V. A zsidóság szerepe és Budapest kultúrája

Végigtekintvén a magyar társadalomnak magyar talajban gyökerező, tehát történeti osztályain, sem a nagybirtokosok közt, sem pedig a nemzeti munkát testi erejével, kérges tenyereivel szolgáló parasztság és ipari munkásságban nem találunk vezető tehetséget, vagy, minek hiánya még súlyosabb, vezető akaratot. Egyetlenegy osztály sem érzett magában hivatást, saját érdekeit pillanatnyilag félretéve, a közösségnek dolgozni, a nemzeti erőket egybefogni. Mindenki csak maga elé nézett, a legközvetlenebb környezetet látta és passzív közömbösséggel haladt az illúziók kitaposott útján.
Társadalmi osztályaink e letargikus állapotából, mely, mint láttuk, természetes következése volt három generáció fokozatos hanyatlásának, érthetjük meg azon elemnek előtérbe tódulását, melynek szereplése a harmadik korszaknak egyik szembeötlő tünete. A történeti osztályok tehetetlensége és szervezetlensége, valamint illúziószükséglete volt az erő, mely a zsidóságot a magyar kultúra központjába emelte. A zsidóság újabb szerepe történeti tény s mint ilyen, gyökereivel a múltban áll. Már az első korszakban láttuk, hogy a galíciai bevándorlás útján folyton szaporodó zsidóság kizárólagos közvetítője volt az akkor még tisztán agrár Magyarország nyersterményeinek, ez a szerepe előkészíté a hatalmi állást, melyet a második, kapitalisztikus korszakban foglalt el, midőn az ipari és kereskedelmi vállalatok, pénzintézetek és bankok profitja szinte kizárólag őt gazdagítá. Most, a harmadik generációban nem történik egyéb, minthogy levonatnak e korábbi jelenségeknek logikai következményei: a vagyonilag kitűnő helyzetbe került zsidóságnak az anyagi vezetés mellett a szellemi is ölébe hull.
A következők megértéséhez emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a liberális törvényhozás a galíciai bevándorlást soha meg nem szüntette, de még csak nem is korlátolta. Innen a zsidóknak a többi népfajjal és vallásfelekezettel szemben aránytalanul nagy számbeli gyarapodása: az első korszakbeli 241 ezer zsidó helyett 1870-ben már 550 ezer, 1890-ben 707 ezer, 1900-ban 831 ezer lakik Magyarországon, számuk tehát 1840 óta, hatvan év alatt, szinte megnégyszereződött. 1914-ben jóval felülmúlta az egymilliót, aminek nemzeti fontosságát csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a zsidóság magyar földön túlnyomó részben magyarnak vallá magát s így a tízmillió magyar közt minden tizedik zsidó volt. Viszont ezen egymillió zsidó közül legalább is 500 ezer csak húsz-harminc év óta lakott Magyarországon.
A magyar zsidóság medencéjének galíciai elemekkel feltöltése nem egyedülálló jelenség. Az orosz, lengyel, ukrán kormányok és népek soha nem tudták megoldani a köztük lakó zsidóság problémáját, mely tehát a galíciai és orosz piszokból és szegénységből egyesegyedül kivándorlás útján szabadulhatott. Ez az új zsidó diasporának történeti alapja, mely emberileg tökéletesen megérthető. Az orosz-lengyel elnyomás alól a zsidók egy része Amerikába menekült és ott nagy városok zsidónegyedeibe helyezte át minden asszimilálás nélkül azon alacsony kultúrát, melyet őseitől örökölt. A nagyobb rész azonban közelebbi célt választott, ellepvén a szomszéd országokat, kivéve Romániát, mely egyedül védekezett e hívatlan vendégek ellen. A diaspóra központja körül fekvő többi állam: Németország, Ausztria, Magyarország a liberalizmus jegyében tartózkodott a bevándorlás mindennemű korlátozásától. Ennyiben tehát e három nép: magyar, német, osztrák hasonló helyzetben van, miután mind a három évtizedeken át nyitvatartá keleti határait és ezzel lehetővé tette, hogy eredetileg is, évszázadok óta honos zsidóságát ez idegen erkölcsű jövevények majorizálják. Nincs tehát okunk csodálkozni, hogy éppen e három országban van zsidóprobléma, hogy éppen e három nép kénytelen előbb-utóbb szemébe nézni e problémának, anélkül, hogy állásfoglalása és a probléma vizsgálata szükségképen acte de hostilité volna a zsidóság ellen. E három nép helyzete a diaspora folytán tökéletesen különbözik a nyugatiakétól, hol franciák, angolok, északi germánok a köztük honos zsidó elemet évszázadok alatt többé-kevésbé asszimilálták s ennélfogva újabb nagymérvű bevándorlás hiányában nem is érezhetik a zsidóprobléma égető voltát. Egyedül Német- és Magyarország, valamint Ausztria testén tátongott ez a keleti nyílás, melyet az elvi liberalizmus nem engedvén betölteni, rajta az idegen elem addig tódult, míg végre a diaspora első zónájában fekvő e területeknek befogadóképessége kimerült.
