|
Padányi Viktor:
ÖSSZEOMLÁS
(1918―19.)
Az iglói géppuskások regénye
A tudós száz és százezer évek történetét úgy szerkeszti meg, hogy kalapácsával őskori kövületeket zúz, tör, fejt, vizsgál és a megkövesedett állat- és növénymaradványokból csalhatatlan bizonyossággal állítja elénk a különböző korszakok világát. A történetíró, ha egy kort akar megrajzolni, az események hosszú sorozatát vizsgálja agyával, átszűri lelkén, beleéli magát a kor lelkivilágába és azután halálos bizonyossággal vetíti azt lelki szemeink előtt vászonra, hogy úgy érezzük, mintha benne éltünk volna.
Ez a könyv ugyanaz, mint a tudós kalapácsa, mint a történetíró tolla, mert eseményeiben csalhatatlanul állítja elénk nemcsak a mi nemzedékünknek sötét borzalmakban, súlyos megpróbáltatásokban gazdag keserű életszakaszát, hanem dicsfénnyel övezi fajtánkat, fiaink erényeit és a hazaszeretetükben meg nem tántorodók magasztos lelki nagyságát.
A könyv robbanásig feszülő filmjének hátterében ott húzódik az összeomlás, a kommün és a cseh megszállás vérrel, korommal és lőporfüsttel felrajzolódó elkeserítő korszaka, amelynek sötét mocskában egyetlen tiszta folt az iglói géppuskások talpig magyar, talpig férfi és talpig katona alakja.
Hősöknek kijáró megbecsülést és tanulságot a jövő nemzedékek bátran meríthetnek ebből a könyvből, én pedig a jelenkor nevében egy babérlevelet óhajtok fűzni ezen igénytelen pár sorommal az iglói géppuskás hősök és férfiak koszorújába.
Budapest, 1941. év karácsonyán.
vitéz nemes MAGASHÁZY LÁSZLÓ tbk.
orsz. gy. képviselő,
az Országos Nemzetvédelmi Bizottság elnöke
ELSŐ KÖNYV
I.
A jó kincstári bor gőze, a rossz kincstári cigaretta füstje, az olajozott padló és az ázottan párolgó csizmák szaga valami meghatározhatatlan, de egészen önálló illattá asszimilálódott. Valami félálmos renyhe lustaság, a kollektív kimerültségnek egy 1918-ban annyira ismert fajtája borította el a tisztikar még együtt üldögélő tagjait, az az állapot, amikor a társaságot nem tartja már össze semmi azonkívül, hogy mindenkiből hiányzik a felálláshoz és az induláshoz szükséges elszántság.
A vacsorának régen vége volt. A két piszkoskötényes baka az üvegeken és poharakon kívül lehordott már mindent az asztalról. A tisztek egy része már régebben elment, ki szolgálatba, ki meg a sovány szórakozások valamelyike után, amit a háborús Igló nyújtani tudott, csupán a legkitartóbb elemek üldögéltek még az asztal körül.
A beszélgetés nagyon vontatott volt már, olyan vontatott, amilyen vontatott csak lehet egy vacsora közben megindult vita éjfél után. Gróf Hadikról volt szó, a tegnapelőtt kinevezett új miniszterelnökről, meg a szocialista grófról Károlyi Mihályról. Meg arról, hogy egyre egészségtelenebb a zörgése a háború gépezetének, hogy rothadásszagú a hadsereg, hogy egyre több a frontlógós, hogy a legénység egyre nehezebben fegyelmezhető és hogy hát bajok vannak minden vonalon. Valaki az este azt a vad hírt hozta, hogy Pesten baj van, hogy Tisza Istvánnal valami baj történt, hogy állítólag agyonlőtték volna, erre azonban, mint a bőséges zuhatagokban áramló rémhírekre általában, csak legyintettek.
A beszélgetés este igen tüzesen indult, hiszen politikáról volt szó, már pedig, mostanában még inkább, mint máskor, a politikai eshetőségek latolgatásával volt tele az egész ország.
Éjfél felé vánszorgott az óramutató.
Mostanra a vita már egészen elernyedt. Elernyesztették a vacsora óta eltelt hosszú órák, elernyesztette a hónapok óta tartó belpolitikai marakodás utálata és elernyesztette az évek óta tartó háború, amely egyre kevesebb energiát hagyott a lelkekben más célokra.
