V.
(Kátay, Kopogó, Nyúl Iczik, Pisze Pista, Harangi talyigás.).

Az alatt több teherszállítók kezdtek kászolódni, kik az éj folytában még Debreczenbe törekedének.
Alább a válúnál néhány csámpás lovat itattak; a híd túlsó farkán pedig negyven szilaj marhát hajtott be két gulyás, melyek öklelő szarvakkal, farokat felhányva szöktek odább-odább a hajigált bot előtt.
Most az ambitusra1 lépett nemzetes Kátay uram a korcsmáros. Fejérvári félselyem-kalapja reggeltől estig, tehát éppen most is szürkülő fején ül. Télnyáron zöld magyar nadrágot s ugyanolyan dolmányt visel, három sor ezüst vagy selyem somgombra, hogy mint előkelő polgár, sorsához illetőleg, különbözzék a »kékbeli embertől.«2 Kordoványcsizmája, bár kissé koszlott, nyalkán fényesítve kindruszszal, s mivelhogy sem ünnep, sem keresztelő nincs, a városba pedig csak holnap menend, nem az ezüst sarkantyúst húzta fel. Se baj, az aczél még jobban megteszi, mert ha a láb alá akadt komondorba vágja, úgy behat, hogy tova riadtában csizmástól lerántja. Nyakkendője hollószín marczellin, ránczbaszedett csokrú, nagy és bő, melyben kényelemmel lakik a vastag nyak. Alá, kisebb fehér perkálkendő van kötve, melynek felrésze keskeny szegélyként fehérli torkát köröskörül. Mellénye virágos fekete levantin, (Sáska uram műve) sajtolt szarúgombbal, miknek ketteje felül nyitva áll, hogy kifityegni hagyja a szenynyecske fodrot. Szemei aprók, de mérgesek; arcza elég czirmos a puszta szelétől s míg fakó bajusza ázsiai ajkát eresz alatt tartja, terjedelmes álla szépen benne ül a levantin tekercsben, levén negyednapos szakálnak miatta borostához hasonló. Szájában széles, szilkeforma tájt füstöl, mely maga ugyan piszkos, de kupakja annál mocskosabb, szára pedig másfél éve szortyog.
Ablakából látta gulyásait s kijött az asztaltól, melynél ármálisában gyönyörgve, ebéd óta borozik, hogy gazdái tisztét folytassa, azaz: van vagy nincs, hibát találjon mindenben.
- Mondtam, a ki csinált! ne üsd a jószágot, – kiált a gulyáshoz, alig tekintve szét barmai közt – már látom, megint szarvok közé hánytál. Az üstöke tövig lebotozva; annak a hódas negyedfű tinónak meg letörted a fülét.
- Törte biz’ a gálya… – morgott a gulyás, megtoldva szavait érthetlen szitokkal, s botját oly haraggal vágta a marha után, hogy a sárból mint rugony felpattogott, mert szégyenle vásáros idegenek előtt pironkodni.
- Térítsd meg azt az ökröt, hé!…. Ne menj rá, hadd igyék! – kurjantá folytatólag Kátay szükségtelenül, mert a gulya sem inni, sem futni nem akart. Bizony mind a nagyját válogattad, ördög ter…, pedig mindig mondom: satnyákat vásárra – türelmetlenkedék továbbá. – Már csak verjétek be ide az akolba, s holnap estig be legyen állítva a barompiaczra, hogy megheverhessen, míg vevője kerül, – fejezé be gazdai tisztét s neki hasalva a kőfalkönyöklőnek, ujjtövig vájt bele a kormos szilkébe.
Lent a vermek irányában Nyúl lczik lova abrakolt, pongyolán kigombolva egyfogatú bikkfa szekeréből. Tisztán kefélt, kisded, de gömbölyű, jól tartott sárga ló; Iczik kegyencze, öröme, dicsősége. A zsidó, ki mióta Lembergből apja kiszakadt, soha ruhát nem vőn, rongyos tafota kaftánban, csüngő csepüs hunczfutka és asztrakán kalpaggal s hátratett kezekkel köröskörül járta, míg evett; s hátulról, arczélben vagy szemközt gyönyörködött benne. Most farát veregette, majd üstökét húzá; körmével vakart ki szőréből itt-ott apró sárpecsétet, s tógája zsebéből jól szelelt árpát markolgatott neki, hízelgő szavakat motyogván kanihoz.
