Kapcsolatok a vörös és az arany internacionálé között.

A szociáldemokrácia tőkeelleni harcot hirdet s tőkebarátságot csinál. Néhány feltűnő jelenség minden kétség fölé emeli ezt a kettős játékot.[1] Lássuk mindenekelőtt Németországot, a szociáldemokrácia hazáját. Hogy mennyire erősek itt a szálak a kapitalista világ és a szociáldemokrácia között, kitűnik abból, hogy a szociáldemokrácia a birodalmi gyűlésen állandóan ellene szavazott a börze megadóztatásának, az értéknövekedési adónak, a fényűzést cikkek megadóztatásának, az igazgatósági jutalékok megadóztatásának, sőt az uzsoratörvénynek is. Az 1908—9-iki bankankéten Paul Singer mint a szociáldemokrácia képviselője vett részt a huszonháromtagú bizottságban s a Hansabundi Rieserrel együtt kitartóan védte a nagytőke érdekeit.

Már a háború előtt meg volt állapítható a liberálisok és szociáldemokraták kéz-kézbe dolgozása. Albert Grippen azt állítja, hogy a választások előtt a zsidó liberális bankemberek gyakran támogatták a szociáldemokrata pártkasszákat. A «Berliner Tageblatt» egy alkalommal maradiságnak nevezte, ha liberális választók vonakodnak szavazatukat szociáldemokratákra adni. S csakugyan: vezető liberálisok, mint Bassermann, Paasche, Junck stb., rendesen együttműködtek a szociáldemokratákkal a választásokon. A liberális köröknek erről a viselkedéséről megjegyezte a «Deutsche Tageszeitung»: «A szabadelvűek az egész választási küzdelemben minden erejükkel és programszerűleg támogatják a szociáldemokratákat.» Ez csak úgy érthető, ha olyan szociáldemokráciáról van szó, mely a liberalizmusnak szolgálatokat tesz. Midőn Bebel 1875 április 1-én elhagyta a zwickaui börtönt, a legelső gratulánsok közt ott volt a különben ugyancsak nagykapitalista «Frankfurter Zeitung» tulajdonosa, Sonnemann Lipót is. Ugyanez néhány hónappal előbb húsz üveg bort küldött a pártvezérnek a börtönébe. Már 1902-ben azt írta egy dr. Nathan az ismertnevű politikusnak, dr. Barth Tivadarnak kiadásában megjelenő «Nation»-ban, hogy a látszólag áthidalhatatlan ellentétek a kapitalista liberalizmus és a szociáldemokrácia között csak elméleti természetűek, a gyakorlat mégis mindig egybetereli őket. Grippen Albert ehhez megjegyzi, hogy a szabadelvű és demokrata politikusok könnyű és gyakori átcsúszása a szociáldemokrata táborba épp úgy bizonyítja ennek a felfogásnak a helyességét, mint a gyakori választási kompromisszumok a két tábor között. Heinrich Pudor azt állítja, hogy a liberalizmus a saját gazdasági rendszerének eredményeképp teremti meg a szociáldemokráciát, de aztán úgy is uralkodik rajta, hogy az utóbbi valóságos inasszolgálatokat végez a nagytőkének. Pudor szószerint ezeket írja: «A liberálisok csinálják a szociáldemokráciát azáltal, hogy a középosztályt tönkreteszik, a falvakat hiányos vámvédelemmel gyengítik, a városokban az árúházak és kereskedelmi vállalatok nagyüzemét fejlesztik, az egész népet pedig a nagybankok fejlesztésével s azok alvállalatainak hálózatával, valamint általában a nagyvállalatok, nagymalmok, villamosművek s hasonló nagyüzemek terjeszkedésével proletárosítják. Ezzel összemorzsolják a középosztályt s kényszerítik, hogy amennyiben a nagyvállalatok alkalmazottai közé nem lép, a szociáldemokráciába süllyedjen le. A szociáldemokrácia azonban csak egyik szerves része a liberális demokráciának. A demokratizálás az a gyakorlati célpont, amely felé az egész liberalizmus tör s ebben a szociáldemokrácia, minthogy a nagy tömegre épít, csak kissé durvábban mozdítja elő ugyanazt a célt, amelyet kissé finomabb formában a voltaképpeni liberalizmus tűzött maga elé. A főbb pontokban: mindabban, aminek gyakorlati jelentősége van, mindketten együtt éreznek. A szociáldemokrata jövőállam csak taktikai jelszó, lépvessző a tömegek számára, amelyben a vezetők maguk sem hisznek. A liberalizmus Bassermanntól Bebelig a vallási kérdésekben közömbös, vagy éppen tagadó és támadó. Érdekei nemzetköziek, célja a nemzetközi nagytőke érdekeinek védelme; le akarja törni a védvám-rendszert; szabadkereskedelmet és szabad ipart akar teremteni egészen a tisztességtelen versenyig s az árúházakig; világnézetében materialisztikus, az önző pártpolitika elvét követi, szemben az altruista, nemzeti, konzervatív és keresztény elvvel. Mindezekben a pontokban liberalizmus és szociáldemokrácia lényegesen egyeznek.»