A tiszti étkezde ablakait az imént nyittatták ki, hogy a sűrű levegő megritkuljon egy kissé. A nyitott ablakon át piszkosszürke ködpászmák örvénylettek be s a beszélgetés egyre hosszabbra nyúlt szüneteiben tisztán felhallatszott a sorompóőr topogása, amivel az októbervégi nyálkás hideget igyekezett elgémberedett tagjaiból kirázni.
Mamusich százados éppen lezárta a haldokló vitát azzal, hogy unja és utálja hallgatni az egészet, különben is a politizálás nem a katonák dolga, majd elintéznek mindent a politikusok, mikor az ablakon át sietős léptek kopogása hallatszott fel lentről a kapu felől. Valaki a jelszót mondta halkan, a sorompóőr morgott rá valamit, hihetőleg a jelhangot, majd csapódott a kapu és az érkező bejött a laktanyába.
— Biztosan Klekner jött meg Poprádról — ásította el magát valaki a hirtelen beállt szünetben.
Vártak, de hogy senki sem jött be. Mamusich odaszólt az asztal végén ülő nyurga zászlósnak:
— Te, Puszi, eredj csak, nézd meg ki jött!
Puszi, azaz becsületes nevén Csók Sándor zászlós felállt, de meg sem indulhatott, mert kopogtak és belépett az érkező.
Egy idegen hadnagy volt, bemutatkozott és a tanfolyamparancsnokot kereste. Kassáról jött, a kerülettől hozott sürgős parancsot.
Megmutatták neki Mamusichot, mire az idegen tiszt odalépett hozzá és egy borítékot nyújtott át neki.
Az általános ernyedtséget az idegen hadnagy személye iránti érdeklődés váltotta fel, mikor azonban Mamusich egy meglepett füttyentéssel letette az írást, az érdeklődés iránya egyszerre megváltozott.
A századosnak egy kicsit ünnepélyes és egy kicsit bizonytalan volt a hangja, mikor megszólalt.
— Uraim a mai napon forradalmi erők kezdeményezésére egy nemzeti tanács vette át a kormányzatot. Hadik gróf két napos miniszterelnökösködés után lemondott s helyette Őfelsége Károlyi Mihály grófot nevezte ki miniszterelnökké...
Kacsó Lajos hadnagy, aki ezt az este a vacsoránál „bejósolta”, nem tudta megállni, hogy fel ne rikkantson.
— No, mit mondtam pupákok!
Valaki felmordult.
— No, csak ne örülj olyan nagyon ennek a Károlyinak!
Kacsó megsértődött.
— Ki örül Károlyinak? Itt csak arról van szó, hogy én ezt bejósoltam és be is teljesedett, örvendezésről itt szó sincs. Különben is, ha nem Tisza a miniszterelnök, olyan mindegy akárki fittyfene is az!
— Oh, Tisza — szólt közbe egy hadnagy — csak Tiszával hagyjatok békén. Tiszával már torkig van mindenki.
— Csendet kérek, még nem fejeztem be — hangzott most Mamusich százados rendreutasítása. — Tisza István grófot — folytatta erősen megnyomva minden szót — ma délután forradalmár katonák agyonlőtték.
A tisztek egyszerre rúgták ki maguk alól a széket, de mielőtt a hangáradat kitört volna, Mamusich még emeltebb hangon tovább beszélt.
— Ez az írás — emelte fel az előtte fekvő papírlapot — felhívást tartalmaz arra, hogy a Nemzeti Tanácsra mind a tisztikar, mind a legénység esküdjék fel.
Egyszerre csend lett. Feszült, nyugtalan csend. Csak a sorompóőr fázós topogása hallatszott fel odalent, a kapu elől.
Ez hirtelen eszébe juttatta Mamusich századosnak, hogy az ablak nyitva van.
— Puszi, csukd be az ablakot!
Most mindenki gépiesen Csók zászlóst figyelte, amint zárogatta be az ablaktáblákat egymásután.
Mikor a zászlós visszajött az ablaktól, Mamusich feltette a kérdést:
— Van-e valakinek valami mondanivalója?
Nem volt. A szédítő újság mindenkibe belefojtotta a szót, ha csak mondanivalónak nem lehetett venni Kovács főhadnagy halk dörmögését:
— Szóval holnaptól kezdve forradalmárok leszünk.
Úgy látszik azonban Mamusich annak vette, mert megszólalt.
— Én nem vagyok politikus, engem nem érdekel, hogy Pesten mit főznek. Én katona vagyok s ha a parancs az, hogy eskesselek fel benneteket, én a parancsot végre fogom hajtani, még pedig azonnal. Ki a laktanyaügyeletes tiszt?
