|
Alfred Rosenberg:
ZSIDÓKÉRDÉS - VILÁGPROBLÉMA
Előszó
Az európai zsidókérdés megoldásának végső
módozatai még olyanok előtt is ismeretlenek, akik egyébként a napi politika
síkján szívesen foglalkoznak a zsidókérdéssel, sőt gyakran a zsidókérdés
szakértőinek tüntetik fel magukat. Ma már mindannyian tudjuk, hogy a
zsidókérdést nemcsak Németországban, Olaszországban, vagy Magyarországon, de
egész Európában véglegesen meg kell oldani. A végső megoldás módját azonban kevesen
ismerik és gyakran azt gondolják, hogy egy-két
erősebb-gyengébb rendelettel, törvénnyel már ki is merült a kérdésnek és a kísérő
problémáknak az a tömege, ami már majd kétezer esztendő óta izgatja Európa népeit.
Legyünk tisztában ennek a kérdésnek
roppant jelentőségével és végre valahára ismerjük el, hogy a zsidóság minden más
fajtáját felülmúló szívósságát és csökönyös hatalomvágyát
csak az összes európai nemzetek közős összefogása és őszinte elhatározása törheti
meg.
Rosenberg Alfréd a zsidóság terveinek, céljainak és munkájának
legalaposabb ismerője, mint a Frankfurtban székelő Zsidókérdést Kutató Intézet
vezetője sok nagy munkája mellett ebben a kis füzetben rámutat a palesztinai
zsidó államalapítási terv igazi hátterére és megcáfolhatatlan
érvekkel bizonyítja a világ zsidókérdésének minden nemzetre és fajtára halálos
tevékenységét.
Rosenberg Alfréd, mint a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt
egyik vezetője ebben az írásában nemcsak a maga, hanem a hivatalos német felfogást
is ismerteti olvasóival. És ez a tény adja meg ennek a kis füzetnek igazi
jelentőségét...
1942. október hó.
Fiala Ferenc
A
jelenlegi háború minden idők egyik legnagyobb kiterjedésű világküzdelme, Kimenetele
nemcsak az európai, de az Európán kívül élő nemzetek sorsát is évszázadokra
határozza meg.
A kezdetben
még kialakulatlan arcvonalak a külső erők dinamizmusától hajtva másfél esztendő
alatt félreérthetetlen irányba fejlődtek. A szemben álló felek nagyjából az
1914. éviek, bár néhány állam új állást vett ebben a harcban, hogy jövője
biztosítása érdekében ott hatoljon, ahol azt nemzeti érdeke megköveteli. - A
helyzet jellemzéséül a következő jelképre utalok. Douaumont
- Verdun egyik legforróbb küzdelmeket átélt erődje -
előtt hatalmas, tíz méter magas és harminc méter széles fehér kőfal áll. A fal
közepén zsidó betűk alatt ez a szöveg olvasható: „A
világ zsidói azoknak a zsidóknak az emlékére, akik az egyesült hatalmak oldalán
véreztek hazákért.” Ennek az emlékműnek a felirata a zsidóság győzelmi
mámorának a jelképe, de bizonyítéka annak is, hogy némely győzelemben a
zsidóság mennyire félreismerte a világpolitikai helyzetet. Mert mind,
valahányszor a múltban egy nép odáig süllyedt, hogy a zsidó pénz már majdnem
hatalmába kerítette, a győzelmi mámorától ittas zsidóság olyan kérkedő
hencegésbe kezdett, amely az alapjában teljesen buta zsidó felfuvalkodottság
igazi arcát felfedte és már egyedül ezzel is felidézte
az ilyen fordított népi, ill. faji rétegeződés ellen támadó erkölcsi és
politikai ellenállást.
1919-ben
azonban tulajdonképpen mégis igaza volt a zsidóságnak, mikor ezt a szemtelen feliratot
elkészíttette, hiszen már 1914-ben befejezett tény volt a zsidó-brit nagytöke
bekerítő háborúja azok ellen az államok ellen, amelyek múltjuk a vér és jelleme
alapján ösztönösen, vagy öntudatlanul tiltakoztak a zsidó - pénz uralmának
ilyen megnyilvánulása ellen. Az egykor Herzl Theodor által alapított s a világháborúban naggyá lett
cionista mozgalom volt az élcsapata a nyílt fellépéstől itt-ott húzódó zsidó
pénzarisztokráciáknak. És ez a mozgalom valóban-úgy dolgozott, ahogy azt alapítója
kívánta. Ennek a Herzl Theodornak
naplójában megtaláljuk azt a történelmi emlékiratot is, amelyet Herzl a világ zsidóságának nevében küldött lord Lansdowne-hoz és amelyben a világ
zsidósága Nagy-Britannia támogatójául kínálja fel magát.