Ugyanez a helyzet Ausztriában. Az osztrák szociáldemokrácia az utóbbi évtizedek parlamenti harcaiban, pl. a bank- és börzevilág, a trösztök és kartellek, vámok és közlekedésügy kérdéseiben ép oly «liberálisnak» bizonyult, mint Németországban. Midőn 1907 október 22-én az osztrák Reichsratban sürgős indítványban tárgyalták a szénbányák államosítását, a szociáldemokrata szónok, Reumann az indítvány ellen szavazott. 1909-ben ugyanott a keresztény szociális párt a közvetítő kereskedelem mellőzésével tengerentúli dohányvásárlást követelt; a szociáldemokrata vezérek hevesen ellenezték ezt a követelményt. Az osztrák parlamentben a börzei gabona-határidőüzletek kérdésében a szocialista dr. Ellenbogen hat liberális börzeképviselővel együtt az egész ház ellenében a börzeüzletek szabadságának fennmaradása mellett szavazott. 1917 július elején dr. Renner az osztrák parlamentben a hadinyereségadó felemelése ellen szavazott. Ugyanakkor dr. Ellenbogen a hadiközpontok garázdálkodásának kelt védelmére.

Az internacionálé tehát kedves a nagytőkének s viszont ennek részéről kedvességekben részesül. A bécsi Hitelintézet (Rothschild intézete) annak idején a bécsi Hammerbrotwerk-eknek félmillió korona hitelt nyitott. A bécs-ottakringi szociáldemokrata népház felépítését Rothschild adományai tették lehetővé; a bécsi munkásotthonét a Kuffner-féle sörnagyfőzde, a brünni munkásotthonét Morgenstern nagy főző. Az első osztrák szociáldemokrata újságnak (a «Volkswille»-nek) alapítására annak idején a liberális «Sonn- und Montagszeitung» kiadója, Aron Scharff 1000 forintot, Simon Deutsch bankár 2000-et, a kapitalista «Neue Freie Presse» kiadója, Etienne 10.000 forintot adott. Prágában egy szociáldemokrata bizalmiférfi egy törvényszéki tárgyaláson bevallotta, hogy a szociáldemokrata bizalmiférfiak határozott időközökben bankároknál, gyárosoknál és nagykereskedőknél hozzájárulásokat kasszálnak be a szociáldemokrata pártkassza javára. Ugyanilyen leleplezéseket tettek Bécsben 1905 októberében a Stark Simon-féle pörben, ahol a bizonyítási eljárás során kiderült, hogy Stark Simon, mint a szociáldemokrata párt bizalmiférfia, a gyárosoktól ismételten pénzt kapott s ezeket a pártnak nyújtott kölcsönök alakjában könyvelte. 1908 áprilisában a cseh nemzeti munkáspárt lapja, a «Vred» háromszáz (90 percentben zsidó) pénzember névsorát közölte: prágai, illetve csehországi bankárokét, nagyiparosokét és nagykereskedőkét, akik a szociáldemokrata vezéreknek pártszubvenciókat juttattak. A szubvenciók mindig kötelezők s viszontszolgálatokat biztosítanak. Lueger nem ok nélkül hangoztatta ismételten, hogy a szociáldemokratákat a liberalista-kapitalista lapok feltűnően kényeztetik. Ez is azt mutatja, hogy a szociáldemokraták a nagytőkére nézve éppen nem veszedelmes ellenfelek.