Pillanatnyi szünet után Bicsánszky hadnagy szólalt meg.
— Szabó Zoltán.
— Szabó? Kerítsd csak elő azonnal!
Jó öt percbe telt, míg mind a ketten előkerültek.
Mamusich százados, aki közben köpenyt húzott, kardot kötött, megállt előttük.
— Főhadnagy úr — mondta előhúzva az óráját — most fél egy. Pontosan három és fél óra múlva, reggel négykor riadóztatja a legénységet. Az összes körletek, tehát a laktanyán kívüliek és a poprádiak is itt sorakoznak a laktanya udvarán. Gondoskodik arról, hogy a városban és Poprádon kint lakó urak is kapjanak értesítést.
Szabó főhadnagy elismételte a parancsot.
— Lelépni! — biccentett Mamusich.
Egy pillanatig maga elé nézett, majd megszólalt. Mintha egy kis tépelődés csengett volna a hangjában.
— Úgy hiszem ez a helyes és ez a katonás. — Egy pillanatig eltűnődött. — Utóvégre Károlyit Őfelsége nevezte ki.
Várt még egy pillanatot, mintha mondani akart volna valamit, de aztán felcsapta a sapkáját és szótalanul elment.
A beszélgetés Mamusich százados távozása után egyszerre megindult. Hol volt már a félórával ezelőtti ernyedt nyugalom! Kardosan, köpenyben, sapkában volt már mindenki, de a hallottak valahogyan nem engedték őket elmenni. Hogyne! Tisza Istvánt agyonlőtték! És hogy forradalom van! És hogy fel kell esküdniök!
Latolgatták az esélyeket.
A következményeket, a jövőt szerette volna tudni mindenki. Különösen azt, hogy milyen hatással lesz mindez a háborúra.
— Károlyi mindenesetre pacifista s ez legalább biztató a háború végét illetően — jegyezte meg valaki.
A háború vége! Leszerelés! Béke! Béke! Béke!
A szemek egyszerre messzenézők lettek. Faluk, városok, otthonok ködképe rajzolódott fel a szemek előtt, anyák, feleségek, menyasszonyok alakját hozta el az iglói honvédlaktanya szobájába a felgyulladt képzelet... és csend lett egyszerre.
És most megszólalt Kovács főhadnagy, a mindig komoly Kovács, aki mindnyájuk közül talán legjobban utálta a háborút, akinek két csöpp gyereke volt otthon, mind a kettő a háború alatt született.
— Azt hiszitek a béke Károlyitól függ? Azt hiszitek számít az ő pacifizmusa valamit? — legyintett egyet lemondóan. — A béke, fiúk, egyes-egyedül az ellenségtől függ...
Mindenki zúgni, kiabálni kezdett.
— Miért? Ha egyszer békét kötünk!
Kovács főhadnagy arcán végigvonaglott egy sírós mosoly.
— S ha az ántánt nem köt? Vagy ha csak súlyos területi engedmények árán köt?
Süket csönd lett megint.
— No, pupákok, kell-e hát béke? — Kovács főhadnagy fölemelte a fejét és szomorú szemét végighordozta a tiszteken. — Mert nekem így: nem kell!
Most mindenki Kovácsot nézte, aki az oltár mellől vonult be tizennégyben, akinek két csöpp gyermeke volt otthon, aki pacifista volt, pacifistább Károlyi Mihálynál, de akinek mégsem kellett béke győzelem nélkül.
Most nyílt az ajtó és egy új tiszt jött be. Egyezerre megrohanták. Egyszerre beszélt mindenki, úgy, hogy alig tudta kihámozni, miről van szó.
— No — nógatták a tekintetek — beszélj! Te többet tudsz, te már láttál ilyet. Mi lesz?
Rajnay-Wechter Vilmos főhadnagy már megjárta Oroszországot. Hadifogságból szökött haza. Ő már tudta mi a forradalom, sőt az iglói géppuskás tanfolyam kilencvenegynéhány tisztje közül ő volt talán az egyetlen, aki tudta. Most, hogy megértette miről van szó, egy pillanatra szinte még a vérkeringése is megállt. Minden ízében és minden idegszálában tiltakozás reszketett.
Forradalom!
Kerenszkire gondolt, az orosz összeomlásra, a vérre és pokolra, aminek tanúja volt.
Forradalom!
Valami nagy reménytelen kifosztottságot érzett, valami bénult zuhanást, rémületet és dühöt, szörnyű dühöt.