Ha mármost a keletről menekülő zsidóság álláspontjára helyezkedünk, a három ország közül Magyarországot kell megjelölnünk, mint amely leginkább kecsegtető volt a bevándorlásra. Nemcsak azért, mert országunk kapitalizmusa úgyis szinte teljesen zsidó kézen volt, ami ilyen mértékben a német kapitalizmusról nem mondható el; nemcsak mert a mi kultúránk kisebb és hajlékonyabb, ellenállásra fajilag is kevéssé predesztinált volt, holott a német lélekben évszázadok óta nem hamvadt el az antiszemitizmusnak egy bármi kis szikrája; mindez csak másodrendű jelentőséggel bírt azzal szemben, hogy a mi liberális illúzióink az oroszlengyel bevándorló zsidónak az első lépést olyan mértékben könnyítették meg, miként sehol másutt a diaspórától érintett államokban. A Kárpátok hágóit átlépve a galíciai és orosz zsidó, ki az ázsiai állapotok közt, honnan jött, emberszámba is alig ment, kellemes csodálkozással vette észre, hogy íme csak nemzeti ruháját kell levetnie, csak a közönséges érintkezésre szükséges magyar beszédet kell elsajátítania, máris éppen olyan jó magyar, tagja új magyarországi nemzeti közösségének, mint generációk óta bentlakó zsidó polgártársai, vagy akár a magyar föld autochtonai, ősi családok nemes vagy paraszt leszármazói. Az idegen elemeket a belső átalakulás kötelessége alól a magyar közhangulat elvileg, változhatatlan érvénnyel felmenté: a határt akadálytalanul átlépő galíciai hosszabb-rövidebb tanyázás után rutén-tót vidéken, az Alföld magyar városaiba megérkezve, már magyar-számba ment és joggal elhihette magáról, a közhangulat hatása alatt, hogy éppoly jó magyar, mint bárki más ez akkor még széles országban. Az államilag szervezett névmagyarosító akció segélyével eldobja nevét, újat vesz fel, boltot nyit, kis házat szerez, ezzel a magyar illúziók: az állam és nemzet formalisztikus felfogása szerint valóban és egészén magyarrá vált, gyarapítá a magyarság számát. Eggyel megint többen vagyunk, mondottuk, ráfér szegény, testvértelen fajtánkra. Ez az érzelmi alapja annak, hogy a bevándorlótól csak felületes és merőben külsőleges, de annál gyorsabb átalakulást kívántunk. Lelkébe óvakodtunk beletekinteni, megelégedvén ruha- és beszédkülsőségeivel, végleg áldozatává esvén a tévedésnek, melytől Széchenyi halálos félelemben, kezét tördelve óvott bennünket: összetévesztettük a nemzetiséget a nyelvvel, a magyarságot a magyarul csevegéssel, a halhatatlan lelket a múlandó, színét váltó külsővel. Vétkünk a legsúlyosabb, mert az Ige, a Lélek ellen való.
A közhangulat azonban illúziókba burkolózva, örömest szemlélte a magyarság ilyetén rohamos gyarapodását, melyet siettetni és nagy arányokra növelni mindent megtett azon értelmiségi réteg, mely az illúziók szolgálatában a magyarság számbeli gyarapodását, a magyar impérium fantomját tette meg élete feladatának. Az imperialista sajtó és irodalom vezéregyéniségeiben nem egyszer idegen, német vér folyt s ők bármennyire magyarrá váltak is lélekben, akár generációk óta, mégsem róható fel nekik, ha a külső átalakulás jegyeinek kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítottak. Működésükben hazafias szándék vezette őket, de vele járt egyúttal a nemzetiség lelki alapjainak formalisztikus gondolkodásból eredő lebecsülése. Nemzetgyarapító akciójuk középpontjában a névmagyarosítás állott, melynek segélyével a galíciai idegen még csak meg sem melegedett a magyar földön, máris megszabadulva legtermészetesebb megkülönböztető jegyétől, végképp elvegyül a magyarság tömegében. A Budapesti Hírlap akciója egyenesen felszólít mindenkit a magyar név felvételére, melynek ha valaki hazafias módon eleget tesz, az új magyaros névben szinte hivatalos bizonyítványát nyeri jó magyarságának.