Nem ugyanaz-e a helyzet egy évtized óta nálunk is? Nem siettek-e a «liberális» lapok a legutóbbi időben is védelmére a szociáldemokráciának, ha nem is nyíltan, de észrevehető szimpátiával? Nem volt-e a Világ, a plutokrata zsidóság lapja, mindig legtermészetesebb szövetségestársa a Népszavának és viszont? Nem ez a két lap, ez a két társaság szövetkezett-e az ország felforgatására s nem a liberalizmus és szociáldemokrácia ölelkezése szülte-e a forradalmat? S nem sokatmondó tünet-e, hogy a Népszava saját bevallása szerint pénzeket fogadott el «agitációs célokra» az Archimedes-páholytól, tehát a jellegzetesen kapitalista szabadkőmívességtől?

S a nemzetközi érintkezésekben?

A világháborúban a szociáldemokráciának természetszerűleg elsősorban a nyugati hatalmakkal: Angliával, Franciaországgal és Amerikával, mint a liberális plutokrácia valóságos megtestesítőivel szemben kellett volna állást foglalnia. Ennek éppen az ellenkezője következett be: a szociáldemokrácia minden titkos szimpátiája az antanté volt. Midőn a cár, népének békevágyára hallgatva, különbékét akart kötni, Kerensky, az angol és newyorki nagytőke lekötelezettje, mindenáron keresztülvitte a háború további folytatását a londoni City és a newyorki börze érdekében. A svéd szocialista Branting a legnagyobb háborús uszító volt az ántánt javára. Az amerikai szocialista vezér, Gompers 1907 közepén valósággal könyörgött a pétervári elvtársaknak, hogy a világért se kössenek különbékét. A svájci szociáldemokraták vezérei egyideig minden erejüket megfeszítették, hogy Svájc az ántánt oldalán lépjen be a világháborúba. Az angol munkásvezérek: Henderson, Hodge és Barnes, mint az angol ötös haditanács tagjai, élesen háborús pártiak voltak. Max Scheler kénytelen kijelenteni a «Hochland»-ban: «Az egyetlen Olaszország kivételével (ahol t. i. a szociáldemokrácia még legkevésbé van elzsidósodva) az egész internacionále az ántánt politikai eszközévé lett.» Ezt különben maga a német szocialista, dr. Paul Lensch is bevallotta, mikor egyik háborús iratában a vörös internacionálét így nevezte: «ein lnstrument des Vierverbandes gegen die Mittelmächte».

Kitűnően mondja Eberle, főleg Ausztriára tekintve:

«A háború befejezése óta a szociáldemokrácia politikája ismét feltűnően kedvezőbb a kapitalista burzsoázia számára, mint bármely más társadalmi osztályra nézve. Az ántántországok nagy szociáldemokrata csoportjai semmiféle komoly ellenállást nem állítanak kormányaik annexionista és imperialista programjának útjába. A középhatalmak szociáldemokratái hűségesen szajkózzák az ántántplutokraták jelszavait a háborúért való felelősség kérdésében: nem beszélnek a világkapitalizmus természetes expanziós törekvéseiről, hanem csak a fejedelmek és tábornokok dicsvágyáról és hatalmi tébolyáról. Nem a bankok és börzék fejedelmei voltak a hibásak, nem a Ballin-ok, Rathenau-ok, Friedländerek és Makiewitzek imperializmusa ébresztette fel a németek ellen az egész világ gyűlöletét s nem is ezeket kellett elkergetni a forradalom napjaiban, hanem azokat a fejedelmeket, akik a mai demokratikus világban amúgy is meglehetősen elveszítették hatalmukat. A szocialista lapok nem a hadiközpontok és hadiuzsorások ellen vezényelték a háborgó tömegeket, akik pedig jó néhány tucat milliárdot vettek ki a nép zsebéből, hanem drága uralkodókról beszélnek, a tábornokoknak valóságban éppen nem fejedelmi fizetéséről s a hercegnők gombostűpénzéről. A Habsburgokat és a Hohenzollerneket, mint parazitákat kiáltják ki s a nemesség és az egyház vagyona ellen mozgósítanak; ellenben a Rothschild és fajtársai, akiknek sokkal több a vagyonuk, mint az egész egyháznak és a főnemességnek együttvéve, szentek és sérthetetlenek maradnak. S ha szénbányáik vagy vaskohóik kommunizálásáról szó esik is, azonnal hozzáteszik, hogy ez természetesen csak legteljesebb kárpótlás mellett volna foganatosítható. A kommunista és spartacusmozgalmak sokkal inkább a zsidó emancipációt, mint a keresztény népek felszabadítását célozzák. A rekvirálások jóformán csak a keresztény népet fosztják ki s ha zsidók is szenvednek a rekvirálások alatt, az ő kárukat bőven kárpótolja a zsidóságnak kormánypozíciókba juttatása mindenütt, ahol akár spartakista, akár «mérsékelt» szociáldemokraták kerülnek uralomra. Hogy a zsidóknak ez a kormánypozíciókba jutása a zsidóságnak gazdasági megerősödését és ezzel a kapitalista burzsoázia újabb nyeregbeültetését szolgálja és célozza, nyilvánvaló.»[2]