— Hát forradalmat csináltak — reszketett benne a harag — hát forradalom kellett nekik éppen most! Hülyék, hülyék, barmok — viharzott benne a tehetetlen méreg és az elkeseredés — hát ők is Breszt-Litovszkot akarnak? Hát nem tudják, nem látják hova vezet ez?...
Forradalom!
Ő tudta mi az. És tudott még valamit, amiről a többieknek fogalma sem volt. Tudta, hogy a forradalomban program és megállás soha sincs.
Rajnay-Wechter Vilmos nem volt politikus típus. A napi politikával, mint katona egyébként se törődött. Tisza imponált neki, Károlyit szélhámosnak tartotta, a pesti politikai szellemiségen zsidószagot érzett, ennyi volt a politikai állásfoglalása. Mégis, most, hogy hallotta a pesti eseményeket, nem Tisza vértanúsága, nem Károlyi személye és nem a pesti zsidóság győzelme volt az elsősorban, ami megijesztette, hanem az, hogy kétségbeejtő biztonsággal tudta, érezte, hogy az, ami Pesten történt csak kezdete egy katasztrofális folyamatnak, amelynek a vége csak egy általános összeomlás lehet, ha idejében meg nem állítják. Hirtelen végigfutott előtte mindaz, ami 1914 óta történt vele és hárommillió magyar katona bajtársával... és a többiekkel, a nem katonákkal, az asszonyokkal, a gyermekekkel, az öregekkel... a nélkülözésekre gondolt, a kukoricakenyérre, a ruhátlanságra... az árvákra gondolt, az özvegyekre, a rokkantakra, az Oroszországban és másutt sínylődőkre... a háború, elvesztésére gondolt és arra, hogy mindaz, amin a magyarság négy év alatt keresztülment, hiábavaló volt, a szenvedésre, ami volt és ami még lesz... és káromkodott egy keserveset!
— Beszélj már — ostromolták a többiek — mi lesz?
Legyintett. Mi lesz? Mit tudja ő, hogy mi lesz! Begombolta köpenyét, sarkonfordult és indult. Az ajtóból visszanézett a tisztek csoportjára. A hangjára rá sem lehetett ismerni, amint megszólalt.
— Én nem vagyok próféta. Honnan tudjam én, hogy mi lesz? Hogy jó nem fog mindebből kisülni, arra akár mérget veszek. Nem akarok senkit megijeszteni, de azt hiszem, hogy ami ma Pesten történt, az a vég kezdete. — Összeszorította a száját és nézte mereven kesztyűs kezét a kilincsen, majd újra megszólalt:
— Kettőben mindenesetre bizonyos vagyok. Az egyik az, hogy én nem esküszöm. Sem ma hajnalban, sem máskor. A másik meg az, hogy míg fegyver lesz a kezemben, én a forradalommal szemben állok! Mert én tudom, hogy mi az.
Sarkon fordult és kilépett az ajtón.
Dermedt csend maradt utána.
Aztán megmozdult Kovács is, a pacifista. Végignézett a többieken és megszólalt.
— Neki van igaza. És én vele tartok és harcolok, ameddig lehet — azzal csendesen kiment ő is.
Most Puszi szólalt meg a nyurga zászlós.
— Ezek bolondok! Hát azt hiszik, hogy mi tán különbékét kötünk?
A lehorgasztott fejek egyszerre felemelkedtek.
Hát persze! Ki nem fog harcolni?
Egymásra néztek. Az arcokat vizsgálták. A szemeket. És mindegyikben vidám elszántság csillogott...
Így kezdődött az iglói géppuskások legendája...
...Bizony a világháború harcmodorát nem az osztrák haditanács írta elő, hanem az ellenség. Így esett, hogy a Monarchia hadvezetőségét egyik meglepetés a másik után érte a háború első hónapjaiban. Ezek a meglepetések nemcsak hadászati és harcászati téren érték a magas vezérkart, hanem a háborúzás minden területén teljesen új helyzetet teremtettek.
Oh, nem a tankokról, a repülőgépekről, a gázról van itt szó, csupán két egyszerű gyalogsági fegyverről, amelyek közül az egyik nem is fegyver. A gyalogsági ásó és a géppuska volt az, amelynek fontosságára a bécsi haditanács háború közben jött rá. A gyalogsági ásó és a géppuska volt az, aminek az oroszok a háború kezdetén sikereiket köszönhették. A lövészárok és a géppuska fontosságát, bármennyire nem szerepeltek is ezek a Monarchia katonai hagyományaiban és a különböző Reglementekben, kénytelen volt a haditanács elismerni, bár ez az elismerés elég későn jött ahhoz, hogy a Monarchia legkitűnőbb katonaanyagát, a 21—24 évesekből álló sorkatonaságot, a békebeli tényleges állományt már ne lehessen megmenteni.