A nemzeti érzésű magyarság ezen felfogását ismerve, nagyfokú méltatlanság volna, ha a már bennlakó, honos zsidóságnak rónánk fel vétkéül, hogy a galíciai bevándorlást meg nem akadályozta. A magyar közhangulat liberalizmusában a magyar zsidó Eötvös József óta szívvel-lélekkel liberális volt és semmi oka nem lehetett éppen a zsidó bevándorlással szemben akasztani szögre liberális elveit, mikor még hozzá a keresztény magyarság minden módon megkönnyíté e bevándorlást. Az újabb fejlemények világánál felismerhető, hogy a zsidóság e magatartása hibás és önmagára káros volt: előrelátó, a zsidó faji szempontoktól függetlenebb, magyarabb zsidó politika észrevehette volna a veszedelmet, mely a dunántúli, generációk óta jó magyar zsidóság és a galíciai jövevények egy kalap alá vételéből származhatik. A honos magyar zsidó azonban testvéri érzéssel nyújtá kezét fajrokonai felé – kik némelykor ugyancsak távoli rokonai voltak, amennyiben a dunántúli zsidóság egy része nyugati bevándorlás – s fajszeretetét szabadjára eresztve, a betóduló idegeneknek önmagát és magasabb kultúráját is kiszolgáltatta.
Így állott elő a bevándorlásnak példátlan megkönnyítése folytán a helyzet, hogy e szegény és Németországhoz képest elmaradt országban minden tíz magyarra egy zsidó esett, míg a diasporának szintén alávetett németek közt csak 100-120-ra egy. Ez a milliónyi zsidóság, a magyar állam és közvélemény illuzionárius intézkedéséhez alkalmazkodva, magyarnak vallá magát és egyetlen magyar zsidó réteget képezett, melyben régi honosok és ma érkezettek közt senki sem tett különbséget. A galíciai menekült ebben a rétegben egyszerre részesévé lőn mindazon előnynek, melyet a honos zsidóság a magyar faj antikereskedelmi és antikapitalista talentuma folytán élvezett. A kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes kifejlődéséhez a zsidóság szolgáltatta az agyvelőt és embert, míg testi munka nélkül lehetett működni. Így a nyereség is az övé volt, azaz a galíciai menekültek a zsidó kapitalizmus segélyével már az első és második generációban felemelkedtek a középosztályba, a magyar középosztályba. Közrejátszott itt a zsidó fajszeretet, a családi érzés is, mely nem nyugszik addig, míg az utódokat kényelmesebb életmódba, szellemi foglalkozások körébe nem emeli. A zsidó rétegnek szellemi pályák felé kisugárzása pedig annál valószerűtlenebb mérveket öltött, minél inkább elszegényedtek a magyar értelmiségi rétegek, melyek a kapitalizmus napjában nem sütkérezhettek s minél inkább tartózkodott az itt-ott még vagyonosabb dzsentri a produktív szellemi munkától. A zsidóság élénk gyakorlati érzékével meg sem kísérte a dzsentrivel a harcot felvenni, meghagyta neki a minisztériumok és vármegyék cifranyomorúságát, fenn az ernyő, nincsen kastekintélyét, de annál nagyobb erővel veté magát a jobb keresettel kecsegtető pályákra, minő az ügyvédi, orvosi és mindennemű ipari és kereskedelmi értelmiség. Statisztikai adatokra itt nincs szükség, inkább azt kell meggondolnunk, hogy a zsidóság térfoglalása, mely e pályákon nem egyszer annyira ment már, hogy a keresztények számát megközelíti, sőt felülmúlja (például orvos volt 1900-ban 4807, ebből zsidó 2321, tehát 48%), nem hosszú fejlődésnek eredménye, hanem néhány évtized alatt, hirtelen, kivédhetetlen betörésszerűen jött létre. Mikor tehát mi a modern Magyarország kulturális haladását dicsőítettük, ez alapjában véve nem volt egyéb, mint az értelmiségi pályáknak a zsidósággal való átitatása. Az ügyvédi kar száma például 1890 és 1900 közt 7.2%-kal, de a zsidó ügyvédek száma ugyanekkor 68.6%-kal szaporodott. Tehát a magyar kulturális pályákon működő egyének számának gyarapodása összeesik azzal, hogy a magyar elem a zsidó előtt háttérbe szorul. Mikor azután ezen jobb keresetet nyújtó pályák annyira megteltek a zsidó tömegekkel, hogy megélhetési esélyeik a túltömöttség és konkurencia folytán leszállottak, csak ekkor terjeszté ki figyelmét a zsidóság a rosszabbul fizetett tanári, bírói és egyéb pályákra.
Az új értelmiség működésének iránya is természetesen adódott a hazai viszonyokból. Láttuk, a harmadik nemzedék egészében híve volt a liberalizmusnak, nem vehetjük tehát rossz néven a zsidó értelmiségtől sem, hogy ez uralkodó ideológiához hozzásimult, mikor abból éppen neki származott legtöbb haszna. Liberalizmus mellett a magyar illúziók áttétele és ápolása jellemzi. A nemzetiség külső felfogása könnyíté meg a zsidóság számbeli megerősödését, mi sem természetesebb tehát, minthogy a formalisztikus illúziók, az érzelmek meddő, tetteket kerülő kultusza a zsidó értelmiség körében hálás és kongeniális visszhangra talált. És itt érintkezik a zsidóság kulturális szerepe az állami és nemzeti központosítás és formalizmus folytán előtérbe nyomuló Budapesttel.