Liechtenstein Alajos herceg az egyenlőképp zsidó vezetés alatt álló vörös és arany internacionálé összejátszásáról a következőket írja: «A szociáldemokrácia a munkásosztály nyomorából származott. Gyakorlatilag azonban ma már csak a zsidóság előcsapata, amelynek révén ez a politikai hatalmat szeretné az európai népek fölött megszerezni. Kizárólagosan zsidó célokat szolgál a szociáldemokraták harca a monarchikus államforma ellen, amely magában véve a szociális és gazdasági törvényhozás szempontjából éppoly közömbös, mint bármely más államforma, de amely hathatós gátat képez a keleti faj túltengésével szemben, mihelyt a dinasztiák ismét élénkebben ráeszmélnek a reájuk bízott nemzetekkel való faji és vérrokonságukra. Kizárólag zsidó célokat szolgál a szociáldemokraták harca a keresztény vallás ellen s a materialista nézetek terjesztése; mert a kereszténység elvben maga is antikapitalisztikus s azokban a századokban, amikor uralmon volt, az uzsorát csaknem teljesen kiirtotta, a ghettóba szorította vissza… Kizárólag zsidó célokat szolgál a szociáldemokraták harca a magántulajdon ellen is. A zsidók nagyon jól tudják, hogy ez a harc, mivel az emberi természetnek ellentmond, mindig utópisztikus törekvés lesz, de ők okosan számítva, azt remélik, hogy ez az őrült elmélet a gyakorlati alkalmazás megkísérlésénél sok zavart és felfordulást fog okozni s ennek révén nekik, akik minden nagy vagyoneltolódásnál csak nyerhetnek, fáradság nélkül hatalmas nyereségeket fog juttatni. Mert bárhol konfiskálnak, azaz bizonyos többé-kevésbé törvényes formák betartása mellett rabolnak, ezek az urak mindenütt mint likvidátorok jelentkeznek. Ők nagyon szívesen fogják szocializálni a földbirtokot, a házakat és gyárakat és minden ingatlantulajdon, mihelyt mobilizálják, az ő zsebükbe foly.»

A szociáldemokrácia kultúrellenessége.

Társadalmunk újjáépítésében egyik legelső lépésünknek annak kell lenni, hogy végre valahára ismerjük fel a szociáldemokrácia igazi mivoltát s ne engedjünk többé teret és létjogosultságot egy nyilvánvalóan nemzet- és társadalombontó s magára a munkásosztályra nézve is végzetes ámítási, izgatási és felforgató rendszernek. A hazugságra rá kell mondani, hogy hazugság; a csalókat és spekulánsokat le kell leplezni; a nyomor, tudatlanság és elkeseredés vámszedőit meg kell bélyegezni s a munkásnépet ki kell szabadítani önző félrevezetőinek hálójából, melyet az a maga képzetlenségében s tudatlanságában ilyenül felismerni nem tud. Ki kell venni a munkásmozgalom vezetését a marxizmus fanatikusainak s önző kihasználóinak kezéből. Meg kell mondani s meg kell értetni mindenkivel, hogy egy rendszer, amely a felforgatást és osztályharcot — tehát a testvérgyűlöletet és polgárháborút — tekinti főcéljainak, egy pillanatig sem szerepelhet komoly párt gyanánt, amellyel tárgyalni lehet, egy pillanatig sem tarthat igényt élniakaró társadalomban létjogra s megtűretésre, hogy az ilyen irány az állam és társadalom legelemibb alapeszméivel áll ellenkezésben. S amint semmiféle állam vagy társadalom nem tűrhet meg olyan «pártot» vagy agitációt, amely a lopást vagy a gyilkosságot felveszi a programjába, úgy és még kevésbé nem részesíthet az állam elismerésben vagy jogvédelemben olyan törekvést, rendszert vagy pártot, mely a társadalmi háborút, osztályuralmat s forradalmat elvül és célul vallja. Más szóval: a marxizmussal az állam szóba sem állhat, vele mint immorális és társadalomellenes elvvel mégcsak nem is tárgyalhat s betegség, gyöngeség és nagyfokú rövidlátás jele, ha megtűri, hogy saját kebelében mint «párt» vagy külön állam szerepeljen oly irányzat, mely a legális pártoktól nem a közjóra törekvés eszközeiben különbözik, hanem abban, hogy egyáltalán nem a közjót, hanem a felforgatást, osztályharcot és osztálydiktatúrát akarja.