Ebben az
emlékiratban Herzl kijelenti, hogy - keveset számítva
- mintegy tízmillió zsidó él a világon. Ezek természetesen nem állhatnak
mindenütt nyíltan az angol lobogó alá, de mindannyian szíveikbe zárnák Angliát,
ha nagy cselekedete által (a zsidó állam megalapítása) az egész zsidóság védura lenne. Egy csapásra - írja szó szerint Herzl - tízmillió olyan titkos és hűséges alattvalót kapna
Anglia, akik szerte e világon minden elképzelhető hivatási ágban dolgoznak. Tűt
és cérnát árulnak Kelet igen sok kis falujában, ott vannak a világ
nagykereskedelmében is, az iparban és a börzén is, vannak közöttük tudósok;
művészek, újságírók és minden más foglalkozást űzők. És ezek egyetlen adott
jelre mind annak a nagylelkű nemzetnek a szolgálatára állanak
majd, amelyik megvalósította az oly régóta vágyott kívánságot. Anglia tízmillió ügynököt kap, amelyek
mindegyike nagyságot és befolyást jelent. Bárcsak
megértené Anglia milyen értéket jelent számára, ha megnyeri a zsidó nép
hajlandóságát!.
A börze
és a zsidó pénzarisztokrácia egyesülésének ebben a szellemében alakult ki
aztán a világháború előtti évtizedek politikája. Az is bizonyos azonban; hogy
nem egy politikai kérdés maradt megoldatlan, hogy egyik másik nép abban a
tévhitben élt, mintha népi sajátosságát és politikai szabadságát csak az Angliával
kötött szövetség kárétében tudná biztosítani. Bizonyos emellett az is, hogy
egyes, valójában zsidóellenes népek 1914-1918-ig azért állottak az Entente oldalára, mert közvetlen szomszédaikban
nagyobb ellenséget véltek felfedezni. Meggyőződésünk azonban,
hogy ezek a népek egyre jobban be fogják látni, - ha ugyan már be nem látták
-, hogy az 1919-es versaillesi és a többi páriskörnyéki béke rájuk sem hozott áldást, hanem inkább lassú
elvérzésüket eredményezte, hogy ezek a békék épp oly aljas művei voltak a
zsidó pénzhatalmasságoknak, mint az a tere, amely nyolcvanmillió németet akart
rabszolgává tenni, ami végeredményben semmi más, mint egy szörnyű merénylet
Európa és annak történelme ellen.
Ma pedig amikor a zsidó pénzhatalmasságoknak sikerült
mégegyszer több nemzetet saját céljaik szolgálatában
Németország elleni háborúba rángatni, vissza kell emlékeznünk egyes tényekre, még
akkor is, ha azok csak szembeötlő szimbólumai egy, bizonyos történeti
állapotnak. Angliában az egész zsidóság
természetesen Anglia mellé állt Herzl Theodor álma az ú. n. Balfour
deklaráció révén 1917. november 2-án teljesedésbe ment, mikor is Anglia a
cionizmus vezére - Weizmann professzor - előtt
vállalta hogy Palesztinában zsidó hazát alapít és ígéretet tett, hogy ennek a
„Zsidó államnak” a megalapítása nem .fogja
veszélyeztetni a zsidóságnak a többi államokban már kivívott jogait. Az Egyesült Államokban a pénzügyeket angol
részről a Rothschildok tartották kézben és a zsidó
világsajtó egyhangúlag szállt síkra a brit-zsidó pénzarisztokrácia
győzelméért Franciaországban Clemenceau mellett Georges
Mandel (eredetileg Rothschild Jerobeam)
működött, mint a Németország elleni gyűlölet állandó szítója és Clemaneau bizalmának teljes letéteményese. Ez a Mandel végül is 1939-ben Reynaud
alatt belügyminiszter lett és mint ilyen a legkíméletlenebbül
üldözött minden népi szellemű és egy okosabb politika érdekében küzdő franciát.
A világháború alatt a francia
pacifistákat is a zsidó Ignace ítélte el és amikor ez később meghalt, temetésekor úgy a francia
kormány, mint a zsidóság mélységes köszönetüket nyilvánították, mert a francia
békepártiak százait börtönözte be, vagy juttatta vérpadra ez a zsidó. Észak-Amerika azért lépett be a
háborúba, mert a zsidó Morgan és nagybankár társai
elszakíthatatlan szálakkal voltak összefűzve az angol nagytökével, Wilson rendeletére minden zsidó és nemzsidó
bankot és pénzintézetet alárendeltek egy csupa zsidó pénzeszsákból álló társaságnak,
amelynek vezetője a zsidó Baruch Bernát volt Ez a Baruch teljes ellenőrzést gyakorolt az Egyesült Államok
ipara felett és besúgói ott voltak az ú. n. szabad amerikaiak
minden vállalkozásánál; vezérkarával a világzsidóság olyan hírszolgálati
irodáját építette fel, amilyenre még nem volt példa. Ez után pedig Wilsont, aki állítólag
a békét akarta és akit békeapostolként választottak meg, könyörtelenül
előtérbe tolták. És amikor a fegyverrel ás lőszerrel megrakott Luzitániát megtorpedózták, akkor felhangzott a harci
kiáltás a német barbarizmus ellen és a pénz diktatúrájának fenntartása
érdekében az amerikai népet harcba küldték Európába! - A versaillesi
béketanácskozásra utazó Wilson elnök kíséretében nem
kevesebb, mint 117 zsidó volt, és amikor a békekonferencia összeült, amelynek
az élén az ú. n. hármak, vagy négyek tanácsa állott és
amikor a tárgyalók a különböző nyelvek miatt nem értették meg egymást, akkor a
zsidóság a tanácskozásokhoz a zsidó Mantoux tanárt
csempészte be tolmácsnak, hogy az ő révén értesülhessen a tanácshozások
legbizalmasabb dolgairól is. Hogy azután akár a párisi Mandel,
akár a londoni Sasson, vagy a Wilson
zsidók egyike adta tovább a tudósítást; nem fontos, sem is tudjuk, - tény
azonban, hogy mindhárom tanács vezető zsidajai megegyeztek abban, hogy egy zsidónak tolmácsként
minden, még a legbizalmasabb tanácskozáson is jelen kell lennie.
