkébe nyilainak. Íme néhány szemelvény:

„A magyarság sorsán aggódom. A magyar fajiság, a faji öntudat elaltatásától, megmérgezésétől, halálbasorvasztásától igen nagyon félek, rettegek. E rettegéstől sokat szenvedek itt ebben a német fészekben, ahol Bleyer szemérmetlenül és nem eredménytelenül szervez és ahol... egy embert sem ismerek, akit a fajvédelem, vagy a nemzeti kérdés érdekelne. Fojtogat ennek a városnak a közönye és az az ismeretlen, fogvicsorgató ellenséges érzelem, mely most ugyan még néma, de szikrázó szemmel már szembe mer nézni. Látom nőni a veszedelmet és nem látok senkit, aki ellene dolgozna.”

S ez a Bethlen-féle szisztéma eredménye, mely még ott is meghasonlást és visszavonást szült, ahol akkoráig kipróbált magyar hazafiság lelkesítette a mi németjeinket.

A mi kormányaink, mint ahogy közigazgatási tisztviselőink oly gyakran nagy keserűséggel tapasztalták, mindig „külpolitikai tekintetekre” hivatkozva folytatták azt a „se hal, se hús”-féle lagymatag politikát, mely a nemzetiségeknek szarvakat növesztett, végső kihatásában pedig két irányban végzetes, mert az idegen uralom alatt tespedő véreinken nem segít, ellenben idehaza elidegeníti a magyarságtól az eddig hazafias érzésű németeket.

Amennyire meg lehetünk győződve, hogy a mi bármennyire liberális kisebbségi politikáik legkevésbé sem fogja befolyásolni az utódállamokban élő magyar kisebbség sorsát, épp annyira bizonyos az is, hogy ha mi eddig velünk érző németségünket nem akarjuk végképp elveszteni s belső ellenségünkké tenni, akkor sürgősen vissza kell térnünk a háború előtti s az amerikai példa által szentesített iskolapolitikánkra.

A külföldi mumustól tehát meg nem ijedve meg kell szüntetni az A és B típusú, a magyar nemzet szuverenitását mélyen sértő s a honpolgárokat ellenségekké tevő iskolákat, mert csakis a magyarnyelvű és magyar szellemű iskola töltheti meg a német ifjúság lelkét a magyar haza szeretetével s a magyar honpolgárság hűséges érzetével!

Ez az a régi, évszázadok óta bevált módszer, mely a hazai németségnek boldogulást, jólétet s a magyar közéletben tekintélyt, befolyást és megbecsülést, a magyarságnak pedig megnyugvást és jogos kielégülést biztosított. Azonban, ha a helyzet már annyira megromlott volna, hogy az új rosszról már nem lehetne a régi jóra visszatérni, akkor kénytelenek leszünk a Bethlen-féle elgondolásba is beletörődni, csakhogy akkor ne állapodjunk meg feleúton, hanem gondoljuk végig az egész gondolatot s vonjuk le annak a magyar nemzet érdekeit érintő összes következményeit.

Ha megengedjük, hogy Magyarországon apróbb s nagyobb fiók-Germániák létesüljenek, akkor követeljük meg, hogy ezek — az erdélyi szász telepek módjára — éljék ki magukat teljesen az ő népi kereteik közt s ne szabadítsák rá intelligenciájukat a magyar közpályákra, melyeket, különösen a rendi alkotmány megdőlte óta, a vérbeli magyarság életlehetőségeinek nagy veszedelmére, még a zsidóknál is nagyobb mértékben léptekéi.

Ha a mi németjeink nem akarnak magyarokká lenni, hanem — mint agitátoraik hirdetik — „teljes értékű németek’ óhajtanak maradni, akkor ne termeljenek ki nagyobb számú intelligenciát, mint amennyit a saját népi erejükből el tudnak tartani s akkor örvendetesen megváltozhatik az az arcpirító állapot, hogy amíg a falusi sváb parasztok kiművelődött ivadékai fényes stallumok élvezetében mindenütt ott nyüzsögnek a magyar fórumon, addig a honfoglaló ősök utódai még a szellemi szükségmunka kenyérmorzsáihoz is nehezen tudnak hozzájutni.

