XXIII.

Pista lassan-lassan megbarátkozott a miskolci gimnáziummal. Eleinte furcsa volt neki, hogy civil tanárok tanították, mert a tanár fogalma igen erősen asszociálódott nála a reverendával, de lassan megszokta azt is.
Most már ismerte a fiúk nagyrészét, különösen a béseket, akikkel együtt járt. Az áistákkal, csak rajzórán voltak együtt. Különben az á.) és a b.) osztály között nem volt semmi együttérzés, inkább a rivalizálás egy neme volt az, ami a két osztály viszonyát jellemezte.
Ez a gimnázium szebb volt, mint az egri, csak valahogyan nem volt olyan otthonos. Legalábbis Pista ridegebbnek érezte. De volt jó oldala is az egrivel szemben Nagyon tetszett Pistának például, hogy tornaszerek voltak az udvaron. Mászópóznák, kötelek, nyújtó, meg korlát. Pista nagyon szeretett tornázni. Egy veszélyes mutatványt is hozott magával Egerből. Úgy hívták, hogy nagy halál. A miskolci fiuk nagyon csodálták érte.
Nagyon sokat csavargott a városban egyedül. Izgatta a sok újdonság, az ismeretlen utcák, az Avas, a Népkert, az új, az ismeretlen város minden jellegzetessége.
Tartós és szép ősz volt, a meleg napsugár sokáig becézgette a várost, mintha sajnált volna tőle elszakadni.
Pista kihasználta a jó időt, október közepére már úgy ismerte a várost, mint a tenyerét.
Október 17-én díszelőadás volt a színházban. A színlapok nemzetiszínű keretben jelentették, hogy Károly román trónörökös tiszteletére díszelőadás keretében fogják az Ocskay brigadérost előadni.
Pista roppant kíváncsi volt az Ocskay brigadérosra is, meg a trónörökösre is és elment a színházba.
Az Ocskay brigadéros gyönyörű volt. Ez volt az első történelmi dráma, amit Pista életében látott. Csak nagyon szomorú volt.
Az első emeleten három páholy is tele volt román tisztekkel. Felvonásközben folyton azokat nézte. Szerette volna a trónörököst látni, de nem tudta melyik az. Egyenruhában volt az is.
Előadás után megvárta őket a színház árkádjai alatt. Nagy csoport tiszt jött le hangosan beszélgetve, középen egy magas, feketehajú főhadnagy, akivel a magasrangú tisztek igen nagy tisztelettel beszéltek.
- Biztosan ez az – állapította meg és nagy érdeklődéssel nézte. El is kísérte őket az úttesten egy darabig.
Amint ment, párhuzamosan a tisztek csoportjával, egyszerre csak mellette termett a Hunyadi-utcai ismeretlen ismerős.
- Hát maga mit csinál itt ? – kérdezte fürkészve.
Pista ránézett. Első pillanatra nem ismerte meg a gyatra világításban.
- Óh, maga az? – örvendezett, mikor egy villanylámpa megvilágította s melléje szegődőt. Alig ismertem meg. Nézem a trónörököst – magyarázta azután. – Soha nem láttam még trónörököst.
Azt hittem, valami különleges ember lesz, de ez is olyan, mint a többi tiszt.
- No és miért érdekli magát a trónörökös? – firtatta tovább a kísérője.
Pista vonogatta a vállát. Hát miért érdekli az embert egy trónörökös?
- Hát csak érdekel – mondta egyszerűen. – Magát nem érdekli?
- Hát ne érdekelje olyan nagyon, mert még elfogják – felelt a másik szárazon.
- Elfognak? Engem? Miért? – kérdezte csodálkozva.
Közben odaértek a Pannónia elé. A tisztek a trónörökössel együtt bementek. Elbúcsúzott a Pista kísérője is.
Pista meg elgondolkodva bandukolt haza…
Másnap este, hogy hazament két oláh katona várta Pistát. Csupkó néni kezeit tördelve jött ki eléje.
- Jaj lelkem, ez a két katona magát várja. El akarja vinni.
Pista megrémült.
- Engem? Hát hiszen én nem csináltam semmit.
A jó asszony ijedten bólogatott.
- Mondtam nekik én is, de rám se hallgattak.