A géppuska fontosságának felismerése után a hadvezetőség gyors ütemben igyekezett a monarchia gyalogságát ezzel a nagyszerű fegyverrel felszerelni s ebből a célból katonai kerületenkint állandó jellegű géppuskás tanfolyamokat állítottak fel, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy a hadsereg géppuskás utánpótlását biztosítsák.
A 9., 10., 11., és a 16. honvédgyalogezredekből álló kassai honvéd katonai kerület géppuskás tanfolyama Iglón volt elhelyezve. Létszáma mintegy száz tiszt volt és körülbelül 1600—1800 főnyi legénység. A tanfolyam parancsnoka Mamusich István honvédszázados volt, egy szálas, magas, barna ember, kemény, frontotjárt, talpig katona.
A tanfolyam törzse és a legénység egy része az állomás melletti honvédlaktanyában volt elszállásolva, a többiek körlete a laktanyán kívül volt, sőt a közeli Poprádon is voltak egységek. Bizony, ez zsúfolt állapot volt, dehát ez igen közönséges dolog volt akkoriban.
Kaszárnya volt minden város, zsúfolt kaszárnya, szürke, rideg és kényelmetlen...
II.
Az eperjesi temető sírköveit melegre és derűsre aranyozta a bágyadt őszi napsugár.
Csend volt mindenfelé, derűs, szinte békebeli csend. Az ilyen napsugaras őszi délutánokon a temetők elveszítik minden komorságukat. A sírdombok puhák és melegek a napsütéstől, valami csendes és barátságos derű ömlik el rajtuk, békés, szinte boldog csend, amely megvigasztal és kibékít azzal a szomorú tudomással, hogy minden élet végén a halál következik.
Egészen bizonyos, hogy ezért a hangulatért szeretik a temetőket az öreg emberek.
Ma azonban nemcsak öregek vannak az eperjesi temetőben, amely most igen népes. A sírok mellett mindenfelé hajlongó emberek és asszonyok, főleg asszonyok, kertészkedés, takarítás, csinosítás folyik mindenfelé a sírok között, ünnepre készül a temető, holnap mindenszentek...
A város felé csendesen úszik egy-egy elkésett ökörnyál, lusta és békés fehér vonal, lusta és békés mint a zümmögő város, ahol most mindenfelé virágokat, koszorúkat cipelnek az utcákon, mert holnap nagy virágos népvándorlás fog megindulni a temetőbe.
Renvers főhadnagy is éppen az imént ért haza a temetőből. Sepitka tüzér, a legénye, fütyörészve tisztogatta a csizmáit a konyhában, ő maga az újságját olvasgatta éppen a szobájában, amikor hirtelen ijedten belépett hozzá az édesanyja.
— Édes fiam, nézz csak le az ablakon, nem tudom mi lehet ez, de a Gubcso cukrászda előtt nagy csoport katona gyülekezik és a járókelőket leszorítják a járdáról.
A főhadnagy felállt és kinézett. Valóban izgatottan csoportosuló katonákat lehetett látni a cukrászda előtt, akik szemmel láthatóan barátságtalanul viselkedtek.
— No, majd mindjárt elintézem őket — mondta megnyugtató tekintetet vetve az édesanyjára, azzal kardot kötött és lement az utcára.
A katonák közül néhányan, meglátva a közeledő tisztet ímmel-ámmal tisztelegtek, de a nagy többség tudomást sem vett róla, sőt mikor rájuk szólt, hogy oszoljanak szét, még ennek a felszólításnak is csak vonakodva tettek eleget. Renvers főhadnagy észrevette, hogy sokan közülük alaposan felöntöttek a garatra.
Különösebb jelentőséget nem tulajdonított az esetnek, s mikor látta, hogy a katonák szétszélednek, hazament.
Alig tette azonban magát megint kényelembe, új zsivajt hallott az utcáról. Megint kinézett az ablakon s most már a Fekete Sas előtt látott egy csomó ordítozó katonát, akik egy csapra vert hordó körül tülekedtek.
— Hát itt meg mi történik? — morfondírozott.
— Minden katona meg van ma bolondulva?
