Röck Gyula:

 

A MISZTIKA TÖRTÉNETE

 

TANULMÁNY

 

 

 

MOTTÓ:

„Mivelhogy láttál engem Tamás, hittél; boldogok, akik nem láttak és hittek.” (Szent János ev. XX. 29. v.)

 

 

 

A mi

imádott Urunk és Istenünk,

a

JÉZUS KRISZTUS

dicsőségére

és a

szenvedő lelkek szabadulására!

 

 

 

Bevezetés.

 

 

Az emberiség szétszakadt. Hívők és hitetlenek táborai vívják világnézeti harcaikat és az érvek döntőjébe sohse fognak eljutni a „tiszta ésszel”... Más valami kell ide, más, az ami az elvek mellett a tényeket is felsorakoztatja, mert egyedül a tények azok, melyek egyszerre megváltoztatják az elvek és elméletek hadállását és a kételkedő, sőt a durván tagadó lélekből is megtört hívőt, jámbor lelket faragnak.

Ezeket a tényeket nem lehet azonban úgy felidézni és megismételni, mint a tudomány tényeit, hanem várni kell amíg az égiek egy-egy ilyen — minden elvnél és elméletnél jobban bizonyító — ténnyel, élménnyel a segítségünkre jönnek, vagy pedig meg kell elégednünk azzal, hogy a már megtörtént tényekre alapítsuk világnézeti kiindulásunkat. S hogy e tények mennyire igazak lehetnek, illetve lehettek a múltban is, nemcsak korunk kisebb-nagyobb tényeivel, hanem a modern mágia kísérleti eseményeivel is igazolni fogjuk egy külön kötetben.

Az emberiség nemcsak kettészakadt, hanem mondhatni felaprózódott. Maguk a hívők is két szélsőségre oszthatók. Egyik a primitív hívő, aki nem mélyítette el hitét, aki csak kérni és kapni jár Istenhez, — míg a másik az elmélyült hívő, aki hitét világnézeti érvekkel, logikai és etikai igazságokkal alapozta meg. E két csoport oly messze áll egymástól, hogy — mint az árny és fény — nem is látszódnak egynek...

Amíg a primitív azért hisz, mert más világnézeti érveket és tanokat nem ismer s így mintegy — választék hiányában — kényszerül hinni, — addig a másik az összes világnézeti anyag áttekintése és összehasonlítása után ért oda, a lehetőségek és valószínűségek óriási anyagának a felértékelése után, hogy a hitet válassza élete vezérfonalául, világnézeti „eszközéül.” Évek, évtizedek lelki munkájának a gyümölcse ez, míg amaz, az elherdált évtizedek — vádirata.

A hitetleneket illetőleg is, — ha jól belenézünk lelki tárházukba, — azt kell látnunk, hogy hitetlenségüknek oka lelkihiányuk! Az, hogy — noha egyetemi tanár is lehet — az illetők a lelkiekben, a lelkidolgok ismeretében hiányokban vannak. A másik, a tudatlanok hitetlencsoportjánál pedig azt látjuk még ezen kívül, hogy nemcsak nem ismerik a lelkiek területét és anyagát, hanem még képességük sincs az értelmi magasságok megközelítésére, a tényektől a lehetőségek és valószínűségek világáig való felemelkedésre. S mégis, ez a legszomorúbb, hogy mennél hiányosabb lelki készültsége és képessége van valakinek, annál inkább hitetlenségének — kételyének és tagadásának — a kihangsúlyozásával akarja palástolni tudatlanságát. Ezek a többnyire hétköznapi emberek még azzal akarják felerősíteni világnézetük jogosultságát, hogy reális, vagy gyakorlati embernek mondják magukat, nem is sejtve, hogy épp az a realitás, amelyre ők hivatkoznak, az anyagi, az — irreális, a mulandó, a látszatvilág képe s nem a valóságé!...

Ezek a „reális” emberek még nem láttak a tények mögé... Ezek részére nincs talány, nincs csoda, nincs végtelenbe látás, csak — kenyérkérdés. Ezeket elméletekkel, értelmi bevilágításokkal nem lehet felrázni, ezeknek a felrázásához más kell, rendkívüli esemény, a misztika, a csoda... Ezekhez az égi kegyelem tényekkel szól, hogy majd, ha hinni kezdenek, a tanról is beszéljen nekik, hogy majd felébressze arra őket, hogy az igazi reális cél lelkiségünk — hitünk és erkölcsünk — megalapozása, előkészítése az örök életre.

Ha valami közérdek van a világon, az a lélek érdeke. Ha valamit tisztáznunk kell magunk előtt, az a lélek és örökélet kérdése, mert azon a bizonyos halálnak nevezett sorozáson valamennyiünknek át kell menni a közeljövőben s bizony jobb elkészülni, mint készületlenül lépni egy új, egy más világ küszöbére.