Pista félve nyitott be a diákszobába. Valóban ott ült a két katona. Lábuk között szuronyos karabély. Mikor Pista belépett, felálltak.
- Maga az a Tardy István? – kérdezte az egyik magyarul.
Pista nagyon rosszul érezte magát, i-igen, én vagyok – mondta ijedten.
- Hát akkor jöjjön velünk.
- Hova? – kérdezte félénken.
- A szigurancára – volt a felelet.
Erre Csupkó néni elkezdett jajveszékelni. Nagyon rossz híre volt a szigurancának Miskolcon. Pista tanácstalanul nézett körül.
- De… – kezdte rémülten.
- Semmi de! Gyerünk! – Közrefogták Pistát és indultak vele kifelé.
Csupkó néni a kezeit tördelve ment utánuk a kapuig. Sírva nézte őket, míg csak be nem fordultak a sarkon. Azután csendesen sírdogálva bement.
A vacsora ott volt érintetlenül az asztalon, de nem volt képes lenyelni egy falatot sem.
Ott üldögélt éjfél utánig. Minden neszre izgatottan lesett kifelé, hogy hátha Pista jön vissza, de nem jött. Mikor aztán látta, hogy hiába vár, sóhajtozva lefeküdt.
Másnap megint várta egész nap. Este aztán nekiült és levelet írt Tardynénak Zsércre.
Pistának nagyon rossz éjszakája volt. Két csavargó külsejű emberhez tették be egy rossz szagú piszkos helyiségbe. Riadtan húzta meg magát egy üres lóca sarkában és gondolkodott, töprengett azon, hogy vajon miért fogták el, mit akarnak tőle?!
Rémülten gondolt arra, hogy holnap nem lesz ott iskolában és távollétét mivel fogja igazolni. Aztán eszébe jutott, hogy meg fogják botozni és ettől összeborzongott. Ha őt megverik, abba belehal. Aztán eszébe jutott az anyja. Csupkóné biztosan meg fogja neki írni, hogy mi történt és az anyja kétségbe fog esni.
Ettől a gondolattól elkezdett sírni.
Az egyik cellatársa most megszólalt.
- Mi az kisöcsém, eltörött a mécses?
Pista nem felelt rá semmit, csak sírdogált. Addig sírdogált, míg ott a lóca sarkában összekuporodva el nem nyomta az álom…
…Arra ébredt, hogy rázzák a vállát. Ijedten ugrott fel, de aztán, visszaroskadt megint. Minden tagja el volt zsibbadva. Értelmetlen arccal nézett az előtte álló altisztre, majd szeme körüljárt a kopár falakon, amelyek szomorúan dideregtek a reggeli szürkeségben. Egyszerre eszébe jutott minden és maga sem tudta, mi váltotta ki belőle, de elkezdett hangosan sírni.
- No ne bőgj, nem eszlek meg – mordult rá az altiszt, de jószívűség csengett a hangjában. Itt van, egyél valamit, aztán megyünk kihallgatásra.
Forró feketekávét tett eléje egy katonacsajkában, meg egy negyed prófuntot.
Pista, aki tegnap délben evett utoljára, minden bánata mellett is eltüntette egy-kettőre a katonás reggelit. Most már a zsibbadás is eltűnt a tagjaiból úgy, hogy fel tudott állni. Gyűrött ruháját megigazgatta, a szemét megdörzsölte, azzal kérdően nézett az altisztre, mint aki készen van. Most már nem is fázott olyan nagyon.
Az altiszt erre megindult, Pista meg ment utána engedelmesen.
Az irodában hárman várták. Egy hadnagy, egy százados és legnagyobb meglepetésére az ismeretlen ismerős.
Illedelmesen köszönt és megállt a szoba közepén.
- Hát te vagy az a fogolyszöktető? – fordult hozzá a százados.
Nagyon furcsán beszélt magyarul, úgy mondta “szektető”.
Pista ránézett az ismeretlenre, aztán halkan felelt.
Én nem szöktettem meg senkit. Most az ismeretlén szólalt meg.
- Hát Síposs századost ki szöktette ki Egerből? – azzal gúnyosan nézett Pistára.
A fiú arcán megdöbbenés tükröződött. Torkán akadt a hang.