A tánczos betyár megunván a hosszas dáridót, útjára indula, mit gyalog megtenni nem igen volt kedve. Az álkörmösös leány mézes dalokkal marasztá, nyakára öltvén szőrös karjait, de a legény lerázta válláról s dúdolva csapkodta mentében a sarat. A vermeknél megáll s fél szemmel rápillant az étkes sárgára. És e tekintet veszélyes, mert amire így néz, körme ott nem hagyja.
- Hogy adod a lovad, zsidó? – kérdé vállon ütve az elmerült Izraelt.
Iczik tetőtől talpig mérte a betyárt s megvetőleg felelt:
- Nem eladó.
- De volt már nekem lovam ötszáz forintos is – válaszolt a legény kecsegtető hangon.
Icziknek váratlanul ütött fülébe az ötszáz forint. Azt hivé, kedvén-tölt lókupeczczel van ügye, kivel ittas állapotjában jó alkura léphet. És mivel a nyereség szagát módnélkül kedvelte, – ennek ötszázhetven az utolsó ára – monda, szemébe tekintve a lefőzendőnek.
- Nem járja ki, zsidó; az lónak az ára, de te macskát árulsz – felelé a betyár, miközben a kani fogát nézegette.
- Nem nagyság a jóság, – menté kegyenczét Nyúl lczik; — ilyen állat ritka, kupecz uram, mint a tiszta bor. Termete csinos, szügye széles, maga egészséges s lába mint a szarvasé. Hámban vagy hátán a kaninak mindegy, – s újra egy marok árpát tartott orra alá.
- Ne taníts engem lovat akózni, a ki vagy; — ellenveté hetykén a vélt kupecz, nehogy alázattal ármányt gyaníttasson.
- Nem is, nem is, dehogy, kupecz uram; ismerem a debreczeni lókupecz urakat; egy kunyorításra derekabbnak látja kanimat, mint én elmondhatnám.
- Ha jó futós, oszt alkudni akarsz, talán megragasztom; – monda, a ló lábát sorban emelgető betyár, látva, hogy a zsidó horgon van.
- Ha futós-e ? uram, mint az agár, s úgy hordja az embert, hogy hátán meg se döcczen.
- Nem is szeretem, ha futtában kotyog bennem a bor. Hát hogy adod?
- Ötszázhetven az utolsó ára.
- Az ötszáz elmarad; hetvenet megadok.
- Hehe; így szoktak tréfálni a lókupecz urak.
- Fele se tréfa bíz annak, Ábrahám. Hát magad hogy vetted?
- Nyolczszázhuszonötödiki marhahús árában tavaly exequálta a szolgabíró úr egy nemes uraságtól.
- Úgy még olcsóbban adhatod. Tudom úgy is, bűzös húst adtál s hamis fonton mérted.
- Kérem, ha egy kissé büdös, róla nem tehetek. Hat-hét mázsás sőrét ha levágok, nyolcz napig sem kél el; a földes uraságnak mért nincs jégverme? azért eszi a legyes marhahúst. Fontom pedig a nemes megyéé, s én magam nem mérek. Ha hibáz egy-két lat, az a székálló legény profitja.
- De nem adsz neki kosztot, sem fizetést, hogy annál többet kényszerüljön lopni.
- Abba ne tessék avatkozni, vitéz kupecz uram; az az Iczik dolga.
- Hát mégis, hogy adnád tréfán kül a sárgát? – kérdé dologra térve a betyár, s puffadt piros tárczát vőn ki belzsebéből, látni engedve azt rövid pillanatra.
Aztán elfordulva, mintha tartalmát rejtené veszélyes szemektől, zöld galand lómértéket von elő belőle, méregetvén a zsidó kaniját, hány marok.
- Mondtam, vitéz kupecz uram, ötszázhetven az utolsó ára; – felelt Nyúl lczik, megjegyezve, miként nincs mit kímélni a fukar lócsiszárt, kinek zsebe olyan puffadt tárczát hord.
- Tizenöt markos sincs; csak dézsát hordani való ily oláh ló. Mégis mivel mondod, hogy jó futós, minden marokért kapsz öt forintot üstben.3
- Én tudom, ha ráül, tizet is megígér, kupecz uram; de annyiért sem adom. Csak üljön rá! tessék megpróbálni.
- Nem ülök biz én; látni, haszontalan töröm az árát, nem eresztesz alább; pedig nagy szókülönbség van az alkuban.
