1.
SÜSS ELINDUL

Oppenheimer császári bankár bécsi palotájában passah-ünnepet ült a “mispoche”, a család.
- “Lesono haboh birusilajim” – gajdolta a népes gyülekezet és elnyújtott hangjuk fülbántó volt, mint a sivatagi sakálok vinnyogása. Amikor az utolsó strófa is elhangzott, a vén bankár végigsimította maceszmorzsás szakállát és felkiáltott:
- Tárjátok szélesre az ajtót, hogy beléphessen Éliás próféta, a megváltás előhírnöke! Vár rá á bor!
Lewy, a ház mindenese az ajtóhoz surrant és kinyitotta. A mispoche csodátváróan bámult az ajtónyíláson beásító fekete éjszakába, de Éliás, a próféta, nem jött, mint ahogy hiába váratott magára minden passah-ünnepen, immár ezerhétszáz esztendő óta.
Az ünnepi óra elmúltával, mintegy másfél órával később, a bankár nagy lakószobájában ült össze a család. Lewy körülkínálta a passah-kenyeret, majd rövid torokköszörülgetés után a fiához fordulva, megszólalt az öreg Oppenheimer:
- Fiam, József, megismertettelek a pénz hatalmával, tőlem mást már nem tanulhatsz. A mai naptól kezdve te is a süttefek közé tartozol, indulj el tehát szüleid, elődeid nyomdokán! Sichraun nom livrocho!* Eredj a frankfurti gettóba. Egy szép napon föltárulnak majd a gettó kapui és ti beléphettek a gójok városaiba; akkor azután mutasd meg, mit tanultál! Ne legyen szelídség, gyöngédség a szívedben: tekints minden gójt ellenségednek!
Egy pillanatra elhallgatott, felállt, megfogta fia karját, bevezette az irodájába és eléberakott egy halom ékszert, drágaságot. A fiú mohó, kerekrenyílt szemekkel bámulta a kincseket.
- Vagyon nélkül nem sokra vinnéd, – vihogott az öreg. – Vedd ezeket a drágaságokat és légy rajta, hogy a gettófalak eltűnjenek. Tudom, hogy célhoz fogsz érni Süss…
Negyvennyolc óra múlva súlyos csomaggal megrakott kocsi gördült el az Oppenheimer ház elől. Jud Süss elindult. Gyors iramban vágtattak a lovak északnyugat, Frankfurt felé.