S ha már nincs is módunkban az összes filozófiai, teológiai, etikai és misztikus anyagot felülvizsgálni, legalább annyi fáradságot vegyünk, hogy megismerjük azokat a tényeket, amelyek a túlvilági élet nyilvánvalóságát, a lélek továbbélését megdönthetetlenül igazolják, illetve azt, hogy — nemcsak test az ember! Ennyit már az orvosi tudomány is leszögezett, ennyit, ezt a kis negatív bizonyítást, hogy — nemcsak test az ember. Majd a bizonyítás pozitív formájához is elérkezik valamikor s meglátja, felfedezi, hogy — test és lélek az ember, sőt — igazi mivoltában lélek... a testruhájába bujtatott lélek... s hogy a halál nem az elmúlás, hanem az örökélet kezdete... S amint a lét és élet oka, úgy azoknak célja is, ezen a világon kívül esik.

S ezzel átléptünk e világ határmesgyéjén egy más világ és más világnézet területére, oda, ahova a tisztaszívűek már évezredek óta átléptek, csak „mi”, a tudóst játszó kis tudatlanok késtünk pár évezredet…

Hogy a kétely és tagadás szellemének mennyire nincs jogos, vagy logikai alapja, igazolja az, hogy több az ismeretlen, mint az ismert dolog, — hogy a tudás örökértékei ott kezdődnek, ott rejlenek valahol, ahova a tudomány még el se ért, a háttérben, a láthatók láthatatlanában, — hogy az igazi tudós és filozófus ismeretei csúcsán a teológia és misztika világába kényszerül belenézni, — hogy a világot sokkal nagyobb csodák töltik ki, mint amilyen csodákról a misztika beszél...

Át kell látni, hogy minden látható a láthatatlanból jött s oda tér vissza s minden tapasztalható a tapasztalhatatlanból ered s hogy emberi tudásunk csúcsteljesítménye ez és csak ennyi, hogy — összemérve a hit, kétely és tagadás anyagának úgy mennyiségi, mint minőségi értékeit, — hinni kényszerülünk... Csak hinni, mert tudni, e csodákkal teli világban eligazodni az emberi agy és érzék képtelen...

De hát eddig a szerény pontig csak a bölcsek értek el, míg a tudatlanok a kétely és tagadás homályában beszélnek a — világosságról...

 

 

 

A misztikáról.

 

 

A misztika felosztására és ismertetésére itt nem térek ki, mivel e kötet célja csupán a misztika történetének az ismertetése, annál inkább, mert hiszen amazt Müller: Misztika c. remekművében már feldolgozta.

Amíg a bölcselet története csak az elméletek történetét tárgyalja, addig a misztika története, — akár csak a vallásé, — kettős; egyik a tényeket és eseményeket ismerteti, míg a másik ama világnézeti anyagot, — a tant — amelyet egyik vagy másik misztikus kijelentésből, írásból, eseményből, vagy a Szentírásból következtethetünk. Ezért a misztika történetét két részben kell tárgyalnunk, egyik a fizikai, másik az elméleti rész.

A misztika történetét meg kell különböztetni a mágia történetétől, noha e kettőt teljesen kettéválasztani nem lehet. Meg kell különböztetni még a keresztény misztika történetét az általános — a pogány misztikát is felölelő — misztika történetétől. Jelen kis kötetben csak töredékét adjuk a misztika történetének, hogy éppen csak vázoljuk azt, mert annak kimerítésére kötetek kellenének, de viszont eme történeti anyag ismerete nélkül alaptalan volna a tan, a világnézet ismertetése.

Minden elméletnél jobban beszél a tény s ezért a misztika történetének a célja a lelkeknek tényekkel való felrázása.

A keresztény misztika kezdete évezredekre nyúlik vissza, sőt már az ó-szövetségben kezdődik, Mózesnek az Úrral való beszéde, a próféták látomásai, Dániel elragadtatása stb. miről később szólunk, mind misztikus élmények voltak. Keresztelő Szent János küldetése — Szent János ev. III. r. —, az Úr Jézus egész élete, színeváltozása, Szent János apostol látomásai, Szent Pál apostolnak a paradicsomba, majd a mennybe történt elragadtatása és sok más minden, mind misztikus dolog. S ezek a rendkívüliségek azóta sem szűntek meg, sőt ma! — napjainkban is megismétlődnek.

 

* * *

 

Téves állítás az, amint látni fogjuk, hogy a túlvilágról senki se jött vissza. Elsősorban az Úr is visszajött, mert feltámadott. Kívüle még többen jöttek vissza, amint azt később látjuk majd, ki szellemi, illetve lelki testben, ki valóságosban. Vagyis, ne higyjük, hogy az a túlvilág áttörhetetlenül el van falazva e világtól. Sőt annyira egy a kettő, hogy mintegy összeforrva, együttélve vannak, amint azt a misztika és mágia történetének sok-sok esete igazolja. S mivel mindnyájunkat legközelebbről érdeklő dolog a halál utáni világ és élet mivolta, ennélfogva a legnagyobb érték is a misztika történetének és tanainak a megismerése, nem pedig az a sok-sok hiábavaló kisebb-nagyobb bálvány, amiket a sírnál vissza kell majd hagynunk...