Miközben pedig
az egyik oldalon elkerülhetetlennek tartották a harcot, addig a másik oldalon
álló Németország ezekkel a hatalmakkal szemben távolról sem volt kellőképpen felfegyverkezve.
De épp ilyen természetes, hogy amíg az egész zsidóság Angliáért, New-Yorkért és
Franciaországért izgult, addig a németországi zsidóság -, ha a kezdet kezdetén
a hazafias fellángolás láttán tartózkodó is volt - az első politikai és katonai
nehézségeket arra használta fel, hogy megkezdje a Német Birodalom elleni
hazaáruló akciók első sorozatát. Szükségtelen bővebben emlékeztetnem arra az
ezer és ezer esetre, amely még élénken él mindannyiunk emlékezetében: Lévy Pál és Cohn szociáldemokrata
képviselők viselt dolgaira, a különleges bizalommal felruházott Rathenau Walther kaján szavaira
(aki különben az amerikai zsidó Baruchéhoz hasonló
helyzetét a német nép legborzalmasabb kifosztására használta fel), arra a
bárdolatlan káromlásra, amelyet az ú. n. régi zsidók támogatása mellett árasztott Németországra egy keletgalíciai
zsidó söpredék. Ezek a dolgok azonban mind elöregítették a németség ébredését
és ráeszméltek a zsidó szellem igazi lényegére. Ellenálló erejük
pedig a legátütőbb erővel a Nemzetiszocialista Német Munkáspártban
érvényesült.
A
dolgok ilyen állása mellett magától értetődik, hogy a németországi zsidóság
minden erejével azt a politikát támogatta és védelmezte, amely a német népet
évtizedekre szólóan arra ítélte, hogy minden munkájával rabszolgasorsban a zsidó
és nemzsidó pénzhatalmasságok érdekeit szolgálja.
Ebben az időben lehetséges volt még egy olyan cikk megjelenése is, (az egyik
frankfurti zsidó újságban), amely az 1921-ben összeült washingtoni konferencia
alkalmából azt írhatta, hogy ez a kongresszus készíti elő az angolszászok világuralmát s ennek mi, németek csak örülhetünk!
Amilyen félreérthetetlenül és szemtelenül fogalmazta meg annak idején Herzl Theodor lord Landsdownehoz intézett memorandumát, éppoly szemtelen nyílsággal
magasztalta a német nyilvánosság előtt az akkor legnagyobb zsidó lap az
angolszász-zsidó világhatalmat, mint amely majd irányítja az egész nagynémet
birodalom sorsát is.
Ezt
mi láttuk, átéltük és megismertük. De képtelenek voltunk elhinni, hogy a német
történelem valaha is a piszoknak, az erkölcsi és politikai süllyedésnek ilyen
mélypontjára juthasson; ez az egyre erősödő felismerés állította aztán fokozatosan
a küzdőtérre a jellemes férfiakat, nőket és a német ifjúságot, tudva, hogy ez
a zsidó uralom csak addig tarthat, ameddig ellene nem fordul egy bátor és a
pénz befolyásától független energia. Ezt a harcot mi, más politikai
összeütközések és harcok mellett tizennégy esztendeig álltuk s minden alkalmat
megragadtunk és kihasználtunk, hogy a korrupciónak ezt a piszoktanyáját kitakarítsuk
a zsidóság látszólag megingathatatlan lépését néhány nap alatt
megdöntsük és hogy majdnem egy évszázadig tartó zsidó befolyás után a német
nép sorsának intézője a birodalomban ismét maga a német nép legyen! Ezt
1933-ban elértük! A nürnbergi törvények világtörténelmileg is forradalmi
jelentőségűek és a nemzetiszocializmus feladata őrködni azon, hogy 1918.
november 9-e soha többé vissza ne térjen Németországba, és soha többé; akár
csak hasonló zsidó uralom be ne rendezkedjék a birodalomban. Nem szabad megtörténnie annak hogy - amint azt Herzl
jövendölte - német földön egy idegen hatalom ”hűséges alattvalói” mint „német
állampolgárok” éljenek és hírszerzői, zsidó kémei legyenek idegen céloknak, mégkevésbbé, hogy még egyszer valaha olyan szemtelen emléket
állíthassanak fel, mint amilyen Douaumontban áll!
Eléggé megedződtünk a harcban, hogy minden ellágyulás nélkül folytassuk a már
egyszer próbát állt harcos politikánkat.