Aki csak kissé nyitott szemmel nézi a mi állapotainkat, észre kell vennie, hogy a sok német és németnevű magyar már Magyarország fennállását veszélyezteti, mert ellenségeinknek alkalmat ad arra, hogy a magyar faj létezését is kétségbe vonják. Csak nemrégiben jelent meg a csehvé átvedlett Skultéty József röpirata,[16] mely a külügyminisztérium tisztviselőinek s a Történelmi Társulat és a Magyar Tudományos Akadémia kiadmányainak németnevű szerzőit felsorolva azt mondja: „Bárhova fordulunk, a tanult osztály körében többnyire ilyen neveket találunk”, e napokban pedig a Magyarság közölt egy a Felvidéken terjesztett térképet[17], mely az utódállamok közt felosztott Csonka-Magyarországot ábrázolja s a szétdarabolást azzal okolja meg, hogy magyar nemzeti államnak nincs létjogosultsága, mert „magyar faj amúgy sincsen, csak magyarul beszélő csehek, tótok, horvátok, németek, szerbek, oláhok és zsidók. Aki nem hiszi, nézze meg a magyar családi és földrajzi neveket.”

„Ezektől a borzalmas megállapításoktól pedig nem szörnyülködni s nem elkeseredni, hanem cselekedni kell, amíg nem késő.

Annyi bizonyos, hogy Magyarországon még sok millió vérbeli magyar él, ezek azonban a földet túrják, vagy mesterséget folytatnak, a fórumon tehát nem láthatók, ellenben a csatamezőkön elhullott s később birtokából is kiforgatott magyar középnemesség helyét az idegenvérű bevándorlottak kiművelődött ivadékai foglalták el. Mai nap ezek forgolódnak a fórumon s a külföldi felületes szemlélő könnyen eshetik abba a tévhitbe, hogy már valóban nincs magyar faj.

Ezen tehát Magyarország politikai fennállása érdekében segíteni kell, még pedig olyképpen, hogy a külföld felé fordított ábrázatunkat magyarabbá kell tenni s a közpályákon nem szabad német nevű embert megtűrni. Ez természetesen csak az első lépés. Szükséges, de csak afféle szurrogátum, mert a magyar név, ha viselője egyúttal magyar vért is nem vett fel, még senkit sem tett magyarrá.

A fontosabb s gyökeres megoldást hozó teendő az, hogy a magyar köznép fiaiból mennél nagyobb számú vérbeli magyar intelligenciát termeljünk ki.

Ez a mi legfontosabb s legsürgősebb feladatunk, ezerszer fontosabb minden király- és pártkérdésnél, mert, ha még most, az utolsó órában sem ébredjünk fel, akkor mihamar ráírhatják Hungária címerpajzsára a szörnyű szót: „Elvégeztetett!”.

Fogadjuk el hát mi is Bethlen István grófnak a jeligéjét, de cselekedjünk is aszerint, vagyis adjuk meg Istennek, ami Istené s a királynak, ami a királyé. Elégítsük ki német és más kisebbségeink jogos igényeit, de ne ássuk alá saját nemzetünk létalapjait.

Ha mi ölbe tett kézzel tűrjük, hogy Bleyer Jakab még az eddigiek után is „magyar” egyetemi tanár maradhasson s Muth Gáspár (Temesvár), Kraft István (Belgrád) és Roth (Nagyszeben) társaságában „a délkeleti németséget különösen Magyarország részéről fenyegető bajok ellen megalakítsa a délkeleti német munkaközösséget”, akkor magunk idézzük fel az abban megadódó nagy veszedelmet, hogy „a délkeleti német csoportok rendkívül erős tartalékok Közép Európa megteremtésére”.[18]

Nyilvánvaló, hogy ez a német Közép Európa szőröstül-bőröstül felfalná ezt a csonka kis országot, holott pedig, mint egy veszélyeztetett vármegyénk feje június 28-ikán hozzám intézett levelében írja, „ha a mi svábjainkat meg tudnánk menteni az agitátorok mérgező hatásától s végre leszámolnánk Bleyer és környezete ellenségeket nevelő káros tevékenységével, úgy céltudatos politikával meg tudnánk védeni a jövőt.” Tehát „suum cuique”, de ne a magyar nemzet veszedelmére!