A szociáldemokrácia erkölcstelen és államellenes, mert a közjó és közérdek negációja. De immorális és államellenes azért is, mert kíméletlen s eszközökben nem válogató támadás kultúránk alappillérei, mindenekelőtt a kereszténység s a rajta alapuló erkölcsi rend ellen.

Csakugyan, bármely oldalról tekintjük a szociáldemokráciát, csak úgy tudjuk teljesen megérteni, ha mindenütt nemcsak mint munkásmozgalmat tekintjük, hanem mint a munkásság felhasználásával a keresztény erkölcsi rend ellen szervezett támadást. Már az az egy tény, hogy a szociáldemokrácia mindig és mindenben a keresztényellenességet élezi ki legfőképp, kell, hogy ezirányban gondolkodóba ejtsen.

A munkásmozgalmaknak, a munkásság felszabadításának sehogy sem kellene keresztényellenesnek lennie. A kereszténység a munkásság jobbsorsának sem nem ellensége, sem nem akadálya; a kereszténység a tőke túlkapásainak s a liberális szabadversenyen épült gazdasági rendnek sem nem védője, sem nem támasza; semmi értelme tehát annak, hogy a szociális reformmunkát a kereszténység kiirtásán és gyengítésén kezdjük.

A kereszténység a munkásmozgalom diadalának s az igazságos és egészséges társadalmi rendnek legnagyobb előmozdítója lehetne s hivatalos képviselői XIII. Leótól kezdve mindent el is követtek, hogy erről a munkásmozgalmak vezetőit meggyőzzék. Utoljára már ünnepélyesen is felszólították keresztény részről a szocialistákat, hogy ha csakugyan jót akarnak, vessék ki hajójukból a munkásjóléttel semmiképp össze nem függő vallásellenességet s akkor a keresztény papság sem lesz kénytelen e munkásmozgalmakban ellenséget és népveszély látni. A szociáldemokrata vezérek részéről ez a közeledés és felszólítás mindig a legdurvább, gúnyos elutasításban részesült s a válaszadók meg sem kísérlettek vallásellenességüknek objektív mérlegelésre számító indokolását adni. Nyilvánvaló ebből is a hivatalos szociáldemokráciának az a féltékeny őrködése, hogy a munkásmozgalom a kereszténység befolyásától ment, a kereszténységgel ki nem békülő s nem társuló mozgalom maradjon. Mi lehet ennek az őrködésnek benső és igazi oka?

Sőt a vallásellenes agitációnak és gyűlöletnek az az elkeseredettsége és kíméletlensége, amely a szociáldemokráciát jellemzi, maga is bizonyítja, hogy a szociáldemokrácia a vallásellenességet nem tekinti csak eszköznek a munkásfelszabadítás felé, hanem ellenkezőleg öncélt lát benne, amelyből nem enged, amely neki minden munkásjólétnél és szociális reformoknál fontosabb. Ha nem így volna, a szociáldemokráciának el kellene ismernie azt a rengeteg szociális erőt és érdemet, amely a kereszténységben rejlik, és ha már azt nem teszi is, semmi esetre sem volna értelme, hogy a szocialista sajtó és agitáció sokkal hevesebb legyen pl. a vallással és «klerikalizmussal» szemben, mint akár magával a kapitalizmussal szemben is, amellyel pedig mint legtermészetesebb ellenfelével kellene szemben állnia.

Erkölcs és szocializmus.