Ha
az elején azt írtam, hogy a kis nemzetek egy része Anglia, Franciaország, és az
Egyesült Államok oldalán vélte nemzeti szabadságát elérni, úgy ez kezdetben
valóban ilyennek is tűnt fel. De, 1919 nem hozott békét az európai kontinensnek,
meggyőződésünk szerint egyenesen arra törekedtek, hogy az európai szárazföldet minél jobban atomizálják. A nagy cél
olyan erőelosztás megteremtése volt, amely adott pillanatban kellő nyomatékkal
tudjon fellépni az ellen az államcsoport ellen, amely bizonyos ellenállást
akar kifejteni a páriskörnyéki békeszerződésekkel
szemben. Ami pedig a látszólag felszabadított államokban lévő zsidóuralmat
illeti, arról a húsz éves európai politika áttekintése után megállapíthatjuk,
hogy ezt a mozgalmat, mely a zsidók kényszer emancipációjával a balkán
államokban kb. 90 éve kezdődött, könyörtelenül tovább folytatták. Mikor például
a XIX. században Románia „szabad hercegség” lett, akkor a liberális államférfiak,
élükön az angol zsidó lord Beakosfield-del (Disraeli) arra kényszerítették
ezt az államot, hogy minden pálinkás vagy más zsidajának teljes jogú állampolgárságot
adjon. Maga az Alliance Israelite
Universelle hozta később nagy büszkeséggel
nyilvánosságra a berlini konferencián szereplő képviselőinek ezirányú levelezését. Ezekből a levelekből kiderült, hogy
az Alliance megbízottjai úgy Disraelivel,
mint a német zsidó Bleichröder Bankárral beható tárgyalásokat
folytattak a látszólag felszabadított Balkán államok kizsákmányolására
vonatkozólag.
Ezekben
az évtizedekben több világosan látó román, köztük egy nagyobb csoport képviselő
emlékirattal fordult az akkori államok liberális kormányaihoz, melyben előre megjövendölték
ennek a lépésnek gazdasági és politikai következményeit, amelyek később sajnos
be is következtek.
Hasonló
folyamaton esett át Német-Ausztria is, amelynek lakossága ösztönösen
védekezett a trón, az oltár és a zsidóság szövetsége ellen. 1919 után
Ausztriának is végig kellett mennie a korrupciónak ezen a piszkos útján, ami
ellen mi Németországban tizennégy esztendeig küzdöttünk. Magától értetődik,
hogy az ú. n. győztes államoknak is drágán kellett megfizetniök
a zsidóság segítségét. A fontosabb zsidó gócok Angliában is erőre kaptak és
azoknak a miniszterek, akik valóban angol érdekek szolgálatában állottak, minduntalan
meg kellett bukniok a közvetve zsidó érdekeket szolgáló
politikusok miatt. Németországnak azonban zsidó pénzarisztokráciája és zsidó
sajtója mellett még a nemzetközi nagy zsidó kizsákmányolási politika költségeit
is viselnie kellett. arisztokráciája és zsidó sajtója
mellett még a nemzetközi nagy zsidó kizsákmányolási politika költségeit is
viselnie kellett.
Ha
ma Londonból, vagy New-Yorkból ismét a szabadság és a humanitás agyoncsépelt
frázisait halljuk, akkor az alábbi döntő mozzanatra hívom fel a figyelmet. Wilson nem mint magánszemély,
hanem mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke hirdette meg a maga 14 pontját:
Ez a 14 pont volt az alapja az 1918. évi fegyverszüneti egyezménynek, miután
négy hétig tárgyaltak róla. Az alappontokat az Entente
éppúgy elfogadta, mint Németország. Ezt a 14 pontot később mind Páris, mind London egyszerűen megtagadta, szisztematikusan
elárulta. Az Egyesült Államok elnöke nem tartotta be hivatali szavát és mag
német nép szemében, mint szószegő szerepel. Az Egyesült. Államoknak húsz évi idejük volt arra, hogy jóvá tegyék volt elnökük
bűnét, illetve, hogy a demokrácia szószegését kikorrigálják. Valójában azonban
épp az Egyesült Államok állottak a német nép kizsákmányolóinak élére. Amit mi
harci éveink alatt Dawes jóvátételnek, vagy Young egyezménynek neveztünk, az
tulajdonképpen az angol demokrácia és a Rothschild köztársaság bajonettjeire támaszkodó
kizsákmányolási politika volt arra; hogy Németországot bizonytalan évtizedekre a
többi államok munkarabszolgájává tegyék. Gúnyosan mondotta
ebben az időben az egyik amerikai szenátor, hogy Németországban az asszonyokat
is az ekék elé lehet fogni. A német jóvátételi pénzekkel
sok virágzó várost, óriási ipartelepeket építettek Franciaországban: ezekkel
alapítottak angol gyárakat, ezek a pénzek folydogáltak kamatként vissza New-Yorkba
és úgy látszott hogy ez a pénzfolyam minden időkre
biztos, gond- és munkanélküli, kényelmes és örökké tartó pénzforrása lesz az
Egyesült Államok minden bankárjának.
Ez az a szabadság, amelyet
Roosevelt, mint, Wilson méltó utóda annyit emleget.
