IX. Erotika az újabb magyar költészetben

A francia anyagelvű naturalizmus és a dekadens irányú szimbolizmus erotikája, mint világirodalmi kis szemlénkből is kitetszik, Európaszerte elterjedt és eljutott a mi irodalmunkba is s itt igen termékeny talajra talált; mely már nagyon is el volt készítve az idegen mérges palánta befogadására.
Az irodalom a kor lelkének, egy nemzet szellemi életének vetülete. Az irodalmi eszmeáramlatok azonban nem máról holnapra honosodnak meg. Megérlelésüket előkészítik és elősegítik az államéleti s társadalmi viszonyok. Ezekre egész röviden, csak mintegy ujjal itt is rá akarunk mutatni.
A XIX. század első felének, a nagy reform-korszaknak küzdelmei és nemzeti nagy eszményei az 1867-ki kiegyezés után lassankint kialvóban voltak s utóbb teljesen megszűntek. Időnként csak a függetlenségi törekvések lobbantották lángra a faj magyar nemzeti érzést, mivel azonban a haza léte most már nem forgott kockán, a nemzeti élet mélyebb problémáit nem igen bolygatták. A magyarság zöme a megnyugvás érzetében, a politikai közjogi harcok meddőségének közepette az állami élet erkölcsi és nemzeti alapköveinek megszilárdítása helyett szívesebben fogadta az anyagi javak gyarapítására irányuló közgazdaságnak s a nemzeti helyett az egyetemes irányú közművelődésnek fejlesztését, amelyet a vezető államférfiak az ország megerősödésének legfőbb céljául tűztek ki.
Az állami élet uralkodó szelleme azonban a kiegyezés után egyre jobban erősbülő szabadelvűség lett, mely nemcsak szemet hunyt a vallást és erkölcsiséget támadó egyesek és társas szövetkezetek fölött, hanem egyenesen elősegítette az állami lét alapjait gyengítő irányzatot. Hogy csak egyet említsünk: a kiegyezés után hazatért emigránsok, akik, Mazzini és Cavour környezetében vallás- és egyházellenes érzületet szívtak magukba, többnyire a szabadkőművesekhez tartoztak s anyagi előnyökkel járó hazai új tekintélyes állásaikban terjesztőivé lettek a romboló szabadkőműves eszméknek. (Megdöbbentő adatokat közöl Budapest székesfőváros csaknem összes főtisztviselőinek szabadkőműves voltáról dr. Somogyi István: Magyar Kultúra, 1922., II. sz.)
A materialista világnézet egyre jobban elterjedt s a vallásos és egyházias irány népszerűtlen lett a politikában, mely minden konzervatív gondolatot visszavetett a hazafiság nevében. (L. erre nézve Szegfű Gyula «Három Nemzedék» c. könyvét.) Csakhamar bekövetkezett a polgári házasság kimondása, mely megindította a szakadást az egyház és állam között.
A társadalmi életben hasonló tünetekre találunk. Itt is az anyagias szellem vált uralkodóvá. A század nagy technikai találmányai eddig nem ismert mértékben tették kényelmessé az életet. A jelszó a társaséletben a pénz hajhászása, a mentől kényelmesebb életet biztosító anyagi helyzet kivívása lett. Élvezni, mulatni, az életet – új magyarsággal szólva – teljesen «kiélni»: ez volt a kor egyik legfőbb törekvése. A társadalmi osztályoknak eltolódása is hamarosan észlelhető lett. A magyar gentry, melynek erkölcsisége a liberális korszakban egyre inkább elhanyatlott, anyagilag is a tönk szélére jutott. Annál inkább elhatalmasodtak a világháború folyamában piszkos és becstelen úton hirtelen rengeteg vagyont szerzett új gazdagok, akiknek irodalmi ízlése csak a léhaságot, az erotikát áhítozta.
A közgazdaság terén a szabadkereskedelmi rendszerrel párhuzamosan a nagytőkések kezébe jutott az irányító gyeplű, másfelől az ipari munkásság körében egyre jobban hódított az osztályharcot fölidéző s lelketlen idegenfajta vezérektől szervezett és irányított szocializmus, mely lényegében tekintve, mint tudjuk, a történelmi materializmus elvében gyökeredzik. Folyóirataiban («A szocializmus», «Munka Szemléje», «Világosság», «Úttörő», «Társadalmi forradalom») nem egy helyütt a szabadszerelmet hirdette s hírlapjaiban (főleg a «Népszavá»-ban) szívesen közölt erotikus verseket.