Meg kell azonban különböztetni a misztikát és a mágiát egymástól. A misztika, mint már többször említettem, az Istennel való egyesülés, a lélek isteniesítésének a tudománya, — míg a mágia a szellemekkel való érintkezésé. Egyéni vonatkozásban pedig meg kell különböztetni az eksztázist, a szomnambulizmust, a transzot, a hipnózist, stb-t, mert noha hasonlók, de mégis olyan mások, mint amilyen más a szendergés, az álom, az elszédülés, az ájulás és a halál. Mind más-más foka a test és lélek viszonyának noha — hasonlók...

 

* * *

 

Vannak dolgok, amiket nemcsak az égiek, hanem az alvilági lények is meg tudnak tenni, — hiszen magát az Urat is „vivé az ördög egy magas hegyre” — de nem mindeneket. A másik fontos dolog, amire figyelnünk kell, ama módszer és ama szellem, amellyel e két tábor „cselekszik...” Ezen alvilági lények műve és tana a mágia, a szellemekkel való érintkezés, a szellemek kihasználásának a tudománya, illetve az, miként lehet a szellemekkel érintkezésbe jönni s azoknak vagy mesterévé — ez az igazi mágus — vagy csak eszközévé — ez az igazi médium — lenni. Mindkét esetben azonban, a végén, a szellemeké a — bevétel...

Ezzel szemben a misztikus célja a felsőbbrendű élet, a felsőbbrendű egyéniség kitermelése tanulás, elmélkedés és aszketikus élet által, hogy így — mindinkább jobb és méltóbb eszközévé váljon az Úr Jézusnak és több szolgálatot teljesíthessen Isten és embertársainak s végül egyesülhessen Istennel.

A misztika nem teológiai tudást kíván, mert hisz a teológiai tudás mivel se visz közelebb az Istenhez, — amit igazol a papság hitetlen része, a papság hívő részével szemben —, hanem megmutatja ama módszereket, amelyek révén kifejleszthetjük magunkban az istenibb életet, amelyekkel rátalálhatunk az örökigazságokra és elnyerhetjük ama legnagyobb égi ajándékot, amit az istenieket ismerő bölcsességnek és áldozatokig menő szeretetnek nevezünk. Mert ez a felsőbbrendű lelkiség tünete, nem pedig a külsőségeskedés.

A mágia útja bizonyos fizikai feltételek folytán való kapcsolódás a szellemekkel. A misztika útja bizonyos lelki fejlődés útján való egyélevés az Istennel. Amíg az első gyorsan elérhető, addig a másikhoz évek, évtizedek önmunkálása szükséges... De aztán mások ezek gyümölcse is...

 

* * *

 

A misztika történelmét ismertetve, meg kell említeni a tudományt is, hiszen a tudomány egyik előszobája a misztikának... Mindkettő, tudomány és misztika ugyanazon csodák világát tárja elénk, csak egyik kisebb, másik nagyobb mérvben... Egyik a mindennapi, másik a rendkívüli tényeket.

Úgyis mondhatnánk, vannak tudományos csodák és misztikus csodák. Ilyen tudományos csodák egyike a fűszál, a rózsalevél felépítettsége éppúgy, mint a sejtek élete, „öntudata,” közismert célszerűsége, a lepke szárnyán pornak látott végtelen finom, apró kis zsindelyezés és tolltakaró, — valamint az ismeretlen kezek által összerakódó rendszeres, finom és szimmetrikus hópehely. Egy csepp vízben egész kis világ él, pedig még mindezeknek a felnagyítása csak korlátolt, csak pár ezerszeres még. Mi lesz, ha ezeket valami villamos nagyítással milliósra hozzuk ki? Csodák ezek is, csak nem tudjuk, hogy ki, vagy mi építette fel ilyen pontos, ok- és célszerű formában e tényeket. Csak mint tényeket ismerjük, de a tényezőket nem! Nem is sejtjük?! Erők játéka? Ennél több...! A tényeken túl nem nézhetünk, de a tények ezrei annál hangosabban kiabálnak a gondolkozók felé? Vagyunk! Letagadhatatlanul, eltitkolhatatlanul vannak. A tényező titok csak, meg a végcél! Ez a, — minden igazi és vérbeli filozófust és teológust a misztika felé terelő — végcél, hogy ez a sok-sok csoda, ez a sok-sok végtelen finomsággal és bölcsességgel felépített valami, amelyre annyi gondot fordított Valaki! Minek? Annyi bizonyos, hogy nem lehet minden cél nélkül, de mi célra mindez a sok kicsi és sok nagy — csoda ? A tudós itt megáll, mert a tényen túl se előre, se hátra nem mehet s ha mégis megy — már nem tudós többé, hanem hívő — teológus, aki vagy az erők, vagy a szellem, esetleg ha mélyen lát, az Isten művének látja a dolgokat, de még ezzel nem ismeri fel a célt, amelyért mindezek megalkottattak.