Hogy Roosevelt igazi lényére rávilágítsunk, meg kell említeni, hogy legutóbbi
tárgyalásai során egyetlen egy esetben sem tudta nélkülözni zsidó tanácsadóit
és a döntő kérdéseknél kizárólag rájuk hallgatott. Már 1933-ban a zsidók emlékérmet
verettek Roosevelt tiszteletére. Az érem egyik oldalán Roosevelt feje, a másik
oldalon pedig, mintegy jelzéséül annak, miért is kell neki küzdenie, a hatágú zsidó csillag volt. Roosevelt kötelességéhez híven állandóan
zsidó tanácsadókkal veszi magát körül: Ezek közé tartozik a bécsi Frankfurter
Félix zsidó professzor, aki a zsidó ügyvédik utánpótlási ügyeinek a kurátora, ő
gondoskodik arról, hogy ezek a zsidók az Egyesüli Államok
minden fontosabb hivatalába bejussanak. Ma ő a legfelsőbb szövetségi bíró,
közeli barátja az elnöknek Rosenmann Sámuel, a new-yorki legfelsőbb bíróság tagja, továbbá a jelenleg
pénzügyminiszter: Henry Morgenthau, az USA
törökországi volt nagykövetének a fia. Ehhez a Morgenthauhoz
intézett nemrégiben rádiótelegrammot a szaloniki B'nai-B'rith zsidó szabadkőműves
nagypáholy. A sürgönyben a páholy megköszöni nagy testvérének, Morgenthaunak azt amit a világ zsidóságáért,
illetve a görög zsidókert tett. Ha az ember Roosevelt beszédeit olvassa, akkor
fejcsóválva állapítja meg a beszéd kultúrálatlanságát és annak belső
következetlenségeit. Rögtön megértjük azonban e beszédek legalacsonyabb rendűségét,
ha tudjuk, hogy ezeket a beszédeket a demokrata párt propagandafőnöke: a zsidó
Charles Michelsohn írja. - És ezzel a zsidó
konzorciummal és munkatársaival -, akiket név szerint felsorolni órák
kellenének - kezdte meg Roosevelt az úgynevezett szociális újítások
bevezetését. Az Egyesült Államok népe több mint húszmillió dollárt adott ezekre
a kísérletezésekre. És Amerikában, a világnak egyik nyersanyagokban szinte
kimeríthetetlen részében ma mégis tízmillió munkanélküli ődöng az utcákon. Egy
bizonyítékkal több, hogy micsoda őrültség szociális reformokat olyan faj
fiaival végrehajtani, mely faj lényegében egyetlen csepp szociális érzék sincs,
de annál több a népek kiuzsorázására való hajlam.
Az
amerikai elnök, aki elődjének, Wilson elnöknek babérjait
óhajtja felfrissíteni, nemrégiben Hollywoodban – ebben a rettenetesen nagy
giccs filmvárosban járt. A filmesek gyűlésén tartott felszólalásában
kijelentette, hogy az amerikai szabadságideált az amerikai film közelítette meg
a legjobban. Roosevelt bizonyára tudta, hogy miért pont a mai időkben
hangsúlyozta ki ennyire az amerikai film jelentőségét. Egyszerűen
azért, mert az amerikai filmgyártás száz-százalékig zsidó kézben van: Marcus Loew, Adolph
Zukor, Samuel Goldwin, Carl Laemmle,
Louis Zelnick, Louis Mayer, Wiliam
Fox stb. Minden filmprodukciót ezek az emberek
csinálnak, - s - így ténylegesen egyáltalában nem beszélhetünk amerikai, hanem
csak zsidó filmről Ha ezt a tényt a maga őszinte valóságában vizsgáljuk, akkor
meg kell állapítanunk, hogy azok a férfiak, akik valamikor vérük hullásával
végezték a hódítás pionír munkáját, ma csak csendes szemlélői lehetnének olyan
dolgoknak ami ellen valamikor minden erejükkel küzdöttek. Mert azt
állítani, hogy a régi amerikai szabadság pionírjai ugyanazért a szabadságért
harcoltak, amit ma az ízléstelen amerikai filmvállalatok jelentenek, ez -
enyhén szólva - az elképzelhető legocsmányabb halottgyalázás És hogy ezt pont
az amerikai köztársaság elnöke mondja ez olyan szimbólum, amít
a világ népei sohasem felejthetnek el.
