VI. FEJEZET.

A Habsburgok bukása.

 

- Hol és mikor kezdődött a forradalom, azt magam sem tudom ­szokta volt mondani Károlyi, ha érdeklődtek nála a róla elnevezett moz­galomról. Október 29.-én néhány ezer zavargó József főherceg ellen akart tüntetni. A felvonulókat a csendőrség a Lánchíd előtt puskatűzzel szét­verte, úgy hogy a tüntetésnek négy halottja és negyven sebesültje lett. Másnap a város tele volt orosz minta szerint készített forradalmi színe­zetű plakátokkal, melyek a bekövetkező bolseviki rendszer alatt azután vérvörös színükkel és kápráztató szimbolizmusukkal igyekeztek hatni a kedélyekre. Egyesek ezek közül hatalmas vörös munkást ábrázoltak, ki a szétzúzott királyi korona fölött egy óriási vaskalapácsot lendített meg, mások katonát mutattak, ki a Habsburgok kétfejű sasát fojtogatja, ismét mások vérvörös betűkkel, szenvedélyes szavakkal a hadsereget szólí­tották fel a fegyver letételére. „Ne lőj, fiam, mert apád itt van a tüntetők között” - volt ezeknek állandóan visszatérő refrénje.

Egy éjjel azután, egy óra körül, valami ismeretlen, valószínűleg Gön­dör újságíró, igazi nevén Krausz Náthán, ki valamikor Amerikában vere­kedő természetű szűcs-inas volt, elkiáltotta magát, hogy:

- Gyerünk a Platzkommandóra!

Néhány száz lézengő gyűlt köréje, s a meglepett helyőrség minden ellentállás nélkül bebocsátotta a Platzkommandó épületébe a forrongó­kat. Valami zsidó táncmester, névszerint Heltai, kit sikkasztásért már többször elítéltek, teniszcipőben a helyőrség parancsnoka elé állt és felszólította, hogy adja meg magát. Ez, valami öreg osztrák generális, ki úgyszólván egyedül volt a kaszárnyában, szó nélkül átadta helyét a táncmesternek. Ugyancsak ezalatt egy másik zsidó, Jetvai, pedig egypár emberrel a telefonközpontot kerítette hatalmába. Lukasics városparancs­nok ezek hallatára telefonon instrukciókat kért a Badenben időző király­tól. Három óra tizenegy perc volt. Egy szárnysegéd azt válaszolta, hogy őfelsége alszik.

- Keltsék fel, - erősködött a tábornok.

A király végre fölkel; a telefonhoz lép és meghallgatja Lukasics jelen­tését, mely arról szól, hogy véráldozat nélkül nem lehet rendet teremteni. - Nem akarom, hogy a népre lőjenek! - volt a király határozott válasza:

Mikor így intézkedett, a királyt valószínűleg ugyanazok az érzelmek vezették, mint néhány nappal azelőtt, mikor arról volt szó, hogy a bécsi helyőrség élére egy erélyes generálist állítsanak; ő akkor ezt a választ adta:

- Nem kell nekem a maguk generálisa! Tünjék el az erőszak! Elég vér folyt a harctéren! Nem akarok új háborút kezdeni népeimmel! Szervezkedjenek úgy, amint kedvükre van!

Vagy talán csak az apa aggodalma ébredt föl benne Gödöllőn maradt gyermekei miatt? Ez utóbbi föltevés mellett szól az, hogy három perc múlva az udvarmester már kiadta a telefonparancsot a gyermekek Bécsbe szállítására.

Reggel felé, mikor Károlyi hazatért lakására, ajtaja előtt egypár matróz éljenzéssel fogadta őt. Mivel ezek mind dalmátok és horvátok vol­tak, Károlyi csodálkozással azt kérdezte tőlük, hogy vajon a magyar függetlenségért óhajtanak-e küzdeni?

- Eszünk ágában sincs - volt a válasz -, mi forradalmat akarunk, mert az a fő a matrózoknak!

A király e délelőtt folyamán végre rászánta magát, hogy Károlyira bízza a kabinetalakítást.