2.
AZ ÖRÖMÜNNEP

Sturm tanácsos betette maga mögött az Öreg Postához címzett vendéglő ajtaját és kilépett Stuttgart piacterére. A tűző nap csillogó aranypalástba öltöztette a girbe-görbe, keskeny utcákat s a barátságos kis házakat.
Sturm tanácsost derék embernek ismerte az egész város. Egyenes, szilárd jelleme, nyíltszívűsége, megvesztegethetetlen becsületessége megnyitotta előtte minden igaz württembergi szívét. Egész élete csendes volt, szerény és egyszerű. Gyermekkorát családja ősi birtokán élte le, tanulmányai elvégzésére Stuttgartba költözött. Vizsgái után csakhamar megnősült, majd következetes, ernyedetlen munkával a tanácsosi címig küzdötte fel magát Mint ilyen, nemcsak a stuttgarti karok és rendek feje lett, hanem egyszersmind a württembergi herceg első tanácsadója is. Immár ötvenhatodik évét taposta.
A vendéglővel szomszédos házból vidám férfihang köszöntött rá:
- Adjonisten Eberhard!
Sturm odafordult. A ház földszinti ablakából öreg orvosbarátja, Zimmerle nyújtotta felé kezét és így szólt:
- Ugyancsak irigyellek, mondhatom. Mert hisz természetesen te is jelen leszel új uralkodóhercegünk, Károly Sándor ma délutáni eskütételénél, ugy-e?
Sturm mosolyogva szorította meg a feléje nyújtott jobbot.
- Igen – felelte – ott leszek.
És amikor, rövid beszélgetés után, továbbsietett, látszott az arcán, szapora léptein, hogy egész lényét betölti a türelmetlen boldog várakozás, hogy minden gondolata a küszöbönálló nagyjelentőségű ünnepi esemény körül forog.
Fiatal menyasszonylánya, Dóra, már várta az ünnepi ebéddel, melyet Faber, a tanácsos titkára, az ifjú vőlegény társaságában fogyasztottak el.
- Károly Sándorra, új urunkra emelem poharam! – kiáltott fel Sturm vidáman, miután gondos körülményességgel törölte le ajkáról a sült liba zsíros nyomait.
- Adjon neki szerencsés kezet az úr! – szólt Faber.
Koccintottak és felhajtották boraikat. Azután Dóra szólalt meg:
- Apám, nem mesélnél egyet-mást a hercegről? Milyen ember?
A tanácsos hátradőlt és kényelmesen elhelyezkedett.
- Károly Sándorról valóban el lehet mondani, hogy fegyverek között nőtt fel. Már tizenhárom évest korában tevékenyen résztvett a pfalzi Ebernburg bevételében. Legalább egy tucatszor megsebesült, így többek között a törökök elleni harcokban, Magyarországon. Tizennyolcadik születésnapján, Landauban, a mellébe hatolt egy golyó. Később, Olaszországban, súlyos lábsebet kapott, melytől még ma is biceg egy kicsit.
Legnagyobb diadalát a péterváradi csatában aratta, 1716-ban. Akkor kapta meg a legmagasabb osztrák katonai kitüntetést is. Egyszóval: talpig férfi és katona a javából. Württemberg büszke lehet rá! – No de most már mennem kell gyermekeim. A karok és rendek azóta már egybegyűltek.
Felugrott. Lányát homlokon csókolta, kezet szorított Faberrel és elsietett.
A polgármester és a rendek már valóban mind együtt voltak a gyűlésteremben, amikor Sturm megérkezett. Kevéssel utána, három óra körül, megjött a herceg is.
Károly Sándor herceg erős, jól megtermett, ötven év körüli férfi volt. Nem olyan, amilyennek a fiatal lányok általában elképzelik a dicső csaták nagy hőseit. Nem, Achilles külsejével valóban nem versenyezhetett, de nyílt tekintete, egyenes, katonás természete mindenkit megnyert, mindenkinek tetszett. Az üdvözlés szokásos formalitásai után ő vette át a szót.
- Büszke vagyok és boldog, hogy a nagybátyám, Eberhard Lajosi herceg szomorú halála folytán megüresedett württembergi trónt elfoglalhatom és ennek az áldott országnak a kormányzását kezembe vehetem. Készenállok, hogy letegyem az esküt népem kezébe.
Sturm tanácsos lépett most elő és egy württembergi címerrel díszített bőrmappát nyújtott át a hercegnek. Károly Sándor pedig, kezét az eskütételnél szokásos módon e mappára szorítva, figyelmesen és kissé megilletődve hallgatta végig a tanácsos által felolvasott esküszöveget:
“Mi, Károly Sándor, Isten kegyelméből Württemberg hercege, a Mindenható Istenre esküszünk, hogy alattvalóink jólétét minden erőnkkel növelni fogjuk. Esküszünk, hogy minden cselekedetünkben az ősi württembergi becsület és hűség fog vezérelni, ígérjük, hogy az alkotmányhoz hűek maradunk és minden kormányzati kérdésben ezen alkotmánynak megfelelően, a karokkal és rendekkel egyetértésben intézkedünk.”
Sturm elhallgatott, a herceg esküre emelte jobbját:
- Így lesz! Esküszöm. – mondotta szilárdan, ünnepélyes komolysággal.