Ha mi, németek
az amerikai filmekkel kapcsolatos viszonyunkat vizsgáljuk, akkor az amerikai
szabadság eszmének ezzel a „megnyilatkozásával” szemben a következőket
mondhatjuk: sok amerikai filmet, amennyiben azokban valóban amerikai színészek
játszottak, megmosolyogunk, mert értékelni tudjuk az amerikai
helyzetkomikumot, megértjük a társadalmi iróniát és az öngúnyt is, de alapjában
mégis olyan érzéssel ültünk a moziban, amivel az ember a legjobb esetben is
legfeljebb egy cirkuszi előadásra megy. De azt se mondhatjuk éppen
véletlennek, hogy az új zsidó-amerikai szabadságeszme nemzeti hősének a zsidó Charlie Chaplint állították a tömegek elé. Soha, egyetlen
németnek sem jutna eszébe komolyan hinni, hogy az amerikai filmeknek ez az
ízléstelen bohóckodása jelenti egy nép igazi szabadságát. Roosevelt hollywoodi
beszéde csak megerősíthet bennünket abban a hitünkben, hogy védekeznünk kell a
fehér faj és általában minden kultúrfajta ilyezi
szellemi elfajzása ellen. Egyébként pedig, ha az ú. n. amerikai
kultúráról beszélünk, akkor még egyet meg kell állapítanunk: egész Amerikának
még ma sincs állami operaháza. A Metropolitan operát
tőzsdések egy csoportja tartja fenn. Chicagoban is
hasonló a helyzet. Máskülönben pedig 130 millió ember
úgynevezett kultúráját néhány vándorszínész ápolja. Miközben az állítólag
barbár Németország minden valamire való város, egy jó operaház és megfelelő
drámai színház fenntartására törekszik, addig a világnak ez a legnagyobb
országa még csak meg sem próbálta, hogy legalább az alapköveit rakja le egy eljövendő kultúrfejlődés
lehetőségének. Ami a nagy gondolkodókat, szobrászokat és költőket illeti
hasonló a helyzet. Ezzel szemben az egész világot édeskés és hazug
giccsművekkel árasztják el: amelyek talán tetszenek a
Broadway emberkeverékének, aki azt hiszi, hogy ezek a nevetséges kiállítású
revüorgiák jelentik a szabadságot és kultúrát, az igazi kultúrember elölt azonban
csak a roppant zuhanás tényét igazolják.
Roosevelt
úr jól tudja, hogy neki is azon az úton kell haladnia, mint amelyen Wilson haladt. Ezt az utóbbit is az amerikai nép akkor
választottá elnökéül, amidőn megígérte neki, hogy békéről és szociális jólétről
fog gondoskodni. Roosevelt úr is tehát a már előbb említett zsidókon kívül
mintegy pokoli szimbólumaként a pillanatnyi világhelyzetnek - ugyanazt a zsidót választotta
fegyverkezési programja diktátorául, mint elődje: az öreg Baruch
Bernátot! Ezzel az Egyesült Államok ipara ma ugyancsak zsidó spiclirendszer befolyása alatt áll és a becsapott amerikai
népet ma ugyanazokkal a hazugságokkal csalják az Európa elleni háborúba, mint
1917-ben, elfeledtetvén, hogy Amerika végeredményben Európának köszönheti
létét! Csakhogy London és New-York uralkodó zsidó és pénzhatalmasságai ma
egyben tévedtek. Mi ugyanis nagyon jól tudtuk, mikor 1933-ban
Németországban letörtük a zsidók uralmát, hogy ezzel magunkra zúdítjuk a világ
zsidóságának feneketlen gyűlöletét. Ezzel a gyűlölettel azonban, - amennyiben
ez bizonyos állami körökkel volt kapcsolatos - sok dolgunk közepette nem igen törődtünk.
Így kellett viselkednünk, mert még meg volt a lehetősége annak, hogy e fölött a
nagy zsidó világpolitika fölött előbb, vagy utóbb mégis csak győzedelmeskedik
egyik-másik nép legsajátosabb érdeke. Így kellett tennünk, hiszen a lehetősége
mégis csak fennállott annak, hogy Franciaországban, vagy Angliában
felülkerekedjenek azok az erők, amelyek belátják a versaillesi
békemű őrületét és elkezdik a küzdelmet az ellen az egész Európát magsemmisítő
politika ellen. Ez alatt a húsz esztendő alatt minden államban valóban megfigyelhettük
jó néhány bátor ember ilyen irányú tevékenykedését. De mi még ekkor sem akartuk
elmérgesíteni a helyzetet azzal, hogy más államot valamelyik zsidó miniszterét
vagy más hasonló személyiségét támadjuk. Ezt átengedtük az előbb említett erők
játékának, de mindig figyelemmel kísértük az eseményeket és minden eshetőségre
felkészültünk, mert reméltük, hogy a többi népek is találnak majd valamilyen
kiutat. Ehelyett azonban meg kellett érnünk, hogy a világ összes fővárosaiban
új zsidó bojkott- és szennyirodalom nőtt naggyá ellenünk. Sőt sok kis állam is,
amelyik bennünket állandóan fennhéjázón ki akart oktatni - s nagyrészt még ma
is szeretne mérték nélkül bocsátotta hirdetőoszlopait
és kirakatait az ellenünk irányuló heccpropaganda rendelkezésére. Ezeknek a
nemzeteknek azonban, amelyek ezt tudták, sőt elősegítették, ma nincs joguk
panaszkodni azért, mert területükön német csapatok állanak.
És végezetül a zsidóság megfeledkezett arról, hogy ma már nem olyan egyszerű a
világot felsorakoztatni Németország ellen, mert a 14 évig tartó nemzetiszocialista harci időszak más nemzetek harci
időszakává is lett! Azok a nemzetek, amelyek ma Németország oldalán állanak, belátták, hogy az ő igazi érdekeiket többé nem lehet
összeegyeztetni a zsidó és egyéb pénzhatalmasságok érdekeivel. És ahelyett,
hogy Németország bekerítése sikerült
volna a német nemzetiszocialista forradalom és haderő majdnem egész Európát egyesítette a zsidó és egyéb pénzhatalmasságok fenyegető
hatalma elleni küzdelemben. Az 1940-es év azért játszott döntő jelentőségű
szerepet az egész nagy népi világforradalomban, mert ekkor vertük tönkre a Rothschild
köztársaság csapatait, mert azóta vette birtokába visszaverhetetlenül a német
hadsereg a La Manche csatornát és az Atlanti-óceán
partvidékét és azóta vette védelme és oltalma alá az egész északi térséget.
