Két október

Éppen október 31-e volt, mikor a vonat befutott a keleti pályaudvarra. Rákóczi úton őszirózsa virított minden frontlógós sapkáján s akik soha nem jártak a Doberdó lövészárkaiban, minta hősök lövöldöztek az üres levegőbe. A Baross tér falairól nagy vörös plakátok virítottak. Rajtuk a kalapácsos ember, aki rettentő izmaival majd szét fogja zúzni az urakat, meg a kapitalistákat. A nagy körúton és a mellékutcákban sötét arcú figurák vagdalták zsebkéssel a tisztek gallérjáról az aranycsillagot. Itt-ott egy lövés dördült az alkonyatban.
Egy kissé másnak látszott ez a Budapest, mint akkor, amidőn 1914-ben az ezred kivonult a Mária Terézia laktanyából. A harminckettesek élén a tamburmajor magasba dobta, majd megint elkapta a karmesteri botot, a József körút két oldalán feketéllő tömeg pedig azt énekelte: Megállj, megállj kutya Szerbia! Nem lesz tiéd Hercegovina! – Cseri András közbakából azóta szakaszvezető úr lett, mellén ott ragyogott a nagyezüst, szívében azonban most feldobogott a régi emlék. Hiszen az álom beteljesedett! Valahogy így képzelte ő is mindezt, 1913-ban, mikor Csepelen kibontották a vörös zászlókat, az utcán felásták a kövezetet, hogy a munkást ne tudja megtámadni Tisza Pista rendőrsége. “Éhség, nyomor velünk; De majd mi felkelünk! S ha elnyomói nyakára lép, szabad lesz majd a nép!” – zúgott az ének a vörös lobogók mögött.
- Most már megölték Tisza Pistát! – nyugtázta a hírt Cseri András, mikor másnap Tökölőn ölébe ültette a fiát, a hét éves Jancsit. Az asszony feltálalta a paprikás krumplit, amelyhez csak egy kis lóhús kolbászt tudott szerezni. De hát mindez fejedelmi ebéd volt ahhoz képest, amiről a fronton azt énekelte a legénység: Károly király szeret, mégis puliszkával etet. – Így hát már nincs király, nincs Tisza Pista, nincs puliszka. Nem harcoltunk hiába! Te meg Jancsikám, simogatta meg a surmó fejét, – már nem urak kutyája leszel, hanem szabad ember; nem a kapitalisták bérszolgája, hanem a magad ura.
- Alig gyűlt haza, már megint kezdi ezt a régi dumát! – mordult fel a fiatal asszony.
- Persze, hogy újra kezdem Sárikám! – mondta békülékenyen. – A vörös ököl lesújtott elnyomóinkra. Láttad, ott a csepeli falakon azt a plakátot? Két nagyizmú proletár a vörös kalapáccsal, amint széttörik a bilincseinket? Hát bizony holnap első dolgom lesz, hogy bemegyek a szakszervezetbe és megköszönöm, amit étettünk tettek. Mert nekik volt igazuk, mikor azt tanították, hogy egy napon győz a világproletárok testvérisége. Szentpéterváron, a cárok palotáján már ott a mi zászlónk, a vörös lobogó. Ott van Berlinben, Kielben és ott lesz holnap Rómában, de még Londonban is. Azt mondták: egy napon győz az urak fölött a proletár-ököl, a munkásság nemzetközisége. Hát most, – ha nem is érted egészen, – mi győztünk Jancsi fiam. Te érted győztünk.
Valahonnan Csepel felöl puskalövések hangját hozta a szél. A borospohár fölött pedig kissé rekedtesen szállt Cseri András torkából a régi induló:
- Ha elnyomói nyakára lép, szabad lesz majd a nép.