A főváros ekkor már a magyar kapitalizmus székhelye, benne tehát a zsidóság, mint a kapitalizmus mozgatója és előnyeinek élvezője úgyis otthon van már a második korszak óta. De Budapest egyúttal politikai központja is az országnak, a parlament és parlamenti pártok székhelye, honnan a nemzetnek szinte kizárólag politikaira redukált lelki szükségletei is kielégítést nyernek. Budapestet az állami és nemzeti illúziók éppúgy táplálják, mint a kapitalizmus. A zsidó értelmiség most, illúziók és kapitalizmus szolgálatában s mindkettőt saját érdekei szerint hasznosítva, ráteszi kezét Budapestre mint szellemi központra is. Mintha csak óriási nagyvállalat volna, magára veszi az ország ezen központi üzemének, politikai és kulturális fókuszának irányítását és munkában tartását. Hatalma a magyar lelkeken Budapest közvetítése nélkül soha uralkodóvá nem vált volna: az ország szíve volt a közeg, melyen át az új zsidó értelmiség kultúrája egyenletes nyomással áramlott szét az országban. Viszont Budapest sem foglalhatta volna el domináló helyzetét, ha szellemi és anyagi termelését a zsidóság energiája és munkaereje nem irányítja.
Budapest anyagi termelésének, a kapitalisztikus üzemeknek kezdettől fogva zsidó voltát föntebb érintettük. A központi gazdaság ezen zsidó jellege már önmagától is kijelölte a szellemi termelés bizonyos tényeit. Mindazon kulturális tényező, mely újonnan jött létre, nem pedig örökségként szállott át a korra – aminő örökség volt például az Akadémia és kiadóvállalata, vagy az egyetemek -, mindaz tehát, minek léte az új korban pénzkérdés, tőkebefektetés volt, az most mind eo ipso a zsidó kapitalizmus és értelmiség kezébe került. Így a nyomdák, kiadóvállalatok és hírlapok, továbbá az irodalmi és művészeti termelés azon ágai, melyek állami támogatásra nem számíthatva, a budapesti pénzes emberek szükségleteit kellett hogy szolgálják. Innen festő és építőművészetünk úgynevezett nemzetközisége, innen zeneirodalmunk áthasonulása a budapesti közönség igényeihez. De Budapest és a zsidóság egyesített hatalma leginkább a hírlapirodalmon nyugodott.
Józan történetszemlélet megtanít rá, hogy a hírlapirodalom a kapitalizmus korában nem Juniusok és Swiftek foglalkozása, hanem egyszerűen üzlet, melyhez jellem és műveltség helyett üzleti szellem kívántatik. Olyan üzleti szellem, mely a közönség érdeklődését kihasználva, a termelt áruból a lehető legnagyobb példányszámot tudja piacra dobni és a kapitalista tulajdonosok profitját lehető nagyra növelni. Kapitalizmus és modern hírlapirodalom egymástól szét nem választhatók és ha a kapitalizmus zsidók kezén van, természetes következés, hogy a sajtó is zsidó lesz és zsidó ideológiát fog szolgálni. És az utóbbi korszak tapasztalatai csakugyan bebizonyíták, hogy a nagytőke profitsóvárgását zsidó újságírók jobban ki tudják elégíteni, mint keresztények – nemcsak nálunk, az egész európai világban. Azt nem merném állítani, mintha a keresztény magyarok örökölt erkölcsi felfogásuknál fogva botorkáltak volna nehézkesebben az újságírás sikamlós pályáján és a lelki és nemzeti érdekeket nem áldozták volna fel éppoly szívesen az üzleti szempontnak, mint zsidó kollégáik, – sokkal fontosabb az, hogy bennük az üzleti szellem és találékonyság kisebb volt és ősmagyar korlátlankodó, gyűlölködő természetüknél fogva a tisztesség elveiről nemcsak üzleti szempontból, amint a kapitalizmus kívánta, hanem személyi érdekeikből is megfeledkeztek, ami viszont már fegyelmezetlenség volt és esetleg ártott az üzemnek. A zsidó értelmiségnek főként friss galíciai része ilyen nehézségekbe ritkábban ütközött. Minél több bevándorolt került a hírlapcsináláshoz, annál jobban működött az üzem, annál boszorkányosabban forgott a rotációs gép, nagyobbodott a vállalkozó profitja s a jámbor magyar, ki a hírlap nyomtatott betűinek is bibliaként hitt, annál inkább alája gyűretett a budapesti zsidómagyar kultúrának.