A szocialista sajtó és taktika csakugyan jóformán akkor van csak igazán elemében, akkor használja a legerősebb hangnemet, akkor veszi elő legtöbb elmésségét és csalafintaságát, ha a kereszténység ellen megy a harc s számszerűen ki lehetne mutatni, hogy a szocialista lapok sokkal többször és hevesebben támadják a vallást, mint a kapitalizmust; sokkal jobban gyűlölik a papokat és apácákat, mint a bankárokat és nagyvállalkozókat. A kapitalizmust látnivalólag sokkal enyhébben, elmosottabban, elhanyagoltabban kezeli a szociáldemokrácia, mint a kereszténységet; az antikrisztianizmus neki nyilván sokkal fontosabb, mint az antikapitalizmus. A posztócsalók, árdrágítók, a háborús hiénák, a központok hatalmasai ellen a «Népszava» csak úgy nagy általánosságban s kevésszer dörgött; Prohászka Ottokár neki sokkal jobban volt vörös posztó, mint Lánczy Leó, a jezsuiták és hitoktatók sokkal inkább, mint a milliomos hadseregszállítók, a keresztényszocialisták százszor inkább, mint a vagyonos zsidóságból alakult szabadkőmívesség vagy ennek politikai kitevői: a radikálisok vagy demokraták. Az utca szegény proletárja is úgy van kiidomítva, hogy a Stefánia-úton kocsizó, vagyonokat érő ruhákban páváskodó milliomosnőket, a korzón sütkérező s hivalkodó Lipótvárost észre sem veszi, ellenben egy saruban s kámzsában ballagó ferenci-barát láttára feltarajozódik benne a proletár indulat.

Ily megfigyelések után máris valószínűnek kell tartanunk, hogy a szociáldemokrácia nem azért vallásellenes, mert a vallásellenesség a történelmi materializmus folyománya, vagy mert a kereszténység a munkásság boldogulásának ellensége, hanem talán fordítva: a történelmi materializmus és a kereszténység ellen emelt vádak csak azért szerepelnek a szociáldemokrata kátéban, mert nagyon jó taktikai eszközök a kereszténység társadalmi helyzetének gyengítésére, a valláson alapuló erkölcsi rend felforgatására s a szociáldemokrata vezetők igazi céljára: a keresztény erkölcsi elvek megdöntésére.

Hasonló eredményre jutunk, ha a szociáldemokrácia gyakorlati erkölcsi kátéját figyeljük. Nagy tévedés azt hinni, hogy a munkásmozgalmak csak a küzdelem hevében vezettek annyiszor erkölcsi excesszusokra. Ellenkezőleg: az excesszusok itt a lényeg, a munkásmozgalom csak a köpeny. Felszabadítani az emberben a vadállatot, szabad pályát nyitni az ököl jogának, az anarchiának, a rablóvágynak s ezáltal utat nyitni a vezérek mindenható diktatúrájának: nyilvánvalóan ez a hajtóerő s az utolsó cél az egész mozgalomban. A szocialista kongresszusok külföldön és nálunk számtalanszor ki is mondották, hogy nem a munkások sorsának javítása a végső céljuk, ellenkezőleg: a munkásságot meg kell tartani az elkeseredés állapotában, hogy forradalmi hajlandósága s bármikor az utcára kivezényelhető hadi készenléte állandóan rendelkezésre álljon.

A szociáldemokrácia szabadságról, egyenlőségről, testvériességről beszél; tényleg azonban szabadságról, egyéni érvényesülésről a szocialista államrendszerben az összes idevágó programok és irodalom szerint szó sem lehet; az «egyenlőség» itt csak annyit jelenthet, hogy a «vezéreknek» mindenki egyenlően jogfosztott rabszolgája lesz s a szocialista «testvériséget» legjobban a vörös szín: a vér és terror színe jelképezi. A tényleges szociáldemokrácia a gyűlölet vallása, s már nem is annyira a bosszú haragja s az elnyomatás miatti elkeseredés tüze lobog benne, mint inkább a semmiféle erkölcsi korlátot el nem ismerő emberi fenevad lihegése s fogcsikorgatása mindenki ellen, akinek van valamije, amit el lehet venni, aki vetélytárs és szintén részt mer kérni az élet terített asztaláról. A szociáldemokrácia a munkásság félrevezetése, az ő nevében az utca, a söpredék, a műveletlenség és lelkiismeretlenség megszervezése, glédába állítása, nekiszegzése minden törvénynek, rendnek, morálnak és jognak. Ezen a tényen semmit sem változtat, hogy sok egyébként tisztességes ember, iparos és munkás is a szociáldemokrácia hívének vallja magát. Mert ez csak azt bizonyítja, hogy az emberek igen nagy része abszolute nem is sejti a szociáldemokrácia igazi mivoltát, épp azért, mert ez utóbbi oly páratlan ügyességgel tudta a saját mivolta felől megtéveszteni a társadalmat, hogy a legtöbb ember nem gondolkozik, nem tesz összehasonlítást program és tények között, vezetteti magát a pártsajtónak kimondhatatlanul ügyes, ravasz, rutinos hazugságai által, elvesztette önálló következtetőképességét s vakon úszik az árral; másfelől pedig: hogy miután szervezkednie, védekeznie a tőkével szemben mégis kell, s más erőteljes tömörület nem igen akad, amelyhez csatlakozhatnék, kénytelen-kelletlen ehhez a zászlóhoz állni, bármilyen gyanúsnak tartja is programját s főleg vezetőit.