* * *

…Aztán egyszer megint csak októbert mutatott a naptár. Megint csak puskák, harckocsiágyúk dörgését hozta a szél. És megint csak Csepel, meg Budapest felöl hozta. A tököli Kis-Duna parton Cseri András figyelmesen nézte a horgász dugót: mozgatja-e a törpe-harcsa? Most már megengedhette magának ezt az úri passziót. A munkások állama megadta neki a békét, nyugdíjat. Hétszáz forint egy hónapra elég annak, akinek saját háza van. A Jancsi gyerekből János lett. Előmunkás a Rákosi Mátyás Műveknél. Háromezer forintot is megkeres, prémiumot kap. Talán hamarosan Kossuth díjas sztachanovista lesz belőle. Helyes felesége van. Az unoka meg hamarosan bekerül a műszaki egyetemre. Elvégre nem osztályidegen, hanem jó proletár vér.
- De mi a fenét akarnak ezek ott Pesten? – feledkezett el a horgászatról, amiről soha nem szabad elfeledkezni. – Mit lövöldöznek? Ki lő? Mire lő? Miféle ellenforradalom van itt már megint?
Kirántotta a vízből a horgot. Összecsavarta az egész hóbelevancot, aztán megindult hazafelé. De a templom-téren valami különös kép fogadta. Fiatalok szaladtak egy marha-nagy teherautó felé. Nyakukban davaj-gitár, karjukon sebtében varrott piros-fehér-zöld karszalag.
- Az apátok szentségit! – mordult rá a komája fiára, – hova mentek azzal a géppisztollyal?
- Kinyírjuk őket, Andris bácsi! – mondta a Pista gyerek. – Kiket? Miket?
- Hát ezeket a büdös komcsikat! – röhögött szemébe a szemtelen kölyök. Cseri András megtapogatta a zsebében a piros párt-igazolványát, amely egyenértékű szentség volt a horgászjeggyel, majd megcsóválta a fejét. Nem értette az egész szaladgálást, mert akik felugráltak a teherautóra, Andris bácsi jó ismerősei voltak. Csupa rendes proletár gyerek. Az öreg szakik épp úgy melóztak Csepelen, mint ezek a kölykök. Legtöbbször épp úgy bent voltak a pártban, mint a fiaik. De hát akkor mi van itt? Megvesztek, mint az állat? Mit akarnak? Hova rohannak?
Otthon ugyancsak szokatlan kép fogadta A konyhai asztalnál ott ült a fia, Cseri János művezető elvtárs, előtte pedig egy ménkű nagy géppisztoly hevert, pontosan a kolbászos rántottával telt tányér, meg az ő odakészített tányérja között, mintha csak elválasztó vonal akart volna lenni a múlt és a jelen, vagy a két október kőzött.
- Mi van itt János fiam? – kérdezte az öreg. – A rádió csöve bedöglött, Így este nem is hallgattam semmit. Csak picézés közben hallom, hogy lűnek. Ügy mint egykor a Doberdón.
- Csak bekapom ezt a kis früstököt, amit idesanyám készített, aztán rohanok én is.
- Jó! De miért futsz? Mi történt?
- Forradalom van. Éjszaka a rádió előtt a munkásságra lőttek. Hát most kinyírjuk őket! – A kommunistákat! – villant fel János művezető elvtárs fekete szeme.
Most már az öreg megtorpant. – Osztán engem is? – kérdezte lángoló szemmel.
János elkomolyodott: – No ott még nem tartunk, idesapám! Van itt elég, aki halált érdemel. Cseri Andrásból azonban kilázadt az öreg melós szaki.
- Megbolondultatok Jancsi! Ellenforradalmárok lettetek, azt a hétszentségét! Hát ezért éltem, ezért harcoltam én, ezért mentem 1913-ban a barrikádokra? Titeket úrrá tett a proletár hatalom. Olyan úrrá, amilyen uraságról mi soha nem álmodhattunk volna. Hálátlan kutyák vagytok, az anyátok istenit!
Sára néni bejött a hangos szóváltásra. Még soha sem hallotta ezen a hangon beszélni a férjét meg a fiát.
- Jaj Istenem, már megint az a kutya politika! – sóhajtott és tenyerébe hajtotta a fejét. – Apa fiú ellen. Testvér, testvér ellen! Cseri János művezető szembenézett előbb az apjával, aztán az anyjával:
- Ugye maguk ismerték Szentmiklósról Kishadi Sándort?
- A barátod volt! – mondta az öreg. – Azonfelül jó kommunista. Börtönt ült Horthyék alatt. Mi történt vele?
- Felakasztották a Gyűjtőben! – mordult fel János. Felakasztották azzal a hét szakival együtt, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy egy kissé szidták a Rákosi Matyit, a tervet, a munkaversenyt. És tegnap este a rádió előtt ezek a pribékek belelőttek a tömegbe. Nem Horthy-fasisztákra lőttek. A csepeli gyerekekre, a lányokra fiatalokra. Munkásokra lőttek, magyarokra, proletárokra – édesapám! Bevezényelték Pestre az orosz tankokat. Hát most nincs tovább! Most elpusztítjuk őket, ha beledöglünk is!
- De ha elpusztítjátok, akkor a helyükre és a ti helyetekre megint fasiszták jönnek. Az urak! A Rákosi Mátyás Művekből ismét csepeli Weiss Manfred Művek lesznek, a proletár-hatalomból úri hatalom. Kapitalisták, imperialisták országa, ahol ismét nyögnie kell a magyar munkásnak! A munkásságnak ti lesztek az árulói, fiam!