A budapesti sajtó – ezt be kell vallanunk – a hanyatló korban valódi nemzeti irodalomszámba ment; igyekezett is a nemzet minden szükségletét üzleti kulantériával kielégíteni. A magyar szükségletek ekkor állami és nemzeti illúziókból, pártpolitikai és személyes gyűlölködésből állottak. Mindezt a budapesti lapok jutányosan és élvezhető formában szállították. A nagy magyarosító akció most hozta meg gyümölcseit: a megmagyarosított nevű hírlapíró üzleti géniusza segélyével tökéletesen átidomult a nemzeti illúziókhoz és soha még álmában sem szalaszt ki tollából egyetlen szócskát sem, mely a magyart illúzióiból felébresztette volna. Jellemző, hogy a magyar imperializmusnak konzervativizmussal kacérkodó lapját túlnyomóan zsidó tehetségek szerkesztették, sőt az antiszemita hírlapok körül is találkoztunk fölös számmal zsidó eredetű egyénekkel. A magyar dicsőséget senki oly meggyőződéssel nem hirdette, a magyar hiúságot senki oly édésbizsergően nem simítgatta, mint ez “asszimiláltak”. Ők emelték dogmává állameszménk nagyságát és mindenható voltát, mely a lelkieket háttérbe szorítá s melyet hozzájuk hasonló szépséggel még közjogprofesszorok sem tudtak ecsetelni. Ők becsülték le a nemzetiségek erejét, ők támadták válogatás nélkül szövetségeseinket és ellenségeinket, Ausztriát, németeket, románokat stb., mindenkit és mindenütt, ahol a felelőtlen lelkesedéstől és önbizalomtól a józan magyar érdeknek kellett volna a vezetést átvennie. A parlamenti pártok önös törekvéseinek még oly lapok is szolgálatába szegődtek, melyek egyébként anyagi helyzetük miatt, apróhirdetési üzleteik folytán, nem voltak ráutalva erre. De ahol népszerű izgatás forgott szóban, ott egyik sem maradhatott el, lévén a cél a kapitalisztikus profit növelése.
Hogy a közjogi harc és nemzeti illúziók évtizedeken át korlátlanul uralkodjanak a magyarságon, ez a budapesti zsidó sajtó nélkül lehetetlen lett volna. A közjogi harcnak szörnyűséges, szinte apokaliptikus formái csak azon példátlan terror által fejlődtek ki, melyet a sajtó a formális, álnemzeti szempont nevében minden ellenkező, tehát népszerűtlen vélemény, minden józanodásra vezethető kezdemény letaposásával gyakorolt. Igaz, már a hatvanas és hetvenes éveknek született magyaroktól írt hírlapjai is kitűntek irreális érzelmi politikájukkal és ősi gyűlölködésből folyó féktelen személyeskedésükkel, de hatásuk akkoriban a nemzetnek csak kisebbségére terjedt ki, mert a józan és műveit körök mégis csak Kemény Zsigmondra, Salamon Ferencre, Falk Miksára hallgattak. Most azonban, miután a hírlapirodalom teljesen kapitalizálódott és elzsidósodott, a keresztény magyar is csak akkor jut szóhoz, ha a szélsőségek szolgálatába lép és a zsidó hírlapokkal vetekedve űzi és hajszolja a magyart a közjogi viszály, gyűlölködés és nemzeti vétkek útvesztőjében.