Ezért lelt egy
óriási átalakulás roppant háborújává az a háború, amelyet a német hadsereg
Hitler Adolf vezetésével vív. Nemcsak a francia forradalom gondolatvilágát adja
át a múltnak, hanem megállítja azt a tervszerű vérfertőzést is, amelyet a zsidóság
és csatlósai immár több mint száz esztendő óta végeznek Európa népei között A zsidókérdést, mely 200 esztendő óta
megoldatlan feladata az európai népeknek, a nemzetiszocialista forradalom mind
Németország, mind egész Európa számára meg fogja oldani! És ha fölmerül a
kérdés: milyen formában, - erre a következőket válaszoljuk. Az
utóbbi évtizedben igeit sok szó esett a zsidókérdés megoldását célzó zsidóállamról
és a cionizmus jámbor emberek előtt még talán ma is ártalmatlan kísérletként
szerepel, amellyel maga a zsidóság úgy látszik meg
akarja oldani a zsidókérdést. A valóságban azonban sohasem létezett zsidó állam
a jövőben sem lesz soha! A földgolyó többi népeitől eltérően
.a zsidóság nem vertikális - tehát minden foglalkozási ágat felölelő –
tagozódás, hanem ellenkezőleg horizontális réteg, amely a többi nép keblén belül
a szellemi és anyagi áruközvetítő szerepét sajátította ki magának. Másodszor
pedig a zsidóállam céljaira kiszemelt Palesztina egyáltalán nem alkalmas arra
a célra, hogy ott önálló államot létesítsenek. Túlságosan kicsi ahhoz, hogy 15
millió embert befogadjon, tehát már ezért sem alkalmas a zsidókérdés
megoldására. Igaz, hogy a cionizmus tulajdonképpeni célja nem is a zsidóságnak
egy államban való összefogása volt, hanem ma is egész más célokat hajszol.
Palesztinában egy törvényes zsidó állam formájában a tiszta zsidókból álló
világközpontot akarták megvalósítani, hogy aztán a nagy nemzetközi konferenciákon
a zsidó nemzet képviselőt mint teljes jogú
tárgyalófelek jelenhessenek meg. Emellett Palesztinából egy, a Közel-Kelet ebben
irányuló hatalmas gazdasági felvonuló terepet akartak alkotni. Harmadszor pedig ez a zsidó állam lenne hivatva betölteni a
menedékvár szerepét, azaz a világ többi államaiból kiutasított zsidók itt
találnának otthont, hogy aztán új névvel, és új útlevéllel felszerelve olyan
államban folytassák bomlasztó munkájukat, ahol még nem voltak. Végül pedig egyáltalában nem gondoltak arra, hogy a Németországban,
Angliában, Franciaországban és Amerikában élő zsidók állampolgári jogait csak
a legkisebb mértékben is megrövidítsék. A zsidók ugyanis megtartották volna
német, angol, francia, stb. állampolgárságukat és így közelebb jutottak volna a
térnélküli zsidó államhoz: Palesztina lett volna a tiszta zsidó központi állam
és a zsidó pénzarisztokrácia ott ült volna mégis
minden más európai állam kormányrúdjánál. Ez az álom azonban már véget ért!
Most
a mi feladatunk, hogy jól és alaposan átgondoljuk, hogyan és miként akarjuk elhelyezni
a világ zsidóságát. Ez semmi esetre sem történhet meg egy önálló állam formájában,
csak abban az elgondolásban, amit én zsidó rezervációnak nevezek. Reméljük,
hogy a jövő államférfiai megtalálják a végleges megoldás módját
és lassan-lassan bekövetkezik a zsidóság végleges letelepítése oda, ahol tapasztalt
rendőri felügyelet mellett a zsidóságot rászoktatják arra a munkára, amit eddig
ők csak a nemzsidók kötelességének tartottak.
Ennek
a gyakorlati megvalósításáról, továbbá letelepítésére alkalmas helyről az
utóbbi évek során természetesen sokat beszéltek. Nem szükséges ezeket a részleteket
újból megtárgyalnunk. A megoldás egy elkövetkezendő tárgyalás feladata lesz.
Gondoljuk meg azonban a lépésnek a lényegét: a zsidóságnak minden európai
államban úgyszólván határtalan uralma után mindezen államoknak milyen óriási
átállítást kell majd keresztülvinniük, hogy ezt a zsidó fajt majd kétezer éves
élősködés után száműzzék a kontinensről. Ez mutatja, hogy milyen óriási
politikai és világnézeti forradalom az, amely ma Európában végbemegy. Itt
mutatkozik meg a fascizmussal egyesült
nemzetiszocializmus nagysága, amely egy régi kort zár le és egy új világot
indít el a maga győzelmes útján. Ez az új kor az élet
minden kérdését mérlegre teszi és megalkotja egy jövendő élet követelményeit. A
kérdések középpontjában pedig a zsidókérdés áll,
amelynek megoldása döntő feltétele Európa népei újjászületésének.