Felöltözött megint, mert elhatározta, hogy lemegy a városba, megérdeklődni mi történik.
— Szétnézek egy kicsit a városban, Anyuskám — szólt be az anyjához — jövök vissza nemsoká.
A város már akkor tele volt nyugtalansággal. Egykettőre megtudta, hogy a hatvanhetesek pótzászlóalja fellázadt, s a lázadás egyre terjed. A katonákhoz már civil csőcselék is csatlakozott és sok helyen már fosztogatnak. Sőt megtudta azt is, hogy a vérszemet kapott lázadó katonák erőszakkal felnyitották a katonai raktárakat, ahonnan fegyverekhez és lőszerhez jutottak.
Renvers főhadnagy aggodalommal telve sietett haza, otthon fegyvereket helyezett készenlétbe az előreláthatóan súlyosnak ígérkező éjszakára.
Az utcákról minden jobban öltözött ember eltűnt. Sem civilt, sem tisztet nem lehetett látni. Csak részeg katonák, meg söpredék civilek ordítoztak az utcákon, ahol csakhamar eldördült az első puskalövés is.
Négy óra volt.
Hajnal.
Igló házai dideregve bújtak össze a nyirkos novemberi sötétségben. A Poprád völgye felől szürke ködfelhők hömpölyögtek a városra lassan és alattomosan, átnedvesítve az őrségen álló katonák köpönyegét, befúrva magát a bőrig, a csontig, befurakodva az ajtók, az ablakok hasadékain a lakásokba, az ágyakig, a takarók alá.
Áthatolhatatlan sötétség borította be a várost és mélységes csend, a háborús éjszakák sötétsége és a kimerült idegek csendje.
1918. november elsejének hajnala következett...
Most egyszerre sebesen ütni kezdte a négy órát egy láthatatlan torony láthatatlan harangja és az óraütésekkel csaknem egyidőben felrikoltott előbb egy, majd gyors egymásutánban több kürtön a riadó. Az ezredkürtök vijjogó hangja úgy hasogatta a gomolygó ködöt, mint a késpenge. Harsogása betöltötte a város fölött terjengő sötétségei, végigsüvöltött a Poprád-völgyön s a Tátra lomha testébe fúródott bele valahol az éjszakában.
A kürtszónak Poprád felől csakhamar visszhangja kelt, nyomában egyszerre megtelt az Igló körüli sötétség a riadó izgalmával...
Félóránál alig valamivel több idő telhetett el a riadó utolsó hangjainak elhangzása után és máris menetelő szakaszok érkeztek Poprád felől. A laktanya és környéke egyszerre megelevenedett, fényfoltok lobbantak fel itt is, ott is, tisztek érkeztek sietve mindenfelől... s mire a láthatatlan torony az ötöt ütötte, az iglói géppuskás tanfolyam letette az esküt a laktanya udvarán.
Ott volt a szolgálatban levők kivételével az egész tanfolyam az utolsó emberig, mindössze a tisztek számbavételénél derült ki, hogy Rajnay-Wechter és Kovács főhadnagyok hiányzanak. Kiderült azonkívül az is, hogy egyikük sincs szolgálatban és kiderült az is, hogy a parancsról tudomása volt mind a kettőnek.
Mamusich százados emberevő kedvben állt a tanfolyam irodájában, előtte a két sebtiben előkerített függelemsértő főhadnagy: Rajnay-Wechter és Kovács.
Mamusich keménykezű elöljáró volt, aki nem tűrt semmi mulasztást, aki vaskézzel torolt meg minden fegyelemsértést. Két tisztjének — mind a kettő kedvence volt — súlyos mulasztása a végletekig feldühösítette.
— Volt-e az uraknak tudomása a ma hajnali riadóról?
A kérdezettek egyszerre feleltek.
— Igenis.
Mamusich jobb arcán lángolni kezdett az orosz frontról hazahozott sebforradás.
— Szabadna tudnom, hogy akkor miért nem jelentek meg letenni az esküt?
Rajnay-Wechter elhatározta, hogy ha már kérdezik, hát felelni fog. Őszintén és — magyarul. Mielőtt azonban kinyithatta volna a szájat, idegesítő hirtelenséggel megszólalt a telefon. Harsogva, sürgetően, követelően.
Az ügyeletes tiszt, aki félig a kihallgatást figyelte, félig meg bóbiskolt, ijedten ugrott a készülékhez. Mamusich is bosszúsan fordult meg. Ki a fene zavarog telefonon hajnali öt órakor!