Keresztény lap zsidóval nem mérkőzhetik. Minél kevesebb egy-egy szerkesztőségben a keresztény tag, annál korlátlanabbul uralkodik az illető újság a magyar közvéleményen. Én itt nem lázálmokat rekapitulálok, hanem a közelmúlt valóságos lefolyását adom elő, anélkül, hogy bármit is hozzátennék. Az olvasóközönség megszerzésére és megtartására az üzleti szellem különböző eszközöket gondol ki. Egyik az úgynevezett bulvárd-irányzat mely minél piszkosabb törvényszéki drámák és utcai események széles tárgyalásával ragadta meg az olvasó alacsony ösztöneit. A másik tipikusan itthoni. Ez abban áll, hogy a lap a magyar nemzetnek – egy szóval kifejezve – mindene legyen. Tanítója és papja, politikai főnöke és orvosi tanácsadója, minden szükségletének egyedüli kielégítője, kiben neki egyedül legyen bizalma. A budapesti hírlapüzemek felismerték az utat, melyen ezt elérhetik és a hírlapirodalmat a nemzet kizárólagos, minden egyebet fölöslegessé tevő művelődési tényezőjévé avathatják. A magyar újság tartalmának csak középpontját teszi a politika s általában a közélet, körülötte pedig a legkülönbözőbb rovatok rakódnak le, melyek az olvasó és családtagjainak minden óráját kitöltik érdekes és ami a fő: nem fárasztó olvasmánnyal. Regények és lehetőleg erotikus, legjobb esetben bután üres tárcák mellett humorisztikus “karcolatok”, irodalmi, színházi, társaséleti csevegések, asszonyt és gyermeket érdeklő mellékletek töltik meg a lapot, mely célját naiv őszinteseggel leplezi le: a magyar családban minden egyéb olvasmányt fölöslegessé akar tenni. Az üzleti szellemet dicséri az eredmény: középosztályunk, valamint az ipari és paraszti népesség a harmadik nemzedékben kizárólag a hírlapokból meríté műveltségét s ehhez képest mindazt, mit bennük olvasott, megdönthetetlen nemzeti igazságnak tekintette. Így született meg a sajtó korlátlan vétójoga minden nemzeti kezdemény dolgában. A század fordulóján még Deák vagy Széchenyi is puszta falaknak beszél és három-négy embernek ír vala, ha formálisan engedélyt nem kér és nyer a budapesti sajtótól nemzeti ideái terjesztésére. Ilyen engedélyre azonban sem a haza bölcse, sem a leghűbb magyar nem számíthattak volna, lévén ők ellenségei úgy az állami és nemzeti illúzióknak, mint az országrontó, gyűlölködő viszálynak. Sajtónknak ez az iránya és egyúttal a magyar lelkeken való korlátlan uralma magyarázza, hogy egykorú idegenek már a századfordulón úgy vélték, hogy a magyar sajtó erkölcstelenítő, nemzetpusztító hatalmához egyedül a francia és délamerikai hírlapiróIdalomé hasonlítható.1 Mint tudjuk, a kis délamerikai államok már akkor is nyakig ültek a forradalmi destrukcióban, mely a sajtó hatalma folytán minket sem került el, Franciaországban pedig, a történet tanúsága szerint, évtizedek óta bár lappangva s csak időnként kitörve, de szintén jelen van.
A budapesti hírlapirodalom erkölcsisége nem egyéb, mint a budapesti kultúra függvénye. Emlékszem, vidéki magyarok milyen forró vággyal beszéltek a “pesti műveltségről” és andalogva hallgatták a hírlapok szónoklatait az “ifjú Budapest” világvárosias szépségéről és pompásan gyökeres magyarságáról. Ne tagadjuk, a művelt magyar középosztály büszke volt fővárosára, kényeztetett kedvencére és megvetéssel fordult volna el attól a korcsmagyartól, ki Budapest kultúrájában egyebet nem látott volna, mint a berlini és bécsi nagyvárosi kultúrának lerakatát, másodfokúan előkelő fióküzletét. Pedig a valóság ez volt. E három nagyvárosi kultúra a zsidó kapitalizmusnak és zsidó értelmiségnek specifikus produktuma. Üzleti szempontnak köszönve életét, legfőbb gondja a nagyvárosi zsidóság és az ahhoz asszimilált kereszténység rétegeinek kulturális szükségletét kielégíteni. Egyik ilyen réteg a gazdag zsidóság, Berlinben és Bécsben régi családok tagjai, nálunk egykét pénzarisztokrata, kik az évszázadokon át kiéhezett zsidó faj műveltségszomjával vetik magukat a nemzetközi kultúra hullámaiba, könyvtáraikban és múzeumaikban egyiptomi és etruszk dolgoktól Japánig és Kínáig minden műveltség termékeit felhalmozzák és teli tüdővel szívják magukba Velence és Róma, Párizs és Bretagne levegőjét. Ezen réteg s a körülötte csoportosuló, hasonló lábon élő kevés keresztény szükségletét elégítik ki a nagyvárosok kép- és műkereskedései, régi bútorai és luxuskönyvkiadásai, melyek egyébként a gyökeres német és magyar lelki kultúrával alig kerültek eddig kapcsolatba. A kevésbé gazdag értelmiség és az alsóbb zsidóosztályok szolgálatában áll elsősorban – a hírlapok mellett – a színház, hangverseny, énekes színház, orfeum, kabaré, továbbá a napi szükségletet kielégítő regényirodalom, aztán a legkülönbözőbb etikainak nevezett irányok, melyek teozófia s buddhizmustól kezdve a művelt zsidóságnak időnként változó bálványain át – minők a freudizmus, bergsonizmus, taylorizmus, fletcherizmus, Popper-Lynkeus filozófiája – minden sivárságot kolportálnak és divatba hoznak, ami a valódi lélek, az Ige után sóvárgó emberi vágyakat értéktelen pótanyagként elaltathatja. A nagyvárosokban összezsúfolt zsidótömegek fél- és negyedműveltségükben hálás publikumot képeznek és az az irodalom, mely ez alacsonyabb igények kielégítését tűzi maga elé, feltétlenül jól választott és nyugodtan nézhet a jövőbe, mert e bevándorlás által biztosan szaporodó közönség mulattatása egész életére biztos keresetet, sőt akkora jövedelmet is szerez neki, hogy azzal a pénz- és születési arisztokrácia életmódját is megközelítheti.