Károlyi egypár szocialistával és 48-assal meg is alakította a kor­mányt és telefonon le is tette a hűségesküt a királynak. Az utca azonban ezt nem vette tudomásul; felvirágozott teherautókon mindenfelé katonák száguldottak a városon keresztül, s üdvlövésekkel éltették a köztársasá­got. Idillikus „őszirózsás forradalom” volt ez, inkább farsanghoz hasonlí­tott, semmint valami komoly népharaghoz. Az utcákon táncoltak és ittak az emberek. A felvonulók vörös- és nemzetiszínű zászlókat lengettek, melyeknek rúdjára, a kétfejű sasok helyébe krizantém-csokrokat kötöttek. Egyes katonacsoportok a pályaudvarokra siettek s ostrom alá vették az induló vonatokat; mások a dunai hajókat kerítették hatalmukba, hogy hamarabb hazakerülhessenek.

A tisztek sapkáiról fiatal leányok leszaggatták a császári rozettákat és őszirózsát tűztek helyükbe. Egy kapitányt, ki ellenállott, a csőcselék agyonvert. Fosztogató bandák megtámadták és teljesen kirabolták a kato­nai raktárakat. A csőcselék benyomult a Keleti pályaudvarra, lerángatta a német felírású plakátokat és megakadályozta a készenlétben lévő csapa­tok elindulását a frontra. Este pedig az általános öröm közepett a város egy félreeső sarkában egypár puskalövés dördült el.

Alig vették észre az arra járókelők; pedig e lövések Tisza István halálát jelentették. A király ezalatt Schönbrunnban volt. éjjel 11 óra tájban Windischgrätz Lajos herceg kiment hozzá. A kastély minden ablaka sötét volt. Az óriási épület teljesen lakatlannak látszott.. A her­ceg személyesen mondta el nekem emlékeit, melyek bár oly közeliek, mégis úgy tűnnek már fel, mintha százévesek lennének. A császári dolgozószoba előszobájáig eljuthatott anélkül, hogy bárki is feltartóz­tatta volna. Sehol se katona, se lakáj. A nagy ünnepi termek mind üresen állottak. A díszes környezet., mely máskor körülvette a császárt, most nyomtalanul eltűnt. A generálisok, az admirálisok, a főpapok és főnemesek csakúgy, mint a lakájok, elhagyták urukat.. Hötzendorfi Conrad, ki nemrégen vállalta magára a jólfizetett testőrparancsnoki állást, most, a veszély órájában kereket oldott; valószínűleg nyugodtan aludt Villach­ban lévő kastélyában. Ezt a különös magányt látva, a hercege ilyenképpen töprengett magában:

- Vajon hol vannak ma a Lobkowitzok, az Auerspergek, a Clamok, a Schwarzenbergek, a Czerninek, az Eszterházyak? Hol vannak a Zichyék, Batthyányiak, a Festetichek, a Kinszkyek, Ausztria-Magyarország e nemes főurai, kik századok óta a trón zsámolyánál térdeltek és élvezték a csá­szári és királyi kegyeket?!...

A király legutóbbi születésnapja alkalmával adott ünnepség jutott azután eszébe a hercegnek. Reichenauban voltak, alig három hónapja: augusztus 17.-én, a wartholzi villában. A főasztalnál a Mária Terézia ­rend lovagjai ültek. Hötzendorfi Conrad bombasztikus beszédben dicsőí­tette őfelsége érdemeit, majd pedig a lovagok valamennyien egyszerre felállottak s kardjukat égnek emelve örök hűséget esküdtek az uralkodó­nak. A zene pedig rázendített a Gotterhaltéra... Milyen kontraszt volt az a mai csenddel és elhagyatottsággal szemben. Schönbrunni kastélyá­ban a király-császár aznap teljesen egyedül volt.

Windischgrätz herceg végül is elérte a császár előszobáját. Az óriási teremben mindössze egy szárnysegéd volt jelen.

- Őfelsége várakozik önre - jelentette emez és bevezette a gobelin­szalonba, hol a király e szavakkal fogadta:

- Hallotta már, hogy Tiszát meggyilkolták?... Rettenetes dolog! Semmi melegség sem volt azonban hangjában, mert hisz sohasem szerette túlságosan a magyar miniszterelnököt.