S így vagyunk a végtelen nagysággal is, a világűrrel. Nem is tudnánk megmondani, melyik dicséri jobban az Istent, a végtelen nagy, mely hatalmát, vagy a végtelen kicsiny, mely képességeit mutatja? Lehetetlen, hogy mindezek csak úgy „célnélküli okból” lettek volna, hisz céltalanul még az ember sem cselekszik, hát még a felsőbbrendű lények, avagy éppen Isten?! A tényeken s tényezőkön kívül valami célnak is kell lenni. De eddig, a célig, már a teológus se lát be, ő is csak mondja, hiszi, sejti, hogy — a cél: ismerni, szolgálni, szeretni: meglátni Istent. Ide, a célig, csak a misztikus hatolhat, csak az, aki beleolvad, megérzi és átéli a dolgok lényegét, aki nem emberi, hanem emberfeletti képességgel is rendelkezik, azzal, ami a tények mögött a tényezőket is látja, érzi, szemléli. Ez nem „médiumitás”, — hanem „deificatio”. — Ez egész más.

Mindenfelől és mindenhol a csodák ezrei intenek, csak lelki szemekkel kell tudni nézni, kell tudni látni... Akiknek szeme, — illetve agya — a történések külszínen túlra még nem lát, az előtt minden csak természetes... De aki a tényeken túl, a tényezők és célok felé is néz, az másként fog látni és következtetni is. Az ilyen megérti, hogy ha ennyi mindenféle ezer és ezer „közismert csoda” lehetséges, miért ne volna lehetséges még néhány ezer ilyen, vagy olyan kevésbé közismert csoda is, hiszen a közismert csodák — akár az ásvány, növény- vagy állatvilágból vesszük is azt — semmivel sem kisebb értékűek, mint azok, melyeket kevésbé ismerünk, a misztikus dolgok. Pl. ha lehet a delejes vassal mázsákat felemeltetni, miért ne lehetne azt ugyanakkor egy másik ismeretlen erővel is felemelni? Ha a delej tud különbséget tenni réz és vas között, miért ne volna még más olyan erő is, mely éppígy különbséget tud tenni a dolgok és tárgyak között, avagy egy még felsőbb erő, amely meg már mindeneket képes uralni?... Hiszen csak formai, csak relatív különbség van a közismert tények és a kevésbé ismert tények, azaz csodák között, mert hiszen a delejes vas vonzó ereje mivel sem kisebb csoda, mint pl. az, ha egy mágus, szent vagy médium magához vonz egy tárgyat, vagy ha — amint látni fogjuk — ő maga felemelkedik a levegőbe. Mindkettő, a mágnesvas és a „mágus” ténye ugyanaz: csoda, — csak az a különbség, hogy egyik közismert s ezért nem csodáljuk, a másik pedig nem s ezért csodáljuk.

Ezek után rá kell eszmélnünk, hogy a dolgok helyes megbírálása céljából nem lehet a tényeket kettéválasztani csodákra és nemcsodákra, mert alapjában minden csoda, csak vannak rendkívüli csodák és vannak mindennapi „csodák”.

Mielőtt tehát a misztika hihetetlennek látszó tényeit elfogadnánk vagy elvetnénk, újra gondoljuk át, hogy nemcsak ezeket a ritka csodákat, hanem a mindennapi csodákat sem értjük s a kettő között nem a csoda mivoltja a hihetetlen — mert minden csoda —, hanem csak az akadályoz bennünket ezek elhívésében, hogy egyiket nem értjük annyira, mint a másikat, de alapjában véve egyiket sem értjük... S hogy egyiket csak azért hisszük, mert mindennapi, a másikban meg azért kételkedünk, mert nem mindennapi, ezek az okok a gondolkozni tudókat nem gátolhatják abban, hogy lehetetlennek mondják azokat a ritka tényeket is, mint amiket esetleg csak nagyon ritkán tapasztalhatunk.

Aztán végül azt se higyjük, hogy a dolgok egymástól függetlenek, mert mindenek, amik csak vannak, egy egészet képeznek, akár csak az emberi test, a szervezet. Ezért mondták egyesek, hogy a világ egy nagy „élőlény”, azaz olyan valami, amelynek minden egyes kis atomja, neutronja, elektronja és protonja épp úgy összefügg a többi nagy egésszel, mint a mi ezermilliót kitevő sejtrendszerünk mindenike a maga egészével, ha hatóarányuk más-más mértékű is! Ezt erősíti meg az Úr is, mikor azt mondja, hogy minden hajszálunk is számon van tartva... Ez érthető is, hogy amint ok és cél nélkül egy rész sincs a gépen, mely ne függene össze a géppel, úgy egy atom sincs a világban, mely ne volna szükségszerűen a maga viszonyában — helyén és összefüggésben — a nagy egésszel. Így szemlélve a tényeket, megértjük a „kosmikus misztika” ama „babonának” nevezett eseményeit is, mikor pl. azt halljuk, hogy az emberiség megromlása folytán jöttek a földrengések, árvizek, szóval a büntetések, vagy erkölcsi javulása — bűnbánata — arányában az áldások... (I. Mózes XIX. r. 13—22—24. v. és Jónás III. r.)