A budapesti műveltség a közönség igényeihez alkalmazkodva fejlődött ki. Mivel nálunk sokkal kevesebb volt a pénzarisztokrácia, mint Bécs és Berlinben s aki volt is, a két nagy nyugati városban legalább is éppoly otthon érezte magát, mint Budapesten, ennélfogva a budapesti kultúra nem annyira a gazdag zsidóság, mint inkább a középosztályú zsidó értelmiség és a folyton bevándorló, de folyton és gyorsan emelkedő alsóbb rétegek szükségleteit szolgálta. A nemzeti irodalommá bővült hírlapirodalomnak is ezen szükségletek szabták meg tartalmát. És itt ne tévesszen meg bennünket ez újabb irodalmi élet töméntelen jelszava, mellyel a francia, angol, olasz és amerikai mintákra, dekadens, neoromantikus, im- és expresszionista és ki tudja elszámlálni, micsoda elődökre hivatkozik. Nem, ez mind csak külsőség, a magyar neoromantikus egyszerűen a bécsi neoromantikusnak a tanítványa, tőle leste el a mesterfogásokat és vele egyezően specifikus teremtménye, még ha született ősmagyar is, a diaspora nyomán előállott nagyvárosi zsidó kultúrának. Aminthogy a regény és novella, színdarab és operett, zenemű és kabarénóta, melyet Budapest termelt, kelendőségnek örvendő importcikk Berlinben és Bécsben egyaránt és íróink, zenészeink és művészeink egyképp otthon vannak mind a három nagyvárosban. Ezt az irodalmat és kultúrát hibásan nevezzük nemzetközinek, pontosan, tartalmának megfelelően középeurópai nagyvárosi zsidókultúrának kellene hívnunk. Hogy mennyire nem nemzetközi, kiderül abból, ha e diasporikus nagyvárosok helyett vidékeket, nagyobb nemzeti egységeket tekintünk. A budapesti irodalom sem a sváb-bajor műveltségi területen, sem a stájer hegyek közt, sem a bretagnei, languedoci vagy dithmarschi parasztok közt – ezt egész bizonyosan mondhatjuk – nincs otthon. Midőn tehát büszkeségtől dagadó kebellel regisztráltuk az elmúlt korszakban, hogy egy-egy budapesti színműíró külföldi sikere által a magyar kultúra megint meghódítá Németországot, ez a győzelmi jelentés nem volt egyéb illúziónál, mert a valóságban a budapesti zsidókultúra tett kirándulást a vele homogén középeurópai nagyvárosokba.
A vérbeli rokonság nem akadályozta, hogy Budapest, Bécs, Berlin közt eltérések ne jöjjenek létre. Elég egy pillantás a berlini Harden, a bécsi Karl Kraus, a budapesti Bródy Sándor “oeuvre”-jére. Mind a három megpróbálta, a lelki kultúra kezdetein állónak egeket verdeső gőgjével, hogy alfától omegáig egymaga írjon egész folyóiratot s abban világrengető problémák és nevetséges semmiségek fölött tartson komoly képpel világítéletet. Mind a három ember és mind a három munka tipikus terméke a nagyvárosi zsidókultúrának. Köztük azonban a budapesti műveletlenebb, kihagyós akaratú, gondtalan, lompos formájú. Míg a berlini bölcs még világösszefüggések, diplomáciai és politikai rejtelmek megvilágítására is képes elméjét koncentrálni míg a bécsi, bár saját trágyadombján túl nem is lát, de legalább abban akar, különös módon elferdült erkölcsi érzékkel, tisztogatási akciót rendezni: addig a budapesti, minden magasabb vágyódástól mentesen, jól érzi magát ott, ahol van és vígan gyártja az irodalmat, melynek biztos fogyasztóköre van. Mert a nagyvárosi zsidókultúrák minden originalitásuk és őserejük mellett is kénytelenek legalább öntudatlanul alkalmazkodni a bennszülött keresztény légkörhöz és nem véletlen, hogy Reinhardt színháza a porosz disciplina, az egyiptomi méretű Bismarck-szobrok hónában jött létre, az sem véletlen, hogy Hoffmansthal csiszolt művészete beleilleszkedik Schubert és Beethoven városának temperált légkörébe, holott a budapesti kultúrának, az általános nemzeti hanyatlás, a közjogi viszály és nemzeti álmok idején nem volt hova beilleszkednie. Gyökeres magyar kultúránk, a bécsi és porosszal ellentétben, sokkal gyöngébb és betegesebb volt, semhogy diktátumának az új Budapestet alávethette volna. Nagyvárosi műveltségünk ennélfogva, korlátok és magasabb szükségletek híján, ha eleget tett az obligát illúzióknak, kedve szerint behódolhatott a bevándorló jövevények alacsony ízlésének. Így lett a budapesti kultúra Nyugaton az “éjjeli élet” jegyében ismeretessé.
