Az asszimiláció fogalmával újabban nagyon gyakran találkozunk. Mondják és írják, hogy a magyarság asszimiláló ereje igen nagy. Sokszor halljuk és olvassuk, hogy X. Y.-nak atyja még Németországban vagy Csehországban született, még nem is tudott magyarul, de utódai már jó magyarok, nem is tudnak másképpen, mint magyarul. Vagy még újabb változatban: X. Y. apja Galíciából vándorolt be, még dugóhúzót viselt, de a magyar föld átalakító ereje gyermekeiből már 100%-os magyarokat nevelt.
Ugyanilyen nagy asszimiláló hatást tulajdonítanak pl. Amerikának is. Amerika – mondják – óriási kohó, amelyben a földkerekség minden országából származó emberek egységes amerikai típussá olvadnak össze és az unokában az idegen hazának és származásnak már emléke sem él.
E szabad idézetekkel általában a közfelfogást igyekeztem vázolni, úgy amint azt leginkább napisajtónk hirdeti.
De nemcsak a felületes közfelfogás, mely legjellemzőbben az újságokban jelentkezik, állítja és hirdeti ezt a sajátságos elméletet, hanem ezt hirdeti a magyarság egyik vezető történetírója, Szekfű Gyula is, aki “Fajelmélet és történelem” című értekezésében a többek között a következőket írja: “A magyar népfajnak századok folyamán úgyis végtelenül meggyöngült faji egyénisége a múlt század harmincas évei óta végképp feloszlott, oly óriási vérkeveredés ment végbe a nemzet erősítésének lelkes devizája alatt”. “A régi magyar faj nincs többé, a magyarság, úgy mint a közvetlen elődei is, fajilag atomizált, meghatározhatatlan egyéniség.” “A magyar faji egyéniség ma csak tisztára történeti”, – vagyis a fentvázolt, fajilag atomizált valami időbelileg sorozatos környezethatások folytán egybeolvadt, azaz asszimilálódott.
De az idézett történetírónak nem csak ez a kisebb értekezése, hanem nagy történelmi munkája, sőt egész munkássága is arról tanúskodik, hogy a származás egész kérdését – a természettudományok minden kétséget kizáróan beigazolt örökléstani eredményeivel ellentétben -, mint jelentéktelen, szóra sem érdemes elméletet kezeli.
Sőt nemcsak Szekfű Gyula, hanem egész mostani történetírásunk, mely a “szellemtörténet” jegyében él és uralkodik, nem akar tudni a magyar, azaz általában a származás jelentőségéről. A lényeget a természettudományok kétségtelen megállapításai helyett és azoknak ellenére valami misztikus “kollektív lélekben” keresik. Így beszélnek magyar lélekről, amelyből elég csodálatosan kitermelődtek olyan furcsaságok, mint a “tiszai lélek, erdélyi lélek, dunántúli lélek” stb. Ezek a “kollektív lelkek” megszállták a würtembergi svábot, a csaszlaui csehet és a galíciai zsidót és beolvasztották a kollektív magyar lélekbe. Kár, hogy tovább nem nyomoztak és nem állapították meg azt is, hogy a galíciai bevándorlott a “kollektív lelkek” tiszai vagy dunai “alcsoportjába” olvadt-e bele?
A mai Magyarország nyelvileg meglehetősen egységes, mert a lakosságnak 92.1%-a magyarul beszél, a statisztika szerint tehát magyar. Ezzel szemben vannak felfogások, melyek nem ilyen optimisztikusak és azt vallják, hogy a magyarság a valóságban korántsem ilyen egységes. De az optimisták szerint a magyarság asszimiláló képessége igen nagy és magába olvasztja az idegeneket; egész történelmünk erről tanúskodik, – erősíti meg Szekfű Gyula is a bizakodókat.
Ezek után érdemes ezzel a kérdéssel kissé bővebben foglalkozni. Mi is az az asszimiláció, lehetséges-e ez egyáltalán és ha igen, korlátlanul folyhat-e, vagy pedig határai vannak?
Az asszimiláció magyarul beolvadás és beolvasztás. Nem szeretjük a fölösleges idegen szavakat, de ebben az esetben mégis kivételt kellett tenni. A beolvadás és beolvasztás jól fedik ugyan az asszimiláció fogalmát, de minthogy az asszimiláció szó egymaga fejezi ki azt, amit a magyarban csak két szóval t. i. beolvadással és beolvasztással együtt fejezhetünk ki, célszerűbbnek látszik az asszimiláció kifejezés mellett megmaradni. A beolvadás ugyanis inkább önkéntes asszimilációt, a beolvasztás pedig inkább kényszerű asszimilációt jelent.