János lehajtott egy kupicányit a titokban főzött szilva pálinkából. – Idesapám tudja, – kezdte csendesen, – hogy elvégeztem sok tanfolyamot. Értek valamit a világ sorsához. Hát most, mondja meg, ezt várták maguk? Ebben reménykedtek, mikor hazajött a frontról és az ölébe ültem?
- Te még emlékezel rá? – nyitotta tágra szeméi az öreg.
- Emlékezem. Csak épp azt nem tudom, hogy így képzelték-e a felszabadulást akkor is? A Tiszák, a Horthynk helyett új urak: Rákosink, Gerők? Nincs a világnak olyan kapitalistája, aki úgy nyúzná a munkást, a népet, mint az ő pribékjeik. Vagy talán apám nem tudja, hogyan gyűlölik Csepelen is azokat a szemétből felkapaszkodott párthajcsárokat?
Öreg Cseri András lehajtotta a fejét:
- Látod fiam, – mondta csendesen – én is tudom, hagy mi volt a bűnünk, a hibánk: lázasan, elbolondítva hittünk egy új világban, amelyben mindenki egyenlő…
- És most itt van! – sötétedett el a fiú arca. Korbácsával odavág a mi arcunkba. Akasztófára húzza a barátaimat. Utánamles a munkahelyen. Odaüt a számra, ha szólani merek.
- De gondoltál-e rá, hogy ki fog a helyetekbe jönni, ha győztök? Megint az urak? Ismét a fasiszták? – kérdezte az apa.
- Nem tudom! Csak abba vagyok biztos, hogy nem a muszkák! – ők váltottak ki rabláncainkból! – mondta a beszajkóztatott igét az öreg szaki.
- Meglehet! – vonta a vállát Cseri János. – De az én fiamnak már oroszul kell tanulni az iskolában. Én tudom, hogy a muszka proletár-testvérek mit visznek el a gyárból, Csepelről, a bányákból, a mezőkről, kiket visznek Szibériába, a börtönbe, az oroszlányi bányába. Kinek a bűne…?
- No, kié? – sötétedett tűzbe az apa szeme. – Az uraké! A fasisztáké!… Ők okoztak mindent.
A konyhában csend lett. Halálos, néma csend. Csak a géppisztoly csöve fénylett élesen, acélosan, mikor a fiú rámondta:
- Mindnyájunk bűne! Igen, idesapám! A maguké is! Előbb proletárok voltak, csak azután magyarok. Az urak is csak nagyurak voltak előbb, de csak a végén magyarok. Ha úgy kívánta az úri érdek.
Maguk meg akkor, ha úgy követelte a proletár érdek, a szakszervezet, meg ha a párt megengedte. Hát most majd másként lesz Előbb magyarok leszünk. – Hallja idesapám? A Kilián laktanyánál dörög már a muszka ágyú…
Felállt, felkapta a géppisztolyt. Ebben a pillanatban felpattant az ajtó. Fiatalasszony állt a küszöbön. Mellette meg egy 15 éves gyerek. János szólalt meg először:
- Mit akartok itt? Mit akarsz itt Klári?
- Utánad jöttem! – mondta a fiatal asszony. Én már nem tudom otthon tartani Andriskát. Rázártam az ajtót. Kiszökött. Úgy fogtam el az utcán, mikor épp el akarat menni a nagyokkal.
- Hova akartál menni, te mihaszna? – kérdezte komoran apja. – Hát édesapám, a többiek már ott vannak a Kiliánnál. A Corvin közben. Csak én maradjak itthon? – Aztán kis szemrehányással a hangjában; – Meg az édesapám?
Cseri János nyakába akasztotta a géppisztolyt. – Én már megyek fiam!
- De magával visz engem is, – ugye édesapám? A többiek már ott vannak a fronton, a Kiliánnál. Az öreg szakik felszedték a síneket, az aszfaltot, a srácok: a Sanyi, a Pista, meg a Gyurka elloptak annyi benzint, hogy akár száz molotov-koktélre is telik belőle.
A fiatalasszony felsikoltott: – János: Magával akarja vinni ezt a gyereket is. Az én gyermekemet?
Az ágyúdörgés erősödött Valahol bömbölt a rádió…
- Az én gyermekem is! – mondta elsötétülő arccal Cseri János. – De az én unokám! – fényesedett fel az öreg Cseri András szeme. – Én pedig nem engedem az unokám egyedül. Én is veletek megyek! Mert úgy tudd meg, te hálátlan kölyök, – mondta a fiának, hogy elsősorban én is csak magyar vagyok. Ide nézz! – bökött a mellére, ahol az öreg típus-ruhán ott ragyogott megint a régi nagy-ezüst. – Valami lövőszerszámot majd csak adnak a szakik…
- Ne féljen nagyapa! Egész teherautónyit hoztunk a Lámpagyárból! – ragyogott fel az Andriska szeme. – Akkor hát gyerünk; mondta János.
Az öreg Andris a régi októberre gondolt, de csak az unoka hangját hallotta, amint szenvedélyesen magyarázta:
- Aztán úgy tudja meg édesapám, hogy Budapesten már nincs egy vörös zászló sem. A srácok még a piros-fehér-zöldből is kivágták a sarló-kalapácsot. A gyárról leverték a vörös csillagot.

* * *

Budapest és a “vörös” Csepel fölött más csillag világított már, mint azon a régi októberen. A magyar szabadság fehér csillaga. És megindult utána három nemzedék. Az egész megtért Magyarország. A muszka ágyúkat valakik egyidőre elhallgattatták. S a nagy csenden át Cseri András öreg szaki dudorászta a régi indulót:
- Ha elnyomói nyakára lép, szabad lesz majd a nép!