- Engedje meg - mondotta Windisehgrätz -, hogy még egyszer óva intsem Károlyitól.

- Jó, jó - válaszolt a király -, Károlyi nagyon derék ember. Magyarországon a nép vele van. Teljes erőnkből támogatnunk kell őt. Most már miniszterelnököm és elrendeltem a katonaságnak, hogy álljon rendelkezésére.

A herceg megkérdezte, vajon Károlyi letette-e a hűségesküt.

- Igen - válaszolt nevetve a császár - és azt hiszem, most fordult elő először a világtörténelemben, hogy egy miniszter telefonon tette le a hűségesküt..

Másnap azonban Károlyi, az utcai mozgalmakat komoly forradalom­nak minősítve, a királytól hűségesküjének felbontását kérte.

József főherceg, ki épp akkor abban a szobában volt, honnan Károlyi telefonált, beszélte nekem el e jelenetet. Egy pár pillanat múlva már letette Károlyi a kagylót és kijelentette, hogy őfelsége fölmentetté esküje alól. Ezzel az egy szóval elismerte az uralkodó Magyarország önállóságát. Az a paktum, mely Szent István országát a Habsburgok birodalmához kötötte, megszűnt érvényben lenni. Amit századok küzdelmei nem tudtak kivívni, azt most a lehető legegyszerűbb módon megtette egy kis telefon­beszélgetés.

Két órával később érkezett Schönbrunnba Windischgrätz és gróf Andrássy Gyula külügyminiszter, Károlyi apósa.

Belépve a császár dolgozójába; látták, amint izgatottan telefonál. A császárné mozdulatlanul állott férje mellett.: A császár észrevette láto­gatóit és intett nekik, hogy lépjenek közelebb:

- Budapesttel beszélek -  mondotta idegesen - azt követelik most tőlem, hogy mondjak le, a magam és utódaim nevében.

E szavak hallatára Windischgrätz kiragadta a kagylót a császár kezéből, hogy megakadályozza őt a további tárgyalásban. Károly király nem ellenkezett.

- Mitévő legyek? - mondotta. - Ma reggel feloldottam Károlyit esküje alól. Ez az utolsó engedmény, amit tehetek. Most még lemondáso­mat is követelik! A gyáva gazemberek elhagynak! De nem fogok lemon­dani! Nincs jogom hozná. Tegyenek ezek az urak, amit akarnak az adott szavukkal, de én nem szegem meg eskümet.

Andrássy, kit megdöbbentett vejének árulása, így szólott: - Lehetséges-e, hogy már ennyire süllyedt volna?

Windischgrätz pedig mindent megtett., hogy kimutassa a császárnak az egész magyar forradalom mesterkélt voltát. A császár azonban más véleményen volt.. Ő úgy képzelte, hogy a forradalom túlnőtt Károlyin.

Erre Andrássy lépett a telefonhoz, mely ugyanazon az asztalon volt, amely előtt Napoleon szokott volt ülni, és amelyen a négyéves háború alatt annyi fontos rendelkezést írtak alá.

- Megbolondultál, hogy a király lemondását követeled? - kiáltotta a telefonba.

- Ha nem mond le, elzavarjuk őt, mint egy rossz cselédet - vála­szolta Batthyány, ki egypár héttel azelőtt még ő felsége személye körüli miniszter volt..

Eközben Bécsben is kitört a forradalom. Windischgrätz herceg azt ajánlotta a királyinak, hogy vonuljon vissza egy tiroli kastélyba. A királyné azonban nem akart tágítani, sőt még a Burgba is szeretett volna visszamenni, csak azért, hogy megmutassák a népnek a jogukba vetett bizalmat. Arz vezérkari főnök ugyanakkor az olasz frontról érkezve az ő szokásos udvarias hangján bejelentette, hogy a fegyverszüneti tárgyalások meg­kezdődtek és hogy a császár-királynak nincs többé egy megbízható százada sem az egész monarchiában. Néhány nap múlva Bécsben kihirdették a köz­társaságot, Budapestről pedig a magyarok követelték a király lemondását. November 12.-én egy öttagú küldöttség érkezett Eckartsauba, az ideiglenes magyar kormány egy üzenetét hozva magával. A király állva, sápadtan, könnyes szemekkel hallgatta végig az államforma megváltoztatásáról szóló határozatot.