A tudományos kutatás nagyrészt szintén a materializmus álláspontjára helyezkedett. A természettudományok tekintélye nőttön-nőtt. A darwinizmus biológiájának hirdetése nemcsak hogy hitelvesztetté nem tette a természettudomány művelőit, sőt inkább örömmel fogadták még Büchner és Vogt német tudósokat is, kik az új felvilágosodás apostolaiként ellátogattak hozzánk és előadásokat tartottak, melyeket a Pester Lloyd fönnen magasztalt. Még a szellemi tudományok körében is tért hódított a pozitivizmus, mely az anyagelvűségnek csak módosított kiadása, s mely az emberiség fejlődésében is változhatlan természeti törvényeket nyomoz. A pozitivizmus hatása alatt a történelmi tudományokban fő föladat lett az anyaggyűjtés, adatközlés, melynek kétségtelenül megvolt a maga tudományos jogosultsága és jó eredménye, de háttérbe szorította a magasabbrendű történelembölcseleti fölfogást s a szellemi tudományok körében alkalmazandó módszeres eljárást. Az irodalomtörténet körében szintén a tárgytörténeti érdeklődés uralkodott mindenekfölött, az alkotó egyéniség, az írói lélek, a költői pszyché megértetése helyett. Itt is az adatok özönében elenyésztek az irodalmi életet irányító szellemi tényezők. Ha pedig a pozitivista alapon álló irodalomtörténetírók és műbírálók mélyebb fölfogásra törekednek, akkor is csak Taine nyomdokain haladnak s az irodalmi jelenségeket csak expressziv jellegűeknek tartják és a magasabb értékeket nem veszik figyelembe, esztétikai normákra nem sokat adnak, az etikai szempontokat pedig egyenesen kirekesztik az írói művek értékeléséből. Így pl. Schöpflin Aladár, a Nyugatosok körének legtehetségesebb műkritikusa, «Magyar Írók» c. könyvének (Nyugat kiadása, Bp., 1917.) elméleti részeiben, mint már e mű ismertetői is (Bp. Szemle, 1918. 150-6. l.; Irodalomtörténet, 1918. 61. l.) kiemelik, teljesen a történelmi materializmus szempontjából ítélkezik. Így érthető, hogy Heltai Jenő, Móricz Zsigmond, Vajda János és Kaffka Margit erotikus költészetét említett művében ő igen szépen tudja méltatni, kimagyarázni, minden elítélő megjegyzés nélkül. De sehol sem volt hangosabb minálunk a pozitivizmus, mint az ú. n. progresszív politikusok folyóiratában, a «Huszadik Század»-ban, mely legcéltudatosabban küzdött az egész világnézet uralomraj utasáért (L. Thienemann Tivadar cikkét: «A pozitivizmus és a magyar történettudományok». Minerva, 1922, I. évf., 1. szám.)
A filozófiiai tudományok közül a pozitivizmus hatásának leginkább a pszichológia volt kitéve, mely már-már természettudománnyá látszott átvedleni. A bölcseleti tudományban nálunk különösen Schopenhauer tanítása lett divatos s erősen éreztette hatását pesszimista világnézetével költészetünkben is, főleg a lírában; így névszerint némileg már Reviczky Gyula, még inkább Komjáthy Jenő költészetében. Utóbbi már Nietzsche műveiből is táplálkozott.
A magyarság lelki világának megbomlasztására nagy hatással volt különösen a hírlapirodalom, főleg a fővárosi liberális sajtó, mely Ludassy Móric sajtófőnöktől bőkezű támogatásban részesült már ezen korszak elején. E hírlapok körül találni először nagyobb számmal zsidó eredetű írókat, többnyire magyarosított nevekkel (mint pl. Újvári Péter = Neuwelt Pinkász, Timár Szaniszló = Schwarzenberg Mór, Bede Jób = Rosenberg Jakab stb.), úgyhogy ez is a hiszékeny nagyközönség félrevezetésére szolgált. A hírlapok legnagyobb része már a nyolcvanas évek elején a zsidó kapitalizmus birtokába vagy legalább is irányító hatalmába került, amelynek fő-fő érdeke lett, hogy egyebek közt a szépirodalmat is fegyverhordozójává szegődtesse. Ha keresztény író ilyen hírlaphoz akart dolgozótársul bejutni, meg kellett tagadnia meggyőződését s a tőkevállalkozás irányának szolgálatába kellett lépnie.
A kapitalizmus a szépirodalmat is üzletté változtatta. Erkölcsről, esztétikai normatív elvekről alig volt szó. A néhány akadémiai folyóiratban szórványosan megjelent, még inkább a katholikus folyóiratokban állandóan megnyilvánuló komoly kritika ellenébe a kapitalizmus jól, szervezett hada gyárilag készült rengeteg sok reklámcikket közölt, melyekkel középszerűségeket, sőt minden irodalmi érték nélkül szűkölködő silányságokat varrt a nem könnyen eszmélő közönség nyakába. Ez a pénz propagativ eszközeivel irányított irodalom különösen a színpadon mutatott döbbenetesen szomorú példákat a lealacsonyodásra. Az új színházak részvénytársasági alapon keletkeztek s ugyancsak a tőkevállalkozás irányát szolgálták. Így lett végül a színpad világot jelentő ábrázolás helyett a «félvilágot» jelentő deszkákká. A világháború folytában megváltozott a színházak közönsége is, melynek nagy része az új gazdagokból került ki, akik alantas ízlésükkel szintén közrehatottak a drámai művészet nagy elhanyatlására.