A szociáldemokrácia egyik főbűne az, hogy a szakszervezetek révén a tisztességes munkáselemeket is kényszeríti politikai szélsőségeinek s erkölcsi anarchiájának támogatására. Nagyobb szégyen nem érhette volna a magyar munkásságot, minthogy vezetői a kommunista őrületbe is beleterelhették, mint egy birkanyájat. A magyar munkásságot az utca csőcselékével süllyesztették egy színvonalra; a Lenin-fiúk, a váci és illavai fegyencekből alakult fosztogató-csapat lett a magyar munkásság vezérkara ország-világ előtt!

A szociáldemokrácia csak programjában hangoztat erkölcsöt, igazságot, kultúrát; ahol a valóságban megjelenik, ott mint mindezeknek cinikus megvetője mutatkozik be. A fórumon, mint komoly szociális irány és párt szeret szerepelni s kényszerít rá még tisztességes pártokat is, hogy vele megalkudjanak; mikor azonban munkában van, legkevésbé sem feszélyezi az, amit kifelé hirdetett s harcmodorát az eszközválogatás teljes hiánya jellemzi. Nem tudni mi okból — valószínűleg merő félénkségből — a szociáldemokráciának még senki sem merte szemére vetni, amit pedig nézetünk szerint befelé senki sem von kétségbe, hogy a szociáldemokrácia a valóságban és gyakorlatban voltaképp nem is politikai vagy gazdasági program, hanem egyetlen vakmerő zendülés minden erkölcsi rend és minden józanság ellen; hogy a munkásvédelem s a szociális nyomor neki egyáltalán nem lényeges kiindulópont, hanem merő eszköz a célhoz és köpeny a cél rejtegetéséhez; hogy a voltaképpeni cél: a vezéreknek és a csőcseléknek az immoralitás minden eszközét szemérmetlenül felhasználó uralomratörése a munkásmozgalmak nevének felhasználásával. A szociáldemokrácia nem társadalmi reformot akar, mint a naivakkal elhitetni szereti, hanem üzletet akar csinálni a tömegnyomorból, a tömegelkeseredésből és tömegszenvedélyekből. Elvégre ez is üzlet. Amint ötletes emberek nem késnek kihasználni a természet erőit: a vízi erőt, a légáramlatot, a villamosságot, a tüzet, a földgázt, s amint a kereskedők kihasználják a gazdasági élet konjunktúráit, az emberek életszükségleteit, hiúságát, divatlázát, szórakozási igényeit: éppúgy sietnek a szocialista mozgalmak mai irányítói üzleti célzattal kihasználni azt a természetadta nagyszerű feszítőerőt is, amely a proletár szervezkedésben és — proletártudatlanságban önként kínálkozik.

Miért tűrte meg a társadalom az erkölcsi cinizmusnak ezt az akadálytalan előretörését? Bizonnyal nagyrészt azért, mert a szociáldemokrácia vezetőségét a munkásságtól, a szociáldemokráciát a munkásvédelemtől megkülönböztetni nem tudta; mert a munkásság iránt rokonérzéssel viseltetett s ezt a rokonérzést indokolatlanul átterjesztette a mozgalom üzleti célokkal dolgozó vezetőire is. A szociáldemokrácia a polgári társadalomnak ezt a szerencsés elvakultságát és bátortalanságát látva, az ebből eredt kényelmes helyzetet kihasználta arra, hogy valósággal kultuszt csináljon az immoralitás szabadságából. Valósággal fürdött a gyönyörűségben, hogy neki minden szabad, hogy a szociális gondolkozás által áthatott társadalom nekik —a «munkásoknak» — megbocsát mindent. Egy Bebel és Liebknecht, egy Kunfi és Göndör, ha saját mozgalmaik érdekében a hazugság, rágalom, gyűlöletszítás és brutalitás végső határáig elmentek is, még a proletárdiktatúra előtti időkben sem találtak soha oly ellentállásra, oly felháborodott tiltakozásra, amely az ilyen harcmodorral szemben egyedül lett volna helyén. Milyen hangokat üthetett meg a szociáldemokrácia a magyar úriosztály elleni harcában anélkül, hogy a keresztény közönség zúgó felháborodása állta volna útját! Mily egyoldalúan űzhette a tömegizgatást, mennyire elnézték, megbocsátották neki, hogy az államfenntartó elemek ellen bármily eszközzel hadakozzék!