- Uraim - kérdezte végül -, hát ennyire gyűlölnek engem a magya­rok?...

- Nem, felség - volt a válasz -, de önállóan akarják intézni orszá­guk sorsát.

Károly király erre búskomoran így válaszolt:

- Semmit sem tudtam keresztülvinni hőn óhajtott terveimből. Né­peim számára békét, nyugalmat, boldogságot akartam és kénytelen vol­tam folytatni a háborút. Én előre láttam a pusztulást, a végső össze­omlást. Milyen sors vár reám? Úgy akarnak-e elbánni velem, mint XVI. Lajossal, vagy II. Miklós cárral? Vagy pedig hazámból fognak kiutasítani, mint valami közönséges gonosztévőt?

Majd pedig hozzátette:

- Mondják meg Károlyi grófnak; hogy a nemzet akaratát, bármilyen legyen is az, el fogom ismerni. Nem akarok népeim boldogulása elé állni. Ha távozásom hasznukra lehet, ám legyen.

Négy napra reá, november 16.-án Budapesten is kikiáltották a köz­társaságot. Ezen a napon tartották utolsó ülésüket a képviselők és a főrendek. Gyászos jellegű volt az. Alig hangzott el egypár szó a letűnt idők búcsúztatására. Tisza emlékét egyik ház sem merte dicsőíteni, pedig húsz éven át állottak az ő tekintélyének uralma alatt. Pártfelei általában nem voltak oly bátrak, mint vezérük. Legtöbben közülük meg sem jelen­tek; biztosabbnak tartották elszéledni a vidéken. Néhány színtelen szónok­lat után a képviselők és a főrendek összeszedték irataikat és holmijaikat s beszállva lent váraltozó fiakkerükbe, szerteszéjjel vitték magukkal a múltat.

Délután a vidéki tanácsok küldöttségei gyűltek össze ugyanazon a helyen.

Negyvenezer ember vonult fel a Westminster mintájára épített parla­ment elé. Tisztek és katonák voltak a főbejárat egyik oldalán, papok és lelkiatyák a másikon. A néma, komor tömeg fölött a szürke légben az ősz csípős szele lengette a vörös- és nemzetiszínű zászlókat, melyeken már csak hervadt krizantémok díszelegtek. A főbejárat magas gótíve alatt végül megjelent Károlyi. Mellette Lovászy, Búza Barna, Szende, Batthyány gróf, Böhm, Bokányi, Linder, Kunfi, Hock, Jászi, Garami, Diener-Dénes és a nemzeti tanács összes főbb tagjai állottak. Károlyi beszélni akart, de senki sem halotta fátyolos hangját.

A nagyúr után Bokányi, a munkások képviselője lépett elő. Szegényes ruha volt rajta, puha filckalap a kezében; durva, feketehajú, vastag­bajuszos fejét a nyers megvilágítás jól kidomborította a tömeg közül. Érces, domináló hangon szólalt meg a gyakorlott népszónok:

- Elvtársak!... - ordította és erre a szóra az egész tömeg, mintha meg lenne igézve, előretört és tompa morajjal adott megelégedésének ki­fejezést.

Ez az értelmetlen zúgás lassan mindinkább erősödött, míg végül fül­siketítő éljenzésben tört ki, valami frenetikus zajban, melyben mintha ott tombolt volna a megszerzett szabadságok egész öröme. A köztársaság ezzel ki volt kiáltva. Károlyi esküre emelte jobbját. Minisztertársai követ­ték példáját és utánuk a jelenlévők ezrei és ezrei nyújtották kezeiket az égnek, mint ahogy az a francia forradalom idejéből fennmaradt rajzokon oly gyakran látható.

És még aznap este, hogy teljes legyen a hasonlóság a hajdan nálunk lepergett jelenetekkel, József főherceg, a „homo regius”, megjelent a Nemzeti Tanácsban, Habsburg nevéről és rangjáról lemondott s letette a hűségesküt Hock plébános kezébe.