Így áll
ma több vonatkozásában is világosan előttünk a zsidókérdés, mint a nemzetek
tisztaságának problémája ami semmi egyéb, mint a
sajátos nemzeti hagyományok szükségszerű védelme, mindazon népek előtt, amelyek
még súlyt helyeznek kultúrájukra és jövőjükre. Ez pedig
azok számára, akik a zsidó pénzdiktatúra alatt képtelenek megoldani szociális
problémáikat, egyelőre gazdasági probléma. Egyben azonban politikai kérdés is,
mert igen sok államban még nem kristályosodott ki a zsidóság pénzügyi
hatalmának a letörésére irányuló döntő akarat. Végezetül történelmi-világnézeti
kérdés is, amelyet akkor adtak fel az európaiaknak, amikor az első zsidó
Rómába vándorolt. Ezek a problémák teljes egészükbe megoldásra kerülnek. Mi, nemzetiszocialisták pedig az eddigi kérdésiekre máris
egyöntetűért azt feleljük: Németország
számára akkor nyer megoldást a zsidókérdés, amikor az utolsó zsidó is elhagyta
már a nagynémet életteret!
És
most, hogy Németország minden vérével és népisége erejével egyszer és
mindenkorra megtörte Európában a zsidóság uralmát, és. gondoskodott
arról, hogy ne csak Németország, de egész Európa is megszabadulhasson a
parazita zsidóságtól, most - úgy gondolom - minden európainak megmondhatjuk
már, hogy Európa számára csak akkor nyer
megoldást a zsidókérdés, amikor a legutolsó zsidó is elhagyta végre az európai
kontinenst.
Teljesen
mindegy, hogy egy ilyen programot öt, tíz, vagy húsz esztendő alatt hajtunk-e
végre. Korunk közlekedési viszonyai elég fejlettek ahhoz, hogy az összes népek
segítségével és közreműködésével ilyen nagyszabású áttelepítési tervet megvalósíthassunk.
És meg is fogjuk valósítani a probléma megoldását, aminek szükségességét már
harcunk első napján előre láttuk, - bár akkor még utópistáknak neveztek bennünket
- s amit ma mint reálpolitikusok is vallunk. Ennek a
kérdésnek a megoldásában mindén nemzet érdekelt. És a szenvedély minden
erejével kell kijelentenünk: nem tűrhetjük tovább, hogy a zsidó nagytőke a maga
mocskos ujjaival mégegyszer beleavatkozzék akár
Németország, akár pedig bármelyik európai nép ügyeibe. Nem tűrjük tovább, hogy
a német városokban és falvakban német gyermekek helyett zsidó és néger
basztardok szaladgáljanak. Nem tűrjük tovább, hogy az európai népek ősi
kultúráját zsidó újságírók fölényes hangon szidalmazzák
és sárba rántsák. Nem tűrjük ezeket a dolgokat; mert különben semmivé válna tizennégy
esztendős harcunk és nyolc éves építő munkánk, sőt az is megtörténhetne, hogy
pár évtized múlva a régi méreg újra hatni kezdene. Ebben a tisztító munkában
még Roosevelt úr sem tud bennünket megakadályozni, akárhogy fog is össze Baruchhal és ponyvagyártó filmzsidajaival.
Ellenkezőleg épp ez a kihívás, amellyel a zsidó parazita szellem ma a maga számára
akarja kisajátítani a szabadság gondolatát, új ellenállásra sarkalja a német
karaktert. A világtörténelem legnagyobb katonai szervezete - Hitler Adolf
hadserege - gondoskodik majd arról, hogy örökre és végképp végétvesse
annak az őrült kísérletnek, amely a fehér fajt még egyszer a zsidó nagytőke szolgálatában
Európa ellen akarja vonultatni. Mikor Schoppenhauer
azt írta: „a zsidók hazája a többi zsidó”, akkor azt értette ez alatt, hogy a
zsidó hatalmi törekvések nem a földért, a rögért, a kultúráért és az államért
dolgoznak, hanem azért hogy világgazdasági és világpolitikai vonatkozásban megteremtsék
az összeköttetést a zsidóság egyes nagy parazita települései között. Hitünk
hogy ez a háború a népek nagy biológiai tisztító forradalmát is jelenti és egyszer
majd azok a népek is belátják Németország igazát,
amelyek ma ellenünk harcolnak és a háború végén rájönnek arra, hogy Németország
ügye egyben az európai kontinens ügye is, a fehér faj ügye is; sőt a földgolyó
minden kultúrfajának ügye is; mindazoké, akik
kultúrájukért és állami létükért küzdenek. Így, ha majd egyszer józan ésszel
felosztják ennek a földgolyónak nagy élettereit, reméljük
megjön végre a népek számára a békének, jólétnek és munkalehetőségnek az a zavartalansága,
amelyet évtizedekig a zsidóságnak soha ki nem merülő élősdi ereje rontott meg.
Ezért
tekintjük mi ma is a zsidókérdést az együttes európai politika legfontosabb problémájának amelyet meg kell oldanunk és amelyet meg is
fogiunk oldani. És nemcsak reméljük, de tudjuk is; hogy ennek az óriási
tisztító munkának a végén Európa népei mind, valamennyien egy úton fognak
haladni.