3.
A FRANKFURTI GETTÓBAN

A magas, keskeny és sötét házak szürke falairól hullott a vakolat. Az ablakszárnyak ferdén fityegtek sarkaikban. Virágok helyett piszkos rongydarabok “díszítették” az ablakpárkányokat.
Odalent az utcán fülbántó lármával játszott néhány kopaszranyírt, pajeszos, citromsárgaképű kölyök. Közel hozzájuk, egy négyszögletes téren, díszes állami fogat állott meg éppen. Ajtaján ott díszlett Württemberg címere.
Cifra egyenruhás, elegáns úr szállott ki a kocsiból. Kényes orrát elcsavarta a gettóbűz. Undorodva nézett végig az utcán, majd elindult egy magas, koszos épület felé.
“Oppenheimer Süss József” – ez állott a bejárat névtábláján. A jólöltözött úr becsöngetett.
Lewy, az Oppenheimer család öreg bútordarabja nyitott ajtót. Vizsgálódó szemmel nézett a szokatlan vendégre, majd mindkét kezével széles, invitáló mozdulatot tett. Remchingen báró, Károly Sándor herceg titkára, belépett a házba.
A vendég és Oppenheimer kölcsönös üdvözlése nem volt túlontúl meleg. Remchingen semmi kedvet sem érzett hozzá, hogy szívélyes eszmecserét kezdjen ezzel a zsidóval, aki – bár kaftánja szemmel-láthatóan tisztább, szakálla gondozottabb volt, mint a gettó többi lakójának – undort ébresztett benne. Ezért minden huzavona nélkül sietett rátérni a tárgyra:
- Württemberg hercegének a megbízásából jöttem – mondotta – aki trónralépése alkalmából méltó ékszerrel óhajt kedveskedni hercegi hitvesének. Úgy hallottuk, Oppenheimer szolgálhat ilyennel. De jeleznem kell előre is, csak szerény árat fizethetek.
- Szerény árat, uram? Úgy tudom, Württemberg gazdag!
- Württemberg igen. De nem az uralkodója.
Süss nevetett. Vizsgálódón nézett a báróra, közben tűnődve dörzsölgette kezét.
- Nos, majd meglátjuk – szólt azután.
Erősen vasalt, lakatok tömegével lezárt pénzszekrényéhez lépett és hatástvadászó, lassú mozdulatokkal, elégedetten mosolyogva nyitotta ki ajtaját.
Remchingen nem leplezhette meglepetését. Ebben a szennyes gettóházban valóban mesebeli kincsek rejtőztek. A szekrény feltárt ajtajából elővillogó drágakövek és egyéb ékszerek csillogása valósággal elkápráztatta az ámuldozó bárót.
Süss láthatóan élvezte a vendég meglepetését. Vigyorogva nyitotta fel az egyik tok tetejét és csodás, történelmi értékű, koronát emelt ki belőle.
- Kétszázötvenezer tallér – mondotta.
A báró keserűen felnevetett.
- El kell ismernem, gyönyörű ez a korona.
De… kissé sok nekünk.
- Sok egy hercegnőnek?
- Hagyjuk a tiszteletlen kérdéseket. Nagyon jól tudod zsidó, hogy mire célzok.
Süss vállvonogatva tette helyére a koronát és egy nyakéket vett elő.
- Ötvenezer tallér.
Remchingen homlokán összefutottak a türelmetlenség és bosszúság ráncai.
- Már említettem – szólt – hogy a hercegnek nincs ennyi pénze.
Oppenheimer tűnődve méregette tenyerén a nyakéket. Lehunyta szemét, mint aki erősen gondolkodik. Azután éles pillantást vetett a báróra és csattanó hangon kiáltotta:
- Jó. Legyen tízezer tallér!
- Igen méltányos ár – bólintott Remchingen.
- De…
- Micsoda “de?”
- Egy kikötésem van.
- Éspedig!
- Nohát… majd megegyezünk…
- Nem értem! Beszélj érthetően!
- Kérem. Az a kérésem uram, hogy magam nyújthassam át a herceg úrnak ezt az ékszert. Mégpedig Stuttgartban.
- Megőrültél!? Stuttgartba zsidó nem teheti be a lábát! Soha!
Gonosz vigyor ült Süss szája köré.
- Úgy? Nos, akkor nem kap ékszert a hercegnő.
És megfordult, hogy helyére rakja a nyakéket. Remchingen lenyelt egy durva szitkot. Csendesebben folytatta.
- Ezzel a külsővel! Hogyan akarod ezzel a külsővel útlevél nélkül átlépni a városhatárt?! Hiszen az első őr az árok sarába gurítana, pajeszostól, szakállastól.
- Töröld el a zsidózárt uram!
- Az ördögbe is, nem áll módomban! Még a herceg sem teheti. Legfeljebb a karok és rendek.
Azok pedig hallani sem akarnak erről.
- És, hogyha, nebbich, mégis bejutok a városba?
- Hát akkor… akkor rajtam nem fog múlni.
Akkor bejuttatlak a herceg elé.
- Helyes. Oppenheimer Süss be fog jutni Stuttgart falai közé, ezt elhiheti uram. És elviszi ezt az ékszert a hercegnek.
Remchingen elgondolkozva pillantott a magabiztos, zsidóra, azután elindult az ajtó felé. Süss mély meghajlással nézett vendége után.
Néhány perc múlva Lewy zavarta meg elégedett kézdörzsölgetésében.
- Mondd Süss, mesüge vagy? Csak nem akarsz a herceg mesoresze lenni?
- A kapukat akarom kitárni, Lewy, – mindannyiatok számára! Hogy bársonyban és selyemben járhassatok. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy holnapután, de meglesz! És akkor kivezetlek benneteket a gettóból, be a városba. Hogy unokáitok uralkodhassanak majd a gójok felett!

* Tisztelet emléküknek.