Abban, hogy egy nagyváros területén a vidékitől különböző kultúra fejlődjék ki, semmi különös nincsen, mivel ez természetesen következik abból, hogy a nagyváros kapitalisztikus mérhetetlenségében itt van és hogy benne a vidékitől különböző lakosság él. A kultúra az életmódtól és a lakosságtól, mely ez életmódot folytatja, el nem választható, e kettőnek derivatuma, s mint ilyen, egymagában, a szülőokok nélkül, nem is változik meg. A magyar baj gyökere sokkal mélyebbre nyúlik a nemzettestben. Míg a németségnek Bécs és Berlin zsidókultúrája mellett továbbra is megvolt ősi német műveltsége, mely az utóbbi korszakban a nagyvárosi ideáloktól függetlenül kereste lázasan a kivezető utat az általános emberi hanyatlásból; míg ott a nagyvárosi kultúrát egyetlen német ember sem tartá német nemzetinek s maga Schnitzler is tiltakozott volna az ellen, ha valamely túlbuzgó tisztelője őt gyökeres német költőnek nevezte volna, addig nálunk – és ez a legszomorúbb, mit be kell vallanunk – a nagyvárosi budapesti kultúra abban a kitüntetésben részesült, hogy nemzeti kultúrává léptettük elő.
Láttuk, hogy a budapesti irodalom a hírlapok útján korlátlanul uralkodott a magyarságon, mely nem is sejtette, hogy ez irodalom nem magyar, hanem valami más. Hogyis gondolhatott volna ilyenre, midőn a hírlap, mely belsejében specifikusan zsidó-magyar, budapesti termékeket hozott, politikai részében egyébről sem szólt, mint a nemzeti érzés ápolásáról, a magyar közjogi függetlenségről, szidván, a vidéki magyar szájaíze szerint, osztrákot és németet, káromolván a közösügyes pártot és kormányt, mely az ősi magyar jogokat napról-napra gyáván dobra veri. Hozzáértők ugyan világosan felismerhették a hírlapcsinálók Janus-arcát, elől a politikailag, állami és nemzeti illúziókban magyarrá asszimilált, bent a hasábokban pedig a nagyvárosba költözött zsidó mentalitást, de a vidék, közmondásos jámborságával s politikai elvakultságával, képtelen volt e kettő megkülönböztetésére s amilyen jó magyarnak tartá a vezércikk lobogó lelkesedését, éppoly gyökeresen nemzetinek hitte a budapesti kultúrát kifejező regényt, csevegést, irodalmi, kulturális, sőt vallást érintő ítéleteket. A sajtó természetesen óvakodott a közönséget erről a tévedéséről felvilágosítani és mindent megtett, hogy e budapesti szellemet, az ő saját légkörét, a nemzeti védjegy alatt közkeletűvé tegye.
Így esett meg a sajtó fáradhatatlan propagandája segélyével, hogy jó vidékiek Kis Józsefet nagy magyar költőnek, Arany János egyenes utódának tartották és tipikusan budapesti elbeszélőkben, kiknek érdeklődése budapesti zsidósorsokon és azokkal összekapcsolt nagyvárosi típusokon felül nem emelkedett, a magyar társadalom nemzeti ízű rajzolóit, az igazi modern magyar írókat tisztelték. Hogy ez a felfogás valóban elterjedt, azon a mondottak után nem kell csodálkoznunk. És azon sem, ha Gyulai Pál iskolájának kihalta óta a nem budapesti és nem zsidó eredetű írók és kritikusok sem voltak többé hajlandók erélyesen fellépni e hallatlan önámítás ellen, melyben mi nemzeti megelégedéssel tetszelegtünk. Sok jobbra hivatott tehetség beállott és áthasonult a nagy budapesti üzembe és ma éles szeme legyen annak, ki a keresztény magyar, a régi honos zsidó és a csak tegnap bevándoroltnak termékeit Budapest kultúrbozótjában széjjel tudja ismerni.
A budapesti üzem meghódítá az országot. Hazafias lelkek a Tisza István ellen izgató bulvárd lapoknak meglepő logikai fordulatokkal dolgozó, egyetlen gondolatot sivár formalizmussal variáló vezércikkein andalogtak, mintha Kossuth Lajos műveit olvasnák. A vázolt fejlődés csúcspontját érte el, midőn vidéki hetivásárokra tojást-vajat kosárban hordó fejkendős parasztasszonyok piac végeztével a könyvesboltba a Színházi Életért és Érdekes Újságért kezdettek benyitni.

1 Josef Eberle: Grossmacht Presse. München, 1912. 32. l.