Vagyis az erkölcsi és a fizikai erők „is” egy nagy és összefüggő „egységet” képviselnek s éppúgy hat az erkölcs a fizikumra, mint ahogy hat az ember lelkiismerete, azaz erkölcse a testére. Az ijedtség elernyeszt, elsápít, összeroggyant. A bűn akadoztat, bizonytalanná, réveteggé teszi a bűnöst. Az igazság tudata és joga erőt, bátorságot, szókimondást ad, sőt vértanúságra képesít! Mi ez a test és lélek közötti egység? Az, ami az erkölcs és a világ közötti! Ugyanaz, csak egyik kicsinyben, másik nagyban. Valahogy az ember is, meg a világ is él... Kétféleképpen élnek, erkölcsileg, ez az uralkodó erők vonala és fizikailag, ez a szolgáló erők vonala. Elsőben a célszerűség, másikban az okszerűség a valószínűbb és nyilvánvalóbb.

Ha a misztikus tényeket megfigyeljük, azt látjuk, hogy azok kétfélék... Kétféle titkos erővel, kétféle titkos céllal, kétféle titkos tanítással, sőt kétféle titkos módszerrel állunk szemben! Itt jut eszünkbe a régiek tana, mely szerint az Isten és az ördög harca folyik a világon...

Ezt a „mesét”, mikor félig eszmél még az ember, kineveti... De mikor a misztikus erőkkel kezd foglalkozni, mikor a rejtett — okkult — erők és tanok, azaz tények és világnézetek tömkelegében már-már eligazodik, akkor látja, hogy ezek a régiek akik a mai kifele való tudományosnak állított szemlélődés helyett a befele való szemlélődést mélyítették el, — jól láttak... Valami ellentétes viszonyulat, valami kettősség van a dolgok — tények és tanok hátterében... isteni és ördögi...

Ezt a kettősséget nemcsak a módok és tények, de azok erkölcsi hatásaiban és erkölcsi felépítettségeiben is lehet látni. Ez az erkölcsi mivolt, az erkölcsi mód és cél mutatja meg, hogy itt valami égi és pokoli, valami két egészen más erő és hatalom küzd egymással!

S ennél a pontnál kezdődik a tisztalátás, illetve ama beavatás, mikor már nemcsak hisszük, hanem tudjuk, hogy mi a dolgok ősoka és végcélja s melyek azok törvényes — azaz isteni — és melyek azok törvénytelen — azaz sátáni — módszerei...

Ezeket a kétféleségeket majd a történések tárgyalásánál fogjuk megvilágítani.

 

* * *

 

S ha valaki, bárki, a maga filozófiai, vagy teológiai tanulmányait tökéletesen és maradék nélkül akarja befejezni, úgy elengedhetetlen, hogy ezek mellett a misztika történelmi és világnézeti anyagát is ne ismerje, mert egy fokon túl, ahol már mit se tud a filozófia és teológia megállapítani, — azaz a tudás, — ott mindentmondóan beszélnek a tények...

S azt, amit nem tudunk a tényekből mindannyian kiolvasni, azt kiolvassa, kikövetkezteti, kiérzi ama misztikus lelki képességünk, aminek csak kezdete, csak segédeszköze a logika; — az, amit megérzésnek, beleélésnek, eggyélevésnek is nevez a misztika, bizonyos felsőbb fokokon.

A misztika a „tények tanfolyama…” Ama tényeké, amelyeket csak tanulmányozni lehet, de tagadni nem!, mert — tények.

 

* * *

 

A történelmi részt nem időben kívánom bemutatni, hanem mineműségük szerint, illetve akként, hogy minden oldalról kihozhassam könyvem végső célját, azt, miszerint a csodákért, az örökéletet igazoló meggyőződésért nem kell a mennybe menni, itt vannak köröttünk fűben-fában, múltban-jelenben, csak akarni kell, nézni, látni, keresni. Mert az élet nem szórakozásra adatott, hanem világnézetünk tisztázására és érzéseink átnemesítésére, amint a kórház a beteg test meggyógyítására. Aki ezt elmellőzi, elveszett egy örökkévalóságra a most lefolyó nagy „utolsóítéletnek” nevezett világkorszak záráskor...

A történelmi rész célja, az Úr Jézus eme szent szavainak a kidomborítása, hogy: „Ha szavaimért nem, úgy cselekedeteimért higyjetek nékem.”

 

 

 

Az emberek szellemi képességéről.

 

 

Kinek mi a szellemi igénye, az az ő szellemi fejlettségétől függ; gyereknek a mese, ifjúnak a regény, felnőttnek a tudomány, a fejlett léleknek pedig a bölcsesség, az igazság megismerése.

Vannak emberek, akiknek ha sok a pénzük elmulatják, vagy elnyaralják, mit sem gondolva a bizonytalan holnapra. Nem tudnak beosztani...

Vannak emberek, akik sohasem gondolnak arra, hogy mindennapi kiadásuk egy része, — mennél nagyobb a jövedelme, annál nagyobb része — felesleges, amit a bizonytalan holnapra való előrelátásból nem elkölteni, hanem megtakarítani — beszerzésre fordítani kellene. Ezek is egy más fajta balgák, akik szintén csak a mának élnek.