Innen is érthető, hogy az erkölcstelenség kultusza miért jellemzi annyira a szociáldemokrata pártirodalomnak valamennyi termékét. Mindenütt a minden eszközzel való uszítás, a legalacsonyabb szenvedélyekre s a munkásnépnek szinte határtalan hiszékenységére s felületességére való spekulálás kiabál ki füzeteik, lapjaik, beszédeik minden mondatából. S ezzel a táborral komoly politikusok, mint «párttal» foglalkoztak, reá tekintettel voltak, őket — a vezetőket — mint a munkásság igazi, hivatott képviselőit kezelték, hallgatólag ezzel is elismerve s pártolva azt a vakmerő hazugságot, mintha az izgatók és félrevezetők azonosak volnának a munkásnéppel s csakugyan érdekeit szolgálnák. Egy egész óriási világámítás izmosulhatott ennek folytán a hivatalos politika teljes asszisztenciájával anarchisztikus összeesküvéssé eleinte csak a fennálló társadalmi rend, később pedig effektive az egész nemzet léte ellen!

De kell-e ezt ma még elméletileg bizonyítgatnunk? Eddig tán helyénvaló lehetett az elméleti igazolgatás, de most? Amióta a szociáldemokrácia Oroszországban s Magyarországon annyira megmutatta a foga fehérét, amióta oly mezítelenre vetkőzött s annyira leleplezte igazi mivoltát, amióta tényekben igazolta, mit akar és mit tud, azóta igazán kár egyetlen szót is vesztegetni a szociáldemokrácia és az anarkia belső rokonságának bizonyítására. Épen az anarchia és erkölcsi vakság elterjedtségének óriási mértékére vagy pedig a társadalom komoly elemeinek hihetetlen legyengülésére s ítéletképtelenségére mutat egyáltalán, hogy azok után, amiket a bolsevizmussá fejlődött szociáldemokrácia Oroszországban s Magyarországon művelt, Európa országaiban azonnal fel nem ocsúdtak s haditörvényszék elé nem állítottak mindenkit, aki szociáldemokratának merte vallani magát. A bolsevizmus csakugyan nem bizonyult egyébnek egyetlen szervezett forradalomnál, minden emberi és isteni jogrend ellen s mivel a bolsevizmus semmi egyéb, mint tiszta marxizmus, következetes szociáldemokrácia, a szociáldemokrácia felülkerekedése egy államban, a társadalmi forradalom kitörése, a marxi és bebeli álmok megvalósulása: a szociáldemokrata program sem bizonyult egyébnek, mint a vér és terror, az anarchia és szabadalmazott rablás, a minden morált és jogot lábbal taposó vezérdiktatúra őrjöngésének. Mert mi a bolsevizmus? Nem a marxista szociáldemokrácia kifejlése-e: a boldog Eldorádó, a szocialista jövő-állam megvalósulása, amelyet a szociáldemokrácia elméleti megteremtői s gyakorlati agitátorai oly teljesen a szovjetállapotokat megjövendölő módon festegettek a proletártömegek elé? “Bezzeg akkor senki sem hitte el a «reakciósoknak», hogy ez a boldog szocialista «Zukunftsstaat» a valóságban ily véresen és szomorúan fog festeni, hogy valóságos tatárjárásként fog egész országokat, köztük mindjárt második helyen Magyarországot, a teljes gazdasági csődig, az összeomlásig kifosztani és megnyomorítani!

[1] L. Das Neue Reich, 1919. febr. 13., S. 353. s köv.

[2] Das Neue Reich i. h. 354.

Nyomtatható változat