- Maga… maga… hát maga…? – azt akarta mondani, hogy nem magyar érzelmű, hogy nem hazafi, de nem tudta kinyögni. Gátlása volt megint.
Valami nagy kifosztottságot érzett. Mintha elloptak volna tőle valamit.
A másik szigorú arccal ismételte meg a kérdést:
- Te szöktetted ki Síposs századost Egerből, vagy nem?
Pistának eszébe se jutott, hogy most hazudni kéne. Összevissza dülöngéltek benne a gondolatok. Gépiesen felelt.
- Én.
- És hol van most Síposs százados?
Pista hangja mintha messziről jött volna, olyan erőtlen volt.
- Nem tudom…
Az idegen odaállt eléje.
- Fogsz rögtön beszélni, taknyos kölyök?! – azzal teljes ereiéből pofonvágta Pistát. – Hol van Síposs százados?! – ordította.
Pista megtántorodott. A szoba imbolyogni kezdett vele. Homályos ködben látta a századost dülöngélni ide-oda. Az arca égett, a füle zúgott s ezen a zúgáson át hallotta a saját motyogását.
- Nem tudom…
Aztán nagy szürke folt fogta el előtte a kilátást s megint hallotta az előbbi gyűlöletes hangot.
- Pofázz!! – Hol van Síposs százados?! – és megint csörömpölt a fejében minden. Megint megütötték. A lába most megakadt valamiben. Érezte, hogy belezuhant egy székbe.
Azt határozottan érezte, hogy a durvaság jobban fájt neki, mint az ütés, amit kapott, hisz a feje egész zsibbadt volt. Irtózatos, égető, lángoló keserűséget érzett. És akkor megint látta, hogy felsötétlik előtte az előbbi kegyetlen árnyék.
- Most megint meg fog ütni – gondolta ernyedten.
Megint hallotta a gyűlöletes, sziszegő hangot.
- Mondd meg, hogy hol van Síposs százados, mert kivégezlek.
- Ezért érdeklődött hát a múltkor – rohant át agyán a gondolat. – Kém volt… oláh kém…
Nyomorult rongy magyar… – a lenyűgözöttségét, a tehetetlenségét egyszerre elfújta a vörös gyűlölet.
Felpattant a székről és teljes ruganyosságával belevágta az öklét kínzója arcába.
Az nekitántorodott az asztalnak és két marokkal fogta az orrát.
Pista halálraszántan nézte, hogy kezd szivárogni a vér az ujjai között.
A megütött ember borzalmasat ordított és véres, ijesztő arcával megindult a sápadt fiú felé.
- Lacshez! – csattant fel ebben a pillanatban az ajtó felől.
Robaj… A két tiszt felugrott, feszes vigyázzba vágta magát, az idegen is megállt s Pista egy egyenruhás alakot vett észre az egyik ajtóban. A tábornok volt.
- Takarodjék! – ordított rá az emberre és a folyosóra vezető ajtóra mutatott.
Az úgy kotródott ki, mint a megvert kutya. Pista meg úgy nézett a tábornokra, mint az Istenre. Most sebes román beszéd következett.
- Mit csinálnak ezzel a gyerekkel itt?
A százados – feszes vigyázzban előadta, – hogy miről van szó.
A tábornok most Pistától kérdezett valamit franciául. Pista csak annyit értett belőle, hogy Síposs. A százados azonban rögtön megismételte magyarul.
A tábornok azt kérdezi, hogy hol van Síposs százados.
Pista felállt, összetette a kezét és úgy nézett a tábornokra, annyi hálával, mint egy kutya.
- Nem tudom – mondta kétségbeesetten – igazán higyjék el nekem, hogy nem tudom.
A százados lefordította a választ.
A tábornok rosszkedvűen nézett Pistára.
- Engedjék el ezt a gyereket, mit akarnak tőle?
A százados még mindig szobormereven azt felelte, hogy elengednék, de nem lehet, mert a kémelhárító osztály Pestre kéri a fiút.
- Hát mit akar ettől a gyerektől a kémelhárító osztály? – mondta gúnyosan. – Gyerektől fél a kémelhárító osztály, mikor az egész megszállott terület tele van kémekkel? Majd én telefonálok annak a kémelhárító osztálynak! – azzal visszament a belső szobába.
Pistát visszavezették a cellájába.