Mindenki tudja, hogy meg kell halnia, tudja, hogy élete rövid s ha a halál hirtelen belépne, megrémülne, mert készületlen... Mindent tud s mégis következetlenül — előrelátás nélkül él, mivel sem törődve, csak azzal, ami hiúsága, vagy érzékisége céljait szolgálja...

Mindezek a balga lelkek olyanok, mint akik megittasodtak. Elkábította őket a világ íze és illata... Belebódultak a test és a világ örömeibe s mit sem akarnak tudni a — lélekről és nekik, — sőt csakis az ilyeneknek — „nevetséges” a csoda. De csak nekik, ezeknek az elkábított lelkeknek, akik nem gondolnak a mától a holnapra, a bőségből a szükségre, a jelenből a jövőbe, a mulandóságból az örökkévalóságra... S miért nevetség nekik a csoda s a misztika? Mert nem érték még el a fejlődés ama fokát, ahol a lélek már eszmélni, látni, tájékozódni kezd...

Ugyanis, az ember szellemi fejlődésének csúcspontjai különbözők, amin mit sem változtat az, hogy valaki tanult, vagy tanulatlan, mert az iskola a lélek képességeit nem adja, csak „szakszerűsíti”!...

Vannak emberek, akik okos gyerekek, aztán átlag emberek lesznek. Vannak gyerekek, akik nehezen tanulnak s aztán kiválókká lesznek. E két szélsőség között áll persze a normális emberiség.

Azonban ezeken kívül vannak, akik életük teljében, sőt vénségükben sem lesznek többek, mint csak „nagy gyerekek”, vagy „örök ifjak,” anélkül, hogy a férfikort bármikor is elérnék. Szellemi fogyatékosságban szenvednek s ezeket nem lehet felfejleszteni az önálló, a mélyrelátó gondolkozásig.

Egyiknek egész lelkiélete a játék marad; kártya, sakk, sport, vagy más örök nagy gyerekek. Vannak köztük kedvesek és rosszakaratúak, vannak jók és rosszak, de csak gyerekek, akik szinte képtelenek a mélyen gondolkozásra.

Másik örök szerelmi hős.  Mindenkinek  tetszeni, udvarolni, kedveskedni akar. Ez is játszik, csak már az ifjú érzelmeivel s hiába nagyapó már, még mindig csak „örökifjú” és — udvarol...

Vannak, akik belépnek ugyan a szellemi „férfikorba”, de megállnak annak alsóbb fokozatain és csak mint jó „iparosok” élik le életüket, anélkül, hogy bármi érdekelné őket, ami nem hivatás, megélhetés, étel-ital-ruházat, esetleg — politika.

Vannak azonban fejlett, kifejlődött, elmélyült lelkek is, akik egy nap ráeszmélnek az élet múlandóságaira, vagy a lét fenségére és többé nem tudnak megelégülni a köznapi lelkek életcéljaival... Gondolkozni kezdenek a lassan megérnek, képesekké lesznek a dolgok és történések tényétől azok okáig, sőt céljáig is belátni... Túlnőnek a testen és szellemiesülni kezdenek…

Ezek azok, akik már — lélekben — elszakadtak e világtól, hogy megérhessenek az Isten országára. Nem egyszerre érnek meg, hisz tavasszal minden zöld még, de őszre lassan minden megérik, a dinnye is, a tök is...

S amíg ama „nagy gyerekeknek” és „örökifjaknak” kár minden szóért, ami játékvilágukon kívüliekre vonatkozik — mert csak kinevetik, vagy kigúnyolják azt —, addig eme „szellemiesülő” embereknek lelkiszükségletük az.

Ennek a „fiatalságnak” a véleményére és ítéletére azok, akik a lét mélységeibe, az élet okaiba és céljaiba néznek, mit sem adhatnak. Mert ha valahol, itt válik be a tétel, hogy ezer balga sem ér fel egy bölccsel… S hogy ezen tömeg, mondjuk „ifjúság” tagadja, neveti vagy gúnyolja-e a csodákat s a misztika anyagát, az mindegy. Úgy kell venni, mint mikor a gyerekek, vagy éretlen ifjak kontárkodnak bele a bölcsek szavaiba, vagy mint az elmeorvosnak betegei nyelvöltögetéseit....

 

* * *

 

Akiknek lelkükben azonban fellángolt már az égi fény, akik meg akarják menteni szeretteiket, azok ne zenére, nyelvekre, táncra, flörtre és mulandó hiúságokra vagy hiábavalóságokra tanítsák meg őket, hanem a létnek misztikus oldalról való meglátására. Mert hiába a több nyelven való beszéd, ha egyiken se beszél okosan... vagy egyiken se érti meg lelke az örökkévaló tanokat... Mert minden ismeret csak annyit ér, amennyivel közelebb visz bennünket a mi Urunkhoz és Istenünkhöz, a — Jézus Krisztushoz s minden többi csak népámítás, hiúság, vagy — a lelkiismeretlenek lélekkufárkodása...

 

 

 

A csodákról.