- Csak tessék ráülni, ha egyet fordul vele, többet is ad vitéz kupecz uram, mint kértem. Hisz a próba úgysem kerül pénzbe; – sürgeté mindig azon hitben, hogy vevője ama negélyes kupeczosztályból van, kinek, ha egy csikó megtetszik, török áron sem marad el tőle.
- Na hiszen, ha kívánod, zsidó, én megpróbálhatom; de tudom, akkor annyit se kapsz érte.
- Szót sem addig, vitéz kupecz uram, hogy azután meg ne hazudtolja magát; csak én vagyok tudója, mi lakik a kaniban; — folytatá Iczik, miközben sárgáját a betyár alá segíté.
Kopogó rápattant a kanira, s délczegen léptetett a Kadarcs irányában.
- Hát nem mondtam? – hivatkozék Iczik a körülállókra, – hogy lép azon barom, mint egy kisasszony! akármelyik kortesuraság megülhetné. Ereszsze a száját, kupecz uram, hadd mutassa meg, ki ő, – kiálta recsegő torokkal a betyár után, bizonyosnak tartva, hogy legalább háromszázon eladja a nyolczvant érő lovat.
- Majd oda lejebb a lóherés ároknál, – viszonzá a legény csalfán vágó szemmel, – itt a szekerek közt nem lehet futtatni.
- Bizony gyönyörű egy állat, valóban kár, hogy tőle megválok, – folytatá a zsidó. – Ritkítom párját nagy földön; úgy-e nagyon is olcsón tartam oly nyerekedő kupecznek ? – kérdé rábeszélő képpel a nézőket.
Kani azalatt a lóheréshez ért. Hátán mint egy könnyű szélkakas megfordult a betyár, visszakiáltva a hüledő Iczikhez:
- Majd csak a városig próbálom a sárgát, hogy gyalog ne menjek. Nem szoktam én lovat soha pénzen venni, de ily borzfogó zabduda ingyen se kell; holnap, ha keresed, a vásáron leled. – S azzal neki rugaszkodék a sigyepnek,4 mint egy fenicziai nyilas, nevetségre hagyva a rémült Icziket, kinek kárvallásán a bőrteregetők leginkább örvendtek.
- Prosit a lóvásár, zsidó! – kiált lczik megett egy gyepensült fiú, ki eddig észrevétlenül hasalt a vágott faboglyán s lószőrgyűrűt tekert vékony tollhasábra.
Iczik könybelábadt, de dülledő szemmel nézett a ló után. Kezeit törte, őrjöngő arczot von s szaladgált fel s alá, hogy rongyos kaftánja repkedett nyomában, de szólni nem tudott. Az eset és döbbenés oly rögtön lepte meg, hogy torkán ragadt a hang.
Tudod-e, hogy a kit lókupecznek véltél: Kopogó? – folytatá a fiú kötődőleg, – múlt héten szökött ki a kállai hűvösből,5 mert foga nem fogta a megye kenyerét.
Iczik, ki a hírefutamodott nevet régóta rettegé, még jobban megborzadt. Kezdé menny-földre kérni a furmányosokat, rohanjanak a kani után. Szerencsétlenségből többnyire ismerek, hogy lczik hamis kópé, vagyis szebben szólva, országos gazember, s ezért senki sem törekvék bújában résztvenni.
- Fusson utána kend, Tógyer, – esdeklék képéből kikelve, – ha a keresztény üdvösség a lelkének drága.
- De lovad olcsó, – közbevág a fiú, – s Tógyer nem bolond.
Most a faboglyához fordult Nyúl Iczik s dühöngve kérdezé:
- Te sarjú-lózsivány, mért nem mondtad előbb, hogy Kopogó a kupecz?
- Mert nem kérdted; – monda boszantva a fiú,- gondoltam, tán ismerősök vagytok.
- Én? lókötő betyárral?…
- No bizony, hisz úgyis orgazda vagy. De ne búsulj Mózes; Kopogó jobban megtartja szavát, mint egy zsidó pap. Ha holnap keresed: a vásáron leled.
- Hogy leljen szárasztófán a pápista6* varjú; – felelé Iczik kétségbeeséssel, árcsökkentést kezdve három-négy paraszttal a rögtöni bevontatás iránt.

1 Rendesen diáknyelven nevezik a folyosót.
2 így nevezik a mesterembereket s alsóbb polgárokat, kik rendesen kék posztóban járnak.
3 Sík gyep.
4 Börtön.
5 Pengőben,
6 A fekete varjakat nevezik így.