Az ügyeletes, aki egyszerre felébredt attól, amit a drót másik végéről hallott, csak annyit mondott bele a kagylóba, hogy „azonnal” és már jelentett is.
— Eperjes telefonál. A hatvanhetes közösök pótzászlóaljának legénysége fellázadt. A tiszteket megfosztották rendfokozatuktól. Egy részük Eperjest fosztogatja, egy másik rész a közeli falvakban rabol. Azonnali segítséget kérnek.
Mindenki megdermedt egy pillanatra, majd Mamusich kapta fel a kagylót, hogy egy perc múlva sápadtan visszaakassza a horogra.
— A túlnyomóan tót legénység fellázadt. Rabol és pusztít.
Most megszólalt Rajnay-Wechter.
— Százados úr azt kérdezte az imént, hogy miért nem esküdtünk fel a forradalomra. Hát ezért!
Mamusich rájuk nézett.
A két tiszt feszesen állt, de keményen nézett Mamusich szeme közé.
— A véleményetek nem érdekel. Mivel azonban ti olyan jól ismeritek a forradalmat, századjaitokat azonnal vonatra ültetitek és haladéktalanul indultok rendet teremteni Eperjesre. A végrehajtásban az adott helyzetnek megfelelően jártok el. A további intézkedéseket megkapjátok telefonon. Lelépni!
A két tiszt összeütötte a bokáját, sarkon fordultak és indultak.
Kint a folyosón megálltak egy pillanatra, és bizonytalanul egymásra néztek. Felhős volt a homloka mind a kettőnek.
— Hát kezdődik — sóhajtotta Rajnay-Wechter.
— Kezdődik — visszhangzott Kovács.
Kezet nyújtottak egymásnak, azzal rohant mind a kettő.
A két század felriasztása, felszerelése, málházása és vonatra ültetése a négy éves háború alatt szerzett begyakoroltsággal alig két óra alatt megtörtént. Reggel hétkor már ott füstölgött a fűtött mozdony a szerelvény előtt.
Az utolsó pillanatban telefonfigyelmeztetés érkezett, hogy a lázadók mintegy 300 főből álló csoportja neszét vette az iglói géppuskások érkezésének, és Abos állomásnál meg akarja akadályozni a továbbjutást.
Az értesülésre a két tiszt részéről csak egy sötét mosoly volt a válasz.
Felugrottak a szerelvényre ők is, és a vonat megindult Eperjes felé...
Eperjes közben borzalmas órákat élt át.
A felbomlott 67. gyalogezred legénysége társulva az Eperjesen és környékén lakó csőcselékkel, harmincegyedikéről elsejére virradó éjszakán borzalmas fosztogatást rendezett. Az üzletek redőnyeit feltépték, a kirakatokat pozdorjává zúzták, betörtek a magánlakásokba és elhurcoltak minden elmozdíthatót. A lakások ablakai csörömpölve törtek be, lövöldözés, robbanások, káromkodás, sikoltozások szörnyű hangjai tépték, szaggatták az éjszaka sötétjét és a reszkető lakosság idegeit, s mire Mindenszentek napja felvirradt, a borongós világosság szörnyű képet mutatott a kifosztott városról.
A kirabolt emberek félőrülten rohantak virradattal a városházára, ahol amúgy is tökéletes volt a zűrzavar. Az elöljáróság teljesen elvesztette a fejét. A pesti események, a hirtelen jött közjogi fordulat teljesen megzavart mindenkit. Senki sem tudta mihez van joga, mi a kötelessége, akik esküt tettek, nem tudták kinek és mire tették, akik nem tettek, azon töprengtek, van-e még rendelkezési joguk?
A rendőrség érintetlen maradt ugyan, de nem volt, aki rendelkezzék vele, a 67-esek tisztikarának túlnyomó része menekült, karhatalom kellett volna, de persze nem volt, hiszen éppen az csinálta a lázadást, amely karhatalmat adhatott volna: a katonaság. A szerencsétlen városban fenekestül felfordult minden, mert a fosztogató csőcseléken kívül senki sem tudta mit akar és mit tehet.
A fosztogatóknak bezzeg nem voltak sem közjogi, sem magánjogi aggodalmaik s a rablás és pusztítás változatlan erővel folyt tovább napvilágnál is.
A régi urak mosták kezeiket, az úgynevezett nemzeti tanács tagjai ijedten tiltakoztak az ellen, hogy őket és szerepüket még gondolatban is azonosítsák a forradalmi megmozdulással.