Mind e viszonyok hatása alatt szépirodalmunkban a megfelelő átalakulás gyors léptekkel haladt előre. A lírai költészetben a nemzeti szellem egy ideig még uralkodik, de Arany János halála idejében kezd már gyengülni. Így nevezet szerint Kiss József lírája már a nemzeti hagyományoktól való eltérést jelzi. A Beöthy Zsolttól Arany János követőjének jelzett Kiss József lírai költeményei csak külsőségekben utánozzák Arany János költészetét, mert Arany költészetének szelleme s a Kiss Józsefé között ég és föld a különbség. A nemzeti szellem nem alapeleme Kiss József költészetének. A magyar haza szeretete csak elvétve («A naphoz», «Stanzák») – s nagyon bágyadt hangon szólal meg verseiben. Ehelyett inkább saját fajának, a zsidóságnak sorsa érdekli. Megénekelte egy egész kis eposzban saját öregapját is: Reb Máyer Litvák orosz-zsidó kántort, akit nem akartak eleinte a magyar határon átengedni, de szép hangjával valósággal beénekelte magát Magyarországba. «Van-e ennél szebb honfoglalás?»- kérdi föllelkesülten az eposz egyik ismertetője. (Szabolcsi Lajos: Az Izr. Magy. Irod. Társ. 1912-ki Évkönyvében.) Kiss József szentimentális módon stilizált magyar-zsidó életképeivel is a zsidóság érzelmi körében mozog. Az ő irodalomtörténeti jelentősége abban van, hogy a zsidóság benne és általa erősödött hatalommá. Egyik hitsorsosa, Kaczér Illés nyíltan kimondja róla, hogy Kiss József ízig-vérig zsidó poéta; magyarul írt ugyan, de zsidóul érez; költészetét a sok zsidó elem valósággal forróvá fűti. Ennek a költőnek a fotográfiája – úgymond – ott kellene, hogy legyen minden kis-orosz zsidó háza falán. Ő a magyar Pantheonba nem fog bevonulni; ő ott marad a moábi földeken, ő reá ott vár a zsidó Pantheon. (Múlt és jövő, 1919. I. sz.) Jankovich Béla, volt kultuszminiszter, Kiss Józsefnek fejedelmet megillető jubiláris ünneplése alkalmával megígérte, hogy megfesteti a költő arcképét a «nemzeti közgyűjtemények» számára. Így hódolt mégis a magyar közművelődési ügyek vezetője a zsidó szellem irodalmi fő képviselőjének.
Erotika szempontjából tudnivaló, hogy ugyancsak Kiss József alapította meg 1890-ben a «Hét» című szépirodalmi hetilapot, mely csakhamar veteményes kertje lett a dekadens irányú új írói nemzedék erotikus termékeinek. A «Hét»-nek mindjárt legelső évfolyamában maga a szerkesztő jár elül a jó példával «Erdőben» c. erotikus versének közlésével. Utóbb dalba szőtte a házasságon kívüli szerelem gyönyöreit s az elbukott leány dicséretét. A «Hét»-nek első évfolyamában jelenik meg továbbá Reviczky Gyula hagyatékából két perdita-dal, valamint Bródy Sándornak naturalisztikus elbeszélése (Tanulmányfő) s Anatole France és Guy de Maupassant erotikus novellájának fordítása. A második évfolyam (1891) még inkább föltünteti a folyóiratnak fokozatosan terjedő zsidó szellemét s egyszersmind erotikus irányát. Ekkor már egymásután bukkannak föl a «Hét» hasábjain Makai Emil, Kóbor Tamás, Heltai Jenő, Ignotus, Lipcsei Ádám, Szomaházy István, Bede Jób, Kálnoky Izor, Lányi Mór és Pollák Illés nevei. A III. évfolyam (1892) Bródy Sándornak három erotikus elbeszélésén kívül Mirza Saffy dalaiból, Maurice Rollinat-tól és Zolától való erotikus darabokat közöl műfordításban. 1894-ben már a hírhedt Szomory Dezső és Szilágyi Géza is előbukkan, akikkel még utóbb fogunk találkozni.
A «Hét»-nek több éven át helyettes szerkesztője volt a Kiss Józsefhez hasonlóan teljesen zsidó szellemű költő: Makai (Fischer) Emil, a makói volt rabbinus fia, aki zsidó motívumokat megéneklő versein kívül erotikus operettek (Gésák, Sulamit) fordításával is ismertté tette nevét. Jellemző e korbeli irodalmi viszonyainkra, hogy Vörösmarty születésének százados évfordulóján a Nemzeti Színház igazgatósága Makai Emilt bízta meg az alkalmi színmű elkészítésével. Ez el is készült s a Szózatnak, a nemzeti imádságnak halhatatlan költőjét egy léha szerelmi történet keretében mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon. Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab előadását egyszerűen betiltatták. (Megjelent a Hét-ben, 1900.)