 

 

A teológiai megismerésnek két főforrása van, egyik az Isten kijelentése, másik az „én tapasztalásom”. Nem elég a kijelentés, ha bizonyos tapasztalások nem igazolják azt, de viszont nem elég az én tapasztalásom se — mivel nem tudok mindent megtapasztalni —, ha bizonyos felsőbb megvilágítások — az isteni kijelentések — nem egészítik ki azt. Ezért a csodák mérlegelésénél eme kettősség mindenkor szem előtt tartandó: milyen viszonyban áll valami az isteni kijelentésekkel és menynyiben alapulhat az az emberi tapasztaláson.

 

* * *

 

A csodák célja — mint említettem — igazolni azt, amit se a filozófia, se a teológia, legkevésbé a tudomány sem tud igazolni, hogy van valami más élet, valami más létforma is az emberi élet és lét jelen formáján kívül, amit ha nem is tudunk kellően megismerni, akárcsak az energiákat — de annyiféle és fajta megnyilvánulásait mégis csak tapasztalhatjuk, hogy a hit és a kétely, illetve tagadás közül a hitet válasszuk életünk vezérfonalául!

Ha az „ismert és ismeretlen világ” arányviszonyát felállítjuk, e kettősség úgy aránylik egymáshoz, mint „véges a végtelenhez”... S eme arány is megmutatja, hogy az emberi elme mit se tud jóformán még... Tehát semmi oka és joga a csodákban kételkedni, éppen úgy, mint annak a vaknak, aki azt merné mondani, hogy nincs világlátta ember...

A csodák azt vannak hivatva igazolni, hogy 1. a halál nem az élet vége, hanem az élet az örökélet egy újabb szakaszának, vagy formájának a kezdete, — hogy 2. bűneink nyilván vannak tartva, mintegy filmre vannak véve, — hogy 3. meghaltainkon — kivált a mások lelkifelébresztésével tett jócselekedeteinkkel sokat segíthetünk, — hogy 4. ez a földi világ és a másik, az égi világ nem két más, hanem egy — csak más formában élő — szent testvériség, amit épp úgy összefűz a szeretet, hogy védjen s óvjon, — mint a gyűlölet, hogy — ártson...

A csodák célja tehát az, hogy ráeszméltessenek az örökkévalókra, illetve arra, hogy nem minden e mulandó — az elkerülhetetlen s mindennap közelebb jövő halállal befejeződő élet, hanem van egy másik is, ahol nem tudásunk és, rangunk, hanem lelkifajsúlyunk szerint fognak minket a bölcsesség és igazság — nem pedig csak a kegyelem — mértéke szerint elhelyezni, mert a kegyelemre csak az számolhat, aki maga is kegyelmező, irgalmazó, megbocsátó és részvéttel teli lélek, nem pedig aki bűnbánat helyett ijedtében színleli a szánom-bánomot...

A csodák célja feleszméltetni a szellemi világokra, amiért is azokat nem gyerekes könnyelműséggel, hanem a bölcsek megfontolásával kell minden tébolymentes embernek mérlegelni, mert annyi jogunk van a csodák lehetőségeinek a védelmére, mint amennyi joga bármelyik tudományos szaknak van az ő esetleges „elméletének” a védelmére... Sőt több, mert míg azok csakis emberi elképzelések és elméletek alapján követelik a maguk tekintélyi tiszteletét, addig a misztika a csodák „tényei” alapján, amely tényekkel szemben a „nemhiszem” éppen olyan nevetséges „mínusza” a léleknek, mint amilyen nevetséges „plusza”, mikor a bolond többet hisz magáról, mint amennyi a valóságban...

Mindent a maga mértéke és értéke szerint! — ez a bölcsek filozófiája, míg a bolondoké a szélsőséges túlzás…

Nem azt kell szégyenleni, ha a csodákban hiszünk, hanem azt, hogy a tudományosnak mondott korszakban vannak még emberek, akik nem látják, hogy csupa rendkívüli csodák között élünk, amely csodák között nem is csoda, ha egy-egy másféle csoda is „akad...” Mert nem nagyobb csoda egy lélek megjelenése, vagy egy halott feltámadása, mint egy nemzéstől a születésig tartó „mag és pete” műremeke, az ember... Egy csoda se kisebb a másiknál, csak a mi emberi voltunk képtelen még azt kellően felérteni... Hiszen — s ez a mi nagy mentségünk az égiek előtt! — csak emberek vagyunk... alig másabbak, mint az állat... csak az eszünk több, de véges ismeretünk aránya a végtelenhez — alig...

 

* * *

 

A csodás jelenségek csoportja kétféle, angyali és ördögi. A „tüneteik” is mások, egyik — amint később idézem — felemelő, áhítatot és bizalmat keltő, míg a másik lesújtó, félős, ijesztő, borzalmas. E tünetcsoportok kétfélesége elvitathatatlan. S ha most ily tájékozottsággal szemléljük majd a misztikát és korunk modern mágiáját, azt fogjuk látni, hogy a mágia minden tekintetben közelebb áll az ördögi, mint az angyali megnyilvánuláshoz és azt, hogy korunk mágiája a régi boszorkányoskodás újabb fajta, korszerű felújítása.