Végre azonban a városházán riadtan tépelődök között valakinek megjött az esze. Neki nem voltak közjogi aggodalmai, ő fütyült minden alakiságra, nem törődött a hatáskör kérdésével, az egyetlen józan alapra helyezkedett: rabolnak, és azt meg kell akadályozni minden eszközzel.
Renvers főhadnagy egész éjszaka nem hunyta le a szemét. Ott találta a szürkület az ablak mellett karabélya és pisztolya társaságában.
Az utcán szennyes áradatban rohangáltak a fosztogatók, rakott szekerek dübörögtek el az ablakok alatt tele rablott holmival s Renvers főhadnagy puskaropogás és kézigránát robbanások zaja mellett várta, hogy mikor fog a sor az ő házukra kerülni.
Minden öt percben nézte az óráját.
— Úristen, hát már sohasem lesz reggel?
Hat óra felé egyszerre csak valami változás támadt az utcán. A fosztogatók szaladozni kezdtek, a fegyverzaj megélénkült, a lázadó katonák lövöldözni kezdtek a postapalota irányába.
— Itt valami történik — villant fel benne és lesietett a kapuhoz.
Valóban, a postapalota felől katonák jöttek rajvonalban, túlnyomóan tisztek, meg altisztek és nini... a vezetőjük ismerős... hisz az Sajó százados!!...
Itt megkezdődött a rendcsinálás!
Kiugrott a kapun és ő is csatlakozott Sajóékhoz.
— Mi van? — kérdezte sebtiben.
Sajó rosszkedvűen válaszolt.
— A civilek teljesen meg vannak bolondulva a városházán. Tehetetlen mindenki. Valamit már muszáj volt csinálni.
Lehettek vagy harmincan, akik így meneteltek. De a létszámuk egyre nőtt. Egyre csatlakoztak hozzájuk katonák, meg elkeseredett civilek, puskákkal, pisztolyokkal, botokkal felfegyverezve, úgy, hogy mire a templomhoz értek, már lehettek vagy kétszázan.
Itt Sajó százados kisebb járőrökre osztotta őket és megkezdődött a rendszeres tisztogatás.
Ez a tisztogatás egyáltalán nem ment valami simán. Néhol valóságos ütközet fejlődött ki, amely sok halálos áldozatot követelt. A Vilec-hegy fele eső út melletti barakkoknál még lövészgödröket is kellett ásni, valóságos gyalogsági tűzpárbaj keletkezett.
A lázadók nem hagyták magukat, úgy hogy a végén kézitusára került a sor.
A rendcsinálás munkájából kivette a részét az érintetlenül maradt rendőrség is, úgy, hogy a lázadók fokozatosan tért vesztettek és a rend kezdett, a belvárosban legalább, helyreállni.
Ennek a lehetőségét nagyban elősegítette az, hogy a fellázadt katonaság legveszélyesebb része, egy közös irányítás alatt szervezetszerűen működő, mintegy 3—400 főnyi csoport az iglóiak közeledtének hírére egy vasúti szerelvényen elhagyta a várost és Kassa irányában eltávozott, amint hírlett azért, hogy Abosnál végezzen az iglói géppuskások karhatalmi különítményével.
A rögtönzött karhatalmi alakulat eredményes működése és Sajó János százados határozottsága végre lelket öntött a hatósági emberekbe is, akik felocsúdva bénultságukból, erélyesen munkába álltak. A vármegyeházán úgyszólván perceken belül statáriális bíróság ült össze most már nem törődve azzal, hogy szabályszerű-e ez, vagy sem, és rövid úton halálra ítélte a Sajó járőrei által elsőnek összefogdosott három lázadó katonát. Sajó százados most sem teketóriázott sokat, hanem nyomban az ítélet után, kint a nagytemplom előtti téren agyonlövette mind a hármat.
Ezeket még a nap folyamán részben a Sajó százados járőrei, részben a délután megérkező iglóiak különítménye által összefogdosott 25 lázadó katona, két orosz hadifogoly és két civil követte a pokolba...
Hogy a lázadást a katonaság általános elégületlenségén kívül mi váltotta ki, nem tudták megérteni Eperjesen. Csupán az tűnt fel, hogy a lázadó katonák és a fosztogató csőcselék, majdnem kivétel nélkül a tótok közül került ki.
Ez furcsa jelenség volt, de hogy ennek mélyebben járó okai lehetnek, arra még akkor senki sem gondolt.
Egyelőre a pesti forradalom kisugárzásának fogták fel az egészet...
S ebben volt is valami.