Ha átgondoljuk azokat a csodás jelenségeket, amelyeket az indiai fakírok, jogik, mahatmák és maharisik mutatnak be s ezeket összehasonlítjuk a keresztény misztikusokkal történt csodás jelenségekkel, rá kell eszmélnünk, hogy a kettő közötti különbség annyira más, hogy azokat egy és ugyanazon forrásból nem eredeztethetjük. Ezért szögezi le az Egyház bölcsen, hogy bizonyos dolgok isteni, míg mások ördögi eredetűek, amiért is nagyon óvatosan kell elbírálni a tüneteket előidézők kilétét... Ha isteniek azok, úgy az illető egyénnek az erényeket hősi fokon kell gyakorolnia, mert ellenesetben, ha ez a tünet hiányzik, úgy az ördögi háttér a valószínűbb...

S mit látunk a modern mágia tényeinél? Azt, hogy azok a tények, amelyeket ezeken a kísérleti üléseken tapasztalunk, démoniak; követ, békát, kígyókat hoznak — aportálnak — a szellemek a szoba falán át a terembe, sőt lótrágyát, piszkos, trágyás havat s néha „kénszagot”... Szóval olyanokat, amely dolgok gyanúsak, mert hiszen tudjuk, hogy a tiszta lények — az égiek — nem érintik a tisztátalanokat, mert ezek ellenszenvesek nekik, éppen úgy, amint a tisztátalan lények se érintik, nem érinthetik a tisztát és nem állhatják ki a tiszta dolgokat, szentelt érméket, szenteltvizet stb., hanem csak a nekik rokonszenveseket, a tisztátlanokat, kígyót, békát, trágyát és csak ezeknek tudnak örülni, amint azt később látni fogjuk, míg amazoktól — tömjénszagtól, szenteltvíztől, szent érméktől — menekülnek... Az összehasonlító „tudomány”-t itt is logikus, hogy alkalmazzuk, nemcsak a fizikában, történelemben, természetrajzban... Mind e tények azt mutatják, hogy a mágia — nemcsak tanán, de tünetein át nézve is a démonizmus és satanizmus, nem pedig a krisztianizmus „gyümölcse”... Aki egyszer ezekre az eltérésekre feleszmélt, az örökre gyanút fog a mágiával szemben...

 

 

 

Kritikai szögek.

 

 

A tényeket érintő kritikát illetőleg figyelemmel keli lenni 1. a tényekre és elméletekre, továbbá 2. a szemlélődő alany képességeire és világnézetére, pl. hívő vagy hitetlen-e.

 

* * *

 

A tényeket és látomásokat illetőleg meg kell jegyezni, hogy a tények s látomások — két egészen más dolog. A tények igazak, illetve igazolt dolgok, míg a látomások egyéniek, amelyek nem az igazságtól, hanem inkább attól függnek, hogy az illető egyén mit olvasott és tanult, mi az ő napi foglalkozása, gondolatköre s képzelme.

A tények azt mutatják, hogy van örökélet, míg a látomások csak ama egyéni képet nyújtják, amit odaátról vesz fel a szemlélődő egyéniség, mert hisz ez Iát, az egyéniség, az alany. Ennélfogva nyilvánvaló — s a látottak sokszori ellentmondása is igazolja, — hogy másként lát az egyik, mint a másik, a fejlettebb és fejletlenebb, a bölcs és az átlag, akár csak itt e földi életben is, mert mindenki képességei mennyiségének és minőségének középarányosa szerint lát, hall, ért, gondolkozik és cselekszik. Itt a nevelés helyességének örökértéke, ha nem egyoldalúsítva, hanem univerzálisan — mindenkire kihatólag — nevelünk, amit az egyetemek — hol csakis résznevelést adnak — nem tehetnek már meg.

Az alany képességeit illetőleg sokat kell arra helyezni, hogy mi az illető. Pl. aki csak a vallásosság bizonyos külső rétegébe van beavatva, nem láthat másként, mint ahogy a pokol, tisztítótűz és paradicsom fogalmai megengedik. Látja ő a tényeket lelkiszemeivel, de a visszahozásban, — mivel csak ezek a fogalmak vannak meg az ő szellemi klaviatúráján, — csak ezekkel a fogalmakkal dolgozhatik, akár csak az a művész, aki négy helyett két szál, vagy három szál húron kénytelen hegedülni. Az egyoldalúság ugyanezen átkában szenvednek a spiritiszták, a teozófusok stb., mert ők viszont a dolgokat egy másik egyoldalúságból szemlélik s így nem látják meg, nem érzik ki, nem tudják felértékelni azokat a dolgokat, melyek a katolikus misztika és világnézet ismeretének a hiánya folytán hiányzanak a lelkükből. Ebből azonban nem azt kell következtetnünk, hogy így minden értéktelen, hanem azt, hogy a tökéletesülésünkhöz nem az egyoldalúságra, hanem az egyetemes tájékozódásra kell törekednünk s minden látomásból a dolgok szellemi lényegét, állagát és mivoltát igyekezzünk kihámozni, mert nem hazugságokkal állunk szemben, — annál igazoltabbak a látomások, — hanem egyéni felvételekkel, amelyeknek mások ugyan formái, de a lényegük — egy.